A Szent Koronarol maskent 1. rész

meg mindig túl kevés volt Moltkéval, a „hallgatag dánnal” szemben. Ezt az osztrák csapatok főparancsnoka, Benedek Lajos táborszernagy pontosan tudta, de hiába rimánkodott feletteseinek, hogy őrültség szembeszállni a poroszokkal, akiknek ekkor ráadásul már hátultöltös puskáik voltak, a parancs már ekkor is parancs volt.

Az eredményt ismerjük: Ausztria Kőniggraetznél ismét katonai erő nélkül ma­ radt, valamit tenni kellett, de sürgősen. És ekkor, a kritikus pillanatban, kikhez for­ dul Ausztria, na kikhez? Természetesen a Szabadságharc alatt állítólag teljesen ki­ vérzett és legyengült magyarokhoz! S csodák-csodája, azonnal került is valahonnan egy „haza bölcse” (akinek nevével kapcsolatban akár a „deákné vászna” is emle­ gethető lenne), s azonnal nyélbe is ütötte a Kiegyezésnek nevezett valamit. Innen már, ezekből a szép „békebeli időkből” aztán egyenes út vezetett Szarajevó, Doberdó, az Isonzó völgye, majd Trianon felé.

A másik szemléletes példa 1944. októberében vette kezdetét.

7 ? front már áttört a Kárpátokon, s Erdélyben járt. Ekkorra a magyar katonai e• Arőből a Don-kanyara miatt állítólag már nem maradt semmi. Már a német re­ guláris erők is teljesen szét voltak verve, s a széthullott csapategységek szilánkjai­ ból alakultak spontán új egységek, amelyek többnyire parancsnokaik nevét visel­ ték. (Schröder kancellár apja is ekkor esett el, síiját ma is fejkendős öreg nénikék gondozzák Erdélyben.) Ezen erdélyi harcok körülményeit nem magyar történelemkönyvekből ismerem, hanem német történészek írásaiból: ők írták le úgy, mint ahogyan most magam is.

1944. november elsején (ha minden igaz) az első orosz katona Battonyánál át is lépte a trianoni határt.

Ezután egy teljesen nyílt és sík terepen, mintegy 500 km-es szakaszon, valamifé­ le erő mégis majdnem fél évig megakasztotta „Briszolov gőzhengerét”. Mert az utóvéd harcok nem 1945. április 4-én szűntek meg Levél (Hegyeshalom) térségében, hanem április 15-17. körül, csak ezt tábornokai nem merték megjelenteni a Nagy­ baj uszúnak.

Ezután a front már úgy száguldott át Ausztrián, mint manapság turisták szoktak autóikkal: gyakorlatilag minden ellenállás nélkül. 1945. április 15-17. és május 9-e között már csak pár nap volt, s ekkor a front már Bajorország szélénél. Salzburgnál járt, ahol Szálasiék a kapituláció miatt elásták a Szent Koronát.

A harmadik példa ’56.

53-ban a „berlini dolog” mindössze másfél napig tartott, s a legnagyobb sérelem, ami az orosz páncélosokat érte, hogy kövekkel meghajigálták őket. (68-ban, a Prá­ gai Tavasz idején ez a sérelem annyiban fokozódott, hogy ott ráadásul még le is köpködték őket.)

Az orosz katonai vezetés Budapesten is valami hasonlóra számított, mint ami Berlinben történt, szóval egy kis „balhéra”. Számított, mert amikor Pesten még semmi sem volt, az orosz páncélosegységek már akkor vonultak Debrecen térsé­ géből a főváros felé. Aztán a sok „koktéltól” „berúgott” „néhány” tank, s végül még bombázógépeket is be kellett vetni. És ezt az egészet az ország összlakosságá­