Barbara gyere haza! 1–20 by KIA

Barbara, gyere vissza!

C. John Miller és Barbara Miller Juliani

Barbara, gyere vissza! Lawrence J. Crabb elôszavával

Keresztyén Ismeretterjesztô Alapítvány Budapest, 2010

Original edition © 1988 by C. John Miller and Barbara Miller Juliani Second edition © 1997 by Barbara Miller Juliani Originally published in English under the title Come Back, Barbara by C. John Miller and Barbara Miller Juliani by P&R Publishing Company, P.O. Box 817, Phillipsburg, New Jersey 08865-0817 All rights reserved. This Licensed Work published under license. Translated and published by permission. No portion of this book may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means − electronic, mechanical, photocopy, recording, or any other − except for brief quotations in printed reviews, without the prior permission of the publisher. Magyarországi felelôs kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztô Alapítvány 1135 Budapest, Béke utca 35/A Telefon/fax: (1)350–7201 info@kiakonyvek.hu www.kiakonyvek.hu A member of Entrust

Felelôs kiadó: Monty Taylor Fordította: Hargitai Róbert Borítóterv és tipográfia: Boltos Péter A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt. Minden jog fenntartva. A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó elôzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemzô cikkekben. ISBN 978-963-9390-72-0 Budapest, 2010

Családtagjainknak, akik mindig szívesen látták Barbarát: Rose Marie-nak, Jimnek és Roseann-nak, Jimnek és Ruthnak, Paulnak és Jillnek, Angelónak, Bobnak és Kerennek; …továbbá bôvebb keresztyén családunk tagjainak, akik oly hûségesen imádkoztak érte.

Tartalom

| 7

Útmutató a tanulmányozáshoz | 179

Lawrence J. Crabb elôszava

Vagy lankad a figyelmem, vagy kevés úttörô jellegû könyv jele nik meg mostanában. A legtöbb jó könyv fontos igazságokat idéz fel újra, vagy fogalmaz meg még világosabban. S ezeket a könyveket mindenképpen érdemes elolvasni. Idônként azonban olyan értelmezésben vagy megvilágításban kerül elénk egy alapvetô hitigazság, hogy úgy érezzük, mintha elôször találkoznánk egy régi barátunkkal. Ô nem változott meg, de egyes tulajdonságait, melyeket sokáig maguktól értetôdônek tartottunk, most hirtelen rendkívülinek és csodálatosnak találjuk. John Miller ebben a legújabb könyvében úttörô munkát végez, amikor a régi, erôs csontvázat új, izgalmas hússal egészíti ki. Mindnyájan tudjuk, hogy jóban-rosszban szeretnünk kell gyermekeinket. A szeretet mindent elvisel; nem szabad feladnunk; a bûnt kell elvetnünk, nem a bûnöst. Azok a szülôk azonban, akik egy lázadó gyermekkel küzdenek – különösen ha az már idôsebb tizenéves, vagy húszas éveinek elején jár –, ahelyett hogy elfogadnák a gyermeket, és kellôen a szívükön viselnék jólétét, igen gyakran igyekeznek kikényszeríteni, hogy hozzájuk igazodjon, enyhítve szülôi fájdalmukat. Barbara Miller Isten elôli menekülésének és ezáltal szüleire gyakorolt hatásának története megmutatja, mit jelent szeretni valakit, aki összetöri a szívünket.

