Lángoló Gitárok magazin #1 by Lángoló Gitárok

INGYENES KÖNNYÛZENEI MAGAZIN | 2011. FEBRUÁR-MÁRCIUS | WWW.LANGOLOGITAROK.HU

11/0!

PJ HARVEY

TARTALOM 01 TARTALOM 02 HÍREK CÍMLAP 06 PJ HARVEY 08 10 LEGJOBB CSAJLEMEZ

LEMEZKRITIKA 42 POP 46 ROCK 50 HIPHOP 51 ELECTRO 54 DZSESSZ, WORLD

10 14 16 18 20 22 23 24 26 28

MÉHES MARIETTA DURAN DURAN HÓ MÁRTON ÉS A JÉGKORSZAK 30Y TWIST ELEKTROTÖRTÉNELEM SADANT FAITHLESS BOBAFETT & BOBAKROME KANYE WEST

PROGRAMAJÁNLÓ 58 KONCERT

30 31 32 34 36 38 40

SLAYER MEGADETH ANGERTEA KYUSS FRESHFABRIK APOCALYPTICA THE SISTERS OF MERCY

72 74 76 78

KÉPZÔMÛVÉSZET, FILM 62 KOSTIL DANILA 66 KAZIMIERZ NOWAK TEHETSÉGKUTATÓK 68 KÜLFÖLDI TALENT SHOW-K 70 MALEK MIKLÓS JOGI ESETEK PARTISZERVEZÔK STÚDIÓRIPORT/SUBSCRIBE MINDENHOL JÓ…

THE END 80 RAMONES

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai, illetôleg tartalmi elemének felhasználása vagy újraközlése, egészben vagy részleteiben, a kiadó írásbeli engedélye nélkül. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced in whole or part without premission from the publisher. Terjeszti az Est Media Group. A pontos lelôhelyeketet, valamint a rendelési információt megtalálod a magazin weboldalán.

www.langologitarok.hu

POP | ZAJOK | SATÖBBI

Lángoló Gitárok

Ingyenes kéthavi könnyûzenei magazin MMXI. február–március Kiadó: BPRNR Kft. 1114 Budapest, Ulászló utca 8. Telefon / telefax: +36-1 206 25 83 E-mail: info@langologitarok.hu Felelôs kiadó: a Kft. ügyvezetôje Fôszerkesztô: Dankó Gábor (dg@langologitarok.hu) Fômunkatárs: Bihari Balázs / Presscode (presscodeinfo@gmail.com) Jeli András (info@typoslave.hu) Ebben a számunkban közremûködtek: Baranyai Dániel, Bitay Andrea, Bodnár Dávid, Csider István Zoltán, Dankó János, Fekô Ádám, Danko Jones, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács M. Norbert, Marton László Távolodó, Eron Mezza, Molnár Csilla, Nagy Gyôzô, Najmányi László, Németh Marcell, Pápai Sándor, Rácz Mihály, Stoff Csaba, Szabó Zoltán, Szarvas Árpád, Tóth András, Varga Attila Korrektor: Macskássy Zsuzsa Illusztráció (hírek): Németh Gyula (gynemeth78@yahoo.com) Lapterv/tördelés: Jeli András + Pais Andrea / typoslave (info@typoslave.hu) Nyomdai kivitelezés: DEMAX Mûvek, 1151 Budapest, Székely Elek u. 11. Értékesítési képviselet: BPRNR Kft., 1114 Budapest, Ulászló utca 8. E-mail: sales@langologitarok.hu / Tel.: +36-1 206 25 83

HÍREK

VARGA LÍVIUSZ (QUIMBY)

kommentálja a Lángoló Gitárok híreit (www.langologitarok.hu)

betiltottak egy Dire Straits-slágert Mostantól, ha bármelyik kanadai rádió játszani akarja a Dire Straits Money For Nothing címû slágerét, csak bizonyos feltételek mellett teheti. Egész pontosan a faggot szót kell eltüntetni a 26 éves szerzeménybôl. Egy rádióhallgató tett feljelentést a Canadian Broadcasts Standards Councilnál, akik helyt adtak a panasznak, és mostantól hivatalosan sem lehet az eredeti verziót használni Kanadában. Szerintük a faggot szó akkor még talán nem volt a melegekre nézve pejoratív, mikor a dal született, ma már azonban kizárólag támadó jelleggel használja mindenki. A dalt amúgy sok rádió már régen megvágva játssza. A Money For Nothingot 1985-ben írta Mark Knopfler, a Dire Straits gitáros-énekese és Sting. A szövege egy munkásosztálybeli emberrôl szól, aki bekapcsolja a tévét és kommentálja amit lát a videókban: The little ‚faggot’ with the earring and the makeup. Yeah, buddy, that’s his own hair. That little ‚faggot’s’ got his own jet airplane. That little ‚faggot’ he’s a millionaire. (Hevenyészett fordítás: A sminkelt kis fülbevalós köcsög. Igen haver, az a saját haja. Ennek kis köcsögnek repülôje van. Ez a kis köcsög milliomos.) Knopflernek már akkor is védekezni kellet a melegközösségek támadása ellen, de Knopfler szerint rengetegféleképpen lehet értelmezni a szöveget A Money For Nothing egyébként elsô helyig jutott az amerikai slágerlistákon, az Egyesült Királyságban is a negyedik volt, az MTV Europe zenecsatornán pedig ez volt az elsô klip, amit adásba adtak (lenti képen).

Hiphoplemezt készít a Big Pink

Amy Winehouse – öt buli, tízmillióért

Eminem lemeze fogyott a legjobban

A 2009-es nagy sikerû bemutatkozás után nemrég belekezdett második lemezének felvételeibe az angliai Big Pink. Milo Cordell gyorsan tett is az egyelôre csak vázlatokban létezô hanganyagra egy furcsa megjegyzést: „Távol akarjuk tartani magunkat a sablon nyilatkozatoktól, amikor fehér középosztálybeli zenekarok elmondják, hogy ôk raphatásokat is felmutatnak, de ez van, mi egy hiphoplemezt fogunk csinálni. Ugyanúgy lesz hiphop, ahogy a maga módján a Massive Attack, vagy a Portishead is az.” A nyilatkozat úgy tûnik komoly, hiszen állítólag a legnagyobb hatással mostanában Dr. Dre, és Eminem voltak rá. A lemezrôl egyelôre csak annyi konkrétumot tudni, hogy a Florence and the Machine, és a Babyshambles mellôl ismert Paul Epworth producer segítségével készül.

Van, ahol semmi nem riasztja vissza a koncertszervezôket attól, hogy iszonyú pénzeket költsenek lecsúszott drogos énekesnôkre – legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az egykor szebb napokat látott Amy Winehouse (lenti képen) tízmillió dolláros gázsiért ad öt koncertet Brazíliában. A koncertszervezôk 2011-re állítólag a világsztárok Mekkájává akarják tenni a dél-amerikai országot, és nemcsak Winehouse, de az év során ide csábítandó többi elôadó is busás fizetést kap a koncertekért. Winehouse nem áll rosszul a magánhaknikat tekintve sem, tavaly év végén kétmillió dollárért lépett fel Oroszországban, és van egy meghívása Dubajba is, ahol valami olajmilliárdos helyi kiskirálynak kell majd bazseválnia. Az énekesnô az öt brazil koncerten mutatja be új nótáit is, amint lesz YouTube videónk az eseményrôl, posztoljuk.

Jól sikerült Eminem visszatérése a zenei életbe: legújabb, Recovery címû albuma 2010 legjobban fogyó lemeze lett az Egyesült Államokban. Az albumból júniusi megjelenése óta 3,4 millió példányt adtak el a Nielsen SoundScan adatai szerint. Második helyen Lady Antebellum Need You Now címû lemeze végzett 3,1 milliós eladott példányszámmal. Taylor Swift Speak Now címû lemezét 2,96 millió példányban vették meg október óta, ezzel kivívta az összesítésben a harmadik helyet. A legtöbbet eladott dalok listáját Katy Perry California Gurls címû slágere vezeti. A Snoop Dogg közremûködésével készült dalt összesen 4,4 milliószor adták el. A második legnépszerûbb dal Train Hey, Soul Sister címû száma, a harmadik pedig Eminem és Rihanna közös slágere, a Love The Way You Lie.

LÍVIUSZ KOMMENT:

…iszonyú, …lecsúszott, …drogos, …szebb, …dolláros, …dél-amerikai, …busás, …rosszul, …olajmilliárdos, …új, … Szerintem aranyos.

Azt hittem, az USA elôttünk jár. Hehe, ott még vesznek lemezt? Hû, de kínos…

LÍVIUSZ KOMMENT: Távol akarom tartani magam a sablon kommentektôl, de ez van: minden hiphopdobos és dobprogramozóra, akár tudja akár nem, a legnagyobb hatással John Bonham volt… nemtom milyen osztálybeli.

Új Voivod-stúdiólemez

LÍVIUSZ KOMMENT:

Szabályok a Portisheadnél

Nagyon helyes, ha bárkit sért tessék kivágni! Knopfler meg egy kis homofób köcsög…

A Portishead (fenti képünkön Beth Gibbon énekesnô) zenei felelôse, Geoff Barlow a Twitteren kürtölte világgá kissé katonás elképzeléseit a negyedik lemez kapcsán, a hatás fokozása kedvéért nagybetûzéssel. „NEM lesznek ingyen letöltések. NEM lesznek bónusz dalok. NEM lesznek remixek. NEM lesz rejtett hossz. NEM lesz plusz tartalom. NEM lesznek vállalati partnerek. NEM lesznek divatos dolgok. NEM lesznek bulvárfotók. NEM lesz 25 Font egységköltség. NEM lesz street team. NEM lesz Myspace. NEM lesz sztárproducer. NEM lesz Twitter. NEM lesz sajtós/blogger-koncert. NEM lesznek akusztikus felvételek. NEM lesz találkozás a zenekarral. NEM lesz rövidített verzió. NEM csak iTuneson lesz meg. NEM lesz sajtós megjelenés. NEM lesz ázsiai verzió. NEM lesz rádióbarát. Csak a zene és mi.” – fogalmazta meg kiáltványszerûen. A Portishead egyébként nemrég jelentette be, hogy ezúttal ôk lesznek a kurátorai a londoni ATP fesztiválnak júliusban.

CENSOR ED CENSORED

LÍVIUSZ KOMMENT: Eddig azért volt, hogy most már lehessen NEM. Menô. Van ideológia, marad pénz és energia. Ügyes, naggyon ügyes. Számomra NEM változik semmi. A zene és ôk. Eddig is, eztán is. Jó lesz. NEM?

4 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Michel „Away” Langevin dobos szerint idén nem csak, hogy megjelenik egy Voi vod-koncertlemez, de a kanadai zenekar kijön egy vadonatúj stúdióalbummal is. Maga az élô felvétel még nem an�nyira különleges, a stúdió viszont annál inkább, ugyanis Denis „Piggy” D’Amour gitáros 2005-ös halála után a cyber thrash csapat már két lemezt is megjelentetett a néhai zenésztárs kompletten feljátszott dalötleteire építve, ami után az eredeti tervek szerint befejezték volna a Voivod történetét. A régebbi interjúk alapján már csak egy nagyon személyes és rendkívül sötét felvétel áll rendelkezésre Piggytôl, amit a csapat nem akar kiadni, a befejezés terve viszont egyelôre nem látszik megvalósulni. Magyarán, az idei lemez lesz az elsô, amit nem Piggyvel, hanem az új gitárossal, Daniel Mongrainnel ír majd a zenekar. A Voivod egyébként most két testben él tovább. Ennek bizonyítéka, hogy Magyarországon is két koncertet adott januárban az E-Force, amit az az Eric Forrest vezet, aki a kilencvenes évek második felében a zenekar basszusgitáros-énekese volt. Az E-Force nagyrészt ebbôl a korszakból játszik Voivod-dalokat, és ezek a számok sokak szerint a kanadaiak legjobbjai. A Negatron és Phobos lemezzel a zenekar Magyarországon is járt 1999 ôszén, mikor a Neurosis, a Vágtázó Halottkémek és a Today Is The Day-jel léptek fel az Almási Téri Szabadidôközpontban.

LÍVIUSZ KOMMENT: Hajrá, csak aztán nehogy hivatalosan bocsánatot kelljen kérni az USA-tól!

HÍREK

Életmûdíjat kap a Ramones

Új Burzum-lemez márciusban

2011. február 12-én, egy nappal az 53. Grammy-díjátadó elôtt jövôre is kiosztják az életmûdíjakat Los Angelesben, amit ezúttal Julie Andrews, Dolly Parton és Roy Haynes mellett a Ramones (illusztrációnkon) is megkap. A punkzenekar lesz az elsô olyan életmûdíjas, akik soha nem kaptak semmit a normál Grammyk során. A Ramones eredeti felállásból ma már csak a magyar származású Tommy Ramone dobos él. Joey Ramone énekes 2001-ben, Johnny Ramone gitáros 2004-ben halt meg rákban, Dee Dee Ramone pedig 2002-ben adagolta túl magának a heroint. Rajtuk kívül még Marky, Richie, Elvis és C. J. voltak a Ramone család tagjai az évek során.

Varg Vikernes nem sokkal a börtönbôl való szabadulása után felvette a Lángoló Gitárok által is nagyra értékelt Belust, most pedig bô egy évvel az után kiadja a Fallent. Vikernes az új Burzum-lemezt a Belus és a debütáló, 1993-as Det som engang var közé helyezi el zeneileg, de minden tekintetben sokkal kísérletezôbb volt most, mint eddig. Ígérete szerint sokkal dinamikusabb lesz az album, mint a tavalyi, mivel úgy keverték, mintha klasszikus zenét csináltak volna, szövegileg pedig szintén az elsô Det som engang varhoz tudná hasonlítani a sok személyes mondanivaló miatt, de azért a mitológiát sem hanyagolta. Ahogy ambient is lesz majd a lemezen egy rövidebb intro és egy hosszabb levezetô formájában, de a zene lényegét továbbra is a black metal adja majd.

LÍVIUSZ KOMMENT: Halottnak a csók.

BEFEJEZôDÖTT a Pink Floyd PERE Igazából nem tudni, hogy a Pink Floyd számára most pozitívan vagy negatívan végzôdött-e az a per, amit a hatvanas évek második felében alakult rockzenekar indított az EMI ellen, ugyanis az a döntés született, hogy a csapat új szerzôdést köt a súlyos anyagi gondokkal küzdô lemezkiadóval. A Pink Floyd még tavaly márciusban indított pert saját kiadója ellen, mondván, az EMI-nak nem volt joga külön dalonként árulni a lemezeiket az olyan oldalakon, mint az iTunes vagy az Amazon. A zenekar szerint így sérül a lemezek koncept jellege, egyes daloknak, kiragadva az eredeti zenei környezetbôl, semmi értelmük nincs. A kiadó azzal védekezett, hogy az a kitétel, miszerint a dalokat csak együtt, albumként lehet értékesíteni, csak a fizikai terjesztésre vonatkozott, az online-ra nem. A most kötött szerzôdés öt évre szól, látszólag a zenekar is örül neki, viszont az EMI, akik 1967 óta gondozzák az együttes lemezeit, továbbra is eladhatja külön is a dalokat. Ezekbôl a dalokból jó párat a magyar közönség is láthat élôben a Papp László Budapest Sportarénában június 22-én, akkor érkezik ugyanis hozzánk a Pink Floyd egyik alapítótagjának, Roger Watersnek a turnéja, ami a The Wall (itthon mindenkinek csak: A fal) dupla konceptlemez 30. évfordulóját hivatott ünnepelni.

LÍVIUSZ KOMMENT: Jó párat? És a koncept jelleg? Teljes albumokat mindig, mindenhol! Göczey Zsuzsa for president!

6 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Líviusz KOMMENT: Laza lotyogás Kharónnal a Stüxön halkan dudorászva, ezután tanulságos élménybeszámoló Kerberosznak dalban, hegedûn és fagotton kísér Thanatosz és Hüpnosz. Végül a még élô gyászolók könnyébôl Hadésszel (kit egész idô alatt nem látunk) legyártják a setét fémet. Hmmm… ez meg vagyon írva.

CÍMLAP

jin és jANG PJ HARVEY, akit a legtöbben nemek, stílusok, hangzások felett álló, az unalomtól messzemenôkig rettegô, zseniális csodabogárnak tartunk. Ô magát ezzel szemben mesélônek, elôadómûvésznek, akinek lételeme, hogy meghallgassák. Az a fajta, magánéletét tekintve visszahúzódó, introvertált zenei egyéniség, akiben 20 év után is munkálkodik a gitározással épp csak megismerkedett 18 éves, aki a környezete agyára ment a kényszeres elôadhatnékjával. Aztán persze fordult a helyzet – hatalmas tábor tippelgeti évrôl évre, hogy merre fordítja épp a fejét a porondmester, aki az évek alatt legalább annyi férfias mint nôies vonását hozta felszínre, a skála pedig elképesztôen széles. Legutóbbi, jórészt személyes hangvételû, zongorás dalokból összeálló albuma után most lehangolt autoharpokra épülô, politikus hangvételû lemezt szállít a közönségnek. Mi pedig sorba vesszük nektek az egymással csak egységben harmonizáló sokadlagos nemi jellegeket.

Vagy elképesztôen magabiztos,

Borzasztó szeszélyes perszóna

vagy csak magabiztosnak tûnik – mindenesetre innen nézve lehetô legnagyobb természetességgel veszi a legelvetemültebb kanyarokat a saját karrierjében, igazi tökös macsóként véve semmibe a kor kívánalmait, az okoskodók várakozásait. Ha nem ad interjút, nem ad interjút, ha egy évig elvonul, abból sem csinál hírt.

tud lenni még a saját, egyébként jól elkülöníthetô albumegységein belül is. Játszi könnyedséggel aláz és szid az egyik pillanatban, hogy a következôben a szeretet reménytelen országáról merengjen meghitt hangnemben. Mint a lekiszámíthatatlanabb barátnôd – a négyzeten.

Ne menjünk el szó nélkül a külsô mellett. A már már irreálisan nôietlen arc, a tepsiszáj és a némileg elônytelen alak még a rúzzsal és az elsô osztályú stílusérzékkel együtt is inkább emlékezetes és karakteres, mint a szépnek bármilyen kitekert módozata.

kapcsolatáról csak Beth Ditto jut eszedbe? Nos, akad még tanulnivalód. A pucér fotó a zenei lap címlapján még úgy is kicsapta a biztosítékot egyeseknél, hogy a mûvésznô háttal áll az ominózus felvételen és azóta is folyton bugyiban fényképezkedik, hát szabad így kínozni a reménytelenül szerelmes rajongókat?

Az igazi maszkulin beteljesüléssel

A kezdeti Martens bakancsos

sokak számára egyenlô lehetett a Josh Homme-féle Desert Sessions kollektíva tagjává válni – nos, Pollynak természetesen ez sem hiá nyozhat az önéletrajzából, az utolsó kiadványon több dalban is együttmûködik a büdös kanokkal.

– kinyúlt garbós odaseneki imázs hirtelen váltással csapott át 1995ben komplett glam-ôrületbe. Elôkerültek a valószínûtlen mûszempillák, a férfigyilkos mûkörmök, az extravagáns ruhák, a kitekert fénytechnika. Itt még ért meglepôdni.

Még a kilencvenes évek

Zenéjét tekintve

grunge-hullámán belül is kevesen használták ki olyan könyörtelenül (na jó, pophatárokon belül) a torzított és hisztérikus megszólalásokat és szélsôségeket, mint azt ô tette. Érdemes összehasonlítani Kurt Cobain késôi munkásságával – rá ugyanis köztudottan nagy hatással volt a mûvésznô.

a hangfalgyilkos recsegést is legyûrve ugrik be legtöbbeknek elsôre a különbözô érzelmes, csendes balladák világa, aminél bensôségesebben már csak a giccs keretei közt lehet tevékenykedni. Ô viszont csodával határos módon mindig belül marad a határvonalon.

Long Snake Moan (Bring You My Love, 1995) 50 Ft Queen (Rid Of Me, 1993) This Is Love (Stories From The City, Stories From The Sea, 2000)

Rid of Me (Rid Of Me, 1993) The Darker Days Of Me And Him (Uh Huh Her, 2004) When Under Ether (White Chalk, 2007)

Az NME és a meztelen címlapfotó

//Eron Mezza n

8 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

CÍMLAP

Suffragette City A nô a világ négere – hirdette ki nem mindennapi felfedezését John Lennon a ’70-es évek elején, és miközben nôi elôadók után kutatva lapozgatunk a Rolling Stone és az NME legjobb albumos összeállításaiban, el kell ismernünk: alig van nyoma csajoknak, és szüfrazsettek ide vagy oda, a rockzene meglehetôsen feudális képet mutat. Netán semmi ok a pánikra, hiszen már a Bécsi Filharmonikusoknak is lehet teljes jogú nôi tagja, és közel már a rockzene Nagy Nemi Forradalma? A döntést az olvasóra bíznánk, íme a rocktörténelem négy meghatározó, velôs és zajos csajlemeze.

PJ Harvey – Rid of Me (1993) Az 1992-es Dry címû lemezével és az NME címlapján megjelent félmeztelen fotójával berobbant Polly Jean Harvey-t egy csapásra poszt feminista szócsônek kiáltják ki, azonban a kisvárosi léthez szokott énekesnô kis híján ideg-összeroppanást kap a debütáló albumát követô népszerûségtôl. Triója a fülsiketítô gitárhangzásról elhíresült amerikai producert, Steve Albinit (Pixies, Jesus Lizard) kéri fel a Rid of Me felvételeihez, az eredmény pedig Harvey karrierjének legextrémebb és legbonyolultabb albuma, bluesba öntött posztpunk-manifesztum, a korszak legjobb indie rock hangzásával megedzve. Az együttes a lemezt követô turné után feloszlik, és PJ Harvey már egy jóval érzékenyebb formában reinkarnálódik a To Bring You My Love címû albumán. (Mindkét lemez szerepel a Rolling Stone magazin minden idôk 500 legjobb albuma listáján).

Joan Jett – Bad Reputation (1981) Ha lenne bármely egyetemen Riot Grrrl tanszék, ez a széles vállú, fekete hajú amazon lenne a címzetes vezetôje. Az 1975-ben a világ elsô csajrockzenekarában, a Runawaysben feltûnô gitáros-énekesnô karrierje ugyanis máig példaértékûnek számít minden szárnypróbálgató rockerlány számára. Bár stílusa változatlanul ugyanaz a sok meglepetést nem rejtegetô, dögös punk-glam-rakendroll, mesterien képes mások szerzeményeit csajzenekaros himnusszá gyúrni, mint például a You Don’t Own Me (Nem birtokolhatsz!) címû dalt, Lesley Gore dacos protofeminista slágerét 1964-bôl, vagy a szintén itt hallható, harapós Gary Glitterfeldolgozást (Do You Wanna Touch Me (Oh Yeah)). Ez a lemez a szólókarrierje kezdetének legjobb pillanatait fogja össze, és ugyan nincs rajta az I Love Rock n’ Roll, de kárpótol érte a háromakkordos címadó dal, simán lekörözi az akkoriban már öregecskedô Ramonest!

Patti Smith – Horses (1975) A maszkulin arcú rakendroll-költônônek Patti Smithnek (képünkön) Joan Jettel kellene harcba indulnia a „punk keresztanyja” cím birtoklásáért, így a békesség kedvéért legyen ô egyszerûen Anya, ahogy a pletykák szerint jelenlegi zenekara szólítja. A debütáló album elhíresült fotóját az énekesnô egykori szeretôje, Robert Mapplethorpe készítette, és a „Jézus valaki bûneiért halt meg, de nem az enyémért!” mottóval indít, majd egy gondolatcsavarral belevág a Gloria feldolgozásába – Van Morrisontól. A lemez bô negyven perce vegytiszta és anarchikus rakendroll, popkulturális kapocs a 60-as évek beatköltészete és a nem sokkal késôbb kivirágzó New York-i punkszíntér között.

10 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

CARTAPHILUS-JÁTÉK Siouxsie and the Banshees – The Scream (1978) 1978 júniusában járunk, a ’77-es angol punkegyüttesek java már a második lemezének részletein alkudozik a kiadójával, mire a londoni színtér egyik legjobb együttesének végre szerzôdés ajánl a Polydor. A kiadók hezitálása nem alaptalan, a Sex Pistols legelszántabb rajongóinak számító Siouxsie Sioux és Sid Vicious korábban horogkeresztes karszalaggal sokkolta a londoni polgárokat, utóbbi pedig – már a Sex Pistols tagjaként – önnön vérével pingálta ki az A&M kiadó irodáját. A The Scream az addig összegyûlt dalok legjavát tartalmazza – a véres húsdarabba szerelmes hentesrôl szóló Carcass címû számot például Patti Smith Horses címû albuma ihlette –, és fantasztikus amalgámja a Velvet Underground repetitív ritmusainak, John McKay vészjósló gitárjátékának, és Siouxsie hangjának, ami egyszerre tud a ’20-as évek berlini kabaréját idézôen mély, vagy éppen mímelt affektálással magasba csapongó lenni. Kronológiailag ehhez az albumhoz tartozik, de már csak a Join Hands címû lemezen kapott helyet a The Lord’s Prayer (Miatyánk), amit minden jóérzésû embernek hallania kell egyszer! //Németh Marcell n

Válaszolj helyesen az alábbi kérdésre és nyerd meg a négy könyv egyikét. Ozzy Osbourne: Én, Ozzy; Johnny Cash: Önéletrajz; Pink Floyd: Echoes; Joel McIver: Slayer

hogy hívják ozzy OSBOURNE managerét? A. KELLY OSBOURNE B. SHARON OSBOURNE C. JOHN MICHAEL OSBOURNE A helyes megfejtést küldd április 1-ig e-mailben az info@langologitarok.hu címre, a subjectbe írd be: CARTAPHILUS-JÁTÉK! [Ne felejtsd el a postacímedet is megírni!]

interjú

Ugyanúgy, ugyanott folytatni

Beszállt szinte mindenki, aki Víg Mihállyal a Trabantban utazott: a Balaton zenekar vendégeként MÉHES MARIETTA, Lukin Gábor, Vetô János, Másik János, Menyhárt Jenô és Magyar Péter játszotta el újra – január 20-án a Gödör Klubban – a magyar underground legfényesebben szomorkodó dalait. A koncert elôtt a zenekar ikonjával, Méhes Mariettával beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Éppen húsz éve, hogy szem elôl vesztettem a nyomod. Akkor arról beszéltél egy interjúban, hogy New Yorkban a gyerekeid nevelésére és a grafikusi munkádra összpontosítasz. Méhes Marietta: Igen, az elmúlt huszonöt év errôl szólt. Dolgoztam és a családra koncentráltam. De most, hogy a gyerekek felnôttek, szeretnék több kreatív munkát végezni. LG: Két gyerek van, ha jól emlékszem. MM: Igen. A nagyobbik lányom harminchárom éves, a kisebbik huszonöt. LG: Együtt éltek? MM: A kisebbikkel igen. LG: Férj? MM: Tíz éve elváltam. LG: Kemény ez így New Yorkban? MM: Szerintem így mindenhol ugyanolyan. Nem könnyû, de ki lehet bírni… Volt jó pár férjem, nem igazán hiányzik, hogy együtt éljek bárkivel. LG: Grafikusként mivel foglalkozol? MM: Fôleg könyveket illusztráltam és terveztem. De mást is szeretnék csinálni. Azért is terveztem ezt a magyarországi utat, hogy elôkészítsek egy kiállítást. És épp akkor hívtak a Maróti Daniék (a Világveleje Fesztivál szervezôi – a szerk.), hogy lenne-e kedvem a Balatonnal elénekelni pár régi Trabant-számot. Elôször azt mondtam, hogy szó sem lehet róla, nem tudok én énekelni, meg hát olyan régen volt. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen belefér ez abba, hogy nyissak bizonyos dolgok felé. És azt is tudom, hogy ezek a számok beépültek a kultúrába, a mai fiatalok számára is sokat jelentenek. Én is szívesen hallgatom ôket. Szóval megérdemlik, hogy megcsináljuk. Amíg még mindannyian élünk. És itt vagyunk… Tényleg a legkevesebb, amit megtehetek, hogy elénekeljem ôket.

12 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Te tudtál arról, hogy sokan meg akarták jelentetni ezeket a felvételeket, csak a Gábor (Lukin – a szerk.) soha nem járult hozzá? MM: Nyilván ez is fokozta a zenekar mítoszát. Én nem ismerem a Gábor szempontjait, de szerintem kiadni azt, amit már úgyis mindenki hallgat, nincs sok értelme. Ha valaki idôt és pénzt fektetne abba, hogy fel lehessen venni újra, jó minôségben, az más lenne. Persze nem én döntök ebben, és igazából nem is gondolkodtam rajta. LG: Mennyire volt része a Trabant a New York-i életednek? MM: Nem nagyon. Elmenni és új életet kezdeni, nem egy könnyû dolog az. Különösen az én helyzetemben. Nagyon furcsa volt. Egyrészt egy csomó figyelem vett itt körül, ugyanakkor nem volt semmi egzisztenciám. Semmi alap, amire építeni lehetett volna. LG: A zenekar tagjaival kapcsolatban maradtatok? Leveleztetek?

Rovatcím

MM: Igen. Eleinte persze intenzívebben, aztán egyre nagyobb szünetekkel. Tudod, ha olyan irányba tart az életed, amit a másik nem ismer, akkor egyre nehezebb a kapcsolatot fenntartani. Különösen ilyen távolról. De van közben egy szál, ami mindig összeköt. Ennek a zenekarnak mindössze két-három évig tartott a története, de az mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint az utána következô huszonöt. Ez olyan furcsa, és olyan szép. És olyan közel maradtak hozzám azok az emberek, akikkel együtt csináltuk. Akkor is, ha alig találkoztunk. De amikor igen, akkor ugyanúgy és ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. LG: Vannak Magyarországon más hozzátartozóid? MM: Nem nagyon. Ezért is tudtam könnyen elmenni. Akinek komolyabb családja van, annak más. De nekem nem. LG: Azt olvastam, hogy intézeti háttér van mögötted. MM: Errôl nem szívesen beszélek, mert nem szeretném megbántani az anyukámat, akivel így sem túl jó a kapcsolatom. Most, hogy itt vagyok, sem kerestem még. Elég zûrös gyerekkorom volt, öt általános iskolába jártam. Egyik helyrôl a másikra. Az anyukám ezt persze nem így élte meg, ô azt gondolta, hogy szuper anya, de errôl tényleg nem akarok beszélni. LG: Oké, ne haragudj. Amúgy mindnyájan tele vagyunk ilyen történetekkel. De talán Te emiatt is figyeltél annyira a gyerekeidre. MM: Meg mondom, amiatt is jó volt, mert így könnyebben el tudtam menni. De jó nagy szerepe volt mindenben. Az apámat nem is ismertem. Nem tudom, hogy mit képzelt az anyukám. Sokáig ezért is nem jöttem vissza. Aztán rájöttem, hogy azt nem tehetem meg, hogy az egész életemet ennek a jegyében éljem le. LG: Annak mi az oka, hogy képzômûvészként csak most akarod megmutatni magad?

