Issuu

Szitakötő HÁRMASÚT Otthon, édes otthon Ha tavasz, akkor kikelet! Számos és számtalan Az előadást megkezdtük!

Kalamajka, Terembura, Hacacáré Arany közép A dalai láma, a szamár és a furulya Nézzük együtt ... Sikuta Gusztáv képeit!

a kíváncsi gyerekek folyóirata I

2 015 / 1 TAVA S Z HÁRMASÚT Búth Emília > Zegzugos

Bene Zoltán > Mátyás király és az angyal

Salamon Kitti > Kalamajka, Terembura, Hacacáré

Búth Emília > A negyedik

Z. Karvalics László > Merre tovább?

Galambos Attila > A dalai láma, a szamár és a furulya 32

Győri Orsolya > A vándor és a táblafestő

Bakos Tibor > Bükkösi Rossz Manó boldog

Szabó Attila > Hármasút; Szívem nem parázik

Székely Virág > A vándor választása

Victor András > A Mercedes-jelvény rejtelmei

Jámborné Balog Tünde > Számos és számtalan

Inczédy Tamás > Bagamella

Szigeti Zoltán > Ha tavasz, akkor kikelet!

Szabó Zelmira > Kicsi sötét

Fenyő Ervin > Az előadást megkezdtük!

Fecske Csaba > Fény gyúl

Pánti Irén > Mondok mondok éneket

Kiss Ottó > Zöld

Bencsik Antal > Tündércseresznye

Rigó Kata > Honvágy

Várady Judit > Egy maréknyi élet

Kricsfalussy Beáta > Otthon, édes otthon

Szitakötő meseíró pályázat

borító3

Kapitány Máté > A három kígyó

JOGos kérdések

borító4

Császár Annamária > A jótanács

illusztrációk > Maros Krisztina, Benedek Virág, László Luca,

Nézzük együtt ... Sikuta Gusztáv képeit!

Szabó Zelmira, Török Eszter, Láng Anna, Macsinka Zsolt,

Levendel Júlia > Arany közép

Papp Anikó Míra

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia, Horgas Béla Graﬁkai tervező > René Margit Olvasószerkesztő > Bognár Anikó Kiadja > a Liget Műhely Alapítvány Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6. E-mail > info@szitakoto.com Internet > www.szitakoto.com ISSN 1789-4972

Támogató > Open Society Institute Partnerek > Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, UNICEF Magyar Bizottság Alapítvány Nyomtatás > Synra Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető > Szűcs Ernőné Terjeszti > a Lapker Zrt. > Előﬁzethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.) Előﬁzetési díj egy évre > 3780 Ft | Megjelenik negyedévente

HÁRMASÚT Látszólag egyenlő eséllyel vezet különböző célok felé, különböző helyekre. Hogyan választunk? Miért indulunk erre vagy éppen arra, miféle vágyak hajtanak megtalálni igazi otthonunkat – palotát vagy kuckót, nagyvárosi lakást vagy városon kívüli kertet? Hol van az igazi otthon?

Zegzugos Ezer éve süt a nap. Bárányfelhők nincsenek. Ujjával átrajzolja rajzomat egy kisgyerek:

három ágra bomlik csak, még nincs vége az útnak. Hangya fut, míg fölötte, szigorú lombok zúgnak.

A körtefa árnyéka, cakkos útvesztő, itt lent: zegzugos labirintus. Tudod-e, hogy mit jelent? BÚTH EMÍLIA

Kalamajka, Terembura, Hacacáré

Az elsőn a szavak így álltak haptákba: „A Hármasút jobb oldali útja. Otthonul itt egy kantin szolgál, ahol az étkezések módfelett bőségesek. Bármi elfogyasztható, ami szem-szájnak ingere, szűkölködésnek itt helye nincsen.” A másodikon: „A Hármasút bal oldali útja. Itt egy iciri-piciri, de annál biztonságosabb trezor vágyja birtokba vételét. Minden ajtaján hét lakat, és minden lakatján három másik.” És végül a harmadikon: „A Hármasút középső útja. Itt található az álomotthon, egy igazi kürtő. Melegségének e világon párja nincsen!” Az eligazító táblákat látva a három koma még mélyebb tanácstalanságba süppedt.

Hol itt is volt, hol ott is volt, de egyszer volt, hogy nem volt itt se meg ott se. Így történt, hogy Kalamajka, Terembura és Hacacáré, a három koma otthonkeresésre indult a Hármasúton. Útra együtt keltek, mert úgy gondolták, mindegy, hogy kvártélyba, viskóba vagy vityillóba költöznek. Elhatározták, bármelyik mellett döntenek, onnantól az lesz minden útjuk kiinduló- és végpontja, mindig onnan indulnak el, és oda térnek vissza. Ha bármikor, bárhol, bármelyikük elvész, az a hely ﬁx petty lesz kerek világuk egyenes, gömbölyded és amorf terén. A Hármasút az egyestől kettővel jobbra és a négyestől eggyel balra van. Könnyű rátalálni, elágazásainak száma azonban: egyszer három. – Ez még viccnek is rossz! Mitévők legyünk most? – morfondíroztak. Ám segítségükre sietett három eligazító tábla.

– Én pedig zsebre vágtam két forró teát, három kakaót, puha vánkost, meleg plédet és az önfeledt vigadozást. Magammal hoztam egy fazék huncutságot, két kiló jószomszédi viszonyt, és nem hagyhattam ott az intő szavakat sem – mondta Hacacáré. Így történt, hogy a három koma összerakta, amije volt, ők haza, a mese pedig gyorsan a végére ért.

– Ez egyszerű feladványnak is bonyolult! Nem volt más hátra, mint előre. – Nem megyünk mi se jobbra, se balra, se középre! Saját magunk építjük fel az otthonunkat! – tökélték el magukat. Így hát Kalamajka, Terembura és Hacacáré, a három koma Hármasút körüli utazásra ment, és a háromnapos kalandozás után kipakolták csecsebecséiket. – Én magammal hoztam a nagymama kakaós csigájának illatát, a kandalló melegét, Bodri kutya farkcsóválását, a közös ebédek hangulatát, pár kedves szót és egy nevetést – szólt Kalamajka. – Nevetést én is csomagoltam, meg három ölelést és egy „bocsánat”-ot. Ezek mellé beraktam a piros szalaggal átkötött ajándékot, az esti meséket és soksok füttyöt – számolt be Terembura.

SALAMON KITTI

MAROS KRISZTINA rajzai

Merre tovább? A kínaiak ültettek először fákat az út két oldalára, egyenlő távolságban: így védték a talajt esőtől, széltől, a fatörzsek és a lombok meg kövek nélkül is félreérthetetlenül kirajzolták az út ívét. A baj mindig az elágazásoknál, több út találkozásánál, a kereszteződéseknél kezdődött: aki nem ismerte a vidéket, vagy nem volt térképe, sokszor akadt el ilyen helyzetben. Kapóra jött, ha valaki a kezével megmutatta a kívánt irányt: de minél sűrűbb lett az úthálózat, annál több csomópont esett települések közé, a senki földjére. Itt pedig nem lehetett arra számítani, hogy segít egy jó szándékú helybeli. Valami állandóbb dolgot kellett kitalálni. S mivel a főutak mérföldkövein korábban is gyakran feltűntek a városok közti távolságot jelző számok, a középkor végére Európában szép lassan kialakult, hogy (fa-, később fém-)oszlopokra szerkesztett (fa-)táblákra írt betűkkel igazították el az utazókat: melyik irányt válasszák. Mivel kevés vándor tudott olvasni, sokáig a városok zászlóinak színét, emblémáját vagy valamilyen jól

Emlékeztek arra, hogy a Toldi első énekében a serege élén lovagló Laczﬁ nádor a parasztnak nézett Miklóstól megkérdezi: „melyik út megyen itt Budára?” Néhányan biztos fel is tettétek már a kérdést: ha a mérges Toldi nem fogja kezébe a petrencés rudat, hogy a megfelelő irányba bökjön, vajon eltévedhettek volna a daliás leventék? El bizony. A régi idők utazói, kereskedői, követei, katonái és csepűrágói gyakran kerültek bajba, mert nem volt mindig és mindenhol olyan kiépített útrendszer, mint a Perzsa, a Kínai vagy a Római Birodalomban. Amint valaki letért a főútról, sokszor nemcsak a helyes útnak, hanem magának az útnak a megtalálása is nehézséget okozhatott. A letaposott földutakat, ha nem jártak rajta elég sokan, könnyen visszahódíthatta a természet. Ezért állítottak például már az etruszkok meg a görögök is köveket az út széléhez, szabályos rendben, hogy a kövek által kirajzolt vonal egyértelművé tegye, merre kell menni.

ismeretlen városokban, városrészekben kell utcákat vagy házakat megtalálnunk. Milyen jól jön olyankor, ha a kereszteződésekben táblák jelzik az utak neveit! Megkönnyíti a dolgunkat, ha az utcanév-táblán nyíl is mutatja, merre nőnek a számok, hogy ne kelljen keresgélni az irányt. És ha nincs semmilyen jelzés, mit csinálunk? Keresünk valakit, aki talán segíthet. A huszadik század elején elsősorban az autóközlekedés miatt egyre több helyen kötelezték a hatóságokat, hogy fehér alapon, szabványos fekete betűkkel, vagy sötét alapon fehér betűkkel utcanév-táblák legyenek elhelyezve, lehetőleg minden kereszteződésben. A házak számozását korábban csak a legnagyobb európai városokban kezdték meg – Párizsban néhol már 1512ben, Londonban a 18. század elején. Általánossá a 19. század elejére lett. Ha szüleitekkel vagy barátaitokkal bosszankodtatok már, mert utcanév-tábla nélkül, a házszámok hiánya vagy a táblák félreérthetősége miatt rossz felé indultatok, és időt vesztettetek, keringtetek, forgolódtatok, akkor a saját bőrötökön tapasztalhattátok, miért fontosak a jó jelzések. Emlékszel ilyen kalandra? Meséld el, hogyan és miért tévedtetek el, és azt is, ha rajtad múlna, mit tennél, hogyan érnéd el, hogy mások ne kerüljenek ilyen helyzetbe?

felismerhető rajzot sikerítettek a táblákra, valahogy úgy, ahogyan egy mai erdei ösvényen. Ehhez hasonlóak voltak Európa ősi útjelzőútválasztó táblái is. A legrégibb, mai napig fennmaradt darab 1699-ből származik, Angliából, ahol aztán az 1700-as években számos törvény írta elő, hogy a közeli városok neveit és távolságát efféle táblákra írják. Hanem az elnevezésük! Nagyon érdekes és sokatmondó történet az irányjelzők angol neve. Hívták flagnek (ejtsd: fleg), ami a táblákon egykor feltűnő zászlók nevét vitte tovább. Nevezték handnek (ejtsd: hend), amivel az utat mutató emberek kézfejére emlékeztek. Sőt, amikor fingerpostot (fingörpószt) mondtak, akkor egyenesen az emberi ujjakra (fingers, ejtsd: fingörz) gondoltak. Próbáld ki! Ha utat mutatsz az ujjaiddal, oldalról nézve elkeskenyedő formát látsz. Az útjelző táblák nyíl formájú végeiben felismerjük és megértjük az iránymutatást – szinte belelátjuk az emberi kezet. Nem hiszed? Pedig fennmaradtak német területről olyan ábrázolások, ahol szorgos mesterek egész emberi karokat faragtak az oszlopokra, irányjelzőnek. Később a kar elmaradt, de egy mutató kézfej még mindig ott volt a tábla végén, hogy egyértelművé tegye, merre kell továbbmenni. Ma egy autóúton már nehéz eltévedni, ha megfelelően jelzik az irányokat. De hasonló helyzetbe kerülünk, mint az egykori utazók, ha számunkra

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

A vándor és a táblafestő

A vándor megérti, hogy ott áll, ahonnan reggel elindult. A bal oldali úton eljutott a jobb oldali útra. Ha most fedél alatt akar éjszakázni, ott a középső ösvény, a végén a házikóval. Lehet, hogy ha reggel ezt az utat választja, talán már teli hassal üldögél az asztal mellett? Nem sok ideje van gondolkodni, mert az ajtóból egy lány nézi. − Hosszú idő óta te vagy az első vendégünk. Gyere be! A kedves lány mögött mogorva alak jelenik meg. − Nem láttad a táblákat? Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlünk? Koldusokat nem fogadunk! − Nem vagyok én koldus, illendően megszolgálom a vacsorát, és elalszom a küszöbön − válaszolja a legény. − Ja, mindegyik ezt mondja − zsörtölődik az öreg −, aztán valamit elemelnek. Te is akarsz valamit, nem? Az órámat vagy a lányomat?

