Page 1


Előszó Azaz: Elő a szóval. Boér Péter Pál szavaival, melyek folynak-folynak. Élő szavak Boér Péter Pál szavai, mert saját életének tapasztalatait gyűjti csokorba, ezek képezik az abszurd, a novella, az egyperces írások felé az olvasót húzó szavait. Elő szó. Élő szó. Egy embertől, aki lehetne Örkény is (egypercesek) Hawking is (filozófia), Merényi is (abszurdok). A szerző ötvenegy éves, de egy százéves tapasztalatával, a saját életéből merített, illetve azok alapján kitalált történetekkel szórakoztatja az olvasót. A gyűjteményben azonban negyvennél is több kis történet hagyja magát olvasni, sokszor letehetetlenül, időzavartól nem befolyásolva. Olvass olvasó, és tanulj ezekből a tapasztalatokból! Dr. Kun-Szabó Tibor ny. egyetemi docens, kémiai tudományok kandidátusa

2


A feltörekvő veréb Szárnyalt a veréb, persze csak úgy veréb módra, nagyon irigyelte a sast. Dühöngött, azután elgondolkodott... Miután ő az élőlényeket földön élőkre, madarakra és táplálékra osztotta, rádöbbent, hogy semmi különbség nincs közte és a sas között. A földön élők, köztük az ember is, nem tudnak repülni. A táplálék, a hernyó, a nyű, a légy és a bogár finomak bár, de ő egy nagyratörő veréb volt. Ráeszmélt, hogy madár és madár között, szinte semmi különbség nincs! Neki is van szárnya, mint a sasnak, tud repülni, mint a sas. Csőre és karmai is vannak, igaz, mindenben kisebb, talán gyengébb is, de... Tehát, döntést hozott: "Sas vagyok, sas életet élek ettől a pillanattól." Végiggondolta, mi is egy sas teendője. Nem fogja lemásolni egy az egyben,a sas ostoba szokását, hogy valami elérhetetlen magasságban lakjon. Ez felesleges! Először, edzésnek egy egér elejtését célozta meg, majd alaposönkritikával felfogta, hogy evvel saját magát kicsinyíti le. A minimum földön lakó, csak egy nyúl lehet, vagy egy macska. Látta, amint a sas már kecskét is emelt fel a magasba. Senki ne mondja róla, hogy ő kevesebb nála! Az ideális egy nyúl lett volna, de a közelben nem látott egyet sem. Maradt tehát a macska! Fészkében ülve várt. Lent, ott sompolygott a kandúr, korgó gyomorral, szeme sarkából rásandított a veréb fészkére, megnyalta a száját, kordult mégegyet a gyomra és tovább osont. Hirtelen valami teljes képtelenséget észlelt: A veréb, nem mint egy kő, hanem annál sokkal gyorsabban, zuhanni kezdett irányába. Meglepetésében, dülledt szemekkel nézte váratlan 3


vacsoráját. Az ambiciózus veréb eldöntötte, hogy karmait a macska hátába mélyesztve felemeli azt, felszárnyal vele a fészkébe és miután méretre sokkal kisebb a sasnál, ha egy evésre nem is, de 3–4 adagra beosztva, elsőnek megfalatozza a macskát, aztán majd szépen rászokik a macska, nyúl stb. evésére. Mennyivel többre fogják értékelni! Kitör saját korlátai közül. Lerántja a rá kiosztott verébosztályságot és feltör sasnak. A macska várt. A veréb a gondolatait, már a macska szájában folytatta... Ne felejtsük, igen konok akaratú, feltörő, a célért mindent megtevő típus volt. Rájött, hogy a fogak péppé őrölhetik és azt is látta, hogy kifelé vezető út nincs. Gyors döntést hozott. Mint a gyerekek a játszótéri csúszdán, úgy segíti le magát a macska gyomrába, hogy sértetlenül jusson le. Neki olyan mindegy, hogy belülről vagy kívülről eszi meg ezt a macskát! És már csúszott is lefelé...