| 9

John Miller és leánya elénk tárja megrendítô történetét, bemutatva, hogyan próbálta Barbara eltökélten Isten nélkül élni az életét. Barbara nyolcévi bûnös életébôl elég sok részletet közölnek ahhoz, hogy az olvasó érzékelje a leány lelkének makacs ürességét, és szüleinek Isten Lelkére való teljes ráutaltságát abban, hogy megtanulják jól szeretni ôt. E könyv ereje azonban nem ezekben a részletekben rejlik, hanem abban a világos üzenetben, hogy Isten kegyelme olyan szabadságot és örömöt nyújt, amelynek nehéz ellenállni, miután az ember megízlelte. A könyv középpontjában az áll, hogy mit jelentett John Millernek elfogadni a lányát, aki elvetett mindent, amire apja föltette az életét, és hogyan használta fel Isten ezt a szeretetet arra, hogy az Ô tökéletes szeretetéhez vonzza Barbarát. Sok tékozló fiú (vagy lány) történetében keveset találunk meg a bibliai változat realizmusából, a bûn borzalmából és a gyermeke visszatérése után sóvárgó szülô fájdalmas vágyakozásából. Millerék beszámolója nem egy könnyû fajsúlyú mese olyan szülôkrôl, akik csendes magabiztossággal, könnyedén imádkoznak engedetlen gyermekükért. Érezzük Barbara apjának küzdelmét, amikor szembesül saját bûnösségével és bizalmának hiányával. Aggódik a családi zûrzavar feleségére gyakorolt hatása miatt, és küszködik szeretetlen haragjával, metszô szívfájdalmával és mély kudarcérzetével. Látjuk a bûn vakságát, amint Barbara elôbb a csendes lázadás, majd a kirívó erkölcstelenség, végül az elfogadható bûnösség állapotában vakmerôen járja a bûn útját, megfeledkezve szülei fájdalmáról. S leborulhatunk Isten elôtt, amikor halljuk, hogyan munkálkodott egy olyan közösség révén, amely eléggé szerette Barbarát ahhoz, hogy felébressze lelkiismeretét, és eljuttassa ôt a bûnbocsánat szabadságához és öröméhez. A történet vége örömteli, de ezt megelôzte az önvizsgálat évekig tartó idôszaka, melyre a szeretetben való igazi növekedéshez mindig szükség van. 10

A könyvet olvasva két gondolat emelkedik ki elôttem. Az egyik az a gyakran figyelmen kívül hagyott igazság, hogy a másoknak való megbocsátáshoz hozzátartozik, hogy nincs mentség a tetteikre. Amikor arra gondolunk, hogy megbocsátunk valakinek, aki megbántott, természetes módon emlékezetünkbe idézzük, hogy az illetô cselekedete valóban helytelen volt, és nincs mentség rá. Éppen errôl van szó! Ha a vétséget kellôen meg lehetne magyarázni, akkor a vétkes megértésre szorulna, nem pedig megbocsátásra. Ez a könyv mentegetés nélkül tárja föl mind az apa, mind a leány bûneit, olyan sötét hátteret nyújtva ezáltal, amelyben annál fényesebben tündököl Isten megbocsátó kegyel mének ékköve. A második gondolatom a rokoni kapcsolatokból adódó egyedi kísértéssel függ össze. Amikor valaki csúnyán megbánt, az elsô reakciónk az, hogy enyhülést keresünk. Senki sem szereti a fájdalmat. S a leggyorsabban úgy érezhetjük valamivel jobban magunkat, ha eltávolodunk attól, aki megbántott; esetleg biztonságos távolságból imádkozunk az illetôért, vagy a hálátlanságán morfondírozunk. Kényelmesebb neheztelni valakire, mint átérezni tettének fájdalmas hatását. Erôt vehet rajtunk a fájdalom, amikor látjuk, hogy idôsebb gyermekeink rossz irányba haladnak, és tudjuk, hogy semmilyen intés vagy figyelmeztetés nem fog hatni rájuk. Isten kegyelmének egy szülô szívében végzett munkája akkor nyilvánul meg a legteljesebben, ha miután elismerte, hogy képtelen elôidézni gyermekében a mélyen áhított változást, állhatatosan megmarad a szeretetben. A szeretet többet jelent, mint gondolnánk. Elképesztô jelen tôsége van annak, hogy Urunk „már akkor meghalt értünk, ami kor bûnösök voltunk”. A mai egyház nagy szükséglete talán az, hogy szembenézzen szeretetünk súlyos elégtelenségével, majd teljesebben elsajátítsa megbocsátó Urunk sokba kerülô kegyelmét. Csak így leszünk szabadok arra, hogy helyesen szeressünk

| 11

másokat akkor is, ha mély szomorúságot okoznak nekünk. E könyv meggyôzi az olvasót a szeretet erejérôl, s ami még fontosabb, arra indítja lelkét, hogy megújult csodálattal és megbecsü léssel tekintsen Isten kegyelmének üzenetére.