14 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

MM: Mert eddig dolgoznom kellett a megélhetésért, és nem tudtam ezt a két dolgot összehangolni. De most már megtehetem, hogy jobban figyeljek az ilyen munkáimra. A rajzokra például. Az egyik tervem különben a Trabanthoz kötôdik – egy antológia a nyolcvanas évekrôl. Persze nem csak a zenérôl szólna, annyi mindent meg lehetne ragadni rajta keresztül! Ismerek egy csomó írót, képzômûvészt, filmest. Nem valami retróra gondolok, ami elmúlt, elmúlt. De csinálni egy könyvet arról, hogy mi volt harminc évvel ezelôtt, az most egy friss dolog nekem. // Interjú: Marton László Távolodó // Koncertfotó: Kováts Dani // A filmkocka Xantus János Diorissimo címû filmjébôl való n

A Trabant a nyolcvanas évek magyarországi undergroundjának egyik legnagyobb hatású zenekara volt, noha keveset koncertezett és (az Eszkimó asszony fázik címû film zenéjeként) mindössze egyetlen kislemeze jelent meg. Abban a korszakban, amikor az új hullám nemcsak a frissességével, de az indulataival és a politikai érzékenységével is kitûnt, a Trabant mérhetetlenül bensôséges, letisztult, szomorkás dalokat alkotott. Ezekbôl jó pár örökzöldnek számít, noha azóta is csak gyenge minôségû kazettákon érhetô el. 1981 és 1984 közötti mûködése alatt – a Balaton együttesben is játszó – Víg Mihály és Hunyadi Károly mellett Méhes Marietta, Lukin Gábor és Vetô János számított a Trabant alaptagjának, de szerepelt benne Menyhárt Jenô, Másik János, Magyar Péter és Hajnóczy Árpád is. A zenekar megszûnését követôen Méhes Marietta – aki Xantus János Eszkimó asszony fázik és Bódy Gábor A kutya éji dala címû filmjeinek is fôszereplôje volt – és Lukin Gábor Amerikába, Vetô János Dániába költözött.

profil

ÚJÍTÁS NINCS Mégis, mennyire fontos zenekar a DURAN DURAN? Magyarországon meglepôen sokan nem tudnak egy dalt sem azonnal a névhez kötni, de azért jól jelzi a britek népszerûségét, hogy még a legendás Szomszédokban is elhangzik a nevük, szegény Böhm úr nem is érti, hogy mégis mi durran. 2010 végén új lemezt jelentetett meg a Duran Duran, a ’80-as évek new wave/szintipop hullámának egyik legfontosabb zenekara. Sokkal meglepôbb, mint ha mondjuk a Depeche Mode teszi ugyanezt, ugyanis a Duran Duranból mindig is ömlött a jellegzetes diszkóéletérzés, amit a ’90-es évek elektronikája sokáig úgy tûnt, végleg el tud törölni. Pedig a birminghami zenekarnak sokat köszönhetünk. Örökre divatossá tették megjelenésben az újromantikus elemeket, és bár sokkal kétesebb értékû dicsôség, de talán a Beatles óta elôször ismét fontossá tették, hogy a tagság vonzó férfiakból álljon. Ennek kihangsúlyozása érdekében még az átlagosnál is nagyobb figyelmet fordítottak a vizualitásra: sokak szerint a zenekar klipjeinek filmtörténeti jelentôsége is van, de a nagy szavakat elkerülve is ki kell jelenteni, hogy kevesen tudták ennyire jól kihasználni az akkoriban baromi új dolognak számító MTV adta lehetôségeket. A látvány és csillogás persze semmit nem ér jó lemezek nélkül, és ez az, amirôl sokáig nem illett beszélni. Nyilván irritatív volt valahol ezeket a tökéletesre sminkelt selyemfiúkat bámulni miközben mi halandók épp a sörhasunkról szedegetjük fel a pattogatott kukorica maradékát, emellett a Duran Durannak egészen fantasztikus dalokat sikerült összehozni, csak jó idôszakból kell válogatni, ugyanis kis túlzással már 20 éve várt a világ erre a kambekkre. Bár teljesen soha nem oszlottak fel, 1985-ben háromtagúra fogyatkoztak, és a klasszikus felállás vége kis híján teljesen tönkretette a zenekart. Próbálkoztak minden irányba mozgolódni, és ami még kínosabb, nagyjából elvek nélkül próbáltak meg ismét visszakapaszkodni a világsztárok közé, ahova a Rio lemeztôl kezdve éveken keresztül tartoztak. Ezzel olyan messzire elmentek, hogy a 2007-es Red Carpet Massacre az épp csapból is folyó Justin Timberlake, és Timbaland producerkedése mellett készült, a legfinomabban szólva is botrányos végeredménnyel – mindezt úgy, hogy a Killers és társai tényleg a lehetô legjobban megágyaztak egy tisztességes visszatérésnek. A hosszú várakozás után mostanra fellélegezhetünk. Az All You Need I Now lemezt már Mark Ronson producerrel vették fel, aki bár épp akkora névnek számít most, mint Timbaland számított három éve, a munkássága ismerôinek számára azonnal lejön, hogy szemlélete mennyivel jobban illik Simon Le Bonékhoz. A „gyuránosok” sokat köszönhetnek Ronsonnak, mert a hírek szerint ô beszélte le a zenekart a feloszlásról, és egyúttal ô mondta meg nekik, hogy ideje visszatérni ahhoz a hangzásvilághoz, amit többek közt 1983-ban ôk találtak ki, lettek benne a legjobbak, azonosítja vele ôket mindenki, és zenekarok sokasága telepedett bele idôközben. Az All You Need Is Love pedig igazi Duran Duran-lemez lett így. Újítás nincs benne, a tagság sem néz már ki olyan jól, szinte mindegyik dalról meg lehet mondani, hogy épp melyik klasszikushoz hasonlít, és ezzel teljesítették is az elvárásokat. A szupertrendi produceren túl a két vendégénekesnô személye is bizonyíték rá, mekkora hatással is volt ez a zenekar a ma népszerû popzenékre: a Safe (In The Heart Of The Moment)-ben a tapinthatóan Duran Duran-os Scissor Sisters úrhölgye vendégeskedik, és az épp will.i.am által pátyolgatott Kelis is hallatja hangját a The Man Who Stole A Leopardban. Sokatmondó adat, hogy Matronic négyéves volt, Kelis pedig meg sem született (!), mikor a négy srác elkezdett zenélgetni Birminghamben. Na, ennyire fontos zenekar a Duran Duran. //Fekô n

16 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Rovatcím

interjú

Kilépni a fürdôszobából Számtalan akusztikus koncert és fürdôszobai zenélés után 2010 végére készült el elsô kislemeze a mostanra teljes zenekarrá bôvült HÓ MÁRTON ÉS A JÉGKORSZAKnak. Két gitárosukkal Hó Mártonnal és Szôke Barnával beszélgettünk fürdôszobákról, a minimál szövegek hatalmáról és a bennünk élô fókákról. Lángoló Gitárok: Rengeteg két szál gitáros, akusztikus fellépés után tavaly ôszre állt össze ez a felállás. Hogyan találtátok meg egymást? Szôke Barna: A Szigeten már játszottunk együtt egy Hippikillerkoncerten. Marci akkoriban ott basszusgitározott, én voltam a vendéggitáros. Ez csak egyszeri alkalom volt, de utána pár hónap alatt jött minden magától és összeállt a zenekar. Ajánlottam egy dobost, Gulyás Kristófot, aki régi barátom, és már korábban a Planet 55-ban is együtt zenéltünk, aztán csatlakozott még egy Kristóf, aki Marci régi haverja és éppen szünetelt az elôzô zenekara, a Live Large. Ezek után már csak a megfelelô alkalomra várt a közös zenélés. Hó Márton: Ez a megfelelô alkalom aztán az lett, hogy 2009 végén felvettem otthon a fürdôszobámban egy hétszámos demót (Kiadatlan Felvételek címmel). Szóval nem úgy indult a történet, hogy összejöttünk jammelgetni, meg molyolni, hogy játsszunk valamit, aztán vagy lesz belôle valami, vagy nem, hanem konkrét dalok voltak, amiket aztán sikerült meghangszerelni. Ezek az egy szál gitáros számok aztán új formát nyertek azzal, hogy basszussal és dobbal is kiegészültek, de nem hiszem, hogy nagyon vesztettek volna eredeti hangulatukból, csak kicsit teltebbek, erôsebbek lettek a számok. Szerencsére ezek a kétakkordos lo-fi számok mûködnek zenekaros verzióban és két szál akusztikus gitáron is. LG: A kislemezhez egy hajtogatható pingvin is letölthetô, honnan jött ennek az ötlete? HM: A lemezborítót egy iparos, illetve MOME-s barátnôm, Mészáros Zsuzsanna készítette, szerintem nagyszerû lett, sôt kedves. Igazából csak az volt a megkötés, hogy egy pingvin legyen rajta, teljesen szabad kezet adtunk neki. LG: A szöveg nagyon minimál, rövid, ezeket Marci írja? HM: Én vagyok a felelôs a szövegekért, ezek hétköznapi, megélt dolgokból születnek, konkrét szituációkból, de van bennük egy kis csavar, és néha elszállnak, elrugaszkodnak a valóságtól. De vannak olyan szövegek, amik csak egyetlenegy refrénbôl állnak (pl. Hagyjátok játszani a fókákat vagy részben az Anna már nem lakik Berlinben), és ez az egy sor ismétlôdik sokszor. Most olyan korszakot élünk, amelyben a rövid, figyelemfelkeltô, szlogenszerû szövegeknek van létjogosultsága. Mindenki fecseg, csiripel, kommentel, twittel, tökéletesen lehet lubickolni az információtúladagolásban, és csak azzal lehet kitûnni, ha valamit nagyon sokszor hajtogatsz, ismételsz. SZB: Én úgy gondolom, hogy a szöveg a zenében olykor másodlagos, olykor a legfontosabb. Nehéz eldönteni mi mûködik igazán. Lehet üzenet egyetlen egy mondatban is, sôt egy szóban is. Néha meg pont a mese vagy a történet az, amitôl megnyílik az ember fantáziája. A zenén közösen dolgozunk és mindenki maximálisan részt vesz benne.

18 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: A Radiohead hatása egyértelmû, de még mi mindenbôl merítetek ötleteket? HM: Én mindig is sokféle zenét hallgattam, már csak azért is, mert korábban zenei újságíróként is dolgoztam, de rajongóként is mindenfélét toltam a fülembe. A Radiohead kamaszkori kedvenc, de ez csak az egyik irány, én bírom az izlandi zenekarokat (Sigur Rós, Hjaltalín, Múm, Ólafúr Arnalds, Emiliana Torrini) és nagyon sokat hallgatom az egy szál gitáros singer songwritereket is (Daniel Johnston, Bright Eyes, Tallest Man On Earth, Jose Gonzalez és Mark Kozelek a Red House Paintersbôl). És persze hazai zenekarokat is szeretünk: Kiscsillag, Péterfy Boriék, 30Y, Óriás, Hangmás, Isten Háta Mögött, Heaven Street Seven, aztán hogy ennek a sok külföldi és magyar elôadónak és zenekarnak a hatása mennyire hallatszik a zenénkben, azt már nem tudom így belülrôl megmondani. SZB: Én leginkább ôsi elfelejtett civilizációkból, post-folk zenékbôl és apokalipszis-hangulatú filmekbôl merítek ötleteket. Bár sok kedvenc zenekarunk van, de azért nyilván mint minden más zenekar, mi is igyekszünk megtalálni a saját hangunkat. LG: Mi kell ahhoz, hogy kijöjjön egy zene a fürdôszobából? HM: Elsôre ható dalok, ami elkezd menni a fejedben, amikor utazol a metrón vagy a mész felfelé a mozgólépcsôn. Amúgy nézd meg bármelyik nyugat-európai fesztivált, az összes menô lo-fi hálószobazenekar (Beach House, The XX, stb.) egy-két év alatt eljutott arra a szintre, hogy már nagyszínpadokon játszik több tízezer ember elôtt. A hálószobazene a nagyszínpadokra költözött. És szerencsére most már itthon is egyre több ilyen hálószobaprojekt van (Piresian Beach, Evil Man Have No Songs, Nyerges Gábor Ádám). SZB: Szerintem sokszor jobb is ha nem jön ki, hanem inkább mi megyünk be és ott hallgatjuk. //Interjú: Molnár Csilla n

interjú

Városlepedôn

A 30Y legújabb nagylemeze Városember címmel jelent meg. A zenekar ezután városról városra járva mutatja be új dalait, és viszi magával a városlepedôt, amire mindenki azt rajzol filccel, amit akar. Én Székesfehérvárra jutok el, és ha már ott vagyok, beszélgetek is a zenekarral.

Hideg van, a felfûtetlen Fezenben még csak néhány ember kószál. A zenekar a színpadon pakol, amikor megérkezem. Nyugodtan dolgoznak, semmi feszültség nincs bennük. Még nincs meg a ráhangolódás, és nincs elég alkohol bennük. Amikor megszólítom ôket, már annál inkább izgalom lesz rajtuk, szinte percek alatt összecsôdítik az egész társaságot, hogy még a beállás elôtt beszélgessünk. Beck László („zaza”, dobok/vokál) úgy invitál: „gyere, beviszünk a tutiba”, és a tuti a pálinkabor kombót jelenti. Én a kettôbôl csak az elsôt választom, és végre nem érzem úgy, hogy merevek a végtagjaim. Ekkor még nem tudom, hogy egy normális interjút esélytelen most készítenem. Elôször azt elemezgetjük, hogy a 30Y rockzenekar-e. „Mi mindig is rockzenekarnak tartottuk magunkat. Attól, hogy vannak poposabbnak számító dalaink, mi még rockzenészek vagyunk.” Zaza mondandóját Beck Zoltán („beckzoli”, gitár/ének) természetesen hosszabban is ki tudja fejteni (ahogy az este folyamán többször kiderül, erre mindig lehet számítani): „A popzene meg a rockzene, mint kategóriák, önmagukban egyáltalán nem esztétikai mércék. Elképesztôen sok rossz rockzenekart hallok a világban, és ugyanennyi rossz popzenét is. És ugyanezt el lehet mondani a jó rock- és a jó popzenekarokról is. Ugyanakkor, hogy hízelegjek Ádinak (Varga Ádám, basszusgitár), aki a basszussal mindig simogatja az ánuszomat, az ô nagy kedvence, a Queen ha popzenekar, akkor mi is az vagyunk. De én azt hiszem, hogy a 30Y inkább rockzenekar. A rockzenei mintáknak megfelelôen hangszerelt, leginkább gitárzenét játszik.” „Egy rockzenekar könnyebben hal meg a színpadon, mint egy popzenekar” – mondja a megszólított. A 30Y új lemeze, leginkább az elsô két szám, egyértelmûen rockzenét jelent. Zaza szerint nem feltétlenül ez a legkeményebb lemez. „Szerintem a Csészényi tér dalai is rockdalok, csak a hangzás nem olyan, hogy ezt hallani lehessen. Szerintem azok a dalok színpadon kurvára harapnak.” A grunge említése ugyanolyan elemezgetésbe torkollik, mint az elôzô téma. A zenekar az egyik új dalába egy konkrét Soundgarden-riffet rakott. „Mi csak tisztelegtünk egy

20 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

jó zenekar jó dala elôtt ezzel az idézettel. – mondja Ádi. – Bár állítólag ki kéne már nônünk belôle.” Meg is kapjuk a megszokott Beck Zoli-kifejtést: „Szerintem a Semmi szédítô magasság volt a 30Y leginkább rocklemeze. Persze közöttünk soha nem vetôdnek fel ezek a mûfaji kérdések, sôt, pont az a lényeg hogy ne külsô mûfajkategóriák határozzanak meg minket. Nincs elvárás, amit nekünk teljesíteni kell, hanem a mi elváráshorizontunk mi magunk vagyunk, és a dalaink. És éppen azért vagyunk rockzenekar, mert ilyen pátoszos köcsögök vagyunk. Ha popzenekar lennénk, nem így mondanám el mindezt.” Ahogy várható volt, a beállás szakítja meg a beszélgetést, ami után Beck Zoli meg is kérdezi: „na, rockzene?”, mondom is, hogy „persze”. Zoli összefut az elôzenekar egyik tagjával, akivel hosszas beszélgetésbe kezdene a cigány irodalom történetérôl, ha hagynám. Mivel a frontember egyben irodalmár is a Pécsi Tudományegyetemen, sôt manapság reklámarca is, ezért adja magát, hogy a szövegekrôl kérdezzem. „Soha nem írtam verseket, inkább prózát. Azt is gondolom, hogy ezek a szövegek inkább epikusak, és inkább a forma az, ami a líra felé löki. Szerintem a dalszövegek történetek. Csapnivaló költô volnék, ha lírát írnék.” A 30Y sikeres és egyben vidám zenekar. A három óra alatt panaszt nem hallani tôlük. „Szerintem jó dolog zenélni, bár közülünk csak Ádi meg Papa (Sárközy Zoltán, billentyû/vokál) a zenész. Tôlük sokat tanultunk. Azért jó ebben a zenekarban lenni, mert közülünk mindenki mer begyalogolni más világokba, olyanokba is, ahol nem feltétlenül ô van a centrumban, ahol nem feltétlenül az ô mondata a legfontosabb mondat, csak egyszerûen élvezi mások mondatát.” Mindezt alátámasztja, hogy miközben beszélgetünk, Ádi már a koncert dalait írogatja össze. Sôt, amikor az elôzenekar alatt, mi élvezzük kint a ricsajt, ô a backstage-ben tovább gondolkozik, sôt lekörmöli öt példányban az összeállított listát. Én Gravolt Endréhez (Endi, gitár) csapódom, aki kamerára vesz mindent; ahogy rajzolok egy lángoló gitárt a városlepedôre, ahogy Zoli lányok, fiúk nyakára autogramot ad, ahogy aztán a lányok összeölelkezve ugrálnak ettôl örömükben, ahogy engem összekevernek Papával, és nem értik, hogy mi miért nem bírjuk abbahagyni a röhögést. Az elôzenekar végez, és én végignézem, ahogy a fô attrakció felkészül. A koncert elôtt van, aki hazatelefonál a barátnônek, családnak, van, aki bemelegít, majd közvetlenül a színpadra lépés elôtt összeölelkeznek mindannyian. A 30Y felmegy a színpadra, és az új lemez címadójával a kellôs közepébe vág. Ekkor én már kabátban vagyok, és elindulok, vissza a hidegbe, hogy elérjem az utolsó vonatot. Kifelé lányok integetnek, és talán fel sem fogják, hogy akivel összekevernek, annak a színpadon kéne lennie, és egyébként ott is van. Arra gondolok, hogy jó lett volna megnézni a koncertet, de közben tudom, hogy a zenekarról már enélkül is megtudtam a lényeget. Az pedig itt van, fehéren-feketén, nem segítek, szerintem érthetô. //Interjú: Dankó János n

interjú

Nincs koncepció, csak csavar

Abból mindig csak jó sülhet ki, ha több olyan zenész talál egymásra, akik már önmagukban is tehetségesek és kreatívak, és ha egyesítik az elképzeléseiket, akkor semmi sem állhat az útjukba. Ábrahám Zsolt és Szûcs Krisztián, a Heaven Street Seven tagjai Ács Oszkárral (Amber Smith) csavartak egyet zenei ötleteiken és hozták létre a TWIST zenekart. Lángoló Gitárok: Mindenki sok zenekarban megfordult már, illetve most is játszik. Hogyan találtátok meg egymást és honnan jött a Twist ötlete? Szûcs Krisztián: Mindenki mindenkit régóta ismert, de a konkrét ötlet, hogy csináljunk közös zenekart, egy Yonderboi-turnén született, egész pontosan Antwerpenben. Elôször úgy volt, hogy világslágereket játszunk bluesban, mert mindenki utálja a bluest a csapatban, hátha így jobban megszeretjük. Aztán jött ugyanez twist-felfogásban, de végül a saját daloknál kötöttünk ki, mert abban több volt a kihívás, csak a név maradt meg. LG: Volt valamilyen koncepció, ami mentén elindultatok? SzK: A koncepciógyártásban nem nagyon hiszek, az egyedüli lehetséges koncepciót a dalok, és a zenekartagok egyénisége szabja meg, ami alapján valószínûsíthetô például, hogy a végeredmény nem lesz sem dubstep, sem thrash metal. Egyedüli komolyabb viszonyítási pont a modern értelemben vett popzene hajnala, a 60-as évek volt, éppen azért, mert akkoriban még nem volt kényszeres koncepciógyártás, így aztán nem is konkrétan zenei értelemben, hanem inkább hozzáállásban igaz ez a párhuzam is. LG: Mitôl más ez a zenekar, mint a többi, ahol zenéltek? SzK: Maga a zenekar az, aki erre a kérdésre a legkevésbé tudhatja a választ, de éppen a saját igényünk egy másik zenekar létrehozására mutatja, hogy valami mást is akartunk. LG: Akkor ez nem csupán hobbizenekar, hanem nagyon komolyan veszitek! SzK: Maguk a számok követelték ki, hogy vegyük komolyan ôket, úgyhogy mi nem tudjuk ezt hobbiként felfogni. Ugyanakkor általában is igaz a zenészekre – jó esetben –, hogy a hobbijuk a munkájuk és fordítva. Tehát a The Twist véresen komolyan vett hobbi. LG: És hol is van az a bizonyos csavar (ha van egyáltalán)? SzK: Az a titkos marketingstratégiánk, hogy amíg a hallgatók keresik a csavart a lemezben, addig többször végighallgatják, és közben rájönnek, hogy milyen jó, de még mindig nem tudják, hogy mi a csavar. Na, ez a csavar. Meg a Chubby Checker. LG: Tavaly folyamatosan egyre több koncertet adtatok, majd eltûntetek egy jó idôre, akkor készült el a lemez? SzK: Egyrészt a nyár és az ôsz folyamán a lemezzel voltunk elfoglalva, illetve pl. a Heaven Street Seven születésnapi eseményeivel. A le-

22 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

mez címe Live Through The Cool lett, és négyen csináltuk, de idôközben a dobos Szôcs Gergô már nem a zenekar tagja, így ez is belejátszott a leállásba. LG: Hogyan zajlottak a felvételek? SzK: A lemez nagyobb része egy klasszikus, nagy régi stúdióban készült, ahol az akusztika és az atmoszféra is olyan volt, amilyen nekünk kellett. Igyekeztünk minél több dolgot egyben feljátszani. A klasszikus rockandroll-idôket idézô patinás hangzás, amit megálmodtunk, azt hiszem, elég nagy mértékben megvalósult. A lemez kb. egyharmad részét hasonló metódussal rögzítettük még korábban egy mûvház színpadán, Jappán, a Heaven Street Seven billentyûsének vezényletével, aztán egységessé boronáltuk a két anyagot. LG: Olyan lett, amilyennek elképzeltétek? SzK: Az a zenész, aki azt mondja, hogy százszázalékosan elégedett a felvett anyaggal, hazudik, de azt hiszem most nagyon magas százalékban megvalósultak az elképzeléseink. Utólag persze pár dolgot máshogy csinálnánk, de ez mindig így van. LG: A lemezbemutatótokat az Alexandra Pódiumon tartottátok, miért ezt a helyet választottátok? SzK: Egyrészt a kiadónk miatt adott volt a helyszín, másrészt nagyon tetszett a Nyugati tér panorámája az ötödikrôl, harmadrészt pedig ez nem is egy hagyományos „mindent bele” lemezbemutató volt, hanem inkább egy kicsit bensôségesebb „ismerkedôbuli”, amihez jobban passzolt ez a helyszín. LG: Több vendéget is hívtatok a lemezre, kik voltak ôk? SzK: Az Amateurs címû dalt közösen éneklem Senával, akivel óriási élmény volt együtt dolgozni, nem csak a csodálatos hangja, hanem a krea tivitása és a zenéhez való hozzáállása miatt is. Gyakorlatilag másfél óra alatt felvettük a dalt, és még annál is sokkal komolyabb lett, mint amirôl álmodni mertünk volna. Both Miki és Márkos Berci barátaink hegedûn és csellón, nagyon izgalmas textúrákkal, kíséretekkel és szólisztikus részekkel gazdagították a lemezt. Hidden trackként a lemez végén Both Miki egy komplett horrorfilm-arrangementet is feljátszott. LG: Mi mindent terveztek még erre az évre? SzK: Elsôsorban a lemez anyagával fogunk koncertezni illetve különféle érdekes kooperációk is várhatóak más zenészekkel, de errôl részleteket még nem árulhatok el. //Interjú: Molnár Csilla n

profil

interjú

Az elektronikus zene története

Renegát hangya

Egy hónapja jelent meg a downtempo, jazz, hiphop és sok más mûfaj fajsúlyos keverékét játszó SADANT zenekar Seven címû bemutatkozó albuma. A lemez születésérôl Kunert Péter zeneszerzô-producerrel és Zeek dalszövegíró-rapperrel beszélgettünk.

„Abszurditás, hogy még mindig macskabél húrokat lószôrbôl készített vonóval dörzsölve állítunk elô zenét!” – mondta Leon Theremin, az elsô térvezérlésû elektronikus hangszer, a theremin feltalálója 1920-ban. Ma már a zenék többségét vagy elektronikus hangszereken játsszák vagy elektronikus eszközök közvetítésével halljuk.

LG: A filmzenét idézô, Tinsel címû dalotokban Kata franciául énekel. Szerintem tökéletes választás, ezt a számot nem is tudnám elképzelni más nyelven. KP: Mindenféle nyelvvel kacérkodunk. Az angolt jóval szélesebb közönség érti, ezért sokkal nagyobb alkotói szabadságot ad. A Tinsel is angol nyelvû volt eredetileg, de nem akart összeállni, mire Kata írt hozzá egy sokkal jobban passzoló francia dalszöveget.

Harmadik rész // Theremin Lev Szergejevics Tyermen (1896–1993) orosz tudós lakásába háromszor törtek be a zûrzavaros 1920-as évben. A tudós elhatározta, hogy elektronikus betörésriasztó berendezést épít. Kísérletezés közben észrevette, hogy ha bizonyos alkatrészek felé közelíti kezét, a riasztóberendezés hangja magasabb lesz. Ha más alkatrészek felé közelít, a hangerô növekszik. A tudós rádöbbent, hogy nemcsak hatékony riasztóberendezést sikerült konstruálnia, hanem egy új, minden addigitól különbözô hangszert fedezett fel, amelyet nem kellett megérinteni ahhoz, hogy megszólaljon. A hang magasságát és a hangerôt a berendezésbôl kinyúló antennák közelében mozgó kezekkel lehet kontrollálni.

Lángoló Gitárok: A dalokat hallgatva az volt az elsô benyomásom, hogy többévnyi munkátok fekszik benne. Zeek: Hét éve találkozott elôször a társulat, ezért lett a címe Seven. Kunert Péter: Úgy tûnik, errefelé szokás a megállás, a dolgok érlelése, a Membran és Akkezdet Phiai új lemezeire is ennyit kellett várni. Szándékosan nem siettük el a dolgot.

1921-ben, óriási sikerrel mutatta be találmányát a Nyolcadik Összoroszországi Mérnökkongresszuson, ahol Lenin is megjelent és nagy érdeklôdéssel figyelte Tyermen professzor bemutatóját. Lenin abban az idôben kezdett Oroszország villamosításának nagyszabású programjához. Felismerte, hogy Tyermen professzor találmánya nagy segítségére lehet tervei propagálásában. Magához hívatta a tudóst és felkérte közremûködésre. 600 darabot rendelt a berendezésbôl, amelyekkel képzett zenemûvészek utaztak az ország távoli, elmaradott falvaiba, ahol addig még villanyégôt sem láttak. Az ámuló muzsikok elôtt a zenészek megszólaltatták az elektronikus hangszert, miközben repülôgépek jelentek meg a falu felett. Két gép között kifeszített vászonra egy harmadik géprôl az integetô Lenin képét vetítették. Az éteri zene és az égen integetô bolsevik vezér látványa, Lenin szándékainak megfelelôen, vallásos extázist váltott ki a falusiakból. Tyermen professzor 1924-ben az orosz titkosszolgálat munkatársa lett és haláláig a szervezet egyik legértékesebb ügynöke maradt. Nevét Leon Thereminre változtatva a feltaláló koncertezni kezdett thereminnek nevezett hangszerével. Az orosz titkosszolgálat utasítására 1927-ben európai koncertkörútra indult. Feladata a szovjet tudomány felsôbbrendûségének propagálása és kémkedés volt. Látványos eszközöket használt bemutatóin: óriásképernyôs oszcilloszkópokat, futurista tervezésû hangszórókat, az általa feltalált Illuminovox fényorgonát, és a zenei hangokat szagokká alakító illatorgonáját, mesterséges, vörös ködre vetítette az integetô Leninrôl készített filmet. Leon Theremin tekinthetô az elsô multimédia-mûvésznek. Koncertjeirôl lelkendezve számolt be az európai sajtó. Találmányának és sikereinek híre Amerikába is eljutott. 1927 decemberében érkezett New Yorkba. Bemutatkozó koncertjét, óriási sikerrel a Carnegie Hallban tartotta. A következô éveket új találmányok kifejlesztésével és kémkedéssel foglalkozva Amerikában töltötte. Többek között a táncosok mozgását zenévé és fényekké alakító színpad (Terpsitone), az elektronikus harmónium (Telharmonium), a húrok nélküli elektronikus cselló, és az

24 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: A lemez úgy készült, hogy minden tag egyenként osztotta meg az ötleteit Péterrel. A dalok szerzôi és társszerzôi közben nem is látták egymást? KP: A teljes zenekart elôször csak 2008-ban hoztuk egy fedél alá. Sokan nem is értették, hogy miért nem álltunk rögtön színpadra. A le mez egy érdekes kísérlet eredménye, minden szám egy házistúdióban született, intim körülmények között, kettesben, nyugodt hangulatban.

elsô elektronikus dobgép (Rhythmicon) kifejlesztése fûzôdik nevéhez. 1937-ben feleségül vette Lavinia Williams fekete táncosnôt. Az orosz titkosszolgálat nem nézte jó szemmel nagy botrányt kavaró házasságát. 1938 decemberében elrabolták New Yorkból és titokban Moszkvába vitték. 11 évet töltött szibériai munkatáborokban, majd 43 évet házi ôrizetben. Fogsága és házi ôrizete alatt is az orosz titkosszolgálatnak dolgozott. Kifejlesztette az elsô elektronikus hangfelismerô berendezést, a robotrepülôgépek irányító szerkezetét, és a máig használatos lehallgató készülékek legtöbbjét. Theremin professzor csak az orosz rendszerváltozás után nyerte vissza szabadságát. 1991-ben óriási sikerû theremin-koncertet adott a New Yorkban. Három évvel késôbb, 97 éves korában halt meg. A theremin mûködési elvei alapján fejlesztette ki Bob Moog a szintetizátort. A hangszer hangját számos sci-fi és horrorfilmben, és többek között a Beach Boys és a Led Zeppelin egyes számaiban hallhatjuk. Leon Theremin találmányai közül sok ma is államtitoknak számít Oroszországban. // Najmányi László n

LG: Péter a produceretek is egyben, nem okoz ez feszültséget? A Sadant ráadásul nem egy kis létszámú zenekar. Z: (nevet) Bátran mondhatom, hogy a Sadant egy demokratikus zenekar, az alkotó folyamatba bármelyikünk beleszólhat. A Left például egy nagyon régóta parkoltatott számunk volt, én írtam a szövegét, Kata pedig elmondta az ötleteit, hogy mit szeretne hallani, miközben felénekli. A refrének elég hosszúra sikerültek, ezek alkotják most a dal vázát. Közben mindent legyalultunk, és egy teljesen új zene született. LG: Mi fán terem a változatos downtempo lemez? Miket hallgattok mostanában? KP: Soha nem jelöltünk ki magunknak zene irányt. Az én instrumentális szerzeményeim volt az alap, ebbe integráltuk a többiek ötleteit, a cél az volt, hogy minél színesebb legyen. Z: Mindannyian szeretjük egymás munkáit, és most egyesítettük ôket, mintha legóznánk. A zenehallgatással hasonlóan állunk. James Blake-et nemrég mutattam Petinek, és ô is rábólintott. Minôségi mindenevôk vagyunk, a Massive Attack, Portishead és Tricky a közös szál a zenekarban, de Kata például odavan Marlene Dietrichért is. KP: Nálunk Zeek a Mikulás, nagyítóval kutat, és kéthetente hozza az újabb gyöngyszemeket. Ami engem illet, mostanában találtam rá a Ninja Tune-os Finkre, félelmetes akusztikus zene!

LG: Eltérô tagsággal dolgoztok a stúdióban és élôben. Tavaly az Anti-Pop Consortium és Dj Krush elôtt is láthattunk titeket. Mi adja egy Sadant koncert sava-borsát? Z: Egy koreai breakes brigádtól hallottam egyszer, hogy szuperjó, ha zsinórban 18 air tracket csinálsz egy edzésen, de azt be is kell mutatnod a közönségnek! Egy Sadant-koncerten nagyon sok extrával fogsz találkozni ahhoz képest, amit otthon a lemezen hallasz. Új köntösbe öltöztetjük a dalokat, csavarunk rajtuk egyet. LG: A világ ismét rákattant az elektróra, ti viszont a lehetô legkevesebb kütyüvel koncerteztek. Hogyhogy? KP: Nem akarjuk a színpadon a lemezünket reprodukálni. Legyen olyan a tempó, ahogy a pillanatnyi hangulat kihozza belôlünk! Emberközelibb úgy játszani, hogy használunk ugyan elektronikát, de teljesen élôben szólalunk meg. Ezzel persze betettünk Zolinak, a billentyûsünknek, mert még loopot sem használhat, valószínûleg nagyon bánja, hogy nem volt polip a felmenôi között. LG: Mitôl olyan szomorú a lemezborító hangyája? KP: Ez maradjon a mi titkunk. Z: Gondolj csak bele, egész nap dolgozik, szolgálja a királynôt, kap egy kis táplálékot, és másnap kezdheti újra. Egy-két magányos hangya van csak a világon, akiknek sikerült az ugrás, és kiszakadtak abból a szociális rendszerbôl, amiben éltek. A tûzhangyáknál szokott elôfordulni az a tudományosan még nem bizonyított tény, hogy kiáll egy-egy renegát példány, és azt mondja: én nem szolgálok tovább senkit! LG: A lemezbemutató koncertetek március 17-én lesz a Gödörben. Mivel várjátok a közönséget? KP: Nagyszabású dolgot tervezünk: Dj Cadik fog melegíteni, hattagú vonószenekarral lépünk fel, lesz meglepetésvendég, és a Kiégô Izzók csinálja a vetítést. Fontos a vizualitás, mert mesélünk a közönségnek, rá kell ôket hangolni a zenénkre. Az emberek táncolni szeretnének, erre ott áll velük szemben egy zenekar, akik 60 bpm-mel játszanak, fojtott atmoszférában. És látom rajtuk a meglepetést, mert valami mégis megérinti ôket a zenénkbôl! // Interjú: Németh Marcell // Fotó: Éder Veronika n

interjú

Isten? Nô a DJ-pult mögött Hamarosan Budapesten lép fel a hatodik albumával turnézó Faithless. A kilencvenes években sztárzenekarrá váló együttes Insomnia és God Is A DJ címû számaival a kereskedelmi rádiókig repítette a stadionokra hangolt techno- és trance-hangzást, miközben albumaikon a triphop, a dub és reggae hatásai is visszaköszöntek. Dalaikban gyakran moralizálnak a világ dolgairól, és bár a kritikusok egyre szívesebben temetik ôket, koncertjeik még mindig sok embert vonzanak. Márciusi fellépésük kapcsán a FAITHLESS zeneszerzô-billentyûsével, Sister Blissszel beszélgettünk.

