Órák az időben

Így írunk mi

ÍGY ÍRUNK MI

HARCOS DÁNIEL (7.B) ÓRÁK AZ IDŐBEN

Folytatásos regény

Minden azokkal a fránya órákkal kezdődött. Vagy inkább azzal az unalmas tanórával. Kezdem az elejéről.

Tudjátok, klasszikus helyzet. Az ülő és fekvő póz közötti elnyúlás közepette, próbálod eldönteni, hogy a tanár mit mond. Negyedik óra volt a 210esben, és én piszkosul untam magam. Az előttem lévő tankönyvből csak színeket fogtam föl, bár azok közül is csak a rikítóakat. Elgondolkodtam a lét értelmén, mint azon így 11 órakor, leragadó szemmel szokás, és még egyszer megígértettem magammal, hogy ma emberi időben fogok lefeküdni. A táblára közben ábrák kerültek fel, talán betűk? Mindenki figyelmét elterelte egy pillanatra a döndülés. A közelben bontották azt az épületet, ahol Veres Pálné (a suli névadója) alapította annak idején az Országos Nőképző Egyesületet. Szomorú, hogy lebontják. Felnéztem az órára. 11 óra 36 perc. Ajjaj, mindenki elővette a füzetét! Ebből írás lesz. Naná, hogy nincs tollam. Miért is lenne? A zselé-halmazállapotból feltornáztam magam, és néhány szóban ismertettem a mellettem ülővel a tényállást. Közben már írt is valamit a tanár. Te jó ég, mi lesz ebből! Írás közben az órára pillantottam. 11 óra 36 perc. Ezek szerint az időérzékem is romokban. Ebben a pillanatban a bal padsorból valaki suttogott. Hátranéztem. Az osztálytársam az órájára mutatott, majd suttogta: két perc! Egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd egy erőteljes mozdulattal a tábla fölötti órára mutattam, amely 11 óra 36 percet mutatott, továbbra is, konokul. Mire ő megvonta a vállát, újra az órájára nézett, és súgta: már csak egy perc!

Mire én (egy gyors, ,,idenéz-e a tanár?” pillantás után) tátogtam: siet az órád! Itt tartottunk az intellektuális eszmecserében, mikor kicsöngettek. Miközben bosszúsan pakoltam a cuccaim, felpillantottam az áruló órára, mely egész pontosan 11 óra 36 percet mutatott. Tehát megállt. És még a házit sem tudtam leírni! Kifelé menet nyugodtabban is végiggondolhattam az eseményeket, és a bosszúságot felváltotta az érdeklődés. Pont, amikor hallottuk a döndülést, akkor lehetett 11 óra 36 perc. Pont, amikor senki nem nézett oda, akkor állt meg. Ez pedig határozottan érdekes. Vagy, mint minden csodának hitt jelenség: batár nagy véletlen.

Még nem volt kész a matek, ezért gepárd tempóban írtam az ablakpárkányon a számokat. Hallottam, ahogy megszólal mögöttem Timi. – Te meg mit csinálsz? – már a nyelvemen volt a frappáns: ,,szerinted?”, de visszafogtam magam. Ma nem veszek össze senkivel. Most pláne nem, tekintve, hogy kábé két percem van. Timi (látva, hogy az elkövetkezendő percekben nem kívánok neki válaszolni) ismét megkérdezte, ha lehet, még idegesítőbb hangon: – Te meg mit csinálsz? – közöltem vele, hogy házit, de még mielőtt belekezdhetett volna a hegyi beszédbe, másik ablakpárkányra vonultam át. Hú,

de utálom a Timit. Azzal visszatemetkeztem a matekba.

A matektanár elegánsan késett, mi pedig (akár egy gyászmenet) sorjáztunk be a terembe. A házim már kész volt. A tanárnő belevágott az anyagba, és én szépen lassan ugyanabba a katatón állapotba kerültem, mint az előző órán. A kinti építkezés elhallgatott, a padalatti posta nem üzemelt, mindenki el volt mélyedve az anyagban. Kinyújtóztattam a lábaimat, és egy oldalpillantással nyugtáztam az órát. Riadtan ültem fel. Az óra megállt. 11 óra 36 perckor. (folyt. köv.)