4


Kutyabaj Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második–harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etető tálat nézegettem, gyönyörködöm bennük és énekelek nekik, ad ennem. Vigyáz rám. Nekem adta ezt a gyönyörű, biztonságos, zárt hátsó udvart, ahonnan kicsit unalmas, hogy nem látok ki, de biztonságban vagyok. Ő óv és véd engem. Úgy szeret, hogy még lánccal is idekötött, hogy megóvjon. Tény, hogy ezt nem értem pontosan, de ő olyan okos. Mit is ennék, mit is innék? Azt hiszem, tegnap is kaptam vizet, de nem biztos. Amikor a nagyfényű forrósító leváltja a a sárga etetőtálat, akkor jó lenne egy kicsit több víz, mert néha nem tudom pontosan, miért, de olyankor is látom a sötétet és a sárga világító pöttyöket. Sőt minden más színű karikát és pöttyöt is látok. Csodaszép, csak olyan furcsán érzem magam, de a gazda szeret és bármikor megvédeném bármitől. Amellett okos és ügyes. Kinek van ilyen háza, mint nekem? A saját holmiját adta ide, hogy ágyam legyen. Érzem a szagát. Szegény, milyen rossz lehet neki abban a túlméretezett házban. Még soha nem voltam bent, de el sem tudom képzelni, honnan vesz annyi holmit, hogy neki is ágya legyen... Lám, nekem ezt biztosítja. Szoktam is neki bekiabálni, meg énekelni is szoktam estefelé, olyankor is, mikor már nagyon éhes vagyok. Ő is mindig nagy szeretettel visszakiált, a baj, hogy nem értem, hogy mit mond. – Menj már arrébb, te rohadt dög, a beledet nyomom ki, ha itt ugatsz egész éjjel, nappal. A héten már kaptál enni, nesze, ezt oszd be négy–öt napra. Ja, itt egy kis víz is. Látják, hogy hogy szeret! Bár értettem volna

5


a becézgetését. Olyan könnyűnek érzem magam és lebegek. Mindenfelé rengeteg szín, katicabogár vagy más. Kicsit szomjas vagyok, meg éhes... Nagyon! Mi baj lehet a gazdával? Érzem, hogy itthon van, mégsem tud idejönni. Most mit csináljak? Biztosan bajban van, én meg nem bírok lábra állni, hogy erőből szétszakítsam a láncot, és a segítségére siessek. Nagyon szeret engem a gazda, és én is nagyon szeretem őt. Mi van velem? Nem érzem a szagokat, nem hallok rendesen, úgy forog minden... – Ó, a fene egye meg, hát nem idedöglött ez a törpe toportyán. Már büdös is, a fene a pofáját. Nem elég, hogy zabáltattam, most még vermeljem is el. Szerezhetek másik dögöt ehelyett, hogy a hátsó udvarban, hosszú láncon, a farakások között, a fatolvajokat kivédjem. Ez már a harmadik az idén...

6


Satuban János, ahhoz már túl sok mindent átélt, hogy bármin meglepődjön, így engedelmesen szorította be fejét a termetes főnővér hatalmas keblei közé, akinek ez láthatóan nem volt ellenére. Ha választhatott volna, kihagyja ezt az átmeneti idillt, vagy legalább az osztályos nővérkét választja, aki a tálcán, göndör mosollyal, mintha csak egy manikűr szalonban szépítkezésre készülnének, tartotta kezében a műszereket. – Rakja fel barátom a praclijait a főnővér fenekére! Meghökkenni nem tudott, egyszerűen cselekedett, és a megrendült főnővér csípőjét átfogta. Még mindig azon morfondírozott, hogy az osztályos nővér alkalmasabb lenne, egyrészt vonzóbb az efféle futó kalandokra, másrészt, ha már a kebleket satunak használják, hogy a fejét, mintegy ékbe szorítva rögzítsék, valahogy a méret is megfelelőbbnek látszott. Ronda nagy volt a tű, annyit még észlelt, aztán már csak a levegővétellel foglalatoskodott. Dús keblek között nem könnyű az ember élete, ami a lélegzést illeti! Egy őskori nyírógéppel két tincset levágtak tarkóján a fürtjeiből, majd jódos tamponnal történő sterilizálás után kezdődött az akció. Lassan leengedte kezeit a főnővér fenekéről, részéről az idill véget ért. A doki unszolására megpróbálta felemelni, a gravitáció által rendesen lefelé vonzott, súlyos, elgyengült kezeit, nagy nehezen ismét a kijelölt helyre rakta, majd szép csendesen, észrevétlenül végigsimítva a főnővér hátsóját, az erejét vesztett kezeket ismét hagyta lecsúszni. – Kérem, barátom, tegye vissza a kezeit, ez itt a procedúra! Remélem, nem szédül? – Dehogy szédülök! – Ha elmozdul, baj lehet. – Nem fogok elmozdulni, satuban van a fejem, nem látja doktor úr? A medikus lányok harsány kuncogásba törtek ki, nekik ez egy esettanulmány volt. János mérnökként, miután a tűt bevezették, azon spekulált, hogy ekkora hosszúságú szerszám olyan frekvenciájú