SB: Nem ismerjük ôket, de elég gyakran hagyjuk, hogy az adott koncert szervezôi válasszák ki a legjobb elôadókat az országból. Már csak azért is, mert nagyon jó érzés számunkra, hogy támogathatjuk a helyi tehetségeket. LG: Több mixalbumot is készítettetek, te DJ-ként is ismert vagy, és nálunk is léptetek már fel DJ-szettel. Mi késztet arra titeket, hogy a koncertek mellett ilyen formában is zenéljetek? SB: Mi legalább annyira DJ-k is vagyunk, mint amennyire a Faithless tagjai. A DJ-zésnek ráadásul nagy hatása van a banda zenei irányára is. LG: A frontembereteknek, Maxi Jazznek korábban saját produkciói is megjelentek, ’96-ban volt egy nagylemeze is. Azóta csak egyszer-kétszer hallhattuk külön, például Robbie Williamsszel, vagy Tiestóval. Várható még, hogy egyszer szólóban elôáll valamivel? SB: Ez elsôsorban Maxitôl függ. Én egyébként azt gondolom, hogy a saját dolgaink mellett az olyan együttmûködések, mint amiket említettél, sokat segítenek abban, hogy frissek tudjunk maradni. LG: Hogy fogadta a közönség a tavalyi, The Dance címû albumotokat? SB: Eddig nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, és az anyag élôben is ugyanolyan erôs, mint a klasszikus dalaink, amiket már szeretnek, és jól ismernek az emberek. Lángoló Gitárok: Gyakran jártok nálunk, legutóbb tavaly a Szigeten láthattunk benneteket, idén márciusban pedig újra felléptek Budapesten. Minek köszönhetô ez? Sister Bliss:Meghívtak bennünket, mi pedig úgy döntöttünk, hogy jövünk. Magyarországon eddig mindig hihetetlenül jó közönséggel találkoztunk, minden alkalommal nagyon jól fogadtak bennünket a Szigeten. Ezúttal pedig különösen izgalmas lesz visszatérni, mert hosszabb koncertet adhatunk, amire a fesztiválok keretében nem igazán van lehetôségünk. LG: A Facebookon lehetett megszavazni, hogy ki lépjen fel elôttetek Budapesten. DJ Sterbinszky nyert, ô pedig meghívta a második Compact Discót is. Mit tudtok róluk, és miért nem ti döntöttétek el, ki zenéljen elôttetek?

26 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: A zenei sajtó viszont mintha kissé negatívan állt volna hozzá, és mostanában úgy tûnik, egyébként is gyakrabban támadnak benneteket. A vád mindig az, hogy a zenétek ellaposodott, eljárt felette az idô. Mit szóltok ezekhez a kritikákhoz? SB: Nos, az ízlésre nincs magyarázat. De azért a sajtó visszajelzései között pozitívak is voltak. Attól függ, hogy hol olvassuk ôket. Egyébként a lemezt a rajongóknak csináltuk, és én DJ-ként tudom, hogy a rajta szereplô számok kiállják a próbát a klubokban is. Hat hónapig jártam a világot, hogy teszteljem a lemez dalait a szettjeimben, a többi aktuális és népszerû dance-szám között. LG: Többször nyilatkoztátok, hogy a The Dance újra igazi táncolható lemez, míg az elôzô sokkal nyugodtabb, visszafogottabb

„…de egyébként miért kellene, hogy ingyen legyen a zene? Ezzel azt jeleznénk, hogy nincs értéke.”

hangulatú album volt. Bár most még javában turnéztok, tudjátok-e már, mire számíthat a közönség a következô anyagon? SB: Soha nem tudjuk, milyen irányt veszünk legközelebb, ha egyáltalán van irány. Most csak arra koncentrálunk, hogy befejezzük a turnét az elkövetkezô hónapok alatt. LG: A The Dance elôtt 4 évvel jelent meg az elôzô lemezetek, a következôre is ennyit kell majd várni? SB: Talán igen, talán nem. LG: Valamikor ’97 körül volt egy hír, hogy be akartátok perelni Sasht és még pár eurodance-elôadót, mert elkezdték használni az Insomniában hallható szintihangzást. Lett végül ezekbôl valami, vagy egyszerûen elfogadtátok, hogy trendet teremtettetek? SB: Nem csak a szinti volt, amit Sash lenyúlt, hanem egyszerûen minden. A riffek, a zenei szerkezet, szóval az egész. De nem, végül nem indítottunk pert ellene. LG: Hogyan viszonyultok az internet hihetetlen mértékû fejlôdéséhez, az illegális zenei letöltésekhez és az új kommunikációs formákhoz? SB: Egy csomó szempontból nagyszerû dolog ez, hiszen akár a zenekarral, akár csak egyszerû zenerajongóként nagyon gyorsan rengeteg embert el lehet érni. Az viszont, hogy az emberek baromi sok zenét töltenek le ingyen, azért probléma, mert nagyon megnehezíti, hogy a zenész meg tudjon élni a munkájából. Pénzbe kerül a stúdiózás, a hangszerek, a bérleti költségek, és még sorolhatnám. Mi szerencsések vagyunk, mert már van egy hihetetlenül hûséges rajongói bázisunk és egy csodás koncertzenekarunk, de nagyon nehéz lenne, ha nekünk is a mostani körülmények között kellene elkezdenünk a zenélést. LG: Ugyanakkor viszont egyre több zenész és zenekar tesz ingyen elérhetôvé ezt-azt a neten. Számokat, remixeket, koncertlemezt. Vannak, akik akár egy egész albumot is. Ti terveztek valami hasonlót? SB: A legutóbbi lemezrôl a Sun To Me címû számunk dubverzióját ízelítôként ingyen letölthette bárki, de egyébként miért kellene, hogy ingyen legyen a zene? Ezzel azt jeleznénk, hogy nincs értéke. Az ingyenletöltés valójában lopás, de persze elismerem, attól, hogy valaki így tölti le a zenét, még lehet szenvedélyes rajongó. Egy boltba sem sétálsz be és emelsz el csak úgy egy kabátot, hiszen valakinek ki kellett

választania az anyagot, amibôl készült, meg kellett tervezni, rávarrni a gombokat, elszállítani az üzletbe, és így tovább. Teljesen hasonló folyamatköltségek vannak a zene készítése során is. LG: Mindig is politizáló, a világ problémáira rámutatni igyekvô zenekar voltatok. 2011-ben mik a legfontosabb problémáink? SB: Ez nagy kérdés! Szerintem a világ a hihetetlen csodák és a horror keveréke. Annyira sok érték van a világon, de vajon ez elég mindenkinek? Számomra a kapzsiság és a természet tiszteletének hiánya a problémák legfôbb oka, illetve a természetes erôforrások kizsákmányolása, ami lassan globális környezeti katasztrófához vezet. Szerencsére ugyanakkor már sok nagyszerû ember igyekszik helyrehozni a felborult egyensúlyt. LG: Még mindig úgy gondoljátok, hogy Isten DJ? SB: Igen, természetesen az, ráadásul nô! LG? Mire számíthat a közönség a márciusi koncerten? SB: Teljesen élô zenekarral játszunk dalokat mind a hat nagyleme zünkrôl, lenyûgözô fények és látvány kíséretében. //Interjú: Kovács M. Norbert n

INTERJÚ

vics tesóm meg kölcsönadta a gitárját, meg az összes hozzávalóját, hogy zúzhassak mint régen. Én mindenre szívesen rázúzok valamit, a szkreccsek miatt pedig megint Zomblaze-nek szóltunk, aki csikarta is ôket megfele rendesen. LG: Miért pont Bagolyköpet lett amúgy a lemez a címe? BF: Pont baglyok képeit néztük véletlenül. Bagolyköpet? Az, bazmeg! Nem volt kérdéses: na akkor a cím meg is van. BK: Úgy indult az egész, hogy az érdeklôdôknek eredetileg csak annyit mondtunk, hogy hányás lesz a lemez. Közben meg a tévében beleszaladtam egy baglyos mûsorba és le a kalappal elôttük. Egyébként is mind ketten élôlényrajongók vagyunk, és bejönnek nekünk az ilyen tagok LG: Mik a személyes kedvencek a motyóról? BF: Mindenbôl a legjobbat, azaz a M.A.L., Csodapisti lát, Ez úgy lesz, és a Hemáneinduj. BK: M.A.L., Csodapisti lát, Hemáneinduj, Negyedik utas a légy, Kicsinagy, Kirakatváros, Wicca, Multcoreibagolyköpet, meg mind, ja meg a 2 Boba Büntet, a legjobb!

Bobafett & Bobakrome A hazai hiphop-öregsuli két legvadabb formája a tavalyi év végén közös lemezt adott ki, amely a hangzatos és vicces Bagolyköpet címet kapta. Zeneileg súlyos ütemeket, sok gitártémával fûszerezve, szövegileg pedig szórakoztató és fricskázó megfejtéseket egyaránt hallhatunk a párostól. Az egykori nyíregyi, majd világutazó Fett, valamint a hajdani kisújszállási Krome tavaszig büntet együtt, aztán elôbbi valószínûleg továbbáll. A Wacuumairs nehézbombázói válaszoltak magazinunknak. Lángoló Gitárok: Emlékeztek még arra mikor írtátok életetek elsô szövegét? Bobafett: 1993 körül lehetett, de hogy hol, azt már nem tudom. Így is, ha mondanak valamit a múltról mások, beugranak képek, de a THC egyik rossz hatása a kibaszott sok jó mellett, hogy nehéz összekaparni a memóriaegységben elraktározott adatokat. Bobakrome: Hatéves koromban írtam az elsôt a Szexológus albumom elôszavának. Egy átírótömböm volt, amibe újságokból (pl. Tollasbál) kivágott erotikus képeket ragasztgattam. Ezt keresztapámnak csináltam ajándékba és arról szólt, hogy nézegessed és feláll a kukid vagy valami ilyesmi volt a vége. Amúgy általános nyolcadiktól már rendszeresen próbáltunk egy garázsban. LG: Hol ismerkedtetek meg? BF: A Syndicate nevû boltban, Györemix! rapbarlangjában. Vittük oda a régi G.O.D.-kazettánkat, hogy rakja ki a polcra a többi magyar cucc mellé. Ô mondta, hogy találkoznom kell valakivel, fontos, mert ô is Boba Fett! Legközelebb vagy két hétre rá bementünk megint, akkorra volt lebeszélve. Mi Nyíregyen éltük az életünket, bajtárs meg Pesten. Na heló, Boba Fett vagyok – mondta. Szevasz, Boba Fett vagyok – mondtam én! Lord Györemix! eldöntötte, semmi baj. Bobakrome megszületett és azóta is

28 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

lövi ki a jobbnál jobb hanglövegeket. Bobafett meg néha felbukkan. BK: Így volt! A Star Wars-kattanás erôs mindenkettônknél. Beláttam, hogy ô régebb óta nyomulhat így, de nem szomorodtam el. Hozzá csaptam a Krome-ot. Jól fed, ha bombázni kell. LG: A 2008-as Aludnifogtál után adta magát egybôl, hogy legyen egy közös lemez is? BF: Jó dolgok történtek az Aludnifogtál összerakodása alatt Spanyolországban is, meg itt is. Pozitív volt az egész. „Szarozásmentesítô” programra voltunk állítva. Ahogy kész lett leléptem, bajtárs viszont itt nyomatta és küldte az új cuccait. Volt mit hallgatni messzi földön, ahol volt egy-két rosszul elsült bevetésem. Úgyhogy adta a helyzet, hogy hazajövök egy kicsit. Egyik napról a másikra már itt is voltam bajtárs mûszerfala elôtt. Bent már a gitár volt az új fegyvere. Na dobjunk össze még egy lemezt. A Csodapisti lát már másnapra kész is lett. Az Aludnifogtálnál S.O.D., meg Madball, meg Los Tirpákos-témákat nyúltunk le kiszedett mintákkal. De most már Bobakrome és Bobafett zúzogat. BK: Ez most nem a szövegek miatt készült, mint az Aludnifogtál, hanem mert itt volt Fett, ebben a régióban. A szövegeit is itt írta. Ka-

LG: Miben más a Wacuumairs most, mire vagy a legbüszkébb az elmúlt dekádból? BK: Nem nagyon érdemes belemenni ebbe. Ott van a neten. Semmivel sem több és semmivel sem kevesebb. A Wacuumairs egy vidéki crew játékos névkitalációja, ami weboldallá fejlôdött és zenéket ad. Mamo mesterrel csinálgatjuk, és ennyi. LG: Hét éve jött ki a legutóbbi szólód (Direkt Torz), várható-e valami újdonság, készül-e friss cucc? BK: Persze. De beleszámolom az Aludnifogtált és fôleg a 2010-es Bagolyköpetet is. Ez a dupla pakk, az elsô kiadós cuccunk, így a DDK Productions szárnyain belül is mozog. Remélem az új Bobakrome is hasonlóan jó gondozásban jön majd ki, ja és megint piszkosul más lesz, mint amit várni lehet. LG: Sick Of It All vagy Ol’ Dirty? BF: Nekem Sick Of It All. R.I.P. O.D.B.! BK: Egyszer voltam Sick Of It All-koncerten, a Fett meg vagy tízszer. Minden tiszteletem a S.O.I.A.-é! Körülbelül 25 éve nyomják együtt és nagyon jók. Ol’ Dirty pedig nagyon bejön nekem régóta és így is marad. Mindkettô! Csinálhattak volna egy közöset a Judgment Night kettôre vagy valami. R.I.P. LG: Laci (Bobafett) nemrég olvastam, hogy mennyi helyen laktál (pl. Hollandia, Izrael, Spanyolország). Miket csináltál és miket kaptál ezen országok kultúrájától? BF: Annyira azért nem laktam sok helyen. Kubában még szeretnék például élni kicsit, bár szerintem, mire eljutok, már késô lesz. Hollandiá ban jókor voltam jó helyen, 19-tôl 24 éves koromig. Minden volt, mint egy filmben – most így visszanézve. Tel-Aviv? Na ott nincsenek szabályok. Nem szögletes a hely, és mindent megtalálsz, amit keresel. Vannak jó punkbandáik, mint a Dead Rabins vagy a City Rats, és van rap is, de az fos, egy jó szám van: a Shabak s cartoon laila. De amúgy a keleti zene megy, a csapból is az folyik. Néha durva dolgok történnek ugyan, de az bárhol elôferdül. Barcelona meg még mindig 90-es évek. Az volt az elsô hely, ahol rendesen gyári munkás, becsületes dolgozó vol-

tam. De ott ez is belefér, mert minden hétvége hardcore-feltöltôdés. A környezô kisvárosokban vagy nagyobbakban mindenhol valami HC megmozdulás. Born To Hate – amíg ott voltunk minden koncertjükre mentünk, akárhol volt. Négy kiscsaj, akik olyat nyomnak, hogy beszarsz. Más világban él kinn a HC. A kölykök maximum húszévesek és foglalt házakban százan, de néhol kétszázan veretik 5 euróért. A csapatok árulják a lemezeiket a bulikon: mindig van valami és az jó nekünk. Ja és a literes sör 200 Ft. Van egy jó sztorim egyébként arról, amikor Vinnie Stigma az Agnostic Frontból mostanában alakult új csapatával, a Stigmával Barcelonába érkezett. Péntek volt, a gyárból már háromkor eljöttem, és elég korán odaértem a koncert helyszínére. Ahogy beléptem a hely melletti vendéglô-kocsmaféleségbe, azt láttam, ott ülnek ôk is. Stigma bátyja, iszol egyet? Vagy ötöt? Nem. Másnapos volt. Elôzô nap Németországban bebaszott nagyon, nem akar inni. Igyál, mondom, az gyógyítja a másnapost. Okés, igyunk akkor – mondja. Emlékezett rá, hogy a múltkori AF-koncert után adtak nekünk két tálca sört. Meg is ittunk, meg egy csomót dumáltunk, többek között arról, hogy ismer magyarokat Téglás Zolin keresztül, amire azt válaszoltuk, hogy jól van, de mi nyíregyiek vagyunk, ami nem ugyanaz. Na mindegy, a vége az lett, hogy valami vendéglôs vitrinbôl a kezembe ragadt egy több száz eurós kiállított bor. Megittuk az utcán, és kellemesen bebasztunk, az öreg is, meg én is. A helyen szokás szerint egy csomó kemény skinhead meg antifasiszta állt a színpad elôtt, én és Árpi mán pedig a pultnál, megint. Két korsó sört porfavor, mindjárt kezdôdik a koncert, aminek az elsô hangjaira valahogy reflexbôl hátradobtam a korsót, és az pont a kidobó csaját kapta telibe. Mint a filmekben – a lábam se érte a földet. 20 másodperces koncert. Ennyit hallottam. LG: Kemény kis koncertélmény, Krome neked mi volt a top? BK: Biohazard – Downset, Dj Hurrican – Beastie Boys, Sick Of It All, Suicidal Tendencies. Hírtelen ezek jutnak eszembe, mind bejöttek. LG: Volt valaha hiányérzetetek a zenei pályátokkal, meg úgy cakk-pakk az egész hazai színtérrel kapcsolatban? BK: Áh! LG: Minden idôk öt legjobb lemeze szerintetek? BF: Sorrend nélkül: Leukémia: Üzenetek a törésvonalról, Beastie Boys: The In Sound From Way Out!, Gravediggaz: 6 Feet Deep, Agnostic Front: Warriors, Ministry: Psalm 69. BK: Elsô nekifutásra ezek, de sokkal több van persze: Wu-Tang Clan: Enter The Wu-Tang, Gravediggaz: 6 Feet Deep, Gunshot: Patriot Games, Bone Thugs-n-Harmony: Creepin On Ah Come, Flatlinerz: Flatline, Dj Hurricane: Elbow Room , O.D.B.: Return To The 36 Chambers – The Dirty Version. Hopp, ez hét lett, öt helyett, nem baj, ugye? LG: Mit olvastatok legutóbb? BF: Ken Kesey-tôl a Száll a kakukk a fészkére címû könyvet. BK: Én meg Gyôrffy István Nagykunsági Krónikáját. LG: Mik a tervek 2011-re? BF: Nincs tervezés, úgysem az lesz. BK: Ja, de számokat azé’ írunk. //Interjú: Baranyai Dániel n

profil

Kanye West „– Kanye West úr, világi nagy bunkó-e ön, amiért egy lényegében tinédzserkorú countryénekesnôbe törli a lábát, a kiscsaj tyúkszaros életének talán legfontosabb pillanatában? – Igen. – Köszönöm az interjút!”

a rapsztárokkal kapcsolatos, elôítéletekbe impregnált elvárásai). Fontosabb, hogy szót sem ejtettünk még például a sokak szerint a verbálisnál lényegesen fontosabb produceri pályájáról. Ahhoz baromi alázatos munka kell ám. 1996-ban debütált egy helyi MC, Grav elsô lemezén, nyolc dalt írt a csávónak, akirôl azóta se nagyon lehetett hallani. Mindenesetre az elsô nagyobb sikert a 2001-es Jay Z-lemezen, a The Blueprinten megjelent számai hozták. Na nem mintha ne csinált volna ezt-azt például Jermaine Dupri, Talib Kweli, Cam’ron, a Mobb Deep, Scarface, Alicia Keys vagy éppen Janet Jackson számára. De a Blueprint avatta az egyik legkomolyabb, legfontosabb, legkeresettebb beatmakerré a hiphopban. Ezen a lemezen

Bede Márton kolléga simán közölhetett volna egy, a fentihez legalábbis hasonló fiktív párbeszédet méltán népszerû, azóta jobblétre szenderült villáminterjú-blogján, ha a 2009-es Video Music Awardson történt atrocitás eléri az ingerküszöbét. Az övét – amúgy helyesen – nem érte el, másokét annál inkább, talán még valamelyik estefelé sugárzott hazai tévés sztármagazin is beszámolt róla, hogy a világ egyik legnépszerûbb és egyik legnagyobb mellényû rappere nemtetszését fejezte ki Taylor Swift díja kapcsán, hangosan, millió kamera elôtt, ahogy azt egy visszafogott klapectôl várhatjuk, ugye. Kanye West seggfej, mondta meg a frankót néhány nappal késôbb Barack Obama, s az elnök igazán szívünkbôl beszélt. Ám ugyanakkor: mielôtt még temetnénk Kanyét, jusson eszünkbe, hogy emberi nagyság és tehetség nem mindig jár együtt, gondoljunk csak Heideggerre, Sartre-ra vagy Mel Gibsonra. Az 1977-es születésû Kanye Omari West a déli Georgia államban, Atlantában látta meg a napvilágot, szülei korán elváltak, irány Chicago. Tízévesen lehúzott tizenkét hónapot Kínában édesanyjával. Unalmas suliéveibe az egyetem lopott némi színt, de onnan meg kirúgták. Ez valóban mély trauma lehetett: 2004-es elsô lemezének a College Dropout címet adta – ám gyaníthatóan nem csupán az észak-amerikai oktatási rendszerrel elégedetlenkedôk szagolták ki, hogy lesz itt valami érdekes: az anyag 400 ezer eladott példányt produkált már az elsô héten. Háromszoros platina lett belôle, az év legjobb rapalbumának járó Grammy, meg egy második hely a Billboard 200-as listán. A további díjakat (és helyezéseket) inkább nem sorolom, akadt belôlük eddig szép számmal. A Wikinek hála, tudható, hogy összesen 142-re jelölték (Grammy, WMA, Vibe miegyéb), amibôl 47-et be is gyûjtött. A második cucc, a Late Registration, ha lehet, még sikeresebb volt, aztán a mindenféle szempontból érettebb Graduation következett 2007-ben – ebben az évben vesztette el édesanyját is. Aki egyébként angolprofesszor volt, míg vissza nem vonult, hogy fia menedzsere legyen, ami elsôre röhejesnek hangzik, sôt még másodikra is. Anyu sikerességét azonban bizonyítják a számok, a státuszok, a siker. A 808s & Heartbreak jött a sorban, ez 2008-as, legfrissebbje pedig a My Beautiful Dark Twisted Fantasy, ami alig három hónapja pihen a lemezboltok polcain, s amelynek borítójával akadtak gondok (állítólag): festett, ámde fedetlen nôi kebleket ábrázolt, illetve egy érdekesen üzekedô párt – szerintem okés a motyó amúgy, még ha nem is ilyesmit szoktunk meg egy raplemezborítótól. Kanye különben szinte sosem azt csinálta, amit egy rapsztártól elvárunk (abba most ne menjünk bele, mit is tükröznek a közvéleménynek

különben már rappelt is, de a továbbiakban nem nagyon kapacitálták a mikrofonba köpködésre. Pedig akart nagyon. Hogy nem hiába, mutatják a késôbbi példányszámok, a díjak meg minden egyéb. Aki ennyi vasat tart a tûzben, meggyûlik a baja másokkal. Perbe fogták például védjegybitorlás, meg jó hírnév megsértése miatt, egy repülôtéren pedig le is tartóztatták: suttyó testôrével együtt összetörték egy fotóriporter kameráját, késôbb megint vitába keveredett eggyel, mi újságírók ezt nagyon nem szoktuk szeretni. A South Park emlékezetes, gayfishes epizódját viszont egészen jól fogadta. Néha bírja tehát a kritikát. Nem úgy, mint a korábbi elnök, Bush, aki elnöksége egyik legundorítóbb momentumának nevezte, hogy Kanye West a Katrina hurrikán károsultjainak megsegítésére szervezett koncerten mûsorvezetôként azt találta mondani: W. nem törôdik a feketékkel. Nagyképû, beképzelt fütyi, tehetséges producer és MC, saját imidzsére nagyon kényes zsúrfiú, szociálisan sem semleges jópofa – az egymásnak itt-ott ellentmondó jellemzések mind igazak rá valószínûleg. Egyszer valami olyasmit nyilatkozott, hogy soha semmiben nem volt igazán jó, kivéve a tanulás képességét. Néhány napja meg azt tweetelte világgá, hogy „WE DROPPING NEW MUSIC CAUSE IT’S OUR FUCKING JOB! THIS WHAT WE HERE TO DO! WE THE NEW STONES, WE THE NEW BEATLES!” Igazán visszafogott bejegyzés, törölgessük is meg hôsünk önbizalomhiánytól csöpögô orrát kedvesen, ha összeakadunk vele a Külsô-Ferencvárosban valahol. Addig viszont hallgassuk a cuccait: bajunk aligha lehet belôle. //(Cs. I. Z.) n

30 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

SUBSCRIBEbookmarks már elo˝rendelheto˝ az új CD, részletek a facebookon

SUBSCRIBEbookmarks turné 04.08 Debrecen I 04.09 Keszthely I 04.15 Tatabánya I 04.16 Nyíregyháza I 04.20 Szeged

04.22 Budapest

I 04.23 Veszprém I 04.29 Kecskemét I 04.30 Dunaújváros

05.06 Szolnok I 05.07 Pécs I 05.13 Miskolc I 05.14 Zalaegerszeg 05.20 Dunaszerdahely (SK) I 05.21 Zenta (SRB) I 06.19 Müpa

profil

SLAYER STÚDIÓALBUMOK • • • • • • • • • • •

Show No Mercy (1983) Hell Awaits (1985) Reign in Blood (1986) South of Heaven (1988) Seasons in the Abyss (1990) Divine Intervention (1994) Undisputed Attitude (1996) Diabolus in Musica (1998) God Hates Us All (2001) Christ Illusion (2006) World Painted Blood (2009)

32 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Négybôl kettô Persze, lehet most azon nyavalyogni, hogy a thrash metal atyaúristeneinek, a Big Fournak megint csak a felét kapjuk, ráadásul ebbôl egy már tavaly is járt nálunk, de aki ezzel nem elégedett, hát menjen messzebb. Nézzen meg sok-sok kilométerre Budapesttôl egy hosszabb Metallicát, egy hézagos SLAYERt, meg egy-egy rövidített MEGADETH- és Anthrax-koncertet. Ha ez kell neki, nosza! A lényeg az egészbôl viszont úgyis a Slayer, ôk meg jönnek ide is.

A slayer a földkerekség legkeményebb zenekara. Ez egy dogma. Ráadásul rossz Slayer-koncert nincs, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ez sem lesz az, ettôl teljességgel fölösleges félni. A Slayer az a csapat, amit egyszer mindenképpen látni kell az életben, de ha többször is összejön, az sem akkora nagy baj. Maximum a dobhártyánk bánja, de hát egy igazi metálos fülében örökké ott sistereg a gitár, nem? Szóval a Slayer alap, ezredszer is, nincs kifogás.

A Megadeth már más kérdés. A zenekar, illetve leginkább a vezér, Dave Mustaine képes tönkretenni dolgokat, akár a saját karrierjét is, de legalább ôszinte (már ha iszik). Volt jó pár gyenge évük, de mostanában visszatértek a megszokott kerékvágásba, a metálba. Ráadásul ôk is elkezdtek nosztalgiázni, mint pályatársaik, így legtöbbször a klasszikusokat kapjuk a koncerteken. (A Slayernél mindegy, mit kapunk, ott ugyanolyan jó minden.) Egyébként a Megadeth tavaly is volt itt (igen, ôk azok a fenti négybôl), akkor sokan elégedetlenkedtek a rövid buli miatt, most javíthatnak, bár nem valószínû, hogy a Slayer elôtt órákat riffelgethet majd Mustaine.

Egy szó, mint száz, a Slayer és a Megadeth két alapvetô thrash metal zenekar. Már a nyolcvanas években is azok voltak, ez most sem változott, és ha majd már nem zenélnek, akkor is alapvetôek maradnak. Aki metálos, vagy az volt valamikor, az úgyis ott lesz a koncerten, aki meg nem...