Egyszer volt, majd nem lesz: egy aprócska falu. A határszéli hármas útelágazás előtt három tábla áll: kanyarodni tilos balra, kanyarodni tilos jobbra és a középsőbe behajtani tilos. A vándor − mesénk hőse – elgondolkodik, miért nem a zsákutca táblát tették ki. Elsőre a középső ösvény a leghívogatóbb, de az út végén házacska sejlik, ott pedig nemigen akad kaland. Elnéz hát jobbra, majd balra, s vállat vonva az utóbbin indul el. A balra vezető utat ugyanis felverte a gaz, és kátyúk borítják. A vándort vonzza a járatlan út. Nagyszerű feladatokat és szerelmet remél – talán új hazát is. Megy, mendegél a legény, amíg a valaha aszfaltozott út ösvénnyé válik. Közben kiszabadít egy csapdában vergődő madarat. Néhány méterre kifordult gyökerű fa körül egyengeti el a földet. Naplemente táján egyszerre kiszélesedni látja az utat, s mintha ismerős volna: elágazás előtt áll.

Ennyi elég is a legénynek, hogy eldöntse, marad, s szolgálatot vállal az öregnél. Felsettenkedik a lépcsőn, s visszafekszik a lócára. De csak tetteti, hogy alszik. Reggel összenéz a lánnyal, s már tudja, hogy jól döntött. Mert akár lesz munkája, akár nem, a szerelmet biztosan megnyeri. Az öreg persze elküldené. − Igazán nem értelek. Annyi járatlan út van a világban, annyi ösvény és annyi házikó. Miért éppen itt maradnál? Fiatal vagy te még gyökeret ereszteni. Az első szél elfúj majd innen, te magonc! − Ha annyira biztos ebben, Táblafestő uram, akkor igazán nincs kockáztatnivalója. Alkalmazzon, s ha nem felelek meg, szélnek ereszthet. Ha pedig beválok, örülhet, hogy dolgos emberre akadt. Bért sem kérek, csak élelmet, fekhelyet s kevés jó szót. − Na, persze, jó szót − morog az öreg. S közben azon gondolkodik, mit tegyen a legénnyel. A vak is látja, hogy máris megbabonázta a lányát. − Rendben van. Ha beválsz, egyszer talán táblafestővé teszlek − s újra kezet nyújt a fiúnak −, ha azonban kudarcot vallasz, fel is út, le is út! A fiú bólint, kezet fognak. Az öreg közben arra gondol: ha akarom, később is eltüntethetem. Nagy a világ, s a legeslegmesszibb elágazásokba is el kell vinni valakinek a táblákat. A fiú meg arra gondol: nagy a világ, és nemcsak tiltó táblákra van szükség, kell olyan is, ami útba igazít, hazavezet.

A vándor a lány szemébe néz – bizony, nagyon is akarná, mert életében nem látott még ilyen szépséget. Az öreg meg folytatja: − Miért festettem a táblákat, ha nem azért, hogy mindenkit távol tartsak?! Miért építettem az utat, ha nem azért, hogy a magadfajta vállalkozó kedvű legények kedvét elvegyem a kíváncsiskodástól?! Ki vagy te? − Becsületes vándor vagyok, Táblafestő uram, csak reggelig maradnék. − Szóval téged is továbbhajt a véred? Tudtam. Jó, maradj, de semmit nem vihetsz magaddal, ha mégis megpróbálkozol, az életeddel fizetsz − azzal az öreg a kezét nyújtja. A fiú elfogadja, megállapodnak. A vándor kap egy pokrócot, elalhat a lócán. Csakhogy nem jön álom a szemére. Éjszaka a padló alatti halk neszezésre lesz figyelmes. A konyha végén megtalálja a pincelejárót, felemeli a csapóajtót, s lesétál a lépcsőn. Odalent gyertya világít, s egy asztal körül ülnek az erdő állatai. Táblákat festenek. Közöttük van az a madárka is, amelyiket kimentett a csapdából. − Én már találkoztam vele, szerintem maradni fog − csipogja. − Túl nyughatatlan, meglátod, ő is továbbáll − válaszolja a bagoly. − Beijedt az öregtől, nem csodálom − fűzi hozzá a nyúl. S festik tovább a táblákat, csupa-csupa tiltó táblát: behajtani tilos, út lezárva, zsákutca. − Ha jobban ismerné az öreget, tudná, hogy a táblák a lánytól tiltanak − így a mókus.

GYŐRI ORSOLYA

Hármasút

Szívem nem parázik

Hármasút, hármasút, egyiken sem jár vasút, másikon sem jár kocsi sem szekér, a harmadik hazatér.

Egyik lábam jobbra menne, másik lábam balra át. Középen meg szívem buzdít kijárni az iskolát. Szívemben még nem csalódtam, az vezet, ha indulok. Akkor is, ha inkább jobbra, vagy csak visszafordulok.

Hármasút, hármasút, egyik forró kályhasut, másik jeges, hódarás, a harmadik azt suttogja: indulás!

Ad-e nékem jó tanácsot? Tudja-e, mit akarok? Vagy csak össze-vissza rángat, mint éjjel a takarót?

Hármasút, hármasút, egyiken jársz: hova jutsz? Másikon jársz: hova jutsz? Harmadikon hogyha mennél: ide hozzám, hazajutsz.

Egyik lábam tétovázik. Másik lábam hátra lép. De a szívem nem parázik, indulásom várja rég. SZABÓ ATTILA

BENEDEK VIRÁG rajzai

A Mercedes-jelvény rejtelmei logikai rejtvényeket kínál. De előbb ismerkedjünk meg a márka eredetével! Gottlieb Daimler (ejtsd: gotlíb dájmler) német mérnök az autózás hőskorában élt. Az 1870-es években járművekbe építhető motorok fejlesztésén dolgozott Deutz-ban (ejtsd: dojc, ma Köln része). A családja azonban máshol élt. Amikor képeslapot küldött Deutz látképével, kicsi, háromágú csillaggal jelölte meg a házat, ahol lakott. Jóval később, az általa vezetett autó-motorgyár logójának tervezésekor, nem is neki, hanem a ﬁainak jutott eszébe ez a kis csillag. Ők javasolták: legyen ez a gyár jelvénye.

Biztos vagyok benne, hogy kapásból felismered a Mercedes autókat, ha másról nem, a jelvény alapján, mert egyszerű és jellegzetes. Ma már hazánkban is gyártanak Mercedes autókat, Kecskeméten. A Mercedesek jelvénye egy körben elhelyezett háromágú csillag. Ha akarjuk, körül is járhatjuk a csillagot, de ha középről indulunk el, hármas út áll előttünk. Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámájában a hármas útból a középső célba vezet (erről bővebben olvashatsz a 27. oldalon). Itt egyformák az ágak, bármelyiket tekinthetjük középsőnek. A jelvény háromágú szerkezete érdekes

Egy nagyon gazdag, nagyon autómániás politikus 1900-ban egyszerre 36 darab egyforma autót rendelt a Daimler cégtől, s azt kérte, a lánya neve szerepeljen az autókon. Így is lett, és megszületett a Mercedes márka. A latin „mercedes” (ejtsd: mercédesz) eredeti jelentése valaminek az ’ára, díja’ volt, de – főleg spanyol nyelvterületen – gyakran a rabok szabadulásáért ﬁzetendő ’váltságdíj’ jelentésben használták. Így lett Szűz Mária egyik spanyol neve Maria de Mercede (ejtsd: mária de merszéde), azaz ’rabokat kiszabadító, váltságdíjas Mária’. S ebből a hosszú névből önállósult később a Mercédesz női név. A jelvényen látható másik név Karl Benz mérnökre, az autógyár másik tulajdonosára utal. De nézzük végre a jelvény rejtelmeit! Vegyetek elő egy papírt, s rajzoljátok le a jelvényt egyszerű vonalakkal! Ne törődjetek azzal, hogy egyformára sikerült-e a három ág, s hogy a kör tényleg kör lett-e! Ezeknek most nincs jelentősége. Ha megvan, próbáljátok meg, végig tudtok-e menni a jelvény mindegyik vonalán úgy, hogy nem emelitek föl a ceruzát, s mindenhol csak egyszer jártok! (Ha egy autós Y-alakban fordul meg, az más helyzet, mert ott a háromágú csillagnak – mondhatjuk Y-nak is – legalább két ágán kétszer is elhalad!) Ha többedszerre sem sikerül a próba, ne keseredjetek el! Tegyünk próbát másféle egyszerű ábrákkal is! Kezdjük a legegyszerűbbel! Csak egy kört rajzolunk. Ezen nyilván simán végig lehet menni ceruzával anélkül, hogy fölemelnénk a hegyét. Mi változik, ha a körbe belerajzolunk egy egyenest, amely összeköti

a kör két pontját? (Aztán kettőt, majd hármat is. Egyébként mindegy, hogy ezek a vonalak átmérők-e, azaz átmennek-e a kör közepén.) Ezeket is próbáljátok ki! Nézzük megint a Mercedes-jelvényt! Sikerül-e végigrajzolni a ceruza fölemelése nélkül, ha kicsit módosítjuk az ábrát, például összekötjük egy vonallal a háromágú csillag bármelyik két végpontját? Változik-e a helyzet, ha másik két végpontot is összekötünk (majd mindhárom párt)? Magatok is rájöhettek, mikor megoldható a feladat és mikor nem, ha megnézitek, hogy az adott ábrában a vonalak találkozáspontjaiból – nevezzük ezeket csomópontoknak! – hányfelé indulhatunk. Próbáljátok megtalálni a szabályt! (Ne feledjétek: az eredeti jelvénynek összesen négy csomópontja van, s mindegyikből – akár a középpontból, akár a körön lévő csomópontokból – háromfelé indulhatunk.) A megoldáshoz annyit elárulok, hogy lényegében az a kulcskérdés: hány olyan csomópont van, amelyből páratlan számú út indul ki. Aki igazán kíváncsi (ne felejtsétek, a Szitakötő a kíváncsi gyerekek lapja!), sok hasonló érdekességet, rejtvényt talál, ha az interneten a „königsbergi hidak” története után nyomoz. Jó játékot és eredményes nyomozást kíván: VICTOR ANDRÁS

Bagamella

LÁSZLÓ LUCA rajza

Hamarosan mind eloldalogtak, így nem hallhatták, amikor Bagamella kétségbeesetten felsikított: – Jaj nekem! Mit vegyek fel?! Mert a szépséges lánynak oly sok szép ruhája és ékszere gyűlt össze, hogy az is eltartott egy napig, míg az összes ruhásszekrényét kinyitogatta. Bagamella nagy falitükre előtt pörögve-forogva sorra próbálgatta a kérőitől kapott ruhákat, ékszereket, cipellőket. Gyönyörű volt mindben, sőt úgy tűnt, minden egyes felpróbált ruha egyre jobban kiemelte szépségét. Sehogyan sem tudta eldönteni, melyik öltözetében találkozzon a herceggel. – Ezt a fodrosat vegyem fel? Vagy a csipkéset? Mégis a szalagos volna jobb? Vagy a virágos szebben illik rám? Inkább a tarka, hisz oly színes, de mily fess ez a pöttyös is! Csinos ez a csíkos, a hímzett, de még jobb az aranyos! Jaj, és még cipőt sem választottam! Azt majd később, előbb a hajpántokat! Valcer herceg gyorsan megtalálta a hozzá illő feleséget. A hetedhét országra szóló lakodalom után a pár boldogságban élt, az évek teltek, sok gyermekük született, és lassan megöregedtek. A birodalomban pedig máig mesélik, hogy él valahol egy öregasszony, aki álló nap millió ruháját, ékszerét próbálgatja magányosan, bezárkózva.

