4
PPEK / Országos Liturgikus Tanács: A világi lelkipásztori kisegítők kézikönyve
Előszó Jézus parancsa szerint az Egyház minden tagjának kötelessége a tanúságtétel, az apostolkodás (vö. Jn 15, 27). Mindnyájunknak építenünk kell Krisztus titokzatos testét, az Egyházat (Konstitúció az Egyházról, 32), mégpedig a magunk módján, az Istentől kapott szolgálatunk révén. Így a felszentelt papoknak az a feladata, hogy hitelesen közvetítsék Isten igéjét, bemutassák a legszentebb áldozatot, kiszolgáltassák a szentségeket, és vezessék Isten népét. Erre kaptak ugyanis sajátos megbízatást az egyházi rend szentsége, más szóval a papszentelés által. A világi híveknek viszont az a kötelessége, hogy szavuk és jó példájuk által jelenvalóvá tegyék az Egyházat ott, ahová csak általuk juthat el: elsősorban a családokban, a munkahelyi közösségekben, de a társadalmi élet egyéb területein is (Konstitúció az Egyházról, 33). A világi hívek e sajátos szolgálatának alapja az egyetemes papság, amelynek az ún. beavató szentségek: a keresztség, a bérmálás és az Eukarisztia által lettek részeseivé. E szentségek mindegyike a maga módján hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy a keresztények egészen eggyé váljanak Krisztussal, s őáltala, ővele és őbenne folytassák a megváltás művét a világban. Legyenek a föld sója, a világ világossága és az emberi társadalom kovásza (vö. Mt 5, 13-15). A világi hívek apostoli hivatásának a gondolata – koronként változó formában ugyan – mindig is élt az Egyházban. Manapság kétszeresen is fontos ez a feladat, hiszen a megfogyatkozó létszámú papok mellett, sőt – szükség esetén – helyettük a világiaknak részt kell venniök bizonyos lelkipásztori szolgálatokban és feladatokban is (vö. Az egyházi törvénykönyv, 225. kánon). Különösen is kívánatos a vasárnap megszentelésénél való közreműködésük. Az Úr napja, a vasárnap ugyanis az egész egyházi évnek az alapja és magja (vö. Liturgikus Konstitúció, 106). „E napon a keresztények Isten igéjének meghallgatásával és az Eukarisztiában részesedve megemlékeznek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról és megdicsőüléséről, hálát adnak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (Liturgikus Konstitúció, 106). Krisztus akaratából a vasárnapi ünneplés (a szentmise) élén a püspök, illetve az ő segítőtársai, a felszentelt papok állnak. Ők gyűjtik össze Isten népét, a Szentírás alapján hirdetik Isten igéjét, és mint Krisztus személyes képviselői mindenki előtt jelenvalóvá teszik Húsvét szent titkát (vö. Liturgikus Konstitúció, 41. 42). Ez utóbbi szolgálatban a püspököt és papjait senki más nem helyettesítheti. Ezért is jelent az Egyházban nagy problémát a jelenlegi paphiány. Emiatt egyre növekszik az olyan plébániák száma, amelyekben a vasárnapokon és az ünnepnapokon már nem ünnepelhető a szentmise. A vasárnapi közös istentiszteletnek azonban ilyenkor sem szabad hosszabb ideig elmaradnia. Az Egyház ugyanis lényege szerint „ecclesia”, azaz a meghívottak közössége. Ezért a keresztények életéhez kezdettől fogva hozzátartozott az összejövetel, az együttes ünneplés (ApCsel 4, 31; 12, 12; 14, 27; 15, 30). A pap távollétében végzett összejövetel középpontjában Isten szavának hirdetése áll, amelynek meghallgatása és befogadása által épül és növekszik az Egyház, mert Krisztus mindig jelen van az ő igéjében. (Vö. A szentmise olvasmányai, Előzetes tudnivalók 7. és 4.