7


mozgásszámmal, ide–oda illesztgetve, ha beletörik a tarkójába, neki annyi… – Tegye vissza a kezeit, legyen szíves, különben nem tudom, hogy jól van–e, vagy rosszul! – Nagyon jól vagyok doktor úr. – Akkor mi a baj? – Semmi, csak töprengek. A medikusok, a nővérek és a doktor is hahotáztak. – Ez a legjobb, amit most tehet. És min töpreng? – Azon, ahogy átvezette a tűt a tarkómon recsegve, ropogva, ugyanilyen recsegés–ropogás az egész élet. Rövid, gondolkodásra serkentő csend után, kuncogás, hahota ismét…

8


Falvédőn – Óh, be szép ez a napsütéses völgy, csillámló kristálytiszta tavával, amott zord, sötét sziklaorom, balra a Niagara zuhog ijesztő dörgéssel. Épp kikötni készül gondoláján a világszép királykisasszony. – Segíthetek neked, világszép királykisasszony? – Ó, minő boldog vagyok, szép szőke herceg, teljes életemen át reád vártam s emitt megleltelek. Már hogyne segíthetnél! – Add hát kacsódat, jer ki ladikodból! – Nem ladik ez, hanem gondola, a velencei lagúnák riksája. Amott hátul a gondolás! – Egy szempillantás alatt beléd szerettem világszép királykisasszony, leszel a feleségem? – Már hogyne lennék szép szőke herceg, náladnál daliásabbat el sem tudok képzelni! – Imitt, a fűzöld erdő belsejéből a vadász jön éppen, még messze van, két méterre tőlünk… ló van alatta! – Valóban hatalmas ez a tó, mint egy teniszpálya! Úgy melengeti a szívemet a delfinek csodás játéka, s nézd királyleány, a túloldalon, az abrosz nagyságú sivatagban, a tevék egy beduinnal. Mind tikkadtak szegények… – Igen, igen, de a legszebb ott lent az a sziklazátony… – Arról a kőkupacról beszélsz? – Igen, igen, a pingvinekkel és körülöttük a fókákkal. – Valóban szép! – Szép szőke herceg, parancsold meg a vadásznak, hogy a tőlünk igen távol, másfél méterre levő őzikék mögött nyesse meg a bokrot. – Vadász, szólj a lovadnak, hogy menjen ki alólad és tedd, amit a királykisasszony mond! – Én tenném is, szép szőke herceg, csak tudnám, hogy mi értelme. Az őzek meg nem láthatnak, hisz nagyon messze vannak, tőlük még a bokor is vagy 20 cm–re van, meg nem zavarnám őket, de az erdei bokor nem puszpáng buxus, azt nem szokás nyírni. – Engedetlen alattvaló, tedd, amit parancsolt! – Ó, de szép a zord orom, ott fent a soktornyú a kastéllyal! 9


– Valóban az enyém, ott fogunk élni mi ketten, Te meg én, bár még soha nem voltam benne, egyszer, valahogy talán majd csak feljutok. – Srácok! Csendet, valaki jön! Nyílik az ajtó. – Nos, fiatalember, ez lenne a kiadó szoba, azt rendez át benne, amit akar. Megfelel? – Tökéletesen! Azt az ocsmány, giccses falvédőt levehetem a falról? – Akár ki is dobhatja, mi sem szeretjük. Javallom, vonuljunk vissza, esteledik! Szép álmokat, majd még beszélünk. Az ifjú levette a falvédőt a falról, összetekerte, előbb úgy gondolta, miután kissé fázott, hogy felvágva azt, befűt egy kicsit magának, ám a hóna alatt elkezdett a falvédő fickándozni, különös hangok jöttek ki belőle, rettenetesen megijedt! – Mi lehet itt? Lerohant vele az első szemetes kukáig, neki döntötte, majd megkönnyebbülve visszarohant a szobájába. Felsóhajtott, végigdobta magát a matracon és édesdeden elaludt. Reggel nem értette, hogy ez az egész szokatlan történés miért nem rémítette meg. Annyi mindent látott már, legyintett egyet! Közben lent, a kukának döntött falvédőn megelevenedett az élet. – Elmúlt a veszély srácok, lehet folytatni! Valaki majd csak elvisz minket innen és felrak a falra, akkor majd éljük tovább vidám életünket szép szőke herceg, királynőcske, vadász, pingvinek, fókák, delfinek, teve, beduin, erdő, zord hegyormon kastély, Niagara és teniszpályányi csuda nagy tó békésen együtt.