Élt a távoli királyságban egy gyönyörű lány, akit úgy hívtak: Bagamella. Annyira szép volt, hogy aki egyetlen hajszálát megpillantotta, rögvest beleszeretett, és nem győzött kedvében járni, kedveskedni neki. A sok udvarló nap nap után újabb és újabb drága ékszerrel, ruhával, cipellővel halmozta el a szépséges Bagamellát. Ő pedig elfogadta a rengeteg ajándékot, de kacér mosolyánál többet cserébe senkinek sem adott. S mert hozzászokott, hogy mindenből a legjobb jut neki, biztos volt benne, férje csakis az ifjú trónörökös, a délceg Valcer herceg lesz. Egy napon híre szaladt, hogy a herceg hosszábankeresztben beutazza a birodalmat, hogy méltó feleséget találjon magának. Ezt hallva Bagamella örömében összecsapta két tenyerét, és nyomban kidobta a kérők népes seregét. S hogy a találkozás tökéletes legyen, és a herceg azonnal beleszeressen, szépítkezni kezdett. Még jobban felvidult fésülködés közben, hallva a nyitott ablaka alatt tanakodó, kipenderített udvarlóhadat. – Oh, sorstársaim a szívszomorúságban, a daliás Valcer herceggel mi nem vetekedhetünk! – Bizony, epedő lángolásunk hiábavaló, hisz hamarosan királyi hitves lesz Bagamella! – Szépségében többé már nem gyönyörködhetünk!

INCZÉDY TAMÁS

Kicsi sötét

Bársonyos levélen alhatsz, dalokban dicsérhetsz engem! A kicsi sötétnek egyik mesterség sem tetszett. Kolbásztolvaj, betörő, daloló talpnyaló? Hiszen eddig becsületes gyerekijesztgetőként dolgozott! Megbújt az ajtó mögött, és amikor bejött egy gyerek, azt mondta: „HUHH!”! A gyerekek megijedtek, de rögtön felkapcsolták a villanyt és játszottak vele. A kicsi sötét elbújt puha, maszatos tenyerükben, szemükhöz emelték, jó közelről megnézték, és azt mondták: „HUHH!” Akkor meg ő ijedt meg, de csak annyira, hogy nagyot nevessenek. Igaz, nem vitte sokra – hajdan balett-táncos vagy kötéltáncos akart lenni. Ide is úgy suppant, hogy a villanydrótokon táncolt. Minden villanydrótnak más-más hangja van, és ahogy ugrált, dal hangzott fel: dingdong-dingdong-lalalaaaa! De megcsúszott, lezuhant, szerencsére fennakadt egy kéményben. Hosszakat lépkedve jött egy kéményseprő. Vállán dróton feltekert, borzos, macskafarokszerű kefe meg tollseprű, szalmaseprű. A kicsi sötét zakóján mákszemgombok sorakoztak, gyorsan megszámlálta mindet, és azt kívánta, bárcsak meghallaná ez a kéményseprő!

Egy nagyon kicsi sötét pókhálóba kapaszkodott a kéményben és torkaszakadtából énekelt. Hátha valaki arra jár és meghallja. Talán egy fekete macska, akkor belekapaszkodik a farkába és kimászik. Vagy valami madár majd leereszt egy tollat vagy egy cserebogár hoz egy szalmaszálat és kihúzza! Jött is egy fekete somfordi macska, lámpaszemével bevilágított a kéménybe. – Gyere velem, hazaviszlek, puha párnámra teszlek, tejecskében megferesztlek! Te eltakarod a villanykörtét, én meg ellopom az összes kolbászt az asztalról! Odaszállt egy szarka, ezüstözött lábával belekapart, aranyozott csőrével belekotort a kéménybe. – Gyere velem, lássunk világot, amerre reklámban tündököl a nagyváros! Aranyos fészkemben lakhatsz, tojáshéjból itatlak. Te levered az utcalámpákat, én közben ellopom az aranygyűrűket a kirakatból! Odasurrant egy cserebogár, szalmaszálon lovagolt. Megállt a kémény peremén, a csillagos eget vizsgálta. – Gyere velem a hatalmas fa tetejébe, lerágom a ragyogó rügyeket, és én is ragyogni fogok! Az én páncélom lesz a legfényesebb hetedhét határban!

– Úgy, balett-táncos! Mit csináltál a kéményben? – Épp előadást tartottam, ott fenn… nem, nem a drótokon… még feljebb! Látod azokat a reﬂektorfényeket? Ott! Csakhogy beszakadt a padló és leestem… – Gyere velem! Hazaviszlek… lakhatsz a tintásüvegben, megfelel? Mákoskalácsot ehetsz! Szárítókötelen táncolhatsz a padláson! Zsebében vitte hazáig, ott betette egy régi tintásüvegbe. Míg a kéményseprő aludt, a kicsi sötét kilopózott, tollal villanydrótot rajzolt egy papírra, és tánclépésekben végigszökdécselt rajta. Virradatig gyakorolt, aztán visszabújt az üvegbe, fáradtan magára húzta a kupakot, és nagyon boldog volt. Feketekefe Ferenc reggel egy halom kottalapot talált az asztalán. Nem tudott kottát olvasni, de hallotta már a kicsi sötétet a villanydrótokon ugrálni, kívülről tudta a dalt: dingdong-dingdong-lalalaaaa! Elővette hegedűjét – kicsit korhadt, kicsit horpadt, kicsit zörög –, és lassan kibogozta a hangjegyeket. Ezután így éldegéltek. Éjszaka a kicsi sötét gyakorolt, reggelente Feketekefe Ferenc.

Feketekefe Ferenc szeretett a háztetőkön elesteledni. Mint nagy gramofonba, belehallgatózott a kéményekbe, csodálta a csillagképeket. Mindig is csillagász (és hegedűművész) akart lenni. Felfedezte a Hegedű Csillagképet, de ki hitte volna el ezt egy kéményseprőnek? Bár jobban kezelte a hosszú nyelű drótkefét, mint a vonót, hegedűművészhez illő hallása volt. Ha kiült a háztetőre az estét hallgatni, meg tudta különböztetni a fekete macska lépteit a fehér macskáétól, felismerte a két villanydrót közötti hangkülönbséget. Hogyne hallotta volna meg a kicsi sötét kétségbeesett kiáltását! Elemlámpájával bevilágított a kéménybe. – Ki van ott? Nem látok semmit… – Ha lekapcsolnád a lámpád, látnál. – De hiszen nem látok, sötét van… – Szóval látsz! Ha leengednéd azt a drótmacskafarkot, máris felhúzhatnál! Leengedte, valami belekapaszkodott, kicsit nehezebb, mint egy marék füst. – Kihez van szerencsém? – kérdezte a kicsi sötét, mikor végre kikerült. – Én… csillagász vagyok… és hegedűművész! Te? – Egy kicsi sötét, mesterségem… balett-táncos!

kép és mese SZABÓ ZELMIRA

Fény gyúl Zöld

Tavasz van, gyönyörű, lelkesen nő a fű fölfelé, ég felé, majd megszakad belé.

Sárgával rajzoltam napot. Kékkel rajzoltam eget.

Fű bajszán harmat ül, mint könnycsepp gömbölyül, dundi kis nagyító, napot megcsillantó.

Csak zöldem nem volt, hogy füvet rajzoljak.

Tavasz van, tavasz van, fény gyúl a szavakban. Kölyökkutya-öröm hempereg a füvön.

Megcsináltam sárgából, de alig látszott. Mintha kiszárította volna a nap. Apa azt mondta, egy kis eső kell neki az égből – hát rajzoltam rá vizet a kékből.

FECSKE CSABA

És tényleg kizöldült! KISS OTTÓ

Honvágy Haza akarok menni! – kiabáltam a harmadik csempeboltban. A kuckómra gondoltam, a kibolyhosodott, zöldkockás falvédőre és a kopott, gyurma-pöttyös szőnyegpadlóra, pedig már máshol lakunk. Anyáék mondták, hogy lesz külön szobám, de nem szóltak előre a festékszagú ürességről, sem a sötét falon moccanó idegen fa árnyékáról. A meggyet sokszor emlegették. A legfelső ágon már találtam érettet, a leve csupasz hasamra csöppent, magját vörös ujjaim közé szorítottam, és kilőttem. A kertek zöld kockái felett süvített éppen, amikor rájöttem, hol vagyok: Otthon. Ahonnan csak nagyon ritkán vágyom majd haza.

SZABÓ ZELMIRA rajzai

RIGÓ KATA

Otthon, édes otthon

a természethez közeli életformát. Az ilyen otthonok hagyományos anyagokból készülnek. Olykor földbe süllyesztett földházakban – ez az egyik legősibb építkezési forma –, barlangokban, jurtákban vagy akár fa koronájára épített házakban élnek. Egyre elterjedtebb a különböző hulladékok újrahasznosítása, például az üveg-, műanyag- és fémpalackok vagy gumiabroncsok beépítése falazóelemként. Ugyanakkor modern technológiával, korszerű építőanyagokból készült épületeket, luxusházakat is találunk világszerte. A korábban csak fantasztikus könyvekben, ﬁlmekben megjelenő, automatizált otthonok mára valósággá váltak, sőt, a háztartásokban kisegítő robotok is egyre elterjedtebbek. Te milyen otthont szeretnél?

Sokféle otthont találunk világszerte, hiszen a földrajzi elhelyezkedés, az éghajlat, a különböző kultúrák és hagyományok, a rendelkezésre álló építőanyagok mind befolyásolják az építkezést. Az emberek lakhelyéül szolgáló építmények romjai, a feltárt maradványok sokat elárulnak egy-egy kor viszonyairól és szokásairól. Az első, kezdetleges otthonok elsősorban védelmet és biztonságot nyújtottak. Egy helyiségben gyakran több család élt együtt, nemritkán háziállatokkal. A társadalmi különbségek az építészetben is megmutatkoztak. A gazdagabbak otthonai jóval kényelmesebbek voltak, jutott hely a szórakozásra, pihenésre is. A mai otthonok – talán most még jobban, mint eddig valaha – tükrözik a lakók egyéniségét, ízlését, életstílusát. Sokan választják az egyszerűséget és

Az otthon helyének kiválasztását sok szempont befolyásolja. A legtöbb embernek a munkahelye határozza meg a lakóhelyét. De sokaknak fontosabb a család, barátok, ismerősök közelsége. Vannak, akik a pörgős városi életet, mások a vidéki nyugalmat szeretik. Vonzó lehet a víz, az erdő, a hegy közelsége, vagy éppen a sík pusztaság szépsége. Amerikában átlagosan hatévenként változtatnak az emberek lakhelyet. Japánban sokan inkább lebontják és újraépítik felújításra szoruló otthonukat, így a megszokott környezetükben maradhatnak. Sokan folyamatosan vándorolnak, mert szeretik a változatosságot, új városba vagy országba költöznek, mindig új otthont teremtve. Világszerte elterjedtek az otthonul szolgáló lakókocsik és lakóhajók is. Ezek lehetnek kisméretű, alapvető igényeket kielégítő, akár házi építésűek, és igen drága, nagy, luxusmodellek is. Szívesen laknál hajón? Milyen előnyei és hátrányai vannak a lakóhajónak? Az is gyakori, hogy az emberek megszokott környezetükben maradnak, nemritkán ugyanabban a házban, lakásban élik le egész életüket, ahol születtek. Sok család él nagyon régen épült házban, amit a kor igényének megfelelően felújítanak, korszerűsítenek. Nemcsak régi lakóházak, hanem átalakított malmok, gabonatárolók, víztornyok, régi templomok, vasútállomások, egykori raktárépületek, gyárak, konténerek, vasúti kocsik, buszok vagy épp kiselejtezett repülőgépek is szolgálnak otthonul. Te laknál ezek közül valamelyikben? Mindenhol láthatunk különleges, a szokványostól eltérő, egyedi megjelenésű otthonokat, így épült már kutya-, bakancs-, kagyló-, gömb-, gombaformájú vagy feje tetejére állított ház. Készült teljesen átlátható, üvegfalú épület, és olyan otthon, ahol a házon belül és kívül gördeszkázásra alkalmas felületeket alakítottak ki.