Azért a biztonság kedvéért jegyvétel elôtt tegyük be a Reign In Bloodot, utána a Rust In Peace-t, és ha nem érezzük, hogy most azonnal széjjel kell kapnunk a házat vagy fel kell ásnunk a kertet, akkor inkább kerüljük el a Papp László Budapest Sportaréna környékét április 8-án. //dg //fotó: Mark Seliger (Slayer) Stephanie Cabral (Megadeth) n

MEGADETH STÚDIÓALBUMOK • • • • • • • • • • • •

Killing Is My Business... and Business Is Good! (1985) Peace Sells... but Who’s Buying? (1986) So Far, So Good... So What! (1988) Rust in Peace (1990) Countdown to Extinction (1992) Youthanasia (1994) Cryptic Writings (1997) Risk (1999) The World Needs a Hero (2001) The System Has Failed (2004) United Abominations (2007) Endgame (2009)

INTERJÚ

Reménykedjünk Az ANGERTEA a több metállemez produceri munkájáról ismert Neil Kernon segítségével készítette el legújabb EP-jét. A kapcsolatról már több helyütt lehetett olvasni (egyszerûen lelevelezték, hogy együtt dolgoznak majd, és így is lett), emiatt mi nem errôl beszéltünk a zenekarral, hanem az EP egyéb körülményeirôl. Lángoló Gitárok: Milyen úton vettétek fel a kapcsolatot a vendégekkel? Mihály Gergely (gitáros-énekes): Vörös Attilával kezdtem elôször e-mailezgetni, mert tanácsot akartam tôle kérni, hogy milyen irányba induljunk el a promózással. Atti nagyon lelkes volt, kiderült, hogy szereti az Angertea-t, és ô mondta, hogy jó ötlet lenne külföldi vendégzenészeket felkérni, de ô is szívesen szólózna egyet az egyik dalunkban. Scott Reedert így kerestem meg a Distrust dal nyers felvételével, és legnagyobb meglepetésemre még aznap válaszolt, hogy nagyon bejön neki, és szívesen vállalja a dolgot. Egy hét múlva már megvolt a feljátszott sávja. Vele azóta is tartom a kapcsolatot. Rendszeresen megosztja a Facebookján a velünk kapcsolatos híreket, és azt mondja, hogy nagyon izgatott amiatt, hogy mi lesz velünk! Elképesztôen rendes ember, amellett, hogy az egyik legnagyobb legenda számunkra. Valahogy olyan hihetetlen is, hogy ez összejött. LG: Van különbség a korábbi anyagokhoz képest? MG: Azt hiszem, hogy ebben a három dalban szinte minden benne van, ami valaha is jellemzett bennünket. Kezdve a Lélekvágy album és a demók akusztikus dolgaitól a brutál üvöltözôs kiakadt Rushing lemez vonalán át a progresszívebb Twenty-Eight lemezünkig. Talán a dalírásban sikerült elôrelépnünk. Szerintem ez a három dal befogadhatóbb, mint az eddigi anyagaink és szebben meg vannak írva. Bár hallottam már ellenvéleményeket is. LG: Mit csináltok most az anyaggal? MG: Most jön a promóció idôszaka. Próbálunk felhajtani egy normális külföldi kiadót, de sajnos ez nagyon kemény dió. Sokan szóba sem állnak velünk csupán amiatt, mert kelet-európaiak vagyunk. De reménykedünk és a lelkesedés megvan, szóval hátha. Lesz még egy második új klip is a Scott Reeder-es dalhoz, ami nem lesz annyira aranyos, mint a Streams klipje, sôt. Ez március-április környékén jön majd ki. LG: A promómunkától reméltek sikert? MG: Reménykedünk! Muszáj szétküldeni a cuccot olyan sok helyre, amennyire csak lehet, mert a kiadók/managerek nem fognak maguktól kopogtatni az ajtónkon. LG: Van értelme kiadót keresni? MG: Szerintem nagyon is van. Hatalmasat dobhat egy kiadó egy zenekaron. Itt most nemcsak a lemezeladásokról beszélek, mert ez a kisebb része, hanem arról a promóciós háttérmunkáról, és kapcsolati tôkérôl, amikkel rendelkeznek. Ezt nekünk egyedül lehetetlen lenne elérnünk. LG: Vannak, akik szerint egy külföldi menedzsment nélkül nem fogtok boldogulni. Ezzel foglalkoztok? MG: Igen, foglalkozunk, és abszolút egyet is értek a véleménnyel. Sajnos azonfelül, hogy bejön-e a zenénk az adott embernek, azon is

34 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

múlik, hogy mennyi pénz áll rendelkezésünkre, és ez jelenleg sajnos egyenlô a nullával, de talán sikerül valahonnan felhajtani egy kis lóvét. Lehet, hogy Miguellel még egy pár gitárunkat el kell majd adnunk, mint ahogy azt tettük az EP finanszírozásakor. LG: Az EP utáni tervek hogyan néznek ki? MG: Tesszük a dolgunkat ezek után is. Nincs most olyan, hogy feltettünk mindent egy lapra valami világraszóló lehetôség miatt, aztán ha bukta, akkor feloszlás, meg ilyenek. Hatalmas zenefanatikusok vagyunk, és megbolondulnánk, ha nem lenne zenekarunk, szóval toljuk, ha csak a próbateremben, akkor is, amíg meg nem öregszünk, és már nem tudjuk felemelni a gitárokat, dobverôket. Ha jobb esetben összejönne egy lemezszerzôdés, akkor természetesen összeraknánk egy új albumot jövô nyárra. Ha nem, akkor nem sietünk annyira. Van most egy másik nagyon híres amerikai producer, aki szintén érdeklôdik, és lehet, hogy vele is csinálunk egy-két dalt, hasonló netes terjesztéssel, mint most. Nemsokára kiderül, hogy mennyire éri meg ez az amerikázás. // Interjú: Dankó János n

Angertea Distrust EP Szerzôi kiadás Az Angertea nemrégiben egy véletlennek köszönhetôen megismerkedett Neil Kernonnal, és hosszabb-rövidebb egyeztetések után sikerült együtt is dolgozniuk. Ennek eredménye a háromszámos Distrust EP. A zenekar közben úgy döntött, hogy a lehetôségbôl kihozza a legtöbbet, és vendégnek felkérte a volt Kyussbasszusgitárost, Scott Reedert, plusz Vörös Attilát, aki jelenleg éppen a Nevermore gitárosaként tesz szert nagyobb ismertségre. A Distrust valóban szépen szól, jobban, mint bármelyik Angertea-felvétel, de ezt el is vártuk. Milyenek a számok? Elsô lépésként egységesebbnek, határozottabbnak tûnnek. Slágert továbbra sem szabad várni tôlük, de az énekdallamokban is több munka van. Az Angertea nem az a zenekar, amelyik könnyen adja magát, és ez most sem változott. Hét perc, hat perc, három perc. Eddig tart nekik elmondani, amit akarnak. Nekünk meg napokig, amíg elemezgetjük. A Distrust az eddigi legjobb Angerteaanyag, meglátjuk mit tudnak kezdeni vele. //dj

INTERJÚ

interjú

Ez nem Kyuss

érinthetetlen, a zenekarom sem. Vannak olya nok, akik elszálltak, és úgy járnak, mint akinek bot van a seggében, akik azt hiszik, hogy illa tosat szarnak, de mi nem ilyenek vagyunk. Még az interjúk is nagyon távol állnak tôlem a mai napig. Most is mondtam a lányomnak, hogy várjon, mert interjút adok, kérdezte mirôl, mondtam hogy magamról, erre kiröhögött, és igaza is van. Viszont be kell látnom nekem is, hogy ez a munkám, ez az én kis üzletem. Most éppen a Garcia vs. Garcia szólóprojektem, ami miatt csinálom ezt az egész Kyuss-dolgot is, hogy megmutassam az embereknek, hogy én még itt vagyok, még ne írjanak le. Felidézem a múltam, megünnepeljük a múltunkat, és miközben ezt csinálom, a szólólemezemet is promotálom, hiszen olyan dolgot tettem le ezzel az asztalra, amire már huszonvalahány éve készülök, és ez a turné remek elsô lépés lesz hogy ezt felvezessem.

KYUSS LIVES! néven ad koncertet március 20-án a budapesti Gödör Klubban a Kyuss három alapító tagja, plusz egy ismeretlen gitáros. Az alábbi interjúban John Garcia énekes igyekszik leszögezni, hogy mindez csak a szólólemezének a promója, és ne hozzuk nagyon összefüggésbe a hajdani zenekarával. Lelke rajta. Lángoló Gitárok: Miért hagytad abba annak idején a Kyusst, és most miért folytatod újra? John Garcia: Nem folytatom, a Kyuss nem állt össze. Csak akkor lenne megint Kyuss, ha Josh Homme is jönne, úgyhogy le is szeretném szögezni, hogy ez nem Kyuss-újjáalakulás vagy Kyuss-turné. Négy srác, akik közösen zenélnek, és szeretik a régi Kyusst. Ezt szeretnék megünnepelni néhány koncerttel, én közben promotálom a Garcia vs. Garcia lemezemet, ôk meg segítenek nekem ebben. A Kyussnak amúgy úgy lett vége, hogy beültünk egy kocsmába Josh Homme-mal, és akárhogy beszéltük a dolgokat, mindig ugyanoda jutottunk ki, hogy nem kéne folytatni. Hiszem, hogy ennek így kellett történni, már csak azért is, mert azóta rengeteg jó dolog történt vele is, velem is és a többiekkel is. Szétszéledtünk, és kurva jó zenekarokat, projekteket és vendégszerepléseket csináltunk. Imádom Josht, rengetegen akarták, hogy teregessem ki a szennyest róla, mondjam el, milyen kis pöcs, de nem tudom, mert nem az. Nagyon bírom a csávót. Közös megegyezéssel elváltak zeneileg az útjaink, de ettôl még semmi rosszat nem tudok rá mondani.

LG: Ha nem Kyuss-koncert, akkor mi lesz ez? JG: A múltunk ünneplése. Szeretünk együtt játszani, szeretnénk is egy lemezt írni, azt mondjuk még nem tudom, hogy milyen néven tesszük majd ezt, mert Josh biztos nem lesz benne. Kiderül mit hoz a jövô, de nagyon várom. Sosem gondoltam, hogy újra együtt játszhatok Brant Bjorkkel vagy Nick Oliverivel, és most újra megvannak azok az érzések, amik régen is olyan magától értetôdôvé tették azt hogy nekünk együtt kell zenélni. LG: Van olyan dolog, amit még nem értél el a karriered során, de szerettél volna? JG: Sosem tûztem ki magam elé hatalmas célokat. A saját magam által felállított értékrendem szerint sikeres zenész vagyok, jó férj és kiváló apuka. Szeretem a dalszerzés kreatív folyamatát, aztán hogy ez ki lesz-e adva vagy nem, az a jövô zenéje. Amíg azt csinálom, amit szeretek, és amíg én sikeresnek érzem magam az élet minden területén, addig boldog vagyok. Nem agyalok azon hogy mit lehetne még csinálni. Inkább elégedetten hátradôlök és élvezem. Ha kitûztem volna olyan cé-

LG: A szólólemezeddel is tervezel egy külön turnét? JG: Pontosan! Remélem ugyanazokra a he lyekre el tudom majd vinni, ahol most járok, meg persze máshová is, például Horvátországba, amit nagyon szeretek. Olyan helyekre is, amik kívül esnek akár az Európai Unión. Az a helyzet, hogy nagyon szeretek enni, ez nagyon jól látszik a mostani megjelenésemen is. Szóval szeretnék olyan helyekre eljutni, ahol jókat lehet enni. Mindenféle kaját szeretek, imádok kísérletezni, eljárogatni éttermekbe és helyi sört meg bort inni, helyi kajákat enni. Számomra ez a legjobb a turnéban a zenélés mellett. Nehéz dolog turnézni, és valamivel ki kell töltened azt az idôt, amikor nem a buszban ülsz, és nem a színpadon állsz. Én ilyenkor azt szeretem csinálni, amit a helyiek. Nem mindig van erre lehetôségem, de ha van, akkor boldogan ugrom, és kihasználom. lokat, hogy nyerjek 10 Grammy-díjat, és minél több magazin címoldaláról virítana a fejem, annál boldogabb lennék, akkor sosem dôlhetnék hátra. Nekem nem ez a siker mérôje. LG: Sokan legendának, a stoner rock teremtôjének tartanak. Mit gondolsz ezekrôl a véleményekrôl? JG: A legenda talán erôs. Ha legendára gondolok, akkor nekem az Robert Plant vagy Jim Morrison. Én meg hol állok ezektôl az emberektôl?! Nagyon tisztelem a rajongóimat, akik addig mondogatták ezt újságíróknak, hogy azok elhitték és leírták ezt, de nem álszerénységbôl mondom, hogy én nagyon távol állok a legendastátusztól. Még a rocksztárszintig sem jutottam el, olyan normális és földhözragadt vagyok, hogy inkább kispolgárnak lehetne titulálni. Apa vagyok, aki szaros pelusokkal rohangál, férj vagyok, aki ebédet fôz otthon. A hétéves kislányom uralkodik rajtam, és elviteti magát Disneylandbe vagy a parkba, amihez éppen kedve van. Nem vagyok

36 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Elég sok zenekarnál vendégszerepelsz. Melyiket élvezted a legjobban? Könnyû téged rávenni a közös zenélésre? JG: Nem egyszerû dolog, de nagyon élvezem, ha már rászánom magam. A legjobb a Crystal Methoddal volt, meg amikor technózom, az vicces. Vagy az együttmûködésem az Arsenallal, belga srácok, és nagyon jók. Aztán hatalmas Danko Jones-rajongó vagyok, és amikor csak lehetôségem van megyek és vele dolgozom, mert imádom. LG: Danko Jones kollégánk, ír ebbe az újságba. JG: Komolyan? Akkor én is akarok, mindent akarok, amit ô csinál. Á nem, a feleségem megölne, ha bevállalnék még valamit. Ezt nem is tudtam, vicces. //Interjú: Juhász Edina n

profil

FRESHFABRIK-CSALÁDFA FF 1993 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – GTR FRANCO AGABITI – É

FF 1993–1994 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É SOMLAI TAMÁS – É, SCR NÉMETH ATTILA – GTR

NEVERGREEN

FF 1994–1996 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É SOMLAI TAMÁS – É, SCR BERÉNYI SÁNDOR – GTR

HERFLI DAVIDSON GAJDA FERENC – DOB

FF 1996 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É SOMLAI TAMÁS – É, SCR DULA SÁNDOR – GTR SCHRAM DÁVID – GTR VARIOLA

MAHBOUBI SALIM - BASS

NEUROTREND

NOISENET FF 1997 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É SOMLAI TAMÁS – É, SCR SCHRAM DÁVID – GTR KESZEI KRISZTIÁN – GTR

FF 1998 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É SCHRAM DÁVID – GTR HORVÁTH ISTVÁN – É KESZEI KRISZTIÁN – GTR

FF 1999–2000 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB BARABÁS BÉLA – GTR KONCZ MÁTYÁS – GTR MEGYESI SZABOLCS – S HORVÁTH ISTVÁN – É

SOUTHERN SPECIAL GÁBOR BÉLA – DOB SZENTPÉTERI ZSOLT – GTR RÉTI ANDRÁS – BASS

SUPERBUTT

FF 2002-2005 KOVÁCS LEVENTE – BASS KONCZ MÁTYÁS – GTR SZABÓ ANDRÁS – DOB BARABÁS BÉLA – GTR MEGYESI SZABOLCS – S SOMLAI TAMÁS – É, SCR TANKA BALÁZS – É

FF 2005-2006 KOVÁCS LEVENTE – GTR SZABÓ ANDRÁS – DOB HAIN RÉKA – BASS ÚJVÁRI PÉTER – É

FF 2006-2009 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB BARABÁS BÉLA – GTR OLÁH SZABOLCS – GTR, É

P.O.T.

KOROG

THE MINISTERS

KID FF 2000–2002 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB BARABÁS BÉLA – GTR KONCZ MÁTYÁS – GTR MEGYESI SZABOLCS – S BODROGI ANDRÁS – É, KB HORVÁTH ISTVÁN BALÁZS BENCE – É, KB

FF 1999 KOVÁCS LEVENTE – BASS SZABÓ ANDRÁS – DOB VÖRÖS ANDRÁS – É KONCZ MÁTYÁS – GTR BARABÁS BÉLA – GTR

WARPIGS

AFTER@ALL (HAELO)

FUGU TURBO CH.I.P.

VÍGH DÁVID - GTR

SONIC SMELL

BASS = BASSZUSGITÁR, DOB = DOBOK, É = ÉNEK, GTR = GITÁR, S = SAMPLER, SCR = SCRATCH, KB = KEYBOARD

38 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

FF 2009– A FRESHFABRIK zenekar most trió, úgy tûnik a jelenlegi felállás bizonyult a legstabilabbnak. A három alapítótag közül kettô, a Kovács–Szabó szerzôpáros, meglepô módon 20 éve zenél együtt és a 2006-ban hozzájuk csatlakozott énekesgitáros, Oláh Szabolcs is már öt éve tölti be a frontemberi posztot és ezzel ô a csúcstartó az eddigi énekesek között. A nagy jövés-menés 2005-ben véget ért, azóta nem a tagcserékben látja a csapat a megújulás lehetôségét, a családfa azoban izgalmas böngésznivaló. Természetesen a frontember leváltása a legrizikósabb döntés, amit egy zenekar hozhat, de egyben ezzel változtathat a legmarkánsabban, ha akar. A többi hangszeres, ha nem meghatározóak a zeneszerzésben, szakmailag nagyobb vérveszteség nélkül pótolható, emberileg viszont nyilván senki sem. Nálunk sokszor pont azok tartották bennünk a lelket és vittek idôrôl idôre a hátukon, akikrôl kevesebb szó esik és akiket már talán elfelejtettek a rajongók. A legmeghatározóbb tagokra, mint Vörös András, Pityesz, Barabás Béci, még mindig emlékeznek, de vajon tudja-e valaki, hogy Somlai Tamás, aki a Nerve lemez idején még MC és DJ volt a zenekarban, minden lemezen közremûködött és hogy 2003-ban újra rendszeresen fellépett a fesztiválokon? Vagy ki emlékszik Francóra, az olasz srácra, akivel a zenekar 1993-ban az MTV Europe 120 Minutes mûsorában debütált Scott Mckenzie San Francisco címû dalának feldolgozásával? Akkor még András (Vörös) gitározott és csak egy rapbetétben jelent meg

elôször mint énekes. Ki gondolná, hogy Tommy Iommin kívül létezett még gitáros, akinek hiányzott egy ujja és hogy ez a gitáros Berényi Sanyi volt a Fabrikban 1997-ig? Az is csak itt fordulhatott elô, hogy Megyesi Szabolcs például, aki a samplereket hihetetlen odaadással és precizitással kezelte a Drive My Hand óta, úgy került be és lett tag, hogy road volt és elôtte hangszert maximum csak a busztól a színpadig tartott kezében. Schram Dávidot, az akkor véresen komolyan ellenségnek tartott Warpigs zenekar trójai falóként – lévén teljesen kezdô – tolta be a bandába, majd rövidesen kiderült róla, hogy ô a zenekar történetének egyik legmeghatározóbb tagja és az egyik leginspirálóbb gitáros, aki valaha a társaságban megfordult. Koncz Matyi, a hosszabb külföldön töltött idôszakokban a többiekért – hogy legyen mibôl fizetni a kaját, lakást – munkát vállalt és eredeti szakmájában, szakácsként helyezkedett el, ami mellett természetesen mindenki nagy örömére otthon is finomabbnál finomabb kajákat készített a legszerényebb alapanyagokból. De az is érdekes lehet, hogy Keszei Krisztiánnal, négy olyan tag is volt egyszerre, aki egy gimnázium ugyanazon évfolyamába járt, mert a három alapító (Kovács, Szabó, Vörös) eleve osztálytárs volt a József Attila Gimnáziumban. De nem is kell nagyon visszamenni az idôben ahhoz, hogy lássuk, milyen gyorsan merülnek feledésbe egy zenekar viselt dolgai. Elég csak arra gondolni, hogy Tanka Balázsról, aki tavaly a Turbo zenekarral Fonogram-díjat nyert, kevesen tudják, hogy a POT zenekarból igazolt át és 2 évig a Fabrikban küzdött, harcolt, majd mikor zenekart váltott és kilépett elôdje Pityesz árnyékából, végre elismerték tehetségét. // kl n

interjú

Többet iszunk, mint a metálzenészek

A finn APOCALYPTICA már sokadszor jön Magyarországra február 23-án, de mivel eddig mindig lelkes közönség fogadta, így most sem kell nagyon izgulniuk. Az alábbi interjúból kiderül (már ha a címben nem lôttük volna le), hogy a metáltársadalom miért is fogadta be olyan könnyen a most a Petôfi Csarnokban fellépô csellósokat. Lángoló Gitárok: Hogyan jött a zenekar koncepciója? Paavo Lötjönen: Egy spontán ötlettôl vezérelve. Mindenki klas�szikuszene-rajongó csellista volt, viszont amikor nem klasszikus zenét hallgattunk, akkor rockot és metált. Elkezdtük magunkat ezzel szórakoztatni, és baromi jópofának találtuk, de eszünkbe sem jutott, hogy kiadjuk vagy felvegyük. Aztán a haverjainknak tetszett, és csináltunk csak úgy egy lemezt, hogy eladogatjuk hasonló lelkületû embereknek, akik szintén jópofának tartják. Számolgattuk, hogy talán ha minden barátunk vesz egyet, meg szól róla valakinek, akkor lehet, hogy akár 500 darab is elmegy, milyen állat lenne, talán valahova meg is hívnak minket, mondjuk lesz vagy 5 koncertünk. Aztán jó kézbe jutott, és lassan ott tartunk, hogy majdnem egymillió darabot eladtunk belôle, mi voltunk ezen a legjobban meglepôdve. Másrészrôl, meg fejreállt az életünk, de ezáltal lehetôséget kaptunk, hogy újfajta zenét csináljunk, illetve új módon közelítsük meg a zenélést. LG: A legelsô koncertjeiteken a komolyzene-kedvelôk, vagy a rockzenét kedvelôk voltak többen? Hogy változott ez az évek alatt? PL: A legelsô koncertünk egy zenetáborban volt, a haverjaink voltak ott, akik mind klasszikus zenét játszottak, de azért hallgattak rockzenéket is. Utána is inkább ilyen emberek elôtt léptünk fel, zeneakadémiai bulikon. Akik a komolyzenét szeretik azok befogadóak természetesen a populárisabb zenei irányzatokkal szemben is, ha jó az a zene. A metálközönség elôtt elôször egy szilveszterkor játszottunk, ahol csak feldolgozás-zenekarok voltak. Metallicától elkezdve Type O Negative tributeig, minden. A közönségben csak metálos arcok voltak, mi meg kiültünk a csellóinkkal. Aztán jól sült el a dolog, megôrültek a srácok, volt mosh pit, meg stage divingoltak a kis csellózenénkre, egészen szürreális volt. LG: Mi volt az a pont, amikor eldöntöttétek, hogy már nem csak feldolgozászenekar lesztek, hanem saját dalokat írtok? PL: A harmadik lemeznél eldöntöttük, hogy bár a könnyebb út nyilvánvalóan az lenne, ha továbbra is áthangszerelnénk zenéket, de ez az ötlet már kezd kifulladni. Ha a könnyebb utat választottuk volna, már nem lenne ez a zenekar. Léptünk egyet, és saját dalokat írtunk, és szerencsére az emberek maradtak, nem fordítottak nekünk hátat. Nekünk is nagyobb kihívás, mindamellett hogy a feldolgozások mindig is az Apocalyptica repertoárjának szerves részei maradnak, és szeretjük is ôket. Nemrég csináltunk is egy újat, a Black Sabbath Spiral Architect dalára, úgyhogy most sem állnak tôlünk távol az átdolgozások. LG: Nagyon sok énekessel dolgoztatok már a lemezeken is, és a koncerteken is. Nem gondoltatok egy állandó tagra ezen a poszton?

40 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

PL: Amíg van rá mód, hogy együtt dolgozzunk olyan nevekkel, mint akikkel eddig is sikerült már, addig ezt érdekesebbnek tartjuk, minthogy legyen egy állandó énekesünk. Az élô elôadást nehezebb így megoldani, ez viszont tény. LG: Nehéz volt rávenni olyan zenészeket, mint Dave Lombardo dobost a Slayerbôl vagy Corey Taylor énekest a Slipknotból közös munkára? Ki volt a leglelkesebb? PL: Dave Lombardo volt a leglelkesebb egyértelmûen. Többször is zenéltünk már együtt, imád zenélni, hatalmas szíve van. Amikor találkozunk, mindig jön, hogy mikor csinálunk már megint együtt valamit, imádom. Azt beszéltük a zenekarral, hogy annyit jön hozzánk zenélni, hogy tulajdonképpen lassan ô az ötödik tagja a zenekarnak. Corey pedig kiváló énekes, nagyon maximalista, és nagyon igyekszik, hogy minél jobb legyen. Szereti kipróbálni magát mindenben, és nagyon örültünk, hogy vele dolgozhattunk. De nagyon szerettem például Nina Hagennel is melózni. LG: Azt olvastam rólad, hogy síoktató is vagy, és szereted az extrémsportokat. Volt már olyan hogy emiatt a hobbid miatt szüneteltetni kellett a zenélést? PL: Eddig szerencsém volt, ha estem is, nem törtem össze semmimet. Tegnap mondjuk jó ötletnek tartottam, hogy biciklizzek a jégen, és nyilván hatalmasat estem, de csak a lábujjaim lilultak be, semmi komoly. Januárban megyek síelni, szóval drukkoljatok, hogy ne törjem magam össze a koncert elôtt. LG: De ha síoktató vagy, akkor profinak kell lenned. PL: Azokkal szoktak a legnagyobb balesetek történni, mert száguldozok én is, mint egy ôrült. LG: Érezted úgy valaha, fesztiválokon, koncerteken, hogy a többi metálzenekar távolságtartó, mert úgy gondolják, ha csellóval a hónod alatt járkálsz, biztos nem vagy egy nagy partiállat? PL: Nem, most már megszokták a csellós hülyegyerekeket. Talán az elején kívülállók voltunk, de most már nem, már befogadtak minket. Néhányszor jobban berúgtunk, mint bárki más, ennek elterjedt a híre, azóta jók vagyunk. LG: A gyerekeidnek van választása, vagy muszáj megtanulni hangszeren játszani? PL: Van választásuk. Kiválaszthatják min akarnak megtanulni játszani. //Interjú: Juhász Edina n

profil

The Gothfathers

Voodoo Music Club, Csepel, szombat, 23.30 – A parketten frissen kihantolt cowboyok, lakkruhás hegesztôtanoncok és Gomez Addams zabigyerekei. A Twin Peaks-es törpe bizonyára takarásban van, de mérget vehetünk rá, hogy itt bugizik. A hangfalakból elôtörô hangfoszlányok ezúttal is egy hûtôkamra atmoszférájával vetekednek, ez azonban mégis valami más. „Szisztersz, geci!” – kiált fel egy kistérségi Lestat, majd a tánctérre libben. Mint mindenki más. THE SISTERS OF MERCY.

Leeds, Anglia, 1980 – Két huszonéves arc, Andrew Taylor (a.k.a. Andrew Eldritch) és Mark Pearman (a.k.a. Gary Marx) a mindig napfényes várostól és Leonard Cohen szerzeményétôl megihletôdve megalapítják a The Sisters Of Mercyt. Craig Adams basszeros csatlakozását követôen az ütemeket immár dobgép (a.k.a. Doktor Avalanche) szolgáltatja, amely – akárcsak Eldritch pincemély hangja – a zenekar hangzásának meghatározó részévé válik. A Sisters nem egészen egy év alatt az éledezô gothicszíntér meghatározó tényezôje lesz, az átütô siker azonban 1983-ig várat magára. Ekkor rögzítik ugyanis saját Smoke On The Waterüket Temple Of Love címmel. (A szerzemény – pontosabban újra felvett verziója – tíz évvel késôbb némi mainstream sikert is eredményez számukra Ofra Haza egzotikus jódliszólamainak köszönhetôen.) 1984-ben a felállás a Dead Or Alive-ban tevékenykedô Wayne Hussey-vel bôvül. Hussey szertáricsontváz-külseje ellenére felettébb tehetséges dalszerzônek bizonyul, minden készen áll tehát ahhoz, hogy felvegyék First And Last And Always címû debütáló lemezüket. Röviddel ezután a pszichés problémákkal küzdô Marx úgy dönt, nem hajlandó tovább elviselni a labilis lelkületû Eldritch hülyeségeit, és rövid úton távozik. Nem egész egy év múlva hasonló okokra hivatkozva Adams és Hussey

42 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

is lelép, utóbbi megalapítja a The Missiont. Mindeközben egy rakás kiadatlan dal marad Eldritch nyakán, aki The Sisterhood nevezetû alkalmi projektjével jelenteti meg azokat. Ezzel együtt végeláthatatlan bírósági szappanopera veszi kezdetét a dalok szerzôi jogdíjaiért. A pereskedés Eldritch gyôzelmével zárul, aki vendégzenészek közre mûködésével vág neki a kettes Sisters-lemeznek. A kevésbé gitár centrikus Floodland mind Európában, mind a tengerentúlon sikert arat, noha a – kvázi egyszemélyes – zenekar egyetlen koncertet sem ad ekkoriban. Rövidesen összeáll az új felállás, majd a The Vision Thing album megjelenését követôen a csapat turnéra indul a Public Enemy társaságában. A hiphop- és a gothicközönség azonban nap mint nap ölre megy egymással, ezért a koncertkörút rövid úton véget ér. Az incidens csak elmélyíti Eldritch és az EastWest Records konfliktusait, amelyek újabb bírósági ügyekbe torkollnak. A jogi viták végül ellehetetlenítik a The Sisters Of Mercy lemezkiadással kapcsolatos terveit, a zenekar viszont ennek dacára sem dönt a feloszlás mellett. Azonban harmincéves pályafutás ide vagy oda, esetükben hadd ne éljünk a „boldog születésnapot” formulával! // nausea n

KRITIKA program

Deerhoof Deerhoof Vs Evil

kritika profil

Jim Noir Zooper Dooper

Klaxons Landmarks of Lunacy

My Dad / Atlantic

Szerzôi kiadás

A manchesteri Jim Noir a világ közismerten legtúlértékeltebb trubadúrjából és kedvenc színébôl összeálló neve kiválóan fémjelezhetné azt az alternatív valóságot, ami Magyarországot a lehetô legnagyobb ívben kerüli el. Ha a zenét nem vesszük, itt vannak ezek a gyerekesen kedves, sztk-keretes grafikusok által nagy fehér monitorokon kreált imázsok, és ez az egyszerre autentikus és borzasztóan modern mentalitást hordozó, mindent mindennel összekutyuló énekesdalszerzô-multiinstrumentalista attitûd, ami valahogyan képtelen gyökeret verni az egyébként minden hülyeségre fogékony itteni közönség fejében. A tárgynál maradva, emberünk megunva az eddigi öt-hat éves pályafutása alatt ráragadt reklámzenés címkét, fogta magát és összehozott egy néhol egészen kitekert, fapados megszólalású, de szerethetô dallamokban gazdag hatszámos EP-t, tele francia rajzfilmzenékre hajazó szintikkel és szokol-gitárokkal. Egyáltalán nem rossz ez, de ha hallottál már három hasonló lemezt, nem egetrengetô élmény. //Eron Mezza

ATP Recordings A tavaly Budapesten is egészen fergeteges koncertet adott Deerhoof tizenegyedik sorlemeze igazából nem válaszol meg kérdéseket. Ennek mindössze annyi az oka, hogy már nincsenek kérdések velük kapcsolatban. Aki szerette ôket valaha is, az jó eséllyel az összes lemezüket szereti többé-kevésbé, akinek pedig nem jött be, annak a Deerhoof Vs Evillel sem fontos foglalkoznia. A San Francisco-i avantgárd popzene egyik vezetô figurája ugyanis folytatja a megkezdett utat, ami sokak szerint az avantgárd részek háttérbeszorulását, és ezzel együtt a pop elôretörését jelenti, de errôl igazából szó sincs. Valóban csendesedett a Deerhoof az évek alatt, de igazából csak azért hangzik kevésbé formabontónak, mert a körülötte örvénylô zenei közeg is annyit változott, hogy már nem számít feltétlenül avantgárd megoldásnak az, ami mondjuk 15 éve az volt. Ezzel együtt ezúttal tényleg meglepôen sok refrént sikerült írni Satomi Matsuzakinak és zenekarának, sôt, a Super Duper Rescue Hands talán a valaha volt legslágeresebb Deerhoof-dal. Az attitûd most sem változott, nagyszerûen ki van használva a zajongós gitárok és Matsuzaki óvodás énekhangja közti kontraszt, ami miatt már az elsô meghallgatáskor garantálva volt, hogy a címben bemutatott küzdelmet ki nyeri meg. //fekô

44 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Az izgalmas(?) történet keserédes véget kap - a Klaxons a 2010es, egyébként szép sikereket bezsebelô albuma után alig fél évvel nem is annyira a reflektorfénybe tolja, csak mondjuk a hype odébbállása után is érdeklôdôk számára lerántja a leplet az azt megelôzô, kiadó által visszadobott anyagról. Mert bár nincs ez kimondva, nyilván mi másért ragaszkodnának jelen EP nyilvánossá tételéhez még ingyen is, ha nem eredetileg is ez a koncepció lett volna a vágyálmuk? És tessék, ezzel a húzással övék az erkölcsi diadal és a profi iparmûvészek dicsôsége is – amellett, hogy tavaly kisujjból hoztak egy dallamközpontú, az erôs debütáláshoz is hû, okos-de-zajos poplemezt, most itt ez az eddigiekkel ellentétben még csak nem is középtempós, hanem kimondottan lassú, nem mocskos, hanem szellôs hangszerelésû, minden eddigi munkánál érettebb dallamérzékkel megkomponált mestermû. Nagy szavak ezek, de ha nem lenne a rövidség ellenére is néminemû üresjárat itt-ott, még azt is mondhatnánk, hogy aki nem így vélekedik, az nyilvánvalóan büdös tahó paraszt. //Eron Mezza

Fujiya & Miyagi Ventriloquizzing

Iron & Wine Kiss Each Other Clean

Full Time Hobby

Warner Bros.