A szerzôk megjegyzése

A történetet lényegében C. John Miller mondja el, Barbara Miller Juliani pedig minden fejezet végén maga is beszámol az eseményekrôl, a saját szemszögébôl értékelve ôket. Mindketten úgy próbáltuk elmondani a dolgokat, ahogy annak idején éreztük ôket, a lehetô legkevesebb utólagos bölcsességgel megtûzdelve. Nyilvánvalóan különbözô módon láttuk ugyanazokat az eseteket, de éppen errôl szól a könyv! Azt kívánjuk megmutatni, hogy egy ellentétes értékrenddel bíró apa és leánya hogyan jutott el a csodálatos megbékéléshez a Krisztus által mindkettejükben kimunkált változások révén.

| 13

Az apa bevezetése

Feleségemmel azzal a hittel neveltük gyermekeinket, hogy min degyikük Isten ajándéka, és mindnyájan különlegesek. Meg voltunk róla gyôzôdve, hogy Isten fontos céllal adta nekünk ôket, s e hitünket azzal is kifejeztük, hogy a gyermekeinket meghitt barátainkká tettük. A következô történet arról az utunkról szól, melyet e barátaink egyikével – Barbara lányunkkal – tettünk meg, aki egy idôre el is hagyott minket. Történetünk tele van heves fájdalommal; szülôként sokszor összetörtek bennünket az akaratunkkal nem befolyásolható események. Azonban mindig Barbara barátai voltunk, bármit tett is – és ô mindig a családjának tekintett minket. Paradox módon ez akkor is így volt, amikor elkeseredetten elutasított bennünket az értékrendünkkel együtt, és minket okolt a problémáiért. Most jön a nehéz kérdés: Ha otthonunkban ilyen hit és szeretet volt, apaként cserbenhagytam-e Barbarát? Ha igen, hogyan? Ez a könyv elbeszéli a történet egészét. Nem hiszem ugyan, hogy a gyermekem hibáit a magaménak kell tekintenem, vagy hogy én okoztam ôket, de azt is tudom, hogy annyiféleképpen cserbenhagytam Barbarát, hogy föl sem tudnám sorolni. Alighanem minden gondolkodó szülô tudja, hogy idônként melléfog. Azonban a Barbara apjaként betöltött szerepemben volt

| 15

egy bizonyos komoly fogyatékosságom, melyet ma már látok, de lányom kamaszkorában nem láttam. Inkább mulasztásról, mint tevôleges bûnrôl van szó. Röviden, a Barbarához fûzôdô barátságomat nem ápoltam kellôképpen azt követôen, hogy lányom a nyolcadik osztályba lépett. Nem munkálkodtam azon, hogy megérintsem belsô életét, amikor elérte azt a válságos idôszakot, amely a legtöbb amerikai fiatal 7–8. osztályos korában kezdôdik. Ráadásul vak voltam a kudarcomat illetôen. Tragikus hibám azonban csupán kiindulópontja az itt kibontakozó nagy kalandnak. Bármilyen szegényesen is adom ezt elô, a könyvünkben leírt események – fájdalmas voltuk ellenére – gyönyörûek. Az olvasó látni fogja, hogy mielôtt Barbara változni kezdett volna, elvesztettem a helyzet fölötti uralmamat, és végül már nem is éreztem a szükségét, hogy uraljam. Ebben rejlik az isteni paradoxon. Egyik csatát a másik után vesztettem el. Ezek némelyike meglehetôsen kemény ütközet volt. Újra meg újra alaposan alulmaradtam a lányommal való összetûzésben. Nem szívesen éltem együtt a hosszú évekig tartó háborús feszültséggel és azzal az állandó érzéssel, hogy a dolgok teljesen kicsúsztak a kezembôl. A történet végén azonban meglátjuk, hogy Barbara megváltozása nem a véletlen mûve, vagy egy szerencsés fordulat volt. Azért következett be, mert Isten a szeretet hálóját fonta mindnyájunk köré, és e háló fontos része volt, hogy ô a megaláztatásomon keresztül munkálkodott. Végül ugyanolyan önfejû apának bizonyultam, mint amilyen önfejû lány volt Barbara. S a gyôzelem természetesen nem az enyém volt, hanem Atyámé. Az Ô diadalában visszakaptam a lányomat. Ma szikrázó napsütésben sétálunk vele a vihar után, amely megtisztította a levegôt. Könyvünkkel tehát az a célunk, hogy bátorítsuk a szülôket, akik a kudarc árnyaitól övezve járhatják útjukat. Vannak fiatalabb gyermekeket nevelô aggódó szülôk, akik elôre érzik a kudarcot, miközben rettegéssel néznek a serdülôkor elé. A legrosszabbra 16