A lakások, házak méretét, a szobák számát sok minden befolyásolja. Fel tudsz sorolni néhány jellemző társadalmi, környezeti vagy egyéni tényezőt? Épülnek egészen kicsi, 10-15 négyzetméteres otthonok, és persze a világ minden pontján találunk több száz vagy több ezer négyzetméteres luxusházakat is. A világ egyik legdrágább háza Indiában épült, 37 ezer négyzetméteren (ami 52 focipálya területe), 27 emeleten él benne az öttagú család, és 600 alkalmazott gondoskodik a ház fenntartásáról. Az épületben a luxuslakosztályok mellett többek között 11 lift, 3 helikopter leszálló, hatszintes garázs, bálterem, mozi büfével, uszoda, konditerem és kápolna is található! Ugyanakkor a világ legtöbb országában vannak nyomornegyedek. A víz, villany, csatornázás nélküli, kartonokból, hullámlemezekből épített tákolmányok családok százezreinek adnak otthont. Az utcán, hajlék nélkül élő emberek, az elhagyott vagy elszökött, család nélkül felnövő gyerekek száma is évről évre nő. Egyes felmérések szerint jóval több, mint százmillió! Szerinted miért fontos az otthon? Milyen változásokat, kihívásokat jelent az ember életében, ha elveszíti az otthonát? KRICSFALUSSY BEÁTA

A három kígyó 20

kövek a harmadikat. A három út sokáig várt így, kacskaringósan és mozdulatlanul. Aztán egy napon arra vetődött egy ﬁúcska, és megtorpant a három irányban nyújtózó út előtt. Vakarta a fejét, hogy melyiken induljon el, mert eltévedt. Több se kellett a pórul járt kígyóknak: mind csábítgatta a kis vándort. Ha rajtam indulsz el, nem bánod meg, mert tartani fognak tőled az emberek, sziszegte a zöld. Ne hallgass rá, rikoltott a piros, lépj inkább az én utamra, és vidám életed lesz, mindig vár majd rád valami móka. A fekete nem szólt, csendesen és szerényen várta, hogy őt válassza a gyerek. Sokáig ácsorgott tanácstalanul a ﬁú, már majdnem beesteledett. Hirtelen gondolt egyet, lehajolt és megragadta a három út tövét, ami korábban a kígyók farka volt, ügyes kézzel csavarintott párat, majd visszahelyezte a földre az immár három színben pompázó utat. Végiglépdelt rajta, és az út végén megtalálta utcájukat, házukat. Az utakból újra kígyók lettek. Eltartott egy darabig, amíg szétválasztották összecsavarodott testüket. Akkor egymásra néztek, és megértették, önmagában egyikük sem volt elég jó út. Attól kezdve nem veszekedtek, és igyekeztek minél többet tanulni a másiktól. A Jóisten meg odafent rákacsintott az Édenkert álnok kígyójára, aki sértetten csúszott odébb.

Volt egyszer három kígyó. Az egyik zöld, mint a savanyú alma, és mérges, folyton sziszegett. A másik piros és csintalan, csak úgy ragyogott a szeme, ha megtréfálhatott valakit. A harmadik kígyó fekete, mint a csillagtalan este, és éppoly csendes is. Ártalmatlan kígyók voltak, de egymást ki nem állhatták, egész álló nap csak veszekedtek és marakodtak. Noha színükben és természetükben különböztek, volt, amiben hasonlítottak egymásra: mindhármuknak oltári pechje volt. A Jóisten ugyanis egy fáradtabb pillanatában, mikor már zsongott a feje az emberek fohászaitól, összekeverte őket az Édenkert rosszra csábító kígyójával, akinek papírja volt megtévesztésből. Tény, hogy hasonlított a képük. A Jóisten igazságos akart lenni, így mindhármukat megbüntette. Ideﬁgyeljetek, szólt, és szavának súlyától a kígyók legszívesebben szalutáltak volna, annyira tisztelettudóak lettek. Büntetésül azt szabom ki nektek, hogy váljatok kacskaringós földúttá, és egészen addig maradjatok is porral fedett utak, míg valaki egyszerre nem tud mindhármatokra lépni. Hiába rimánkodtak a kígyók, hiába magyarázták, hogy ők aztán ﬁx, hogy nem voltak ott az Édenkertben, kezicsókolom, a Jóisten hajthatatlan maradt, s a csúszómászók egy szempillantás alatt a földre lapultak, és mozdulatlanná merevedtek. Úttá változtak, lapos földutakká. Zöld levelek takarták az egyiket, piros bogyók a másikat, fekete

KAPITÁNY MÁTÉ

A jótanács

hallgatsz, mert abból csak egy van, így elkerülheted a vitás eseteket. – Azt meg hogy csináljam? – Mi sem egyszerűbb. Keresel egy nyugodt helyet, teszem azt egy napsütötte követ, behunyod a szemed, és elképzeled, hogy hol lennél a legszívesebben. Csak arra ügyelj – ásított nagyot a varangy –, hogy el ne aludj közben. – Megpróbálom – határozta el Kórász. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és elképzelte… – Hogy megy? – érdeklődött kis idő múltán a varangy. – Azt hiszem, megvan – mondta Kórász továbbra is szorosan csukva tartva a szemét. – Igen… Egy hajóról szeretném a tengerbe lógatni a lábam. – Akkor a hegyen át kell menned – jelentette ki a varangy. – Nemrég láttam arról jönni egy lányt, aki kagylófüzért viselt a nyakában. – Nagyon köszönöm a segítséget – hálálkodott Kórász. – Ha megkérdezhetem: te mit látsz, mikor behunyod a szemed? – Egy napsütötte, kényelmesen lapos követ – motyogta a varangy, és már aludt is. Kórász továbbindult a hegy felé.

Kórász tanácstalanul álldogált az útelágazásnál. Az egyik ág ugyanis legördült a völgybe, a másik felkapaszkodott a hegyre – nem tudott dönteni köztük. Eddig mindig arra ment, amerre a lába vitte, de most a jobb lába lefelé akart menni, a bal viszont fölfelé, és neki kellett volna igazságot tenni közöttük. – Mit állsz ott olyan bambán? – kvartyogta egy hang. Ahogy Kórász körülnézett, észrevette a lapos kövön ücsörgő varangyot. – Nem vagy valami barátságos, hallod-e! – Talán kedvesebb lennék, ha nem állnád el előlem a napot. Esetleg tanácsot is adhatnék, mert látom, igencsak rászorulsz. – Pardon – lépett arrébb Kórász. – Szerinted merre kellene mennem? – Az attól függ – terpeszkedett el a varangy a verőfényben –, hogy hova akarsz eljutni. – Eljutni? – mélázott el Kórász. – Ezen még nem gondolkodtam. Egyszerűen megyek, amerre a lábam visz. – Csakhogy – vetette ellen a varangy – két lábad van, és lefogadom, nem mindig ugyanoda vinnének. Bár – tette hozzá nagyot nyújtózva – még mindig jobb helyzetben vagy, mint ha négy lábad volna... Tapasztalatom szerint a legegyszerűbb, ha a szívedre

CSÁSZÁR ANNAMÁRIA

TÖRÖK ESZTER rajzai

>> N É Z Z ÜK E G Y ÜT T ...

Sikuta Gusztáv képeit! Sikuta Gusztáv harmincéves volt, amikor 1949-ben első önálló kiállítását rendezte a Fényes Adolf teremben. Ideje volt már, mondhatjuk, hiszen a Képzőművészeti Főiskolát, ahol Szőnyi István tanítványa volt, hét esztendővel korábban elvégezte. Különféle középiskolákban tanított, a főiskola „előszobájának“ tartott Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanára is volt. 1947-ben kapcsolódott a Szentendrén alkotó művészekhez, barátság fűzte Korniss Dezsőhöz, de szemlélete, festői iránya Anna Margithoz és Bálint Endréhez is köti (az ő műveikkel is találkozhattál már a Szitakötőben). Sikuta látásmódja persze első ránézésre is jól megkülönböztethető a többi művészétől, hiszen minden jelentős alkotónak vannak jellemző motívumai, sajátos formái – mindenkinek másként működik a képzelete. Nézzük például a kisméretű Késembert! A cím pontosan fedi a látványt. De ki vagy mi ez a „késember?“ Nem meglepő, hogy a valóságban nincs ilyen, hiszen tudjuk: a modern festőművészet sohasem a hétköznapi valóság másolására törekszik. Sikuta képi világának jellemzője, hogy nagyon is valóságos, gyakran egyszerű tárgyakba képzel valami mást, ezúttal késekből formál emberszerű ﬁgurát. A különös lény egyik lába sötétszürke, meztelen penge, másik lába fekete, magas sarkú csizmába bújtatott. A késnyélből alakított felső résszel és a háromszögletű fejfedővel határozottan, mondhatni kés-keménységgel szerkesztett az alak.

Nézd meg, mennyi elkülönített mértani forma látható: a sárgára és zöldre tagolt háttér, a fekete és bordó háromszögek – mégis eleven az egész, könnyű elgondolni, hogy a késember mindjárt mozdul. Humoros vagy félelmetes a figura? Esetleg egyszerre mind a kettő? Hasonló a Mankós figura tárgyiasítása is. A képbe helyezett kép ismétli, vagy inkább megidézi a nagyobb forma alkotóelemeit. A két oldalt látható mankó, illetve bot itt is erőteljesen összetartja, meghatározza a szerkezetet. A kép nézőjének tekintetét középre vonzzák a vonalak, a „fejre“ összpontosít a figyelem, de szinte érezzük a jobb felőli mankót fogó kéz szorítását – pedig az a „kéz“ csak egy kerek, barna folt. Ezzel a módszerrel olyan terek megjelenítése is lehetséges, mint amiket a Fehér oszlopok mutat. A falak, épületek, tornyok közé (elé vagy mögé) bármit képzelhetünk, csak zűrzavart nem. A gyerekjátékokra emlékeztető, egyszerű építőelemekből mintha óriás arc körvonalazódna. A poszteren látható Táj, füstölő kéménnyel című képbe a legkönnyebb humoros mesét képzelni. Furcsa, álombeli jelenet ez. A festményen – mint a Késemberen is – két részre osztott a táj. Az alsó sávban a talajba süllyedve három, ugyancsak mértani elemekkel jelzett fej látható. A középsőn a szemek helyén eltérő nagyságú pontokat látunk, a száj meg egy kulcs, amihez sárga pipa kapcsolódik. A hosszú kémény és a füst gyárra utal – a füst a kék Napig, Holdig tekereg, vagy léggömböt tart? A kép jobb oldalán álló ablaktalan ház és a másik szélen a lépcső összefogja a gyerekrajzszerűen derűs szerkezetet – de vajon hová vezet a lépcsősor?

KÁDÁR BÉLA festménye

Arany közép nem mond önállóan véleményt – aki megelégszik a jellegtelen közepességgel. Megbújik a tömegben. Az arany középszer helyett egyébként gyakran arany középutat emlegetnek és ajánlanak. Ez is jelentheti a szélsőségek ellenében a szokványosabb lehetőség választását (a kitaposott utat), amit sokan az „arany” jelzővel eleve értékesebbnek minősítenek. Nem biztos, hogy csakugyan értékesebb.