10


Vastag nyak Az elnök, Bőr úr, ébredés utáni kábulatában, épp igyekezetezett kikászálódni az ágyból. Még elevenek voltak az álomképei, amint az aznapi és a közeli jövőbeni tudományos előadásait gondolta végig, valamint az útvonalakat, ahol ezek majd lezajlanak. Ő a „Vastagnyak” tudományos egyesület elnöke volt. Szerintük, minden kétséget kizáróan a legmagasabb rendű emberi faj – gyakorlatilag – az ember, a vastagnyakú faj. A vékony nyakúakat nem lehet embereknek tekinteni, csak emberszerűeknek. A vastagnyakúakra jellemző a vastag nyak mellett a széles kézfej, tömzsi rövid újakkal. Tudományosan kimutatott, hogy ők messze felülmúlják intelligenciában a vékony nyakúakat, ám azok, ármány módon dominálják a világot, hiszen többen vannak számszerűen, bár teljesítményük jóval alacsonyabb, hiszen nem emberek valójában, mint az ideológia ezt egyértelműsíti, mégis minden kulcspozíciót ők töltenek be. Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy a világ minden igazi nagy elismerést, tudományos díjakat, beleértve a Nobel díjat is, ők zsebelik be. Az elnök tudományos társasága, a Vastagnyakúak Társasága, utcai rendezvényeken, tulajdonképpen előadásokon igyekszik felvilágosítani a hallgatóságot a „tényekről”. A hallgatóság ritmikus: – Vastagnyak! Vastagnyak! Vastagnyak! – taps erdőbe borul időről– időre. Ezeket a tudományos felvilágosító gyűléseket gyakorta zavarják meg vékony nyakú hordák. Ezt a vastagnyakúak útmutató magyarázattal igyekeznek kiküszöbölni, elmagyarázva nekik, hogy az ő helyük nem itt van. A türelem magas fokát akkor érik leginkább el, amikor a hajthatatlan vékony nyakúak nem hajlandóak sem távozni, sem megszűnni, így fizikai erejüket nem kímélve, a saját karjaikban kísérik őket odébb. Az eszme fontos alapgondolata több megoldást kínált a vékony nyakúaktól való megszabadulásra, az igen radikálisaktól a nagyon mérsékeltekig. Ne feledjük, demokratikus, szabadon gondolkodó társaságról van szó, ahol a vélemények szabad áramlása teljesen nyilvánvaló. Bőr úr, az elnök, a nagyon humánus, csöppet sem radikális megoldás támogatója, miszerint egy egész kontinenst, hatalmas területet ajánlana fel a vékony nyakúaknak, így

11


mindenki élhetne békében, a vékony nyakú emberszerűek az Antarktiszon, a vastagnyakú emberek mindenhol máshol. A fürdőszobában, borotválkozás közben, már ébren, felsikított... Valamely megmagyarázhatatlan okból, éjszaka megvékonyodott a nyaka és meghosszabbodtak az ujjai. Az aznapi előadást feltűrt gallérral volt kénytelen megejteni. Pánikba esett! Úgy gondolta, most a vastag nyak megvédése így százszor fontosabb számára, mint eddig volt. Bizonyítani kell vastagnyakúságát, ha elnök akar maradni. Beszéd közben bizsergést érzett az arcában, mintha csak a tudományos előadás része lett volna, felnyúlt és érezte, hogy vibrál az arca, majd nem tudta miért, de a gallér végigvakarta a tarkóját. Egyszerűen megszűnt a nyaka!!! Megijedt. Hirtelen döntést hozott, máshogy ezt nem úszhatta meg. Elnök akart maradni, és hát az elvek, meg nem elvek, már nem érdekesek ilyenkor a saját szempontjából, kifelé annál inkább. – Vastagnyakúak, ide nézzetek! – leeresztette a gallérját. – Itt az igazi vastag nyak! A fej a vállon! Döbbent csend... Várt... Majd egyszerre kitört a: – Vas–tag–nyak! Vas–tag–nyak! Vas–tag–nyak! – ordítás a tömegből. Már biztos lehetett a sorsa felől. A tudomány nem ismer határokat, a vastagnyak felsőbbrendűségének hirdetésért – következetesen –, ezután is mindent meg fog tenni. Bőr úr feje már nem fájt.

