KEANE STRANGELAND Vannak olyan előadók és é zenekarok, akik esetében b hallgatóként felépítünk egy amolyan álomképet, e amilyennek őt vagy őket a szeretnénk látni a megjes lenésük, kiállásuk, kisugárl zásuk alapján, de előfordulhat, hogy ez a kép bizonytalan talajra épül, és annak pillérei olyan elemek, amelyek falatnyi méretben és pillanatnyi ideig jelentek meg az adott alkotó repertoárjában. Mégis rajtuk egyensúlyozunk, mert egy adott helyen és időben nyújtottak valamit, egy rést töltöttek ki, és még hosszú idő múltán is ugyanazt a lúdbőrt váltják ki, mint a legelején. A brit Keane esetében elsősorban az Everybody’s Changing és a Somewhere Only We Know ezek a tartóoszlopok, amelyek miatt még nyolc évvel a Hopes and Fears című debütáló albumuk után is felkapjuk a fejünket Tim Rice-Oxley-ék egy újabb megjelenésére. Az említett két dal (és még néhány) épp annyira emelkedett ki az album viszonylag gyengébb darabjai közül, mint az azt követő lemezek, különösen az új Strangeland relatíve megjegyezhetőbb darabjai a teljesen felejtésre méltók közül, 34
csakhogy ez utóbbi esetben az ún. kiemelkedőbbek próbálják ostromolni az első lemez középszerűbb számainak hangulatát, de sajnos még azt sem érik el. Nem igazán sikerült az előző albumok általi vágányváltás, most pedig érezhetően a gyökerekhez próbáltak visszahajolni, de nincs elég erejük. Monumentális stadionhimnuszok (You Are Young, Silenced by the Night) indítják az albumot, de az az igazság, hogy egy pillanatra még egy olyan kép is beugrott, hogy David Hasselhoff énekel a háta mögé vetített tenger és hegyvonulatok előtt. Persze ez még egy gyenge Keane-nel szemben is igazságtalan, ugyanakkor jelzi, hogy néha mennyire hiányzik az összhang Tom Chaplin forrásvíz tisztaságú hangja és a többiek folyékony támogatása között. Több darab szerepel az album elején (Wath How You Go, Sovereign Light Café), amely az egykori Keane-es simulékonyság helyett „Keane-os” slágerreceptet kínál. Hasonlóképp az album felénél lévő On The Road, amely ha Bruce Springstenn legutóbbi korongjára kerül fel, akkor elhisszük, hogy az övé. Ugyanakkor nem hinnénk el, hogy a Black Rain a Radioheadé, holott az első hangok a Kid A című albumukon hallottakra emlékeztetnek, de csak az első hangok… A Strangeland legfeljebb arra jó, hogy újabb világkörüli turnéra induljanak vele, viszont azok az etűdök, amelyek hallatán mindenki a színpad elé szeretne nyomulni, továbbra is az Everybody’s Changing és a Somewhere Only We Know lesznek.