Horatius (ejtsd: horáciusz) ókori római költő óva int a szélsőséges életmódoktól, a különféle tobzódásoktól éppúgy, mint az önsanyargatástól. Úgy véli, mindenkinek meg kell találnia az arany középszert. Lényegében igaza van, de mint minden világraszóló bölcsesség, ez is túl általános, és ezért könnyű félreérteni. Nem lehet jó élete annak, aki úgy igazodik a „középszer”-hez, hogy nincsenek erős érzelmei és szívdobogtató vágyai, aki nem akar kitűnni semmiben,

A népmesék hősei gyakran bandukolnak errearra szétváló, többfelé elágazó utakon, s nekik kell kiválasztani a boldogságba és gazdagságba vezetőt. A leleményes királyfi vagy a szegényember legkisebb fia – rengeteg akadályt legyőzve – azért lesz sikeres, mert megérzi, esetleg valamely jótettéért cserébe megtudja, melyik az igaz, a neki való út. Persze előfordul, hogy gonosz erők megpróbálják eltéríteni, álságos tanácsokkal félrevezetik, és még nehezebbé teszik a célba jutását. Sőt, Mirigy boszorkány a Csongor és Tünde című dráma első felvonásában fogadkozik, hogy jótevőjén – a kötelektől szabadító Csongoron – bosszút áll, s ha teheti, meg is fojtja. Hogy miért? Hát mert ő Mirigy! Vörösmarty Mihály verses darabjában mesehősöket szerepeltet – mesevilágban. Találkozunk tündérrel és cselszövő boszorkánnyal, ördögfiakkal és különös vándorokkal; a mesejáték valódi főszereplője, „az égi szépet” kereső Csongor meg mindenekelőtt a költő legszemélyesebb ábrándjait és kétségeit mondja el. Vörösmarty a mű születésekor harmincéves volt, akkoriban egy harmincéves meglett korú férfinak számított, ő mégis „kezdőnek” érezte magát. Még csak ábrándozott a nagy, világjobbító tettekről – és a boldogságot adó, romantikus szerelemről. Nehéz gyerek- és ifjúkora ugyan szorgalomra, kitartásra ösztönözte, de tudásvágyát és tenniakarását nem csillapította sem a rengeteg elvégzett munka, sem az anyagi szűkösség. A történelmi körülmények, a magyar reformkor adta feladatok pedig pezsdítették. Csongor nem földi lányba, hanem „a göncöl csillagán”, rózsafán termett tündérlányba szerelmes. Élete árán is meg akarja találni – de hát hol van Tündérhon? Merre induljon? Tünde szolgálójától, Ilmától annyi eligazítást kap, hogy

Sík mezőben hármas út, Jobbra, balra szertefut, A középső célba jut. A hármas útnál azonban többször is különös alakokkal találkozik Csongor: előbb a rókát kergető három ördögﬁval, aztán a három vándorral. A három jelképes alak három életcél és gondolkodásmód képviselője. A Kalmár a pénz, a Fejedelem a hatalom megszállottja, a Tudós hideg, érzelmek nélküli ismereteivel kérkedik, és lenézi, „gyermeknek való”nak nevezi Csongor tündérkeresését. Különben is úgy tűnik, „Tévedésnek hármas úta” ez, mert mindegyik „közép”. Varázskörben áll Csongor, ahonnan háromfelé indul út – s látszólag mind a „Végtelenbe téved el” –, vagy ahová összefutnak a ki tudja, honnan eredő utak. A hármas út a megpróbáltatások színhelye – Csongor nem tudja, Tündét látja-e, vagy csupán az árnyékát, és csalfa káprázat játszik-e vele. Csongor szolgája, Balga meg lebegő étkek után kap, de a kívánatos falatok elomlanak, semmivé lesznek. És feltűnnek újra a vándorok: mind megroppanva, testileg-szellemileg tönkrementen, szenvedélyeikben csalódottan. Csongor megérti, hogy „Fordúlt szerencse űl a gazdagon”, „S ki a világot rabbá tenni ment”, most gyötrelmesen haldoklik – a Tudósnak meg csak eszét veszítő kétségek maradtak. Az ötfelvonásos kalandsor végén mintha ugyanott lennénk, ugyanabban a kertben, ahonnan útnak indultunk – Csongorral, őt ﬁgyelve-követve, az ő boldogulásáért izgulva. A bánattal és humorral teli varázslatok, a megrendítő találkozások, a nagy felismerések és a rajongó szerelem talán nem is kívül történik, hanem Csongor eszében és szívében, s akkor már a miénkben? A jelképes hármas út viszont újra meg újra döntésre hív. LEVENDEL JÚLIA

Mátyás király

– Valami itt nincs rendben, komám – dünnyögi a bolond, s éppen, hogy el bír ugrani egy önmagától járó batár elől. Szájtátva mászkálnak egy ismeretlen város utcáin, amelyről alig hiszik, hogy a saját fővárosuk. Márpedig annak kell lennie. A különös ruhájú járókelőktől nem tudnak fölvilágosítást kérni: rájuk se hederít senki. Végül egy padon, számtalan hasas batyu közepette üldögélő, ápolatlan szakállú férﬁúhoz fordulnak. – Atyámﬁa! Áruld el, hol vagyunk? – Jó vicc – heherészik a torzonborz alak. – Budapesten, hol másutt? – Budapest? – ámulnak az álruhások. – Buda és Pest. Ez a budai oldal – magyaráz a megszólított jóindulatúan. Kétség kívül bolondokkal akadt dolga. Holott csak az egyik érdeklődő az. – Buda? – kérdez vissza a király komája.

Akár az Óperenciás tengeren túl is történhetne, mégis az Üveghegyen innen történik, hogy Mátyás király meg az udvari bolondja álruhát öltenek, hogy leosonjanak a városba. Amint kilépnek a kapun, hármas úttorkolatban találják magukat. – Ez eddig nem volt itt – dörmögi a bolond. Valóban nem, gondolja Mátyás király, fennhangon azonban csak annyit mond: – Menjünk a középsőn. – Úgy is cselekszenek. Pár tucat lépés után éjszakai ragyogás fogadja őket. Nem értik, mi történik velük, mégis haladnak tovább. Az érthetetlenül széles utcák háta kemény, és bár hepehupás, mégis szokatlan módon az. A házak furcsák, és tömérdek van belőlük. Ezzel szemben kevés a fa, ám számtalan csupasz, katonás sorban álló törzs meredezik az ég felé, lombkorona nélkül. Hegyükben egyetlen, hatalmas levél. Abból ered az éji világosság.

és az angyal

király rég halott atyja. A bolond ettől úgy megretten, hogy páni félelemmel ragadja meg uralkodója kezét, s húzza maga után visszafelé. A királynak, megdöbbenésében, ellenkezni sincs érkezése, fut a bolond nyomában. Újra a hármas torkolathoz érnek, s a bal oldalira térve valahára eljutnak a jó Budára, ahol egyszer volt csupán kutyavásár, de már el is megy a kedvük az éjjeli kalandtól, haza kívánkoznak. Amint elnyeli őket a palota, a hármas úttorkolatnak először a középső ága, majd a jobb oldali szívódik föl lassan, akár homokba öntött víz. A palota egyik tornyán, amelyre élesen vetül a holdsugár, a lábát lógázza egy angyal. Elégedetten mosolyog. Holnap újra hármasutat alkot: a meglévő mellé a porba rajzolja a jövőbe és a múltba vezető ösvényt. Reménykedik, hogy a király előbb vagy utóbb bejárja mind a kettőt. BENE ZOLTÁN

– Úgy ám! – És az Úr hányadik esztendeje? – szegezi a kérdést a padon ücsörgőnek a király, mint aki megsejtett valamit. – Hányadik? – vizslatja gyanakodva a kérdezett. – Kettőezer-tizenötödik, éppen. – Ennek még nálam is jobban elment az esze! – vigyorog a bolond, de Mátyás király leinti. – Nem, nem ment el. Ez egy elfogadható magyarázat – suttogja. Udvariasan elköszönnek az elhanyagolt férﬁútól, s elindulnak visszafelé. Hosszasan bolyonganak, értetlenül nézelődnek. Fél éjszaka eltelik, mire visszatalálnak a hármas úttorkolatban álló palotához. Mátyást kíváncsiság fogja el, s hiába tiltakozik a bolond, jobbra tér. A koma nyargal utána. Alig lépnek párat, maga Hunyadi János jön velük szembe, a

A negyedik

LÁNG ANNA rajzai

Hórihorgas talpa vasárnap délután viszketni kezdett. Leemelte utazóbőröndjét a legfelső polcról, s még aznap elindult. Született nyakigláb, nagyokat lépett, ahogy máskor is. Vidáman ment az orra után. Egyszer csak megnyúlt az arca: váratlanul eltűnt előle az út. Nem vezetett sehová, nem vitt semerre. Az út végén nem volt semmi. Semmi gomolygott, ködlött, szürkéllett, egy nem létező, feneketlen szurdok, partja-nincs szakadék fölött. Nem köd, nem pára, nem füst. Hát akkor? Ez volna a világ vége, kérdezte magától Hórihorgas, s leült. Ült az út végén, lábát a semmibe lógatva. Kár, töprengett, ő legalább kéthetes kalandra gondolt, mikor nekivágott, s még három napja sincs, hogy becsukta maga mögött az ajtót. – Az a kérdés, hová indultál – bökte oldalba Meliton, a kis medve. – És te mit keresel itt, ahol a madár se jár?

– Madár se? – nézett körbe Meliton. Észre sem vette. Azzal volt elfoglalva, hogy egyszer csak, ukmukfukk, elfogyott az út. Ő is három napja indult, de ő nem a város felől, mint Hórihorgas, hanem a Nyirkás (nyírből, nyárból, akácból álló erdő) árnyas fái közül, ahol lakott. – Hát ti? – szólalt meg lépésnyire tőlük Bori, aki ebben a pillanatban érkezett a Kockató felől. S ahogy meglátta a „semmit”, összecsapta a kezét: – Mi ez? Bárhonnan jöttek, bárhová igyekeztek innen, ahol a három út összefut, nincs tovább! – Akkor nem igaz, hogy minden út Rómába vezet – dörmögte Meliton. – Miért, oda indultál? – mosolyodott el Bori, s elképzelte, ahogy a kis medve a megmaradt uzsonnából eteti a békésen csipegető galambokat Róma főterén.

Denali azonban Gilice anyót kereste. – Gilice anyót? – nézett össze Bori, Meliton és Hórihorgas. – Mi holnap nála leszünk, mondták, azzal elindultak szépen haza: hárman, háromfelé… mindegyikük arra, amerről jött. Denali töprengett, melyikükkel menjen. Végül maradt az útelágazásnál. Tyűűű, de nehéz, vakargatta a fülét. Ekkor fékezett le fölötte a menetrendszerinti papírsárkány. Nyuszi hopp! Denali nagyot szökkenve felugrott, elkapta a sárkány szabadon lifegő kötelét és belekapaszkodott. Egész éjjel repültek, meg sem álltak Gilice anyó házáig. Ott Denali szerencsésen landolt egy bodzabokorban, és mire a többiek odaértek, már le is porolta fehér bundájáról a sárga virágport. Gilice anyó, mikor kinyitotta az ajtót, egyáltalán nem csodálkozott.

Akkor ugrott ki az előttük kavargó semmiből a nyúl. Ő a negyedik szereplő: Denali, az alaszkai füttyentőnyúl. – Jé, egy nyúl – csapta össze kezét Bori. Hórihorgas kalapot emelintve biccentett. Meliton szája tátva maradt a csodálkozástól. – Hogy kerül ide egy nyúl? – Gondolom, ahogy ti – fújta ki magát Denali, és szokásához híven gyorsan füttyentett egyet. – Jó, hogy itt vagytok. Talán meg tudjátok mondani, merre menjek… – Attól függ, hová akarsz menni. Ez a hepehupás, rögös az én házamhoz vezet – mutatott Bori a járdának is keskeny útra, amelyiken a Kockató felől jött. – Ez a cikcakkos, kacskaringós út hozzám visz – lendítette hosszú karját Hórihorgas a város felé. – Amarra meg én lakom – bökött a Nyirkás felé Meliton.