12


Ludak ura Gerzson, a baromfiudvar gúnárjainak főnöke, aki korai kislibakori emlékei alapján jól megjegyezte, hogy a leveses tálba való jutás elkerülése érdekében első gúnárnak a legcélszerűbb lenni, vagy legalábbis az első gúnárt követő, két–három élve hagyott egyed közt maradni, így teljes erejéből – egész rafinériáját összeszedve – segítette társait a leveses tál irányába. Sem erősebb, sem ügyesebb nem volt a többinél, sőt gyengébb, butább, de ravaszabb. Körmönfont módon, sikerrel hitette el a gazdasszonnyal, hogy ő a főlúdi posztra legalkalmasabb gúnár. Már öregen totyogott, kövéren, hájtól lógó – korántsem csábító – tokás libanyakkal, uralma alá tartozó lúdhölgyei között, mint pasa a háremben. Három-négy fiatalabb gúnár élte túl –átmenetileg – a levesestálat. Rájuk fittyet sem hányt, azok sem őrá... Végül is, nem volt mitől félnie. A libahölgyek soha nem mertek volna két–három méternél távolabb menni tőle, retorziótól való félelmükben. Megszokták, végül is, amint azt is megszokták, hogy Szerafina, a legidősebb, nagyjából Gerzsonnal egykorú lúdhölgy, önjelölt titkosszolgálati főnökként szolgált saját, egyszemélyes titkosszolgálatánál, amire Gerzson, bár, nem kérte, de esze ágában sem volt azt megtiltani neki. Libaként, műszaki felszereltség hiányában, fáradságot nem kímélve, egész nap két fülére hagyatkozva gyűjtötte az információt, a szerteszét totyogó pletykáló oktondi, vagy annak tűnő rebellis libahölgyemények között. Lázadás nem törhetett ki, az uralom, a Gerzsoné, öröknek építtetett. Bármi, akár a legcsekélyebb, elsőbbségét megkérdőjelező lúdleányi megnyilvánulást, a vasárnapi, – köztudott és jól ismert – horror megkoreografálásával manipulálva küszöbölték ki, így a zendülő nem számíthatott, csak töltött liba, húsleves, vagy sült liba karrierre. Be kell vallani, egyikőjüknek sem ez volt az álma, ezért nagyon óvatosak maradtak, még egymás közt is, Gerzsont a hatalmas manipulátort, dicsőítő szövegekkel magasztalták. Valójában soha nem féltette posztját, csak annak elnyerése utáni rövid időben. Megszédült, elhitte magáról, hogy mindenki valóban szereti, másfelől tett is róla, nehogy 13


véletlenül másként történjen. Sosem figyelt oda a néhány nyikhász fiatal gigerlire, bár nem estek ki a látóköréből, de olyan passzívak voltak egész nap, hogy meg sem fordult fejében pozíciójának és háremének valamelyikőjük általi puccsal, csínnyel történő elvesztése. Szerafina naponta többször jelentett. Cserébe Gerzson az első feleségi státusszal ruházta fel, ő minden libák anyja, Gerzson pedig minden libák atyja volt. Az öregedő Gerzsont már rég csak a hatalom érdekelte igazán, a fehérnéppel sokkal kevesebbet foglalkozott, mint messzetűnő ifjú korában. Egyben biztos lehetett Szerafina hűségében és abban, hogy részéről a tekintély, ravaszság, Szerafina részéről a fondorlat által uralmuk örök lesz. Ezt a többes számot csak Szerafinának négyszemközt mondta, maga sem gondolta komolyan. Az uralkodó csakis egyedül ő lehetett. A hódoló libahölgyek serege esténként a liba ólban ugyanúgy elhelyezkedett, mint Gerzson és Szerafina, de ez utóbbi kettő, idős korára való tekintettel pillanatok alatt álomba merült. Ekkor kezdődött az idill, mikor a Gerzsonra napközben fittyet sem hányó fiatal gúnárokhoz, a libahölgyek egymás után szöktek ki egy–egy légyottra. Reggel fitten és jókedvűen ébredtek a fiatal gúnárok, mint vadnyugati fickók, akik nem beszélnek, csak cselekszenek, egész napjukat átmélázták, egy lyukas kukoricaszemet sem adtak volna Gerzsonért, de eszük ágában sem volt fölösleges intrikába keveredni. Reggelente Gerzsonék is kitotyogtak az ólból, mindnyájan élték önmaguknak áltatott s elvtelen behódolónak tűnő, vagy Gerzson részéről pöffeszkedő diktátori életüket.