Negyedik albumának megjelenésével a brit Fujiya & Miyagi azon zenekarok körébe került, akik jellemzésekor inkább a „megbízható” és a „szokásos formáját hozza”, mint az „elôrehaladó”, vagy a „kísérletezô” kifejezéseket szokták használni. Ha a Ventriloquizzinget összehasonlítjuk a zenekar korábbi munkáival, gyorsan megállapíthatjuk, hogy viszonylag kevés újdonsággal szolgál; a srácok a biztonságos, jól kitaposott ösvényen haladnak tovább, továbbra is a Can és a Neu! 70-es évekbeli monoton krautgroove-jait ültetik át modernebb környezetbe, fehér funkos témákkal és David Best hipnotikus beszéd-énekével, ami szinte már a zenekar védjegyévé vált. Hangszerelésben talán érezhetô némi változás, a szintik használata hangsúlyosabb (a Yoyo címû dalban például telitalálat), de az album alapját továbbra is a szikár, monoton ritmusok és basszusok képezik. A Fujiya & Miyagi továbbra sem okoz csalódást. //Szarvas

Az van, hogy az Iron & Wine név mögött meghúzódó Samuel Beam második stúdiólemezének megítélése az elsô hangnál eldôl. Ha valakinek nincs szíve, akkor ömlengôs nyafogásnak fogja tartani az egészet, ha rendelkezik kicsivel is, akkor örömködve fogja végighallgatni a Kiss Each Other Cleant. A már multinál megjelent lemez jó eséllyel emelheti az új generációs folk pódiumának legtetejére a Kanye Westnél is vendégeskedô Beamet. Pedig nagy megfejtések nem találhatók a Kiss Each Other Cleanen, gyakorlatilag olyan az egész, mintha levették volna a felesleges túldíszítettséget Sufjan Stevens zenéjérôl, és az így keletkezô lyukat megtöltötték volna intimitással. A személyes hangnem alatt nem felesleges szenvedést kell érteni, sokkal inkább a csendesen mosolygó világra csodálkozásról van szó. Tehát pont olyan, mint amit egy gitározgató szakállas, hippoid külsejû faszitól várna az ember. //fekô ádám

Yuck Yuck

Gorillaz The Fall

Fat Possum

Szerzôi kiadás

A Yuck a másodvonalas indie rock zenekarok egyik legjobb példája. Az égvilágon semmit nem csinálnak, amit a Pixies ne csinált volna már meg 20 éve, és a dalaik sem annyira letaglózóan jók, mint amilyeneket a Thermals szokott írni, de mégis van helyük. Ahogy az iskolai osztályokban sem csak az öntörvényû zseniket és a mindent bemagoló eminenseket tûrik meg, úgy a zenében is szükség van olyanokra, akik végül is semmi különöset nem mutatnak fel azt leszámítva, hogy bármikor jólesik meghallgatni a dalaikat. A Yuck bemutatkozása valószínûleg nem fogja meghódítani az évvégi listákat, de bárkinek merem ajánlani, akinek a felsorolt nevek mondanak valamit, mert kiszámíthatóan jó. Gonosz lenne nem kiemelni viszont a záró hétperces Rubbert, ami belassult gitározgatásával, és visszatérô lágy refrénjével arra enged következtetni, hogy a Yuck késôn érô diák, aki idôvel még sokkal többet is megmutathat magából. //fá

Kedves Damon Albarn! Nekem igazán nem kell utalgatni a sajtón keresztül, legközelebb elég egy e-mail, és megteszem, amit kérsz. Tehát: Az új, ingyenesen letölthetô Gorillaz-lemezt a turnén vették fel egy eredeti APPLE iPAD-dal, mindenféle utólagos munkálatokat mellôzve. Az üzeneten túl ugyanis a Fallnak az égvilágon semmi értelme nincs. Albarn a lakosztályában biztos jól elnyomkodta a vadiúj szponzorkütyüjét, örült az összehozott ütemeknek, és pár fura hangszínnek, de hát ilyet én is csináltam annak idején, de azok valahogy nem érdekeltek több millió embert világszerte. A Fallon nincsenek dalok, csak sebtében összecsapott kísérletezés. Annyi menti a helyzetet, hogy ha véletlenül sikerült elkapnia valamit a nyilvánvalóan megalomán londoninak, akkor akár fel is merül egy jó trekk lehetôsége. Sajnos egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Albarn a jó ötletbôl egybôl egy egész dalt képzel el, amire hol ráénekel valamit, hol nem. A Fallt tényleg csak az menti meg, hogy ingyen letölthetô a hivatalos honlapról, mert ha ezért bárkinek pénzt kéne adnia, már rablást kiáltanék. //fá

Smith Westerns Dye It Blonde Fat Possum A Smith Westerns egészen az ideig évig egy közepes, esetleg közepesnél kicsit jobb lo-fi zenekar volt. Írtak jó dalokat, zajongtak, ahogy azt a stílusban illik, de fel sem merült, hogy mondjuk Vivian Girls-i magasságokban véljem ôket felfedezni. Egyszerûen azért van ez, mert az utóbbi pár évben túl sokan akarják zajjal pótolni a jó dalokat. A Smith Westernsnél ez eddig teljesen elfedte a lényeget, amit a Dye It Blonde szerencsére megmutat. A srácok megtalálták a pince kulcsát, és megtanulták rendesen behangolni a gitárjaikat is. Az egész zenekar új megvilágításba került ezáltal: a lemez úgy lehet esélyes az MGMT közönségének meghódítására, hogy csak a gyökerek azonosak. Egyszerre idézik a Beach Boyst, a Beatlest, a ’70-es évek glam rock zenéjét, mindezt teljes és tulajdonképpen hibátlan hangzással körítve. A jól megválasztott hatások semmit nem érnének jó dallamok nélkül, de itt szerencsére azok is megvannak: a Smile és az All Die Young kórusai, a Still New elsôre teljesen meglepô gitárjai mind arra engednek következtetni, hogy a Smith Westerns a következô idôszak egyik legnagyobb dobása lehet. Ha hozzátesszük, hogy a tagság még mindig nagyon fiatal, akkor az egyenlet végén hosszú távú barátság jöhet ki.

KRITIKA program

Starfucker Reptilians Polyvinyl

White Lies Ritual

Joshua Hughes, portlandi zenész pár éve csak azért adta frissen megalapított projektjének a béna Starfucker nevet, mert kíváncsi volt, hogy egy ilyen idétlen névvel vajon meddig lehet eljutni. A langyos indie pop-, illetve szinti pop-zenében utazó zenekar idén megjelent lemeze leginkább a Cut Copy és a Passion Pit zenei világához közelít, némi álintelligens hatásvadászattal (Alan Watts filozófus morbid monológjainak beszúrása a számok közé), akusztikus gitárokkal és csilingelésekkel színezett elektro pop ütemekkel, valamint könnyed, sok esetben jellegtelen dallamokkal. A házibulikba korán érkezôk felszínes csevegéséhez remek háttérzene a Reptilians, nem kavar fel mély érzelmeket, de nem is okoz csalódást. Ahhoz viszont kevés, hogy a rádiók, illetve nagyobb tömegek kedvencévé váljon, ugyanis nincs rajta elég fülbemászó dallam, hiányoznak az erôteljes refrének, és ennek nem tesz túl jót a fátyolos ének sem. //Szarvas

Fiction Records A londoni White Lies zenekar elsô lemezével kapcsolatban az összes emlékem, hogy nagyjából két hónappal azután, hogy egyszer kényszerbôl meghallgattam, borzasztóan örültem, hogy sikerült csaknem száz százalékban elfelejtenem az egészet, és már addig is csak valami középszerû Joy Division-nyúlás rémlett. Így érthetô, hogy amikor hallottam, hogy új lemez jön, kapásból bosszankodva ásítoztam, aztán amikor valami érthetetlen okból mégis rászántam magam, hogy meghallgassam, pironkodva kellett bevallanom magamnak, hogy már megint érdemes lett volna csitítani az elôítéleteket. Ez ugyanis az elôzônél sokkal sokszínûbb, együtténeklôs refrének tömkelegét felvonultató, szerencsére egy percig sem okoskodó visszhang-poplemez. Ezzel párhuzamosan sejthetô, hogy a manapság inkább kazettazajban és prüntyögésben utazó trendszetterek számára sok lesz ez a néhol majdnem giccsbe hajló hangzásparádé, szóval ha szerinted minden rossz, ami kommersz, akkor messzirôl kerüld ezt a lemezt. Amíg meg teheted, ugyanis ha tippelhetünk, jó ideig nem lehet majd kivakarni az indie-diszkókból. //Eron Mezza

Minks By the hedge Captured Tracks A Brooklyni Captured Tracks kiadónál levô együttesek többségénél (Catwalk, Beach Fossils, Wild Nothing) a közös kapocs a szétfolyós, zengetett gitárhangzás és a lo-fi, visszafogott megszólalás. Ezek a fôleg 80-as évekbeli Sarah Records-, Galaxie 500-, brit újhullám, és egyéb korai shoegaze lemezeken felnövô zenekarok közé tartozik a bostoni Minks is. Az ilyen bandákra szoktak olyanokat mondai, hogy „bájosan bénák” (lásd: Out Of Tune címû dal), ami tényleg igaz, csak az a baj, hogy egy kicsit kezd már sok lenni belôlük, egyre sûrûbben csúsznak be jellegtelen kiadványok is, amik felhígítják a Captured Tracks kiadóval rokon együttesek alkotta, néhány éve még izgalmasnak ható lo-fi gitárpop színteret. Bár hangzásban hozza a fenti követelményeket, és vannak kellemes pillanatai (pl. a Smiths-t felidézô Cemetary Rain, vagy a Bruises) a Minks elsô lemeze nem elég kiforrott, viszonylag jellegtelenre sikeredett. //SzarvasÁ

Cut Copy Zonoscope Modular Az ausztrál Cut Copy 2008-as lemezét számomra érthetetlen oknál fogva próbálták hozzápakolni az akkoriban robbanó francia techno/house-hullámhoz, ami már akkor is blôd ötlet volt természetesen, a Zonoscope-ot hallgatva meg már kifejezetten vicces. A három éve várt harmadik lemez minden eddiginél kevesebb szállal kapcsolódik ehhez a szcénához, helyette egy minden ízében 2011-es szintipop/house-lemez lett. Tele van kellemesen táncolható ütemekkel, együtt énekelhetô slágerekkel, és az egész sokkal élôbb, mint amit a Cut Copy eddig produkált. Jelenleg az ausztrálok jó eséllyel lehetnek a klasszikus house rég megjósolt újjászületésének legfontosabb képviselôi a szintén hamarosan jelentkezô Hercules And Love Affair mellett, ami sok jót vetít elôre a következô évek klubzenéjére. A Zonoscope-nak egyetlen igazán zavaró hibája van, az pedig a hossza. Ehhez sokat tesz hozzá a záró 15 perces Sun God is persze, de ettôl még sem a dal, sem maga az album irányvonala nem lesz változatosabb. //fekô

46 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

KRITIKA program

UK Subs Work In Progress

kritika profil

Black Spiders Sons Of The North

Falkenbach Tiurida

Dark Riders

Napalm Records

A brit Black Spidersnek ez az elsô nagylemeze, de már több EP is kijött a nevük alatt ezelôtt. A szigetországot már körbeutazták néhány turnén, felvezetô zenekarként, többek között az Airbourne és a Volbeat elôtt, de errefelé még nem nagyon jártak. Stoner rock&rollt játszanak, laza, csuklóból kirázott, de piszkosul feszes dalokkal. Az egyik számuk címe: Kiss Try To Kill Me – ez talán segít elképzelni ôket. A zenekar felállása (három gitáros) garantálja, hogy a Black Spiders élôben jobban tarol, mint lemezen (és tényleg, láttam!), ugyanis utóbbi még nem tökéletes, nem minden dal üt kellôképpen, de még így is változatos az album. Nôi ének is akad, seggrázós ütemek és csordavokálok is vannak. Nem eredeti, de kellôképpen szórakoztató. Mivel a név nekünk, magyaroknak talán egyáltalán nem ismerôs, így jön az ajánlás: aki a tökös rock&roll zenét szereti, ugorjon rá a cuccra, és ha eltekeregnek erre, ki ne hagyja a koncertjüket! //dj

Mivel szinte már csak Nyugat-Szamoában és Hegyi-Karabahban nem alakult folkmetál-zenekar, egyre nehezebb komolyan venni a stílust. Ez azokat a patinás elôadókat is hátrányosan érinti, amelyek nem a Finntroll által beindított, az Olcsó Népszerûség nevû állomásra igyekvô vonatra ültek fel, hanem jóval elôbb ezt a zenét játszották. A német Falkenbach, azaz a sokáig mindent egymaga bütykölô Vratyas Vakyas és késôbbi session-, illetve vendégzenészei 1996 óta adják ki hol jobb, hol kevésbé izgalmas lemezeiket, elkötelezettségük tehát megkérdôjelezhetetlen. A Tiuridán is az elsô hangokból felismerhetô a stílusuk: 6-7 perces, többnyire középtempós, egykét témára épülô, viszonylag monoton dalaikban a tiszta ének és a kórusok némi középkori hangulatot adnak, a hörgés-károgás inkább csak színesít, a sok instrumentális és akusztikus rész atmoszférát teremteni szándékozik. Nem rossz ez, csak teljesen izgalommentes, ha nem lenne a durva ének, meselemezek aláfestô zenéjeként is használhatnák, egy szülô sem reklamálna. //SCs.

Captain OI! Records A punk nem halt meg, csak megöregedett – a Burzsoá Nyugdíjasok egykori mottóját a UK Subs akár bárminemû jogdíj megfizetése nélkül is bártan kisajátíthatná. Szó se róla, Charlie Harper frontember immár egy sósborszeszben pácolt Campinót juttathat eszünkbe, ám tekintve, hogy idén ünnepli 66. születésnapját, nyugodtan szemet hunyhatunk efelett. Ami viszont a Work In Progresst illeti, csupán a korszerûbb hangzásából következtethetünk arra, hogy három évtized választja el az Another Kind Of Bluestól. Egy Creation vagy egy Radio Unfriendly hallatán szemernyi kétségünk sincs afelôl, hogy Charlie fater még ma is elôszeretettel hugyozná körbe a Buckingham Palota tujáit. A faék egyszerûségû punktémák mellett dögivel akadnak dúdolható, rock’n’rollos szerzemények is: a Blood, a Tokyo Rose vagy a Rock’n’Roll Whore egyaránt olyan, mintha a Backyard Babies dobta volna össze néhány birminghami szénbányász közremûködésével. A Work In Progresshez aligha illenének további modoros körmondatok, zárjuk hát rövidre ennyivel: punk as fuck. //nausea

Roadrunner

Pearl Jam Live On Ten Legs

Darkest Hour The Human Romance

Universal

Century Media

A Pearl Jam szeret koncertezni, majd azután szeret koncertalbumokat is kiadni, és bármilyen jó számokat pakolnak lemezre, az általuk játszott pôre rockzenének élôben van igazán értelme. Sajnos nem is mindig sikerül felvételre varázsolni egy Pearl Jam-koncert élményét. Mint ahogy a Live On Ten Legsre sem sikerült. A dalok szerényen szólnak, a hangzás alapján nem is feltételezné az ember, hogy napjaink legnépszerûbb rockzenekarainak egyikét hallja (telt házas arénakoncertek, alig megingó lemezeladások). A Pearl Jam-rajongó azonban olyan fajta, amelyik bárminek örül, ami tôlük jön, így ennek is. A zenekar szinte teljes történetét felölelô koncerteken énekeltek is közülük sokan, aki pedig nem volt ott, az énekel majd a szoba közepén. A Live On Ten Legs legnagyobb hibája, hogy nem egy igazi koncertet jelent, mondjuk minden este a szomszédban. Az lenne csak a valódi ajándék, hiszen a Pearl Jam megunhatatlan dalokat írt már az elsô lemezére, és késôbb is. //dj

Deicide To Hell With God Century Media

A metálszíntérnek vannak alakjai, akikhez egy bizonyos hangzás köthetô. Az egyik közülük Peter Witchers, a Soilwork gitárosa, aki hosszabb ideje producerként is dolgozik. Az ô kezei alatt készülô felvételek könnyen felismerhetôk, és sajnos ettôl kevésbé egyéniek is, már ha az adott alanyt nézzük. A Darkest Hour amúgy is hátrányokkal küszködik a témában, hiszen az At The Gates újrahasznosítóinak egyike. A létrejött lemez így viszont a Soilwork hangzását szinte megtévesztésig idézi. Még dallamos vokálpróbálkozások is vannak, sôt szintialáfestés is. A bajok így összeadódnak: a The Human Romance nagyon unalmas lemez. Ahhoz képest, hogy a vonal legenergikusabb zenekaráról van szó, a felvétel langyos és steril. Ilyenformán az egyébként agresszívnek számító üvöltözés is nevetségessé válik. Az unalom tetôzéseként a lemez végén van egy nyolcperces (!), instrumentális dal. Tényleg nem érteni, hogy mit is akart a Darkest Hour, egy szimplán eljátszott metállemezt vagy életük fô mûvét. Sajnos leginkább ez utóbbi a valószínû, és még inkább sajnálatos, hogy ez a legkevésbé sem sikerült nekik, és még az elôbbi is éppen hogy. //dj

Mogwai Hardcore Will Never Die, But You Will Rock Action Records

A death metal egyik intézménye jóval túl van a zenitjén, s mint ilyentôl, maximum csak annyi várható el, hogy megbízható színvonalon készítse az újabb és újabb lemezeit, amíg Glen Benton végre tényleg meg nem öli magát. Mivel a tragikus esemény valószínûleg mégsem következik be, hiszen ez ügyben sokszor nyilatkozott már a Deicide-fônök, így jöhetnek sorban a meglepetésmentes albumok, amelyek kiválóan alkalmasak faaprításhoz, házbontáshoz, esetleg autós ámokfutáshoz. Az egyes lemezek közötti színvonalkülönbséget az határozza meg, melyiken van több emlékezetes téma, és melyiket felejtjük el hamarabb a többinél. A To Hell With God jól vizsgázott, a nyilvánvalóan istentelen szövegeket Bentonék ezúttal megjegyezhetô dalokba ágyazták, pontosabban betonozták, a szokásos rövid játékidô és a brutális, modern hangzás pedig szintén könnyíti a befogadhatóságot. Aki él-hal az információkért, azok számára izgalmas lehet, hogy ezen a lemezen mutatkozik be Ralph Santolla helyén Kevin Quirion, az új gitáros, és ha neki köszönhetô az ízes szólók megnövekedett száma, akkor már megérte ôt is csatasorba állítani. Egyébként pedig minden változatlan, de buta az, aki mást várt. //SCs.

48 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Times Of Grace The Hymn Of A Broken Man

Könnyû az instrumentális posztrockegyütteseknek, szövegek hiányában akármilyen vicces címet adhatnak lemezeiknek és dalaiknak. A skót Mogwai, a stílus egyik úttörôje, már-már dinoszaurusza, ebbôl a szempontból nem hazudtolta meg önmagát, az új album utolsó száma például You’re Lionel Richie néven fut, de van itt Letters To The Metro, vagy How To Be A Werewolf is. Egyéb tekintetben viszont találunk meglepetéseket a Hardcore…-on. Két dalban például ének is van, amennyiben a suttogásszerû szövegmondást és az autotune-os vagy vokóderes hangtorzítást annak lehet nevezni. Ezek rendkívül könnyedre sikeredtek, nekem az M83 ûrpopja jutott az eszembe, másnak lehet, hogy más. A hagyományos darabok is meglepôen fogósak, karakteres dallamokkal és csak nagyon kevés olyan terjengôs résszel, amit a posztrockért nem lelkesedôk a legjobban utálnak. Összességében a Mogwai új lemeze jóval egységesebb, mint az eddigiek, és olyan embereknek is bátran ajánlható, akik ugyan nem hallgatnak posztrockot, ám kedvelik a nem túl elvont, változatos hangszerelésû, néhol bizony nagy ívûbe hajló instrumentális hangulatzenéket. //SCs.

Nagy kérdés, hogy miért csinál valaki az anyazenekarával megegyezô stílusú zenét más néven, ráadásul azzal az emberrel közösen, akivel az anyazenekarában is együtt zenélt két lemez erejéig, sôt együtt alapították azt, de aztán elváltak útjaik. Merthogy a Killswitch Engage-et 1999-ben együtt keltette életre a dobos (ma már gitáros) Adam Dutkiewicz és az énekes Jesse Leach. Utóbbi viszont 2002-ben otthagyta a csapatot teljesen váratlanul, egy e-mailben küldve el felmondását a többieknek. A Killswitch Engage talált új énekest, akivel folytatta a megkezdett dallamos-ordibálós, himnikus metalcore vonalat, mígnem pár éve elkezdték pletykálni, hogy Dutkiewicz és Leach ismét együtt zenélgetnek. Ennek a lenyomata most a The Hymn Of A Broken Man, ami akár egy új KE-lemez is lehetne. Sôt, inkább ennek kellett volna lennie az új KE-albumnak a legutóbbi, teljesen ötlettelen, csupán a bevett sablonokra épített, saját magukról elnevezett korong helyett. Na, nem mintha ez dúskálna a különleges témákban, de sokkal színesebb, mint az anyazenekar. Sokkal több lélek szorult ebbe a lemezbe, és az olyan dalok, mint pl. az akusztikusan témázgatós The Forgotten One vagy a lebegôs, de rendkívül mély The End Of Eternity könnyen átlöknek az egy kaptafára készült metalcore-os döngöléseken. //DankóG

KRITIKA program

Crowbar Sever The Wicked Hand Century Media

Mr. Big What If…

Napra pontosan hat évvel a Lifesblood For The Downtrodden után jelentette meg új lemezét a New Orleans-i Crowbar, igaz a hosszú idô alatt volt mivel vigasztalódni a Kirk Windsteinrajongóknak, hiszen a fônök két nagylemezt is kiadott a Kingdom Of Sorrow-val, illetve a kultikus Down is kijött idôközben egy nagylemezzel. A Sever The Wicked Hand nagylemezen szokás szerint csak Windstein a konstans szereplô az elôzô albumhoz lépest, de mivel lényegében mindent egyedül csinál a csapatban (még sokszor a stúdióban is csak egy dobos van ott vele), nagy változás nincs. Ugyanazokat a tonnás riffeket kapjuk a legtöbbször vonszolós, néha hardcoreosan kapkodós ütemekre, Windstein pedig ugyanolyan dallamosan ordítva rekeszt ezekhez. Nincs igazán baj az albummal, talán csak az, hogy picit hosszú, meg hát valószínûleg soha nem kapunk már a Crowbartól olyan tényleg fájdalmasan nehéz és ihletett dalokat, mint a 2001-es The Lasting Dose vagy az 1999-es Planets Collide, amikbe az embernek a háta is beleborsódzik. //dg

Frontiers A Mr. Bignek annyira nincs bizonyítási kényszere, mint mondjuk egy elsô lemezes vidéki stoner bandának, ôk már a kilencvenes években letettek annyit az asztalra, hogy ha abból valaki nem jött rá, hogy ez a négy fazon (Eric Martin énekes, Paul Gilbert gitáros, Billy Sheehan bôgôs és Pat Torpey dobos) valami elképesztôen tehetséges, akkor menthetetlenül be van oltva a dallamos rockzene ellen. A 2009-es újjáalakulás óta ez az elsô stúdióanyag, amit az egykoron a slágerlistákra is felcsimpaszkodó kvartett kiadott (jelent meg egy koncertanyag tavaly, de csak Japánban, ahol nem mellesleg istenként tisztelik ôket a mai napig, különösen Gilbertet), és pontosan az érzôdik rajta, ami mindig is jellemezte ôket: a zene öröme. Semmi görcs, semmi izzadtságszag, csak iszonyú fogós riffek és dallamok, még az obligát lassú nóta is laza és száraz, nem ömlik ki a nyál a hangszóróból hál istennek. A kötelezô köröket persze meg kell futni más értelemben is: ha egy Mr. Big-lemezen Sheehan és Gilbert nem szólózik együtt legalább két nótában, akkor hiába tettük be a lejátszóba a CD-t, de nyugi, nem kell csalódnunk ebben a tekintetben sem. Az anyag pont úgy szól, ahogy kell neki 2011-ben, dögös, van neki mélye és közepe is, és nem bántóan hangos vagy túlvezérelt. A legjobb nóták: a nyitó, középtempós Undertow, a kicsit Van Halenre hajazó American Beauty és az I Won’t Get In My Way, aminek a refrénjét a második hallgatásra már együtt üvöltöttem Martinnal. //sixx

50 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Social Distortion Hard Times And Nursery Rhymes Epitaph Léteznek pszichikai abszurditások, mint pl. minden idegszálunkkal nagyanyánkra koncentrálni, miközben éppen a helyi egyházközség híreit kombinálja harmincas évekbeli memoárjaival. Nos, az új Social Distortion hallatán ugyanezen jól ismert érzés keríthet minket hatalmába, ami több szempontból is kínos. Adott ugyanis egy formáció, melynek 1978-as megalakulásával barátok közt is az amerikai punk/rock’n’roll színtér nagyjai közt lenne a helye, ugyanakkor hatévnyi szünet után illene egy minimálisan érdekfeszítô albummal elôrukkolnia. Jelen esetben egyik kritérium sem érvényesül, a lemez egész egyszerûen olyan, mint egy lumbágós Bruce Springsteen-tribute zenekar elsô saját próbálkozása. Punkos elemek már csupán elvétve bukkannak fel, a Diamond In The Rough, Bakersfield, Far Side Of Nowhere-kaliberû countrys rock’n’roll dalok pedig felérnek egy arcba gyömöszölt kloroformos ronggyal. A lendületesebb Machine Gun Blues vagy az Alone And Forsaken azért némileg javít a helyzeten, bár ezekre is csak inkább a fater ütögetné a kormányt az M7-esen. A Hard Times And Nursery Rhymes a tökéletesen átlagos, kockásinges, ételhordós rockzene szinonimája. //nausea

Amplifier The Octopus Szerzôi kiadás A Magyarországon kevésbé ismert Amplifier amolyan Toolpótlékként szolgál sok embernek szerte a világban. Párhuzamba is lehet állítani a két zenekart nem csak zeneileg, hanem a viszonylag titokzatos imidzs miatt is. Eddig két nagylemezt és két EP-t adtak ki létezésük 11 éve alatt, most pedig elérkezettnek látták az idôt a nagy mûhöz. Az Octopust ugyanis nem lehet másképpen nézni, csak úgy, hogy az Amplifier ezzel valami óriásit akart alkotni. A lemez 16 dalt tartalmaz bô két órában, és ez már elég ahhoz, hogy kb. mindenki fejvesztve meneküljön elôle. Viszont aki bátor, és belefülel az Octopus nagyívû pszichedelikus rockjába, az majd áldja az eget. A gigantikus konceptlemez ugyanis mûködik. A Pink Floyd Dark Side Of The Moonjára erôsen reflektáló dupla lemez egy olyan kivétel a jelenlegi zenei palettán, ami 10 évente csak egy zenekarnak sikerül. Szóval, ha adhatok egy tanácsot a monumentálisban gondolkozó zenekaroknak, inkább ne utánozza senki az Amplifiert! //dg

program KRITIKA

Bobakrome & Bobafett Bagolyköpet

kritika profil

Cadik Travel Agency

DJ Marky FabricLive.55

All Soundz

Fabric

Séfel Pál ott folytatta, ahol 2008-ban abbahagyta (Basic). A Travel Agency elsôként a tavaly decemberi Real Your Nature partisorozat zárásán debütált. A hat számot tartalmazó, húszperces kiadvány mutatós digipackbe bújt, letisztult borítóját a RYN flyereit is jegyzô Lajos Edit tervezte. Az anyag két instrumentális darabot és négy szöveges tételt tartalmaz. A basszusok talán még jobban harapnak, mint az elôzô korongon, a dobok bicegnek és csúsznak, ahogy kell. A detroiti Black Milk és Elzhi két dalban jut szóhoz és mikrofonidôhöz. A No Stoppin’ annyira laza, hogy egy kívülálló a zenét hallva egybôl ereszt vagy tíz centit a nadrágja ülepén: Elzhi dumája meg olyat szól Cadik ütemén, mint Dilla legjobb beatjein. Dynamite Mc Relaxe pattogós és harsány, az atlantai énekesnô Stacey Epps pedig megnyugtat és elvarázsol mindenkit a záró Nu Love-ban. Kellemes az összkép, az egyetlen negatívum talán a minialbum rövidsége. Cadik nemcsak lemezesként kiváló, hanem producerként is emelgeti azokat a bizonyos szinteket. //eckü

David Rodigan novemberi reggae/dancehall-mixe után a FabricLive sorozat következô darabját a brazil drum&basslemezlovasra, DJ Markyra bízták. Az elôzô évtized során nagy népszerûségre szert tevô DJ a szelekció során tutira ment, nem arra használta a rendhagyó vállalkozásokra is gyakran vevô sorozatot, hogy megmutassa a világnak, mit szokott hallgatni reggel, ébredés után, vagy amikor lazítani próbál, hanem összerakott egy rá jellemzô, hol könnyed, hol igencsak feszes, jól táncolható mixet. Ennek köszönhetôen a tracklistán sem találunk különösebben meglepô neveket: a 73 perces mix 24 számát egyebek mellett olyanoktól válogatta, mint Klute, Marcus Intalex, Makoto, Nymfo, a Commix, de itt van Calibre nagy slágere, az Even If is, meg persze egy adag saját zene. Rövid, 2-3 percig játszott számok, gyors, dinamikus mixek, rutinos koncepció, jó hangulat – nagyjából ez a Marky-féle FabricLive.55, amivel kapcsolatban nehéz lenne különösebb negatívumokról beszéln. //mista

Wacuumairs Gitár, két mikrofon és lemezjátszó, sörhas, póló levet, maszk fel, sör a kézbe’. Valahogy így kell elképzelni, mikor a „Két Boba Büntet” élôben Dj Zomblaze segítségével. A Bagolyköpet igazi hardcore rapanyag lett, melynek alapjait – csakúgy, mint az Aludnifogtál esetében - Bobakrome jegyzi, ám ezúttal a Wacuum alapítója ôrült vakerokat is dobott bele a közösbe. Már az Intro katonás, bevonuló alapja mutatja az irányvonalat, hogy itt lacafacázás nem nagyon lesz, csak nyers, bólogatós zenék, súlyos gitártémákkal. Jön a 2BB, ami szövegileg kedvenc közös kultfilmjük a Star Wars asszociációjával harsog a fülünkben. Aztán elindul az egyik legnagyobb durranás, a Negyedik utas a légy címû vidéki eposz. Alföld, rovarok, csapkodós refrén, majd Sóstó, szárnykihúzás, zizegés és szakadás. Egy már-már bagatell élethelyzet ilyen aprólékos és szórakoztató kibontása kiválóan sikerül a két fôhôsnek. Akadnak külön-külön szólótrekkek, például lát Bobafett-tôl a Csodapisti, mely a verbális tematikát nézve simán a Híradó folytatásaként vonul majd a magyar raptörténelembe. A Párolog a pia „kiskocsma-himnusszá” avanzsálódhat idôvel, a Kicsinagy meg a nyerôgépezést írja körül. Bár a lemez az Aludnifogtál átütô és meglepetésszerû erejét nem éri el, de így is tisztességes, megalkuvást nem tûrô anyag a két Bobától. //BD

52 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Feed Me Feed Me’s Big Adventure Mau5trap

TheShow Vágod a krút

Black Sun Empire Lights & Wires

Szerzôi kiadás

BSE

A jelenleg Angliában élô huszonéves fiatal WataDub zenéire a budapesti Bigmek és a Mezôtúrról származó Zéessó szövegeltek albumnyi hosszúságnyi terjedelemben. Az alapok tekintetében abszolút extra és elôremutató a próbálkozás, hisz szinte teljes egészében elektromos hiphop és válfajai vagy éppen társmûfajai kerültek az MC-k alá. Szövegileg a manapság bizonyos körökben menônek számító nagyzoló, battle-témák vannak, nagy megfejtések nincsenek. A freestyle-ban is ügyeskedô Bigmek szépen fûzi a sorait, Zéessó szövegei többnyire okésak, csak sokszor az érthetôség rovására megy, ahogy furán hajlítva küldi, így a szövegkönyv jól jön az amúgy ingyenesen letölthetô lemezhez. A Le ne tagadd! alapja mint egy hömpölygô ár, úgy zúz, de a duma ez alatt például nagyon nagy mellélövés. Ellenben a videoklipes Cenzúra ötletes mind a verbál részen, mind képileg. Egy mondatba foglalva az alapoknak és a kísérletezô kedvnek ötös jár, a rappek viszont csak közepesre vizsgáztak. Wata nevét azonban nagyon érdemes lesz megjegyezni, szívesen elhallgatnék tôle valami instrumentális lemezt. //BD

A Black Sun Empire a kétezres évek elsô évtizedének talán legígéretesebb drum&bass-formációja volt, elég csak az elsô albumukra, a Driving Insane-re gondolni, pár hangból bárki felismeri. Mély volt, gondolatokkal, érzelmekkel teli stb. Három évre rá jött az Endangered Species (emlékszik rá egyáltalán valaki?), majd a Lights & Wires még háromra, ami elvileg elég idô összegyûjteni az ötleteket meg a hatásokat. Ez alapján a járható út része 2010-ben, hogy egy jellemzôen dnb-s holland brigád elkezd dubstepet gyártani, mint tánctérre szánt zenét. A jellemzôk ismertetésénél viszont fordul a kocka, a dubstepjeik (a hírhedt 405, vagy a SPL-lel közös Wasteland) már szinte jobbak, mint az agyonerôltetett dnb-trekkek, de hát érthetô, hogy hollandjaink ragaszkodnak hozzá, meg persze a sztereotip elvárás is ezt diktálja. Félreértés ne essék, vannak jó dnb-számok is az albumon, a Nymfóval közös Kempi például megérdemli, hogy megemlítsük, de a többi szám egyszerûen elsikkad vagy kísértetiesen emlékeztet egy-egy másik producer zenéjére. Érthetetlen, hogy engedheti meg ezt magának a Black Sun Empire. //bodnár

Ketioz Kapitális K

Shackleton Fabric 55

Vicc Beatz

Fabric

Vannak elfeledett vagy éppen kevésbé felkapott gyöngyszemei a honi hiphopnak. Pedig a gyôri Jam Balaya csapata simán az egyik legjobb itthoni eresztés: sokan csak a magyar Onyxként emlegetik kiabálós, elementáris flow-val zúduló rapjüket. A hármas legbetegebbje Ketioz, azaz Kettyós nem bízta a véletlenre, hisz 22 felvételbôl álló anyagot osztott meg ingyen a világhálón Kapitális K címmel. Nincs kamugengszterkedés meg felesleges feszengés, ez a csávó egyszerûen odaáll a stúdiószobába a mikrofonhoz, beleüvölti a baját vagy éppen a képzelt faszságait, s a hitelessége egy percig sem kérdôjelezôdik meg. Eközben persze mindenki jól szórakozik – ért a hangulatkeltéshez, karakteres az orgánuma. A középtempós, egyszerû, 90-es éveket idézô kopogós alapjait saját maga írja, a lemezre azonban került még egy Zomblaze- és egy Slow-zene, valamint két remix Simától. A közremûködôk nagy részét a baráti kör, azaz a gyôri Vicc Beatz kiskiadó rapperei teszik ki, de a tatabányai Káva is pirít egy combosat a Fekszik címû felvételben. Unikum, hiteles lakótelep-körképpel, túljátszás nélkül, egy rakat beteg szöveggel. Ez Kettyós Bobafett méltó utódja a magyar hiphopban. //BD