BÚTH EMÍLIA

A dalai láma, a szamár és a furulya halála után a dalai láma lelke egy másik ember testébe költözik, és az új testben is emlékszik előző életére, cselekedeteire, hogy merre járt és milyen tárgyai voltak. Ezért az új jelöltnek három ugyanolyan kalap közül kell választania, amelyek közül az egyik a korábbi dalai lámáé volt. Ha a jelölt a megfelelő kalapot választja, átment a vizsgán. Miért fontos, hogy választani tudjunk (azon túl, hogy kiderüljön: bennünk született újjá a dalai láma)? Jean Buridan (ejtsd: zsan büridan), középkori ﬁlozófusnak tulajdonítják a tanmesét, amiben egy szamár ugyanakkora távolságra volt a víztől és a szénától. A szamár nem tudott dönteni az étel és az ital között, így elpusztult. A példa azt mutatja, hogy valahogyan mindig választanunk kell. Aki nehezen dönt, azt mondják: olyan, mint Buridan szamara. A választás nem csupán lemondás valamiről (a többi lehetőségről), hanem elköteleződés valami mellett. Egy közösség tagja annál szabadabb, minél több választási lehetőséget utasíthat vissza, hogy kiválassza a számára fontosat. Az 1998-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott, indiai származású közgazdász-ﬁlozófus, Amartya Kumar Sen (ejtsd: amartia khumár szen) a fentiektől eltérő mesét mutat be. Három gyerek arra kéri

Választani elköteleződéssel és egyben lemondással jár. Előnyben részesítünk valamit, ugyanakkor kizárjuk a többi lehetőséget. Képzeljük el, hogy egy szobában három, látszólag ugyanolyan kalapból kell választanunk. Egyik ember a középső, más a jobb oldalon lévő, megint más a bal oldali mellett kötelezné el magát. Mindenki más és más indok miatt választaná egyik vagy másik kalapot: talán egy apró különbség az ok, vagy egyszerűen csak az, hogy a kalap melyik oldalon van. Mivel mindhárom kalap ugyanúgy néz ki, mindenki csak saját érzései, gondolatai alapján adhat magyarázatot a döntésére. A buddhizmus az öt világvallás egyike (a hinduizmus, a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám mellett, de ezeken túl létezik még számos vallás, hit). Hívői érdekes módon választják ki vezetőjüket, akit dalai lámának hívnak. A buddhisták úgy hiszik, hogy

élvezete hasznos azok számára, akik hallgatják. Ha a harmadik unoka kapná a furulyát, nagyapó az egyenlőség elvét tekintené a legfontosabbnak, mert a furulya birtoklásával egyenlőbbek lennének a gyerekek. Nagyapó nem akarja egyik unokáját sem előnyben részesíteni a másik kettő hátrányára, mert mindhármat ugyanúgy szereti. Ezért inkább azt tanácsolja a gyerekeknek, egyezzenek meg, és használják közösen a furulyát. Így mindhárman jobban járnak, mintha csak az egyik gyerek kapja meg a hangszert. Akkor élhetünk boldogan, ha választási lehetőségeink minél szélesebbek, ha ezzel nem korlátozunk másokat, és ha választásunk eredménye számunkra és a közösségünknek is előnnyel jár.

nagyapót, hozzon igazságot egy furulya kérdésében. A legidősebb unoka azért szeretné magának a furulyát, mert ő készítette. A középső azért, mert csak ő tud játszani rajta. A harmadik unoka pedig azt mondja, mivel ő a legkisebb, és egyetlen játéka sincs, neki kellene megkapnia a hangszert. Nagyapó végiggondolja az összes lehetséges szempontot, és arra jut, hogy mindhárom unoka kérése ugyanolyan jogos. Ha azért adná a legidősebb unokának a furulyát, mert ő készítette, elismerné, hogy joga van a magántulajdonhoz. Bizonyos alapvető jogok (például az élethez és a tulajdonhoz való jog) mindenkit megilletnek, az emberi társadalom ezeken alapszik. Ha a második unoka kapná a hangszert, nagyapó a hasznosság elve alapján döntene, hiszen a furulyajáték

GALAMBOS ATTILA

Bükkösi Rossz Manó boldog

Bükkösi Rossz Manó kisétált a kertbe, végignézett a gyümölcsöktől roskadozó fákon, a napsütötte, pompázó virágokon, felnézett a kék égen úszkáló apró felhőkre, és felkiáltott: – Boldog vagyok! Csókos Bibír, aki a szomszéd ház teraszán vasorrát kenegette rozsdátlanítóval, riadtan felkapta a fejét. Gyorsan kinyitotta szemüvegtokját, nincs-e benne levelibéka elrejtve, aztán ellenőrizte motoros seprűjét, vajon nem hiányoznak-e belőle az elemek. Bár mindent rendben talált, mégsem nyugodott meg teljesen. A kerítéshez lépett. – Mitől vagy boldog? – kérdezte. – Nem tudom. Ahogy kiléptem a kertbe, úgy éreztem, az vagyok. – Valami oka csak van!

– És mit veszel az árán? – Egy másik házat. – Hiszen ez a házad is akkora, hogy egy napig tart, amíg körbejárod. – Te ezt nem érted! Ne zavarj! – Te tudod! – vonta meg a vállát Bükkösi Rossz Manó. – Ha ez neked örömet okoz! Hangya koma egy pillanatra lelassított. – Nagy örömet nem okoz… – Akkor miért gyűjtögetsz éjjel-nappal? – Mert ezt tette az apám is, a nagyapám is. Ezt kell tennem nekem is! Gyűjteni, eladni, még nagyobb házat építeni. – De ha nem szereted, miért nem csinálsz mást? Nincs olyan, amit szívesebben tennél? Hangya koma szeme megcsillant. Megállt. Lopva körülnézett, és a zsebéből néhány apró ﬁgurát vett elő. – Ebédidőben faragtam – suttogta. – Ezek csodálatosak! Miért nem faragsz többet? Hangya koma dühösen eltette a szobrocskákat. – Hogy képzeled? Nincs rá időm! Gyűjtenem kell! Miből lenne újabb, nagy házam? – azzal morcosan tovább tolta a talicskát. Bükkösi Rossz Manó töprengve elindult. Hamarosan odaért Bagoly bácsi odújához. – Bagoly bácsi! Boldog vagyok! – kiáltotta, majd sarkon fordult. Mire Bagoly bácsi kinézett az ablakon, már csak a porfelhőt látta Bükkösi Rossz Manó után.

– Lehet, de nem tudom, mi. Reggel, miután felkeltem és megreggeliztem, leszedtem a paradicsomokat, eladtam a piacon, az árából bevásároltam, aztán elmentem a barátomhoz, sokáig beszélgettünk. Ekkor még nem éreztem semmit. Később megtréfáltam Mókus bácsit, de bocsánatot kértem tőle, és miután megbocsátott, segítettem a mogyorókat behordani az odújába. Ebéd után kigazoltam a virágágyást. Még mindig semmi. Délután felmásztam az Égig Érő Fára, körülnéztem, és valami nagyon jót találtam ki. Gyorsan beszaladtam a lakásba, leírtam az ötletet, hogy el ne felejtsem, mint máskor. Semmi különös. Ezután jöttem ki a kertbe, és amikor itt álltam, azt kellett kiáltanom, hogy „Boldog vagyok!”. – Pedig nem ártana tudni, mitől érezted ezt – nyugtalankodott továbbra is Csókos Bibír. – Igyekszem, de talán az lesz a legjobb, ha megkérdezem Bagoly bácsit. Ő mindent tud – azzal már ugrott is, és kiviharzott a kapun. A második sarkot hagyta el Bükkösi Rossz Manó, amikor hirtelen le kellett fékeznie, mert Hangya koma egy hatalmas talicskával keresztezte az útját. – Jó napot, Hangya koma! – Ne zavarj! Nem érek rá! – válaszolta mogorván Hangya koma. – Csak nem újabb raktárt építesz? – Ha látod, minek kérded? – Hiszen már van három! – De már nem fér el a sok áru, ezért újabb kell. – Mit csinálsz ennyi áruval? – Eladom – tolta tovább a talicskát Hangya koma.

BAKOS TIBOR

A vándor választása Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háromfejű boszorkány. Igen, jól hallottátok, boszorkány. Nem csak sárkányból létezik ám háromfejű! Egyszer, mikor a közeli faluban járt, megpillantott egy délceg vándorembert. Azonnal beleszeretett, ám nem tudta eldönteni, melyik feje szólítsa meg a férﬁt. A három fej ugyanis folyvást csak pörlekedett: ha az egyik balra akart fordulni, akkor a másik jobbra, a harmadik pedig egyenesen ment volna tovább. Vitatkoztak, hogy mit süssenek ebédre, mert a három fejnek eltért az ízlése, de egy sem szerette megvárni, hogy a másik kettő is a maga kedvére való ételt készítsen. Egész álló nap veszekedtek, apró-cseprő kérdések miatt is ádáz szócsatát vívtak. A falu a rikácsolásuktól lett volna hangos, ha a boszorkány nem egy távolabb eső dombtetőn él. Végül úgy döntöttek, az az igazságos, ha először a legidősebb, legmagasabban lévő fej beszél a kiszemelt jövendőbelivel, utána a második és végül a harmadik. Elhatározták, hogy olyan főzetet készítenek, amely elhomályosítja a vándor elméjét, hogy ne vehesse észre a másik két fejet, míg az egyikkel beszél. Hanem aztán mindegyik fej addig ügyeskedett, míg más-más szerelmi bájitalt adtak a legénynek. Így történt, hogy szegény vándor mindháromba beleszeretett: első nap a leány szépsége babonázta meg, második nap a kisasszony bölcsessége kápráztatta el, harmadnap az ékes hangon daloló ejtette rabul, aki

MACSINKA ZSOLT rajzai

emellett kitűnően táncolt. Sokáig tanakodott, mitévő legyen, melyiket válassza, de ekkor a boszorkány úgy döntött, leleplezi magát. Megörült a vándor, hogy nem kell választania: övé lehet a szép, az okos és az ügyes is. Több se kellett neki: elvette a boszorkányt, annak mindhárom fejével. Ám a feleséggel jött a baj is: az egyik fej azt kérte, szaladjon a piacra almáért, a másik fát hozatott volna vele, mert hideg volt a házban, a harmadik viszont mulatságba hívta. Térült-fordult, tüsténkedett a vándor, de bármit tett, soha nem lett vége az óhajoknak, egy perc nyugta sem volt. S csak hallgatta és hallgatta, ahogy a három fej naphosszat vitatkozik egymással. Sehogy sem értette, hogy az a szép, okos és ügyes asszony miként lett ilyen kiállhatatlan. Megőrült talán? Egy napon megtalálta a boszorkány bájitalát, ami addig fogságban tartotta szívét. Úgy döntött, megszökik. Többé nem kellett neki sem a szép, sem az okos, sem az ügyes. Mielőtt útnak eredt, megkérdezte hitvesét, milyen ajándékot hozzon a vásárból. A boszorkány három feje rögtön hajba kapott. Az egyik nyakéket szeretett volna, a másik könyvet, a harmadik új cipellőt. Amíg ezen veszekedtek, a vándor kereket oldott, s talán még azóta is menekül asszonya elől. SZÉKELY VIRÁG

Számos és számtalan

Milliószor csókoljuk, akit szeretünk. Számos lehetőség vár, számtalan veszély leselkedik ránk. A számok – kiszabadulva a matematika szigorú rendszeréből – szabadon kószálnak a nyelv labirintusában. Rangsoruk nem függ a számsorban elfoglalt helyüktől. Az egy lehet a legértékesebb, ha például a világ legnagyobb gyémántjáról van szó. A kettő, ha párban van (mint a szerelmesek és a barátok), sokkal többet ér az egy-meg-egynél, és a bóvli, a tucatáru – amiből 12 egy tucat – értéktelen.

Számokkal körülbástyázva élünk. Van személyi-, adó-, TAJ-, ház- és rendszámunk. A gyerekeket és iskolákat OM-számokkal tartják nyilván. Még a síroknak is száma van a temetőben. Számozzuk a napokat, az elemeket, a könyvek oldalait. Számba vesszük a tennivalókat, számon tartjuk az eseményeket, számítunk a barátainkra, számolunk az ellenségeinkkel. Számokkal jelzünk mindent, a kisbaba súlyától a világegyetem koráig. Egyszer élünk, mondjuk, ha kirúgunk a hámból. Százszor megbánjuk, ha hibáztunk.

királynak, három aranyhajszála az ördögnek, három kívánság teljesülhet a jótettért, három napig tart egy esztendő, három próbatétel vár a legkisebb ﬁúra és hárman segítik a sárkány legyőzésében. Bár a sárkányok többnyire hétfejűek – a hetes is mágikus szám –, szép számmal van közöttük háromfejű is. A bűvös hármas lépten-nyomon felbukkan a szólásokban, szokásokban, dalokban, irodalomban, de még nemzeti jelképeinkben is. Hármas halom van a címerben, háromszor hívják csudát látni a népballada Görög Ilonáját, Lúdas Matyi háromszor veri meg Döbrögit, és ma is sokszor idézzük a szólásokat, hogy három a magyar igazság, vagy három a tánc. Vajon minek köszönheti a hármas szám ezt a hallatlan népszerűséget? O. Nagy Gábor nyelvész így fogalmazta meg: …úgy teljes valami, ha eléri a hármat, vagy ha háromszor teszik. Hans Fallada, múlt századi német író Fridolin, a pimasz borz című mulatságos állatregényében Frida, a borzanya sorra veszíti el kölykeit, de nem hiányoznak neki, mert így veszi számba csimotáit: egy, kettő, sok. Csak a harmadik eltűnése ejti kétségbe. Vagyis a három már a sokat jelenti, a mind, a valamennyi képzetét kelti. Mi is így érezzük. A legkisebb nagycsaládban három gyerek van. A legkisebb csoport legalább háromtagú. Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében három ördögﬁóka csetlik-botlik. Három vándor jelképezi az élet kínálta lehetőségeket: vagyont, hatalmat, tudást. A Tündét kereső Csongor három út közül választhat. Előbb-utóbb mindenki elér a válaszúthoz. Döntenie kell: merre tovább? Valójában nemcsak három, hanem számos (vagy számtalan?) irányban indulhatunk. Szerencsés az, aki eltalálja az igazit, a saját útját, ami a boldogsághoz vezet. JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