14


Kiütés A Fecske utca flaszterét koptatva, ábrándozva baktatott András, mikor valaki hátulról vállon veregette. Megfordultában csak egy öklöt látott és zuhant! Sose bántott másokat, erre nem számított! Érezte, most elveszett… kegyetlenül szenvedett… KO! Minden sötét lett és néma. Csak a dobhártyái vijjogtak. – Ki volt a támadóm? – kérdezte. – Feledd el teljesen! – hallotta valahonnan, visszhangként…Oldalba rúgták… Szánalmasan igazságtalanul. Úgy érezte, valakinek rabja lett! Elképzelte, amint rendet csinál cellájában. Örült, ha végre valamit is látott. Valami egyszerre megtörte az akaratát. Vajon, nem elég a vélelem, a félelemhez?! De tényleg…? Pár másodpercnyi eszméletlenség után megpróbált feltápászkodni. Furcsállotta, hogy hallucinációjában egy mocsaras tengeren mennyi lélekvesztő repeszt, magát hajónak képzelve, a nagyon északi Főbefú által dagasztott vitorlákkal… Főbefú!? Micsoda név… Vásznak szakadtak, árbócok roppatak ketté. Egymás után süllyednek a dereglyék a mélybe, ahol a fenék iszapja vált örök sírjukká. Soha, senki nem lel rájuk többé… Ám, ha mégis – Soha senki – egy kései leszármazottja rájuk talál, tuti olajsejk lesz vagy nem, attól függően, hogy, akkor kell– e még az olaj... De fura gondolat! Már mindent hallott és látott…, azt hitte. Csak azt nem tudta, mik azok a piros pettyek, abban a nagy fehér mezőben, hisz eddig minden szürke volt, sőt fekete. Még néhány másodperc és rájött, hogy a fehér nadrágját áztatja az orrából patakzó vér. Nem volt még kiütve soha, de így, magához térten, már jobban rálátott az öklösök kiütöttség közbeni érzésére. Hazatámolygott.

15


Küldetés A lövészárokban a halál oly mindennapos volt, hogy senkit sem zavart már társa elvesztése. Külön is egyformák lettek volna? Nem láttuk a reszkető létért vívott küzdelmeiket... Mikor megbízást kapott – az ellenség közelében felderítőként, hol semmi más, csak ő, meg az ideget forraló nyű, szálló maradék életét kínnal bevégezze, mint mikor télen esik a réten a hó, ölje a sárba – már remegni sem bírt. Épp ott volt, ahol a part szakad. A nagyon is anakronisztikus jó és rossz fogalmak vajon megbízhatóbbak annál, semhogy ne mindig tudd, amit teszel, vagy nem az jó–e, vagy sem? ...Félt! Nem feledte, a lelkiismeret hatására, az ember érdekeinek ellenére is képes dönteni… Hatalmas kísértés a kényelmeset választani, ha lehet. Komfortos! Vajon mi a szabad akarat következménye?! Az elmúlás nem óhaj! Emberi ésszel, izzadva, tűző napon, gerincedből sikító félelemmel sem volna. Halálos! Lemondani az ételről?... Lehet? Gondolkodott…, hogy ott kell megpróbálni keresni, ahol készek esetleg nem álarc mögül segíteni neki. Mindig ilyen volt? Nem mindig! Sokszor bolondozott! Megvoltak a saját igazságai. Az előítéletei is rögzültek legbelül. Léteznek, így fenntartásai vannak. Élni akar!!! Még nem tudta miként, de már döntött, az életben maradásért megtesz mindent. Lassan elkezdett kúszni az ellenség felé. A parancs az parancs…