Az idén tízéves Fabric sorozat 55. darabját az általában a dub stephez sorolt, ám annál sokkal egyedibb hangzású Shackleton készítette, aki néhány elôdjéhez hasonlóan, csak saját számokból állította össze anyagát. A kiadvány a 2009-es Three EPs címû elsô nagylemez után így akár tekinthetô Shackleton második, vagy legalább másfeledik szerzôi albumának. A tracklistát akár el is dobhatjuk, a lemez egyetlen hatalmas, hömpölygô zenefolyam, lüktetô, feszes, sötét, masszív, viszont mégsem úgy, ahogy azt gondolnánk. A hangsúlyos, de nem tolakodó basszusokra, és a komplex, organikus hangzású, a klasszikus kickdrumot javarészt nélkülözô ritmusképletekre épülô zene határozottan táncolható tempójú, mégsem egyértelmû tánczene. Annál kísérletezôbb és nehezebben befogadható. Beszéd és ének, valamint egyéb emberhang- és hangszerhangminták oda-vissza loopolt, effektezett töredékei, zajok, keleti és afro hatások egyben. Olyan, mintha Shackleton az egészet egy sötét, mély dzsungelben, súlyos hallucinogének hatása alatt készítette volna, miközben éppen azt képzelte, hogy a közel-keleten van. Nem könnyû anyag, de érdemes rá idôt szánni. //mista

Néhány hónapja egy kedves kolléga írt egy jellegtelen Deadmau5 albumról, ami tényleg teljesen szürke volt, nem is emlékszünk rá stb. Na, a Feed Me nagy kalandja ugyanez pepitában, ráadásul ugyanúgy Deadmau5 adta ki. A különbség az, hogy elôbbit a Virgin is pátyolgatta, ez utóbbi maradt egérfogós, és mert pimasz, bátor és friss lenni. Feed Me egyébként Spor személyét rejti, aki mára annyira híres dnb-producer lett, hogy elkezdett szar dolgokat csinálni, megmutatta, hogy ahhoz egyszerûen elfogytak az ötletek, vagy hogy manapság nem is nagyon kellenek. (Bezzeg 2005 körül, amikor még nem Andy C játszotta a Spor-számokat.) Emberünknek viszont akadtak másfajta ötletei, ezekbôl – a skatulyák miatt álnéven - összerakott egy egész pofás elektrolemezt, azzal az alapelvvel, hogy legyen minden másfélszer akkora, és recsegjen kétszer annyira, mint Deadmau5-nál. Meg azzal a remek felismeréssel, hogy 2010-ben dubstepet is kell az albumra rakni, akár vegyítve az elektróval. Így tudja megnevettetni, vagy akár táncra bírni az embert a nyolcszámos, 48 perces szörnyecskés lemez, miközben a nagy másik, az egeres album 76 percével maga a haláli unalom. És mégis érezni, hogy ez Spornak nem is olyan nagy kaland, csupán rutinmunka, csuklómozdulat, vagy ahogy ôk hívják: 8-track EP. //BodnárD

KRITIKA program

Subheim No Land Called Home Ad Noiseam

Igorrr Nostril Ad Noiseam Erre az albumra tessék külön felkészülni, mert tényleg durva. Igorrr 2006 óta hegesztgeti elég egyedi, eredetileg whatever-core-nak csúfolt zenéjét. Képzett francia zenész, a leginkább a Drumcorpsra hajazó elektro/grind Whourkr projekt egyik tagja, szóval elôre egyértelmûsíti, hogy sablonoknak és elôre bejárt utaknak nincs helye a zenei elképzeléseiben. Megfelelôen idôs (vagy tájékozott) szakmabeliek még talán emlékeznek, mire is találták ki annakidején a breakcore-t: kifigurázni az egész, saját maga nyakára nôtt klubvilágot, poshadt levegôjét friss vér szagára kicserélni. Igorrr ezt is telibeszarja, és ebbôl az egészbôl is képes viccet csinálni, munkája nem hasonlítható senkiéhez, mégis a szokásos alapvetésekbôl építkezik. Van ordibálás meg disznósikoly, több tonnás gitárriffek, ahogy azt kell, emellett sanzon-, opera- és barokk állatkodások, és persze komplex és kurvagyors ritmusok, így már rég nem akármi-core a neve a dolognak (a kiadó baroque-core-ként emlegeti). Igorrr pár éve két kalóz félalbummal bizonyított (ezek most meg is jelentek, egyetlen vinillemezen), szóval hiába nem teljesen újdonság, a Nostril az igazi album, ha vigyorogni és headbangelni akar az ember. //bodri

54 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Az egyszerre több mûvészeti területen (zene, film, grafika) alkotó Kostas K második albumát jelentette meg Subheim néven, 2010 végén. Hasonlóan a 2008-as, Approach címû debütáláshoz, most is közremûködik a lemezen az énekesnô, Katjia, meg néhány hangszeres (cselló, klarinét, hegedû stb.), egy dalban pedig a markáns orgánumú Timothy N. Gregory énekel. Ezt leszámítva egyszemélyes projektrôl van szó, Kostas K pedig le sem tagadhatná: zenéjét nagyban befolyásolják egyéb mûvészi ambíciói. Az 52 perces, néhol határozottan keleties ízû album könnyen lehetne például filmzenelemez, mondjuk egy ismeretlen, misztikus-egzotikus tájakon játszódó, olykor kifejezetten sötét és nyomasztó, néha pedig szinte már ijesztô filmhez. A lemezt alkotó, fôleg downtempo- és ambientszámok ugyan jelentôsen nem lépnek túl a mûfaji kereteken, de komolyabb hiányát sem érezzük a határok feszegetésének. //mista

Modeselektor Proudly Presents Modeselektion Vol. 1 Monkeytown Az új évezred elsô tíz évének végén rájöttek páran, hogy a bas�szusalapú zenét nem feltétlenül kell korlátok közé szorítani, a Modeselektor pedig komoly szerepet játszik ebben a folyamatban. Akár produceri munkájukkal, változatos élô fellépéseikkel, vagy egyszerûen társszerzôségükkel, hasonló gondolkodású formációk felfuttatásával és ezek zenéinek kiadásával – erre tökéletes példa ez az összeállítás. Ha maradunk a gyufásdobozoknál, találunk dubstepet, house-t, technót, sôt egyesek még a grime-ot is emlegették. Persze a vegyítési folyamatot nem homogenizációként kell felfogni, az egyes producerek ugyan beépítették a hatásokat a zenéjükbe, mégis jellegzetesek tudtak maradni. Aki nem, az megy a süllyesztôbe, viszont a modeselektori hozzáállás itt nem ér véget, ugyanis aki meg ott volt, itt most tiszta lappal indíthat. Nagy, elismert producerek végre megmutathatják, hogy nem is olyan jók igazán, és általában élnek is vele. Az újoncok viszont megmutathatják az elképzeléseiket, ráadásul egy olyan környezetben, ami miatt – ha tényleg jók voltak – sokáig emlékezetesek maradhatnak. Így mûködik a Modeselektion. //bodnár

Subway Destination Series Compilation Subway A holland Subway hároméves fennállása óta stabil pont a modern elektronikus zene világában. Kiadói munkásságuk mellett kiemelkedô partiszervezô-brigádot alkotnak, hozzáállásukkal sok producernek és DJ-nek nyújtottak ugródeszkát, sokan közülük szinte rocksztárstátuszt kaptak azóta. Stílusuk független, jelenleg egyetlen szabály van: a kiadott muzsikának valamilyen módon legyen köze a dubstephez. A legmélyebbtôl a legvadabbig, klasszikus hangzástól a modernig minden megtalálható náluk, amit ez az összeállítás gyönyörûen példáz. Legnagyobb elônye mégis az, hogy senki nem ragaszkodott a szokásaihoz, ex-dramenbész producerek simán készítettek régi iskolás számokat, cserébe a nagy öregek fordítottak egyet a képleten, a kísérletezésen keresztül biztosítva a folyamatos fejlôdést. Sajnos gyakorlatban ez nem mindig mûködik úgy, mint elméletben, szóval erre a válogatásra is befért néhány kifejezetten gyengébb szám, de találunk elég híres trekkeket is, egyiket egy szem hazánk fia, DJ Madd követte el (Bass Come Down), a másikat a szintén magyar Matt-U TRG-vel közösen készítette (One). Reméljük, a következô végállomásos válogatás már teljesen sallangmentes lesz. //bodnárdávid

KRITIKA program

kritika profil

LG: A Moiras lemezborítói hatalmas mellékletet rejtenek. Fontosnak tartod, hogy a hallgató teljes képet kapjon a felvételek keletkezésének körülményeirôl is? KL: A gyûjtôi extrák iránti vonzódásom régi „beütés”: mindig remek érzés volt kézbe venni egy kihajtható borítót és egy posztert. Az eleganciát mi is átvettük, kihajtható borítóval és melléklettel jelentetjük meg a lemezeket (kivéve az újrakiadásokat). LG: Három erdélyi vonatkozású kiadványotok van, a legutóbbi a Búgócsiga együttesé, akik a városi folkot reneszánsz zenével vadították, ez nekem teljesen hihetetlenül hangzik! Hogy találtál rájuk? KL: A koncerteken és pár romániai tévéfellépésükön kívül csak a marosvásárhelyi rádióban lehetett ôket hallani. Itt a fordítottja történt, a zenekar keresett meg engem 2007-ben.

Újravágott barázda Moiras Records Nem kell sokáig kutatni, hogy a magyar köny nyûzene történetében háttérbe szorított zenészeket, feledésbe merült együtteseket találjunk. Akadt azonban egy ember, aki régészt megszégyenítô kitartással fel is kutatja ezeket a felvételeket, és gyûjtôi kiadásban újracsomagolva ismerteti meg ôket a világgal (lásd alábbi lemezkritikáinkat!) A Moiras Records alapítójával, KOVÁCS LÁSZLÓ-val beszélgettünk. Lángoló Gitárok: Vajon milyen erô kerít hatalmába egy lemezgyûjtô jogászt, hogy rég elfeledett mesterszalagokat poroljon le, és kis példányszámú hanglemezen adja ki ôket? Kovács László: 11 évesen kezdtem el lemezeket gyûjteni, és egy idô után már a kiadatlan zenékre vadásztam, különösen a koncertfelvételek és demók érdekeltek. Amikor elhatároztam, hogy kiadom ôket lemezen, itthon még senki sem foglalkozott ezzel. LG: Mi a teendô abban az esetben, ha a felvétel ugyan létezik valahol, de fel kell kutatni? KL: A magyar színtér a 60-as évektôl kezdve olyan kicsi maradt, hogy egy magamfajta gyûjtô könnyedén átlátja a koncertképes elôadókat. Egy lemez elôkészítése 2-3 évig tart. A tervezgetésénél a zene maradandósága a kiindulópont, aztán jön a kérdés, hogy vajon létezik-e használható felvétel az együttestôl? Nemcsak a Hungarotontól és a Magyar Rádiótól lehet licenceket kérni, hanem hangmérnököket, és magukat a zenészeket is fel szoktam keresni. A Liversing együttes 1965-ös, keverôpultról felvett koncertfelvételeit acetátlemezen (a lemezgyártás elsô fázisában készült mesterkópia – a szerk.) kaptam meg, egy példány létezik, ami a hangmérnök becses kincse volt évtizedeken át!

56 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Az Ugly Things, a legnevesebb amerikai pszichedelikus- és garázsrock fanzin rendszeresen elismerô szavakkal méltatja a Moiras lemezeit. Örömmel tölt el, ha külföldön is megismerik ezeket a zenéket? KL: Az egyik célom éppen az, hogy olyan zenéket adjunk ki, amelyek a külföldi gyûjtôknek is mondanak valamit. A ’60–70-es évek elfeledett zenéinek reneszánszát éljük, és ha „frissen kiásott” indiai, perui vagy nigériai rockzenét tálalnak a független kiadók, akkor szerepeljen a magyar zenei örökség is a kínálatban! LG: Azt mondtad, hogy azok a felvételek, amelyekkel te foglalkozol, egy lezárult zenei korszak részei, „a mondat végén a pont”. Mik a további terveid? KL: A legfrissebb általam kiadott felvétel 1978-ban készült. A rendszerváltás után igen sok kiadatlan zene jelent meg, a lemezsorozat által becserkészhetô terület így nem is maradt olyan széles. A terveimrôl babonából nem szívesen beszélek, viszont reményeim szerint néhány évig még folytatható a sorozat. // Interjú: Németh Marcell [www.somoskiado.hu/moiras] n

Szabó Gábor In Budapest Moiras 007 LP/CD, 2008 A sors fintora, hogy Szabó a tengerentúlon máig jegyzett dzsesszgitáros, itthon viszont továbbra is ismeretlen az élet mûve. Az évtizedeken át az MTV archívumában porosodó 1974es felvételen az a szûk egyórányi, vegytiszta örömzenélés hallható Kovács Kati, Pege Aladár, Másik János, Kôszegi Imre és Dely István társaságában, ami a 18 év után elôször hazalátogató gitáros stúdiókoncertjébôl annak idején adásba került. A Thirteen címû szám tökéletes mementója Szabó stílusalkotó játékának, a lemez pedig a tévéfelvétel minôségét leszámítva – amiért kárpótol az extravagáns, poszterré alakítható borító – minden magyar jazzgyûjtemény kötelezô darabja.

Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos Sebestyén Márta Halld meg szavaimat Isten! Gryllus/Kaláka Az elsô fejezet 15 éve íródott, és 1997-ben jelent meg CD-n, Tizenöt zsoltár címmel. Ugyanaz a borítógrafika, de míg ott a rajz világos vajszín alapot kapott, most mintha negatívba fordult volna, mély földbarna dominál – nem tudom, ez az éveknek, az élet elnehezülésének tudható be vagy egyéb mûvészi megfontolásnak, de a lényeg azért a zenés produkció. Az pedig hibátlan, ami ilyen nagy formátumú muzsikusoktól és mûvészektôl egyrészt el is várható: az erôs elsô felütés szintjét szépen hozzák, és a bibliai szövegek új versekké formálását Sumonyi Zoltán most is nagyszerûen írta meg. A népzenés, régizenés, magyar és zsidó kultúrkör dallamai finoman szövôdnek érzékenyen eljátszott, de gazdagon hangszerelt dalokká, és bár az üzenet igyekszik minden lelki életet élô istenkeresôhöz szólni, vagy ezen a körön is túl, mégis befelé fordulók ezek az új zsoltárok. Mintha egyedül állnánk egy magasabb rezdülésekre alig fogékony kor kellôs közepén. (rm)

FolkEurópa/Hangvetô

Söndörgô Lost Music of the Balkans Söndörgô/Hangvetô A magyarországi délszláv zene, itt kicsit pontatlanul: tamburazene egyik legjobb, ha egyenesen nem legjobb bandája a Söndörgô. Tán még izgalmasabbak is, mint felmenôik, akiket Vujicsics néven ismerhet a szakavatott közönség. Ez persze nem komoly, mert az a minôség a maga nemében felülmúlhatatlan, de azt már vállalom, hogy a Söndörgô a meglepôen erôs elsô lemezes felütés óta olyan albumokat rak szép sorban elénk, hogy nem is értjük, tán nem sima vér folyik az ereikben! Legutóbb például a csocsekkirállyal, Ferus Mustafovval közös albumnak örülhettünk, de ez az új album visz mindent – reméljük pénzt, nôt, házat azért már nem… A kísérô füzetben kiokosítanak bennünket a kromatikus dallamrajzról, egyáltalán a délszláv zene rejtelmeirôl, és bizony igazuk van: a szív néhol összeszorul, máshol repked, akár a madár. Ez a lemez tele van élettel minden ízében és pillanatában, a melódiák, a megható pillanatok, és a magával ragadó tempó, valamint a nagyszerû énekes közremûködôk kavalkádjából nincs is kedvem visszatérni, csak újraindítani. Kihagyhatatlan! //(rm)

Los De Abajo Actitud Calle Wrasse/Indiego

Hungaria It Would Be Cool If It Was Cool Moiras 008 LP, 2009 1971-ben járunk, miután pszichedelikus rockzenekara teljes tagságát lecserélte Fenyô Miklós, és a hard rock felé mozduló trapéznadrágos együttes a pesti koncertélet ünnepelt jelensége lesz. Bár jampik és válltömés még sehol, a késôbbi Hungária-hangzás már nyomokban hallható a lemezen, ami az eleven és kajla garázsrocktól (Szerelmem) a 7 perces hard rock opuszon át (Jó lenne, ha jó lenne) Szikora Róbert 1974-es debütálásáig (El ne hidd) mutatja be az együttes cenzorok által megtépázott korszakát.

Kishúg Kishúg

Legutóbb a Szigeten láthattuk ezt a nagyszerû, a nevében is forradalmi hangulatot sugárzó bandát, zenéjében a punk, a salsa, a ska, a hiphop és a teljes modern latin eszköztár gondoskodik szórakoztatásunkról. Általában hibátlanul, és most sincs ez nagyon másként, a dalok maguk, a felépítésük, a tempó, és hangszeres váltások helyükön vannak, minden pillanat érezhetôen szépen kidolgozott, tán túlságosan is, és bár ez legyen a legnagyobb gondunk, kicsit túlsterilizálttá teszi az egyébként is végsôkig kipucolt hangzást. Na most akkor álljunk is meg, az a jó, ha valami nagyon szépen szól, minden ízében tökéletes, vagy maradjon egy kis piszkos feelingje, fôleg akkor, ha punkban, skában és hiphopban gondolkodik egy latin csapat? Én utóbbira szavazok, és persze frenetikussága, élô sokszínûsége, kivételes sodrása még így is magasan az átlagos ugrálós zenék fölé helyezi az albumot, azt a csipet stichet kérjük legközelebb! //(rm)

Már egy ideje tudjuk – hiszen élôben láthattuk is a bemutatkozásait –, hogy Szalóki Ági az egyik leginvenciózusabb produkciókkal elôrukkoló ifjú énekesnônk Kishúg néven parti képes zenekart hozott tetô alá a külföldön is ismert nagyszerû dobos-muzsikussal, Borlai Gergôvel. Elsô felütésre az tetszik ki leginkább, hogy elôtérbe tolták az elektronikát (az is Gergô asztala), aminek egyébként is megosztott fôszerepet szántak a Kishúgban. Az elsô két nóta a kilencvenes években elôszeretettel alkalmazott transzos-technós mélységbe merül, a Delerium csinált hasonlókat, honi viszonylatban pedig a Vízöntôbôl is ismert Cserepes Károly. Aztán ettôl is elszakadunk, és breakbeat, hiphop, drum and bass, vagy épp finoman bólogatós ütemek kerülnek elôtérbe a legmodernebb fajtákból, vagy már csak ambient textúrák. Néha természeti elemek sodrásában érezhetjük magunkat éteri magasságokban, még a felhôk is alattunk járnak. Szalóki Ági pedig bejár csodálatos hangjával minden zugot, vagy éppenséggel a muzsika fölé emelkedik és olyan könnyedséggel tölti meg az egészet élettel, amit egyrészt el is várhatunk tôle, másrészt a mûfaji sokszínûséget lazán egységbe kovácsolja. Igaz, már nem is ezt figyeljük, csak vele akarunk utazni, és minden mást magunk mögött hagyni… A franciául énekelt Chanson de vanille-t pedig a legjobb lounge DJ-k is szettjükbe építhetik! //(rm)

KRITIKA program

VA Világzenei válogatás 2009–2010 Hangvetô

Romengo Kétháné

Hogy mennyire tágan értelmezhetô – nagyon helyesen – a világzene címke, az ezen a remek, és nem utolsósorban, elviselhetô áron mért válogatáson jól átélhetô. Mint ahogy az is: nagyon jól állunk minôségi produkciókkal mi, magyarok, simán a világ bármely szegletében áll leeshetne, hogy nézd már, ezeknél a fura népeknél micsoda király zenék vannak! Remélem, el is jutnak minden szegletébe a világnak a muzsikáink – és bocs, hogy úgy beszélek róluk, mintha bármi érdemem lenne az egészben, de jólesik büszkének lenni Szalóki Ágira, Berecz Andrásra, a Söndörgôre, Balogh Kálmánra és Lukács Miklósra, Mohácsy Albertre és az ô Magyarvista Social Clubjára, a Naprára, az Animára, Balázs Elemérre, Harcsa Veronikára, Ágoston Bélára, és jobbnál jobb prímásainkra, akiket már nincs hely felsorolni! Néha jó magyarnak lenni. //(rm)

Gryllus/Kaláka Most azt mondjam elôször, hogy itt egy bemutatkozó lemez egy új bandától, akik bár ebben a formában még csak most kezdik szélesebb körben megismertetni magukat és produkciójukat, miközben a nagyecsedi oláhcigány zenét anyanyelvükkel együtt sajátították el; vagy azt, hogy milyen is az album? Mivel az elôbbi megvolt, nem is marad más, mint megvallani, ritka jó ez a lemez! Mielôtt fogást kerestem volna rajta, el is felejtettem, hogy írni akarok róla, és napokon át csak újrahallgattam, egyre mélyebben engedve beszippantani magam a világába. Láttató erejû, nincs túlcsiszolva, olyan nyers elementáris dinamika süt belôle, hogy a fal adja a másikat! A hangszeres játék, hangszerelés, énekhangok, különösen a borítón külön is feltüntetett Lakatos Mónika stílusa olyan élô minôséget sugároz, mintha itt muzsikálnának a szobában. Az már csak hab a tortán, hogy néha magyar népzene és dzsessz is beviláglik, utóbbi barátjuk Dresch Mihály segédletével. //(rm)

VA Magyar Világzene népzenétôl a világzenéig 1–3. FolkEurópa / Hangvetô Volt pár éve egy Vetettem gyöngyöt címû négy CD-s, a magyar folkot és világzenét a 70-es évek táncházi kezdeteitôl napjainkig bemutató, sikeres, de már hozzáférhetetlen album. Most a FolkEurópa kicsit hasonló, de három különálló CD-bôl álló sorozatot jelentetett meg egyszerre. Az elsô CD a ’70-es és ’80-as évek, a második a ’90-es évek, a harmadik pedig a 2000-es évek alcímet kapta. Itt, ahogy arra a szerkesztôk rávilágítanak nem is annyira a feltérképezés, ritkaságokra való rámutatás volt a cél, hanem a célzott mûfajok legkedvesebb dalainak, slágereinek felidézése. Jelentem, a gyerek jól sikerült, kívül-belül vonzó, jó kézbe venni, kinyitni, elolvasni, a fotókat tanulmányozni, hümmögni az eljárt idô felett, és a sorakoztatott muzsikák is a lehetô legjobbak. De hogyan is lehetne mellélôni olyan bandákkal, mint a Muzsikás, a Sebô Együttes, a Vízöntô, a Vujicsics, a Makám, a Téka, az Ökrös Zenekar, Bognár Szilvia, Szalóki Ági, vagy a Csík Zenekar. //(rm)

tiken Jah Fakoly African Revolution Wrasse/Indiego Az elefántcsontparti Tiken Jah zenészkasztba született, ami predesztinálta a zenészi életpályára, bár a nyugaton való befutásra a legkevésbé sem. 1993-ban azonban beütött a siker egy tehetségkutató megnyerésével, amit francia nagykiadós szerzôdés követett, és százezres eladás. A 2002-es Franafrique világzenei díjazott lett, a 2007-es L’African-t pedig nagyon kajálták az európai világzenei rádiók. Nyilvánvaló, hogy Bob Marley, egyáltalán a reggae bûvöletében cseperedett, ami valamelyest könnyebben cuppan a fehér fülekben is, mint a tradicionális afrikai zene, de azért jól meg van pakolva nyugat-afrikai ízekkel, a legjobb pengetôs és ütôs hangszerekkel, amitôl még egyedivé is bírta tenni muzsikáját. Az új lemez olyan, mint egy best of, jobbnál jobb dalokkal, és bátran mért akusztikus lassúkkal, ami nemhogy megakasztaná a ritmust, de még szerethetôbbé teszi az album egészét. Az egyik legjobb lemeze. //(rm)

58 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

program

PROgram

PASO-szülinap Gödör, március 5.

Folkbeats tehetségkutató fesztiváL Fáklya Klub, febr. 5. – Márc. 5.

Brian Blade: Mama Rosa MÜPA, március 6.

A Folkbeats autentikus népzenekarok és világzenekarok részére hirdetett tehetségkutatót, amelynek a fôdíja egy észak-amerikai turné. A feltörekvô együttesek megmérettetése február és május között zajlik szombatonként a Fáklya klubban. A délben induló programokon 18 óráig elsôsorban a versenybe jutott zenekarok mutatkoznak be, közben Mediawave filmklub és vásár is látogatható a különbözô termekben. A délutáni események ingyenesen látogathatók, majd ezeket belépôs esti koncertek követik. A már meghirdetett zenekarok a folk- és világzene jeles képviselôi, igazi nagyvadak. Február 5-én a Csík Zenekar nyit új dalokkal, táncházzal, 12-én pedig a populárisabb világzene új csillaga, a Holdudvar jeleskedik. Ezt követôen több zenekaros esték következnek, 19-én a Barbaro (képünkön) és a Kerekes Band párosa tûnik kihagyhatatlannak, a hónapot pedig 26-án Folkbeats Farsang zárja a Parno Graszttal és a Goulasch Exoticával, elôbbi új lemeze bemutatójával. Március 5-e teljes egészében a modern elektronikus világzenéé, az Airtist nevû biodynamic trance project és a Hypernomad Live Essence szólít táncba, amit goa partyval terveznek felejthetetlenné tenni.

Brian Blade pontosan az a mûvésztípus, akit talán mindenki hallott, még ha esetleg nem is tud róla. Norah Jones majd’ minden lemezén ô dobol, de Joni Mitchell, Bob Dylan, Marianne Faithfull, Elvis Costello utóbbi albumain is, és akkor a dzsesszistákat még nem is említettük: Wayne Shorter, Kenny Garret, Chris Potter, Joshua Redman, Brad Mehldau. Most azonban nem mint dobos, hanem énekes-gitáros-dalszerzôzenekarvezetôként ismerkedhetünk meg vele. Blade rendkívüli muzikalitásáról megbizonyosodhatunk a neten hallható koncertrészletekbôl, melyeknél sok esetben már a címadásnál felhívják a figyelmet arra, hogy itt a dobos dallamot játszik szólójakor. Ezt a muzikalitást dalszerzôként is kamatoztatta legutóbbi, Mama Rosa címû szólólemezén, mellyel ezúttal nem a dzsessz, hanem a popzene irányába terelt. Gyönyörû, kifejezô énekhangja igazi meglepetés, és saját szerzeményei – melyeket eredetileg csak családja és barátai számára tartogatott – nagyon érzelmes, intim dalok. A zenésztársakat kiválogatni nem jelenthetett komoly problémát és abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy MÜPA-beli koncertjére is többnyire a lemezen közremûködôk érkeznek.

Közhely születésnapi bulik ajánlóját ezzel nyitni, de hihetetlen, hogy már nyolc év telt el a Pannonia Allstars Ska Orchestra megalakulása óta. A kezdetekkor szinte széllel szemben pisilô zenekar azóta az ország legnépszerûbb formációi közé küzdötte magát, lemezrôl lemezre alakítva, de a klasszikus ska-gyökerektôl azért túlzottan nem eltávolodó zenéjét. A delikát élvezetnek induló PASO jelenleg a hazai fesztiválok kötelezô programjai közé tartozik, KRSA azon kevés hazai frontember között van, akiket már távolról is fel lehet ismerni, és már külföldön is egész szép nevet sikerült szerezniük. Az ilyen dolgok miatt indokolt elmenni a Gödörbe, megemlékezni kicsit az elmúlt nyolc évrôl, elszörnyülködni, hogy mennyire felhígult a közönség, találgatni a különleges vendégek személyét és hasonló megható dolgokat mûvelni. Vagy csak táncolni egy óriásit, mert azt a PASO bármelyik dalára lehet. Az ünnepelt mellett a szlovák Polemic is fellép, és a koncertek után a PASO Soundsystem név alatt betekintést nyerhetünk Lipi Brown legendás lemezgyûjteményébe.

Avishai Cohen: Seven Seas MÜPA, március 12. Avishai Cohen alig múlt negyvenéves, mégis igen elôkelô helyen jegyzik, „minden idôk legnagyobb hatású dzsesszbôgôsei” kategóriában. Izraelben született, zongoratanulmányait hamar feladta, Jaco Pastorius iránti bûvöletében elôbb basszusgitárra, majd nagybôgôre váltott, majd szerencsét próbált New Yorkban. Viszonylag hamar sikerült is utat találnia az elit dzsessz világába, elôbb Joshua Redman, Wynton Marsalis, vagy Ravi Coltrane társaságába csöppent, majd a legyümölcsözôbb kapcsolatot Danilo Perez, kiváló panamai zongoristával alakította ki, ám a karrier igazi fordulópontja pedig Chick Corea Origin elnevezésû zenekarával következett el, amikor mind a szakma, mind a közönség hallelujázva leborult nagysága elôtt. Kortárs kollégái közül leginkább zeneszerzôi és zenekar-vezetôi tehetsége emeli ki. Immár tucatnyi, igencsak figyelemreméltó albummal jelentkezett, melyeken többségében érdekes, sajátosan mediterrán hangulatú elemekkel átszôtt, érzelemgazdag dzsessz-szerzeményei hallhatók. Valószínûleg ez a hangvétel lesz jellemzô február 28-án megjelenô új, Seven Seas címû felvételsorozatára is, amely frissen-ropogósan kerül elibénk a budapesti koncerten. Avishai Cohen – bôgô, ének, Shai Maestro – zongora, Itamar Doari – ütôs hangszerek, ének

60 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Anselmo Crew Che Sudaka A 38 hajó, február 23. Nagyjából egykorúak, nagyjából egyívásúak, nagyjából ugyanazt isszák, ööö, szóval, igazán összepasszol a február utolsó szerdáján a kultúrhajó gyomrában a húrokba csapó két gárda. A stílusát eredetileg a hangzatos hiphop-mediterrán betûhalmazzal definiáló Anselmo Crew lassacskán tizedik évéhez közelítô története amúgy is mindenféle távoli utazásokhoz köthetôen kezdôdik, s ha szigorúan nézzük, a dél-amerikai bevándorlókból 2001-ben Barcelonában alakult Che Sudaka tagjai is szülôföldjüktôl jó pár ezer mérföldre döntöttek az együttzenélés mellett. A zenekarvezetô Subanselmo körül állandóan cserélôdô budapesti gárda eleddig három, mostanság velük közös dalt is publikáló barátaik pedig öt albummal kényeztették közönségüket. Legyen szó reggae-rôl, punkról, skáról, salsáról, vagy bármilyen, a latinos tematikába passzoló bulizenérôl, jelen két bandánál alig találhatunk avatottabb tolmácsot Manu Chao, vagy éppen Sergent Garcia üzenetének. Táncra fel!

Scott Kelly A38 Hajó, február 21. Scott Kelly morcos, szakállas zenész, akit a Neurosis nevû depressziós, korábban nagyon, most már kevésbé zord metálzenekarból ismerünk. Már anyazenekarában is megjelentek folkelemek, akusztikus akkordozás és dallamok, és ezek éppen Kellytôl származtak. Az énekes/gitáros szólóban is ír dalokat és turnézik velük. Eddig két albumra való anyagot gyûjtött össze, miközben amúgy a Neurosis jegelve van, és Kelly a Shrinebuliderben is nyomja a végzetmetált. A zenész szólószámai leginkább az elôdtôl is komorabb Johnny Cash-hangulatot sugároznak, de a modern kor követelményeinek megfelelôen a világvége-vízió is ott lappang bennük. Ugyan nincs földrengésszerû gitározás, de sötét, kifejezô dallamok igen. A klasszikus értelemben frontemberként nem igazán funkcionáló, magába forduló Kelly munkáira jellemzô a katartikus élmény, ami a koncertjein is megjelenik, csak ráhangolódás szükséges, illetve az is, hogy messze el kell kerülni a koncerten szájaló megfejtôket, akik az ilyen finom zenéket is képesek porig rombolni a folyamatos hangoskodással. Legyen tehát mindenki csendben!

program

Kiss Erzsi Panchan Budapest Jazz Club, március 3.

