MÛVÉSZKÖNYV TRIENNÁLÉ LEÁNYFALU 2013
Zalán Tibor megnyitója
A
Guttengerg-galaxis temetésének divatja idején, tehát napjainkban, soha annyi könyv alatt nem roskadoztak a könyvesboltok polcai, mint most. Igaz, ezeknek a könyveknek a nagy része csak formájában felel meg a könyvvel szemben támasztható igényeknek, azaz, fedõlapjuk, gerincük és belsõ oldalaik vannak, tartamuk – és legyünk emelkedettebbek, hogy annál nagyobbat tudjunk zuhanni –, tartalmuk azonban köszönõ viszonyban sincs azzal az elvárással, amit egy könyvvel szemben támasztanunk kell. Temetünk, mert a logika ezt a korválaszt kínálja föl, miközben virágzik a halott, élõbb, mint bármikor azelõtt volt és lenni tudott. Mert mi is az a könyv? Egy olyan tárgy, amely üzenetet hordoz több-kevesebb betûmennyiséget elhasználva e közben. Minõségét tehát, elsõsorban, nem a külsõ vagy belsõ formája határozza meg, hanem a benne hordozott anyag üzenete, ennek a megformáltsága, más szóval, a megfogalmazásának mikéntje, szintje, irodalmiassága, igényessége. A könyv tehát üzenethordozó tárgy, a könyvmû, vagy mûvészkönyv ezzel szemben, de nem szemben állva vele, önmaga létét tételezi üzenetként, nem hordoz, hanem képvisel, nem tartalmaz, de egyben önmagának tartja fent a tartalom kitüntetett pozícióját is. A könyvmû tehát úgy hordozza önmagában az üzenetértéket, hogy immanens létezése mutat túl ezen a meghatározott bezártságon, lezártságon, ami mégiscsak könyvbe zárja a nem könyvként, hanem mûalkotásként létezõt. A mûvészkönyv nem illusztráció semmihez, legfeljebb önmaga létét illusztrálja a létezésével, létrehozottságával, még ha használ is verbális elemeket, melyek szöveg- illetve versidézet-töredékek formájában a mûvészkönyv felületi képzésében vesznek részt, tehát, formai elemekké degradálódnak, üzenet-jellegüket háttérbe szorítja a figuralitás dominanciája. A mûvészkönyv térben kiterjedt tartalom, ismételjük magunkat. Annyiban szobor tehát, amennyiben térbeli kiterjedése a legfontosabb dimenziói közé tartozik, és semmiképpen sem szobor abból az aspektusból, hogy nem valaminek a megragadása létrejöttének kényszere vagy szándéka, hanem csak – vagy már – az önteremtés aktusában dobódik a világba. A mûvészkönyv narcisztikus lény, önmagát sem tartalommal, sem konkrét üzenettel nem szennyezi be, önmagára néz a világra reflektáltság nagyfokú negligálásával, így alapfunkciójától fosztja meg átvett létformáját, a könyvet. A mûvészkönyv nem elolvasásra, hanem meg- és fölfejtésre vár. Létformájának talánya valójában a szobor zártsága és a zene kibontottsága közötti tartományban jelöli ki a helyét. A hang nélküli zenérõl, és a megformáltságában is talányt sugárzó szoborról beszélek, amikor ezen gondolkodom.
