SZÓRAKOZTATÓ / IRODALOM
Szerző: Bögi Róbert / Grafika: Gocoň Laci
Tompa Mihály: A gólyához A regények és az elbeszélések után ezúttal rendhagyó módon egy felvidéki költő versét hoztam el önöknek. Az utóbbi hónapok történései egyenesen egy mélabús, ámbár gyönyörű költeményért kiáltanak. Bizonyára nem csak én voltam vele úgy, hogy az iskolában ránk erőltetett verseket nyűgként éltük meg, és például a Walesi bárdoktól egyenesen szövettani vizsgálat után sóvárgott szervezetünk. Aztán ahogy az ember felnő, tudatosítja, milyen gazdag a magyar irodalom tárháza, és egy-egy megélt, vagy épp’ átszenvedett esemény után mennyire kézenfekvő „hozzányúlni” egyik vagy másik kulturális örökségünkhöz: Talpra magyar – hirdeti március idusa minden évben, és Ady az Aradi golgotához írt versét szavaljuk október hatodikán. Tartalmát és szellemiségét tekintve Tompa Mihály költeménye nem köthető szigorúan véve egyetlen történelmi eseményhez, viszont tény, hogy az 1848/49-es szabadságharc leverése után íródott. Aktualitása van minden, a magyar egyetemes nemzetet ért külső behatások idején, amikor annak egységét belülről „rágó férgek” is gyengítik. A legnehezebb harc a belső viszály, ami a kiút keresése közben fenevadként hátráltatja reménykeresésünket. Tompa Mihálynak elég volt egyetlen vers ahhoz, hogy megtapasztalja a megfélemlítést és a börtön árnyékát. Felbujtó lett és nemzetébresztő, pedig ezen vers tartalma inkább egy búcsúztató szertartáshoz illene, nem újabb forradalom kirobbantásához. Tompa Mihály 1817-ben született Rimaszombatban, költő, a népi-nemzeti irányzat egyik legjelentősebb képviselője. „Polgári” foglalkozását tekintve református lelkész, majd a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Szegény családból származott, ennek ellenére 1832-ben a sárospataki református kollégiumba került, ahol szolgadiákként tanulhatott. A sok nélkü34
lözés után segédtanári állást vállalt, majd visszatért a kollégiumba, ahol bölcsészeti, jogi és teológiai tanfolyamot is elvégzett, hogy teológiai pályára léphessen. Eközben megmutatkozott költői tehetsége is, melyet az Athenaeum című lapban kamatoztatott. Első jelentős műve a Népregék és népmondák. Tanulmányi évei után Eperjesre hívták, ahol nevelői állást vállalt. Kapcsolatba lépett Petőfi Sándorral, akit költői levéllel keresett meg. Közben Budapestre került, ahol Arany Jánossal kiegészülve a Kisfaludy Társaság ifjú költői triumvirátusának tagja lett. A szabadságharc idején tábori lelkész volt, annak leverése költői munkásságában jelentős változást hozott. Ekkor írta hazafias allegóriáit, így született A gólyához című verse is. Megnősült, két gyermeke született, azonban mindkettőt korán elvesztette. Egész életében beteges ember hírében állt, 1868ban hunyt el Hanván, ahol a település lelkésze volt. Tompa Mihály a levert szabadságharc „bronzérmes” költője volt, Petőfi és Arany árnyékában. Nem titkolom, hogy A gólyához című költeménye a kedvenc versem, azonban ez a szubjektív vetület ne hátráltassa önöket abban, hogy meghallják annak valódi tartalmát. Ennek a versnek küldetése van, ahogy a múltban, úgy a jelenben is. A jövőt pedig mi magunk írjuk, olykor színesebbnek képzelve a pillanat varázsát. Hogy ki a magyar, és merre tart ez a nemzet(rész), attól is függ majd, hányszor intjük még óvatosságra a házunkon fészket rakni kívánó gólyát. Mennyiszer eped még a „menyasszony meddőségért”, és eladja-e „fiú az apját”. Mert nem az a magyar, akinek a szülei azok, hanem akinek az unokája is magyar lesz. Ki magyarul álmodik, és nem szégyenli magyar iskolába adni gyermekét, hogy a betűvetést anyanyelvén tanulja meg. Hisz’ „nehogy ki távol sír e nemzeten: megútálni is kénytelen legyen!” Végezetül a vers behatóbb elemzése után álljon itt maga a költemény. Minden sora akkora tartalmat tükröz, melyből csak az nem okul, akinek közömbös, hogy „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”!