Brains Gödör, február 25.

A Kiss Erzsi Panchan-koncertek különlegessége, hogy nem is igazán koncertek. Tartalmaznak ilyen elemeket is, de igazából egyfajta átmenetre kell gondolni koncert és színházi elôadás között. Ez annak is köszönhetô, hogy Kiss Erzsi nemcsak énekes, hanem rendszeresen komponál báb- és táncelôadásokhoz is, ezért nem ismeretlen számára ez a terep. Az alapkoncepció szerint az énekesnô acapelláit adják elô egy olyan ütôs-énekegyütessel, amelynek tagjai természetesen egytôl egyig barátok. Dombi Kati a tánc, Kovács Linda dzsessz, Szandtner Anna a színház, Dudás Zsombor és Pápai István pedig a könnyûzene világában mozgóknak lehet ismerôs. Kiss Erzsi velük közösen egészen szokatlan módon adhatja elô dalait, amik a magyar népdalok mellett az afrokultúrából, de még a tiroli mondókákból is építkeznek, tehát pontosan azt az egyveleget kell elképzelni, aminek a végeredménye óriási örömzenélés.

Februárban jelenik meg a Brains ötödik lemeze, és ehhez természetesen nagykoncert is dukál. Az MR2-n már jó ideje hallható Ladies Obsession alapján sem terveznek bármit változtatni a drum&bass-, dub-, reggae- és dancehall-elemekkel erôsen terhelt úton. Ha ez igaz, akkor sok újdonságra ne számítsunk, viszont helyette nyugodtan számíthatunk egy minden porcikát átmozgató bulira, rengeteg törtütemre és sok bpm-re. A szentendrei társaságot nem véletlenül tartják az ország egyik legmegbízhatóbb koncertzenekarának, hiszen helyszíntôl és nézôszámtól függetlenül tolják ugyanolyan lelkesen a produkciót. A nézôszámmal ezúttal nem lehet probléma, vélhetôleg jelen lesz az ország afrikaizászló-mintázatú melegítôfelsôt birtokló rasztáinak a komoly százaléka, amihez a Gödör épp megfelelôen biztosíthatja a hangulatot. Nagy megfejtéseket ne várjunk, viszont készüljünk fel a másnapi izomlázra!

Tommy Emmanuel Petôfi Csarnok, április 18. A párakkordos punk kedvelôi itt most be is fejezhetik az olvasást, hiszem Tommy Emmanuel az az ember, aki ellen ôk évtizedek óta küzdenek sikertelenül: a gitárhôs egyik szobra. Már gyermekkorától legendák szólnak a hangszerével való nagyon közeli viszonyáról, mára pedig, ha akusztikus gitárról van szó, az elsôk közt kell megemlíteni a nevét. Emmanuel már négyéves korában gitározni kezdett, autodidakta módon, hatévesen turnézott, többek közt Stevie Wonder, vagy Eric Clapton társaságában, most pedig már nem elôször mutatja meg, milyen is az, ha valaki tényleg eggyé válik a hangszerével. Játékának különlegességét az adja, hogy a Chat Atkins által kifejlesztett fingerstyle-nak nevezett gitárstílust olyannyira tökéletesen átvette, hogy manapság egyértelmûen ôt emlegetik a tízujjas játék mestereként. Emiatt a saját arc miatt fér meg egymás mellett ilyen természetesnek hatóan a dzsessz, a blues és a country, és ezért érdemes ellátogatni a Petôfi Csarnokba annak ellenére is, hogy szólólemezt már nem jelentetett meg egy ideje. Kellemes kikapcsolódás az ún. „igényes zene” rajongóinak.

62 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Rovatcím

interjú

Csinálni valami igazán jót

Bár a 26 éves KOSTIL DANILA úgy érzi, még csak tanulja a kliprendezést, mégis neki köszönhetôk az elmúlt évek talán legegyedibb látványvilágú, legjobb magyar videoklipjei. Hónapok óta egy háromdimenziós videón dolgozik, hamarosan pedig nemzetközi terepen akarja megmérettetni magát. Vele készített interjúnkból az is kiderül, miért hívják Linczényi Márk zenekarát Kolinnak.

Lángoló Gitárok: Mik voltak az elsô élmények, hatások az életedben, amiknek köszönhetôen filmrendezô lettél? Kostil Danila: Még a Krím-félszigeten éltünk, és anyukám mindenféle bulikat csinált otthon. Nekünk kellett az öcsémmel szórakoztatni a vendégek gyerekeit. Performanszokat csináltunk, meg színdarabokat játszottunk plüssjátékokkal azokra a zenékre, amiket a szüleink hallgattak. Aztán már a Berzsenyiben, ha meg akartunk úszni valami esszét vagy dogát, videókat készítettünk. Késôbb elkezdtem grafikával foglalkozni, aztán jött a fotózás, utána pedig az elsô egyperces filmem. Ez volt az Europa Underground, ami fôdíjat nyert az ARC-on 2004-ben, és meghívták Berlinbe. Ekkor kezdtem érezni, hogy ezt komolyan kellene csinálni. Végül akkor dôlt el minden, amikor felvételiztem az Iparmûvészetire és egybôl felvettek. LG: Melyek voltak az elsô olyan videoklipek, filmek, amelyek hatással voltak rád? KD: Inkább talán a sok orosz rajfilm, meg a nyomasztó orosz bábfilmek voltak ilyenek. Ha teljesen szabad a kezem egy munkában, utólag mindig érzem rajta, hogy hasonlóan nyomasztó hangulata van. Érezni ezt a szovjet képi világot. LG: Hogyan indult a kliprendezés, és hogyan jött létre a Kolinfilm? KD: A gimiben osztálytársam volt Linczényi Márkó, a késôbbi Kolin zenekar énekese. Sokat segített, készített a videóimhoz hangot, zenét, ilyesmi. Csináltunk együtt egy produkciós kollektívát, ami kapcsán szóba került a Kolin név, nekem tetszett, jó hangzása volt, és eszünkbe jutott, hogy Kostil-Linczényi, fú, de vicces, akkor legyen ez. Közben a

64 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Márkó indítani akart egy zenekart, volt egy csomó neve, míg végül annak is az lett, hogy Kolin. Abban maradtunk, hogy támogatjuk egymást ezzel a névvel, meg hogy a banda majd híres lesz, és akkor mindenki jól jár. A klipkészítés pedig az egyperces filmek után jött. Egy ideig csak ilyeneket csináltam, nagyon könnyû volt ôket fesztiváloztatni, sok helyre eljutottam velük. Aztán egyszer egy svéd zenekar a MySpaceen megkért, hogy csináljak nekik videót. Ezzel rá is kaptam a klipekre azonnal. Nagyon szabad forma, és annyira jó, hogy zenére kell dolgozni, hogy utána jó ideig csak videoklipeket készítettem. LG: Milyen zenék állnak közel hozzád, és milyen zenékre tudsz a legjobban klipet készíteni? KD: Általában a melankolikus zenékre nagyon beindul a fantáziám. Ilyen például a CocoRosie, vagy Norbert Kristóf dalai. Aztán a Kolin is könnyen megy, és általában az indie-zenéknél is azt szoktam érezni, hogy jól tudnék rájuk klipet csinálni. De amire leginkább, azok a melankolikus hangzások. Akár akusztikus, akár elektronikus, ezek állnak szerintem a legjobban nekem. LG: Ez a mûvészi terület eléggé pénz- és technikaigényes. Sikerült már eljutni oda, hogy teljes alkotói szabadságod legyen, és amit akarsz, azt meg is tudd valósítani? KD: Erre elsôsorban nem nekem kell eljutni, hanem a zenekaroknak kell, hogy legyen olyan piacuk, ami kitermeli a videoklipeket. Általában alkotói szabadság van, csak pénz nincs. Azt csinálunk, amit akarunk, de meg kell küzdeni a korlátokkal, ami néha nem baj, rengeteg tapasztalatot lehet így is szerezni. Eddig a Kolinnal sikerült arra a szintre eljutni, hogy saját pénzt is beleraknak a klipkészítésbe, és még szabadságot is

interjú

„Mindig az volt a vágyam, hogy mozgat hassam a tárgyakat anélkül, hogy hozzájuk érnék”

adnak. Tudják és értik, hogy arra is szükség van, hogy legyen mibôl dolgoznom. Annyi pénzt én még nem kaptam soha senkitôl klipforgatásra, és most itt a teljes költségvetésre gondolok, mint a Kolintól. Senkitôl. Az Anima Sound Systemtôl sem. LG: A pénztelenség kreativitást szül? KD: Igen, tud pozitív hatással lenni a mindenféle korlát meg határ, ami miatt törni kell a fejed, hogy amit akarsz, azt hogy lehet megcsinálni. Fontos, hogy mindig a forma és a tartalom egysége szüli azokat a hatásokat, amik miatt az ember beleszeret valamibe és gondolkozik rajta. LG: Mi a véleményed a jelenlegi magyar videoklipekrôl? KD: Vannak nagyon jók, de azt nem tudom, miért nem kapnak több nyilvánosságot. Mostanában is láttam tök jó új klipeket, és szinte sehol nem jelennek meg. Pedig ki kéne emelni ôket és meg kéne mondani az embereknek, hogy ezek jók. LG: Melyik munkáidat szereted a legjobban? KD: A saját kedvenc videóm Norbert Kristóf Forget Your Name címû dalára készített klip. Aztán a reklámok közül a stop motionösök állnak a legközelebb. Kisjátékfilmben pedig alapvetôen a Kulo City. Azt elég vállalhatónak tartom. LG: Van kedvenc technikád? KD: Alapvetôen keverem a technikákat, úgyhogy nekem a keverés a kedvenc technikám. Ezen belül a stop motiont nagyon szeretem, tekintve, hogy kézzelfogható dolgokból lehet csinálni valamit. Elég gyakran használom, mert varázslatnak tartom. Mindig az volt a vágyam, hogy mozgathassam a tárgyakat anélkül, hogy hozzájuk érnék, és mivel ezt nem sikerült megtanulnom, ebben kárpótol a stop motion. Látom mozogni a tárgyakat, amelyekhez igazából hozzáértem, de ez mégsem látszik a végeredményen.

66 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Min dolgozol jelenleg? KD: Az aktuális munkám már nem is tudom, hány hónapja tart, és még minimum egy hónapig tartani is fog. Ez Márkóék 3D-s videoklipje lesz, tehát a Kolin új számához készül. Ha minden igaz, egy nagy, digitális 3D-moziban lesz bemutatva. LG: Egy rendezônek mi a kihívás és a lehetôség a 3D-ben? KD: Egyrészt nagyon lassítja a forgatást. Másrészt, amikor csináltam, túlságosan engedékeny voltam. Azt gondoltam, hogy na, ez majd milyen jó lesz 3D-ben, viszont amikor visszanéztem, éreztem, hogy ezt meg azt még kellett volna vele csinálni. Így aztán ez nem is tudom még hány pótforgatást szült. Lesz a klipnek egy sima, 2D-s verziója is, és úgy is mûködnie kell. Rá kellett jönnöm, hogy nem szabad ezt a 3D-t úgy használni, mintha ettôl minden rögtön sokkal jobb lenne. Nem szabad az igényességet, meg a tartalmat ezzel pótolni. Nagyon kell vigyázni, mert én is majdnem beleestem ebbe a hibába. LG: Milyen terveid vannak az elkövetkezô években? KD: Most értem el arra a pontra, hogy már minden lehetôségem megvan arra, hogy csináljak valami igazán jót. Legyen az videoklip, film vagy rövidfilm. Megvan a produceri háttér, az utómunkaháttér, és a kollektíva is hozzá, hogy valami tényleg nemzetközi színvonalú munkát csináljunk. Ilyen próbálkozás a Kolin új klipje is, amirôl már látom, hogy egyszerûen nem fogom tudni addig elengedni, amíg tökéletes nem lesz. Az a célom, hogy egy showreelt állítsak össze az idei melóimból, amit a tervek szerint már ki lehetne küldeni egy jó külföldi gyártó cégnek. A mostanit még nem adnám oda, mert tudom, hogy nem figyelnének fel rá. Márpedig nem érdemes bedobni a nevemet anélkül, hogy a munkám igazán mûködjön. Szóval dolgozom tovább és próbálok még jobbat csinálni, mint eddig. //Interjú: Kovács M. Norbert n

profil

Kerékpárral Afrikán át Nyolcvan évvel ezelôtt egy lengyel férfi magányosan nekivágott Afrikának, egyetlen társa kerékpárja volt. Öt évig tartó utazását fotókkal dokumentálta, amelyeket most a Lengyel Intézet állított ki. KAZIMIERZ NOWAK a világon elsôként biciklizte be magányosan Afrikát, északról délnek majd pedig vissza. Nem csak az utazáshoz vonzódott egész életében, hanem a fényképezéshez is. Ennek köszönhetôen született meg a különleges kiállítás, Kerékpárral a fekete kontinensen át. 1931-ben vágott bele a korántsem veszélytelen kalandba, családját maga mögött hagyva, egy hétéves kerékpárral, némi tartalék gumival, sátorral és egy Contax típusú kisgépes fényképezôvel. Útközben átutazott Szudánon, Belga Kongón, Ruandán, Délnyugat-Afrikán. 1934ben érte el a Tû-fokot, majd visszaindult Észak-Afrika felé. A visszaút Délnyugat-Afrikán, Angolán, Belga Kongón, Francia Nyugat-Afrikán át vezetett és 1936-ban ért véget. Több mint negyvenezer kilométert tett meg kerékpáron, esetenként lóháton vagy csónakon. Sinka Károly (Hajtás Pajtás, Critical Mass, továbbiakban dôlt betû) szerint jó választás volt a kerékpár, mert az autó barátságtalan, kellemetlen, míg a csoportban utazás félelmet keltett volna. „Képzeld el, hogy egy civilizálatlan néger vagy, és megjelenik egy ilyen idétlen, szakállas ember Pampalini-kalapban, alatta egy biciklivel. A kisgyerekek körülujjongják, nyilván mindenki meg akarja próbálni, de elesik vele. Szerintem ez egy olyan gyönyörû antré.” – mondta, majd hozzátette, hogy nem tudja, a választás tudatos volt-e Nowak részérôl, de mindenképp a legjobb megoldást találta meg. Ez idô alatt megismerkedett a kontinens lakóival, például a busmanokkal, a pigmeusokkal vagy az emberevô arandákkal. Elég jól tudott arabul, ennek köszönheti, hogy túlélte a találkozást. Általában nagyon szívélyesen fogadták a szokatlan utazót, csupán néha keltett ijedséget a bennszülöttek körében. Vendégként meginvitálták a házaikba, a törzsi vezetôk lakhelyére, sôt még királyi udvarokba is. Nowak minden élményét feljegyezte és lefényképezte, több mint tízezer fotót készített. A tudósításokat vagy maga küldte el, vagy felesége, Maria közvetítésével juttatta el különbözô folyóiratok számára, akik bôségesen megjutalmazták érte, és ebbôl élt a családja. Remek megfigyelô volt, és tökéletesen ragadta meg az afrikai népek különleges kultúráját, a kontinens természeti kincseit. Ezeken a fényképeken gyakran ô maga is szerepel, ám arról sajnos nem lehet adatot találni, hogy ezeket pontosan milyen technikával készítette. Például van, amelyiken éppen kereket cserél, van, amelyiken mosolygó törzstagokkal üldögél, és van olyan is, ahol egy tevekaravánnal vonul a sivatagban kerékpárját tolva. „Nagy rajongója vagyok a fekete-fehér képeknek. A legjobban talán az a fénykép fogott meg, amelyiken két néger kisgyerek volt egy kosárban és úgy néztek ki, mint a porcelánbabák.”

biciklire ülni, olyakor a hátán kellett cipelnie a járgányt. A ruhája szétszakadt, a cipôje elkopott és sebek borították a kezét. Hazatérte után több elôadást tartott Afrika kultúrájáról, emlékeit könyvben akarta megörökíteni miközben már tervezte az újabb utazást, Indiába és Délkelet-Ázsiába. Azonban ezt már nem sikerült megvalósítania, mert a malária következtében tüdôgyulladást kapott, ami 1937-ben a halálához vezetett. „Ezt a túrát ma már nem lehetne végigcsinálni, például Sierra Leone környéke akkoriban sokkal békésebb volt. Azokban az emberekben még nem volt az a gyûlölet, mint a maiakban. Másrészrôl, már nyilván semmi romantikája nem lenne ennek az útnak. Harmadrészt egy mai bicikli szerintem alkalmatlan lenne erre, mert sokkal finomabb technikai megoldásokkal vannak felszerelve.” // Bitay Andrea

Kerékpárral a fekete kontinensen át 1931–1936 Volt egyszer egy lengyel utazó, aki 80 évvel ezelôtt, öt éven át tartó afrikai barangolásra indult. Egy ismeretlen földrészen több mint 40 000 kilométert tett meg kerékpáron, lóháton és csónakon, mintegy 10 000 fényképben beszélve el különleges útja történetét. Lengyel Intézet, 2011. január 27. – március 31. (1065 Budapest, Nagymezô u. 15.)

A szaharai terep szinte elôre elképzelhetetlen nehézségeket tartogat. Nowak saját visszaemlékezése szerint elvesztette idôérzékét és életösztöne csodákat mûvelt. A homokos sivatagban nem tudott

68 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

profil

DUDE (LOOKS LIKE IT’S KITSCHY) Természetes kiválasztódás – folyamat, amelynek során a környezetükhöz jobban alkal mazkodó élôlények nagyobb eséllyel élnek túl és szaporodnak, mint társaik. Az elsôként Charles Darwin által leírt jelenséget ma az evolúció legfôbb mozgatórugójának tartják. (New Oxford Értelmezô Kéziszótár) A 90-es évek második felétôl a tévéket totálisan és végérvényesen elárasztották a mindenféle valóságshow-k, élükön az American Idol címû mamut-énekversennyel. A mára öt földrészen, helyi változatokban sugárzott mûsor világsztárt csinált jó néhány gyôztesébôl, zsûritagjából és nem egy nyeretlen versenyzôjébôl is. Az alapelv egyszerû és örök: végignézzük, ahogy a béka királyfivá változik. Koldusból herceg, az igazi amerikai álom, ki ne akarná ezt látni? Hmm, hát, például én... Van egy szép kifejezés, amit manapság egyre kevésbé használnak, lassan már furcsa is kimondani. Végigjárni a szamárlétrát. Alulról indulni. Onnan, ahol – ha bárkit is érdekel ez még – évekig fillérekért játszol kocsmákban pár embernek, bízva a szikrában, amibôl egyszer tûz lehet. A szamárlétra helyén mostanában csak hosszú sorokat látunk, emberekkel, akik azért tülekednek, hogy minden méltóságuk eldobása árán is megkaphassák a félpercnyi sztárságot, ami az esetek többségében abból áll, hogy egy egész kontinens röhög rajtuk, ahogy énekelni próbálnak. A modern sztárcsinálás eredményeként persze a gyôztesekkel is csak szabadon formázható gyurmafigurákat kapunk. Elôadókat, akik korrektül visszaadják, amit tanítottak nekik, engedelmesen betartják az instrukciókat és elszórakoztatják az átlagembert. Énekeseket, akikbe egy csepp egyéniség sem szorult. Nem állítom, hogy természettôl fogva sem, simán lehet, hogy megvan bennük az igazi tehetség, ami egy nap felszínre tör és elfeledteti gyászos kezdeteiket, de sajnos a televíziózás felgyorsult világában erre vajmi kevés az esély. A tévéstúdiók lombikjaiban klónozott sztárutánzatokon a naivitással és hirtelen jött önhittséggel keveredô, semmibôl kapott hírnév hamar kiütközteti a lappangó hibás géneket, a sorsuk pedig nem lehet más: a közönség megrágja és kiköpi ôket, mint a sületlen húst. Pedig az egészben éppen az út a szép, nem a megérkezés. Csak a tévéknek nincs idejük hosszasan követni, miként lesz valakibôl igazi elôadó. Nekem például évekig tartott megpróbálni rájönni, hogyan kell egy tisztességes dalt megírni, és ha a szívemre teszem a kezem, be kell vallanom: lehet, hogy még most se tudom (ezt valószínûleg jó sokan meg is erôsítik különben). Az is nyolc évbe telt, amíg megtanultam, hogyan vigyázzak a hangomra hosszú turnékon, pláne télen, amikor még jó hideg is van. Kétségtelen tény, nem vagyok valami gyors, de hát pont ez az izgalmas része: próbálkozni, hibázni aztán megint próbálkozni és szép lassan egyre jobban csinálni. A valódi zenészek így sajátítanak el végül szinte mindent, a dalszerzéstôl az elôadói tehetség kimunkálásán át a dolog üzleti oldaláig – és ez jóval többet ér, mint a tévés hullócsillagok pünkösdi királysága. Az éneklôs vetélkedôk nyilván csak kis szeletét képezik a zenei világnak, de ezt a szeletet ismerik és rajongják körül a legtöbben, mert csábítóan csillog és könnyen emészthetô falatokat kínál. Az American Idolt habzsoló tömegek persze valószínûleg nem is vágynak pikáns ínyencségekre, de annyi baj legyen. Ôk a kerítés egyik oldalán, én sokakkal együtt a másikon és nem is kell soha találkoznunk – gondoltam legalábbis egy héttel ezelôttig, amíg meg nem néztem a mûsort. És ahogy néztem, szembesültem a köztudott ténnyel: Steven Tyler az American Idol zsûrijének tagja. Steven Tyler, az Aerosmith énekese. Igen, tudom én is, hogy zenekarával több mint 150 millió lemezt adott el a világon, és az már nem az underground szintje, de akkor is... Steven Tyler a

70 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

miénk, adjátok vissza! Jó, a Walk This Way meg a Dude (Looks Like A Lady) tényleg a mainstream popkultúra dalaivá váltak, de ô énekelte a Combinationt, a No Surprize-t és a Chip Away At The Stone-t is, úgyhogy mégiscsak a miénk! Hülyén hangzik, de összeszorult a gyomrom Stevent nézve az American Idolban, pedig jól zsûrizett. Rokonszenves volt, vicces, hozzáértô, igazságos és ha kellett, pont annyira tudott gonoszkodni, amennyire az adott helyzetben szükségeltetett. Mégsem bírtam ki, hogy ne írjak fel a Twitterre egy rövid üzenetet, amit aztán másnap viszontláttam reblogolva a fôoldalon, ami alapján úgy tûnik, nem csak én gondoltam így:

„Steven Tylert látni az American Idolban olyan érzés, mintha a kedvenc nagybácsid összeköltözne egy platinaszôke csitrivel, miután elvált a kedvenc nagynénédtôl.” Tényleg ilyen volt. Egyáltalán nem haragudtam Stevenre, csak szomorúan állapítottam meg, hogy az övék lett. A sármos Steven, akit mindannyian imádtunk, a Dude Looks Like A Lady ellenére, vagy azon túlmenôen is, most már nem csak a miénk, hanem mindenkié, és keserû volt elengedni. De hát ilyen az élet, Steven Tyler igazi túlélô, aki a rockerek – ideértve a saját zenekara tagjait is – rosszallása ellenére alkalmazkodik a modern idôkhöz és fent marad a tápláléklánc csúcsán. Ahhoz pedig, hogy valaki túléljen a zeneipar dzsungelében, erôsnek kell lenni. Ez az ôserdô egyszerre csábító, mint egy ízes gitárriff, és bûzösen rothadó, mint egy Celine Dion-ballada. Könnyen lépre csal, de az igazi élet ott kezdôdik, ahol a mesterséges csillogás véget ér, és a tévéstúdióban tapsoltatott közönség utolsó tagja is elhagyja az épületet a mûsor végén. Itt jön el a pillanat, amikor a frissen koronázott király és királynô szembesül a ténnyel: a természetes kiválasztódás átvette az uralmat és a semmibôl jött csillagok visszahullanak a jelentéktelenségbe – immár a lakodalmas valóságshow és az eladott lélek szégyenbélyegét is örökre magukon hordozva. // Danko Jones // Fordította: Vörös András

interjú

LG: Az X-Faktorral párhuzamosan futott egy dalszerzôverseny is. Az itt született dalokat nem lett volna kézenfekvô felhasználni? Vagy minôségbeli gondok voltak? MM: Az X-Faktor angol licenszmûsor, amely már 30 országban fut sikeresen. Annak ellenére, hogy vannak ország és ország közötti különbségek, a mûsor szigorú szabályok szerint zajlik. Egyike ezeknek az, hogy jól bevált slágereket énekelnek a versenyzôk. Ugyanis egy világslágeren keresztül sokkal könnyebb egy ismeretlen elôadónak belopnia magát a nézôk szívébe, mint ha a dal is ismeretlen lenne. Az is roppant fontos, hogy a versenyzô olyan dallal tudjon elôállni, ami jól áll neki és ez nagyon nehéz lenne, ha csak egy tucat dal állna a rendelkezésre. LG: Az X-Faktorban szereplô énekesek közül voltak dalszerzôk? Ha igen, hallottad a dalaikat? Mi a véleményed róluk? MM: Voltak többen versenyben, akik dalszerzôi vénával is meg voltak áldva és biztos vagyok benne, hogy a karrierjük során ezt remekül fel fogják tudni használni. Az X-Faktorban viszont része a versenynek az, hogy hétrôl hétre változik a dalok tematikája és stílusa.

Az egyéniséget nem lehet elnyomni A tavalyi év végén egyszerre két éneklôs tehetségkutató is futott a magyar tévékben. Mi most kicsit az újabba nézünk bele, méghozzá annak egyik mentora, IFJ. MALEK MIKLÓS segítségével, miután az elôzô oldalon kanadai rocksztár szerzônk, Danko Jones már elmondta – szokás szerint kendôzetlen – véleményét az a mûsor amerikai változatáról. Lángoló Gitárok: Mit vártál, amikor elvállaltad az X-Faktor egyik mentorának a szerepét? Malek Miklós: Én tudatosan elvárások nélkül állok hozzá mindenhez, amivel foglalkozom. Ezt azért teszem, hogy ne határoljam be elôre azt, hogy egy projekt mivé fejlôdhet. Jelen esetben inkább reménykedtem abban, hogy lesz sok kiemelkedô tehetség a mûsorban, mert nélkülük hiába okosak a mentorok. LG: És megkaptad ezeket? MM: Szerencsére volt bôven tehetség és meglepetés is mindenki számára. Nekem az egyik nagy meglepetés az volt, hogy az RTL csapata milyen szívvel-lélekkel és óriási bedobással dolgozott az X-Faktoron. Mi, mentorok is egy nagy család részévé váltunk, akik mind azon voltak, hogy a versenyzôk a legjobbat tudják magukból kihozni. LG: Most, hogy vége a mûsornak, foglalkozol tovább valamelyik versenyzôvel? MM: Épp tegnap volt az elsô találkozó a 2010-es X-Faktor-versenyzôk és a mentorok között ahol én az interneten keresztül voltam jelen. Megbeszéltük, hogy hol tartanak most a karrierjükben és mi legyen a következô lépés. Ez havi rendszerességû zárt fórum, amit azért hoztunk létre, hogy tudjuk segíteni, tanáccsal ellátni a mentoráltakat, akik most már az élet színpadán foglalják el a helyüket.

72 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Sokan az X-Faktorhoz hasonló mûsorok szemére vetik, hogy teljes mértékben elnyomják az indulók egyéniségét. Ez kiküszöbölhetô? MM: A tehetségkutatós tévémûsorok most nagyon divatosak a világon mindenhol és rengeteg új elôadónak adnak olyan lehetôséget, amit másként talán sosem kapnának meg. Persze nem lehet mindenkibôl szupersztár, mert akkor nem maradna közönség. Viszont nekem az a meggyôzôdésem, hogy egy igazi egyéniséget nem lehet elnyomni. Erre jó példa Király L. Norbi. LG: Az X-Faktor tehetségkutató vagy show-mûsor? MM: Mindkettô és még más elemeket is ötvöz. Simon Cowell, az eredeti X-Faktor atyja nagyon kitalálta a receptjét annak, hogy hogyan kell zenés mûsorral a nézôket a képernyô elé csalogatni. Elképesztô, hogy milyen izgalmas tud lenni az X-Faktor, mert sosem lehet tudni, hogy mi fog történni és közben észrevétlenül zenét visz a mindennapjainkba, ami jót tesz az ember lelkének. LG: A fôsodorbeliekkel szemben léteznek underground tehetségkutatók is. Ezeknek szerinted van értelme? MM: Ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek az emberek, muszáj, hogy megtalálja a nagy többséggel a hangot. Ha csak egy réteg érdeklôdik, akkor fennáll a veszélye annak, hogy nem tud a mûsor átütôen sikeres lenni.

LG: Rengeteget dolgozol külföldön. Mi a fô különbség az ottani, és az itteni módszerek között? MM: Nincsenek óriási különbségek. Fôleg manapság, amikor már egy laptoppal is csodát lehet mûvelni. Viszont rengeteg múlik a részleteken, amelyek kidolgozása elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon az óriási konkurencia mellett. LG: A kinti profizmust nem lehet Magyarországra elhozni? MM: Szerintem a profizmust nem hozzák-viszik, mint az árut a vásárra, hanem a szükség és a belsô igény kihozza azt az emberekbôl. A „kinti” jelzô pedig csak azokat a produkciókat takarja, ami egy másik ország határain túljut. Vagyis a jéghegy csúcsa. Ez alapján nem érdemes általánosítani, mert a valóság nem ilyen szép és csillogó. LG: Könnyû az olyan sztárokkal dolgozni, mint Jennifer Lopez vagy Anastasia? MM: Minél többet tud egy sztár, annál könnyebb vele dolgozni, mert akkor nem kell a sikert egóval kompenzálnia. Úgyhogy van bôven pozitív és negatív élményem is. De általában az ilyen kaliberû sztárok annyira be vannak táblázva, hogy egy dal stúdiófelvételeire gyakran csak egy pár órájuk van, ami felgyorsítja az eseményeket! LG: Miért nincsen igazi magyar világsztár szerinted? MM: Ennek természetesen több oka is van, amibôl kiemelnék néhányat. Elôször is a „világsztár” nem csak egy személy, hanem olyan „produktum” akit és amit a világ legtöbb országában el lehet adni. Ezt a fogalmat általában csillogással, tehetséggel, könnyedséggel azonosítjuk, pedig inkább rengeteg munka van mögötte. Mégpedig sok-sok ember munkája, akik azon dolgoznak, hogy ez az üzleti vállalkozás sikeres legyen. Viszont egy ilyen apparátust el kell tudni tartani, ami nagy piacot és keresletet igényel. Másrészt, ha megvizsgáljuk a világsztárok hátterét, akkor fel fog tûnni, hogy a döntô többségük angol nyelvterületrôl származik. A többiekrôl viszont azonnal tudjuk, hogy milyen országból jöttek, mert a zenéjük képviseli ezt valamilyen módon. A „külföld” utánzása olyan, mint vizet vinni a tengerbe, eredetit és érdekeset kell kreálni, ami beazonosíthatóan „magyar” és akkor van esély arra, hogy felfigyeljen a világ. LG: A magyar zenei életre sokszor ráfogják, hogy lassan érnek ide a külföldi trendek. Ma, az internet korszakában szerinted még mindig így van?

MM: A trendek kis csoportokból indulnak és aztán a tömegek ízlése és szokásai tartják ôket életben. De mivel az ízlés területenként változik, nem tud minden trend mindenhol mûködni. Nem is lenne jó ez, mert a világ kezd túl egyforma lenni. Ha manapság végigséltálsz London fôutcáin csak olyan boltokat látsz, amelyeket minden más nagyvárosban is megtalálsz. Szerintem fontos az, hogy megmaradjon az egyénisége Magyarországnak ezért nem feltétlen kell a külföldi trendekre túl nagy hangsúlyt fektetni. LG: Egy magyar elôadónak érdemes itthon angolul próbálkozni vagy ennek csak akkor van értelme, ha külföld felé is nyitni akar? MM: Aki a nemzetközi popzenében érvényesülni szeretne, annak mindenképp szükséges angolul is elkészíteni a felvételeit, de persze ettôl még nem garantált a siker. Minden országnak megvan a saját zenei szubkultúrája, ahol általában az anyanyelvet részesítik elônyben. Úgy hiszem Magyarország is ilyen. De például Svédországban vagy Japánban, sôt Kínában is szeretik keverni az angolt a helyi nyelvvel a popzenében. LG: Ha az X-Faktor folytatódik, vállalni fogod a további munkát? MM: Az RTL már 2010-ben bejelentette, hogy az X-Faktor folytatódik. Nekem ez olyan élmény volt, mint egy hullámvasút, amire kis szünet után szívesen felülök még egyszer. De hivatalosan még nem volt errôl szó. LG: Jelenleg min dolgozol? MM: Több érdekes projekt is várt, amíg távol voltam. Hamarosan útjára indítok egy új, fiatal elôadót, akire már nagy az érdeklôdés. Dolgozom egy animációs film zenéjén a Simpsons család alkotóival és természetesen a saját lemezemet sem hagyhatom ki a sorból, hiszen ebben az évben végre befejezem azt is. //Interjú: Dankó Gábor n

profil

Miért fizetek a zenészeknek a mobilom után?

