„Együnk kínait, ott, ahol szoktunk. Odagurulok, gyere te is, megvárlak a bejáratnál” – mondja Tibi ellentmondást nem tűrő hangon. Ám a helyszínen az étteremnek már csak a hűlt helyét találjuk, mivel időközben bezárt. „Jobbat mondok. Menjünk az Ikeába húsgolyót enni. Olyan régen ettem, pedig imádom” – áll elő az újabb ötlettel barátom. Jobb helyet nem is választhattunk volna. Gyakorlatilag egy lépést nem tudunk tenni, annyian állítják meg, látványosan forognak utána az emberek. Tíz éve ismerem, már minden létező szituációban voltam mellette, de ilyet még nem tapasztaltam.
– Valóságos csődületet keltettünk azzal, hogy idejöttünk. Az imént épp énekeltek neked… – Ez azért jó érzés. Büszke vagyok arra, hogy szeretnek az emberek. – Gyerekként erre vágytál? – Igen. Gyerekkoromtól fogva az volt az álmom, hogy egyszer úgy menjek be egy étterembe, “nézd csak, ki jött be”... Persze nem mindegy, milyen áron. Az ismertségtől még fontosabb az, hogy elismerjenek. – Melyik jött meg előbb? Az ismertség, vagy az elismertség? – Talán egyszerre a kettő. Vagyis… ez az én esetemben kicsit bonyolultabb. Hiszen amíg a Crystal együttesnél a zenei produktumot nagyon elismerték, a személyemet csak később szerették meg igazán. Be kellett látnom, hogy én azért megosztó karakter vagyok. Ahányan szeretnek és elismernek, pontosan annyian legyintenek a nevem hallatán. Ahhoz, hogy jobban megismerjenek az emberek, kellettek bizonyos műsorok is. Például a Való Világ-beli hosszabb szereplés, A nagy duett, és a Morning Show. Ezekben a produkciókban önmagamat adtam, és azt mondták: ez a fiú jó arc. Lehet vele röhögni, és hagyja, hogy röhögjünk rajta. Nem gondolja, hogy ő Brad Pitt... (nevet) – Miért kell ez az állandó önirónia? Néha azt érzem, hogy már túlzásba viszed. – Így azért minden könnyebb. Ez a Cyrano effektus. Kigúnyolom magam, ha kell. Inkább kimondom én, ne más mondja ki. Előre menekülök.
KASZA TIBOR
171