16


Egy képés előre, kettő hátra Egyszer régen valami – akaratán kívül – hozzáláncolta a helyhez, a ma már számára szinte teljesen idegen faluhoz. Élt még néhány olyan ember, akikhez néha–néha kijárt, igazán egy valaki volt csak, akivel hosszú évtizedek óta találkozni szeretett volna, beszélni, megfogni a kezét, egymás szemébe nézni, kiönteni múltat és jelent. Elgondolkodott. A keskeny járdán amint bandukolt, előre nézett, épp szembejött vele az az ember, és mint falun szokás idegeneknek, neki is odaköszönt. – Kezét csókolom. Vissza is köszönt. – Csókolom Tibi bácsi. Azt hitte, ott esik össze, de tovább kellett mennie. Tibi bácsinak esze ágában sem volt megállni vele egy szóra, egy mondatra, pár gondolatra, oly annyira, hogy azt sem tudta kivel találkozik. Honnan is tudhatta volna, hogy az a majd negyven évvel ezelőtti kaland, amiből köztudottan született egy gyermek, épp most haladt el mellette. Sem csecsemő korában, sem később, soha meg nem látogatta. Elég furcsa, de feleségül kérte a megesett lányt, aki – soha nem lehet kihámozni az okot, hogy miért, de – nemet mondott. Talán dacból, talán más okból. Emese soha nem ismerhette meg az apját, csak látásból, és milyen keserves volt ez. Míg kisebb volt, az apja, Tibi bácsi is köszönését fogadva egyértelműen érzékeltette, hogy felismeri gyermekét. Nagyobb korában már vagy fittyet hányt rá, vagy tényleg fel sem ismerte, talán még a nevére sem emlékezett. Befordult a keskeny utcába, ahová rokonlátogatásra jött és átnézett az utca túloldalán három telekkel odébb levő házra, ahol köztudottan családostól, négy testvérével élt az apja. Tartotta magát, de ahogy a kapun belül ért és a házba belépett, kitört belőle a zokogás. Rázta, rázta, rázta! Leült egy székre és az asztalra borult, tenyerébe rejtette fejét és csak sírt hosszú, hosszú ideig. Lassan felocsúdott, összeszedte minden erejét, igyekezett úgy viselkedni, hogy a járókelők az udvarra benézve ne lássanak rajta semmi furcsát. Nem volt könnyű, főleg, hogy 17


gyermekként testvéreit megismerte, akik hogy, hogy nem, mégis csak tudták, hogy ő a testvérük. Öccsei, húga el is fogadták, nem lehetett nem elfogadni, egyikőjük sem hasonlított – megközelítően sem – a papára olyan szinten, mint Emese. Nagyon félt és nagyon szerette volna, de mindig, mindig várt az első lépéssel. Elvárható lett volna tán egy apától, hogy miután a lány több éven keresztül félig anonim, félig egyértelmű ismerkedési próbálkozásokat tett, minimum viszonozza, becsületes emberhez, tisztességes férfihoz méltóan, hiszen ezekben a többszörösen áttételes üzenetekben ott szerepelt az is, hogy esze ágában sincs névre vételt kérni, vagy testvéreit bármilyen anyagi hátrányhoz juttatni. Gyermekként csak sejtelmeskedtek vele a szomszédok és mosolyogtak. Később kellett felfognia, hogy olyan, nem egészen egészségesen barátságos mosolyról lehetett szó. Felnőtt korában utána érdeklődött csendesen és nem tolakodóan. Tibi bácsit mindenki a falu egyik legrendesebb emberének írta le. Honnan jöhet ez a messzemenő tartózkodás, ami a kegyetlenség szintjét nem csak súrolta, hanem érintette is. Mik lehettek azok az előzmények? Mit ronthatott el az anyja vagy az apja, vagy mind a ketten akkor, abban a kalandban, vagy azután. Folyton folyvást ez járt a fejében, ugyanis, ha valaki olyan rendes ember, mint amilyennek leírják, az épp ilyen kegyetlen ridegséggel, segítőkészséget teljesen nélkülözve nem viszonyulhat saját legnagyobb gyermekéhez. Rossz az a helyzet, amikor önvédelemből az évtizedekkel ezelőtt még egyértelműen megvetésre számítható leányanyák, mindenféle légből kapott történeteket fűztek gyermekük fogantatásához, nyolc–tíz verziót is elmondtak, már maguk sem tudták, kinek melyiket. Összekeveredtek, naponta mondtak ellent önmaguknak, és ami ennél sokkal rosszabb, naponta hozták rettenetes helyzetbe gyermeküket. Húsz évesen vagy harminc, de még negyven évesen sem tudta Emese, hogy valójában melyik – az anyja által elmesélt – történethez igazítsa magát. Egyetlen biztos pont volt, hogy az apja nem tagadta mások előtt a létét, a testvérek testvérnek tekintették, de csak négyszemközt, és hogy soha apai ágról a családhoz tartozás szikráját sem kapta. Így negyven éves koráig átesett számtalan biztosnak tűnő felbuzduláson, hogy most megyek és beszélek az apámmal. Ezek 18