A Nokia pert vesztett az Artisjusszal szemben, ezért a telefonokkal együtt értékesített memóriakártyák után évekre visszamenôleg is be kell fizetnie a jogdíjat. A hír január elején bejárta a nagy portálokat, ha munkaidôben, két Facebookstátusz update és némi flashjátékozás közben futotta át valaki a szûkszavú cikkeket, valószínûleg azt gondolta, hogy a szerzôi jogi lobbi újabb nagyarányú gyôzelmet aratott az mp3-kultúra ellen. Pedig csak néhány rosszul megfogalmazott szón vitatkoztak a bíróságon.

tergom Megyei Bíróság szerint viszont a jogdíjkezelôk 2002 és 2006 között pontatlanul fogalmaztak, így a Nokia nem tudhatta mi után is kell fizetnie. Ezentúl tehát biztosan jogdíj jár a belsô memóriák és a memóriakártyák után is, de a két egymástól eltérô döntés miatt az eddigi évek gyakorlatáról vagy a fellebbviteli bíróságon születhet majd egymással egybecsengô ítélet, vagy a Legfelsôbb Bíróság mondja ki végül az utolsó szót.

Másolni szabad, megosztani nem Az ítélet és a kis hír azért arra jó volt, hogy még egyszer el lehessen mondani, hogy mit is jelent a magáncélú másolás, és miért is kell fizetni az üres CD-k, DVD-k, memóriakártyák és persze az üres kazetták után, már ha még talál a boltokban valaki ilyet. A magyar jog szerint magáncélú másolásnak számít minden olyan másolat, amely „saját vagy széles ismeretségi kör mûélvezetét szolgálja”. A szabályozás szerint minden mozgókép vagy hangzóanyag, film, videó, zene sokszorozható a jogtulajdonos engedélye nélkül is, hiszen a magáncélú másolás díját már kifizettük akkor, amikor megvettük a hordozót. A szoftverekre, talán a jogvédôk erôsebb lobbiereje miatt, de szigorúbb szabályok vonatkoznak: programról mindössze egy biztonsági másolat készíthetô, az is csak saját célra és saját berendezésen, vagyis nem ugorhatunk át a haverhoz, hogy írd már ki nekem azt a hentelôs zombis játékot. Amikor az üres adathordozó utáni díjat kitalálták, még ugye nem volt egy kattintásnyira a világ, ezért arra még csak nem is gondoltak, hogy a széles ismeretségi kör akár több millió embert is jelenthet. Éppen

De kezdjük a legelején, sôt még annál is korábban, amikor még mobiltelefon és mp3 sem volt, sôt a Nokia még gumicsizmát gyártott csak. 1965-ben, alig öt évvel azután, hogy a Nokia egyáltalán megalapította elektronikai eszközöket gyártó részlegét, Németországban bevezették az üres információhordozók árába beépített úgynevezett üreskazetta-díjat.

A gumicsizma után Az orsós és késôbb a kazettás magnók megjelenésével ugyanis elôször szembesültek a jogtulajdonosok, a kiadók, és természetesen a zenészek és a zeneszerzôk, hogy munkájukért nem fizetnek a tömegek, hiába írnak slágert, amit az egész világ dúdol, sokan egyszerûen csak lemásolják az albumokat, anélkül, hogy fizetnének érte. Az üres hanghordozók után fizetett díjat azért találták ki a jogalkotók, hogy ne kelljen betiltani a másolást, de a szellemi termékek kiötlôi is megkapják jussukat a megerôltetô rímfarigcsálás és dallamírás után. A módszer hátránya, hogy így az is fizet, aki mondjuk saját horkolását veszi magnóra, de még így is ez tûnik a legjobb megoldásnak: nem kell betiltani a másolást, de a zenészek is pénzükhöz jutnak. A VHS-kazetták elterjedésével a jogdíjat kiterjesztették a mozgókép rögzítésére alkalmas adathordozókra is, a befolyt pénzekbôl pedig különbözô jogdíjkezelôk közremûködésével a filmstúdiók, és természetesen a rendezôk, színészek is részesülnek. Magyarország 1982-ben, Európában harmadikként vezette be a rendszert, és azóta is legális

74 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

nálunk a magáncélú másolás, az üres hordozók után fizetett jogdíjat pedig elosztja egymás közt öt nagy jogkezelô: a zeneszerzôket és írókat képviselô Artisjus, az elôadómûvészek jogdíjügyeit intézô EJI, a kiadókat tömörítô Mahasz, a filmgyártókat érdekeit védô Filmjus és a vizuális mûvészek nevében fellépô Hungart. Egyébként a Nokiával szemben ugyan az Artisjus lépett fel a bíróságon, de a többi négy jogdíjkezelô érdekeit is képviselte.

PALATINUS-JÁTÉK

Csak a múlt

A. PET SHOP BOYS: IT’S A SIN

A per pedig csak arról szólt, hogy 2002 és 2007 között a Nokia kár tyafüggetlenként értékesített telefonjai után is fizessék be a jogdíjat, mivel a három nagy szolgáltatóval már megállapodott az Artisjus, vagyis a Telenor, a Vodafone és a T-Mobile üzleteiben vásárolt telefonok árába már évek óta beépítették ezeket a költségeket. Magyarországon pedig a telefonok több mint kilencven százalékát ezek a szolgáltatók adják el. A Nokia viszont úgy látta, hogy a szabályozás nem egyértelmû, így a márkaboltokban és független kereskedôknél értékesített telefonok után nem fizetett, ebben a kérdésben döntött most a bíróság. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, egy másik bíróság elôtt a Samsung már egyszer pert vesztett, de nekik nem csak a telefonok mellé csomagolt memóriakártyák, de a 64 MB-nál nagyobb belsô memóriák után is fizetniük kell. A Nokia ügyében eljáró Komárom-Esz-

ezért a jelenlegi jogértelmezés szerint ugyan a torrentek töltögetése magáncélú másolat készítésének számít, viszont más szellemi tulajdonát engedély nélkül nem lehet terjeszteni, vagyis letölteni szabad, megosztani viszont nem. A szabályozás szerint egyébként jelenleg nem kell fizetni a merev lezemek után, mivel ezeket nem elsôsorban zene és mozgókép tárolására használjuk, és a nyaralási fotók vagy éppen a Windows rendszerfájljai után nem jár jogdíj a mûvészeknek. A jogkezelôk azonban folyamatosan nézik, hogy mégis mirôl és hogyan hallgatnak zenét az emberek, vagyis az új technológiák megjelenésével, elôbb-utóbb minden, leginkább multimédia tárolására használt eszköz jogdíjköteles lesz. //Szabó Zoltán n

Válaszolj helyesen a következô kérdésre és nyerd meg a kultikus angol filmrendezô, Derek Jarman Chroma címû könyvét!

AZ ALÁBBIAK KÖZÜL MELYIK DALHOZ KÉSZÍTETT VIDEOKLIPET DEREK JARMAN?

B. TALK TALK: LIFE’S WHAT YOU MAKE IT C. METALLICA: ENTER SANDMAN A helyes megfejtést küldd április 1-jéig e-mailben az info@langologitarok.hu címre, a subjectbe írd be: PALATINUS-JÁTÉK! [Ne felejtsd el a postacímedet is megírni!]

interjú

DZSESSZ héttôl, parti éjfél után Ezúttal nem egy interjút lehet olvasni az aktuális számban, hanem egybôl hármat: különbözô programszervezôket kérdeztünk az este mechanikájáról, azaz arról, hogy a dzsesszre jó fiúk járnak, akik ha 7-re írod ki a kezdést, akkor ott is vannak, a partikra meg rossz fiúk, akik éjfél elôtt meg sem jelennek. Hogy mi más derül még ki, arról MOGYORÓSI JÁNOS (Corvintetô), PÁNDI BALÁZS (A38 Hajó) és FÜLÖP „BOBI” ADRIÁN (Instant) mesél. Lángoló Gitárok: Mióta és melyik színtéren szerveztek bulikat? Pándi Balázs: 2001 óta szervezek, de semmilyen színtérhez nem tartozott különösebben az, amit csináltam. Talán egyedül a breakcore volt az, amivel konkrétabban össze lehetett kötni a tevékenységeimet, de szerveztem dzsessztôl a kortárs kamarazenén át a death metalig mindent az elsô naptól fogva. Ugyanezt a szellemet vittem tovább, amikor 2009-ben felkértek, hogy legyek az A38 második programszervezôje. Mogyorósi János: Én a Sziget Pesti Est-színpadán kezdtem élôzenés koncertekkel, és hat évre ott is ragadtam. Közben jöttek még egyéb Estes rendezvények, aztán három év Zöld Pardon, zenekarok menedzselése, de mostanában a kevésbé mainstream – inkább elektronikus – köröket boldogítom a Corvintetôn. Fülöp Adrián: Három éve, amióta az Instant nyitva áll, én szervezem a koncertektôl a nagy ritkán jelentkezô színházig a DJ-s elektronikus zenei partikig az összes rendezvényt. Az én helyzetem a szervezéssel kicsit egyszerûbb, mint a szokásos, mivel én a programszervezôi pályafutásomat egy adott helyen kezdtem, és azóta is ott dolgozom. Nem kell minden olyan körülményt figyelembe vennem, amit a legtöbb parti-, koncertszervezônek, vagy legalábbis más dolgokra kell ügyelnem. LG: Jellemzôen mi mozgatja meg a színtereteket? Jegyársörár? Rangos külföldi fellépô? Sok zenekar egy árért? PB: Színtérfüggô. Manapság egyre kevesebben járnak konkrétan zenekar/zene miatt. Inkább az számít, hogy ha hangzatos a sorozat vagy szervezôgárda neve, szép a szórólap, ami miatt az emberek úgy érzik, hogy fontos nekik X helyen megjelenni. A sörár az, ami a legkevésbé számít, mert arra soha nem fájt költeni az embereknek. MJ: Úgy gondolom mindegyik verzióra fel lehet építeni egy estét, és ez kell is ahhoz, hogy minél szélesebb réteget tudjunk megmozgatni. A sörár talán annyira nem befolyásoló tényezô, ha jó név a fellépô, úgyis jön a „zsûri”. A jegyár már jóval érzékenyebb kategória, még úgy is, hogy próbáljuk inkább a saját keresettel, már kialakult, stabil egzisztenciával rendelkezô vendégeket bevonzani. Van, aki a fellépô rajongója, van, aki csak egy bizonyos szubkultúra bulijaira jár, van akinek ez a hétvégi összeröffenése a kollégákkal és persze van, aki csak csajozni akar. A lényeg, hogy mindenki megtalálja az aktuálisan hozzá illô zenei asszisztenciát. FA: Az Instant rendkívül összetett vendégkörébôl adódóan nem an�nyira egyszerû mindenkinek a kedvére tenni. Induláskor az elektronikus zene túlsúlyozása mellett döntöttem, egyszerûen kiindulva a saját ízlésembôl. Természetesen a profitorientált vendéglátás nem sokáig tûrte az öncélú keményebb partikat, hisz tele a ház más beállítottságú emberrel, így hamar kompromisszumokat kellett kötnöm. Azért túlzásokra nem kell gondolni, hála Istennek most nagy divat például a

76 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

funkbreak, ami közös nevezônek nevezhetô a dallamosabb, slágeresebb zenék és az elektronikus zene közt. Emellett a szélesebb kör kielégítését az Instantban úgy oldottuk meg, hogy létrehoztunk két kisebb helyszínt, ahol a populárisabb „emerkettôs” és „diszkóslágeres” vonal mellett a Tilos rádió DJ-i által prezentált alternatív vonal is képviseltetheti magát. Aki így sem tud táncolni, az nem is akar. LG: Ahová szerveztek, ott van törzsközönség, akiknek gyakorlatilag mindegy, hogy mit hallanak, vagy csak a jó programmal lehet lecsábítani ôket? PB: Inkább azt mondanám, hogy egyre több olyan visszajelzés érkezik, illetve olyan vélemény olvasható fórumokon és blogbejegy zésekben, amelyben kiemelik, hogy hozzánk, az A38-ra szeretnek leginkább járni szórakozni, a jó hang, és a normális, ám mégis rendhagyó környezet miatt. MJ: Törzsközönsége a legtöbb helynek van, de ez többnyire éppen azért alakul ki, mert az ott hallható zenei fôsodorral eltaláltuk ezeknek az arcoknak az igényeit, vagy mert éppen újat tudunk nekik mutatni. A mai „netaktív” zenefogyasztók célzottabban és hatékonyabban utána tudnak menni az általuk preferált zenéknek, és nem csak a média által tálalt, lejárt konzerveket eszik. Ma egy átlagos klublátogató telefonján több zenei stílus képviselteti magát, mint amennyit egy sima kereskedelmi tévé vagy rádió fel mer vállalni. Ilyen közönség mellett nem lehet sokáig alibizni. Ha gyenge a zenekar vagy szar a DJ, az komoly rombolást tud végezni a nézôszámon és a hely megítélésén egyaránt. FA: A programjaink nagy része épül pont a törzsközönségre, hiszen, mint azt már említettem, az Instant olyan egy speciális tér, amely inkább fókuszál az egységre, mint hogy elszeparálná a tánctereket. Így tehát bízunk abban, hogy az amúgy is nagyszámban jelen lévô közönség táncol egyet, ha kedve támad. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy bármire nem táncol az ember, akármilyen részeg is. Ha rossz a DJ vagy a banda, akkor nincs tánc. Természetesen a törzsközönség kiszolgálása mellett vannak napok, amelyekre rendszeresen jelentkezô klubestekkel szoktatjuk oda az embereket, így válnak törzsvendéggé. Persze a 10 éve mûködô Ablak-A-Dubra befogadása nem nagy feladat, de egy kedd esti telt házas koncert-klubest összehozásán már kell dolgozni. LG: Van-e olyan idôintervallum, amikor megjelenik a tömeg? Azaz mi a legkorábbi és legkésôbbi idôpont, amire még érdemes zenét szervezni? PB: Ez is változó. Például, ha szervezel egy dzsesszkoncertet és kiírod 7-re a kezdést, akkor ott 7-kor el kell kezdôdnie, és el is tud, mivel megjelenik az az x ember, akit érdekel. Ha partit csinálsz, kiírhatod a fôfellépôt 9-re, de éjjel 1-ig egy lélek nem fog lejönni. Egy idôben ez

probléma volt pl. a breakcore-buliknál, ahol találkozott a két közönség, azaz a hagyományos érdeklôdô koncertre járó és a partizó. Az egyik este tízkor már kérdezte, hogy miért vannak ilyen kevesen, és mikor kezd már a fellépô, a másik meg akkor indult még át a haverjához bemelegíteni. MJ: Ez erôsen programfüggô. Este kilenctíz órás kezdéssel nálam csak a koncertek mûködnek. Az elektronikára kihegyezett arcokat éjfél – fél egy elôtt nehéz berántani. Náluk addig tart a bemelegítés az estére, viszont ôk tovább is maradnak. FA: Érdekes kérdés ez az idôintervallum dolog. Mivel az Instanban gyakorlatilag 10 órára megtelik a hely, akár már az ôrült táncolás is elkezdôdhetne akkor – de mégsem így van. Hiába neves a DJ és jó a zene, a közönség nem hajlandó éjfél elôtt aktivizálni magát. Az elsô lézengôk 11 körül beesnek a tánctérre, de éjfél elôtt komoly buli sosem várható. A parti vége ennek következtében persze csak toldódik, így, ha hagynánk, akkor táncolnának az emberek 7-ig. LG: Összeegyeztethetô az „underground antikapitalizmus” a fizetôvendégek számának maximalizálásával? PB: Tessék? Milyen antikapitalizmusról beszélünk, amikor a legundergroundabb zenekar is már a bögrétôl kezdve a hûtômágnesen át a macskakajáig mindent árul a turnén a logójával nyomva, meg még el sem tudja játszani a számait, de már tízféle turnépólója van? Viszont ha maximalizálni akarod az emberek számát, akkor kevesebb lesz a bevétel, ami eléggé antikapitalista dolog. MJ: Ezen dolgozunk, de nem mennék bele a mélyebb fejtegetésekbe. Úgy érzem, hogy egy programszervezônek egyszerre kell képviselnie a közönség, a helyszín és a fellépô érdekeit. Enélkül senkivel sincs hos�szabb távon együttmûködés. De ha jól dolgozunk, akkor létezik az az üzleti modell, ahol mindenki együtt örül és még hitelesek is maradtunk. LG: Mi alapján válogatjátok a magyar fellépôket/DJ-ket a helyre? Zene minôsége vagy a behozott vendégek számítanak? PB: Nyilván mindkettô számít, de sajnos azért annyira sok minôségi hazai produkció nincs, hogy nagyon válogathatnánk. Szerencsére azonban azt a létezô keveset összefogják profi szervezôk, akik stabil partnereink és akikkel évek óta remekül együtt tud mûködni a hajó. MJ: Mindkettô számít. Minôségben egy bizonyos szint alá egy jóérzésû programszervezô nem megy, ha szereti a munkáját. Mivel mindenki pénzbôl él, az ár/érték arány azért fontos. Aki jókat játszik, a pályája felfelé ívelô szakaszán van – tehát még megfizethetô, de már korrekt tömegvonzással rendelkezik – azt mindenhol szeretni fogják. Innentôl természetesen a szervezô szubjektív ízlése is dominál. De programokból jelenleg túlkínálat van, szóval most lehet mibôl válogatni.

MJ: Nálam nincs. Volt már rá példa, hogy felajánlották, hogy kipótolják a napidíjamat. Ezeket alapból „szkippelem”. Lehet, hogy régimódi vagyok, de ha valakit arra érdemesnek tartok, hogy elôadja a produkcióját, azért én pénzt adok. LG: Láttatok bármi törekvést arra, hogy a PA cucc színvonalába és a teremakusztikába valamelyik koncertterem anyagiakat fordítson? PB: Ez az A38-on évekkel ezelôtt megtörtént. Úgy is szól a hely, hogy már az is jól szól amikor felpakolsz a színpadra. Erre olyannyira figyelünk, hogy folyamatosan korszerûsítjük a hang- és fényrendszert. MJ: Tény, hogy itthon a legtöbb helyszínen nagyon elhanyagolják ezt a kérdést. De, hogy pozitív példát is említsek, utoljára decemberben valósult meg egy ilyen törekvés a Corvintetôn. Ennek határozottan hallható eredményei vannak. FA: Komoly fejlesztésekbe a ház adottságai miatt nem tudunk kezdeni: a PA-rendszerünket a szomszédaink így is elegendônek titulálták, a hangszigetelés egy pince esetében pedig óriási költség. Arról, hogy a kormány mennyire segíti elô az ilyen helyzetek megoldását, arról ne is beszéljünk, hiszen biztos rengeteg pályázat van, ami az ilyen helyzetek európai kezelésére sarkall, csak egy sem jut eszembe... // Interjú: Tóth András n

LG: Van olyan, hogy a fellépô fizet azért, hogy fellépjen? PB: Nálunk nincs, remélem máshol sincs.

interjú

Kísérletezünk mindennel

A stúdióinterjú sorozatunkban bepillanthattatok már veterán elektronikus zenekarok, popdalszerzôk vagy barkácszenészek munkamódszereibe is, ám olyan fokú maximalizmust és kompromisszum nélküli elhivatottságot még valószínûleg nem tapasztaltunk egy interjúalany esetén sem, mint a SUBSCRIBE-nál. A harmadik lemezét ezekben a percekben is készítô zenekar pontosan tudja, hogy mit akar, és konkrét elképzelése van arról, hogy miként érheti ezt el. Anga-Kis Miklós basszusgitáros nekünk is elárult ezt-azt.

LG: Mit használtok gitárfelvételhez? Volt kísérletezés? AKM: A gitárokat úgynevezett reamping technikával vettük fel. Ez azt jelenti, hogy elôször csak vonalgitárokat rögzítünk, és késôbb (egy direkt erre kitalált) ReAmp Di box segítségével ezeket a vonaljeleket kijátsszuk a témához legmegfelelôbb erôsítôn és ládán. Ez azért jó, mert nem kell elôre eldönteni a gitársoundokat, hanem tudunk variálni akár a keverés közben is, ha a számhoz más gitárhangzást szeretnénk. Csak abban kellett elôre dönteni, hogy melyik témát melyik gitáron szeretnénk játszani. A lemez újdonsága hogy mélyebbre hangoltunk, direkt ehhez a lemezhez vettünk egy héthúros telecastert, ami szerencsére beváltotta a hozzá fûzött reményeket. A másik oldalon Tamás Yamaha SG-je szól, amit eddig is használtunk a lemezeinken, de ha oda is mélyebb hang kellett, akkor egy héthúros Music Man John Petrucci modellt használtunk. Van pár dal, amihez nem volt szükség a hetedik húrra ott egy Gibson Les Paul Studio szól a Yamaha SG mellett, a tiszta soundokhoz pedig Fender Telecastert és Stratocastert használtunk, illetve egy ESP Stephan Carpenter modellt. A Reampinget még nem kezdtük el, de több erôsítô és láda is versenyben van: Peavey 6505, Mesa Boogie Dual Rectifier, Marshall. Kísérletezünk mindennel. A Facebook- és YouTube-profilunkon egyébként rengeteg videót és képet találtok a stúdiómunkálatok minden szakaszát érintve. LG: Általában egységes az elképzelés és az álláspont hangzás terén, vagy nehéz hat embert közös nevezôre hozni? Esetleg van egy vagy több kinevezett fônök? AKM: Hangzás terén általában egyetértünk. Esetünkben inkább az egyes emberek igényeinek megvalósítása és egy egységes hangkép kialakítása a nehéz, a zene eklektikussága miatt. Amúgy meg demokrácia van, és a zenekari tanács hozza meg a döntéseket. Egy elôterjesztés elfogadásához 51%-os többség kell.

Lángoló Gitárok: Hol készültek a felvételek? Anga-Kis Miklós: A Super Size Recording stúdióban (volt Bakery) dolgozunk Atissal, a gitárosunkkal. Az eddigi felvételeink a Bakeryben készültek, ami idôközben összeolvadt a törökbálinti volt P stúdióval, létrehozva ezzel az SSR stúdiót. Itt nem csak a technikai háttér adott, de lehetôségünk volt ideköltözni, és 2 hónapig csak a lemezre koncentrálni. LG: Mennyi idôt vesznek igénybe a felvételek? AKM: A tervek szerint két hónapot, aminek jelenleg a felénél járunk. Felmentek már a hangszerek, jelenleg az éneklés folyik. LG: Mennyi kreatív teret hagytok magatoknak a stúdiózásra? AKM: Még soha nem vonultunk stúdióba ennyire kész dalokkal. A 2010-es fesztiválszezon után nem turnéztunk, hogy a zenekar életében elôször tényleg csak a próbákra koncentrálhassunk. Decemberben volt, hogy heti ötöt próbáltunk, és ezek között akadt olyan, amelyik 8 órán át tartott. Január elsô hetében pedig beköltöztünk Atis lakásába és mindent feldemóztunk. Igazából itt készültek el a dalok. Ez követôen kiköltöztünk az SSR-be és megkezdtük a felvételeket. Hogy a dalokba még a felvételek alatt is belenyúlhassunk, megfordítottuk a hagyományos felvételi sorrendet, és nem a dobbal, hanem a gitárokkal kezdtünk. Ezt már a második lemezen és az EP-n is így csináltuk.

78 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

LG: Még a stúdió elôtt, jellemzôen mi a dalszerzési metódus? AKM: Leviszünk a próbára különbözô mértékben kidolgozott dalokat, témákat, számrészleteket, és elkezdünk belôlük kerek egészeket készíteni. Aztán addig dolgozunk egy-egy nótán, míg jó nem lesz. LG: Melyik hangszerrel van a legtöbb meló és miért? AKM: Stúdiószempontból az ének a legidôigényesebb, legkényesebb. Eddig minden felvételünkön ezek rögzítése tartott a legtovább tekintettel a két énekesre, a rengeteg énektémára és a sok szólamra. De most az énekkel is sokkal jobban állunk, mint valaha. A szövegek nagy része is kész és fel van demózva. Ami még nagyon sok munkát igényel, az a dob. Minden más hangszernél sokkal könnyebben lehet mutyizni, könnyebben javítható. LG: Mennyire mentetek másfelé a korábbiakhoz képest? AKM: Mindig másfelé megyünk. Soha nem haladtunk a korábban kitaposott utakon. Más lesz, mint az egyes, kettes lemez, és más lesz mint a kislemez. A napokban úgy fogalmaztam, hogy végre megalakult az igazi Subscribe zenekar. 12 év után összecsiszolódtunk, és megtanultunk jó számokat írni. Ez lesz hallható a hármas lemezen.

LG: Legutóbbi lemezetek kreatív- és hangzástéren is hangos sikert aratott. Hogyan igyekeztek elérni, hogy a hírhedt magyar viszonyok közt is a lehetôség szerinti legjobb élô soundot produkáljátok? Van saját trükk, tanács, tízéves egyetemes bölcselet? AKM: Nagyon magasra tettük a lécet saját magunknak. Az is nehezítette a dolgot, hogy mindenki azt mondta, hogy a Stuck Progress lemeznél jobbat nem fogunk tudni csinálni. Én már decemberben éreztem, hogy meg fogjuk tudni ugorni a mércét, most januárban pedig már úgy gondolom, hogy nem egy és nem két lépcsôt fog feljebb lépni a zenekar. Ami az élô soundot illeti, azt folyamatosan fejleszteni kell. Tuningolni kell a hangszereket, pedálokat és mindenkinek invesztálnia kell a felszerelésébe. Az énekeseknek fülmonitor kell, hogy még jobban hallják magukat, még jobban tudjanak énekelni. De igazából a lényeg, hogy a világ legjobb hangmérnökével, Németh Marcival kell dolgoznunk. LG: Mennyiben különbözik a stúdióban felvett hangszerelés a késôbb élôben elôadott verziótól? AKM: Mivel rockzenérôl van szó, evidens, hogy a lemez és az élô produkció között számos különbség van mind hangzás, mind pedig hangszerelés terén. Sokszor egy-egy témát más felfogásban játszunk, újraértelmezünk a koncertek során. Nagyon jó móka egy-egy nótát más köntösbe öltöztetni, és a közönségnek is sokkal izgalmasabb lesz így a végeredmény. //Interjú: Eron Mezza n

Ajánld a lakhelyed

Paavo Lötjönen (Apocalytica) Paavo Lötjönen

Pihlajasaari kedvelt nudista fürdôhely

helsinki

John Garcia (Kyuss)

palm desert

finnország

usa, california

LÁTNIVALÓ

Így télen majdnem egyméteres hó borítja Helsinkit, és ez nagyon különös hangulatot ad neki. Karácsony elôtt olyan, mint valami télapóország, a gyerekek imádják. Nyáron érdemes ellátogatni a Helsinki melletti kisebb szigetek valamelyikére. Pihlajasaari kedvelt fürdôhely, nemcsak a strandoló családok számára, de a nudisták és a melegek közkedvelt csobbanóhelye is.

A nyugati part olyan hely, aminek nincs nagy történelme, viszont mindenképpen érdemes megnézni, hogy az itt élô ôslakosok hogyan tették élhetôvé a sivatagot. Az, hogy a semmi közepén kialakították az életet, és a homoktengerben kukorica terem, engem mindig lenyûgöz, ha rágondolok.

John Garcia

Palm Desert

TENNIVALÓ

Pulkka

Természetesen most hogy hó van, mi mást is lehetne csinálni, mint síelni. A környék hegyei erre teljesen ideálisak, aki pedig nem tud síelni, és nem is akar megtanulni, az tehet egy sétát valamelyik parkban. Ha ez sem tetszik, akkor próbáld ki a pulkkát, egy kis mûanyag hajószerû cuccot amibe bele kell ülni, és száguldani lefelé a dombon mint egy ôrült. Ez az úgynevezett pulkka maki.

A fesztiválunk, a Coachella Valley érdekes lehet a fiataloknak. Aztán hogy visszakanyarodjak a természetszeretetemhez, ajánlom a Palm Springs Aerial Tramway-t, ami garantálom, hogy életre szóló élmény. Képzelj el egy olyan felvonót, ami a sivatagból felvisz a hegyekbe. Közben, ha jól tudom, hét ökoszisztémán mész végig és látod a kihalt sivatagból az élettel teli hegyvidéket. Elindulsz a kis hüllôktôl és gyíkoktól, majd 15 perc múlva már medvét is láthatsz a természetes életközegében, és nem egy állatkertben.

Palm Springs Aerial Tramway

Jávorszarvas steak

Talán mondani sem kell, hogy a halételek kiválóak, és a finn halak nagyon finomak, ízletesek, jól tartjuk ôket. Mennyei a lappföldi rénszarvas és a jávorszarvas is. Jávorszarvast enni egyébként nagyon egészséges mind az emberre, mind a környezetre nézve, mert nagyon nagy károkat tesznek a vadonban, ha túlszaporodnak.

ENNIVALÓ

Humphrey Bogart

HALLGATNIVALÓ

Metálzenekarok közül szerintem jó a Stam1na, nagyon technikásak. Lehet, hogy nem fog tetszeni, mert finnül énekelnek, de nekem bejön. Popban meg remeklünk, onnan bárkit meg lehet hallgatni.

Rengeteg nagyon jó zenekar van, ez egyszerûen ilyen vidék. Dandy Brown, a Hermano basszusgitárosának a zenekara például: valami Dandy vad valamije, vagy nem is tudom, mi a neve pontosan. Élôben még nem láttam ôket, de a dalok nagyon rendben vannak.

ENNIVALÓ

Stam1na

80 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

Palm Springsben rengeteg olyan étterem van, ami úgy hirdeti magát, hogy ez volt Frank Sinatra meg Humphrey Bogart kedvenc helye, de én azt javaslom, hogy egy Steak House-ba menjetek, az az igazi.

Dandy Brown

the ENd

Johnny Ramone 1948.10.08. – 2004.09.15. Joey Ramone 1951.05.19.– 2001.04.15. Dee Dee Ramone 1951.09.18.– 2002.06.05.

„I enjoyed my life when I had nothing... and kinda like the idea of just being happy with me.” Joey Ramone

82 2011 #01 LÁNGOLÓ GITÁROK

1974-ben két queensi tróger, Douglas Colvin kézbesítô, és John Cummings építômunkás egy pénteki fizetésnapon, miután egy go-go klubban kicsit iszogattak, hirtelen ötlettôl vezérelve átballagtak a Manny’s gitárboltba és vettek egy-egy gitárt (egy Mosrite-ot és egy Danelectrót). Felhívták Jeffrey Hymant, akinek már volt némi némi szinpadi rutinja (egy Sniper nevû helyi zenekarral, ahová egy újsághirdetésre jelentkezett, mely így szólt: Öltözzünk be és legyünk sztárok!), hogy lenne-e kedve beszállni dobolni. Volt kedve. Hamar kiderült azonban, hogy Hymannek nem nagyon megy a dobolás, és Colvin sem tud egyszerre gitározni és énekelni, így némileg átrendezôdtek, szóltak Tommy Erdelyinek (született Erdélyi Tamás) és megalakult a Ramones. A nevet Colvin találta ki, mert azt olvasta valahol, hogy Paul McCarthy Paul Ramone álnéven szokott bejelentkezni szállodákban. Ezt követôen mindenki felvette a Ramone mûvésznevet. Így lett Douglas Colvin Dee Dee Ramone, John Cummings Johnny Ramone, Jeffrey Hyman Joey Ramone, Tommy pedig Tommy Ramone. Kezdetben megpróbálkoztak néhány Beach Boys meg Bay City Rollers-számmal, de nem ment, így elkezdtek saját dalokat írni. 1976-ban elsô lemezüket (Ramones) egy hét alatt vették föl a rendelkezésre álló 20 ezer dollárból 6400-at felhasználva, akkoriban, mikor a zeneiparban még idô és pénz nem számított. Egy évvel korábban a Queen A Night at the Opera címû albuma a Q Magazin szerint 120 ezer fontba került (a Ramones 33., a Queen-album 230. a Rolling Stone magazin minden idôk 500 legjobb albuma listáján). A Ramones gyors volt és szertelen, akárcsak a tagok élete. Sorozatos tagcserék, számtalan túladagolás és pokoljárás után végül a zenekar 1996-ban oszlott fel. Az alapítótagok közül már csak a budapesti születésû Tommy Ramone van életben. A zenekar 2002-ben bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be, idén pedig életmûdíjat kapnak (lásd hírek rovatunkat). //Bandi Ramone n