számítanak. Más szülôk úgy érzik, hogy már megtörtént a legrosszabb, látva, mennyire megviselte és megtörte ôket lázadó kamaszuk. A könyv egyszerûen arról szól, hogy ha Isten tudott segíteni egy magamfajta emberen – minden bûnöm és gyengeségem ellenére –, akkor segíteni tud az olvasón és családján is. A gyermeknevelés egyszerûbb, mint gondoltuk volna. A legfôbb alapelve mindössze az, hogy a lelkiismeretet szembesítsük az igaz sággal, és ne essünk hasra a külsô alkalmazkodás elôtt. De ha el is buktunk e téren, Isten kegyelme sokkalta erôsebb, úgyhogy sosem kell kétségbeesnünk a gyermekeink miatt, bármilyen állapotban vannak is. Ez ugyanúgy elmondható azokról a lázadókról, akik nonkonformisták – azaz nem alkalmazkodnak –, mint azokról, akik alkalmazkodva lázadnak. Könyvünk olvasása során az is kiderül, hogy Isten gyógyító humorérzékkel rendelkezik. Mosolygásra késztet, ha arra gondolok, hogy a lázadó apát lázadó gyermeke révén próbálta elérni. Kétségtelen, hogy Barbarával együtt engem is meg akart változtatni, és ezt azzal munkálta ki, hogy közel nyolc éven át megalázó vereségek sorozatát küldte rám. De az egészben az a legfurcsább és legellentmondásosabb, hogy minél többet veszítettem, annál többet nyertem.

| 17

A lány bevezetése

Ott álltam az osztálytársaim elôtt, és eléggé izgultam, miközben bemutattam a verset, melyet éppen el akartam mondani. „Ez a vers egy olyan emberrôl szól – mondtam –, aki Isten elôl menekül, de bármerre fordul, mindenütt vele találkozik. Végül nem marad más választása, mint elfogadni Isten iránta való szeretetét.” Ezután elszavaltam Francis Thompson „Hound of Heaven” (Mennyei Kopó) c. költeményét: Futottam Elôle éjeken-napokon át, Éveken keresztül Elôle szöktem. Szaladtam Elôle, elmém labirintusát Járva; s hol a könnyeim mögé Rejtôztem Elôle, hol kacaj volt a leplem. Amikor vézna kis nyolcadikosként elmondtam a verset, nem is sejtettem, hogy ezzel röviden összefoglaltam életem következô tizenkét évét. Nem is én választottam ezt a költeményt; apám javasolta. Kínosnak éreztem elszavalni kötekedô tizenéves barátaim elôtt, de sosem felejtettem el. Évekkel késôbb, miután megismertem Isten irántam való szeretetét, könnyek között olvastam el újra.

| 19

Akkoriban keresztyén voltam – legalábbis a felszínen. Teljesítettem keresztyén kötelességeimet, gyülekezetbe és keresztyén iskolába jártam, de a felszín alatti valóság egészen más volt. Ez a valóság idônként kiütközött. Ugyanabban az évben például egyik tanárom behívatta apámat. Miközben a kis szobában ültünk, a tanárom ilyesféle szavakkal jellemzett: „nem becsületes, nem aknázza ki a képességeit, megtévesztô”. Mikor aztán apám kérdôre vont a becsületességemet illetôen, semmitmondó, ködös válaszokkal szereltem le. Az igazság az volt, hogy álruhát öltött lázadó voltam. Tizennyolc éves koromban levetettem az álruhát. Ez a jól ismert történet számtalan családban lejátszódott már, hiszen sokakkal elôfordult, hogy rossz kapcsolatuk volt a szüleikkel, és romboló módon cselekedtek. Semmi rendkívüli nincs abban a rossz döntésemben, amelyrôl életvitelem árulkodott. Történetünk azért tûnik ki a többi közül, mert Isten a szüleimet felhasználva követett engem és tanított a szeretetére. A mennyei Kopó az ô szeretetük révén tudott megtalálni, s ezért érdemes elbeszélni ezt a történetet.