Köztes mûfajt teremt tehát a mûvészkönyv, de önmagában érvényes és felvállalt köztesség ez, tartozás valamihez, ugyan e gesztussal a valamihez tartozás lényegét egy másfajta lényegiségre felcserélve. Az olvashatóság helyébe a láthatóság tolódik, a kibontás nem kinyitással és végighaladással történik, hanem a zárt egység kitárulkozásának folyamata megy végbe befogadáskor, leegyszerûsítve ezt, egyetlen mûvészi gesztus kibontakozása, kibontakoztatása a találkozás lényege esetünkben. Ahogyan a szobrászati alkotásoknak címet ad a szerzõ, a mûvészkönyvek készítõi is címmel látják el alkotásaikat, ami, természetesen, legtöbbször csak a külsõ látható megragadását teszi lehetõvé – kivételt képeznek itt a valamely kész mûalkotást fölidézõ címadások. A kiállított mûvészeti tárgyak címein elgondolkodva én két kategóriába tudnám elhelyezni ezeket. A címek egyik nagy csoportja a fantázia-címeket viselné felosztásomban, a másik pedig a fantázia-felkeltõ címek dobozba kerülhetne bele (no, nem a dobozkönyvekbe, mert ilyesféle is látható itt, és az már egy mûvészeti megnyilvánu-lási forma, nem pedig a megnyitó kategorizálgató fantáziájának a terepe…) Ezek elõre bocsátásával, vannak talányos, vagy el- és továbbgondoltató címek, ilyenek A bátorság történetei a hit éjjelén elmondva, a BACH variáció hegedû kottalapra op 967, a Sleep line A, a Senzual line A, az Egy életút, a Sorskönyv és a Gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással. Már meglévõ, olvasható, ismerhetõ irodalmi alkotásokra utalnak vissza, mint kiindulópontra, vagy megidézett verbalitásra, a Szerintem, a Szótlanul és a Térd címek, utóbbi még demonstrálja is a hátborzongatóan ironikus Morgenstern-verset; Hármukban az a közös, hogy valamennyien egy-egy verset jelölnek meg kiindulási pontjukként, azaz, egy vers/szöveg továbbgondolása történik meg az alkotás létrehozásának folyamatában, azért, hogy a létrehozott mû lehetséges konnotációi ismét visszavezessék a nézõt a vers/szöveg-kiindulóponthoz. Szinte egyedül tekinthetõ biztos ironizálásnak tárgyára – avagy szemlélõjére – vonatkoztatva az Avagy a Bölcseség nem kiált-é...? címadás. Ebbõl a szempontból érdekes is lehet, de eldönthetetlen a 3D>html< (végtelen könyv), illetve A szerszámmal való fa kivágása cím hovatartozása. A továbbgondolandó, már-már a címadás feladatát a szemlélõre áthárító elnevezések a Minima Mozaik, a Leporello, a Mediterrán panoráma, a Levelek Kínából, a Limes, a Latin közmondások és a Tengerész diptichon. Felmerülhet önökben a kérdés, miért idõzöm el ennyit a címeknél. Bizonyára azért, mert erre a kis beszélyre fölkészültömben meglehetõsen sok töprengésre adtak számomra okot a címek. Mármint, hozzátesznek-e valamit a láthatóhoz, magyarázzák azt, netán eltérítik a lehetséges – könyvmûvek esetében használhatom a nem létezõ kategóriát – látvány-olvasatot. Nos, mivel fölmutatásra érdemes eredményre nem jutottam fölbontogatási kísérleteim során, ezt a továbbiakban az önök befogadási munkájaként kell megjelöljem. Csakúgy elcsodálkozásom és -tûnõdésem tárgyát képezte az alkotói módszerek és felhasznált anyagok hihetetlen gazdagsága. Hogy fölemlítsem ezek többségét: fa, fakeret, szövet, karton, lézer nyomtatás, zsanérok, fényképalbum keret, papír, viasz, olaj, csavar, öltés, nagyítólencsék, textil, vászon, akril, linómetszet, bõrnyomat, fürösztött papír, frottázs, kontúrrajz, monotípia, gipsz, papírmaratás, hímzés, tû, zöldséghéj, fémszálas csipke, csont, gomb, pénz, tükör, gyöngy, kavics, szitanyomat, kínai tus és pecsét stb. A mûvészkönyvek, vagy könyvmûvek tehát egyáltalán nem tartoznak a konvencionális értelmezhetõségû könyvek fogalom-körébe, úgy könyvek, hogy nem könyvek, úgy szobrok, hogy nem szobrok, úgy mindkettõk egyszerre, hogy egyiknek sincs dominanciája a létezésükben. Marad számunkra tehát magyarázatul a tautológia. A mûvészköny az mûvészkönyv. Ahogy a zongora az zongora, a poroltó pedig poroltó. Létezését tapasztaljuk és tudomásul vesszük, létformáján el kell tûnõdjünk, kategorizálásával pedig bajlódjanak csak a mûvészettörténészek. Nekünk, szemlélõknek, csupán egyetlen dolgunk van vele: fogadjuk be, fogadjuk magunkhoz, emeljük magunkhoz, illetve, hagyjuk, hogy ezek a különös, különösségükben nagyon szépen létezõ mûtárgyak magukhoz emeljenek bennünket. A 2013-as, Leányfalui Könyvmûvészeti Triennálét ezen gondolatok elõre bocsátásával megnyitom. ZALÁN TIBOR