Ahogy a csillagoknak, a számoknak is mágikus (varázslatos) hatást tulajdonítottak a régi időkben. Hiszékeny emberek még ma is úgy vélik, hogy befolyásolják sorsunkat. Hisznek a számmisztikának nevezett áltudomány jóslataiban, akár a különféle babonákban: a szerencsét ígérő négylevelű lóherében, a bajt hozó 13-asban, az ekkor vagy akkor bekövetkező világvégében. Ha nincs is varázserejük, azért vannak különleges jelentést hordozó számok. Minden korban és népnél fellelhetők a mítoszokban és vallásokban, szokásokban és szólásokban, művészetben és a hétköznapokban. Az egyes az oszthatatlan egység, a tökéletesség, az istenség jelképe. Például a keresztény, az iszlám és a zsidó vallás (judaizmus) hívei egy istenben hisznek. A kettő az ellentétek, de az összetartozás kifejezője is, mint az alfa és ómega (a görög ABC első és utolsó betűje), a jó és a rossz, a nő és a férﬁ. A rómaiak Janust – a kezdet és vég védőszellemét, a január névadóját – kétarcúnak ábrázolták. A három a befejezettséget, a teljességet jelenti. Múlt, jelen, jövő; menny, föld, pokol; a világfa gyökere, törzse és koronája megannyi hármas egység. Hárman vannak a görög-római mitológiában a párkák (sorsistennők), a gráciák (a báj és jóság istennői) és a fúriák (bosszúállók). A keresztény vallás alapdogmája (dogma=hittétel) szerint az egy Istenben három személy van – Atya, Fiú és Szentlélek –, ez a Szentháromság. A Bibliában három angyal látogatja meg Ábrahámot, és hárman vannak az újszülött Jézust felkereső napkeleti bölcsek is. A világon mindenütt megtalálható a hármasság, de a magyar népmeséknek különösen jellemzője. Három ﬁa van a szegény asszonynak, az öreg

Ha tavasz,

váltja fel a mord telet”. A 19. századi Magyar nyelv szótárában meg így szól a tudós meghatározás: a kikelet „közvetlenül a telet követi, midőn a hó olvadván lágyabb időjárás kezdődik, s a fű és egyéb növények mintegy életre kelnek”. Ha azt hallod, „kikelet”, legelőbb a magok kikelésére, a virágok nyílására gondolsz. A téli pihenés után ilyenkor a növényekben megmoccan valami, anyagcseréjük aktiválódik, nedvkeringésük élénkül. Az ősszel elszórt magok a téli álom után, magágyukban megduzzadnak. Ehhez víz kell, de hisz hóolvadás van, meg tavaszi esőzés! Aztán a kedvező hőmérsékleten kicsíráznak, gyököcskéjüket a talajba mélyesztik, hajtásuk a felszínre, a fényre tör. A magban tárolt tartalék tápanyagok segítik a növényke fejlődését, ameddig az első zöld lomblevelek kialakulásával képessé nem válik a teljesen önálló életre. A hagymás, gumós növények a telet jól bíró föld alatti részeikből nyerik a kikeléshez szükséges tápanyagokat. Hazai hegységeinkben az erdők napsütötte részein elsők közt a kankalin virágzik, a ligetes erdőkben pedig a hóvirág. A hóvirág fejlődése az egy-két centis hagymából sokszor már a hó alatt megindul, sőt már virágot is hozhat ott.

akkor kikelet! A nyári napsütés fényének és melegének csökkentével, ősszel az élő természet fokozatosan lassabb üzemmódba kapcsol. A virágos növények ősz elejére, közepére már elvirágzanak, terméseik megérnek, elszórják magvaikat. A fák levelei is elsárgulnak, lehullanak. Életműködéseik lelassulnak, majd leállnak, s így, nyugalmi állapotban vészelik át a hideget, a telet. A mérsékelt égöv növényeinek ez a képessége több százezer éven át tartó genetikai alkalmazkodás során alakult ki. A genetikai alkalmazkodás azt jelenti, hogy a növények a környezeti tényezők: a hőmérséklet, a fényerősség, a nappalok hosszúságának módosulásához az örökítő anyag megváltoztatásával is idomulnak. A téli nyugalom után évről évre kitavaszodik, vagy költőibb (kicsit régiesnek ható) kifejezéssel: eljő a kikelet. Népdalunk szerint: „A mosolygó kikelet

legtöbb növény esetében – a föld feletti hajtásokon jelennek meg. A mag tavaszi kelése után, kedvező időjárás esetén a hajtások gyorsan kifejlődnek, és sárga, pillangós virágokat hoznak. A virágok a megtermékenyítés után lekonyulnak, a virág kocsánya olyan hosszúra nyúlik, hogy a magkezdemény eléri a talajt, és a fejlődő magtok a laza, homokos talajba fúródik. A magkezdemény ott fejlődik tovább. A földimogyoró-termesztő erre még rátesz egy lapáttal – méghozzá a szó szoros értelmében, hiszen úgy töltögeti ültetvényét, mint mifelénk a krumplit szokták. Ezért földi ez a mogyoró, s egyébként nincs rokonságban a valódi mogyoróval. Az áttelelő fák, bokrok, cserjék ősszel kialakult rügyei a tavaszi ébredéskor megduzzadnak, idővel kipattannak, levelek és virágok fejlődnek belőlük. Nemsokára jön a nyár, kivirul a növényzet, zöldellnek, hajtanak a füvek, a fák, virágzik a pitypang, az útifű, a betyárkóró, és fejlődik a kukorica, a repce, a napraforgó is, amit az ember vetett. Aztán megint ősz jön, majd tél. Az élő természet rengeteg különlegessége, színessége, változatossága szinte időtlen idők óta ismétlődik. SZIGETI ZOLTÁN

Február végétől, március elejétől a Nap eleget süt ahhoz, hogy a levegő még jobban felmelegedjék. Fokozatosan kienged a föld fagya, de mégsem mindenütt egyformán. Az időjárás, az aktuális hőmérsékleti és vízviszonyok még a mérsékelt égövön belül is nagyon eltérőek lehetnek. A hegyek, dombok melegebb, naposabb déli oldalán például a leánykökörcsin már a termését érlelheti, mikor a hűvösebb északi oldal sziklagyepeiben még csak a szirmait bontogatja, pedig a távolság talán nem nagy a két termőhely között. A kertek egyik jellegzetes, kora tavaszi növénye, a krókusz, magyar nevén a sáfrány. A hó elolvadása után virágzik, és sorra jelennek meg keskeny levelei. Virágai sárga, világos vagy sötét ibolyakék, lila-fehér színben pompáznak. A krókusz nemzetség egyik különleges faja, a jóféle sáfrány azonban őszi virág. Narancssárga bibeszálait kézzel gyűjtik, kiszárítják, és az aranynál is drágább fűszer lesz belőle, amitől a húsleves olyan szép sárga és különleges ízű. A mi tavaszi krókuszaink egyszerűen csak szemvidítóak. Ki ne evett volna már amerikai, vagy más néven földi mogyorót? E növény virágai – mint a

Legutóbb arról meséltem, milyen sok ember dolgozik a színházi kulisszák mögött – díszítők, világosítók, hangosítók, öltöztetők, ügyelők –, és a nézők többnyire csak a színészeket látják. Ahhoz, hogy a színészek megjelenjenek a „világot jelentő deszkán”, vagyis egy-egy színdarab bemutatójáig hosszú munkafolyamat vezet.

Az előadást megkezdtük! színészeket. A gazdasági vezetővel kiszámolják a várható költségeket. Nem lehet pontos pénzügyi terv nélkül nekifogni, de nagy hiba, ha gazdasági szempontok háttérbe szorítják a művészi elképzelést. A jó rendező vagy díszlettervező amúgy sem pazarló, hiszen tudja: nem a fényűzés szavatolja az előadás értékét. Csak akkor lehet jó színházat csinálni, ha összhang van az alkotók között. A színjátszás közösségi műfaj, és a néző mindig megérzi: szeretnek-e a társulat tagjai vagy az egy-egy előadásra szövetkező művészek együttdolgozni.

A színházi előadások szervezője, irányítója, legmeghatározóbb alakja: a rendező. Általában ő tesz javaslatot a színház vezetőinek – igazgatónak, főrendezőnek, dramaturgnak –, milyen darabot állítsanak színpadra. És persze megindokolja, miért éppen azt, miért érzi választott művét időszerűnek, hogyan, milyen stílusban, milyen eszközökkel dolgozna. Hiszen ugyanaz a színmű nagyon eltérően játszható. Ha a rendező megbízást kap, kiválasztja a díszlet- és jelmeztervezőt, esetleg a zeneszerzőt, a mozgásokat, táncokat tervező és betanító koreográfust – és a

mód van rá, színpadon, ahol majd díszletek között, jelmezekben fognak játszani. A vidéki és a budapesti színházak próbaideje eltérő. Vidéken rendszerint kevesebb idő jut a felkészülésre. Van, hogy csak három hét vagy egy hónap. Este is tartanak részpróbákat, és már a szereposztásnál figyelembe veszi a rendező, kivel tud este is próbálni. Budapesten olykor hat hét, két hónap a próba. A fővárosi színészek viszont elfoglaltabbak: inkább csak délelőtt érnek rá, de a sztároknak még akkor is számtalan egyéb munkája akad – filmezés, rádiószereplés, tévé, szinkronizálás, vendégjáték más színházban. Mit gyakorolnak a színészek a rendelkezőpróbákon? Mindent. Még azt is, ki honnan lépjen színpadra. A színjátszás a jelenlét művészete, a színésznek úgy kell tennie, mintha abban a pillanatban élné szerepét, mintha rögtönözne. Ezt tanulja a próbák során. És közben csakugyan átváltozik: az lesz, akit éppen alakít. A színészek kapcsolatából, ahogyan egymásra figyelnek, születik meg a színházi varázs. S amikor ez létrejön, a néző képes megfeledkezni arról, hogy amit lát, az öröm, a bánat, a tragédia, a megpróbáltatás csupán színház. Az első öltözéses próbán minden összeomlani látszik. Nem működik a függöny, a szélgép, a esőelvezető; csálén áll a díszlet, lötyög a színészen a ruha… A rendező ordít, a színészek szellemeskedő megjegyzéseket tesznek… Teljes a kétségbeesés: ebből soha nem lesz előadás... Másnap mégis olajozottan, fennakadás nélkül működik minden. Jöhetnek a főpróbák. Először csak a színháziaknak, aztán a közönségnek. És végül elérkezik a bemutató, amely mindig ünnep a színház életében. Hogy milyen kalandokat, meglepetéseket élhetnek át az előadás résztvevői, arról legközelebb mesélek.

