Sport
Szerző: Kiss Balázs, Fotó: www.skrapid.at
SK Rapid, die west steht zu dir! Talán vannak, akik egyetértenek velem abban, hogy mindig a spontán bulik a legjobbak. Amit nem tervezünk napokkal előre, amit nem futtatunk át a fejünkben százszor azelőtt, mielőtt még megtörtént volna, amiről két órával azelőtt, hogy belekeveredtünk volna, még azt sem tudtuk, hogy aznap lesz. Az esetek döntő hányadában az ilyen banzájok az „Igyunk meg egy sört” kezdetű invitálással kezdődnek, de mi most (kivételesen) nem ezen a szálon gombolyítottuk tovább a történetünket. Rapid meccsen jártunk, Novota Janit láttunk… Szerda délután két óra tájban megcsörren a telefonom: – „Nem megyünk át este Bécsbe meccsre?” – kérdezte László. (László szerény srác, nem szeretné, ha a becenevén szólítanám a cikkben. Fél, hogy sokan felismernék. Így meg senki sem hívja őt, pedig valóban ez a neve: László.) – „Rapidra?” – „Rapidra!” – „Csak mi ketten?” – „Csak mi ketten!” – „Többiek?” – „Pudingok!” – „Jegyünk van?” – „Nincs. Blindre.” – „Annyit azért várj, míg szerzek a Janitól.” – „Tudsz?” – „Megpróbálok…” Délután fél hatkor kocsiba be, irány Bécs: Rapid Wien – Sahtar Donyeck, Bajnokok Ligája playoff-kör, kezdés 20:45-kor. A két jegyet Jani feleségétől, Katikától kell átvennünk, nincs más hátra, mint nyomni a gázt, 52
hogy odaérjünk időre. Bécs belvárosáig folyamatos a haladás, Bergnél menekültekkel teli konténerlakásoknak még se híre, se hamva. A villanytérkép jelzése szerint még másfél kilométer a célállomás, amikor jön a dugó. Pontosabban nem jön, hanem ott van. Mi megyünk bele, de nagyon. Másfél kilométer, húsz perc alatt, majd a kanyar után, az irodaházak mögül kidugja egyik „vállát” az Ernst Happel Stadion. Utána a másikat, s ahogy a minduntalan nagyobb tömeg hömpölyög felé, úgy válik egyre szerénytelenebbé, és mutat magából többet és többet. Itt vagyunk. Illetve még csak a parkolóházban, annak is a legtetején, a harmadik emeleten, az utolsó sorban. Akkor még nem tudjuk, hogy később ennek a szabad parkolónak még megfizetjük az árát a kifelé tartó plusz egy órás várakozással, de most ez nem számít; át kell venni a jegyeket, negyvenöt perc múlva kezdés. Katika már vár ránk a megbeszélt helyen, pénz és jegyek gazdát cserélnek, irány a stadion! A beengedő kapuk előtt kígyózó sorok, némelyik a „saját farkába harap”, úgy felkunkorodik, ám tülekedésnek semmi nyoma, mindenki türelmesen vár a bejutásra. „Szerdahelyen V-alakban nyomakodna a nép” – mondja László. De ez nem Szerdahely. Ez Ausztria. Mögöttünk magyar szó hangzik fel: fradisták. Előttünk angol: nem fradisták. Végre bejutunk. Lászlón látom, hogy izgatott, korábban még nem járt az Ernst Happelben. Chelsea-meccsen már volt a Stamford Bridge-en, de arról az volt a véleménye, hogy a londoni szurkolók pudingok (vagy inkább így: puddingok). De ez itt nem London, ez Bécs! A 46 ezer ember teljesen megtölti a stadiont. „Wir sind die Grünen,