Az előkészítés fontos állomása az elhangzó szöveg gondozása. Évszázadokkal ezelőtt egy-egy tragédia előadása 5-6 óráig tartott. Ma ez elképzelhetetlen. A darabok jelentős hányadát meg kell rövidíteni, és ahol erre nincs szükség, ott is a színrevitel szelleméhez igazítanak minden mondatot. Ezt a munkát – a rendezővel közösen – a színház dramaturgja végzi el. Kortárs mű vagy új fordítás esetén is ők tartják a kapcsolatot a szerzővel vagy a fordítóval. Mikor az előadás szövege kész, a rendező kiválasztja a segédrendezőt, aki rengeteg részfeladatot elvégez és ﬁgyelmesen követi a próba-folyamatot. Az előadásokra készülve nagy izgalmat okoz a szereposztás. Azt mondják, a színészválasztás félsiker. A jó szereposztás a rendező emberismeretéről árulkodik. Csakhogy ez mindig kényes ügy. És nemcsak azért, mert gyakran nehéz ellenállni a vezetőség különböző kéréseinek, hanem mindenekelőtt a színészek becsvágya miatt. A rendező tudja, hogy amikor kiteszik a próbatáblára a szereposztást, a társulat tagjai izgatottan és reménykedve olvassák: mi igaz a suttogó pletykákból, ki mit fog játszani, mikor kezdődik a próbafolyamat, és mikorra tűzték ki a bemutatót. Az első próbán a rendező beszél az elképzeléseiről, és felolvassa a színészeknek a darabot. Ezt olvasópróbának hívják, és ezen még a kis szerepet játszó, s ezért némiképp sértett színészek is jókedvűek, nagyokat nevetnek. Felhőtlen öröm az együttlét – az ígéret, a lehetőség, hogy valami nagyszerűt hoznak majd létre, mindenkit felpezsdít. Másnap már a színészeken a sor. Ki-ki maga olvassa vissza a szövegét. Ez a visszaolvasó próba. Ezt követik a rendelkezőpróbák. A bemutatóig általában délelőtt tíztől délután kettőig gyakorolnak – ha

FENYŐ ERVIN

A garabonciás a népi hagyomány titokzatos alakja, a vihardémonból és a középkori vándordiákból összegyúrt mesehős. Különleges varázserejét a legendák szerint sok évi tanulással kellett megszereznie, ezért mindig könyvvel a kezében ábrázolták. A könyvbeli varázsigéket fordított írással jegyezték fel, hogy senki más ne értse meg. A középkori Európában kevés egyetem volt, s a diákok gyakran keltek útra, ha híres professzortól akartak tanulni. Ilyenkor vándorbotot ragadtak, és gyalogosan is nekivágtak a hosszú útnak. Ha elfáradtak vagy megéheztek, bekopogtattak egy-egy házba. Mindig akadt jószívű gazda, aki segített rajtuk. A diákok kalandvágyát és vidámságát a Carmina Burana (ejtsd: kármina burána, azaz Beureni Dalok, ejtsd: bojreni) néven ismert, 13. századi latin nyelvű versgyűjtemény örökítette meg, melyet vándordiákok és szerzetesek írtak. A gyűjtemény 1803-ban került elő a bajorországi Benediktbeuren (ejtsd: bénédiktbojren) kolostor könyvtárából. A diákok rendszerint 12 évig tanultak, de aki a 13. tanévet is elvégezte, azt állítólag a bűbájosságra is megtanították. Tudásával aztán ámulatba ejtette az egyszerű embereket, és babonás félelmet keltett bennük. A garabonciás diák hosszú, ócska, fekete köpenybe burkolózva járta az országot, és ha egy háznál megvendégelték, megjutalmazta a gazdát, de ha elzavarták, a háziak büntetése nem maradt el. Úgy hitték, a garabonciás képes esőt varázsolni a szomjas földre, eltérítteti a falut fenyegető jégesőt, de ha megtudja, hogy a gazda rosszul bánt cselédeivel, jégesőt küld a földjére, hogy elverje a termést. A fergetegek kitörésekor sötét felhőbe burkolózva, sárkányon lovagolva jelent meg a nép előtt köpönyeges alakja, kezében az elmaradhatatlan könyvet szorongatta. A sárkány hosszú farka lesöpörte a házak tetejét, és

Mondok mondok éneket

megtépázta a fák koronáját. Varázsigével hajtotta uralma alá a sárkányt, de nem volt mindig könnyű dolga, mert a sárkányok lusták, jobban szerettek tavakban, pocsolyákban dagonyázni, ám végül mindig engedelmeskedtek a varázsszónak. A garabonciás próbára tette az embereket és igazságot szolgáltatott. Egyes vonásai megjelentek történelmi alakokon is, a legendák szerint például Mátyás király is sokszor garabonciás diáknak öltözve, hosszú köpenyben járta az országot, és varázskönyve segítségével menekült meg szorult helyzetekből, vagy hívta segítségül fekete seregét. Weöres Sándor versében így énekelnek a garabonciások:

1. Mondok mondok éneket, falra mondok képeket, arany ágyra szűzleányt, döglött lóra holt zsiványt. 2. Szép jó estét, nénike! Bort, szalonnát kapok-e? Vagy a kémény likján át elröpítem a lányát. 3. Kapu nyílik, csacsi jön, nagy zsák lóg az ördögön: „Kalmárt öltem, juhaha! ezüst csorgott ujjamra.” 4. Fadob, fadob, fogj tigrist, nádsíp, nádsíp szelídítsd, pásztorlányka, legeltesd, juhaid közt terelgesd. 5. Jó varázsfű, feloldozz, ajtót bűvölj kulcsomhoz. Üres serleg, csordulj ki, nincs tallérom, rabolj ki. PÁNTI IRÉN

(kép | oldalak a Carmina Buranából)

Tündércseresznye

Hüvelyknyi kis lény ült előtte a földön. Fehér ruhája, mint a cseresznyevirág szirma, bordó cilindere, mint a cseresznye héja, orcája piros, mint az érett cseresznye húsa. Két szeme volt csak barna és kemény, mint a cseresznye magja, ahogy dühösen felnézett. – Nézd meg, mit csináltál! Kilőtted alólam a Déli Szelet! – Ki… Ki vagy te? – hebegte Zoli. – Ki vagyok, ki vagyok – dohogta a csöppség, miközben felállt és leporolta magát. – Tündér Cseresznye vagyok, a cseresznyetündér. – Hát az meg mi fán terem? – Ó, tudatlan emberﬁ, kilőtted alólam a Déli Szelet, és még azt sem tudod, hogy a tündér nem fán terem? Akkor nyilván azt sem tudod, hogy minden bokornak

Lusta vasárnap délután volt, amikor Zoli csúzlival a kezében kiosont a hátsó kertbe. Igaz, matekházit kellett volna írnia, de jobban érdekelte a hátsó kertben rügyező cseresznyefa, s az ágain csivitelő verebek. Kedd délután, iskolából hazafelé jövet kopott gumiszalagot talált egy gyalogátkelőnél, amiből még aznap összehozta a csúzlit. Azóta dugdosta a zoknisﬁók mélyén, és gyűjtötte a közeli építkezés sóderjéből a gömbölyűbb kavicsokat. Megeresztett pár lövést, amik a deszkakerítésen koppantak. Kicsit feljebb célzott, füle mellé húzta a gumit, és becélzott egy verebet. Szellő rezegtette meg az ágakat, amikor a kavics kirepült, jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban valami Zoli lába elé pottyant a semmiből.

PAPP ANIKÓ MÍRA rajza

– A csúzli! – Ne is emlegesd…. – Beleülsz, én meg visszalőlek! – Ó! Megtennéd? – kiáltott Tündér Cseresznye. Felmászott Zoli nadrágszárán, és mint egy hintába, beleült a csúzli gumijába. – Feljebb! – irányított, miután Zoli kihúzta a csúzlit. – Kicsit jobbra! Még egy kicsit! Mindjárt! Most! Zoli elengedte a gumit. A tündér hangos kiáltással repült ki, és azonnal eltűnt. Egy perc nem telt bele, a kisﬁú ámuló szeme előtt suhogni-hajladozni kezdtek a fa ágai, és a zöld rügyekből egymás után bomlottak ki a fehér cseresznyevirágok.

és fának saját tündére van, aki a tavaszi virágzásért felelős. Épp a kertetekben álló cseresznyefa virágainak szirmait bontottam ki, amikor rám támadtál! A tündér visszahuppant a földre, levette a kalapját és elkeseredetten rágcsálta a karimáját. – Nem akartam... Nem tudod visszahívni a Déli Szelet? A tündér legyintett. – Nem érted te ezt. A Déli Szél ilyenkor, április elején még bátortalan. Most is ott röpköd a fejünk felett, de nem mer közelebb jönni. Pár hét még, mire megerősödik, és magabiztos lesz, de akkorra már késő. Zolinak eszébe jutott valami.

BENCSIK ANTAL

Egy maréknyi

élet

Amerikából került Európába. Később spanyol és holland kereskedők vitték Afrikába és Ausztráliába is. Az eddig talált legidősebb kukoricamaradványok Mexikó egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek. A kukoricaliszt gluténmentes, ezért lisztérzékenyek is fogyaszthatják. A kukoricaszemekből kivont keményítő textilanyagok, hintőporok, púderek, gyógyszertabletták alkotóanyaga. Olaját az ipar használja, rostjai a papírgyártásban hasznosulnak. Van már olyan mobiltelefon, amelynek biológiailag lebomló a borítása. Ezt is kukoricából készítették, akárcsak a lebomló bevásárlószatyrok és élelmiszertartók egyre nagyobb részét. Egy maréknyi kukorica maga a változatosság, hiszen szinte minden területen használják.

Karót nyelt, fegyelmezett társaság sokasodik a végtelen szántóföldön. Tavasztól egyre magasabbra nyújtóznak, törzsükön furcsa fegyverekkel. A bajusszal bélelt zöld tokban sok száz sárgásfehér, apró töltény szorul egymáshoz. A napsugártól, esőtől és az éltető földtől nyár végére a szemecskék roppanósra híznak. Az egyik fajtából ínyenc csemege lesz, a másikból takarmány. Mindez akár találós kérdés is lehetne. A reggeli müzlid, a mobiltelefonod borítója, a füzeted készülhet ugyanabból az alapanyagból, és igen, ez – a kukorica! Van belőle emberi étkezésre alkalmas, különböző színű csemegefajta. Még fekete csövű változata is akad. Napjainkban a legnagyobb termőterületeken termesztett szántóföldi növény a kukorica. Népies nevén tengeri. A neve is elárulja, hogy a tengeren túlról,

VÁRADY JUDIT

Szitakötő Meseíró Pályázat 2015 nyarán a Szitakötő folyóirat és a Nyitott Kör Egyesület negyedik alkalommal rendezi meg irodalmi táborát a Balaton déli partján. A táborhoz kapcsolódóan alkotói pályázatot hirdetünk. Témánk | a VIRÁGNYELV Műfaj | mese Terjedelem | 3–5000 leütés szóközzel együtt Életkor | 10–16 év között Beküldési határidő | 2015. április 17. Eredményhirdetés | 2015. május 4. DÍJAZÁS A pályázat nyertese ingyenesen vehet részt a IV. Szitakötő táborban, teljes ellátással. A 2. helyezett 50%, a 3. helyezett 25% engedményt kap a tábor árából. Csak a szerkesztőség emailcímére elektronikus úton eljuttatott pályázatokat fogadjuk el | info@szitakoto.com Minden pályázó legfeljebb egy pályamunkát nyújthat be. A pályamunkákat HORGAS JUDIT és SZABÓ ATTILA táborvezetők bírálják el.

Szitakötő Vers- és Meseíró Tábor

JOGos kérdések 1989-ben született meg a Gyermekek jogairól szóló egyezmény, melyet azóta 194 ország fogadott el saját törvényének. Ebben részletesen leírják, hogy gyerekként mi mindent szabad megtenned, és a felnőtteknek hogyan kell gondoskodni rólad, hogy boldogan, egészségesen és biztonságban élj. A Gyermekjogi egyezményt aláíró országok – köztük Magyarország is – vállalták, hogy mindent megtesznek az államukban élő gyerekek jogainak védelméért. Az egyezmény szövege még felnőttek számára sem könnyen érthető, ezért egy 9 éves angol kisﬁú, Alexander Nurnberg átfogalmazta, hogy a gyerekek is elolvashassák. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala elérhetővé tette magyarul az egyszerűsített változatot.

Munkádat juttasd el 2015. április 17-ig a szerkesztőség címére postai vagy elektronikus úton. A legjobb alkotások beküldőit megjutalmazzuk, a műveket az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában, a Korczakteremben rendezett kiállítás keretében bemutatjuk.

ITT OLVASD EL: http://gyermekjogok.ajbh.hu/unicef.php

A pályázat fővédnöke dr. SZÉKELY LÁSZLÓ, az alapvető jogok biztosa

Ára: 945 Ft

Olvasd végig az itt található rövid magyarázatokat! Válassz ki egyet a felsorolt jogokból, ami véleményed szerint különösen fontos vagy téged személyesen érint! Írj ehhez kapcsolódóan igaz vagy kitalált történetet, készíts rajzot, fotót vagy bármilyen más alkotást, ami a kiválasztott jogról szól. Műved készítésekor arra is gondolj, hogy társaid jogait neked is tiszteletben kell tartanod!