egyike sem érte meg, legfeljebb az indulást, némelyikük a faluba érkezést, de az első lépést, ami az apja háza kapujának kinyitásához és a belépéshez szükségeltetett volna, soha nem volt képes megtenni. Nem hiszem azt, hogy ez elvárható lenne, úgy gondolom, épp fordítva, és azt sem hiszem, hogy ebben, legalább ebben az anyja nem segíthette volna. Mindezek végigszikráztak a fejében, miközben az udvaron látszólag tett-vett valamit. Aztán a rokonlátogatást éppúgy fejezte be, mint máskor mindig. A vasárnap esti vonathoz időben elindult az állomás felé és a sors iróniájából, az állomás és a falu között ismét találkozott az apjával, aki már nem volt olyan határozott, mint a falun belüli Tibi bácsi, hanem lesütött szemű, jobbra–balra pillongató, összezavarodott gyáva ember, aki fejét félrefordítva „kezét csókolom”–ot köszönt és tovább ment. Emese is tovább ment, egy soha meg nem oldott, soha nem tisztázott kérdéssel és egy égbe sikoltott kéréssel. – Apám, beszélni akarok veled, legalább egyszer az életben így, negyven évesen! Ami késik, nem múlik, összeszorította a fogait és már a hazafelé dübörgő vonaton elhatározta, az lehetetlen, hogy soha ne beszéljen az apjával. Sokadjára ismét eldöntötte, hogy megteszi az első lépést és beszél az apjával.

19


Kitavaszodott A hajnal sem hasadt még, csak a feje a fájdalomtól, amikor az ébresztőóra négy órakor, mikor az emberek nagy többsége a másik oldalára fordul, megszólalt olyan hangerővel, mintha az agyát akarná kirepíteni. Fegyelmezett, talán túlontúl szorgalmas emberkeként meg sem próbált ellenkezni az óra brutalitásával. Kikászálódott az ágyból, megmosakodott, megfésülte a haját, felöltözött, reggelit készített, összeszedte a holmiját és elindult dolgozni, a város lehető legtávolabbi részén levő munkahelyére. Az olajos buszok sofőrjei egytől–egyig ismerték a bájos kis hamupipőkét. Valahányszor egy surmó, tuskó módra „udvarolni” próbált – ez bizony néha megtörtént –, védelmére keltek a vele kikezdeni próbáló, nem feltétlenül úri módon viselkedő suhancokkal szemben. Jó estben is másfél órára volt szüksége a nem túl kicsi, de azért nem is akkora nagyvárosban, hogy célba érjen. Mindent kihasznált a pihenésre, fiatalon jól bírta. Ha sokat kellett várnia a buszra, bóbiskolt egyet lábon állva. Az állomásnál leszállt, átkászálódott az addigra már zsúfolásig telt villamosra. Jó negyedóra várakozás után ismét egy buszmegállóban kényszerült rostokolni. És ez így ment nap, mint nap. Valószínűleg a munkahelyén a legszorgalmasabb volt, abban a normarendszerben, egy nem kimondottan könnyű, fizikailag nem oly nehéz, ám egyhangúságával idegtépő szalagmunkát végzett. Rendes körülmények között három szabad órája maradt a műszak végétől az iskolakezdéséig. Ilyen rossz közlekedési viszonyok mellett értelmetlennek látta a törtetést, mert ebédelésre sem lett volna ideje az iskolakezdésig. Valamelyik központi étkezdében megevett egy ebédet, aztán beült az osztályba, lehajtotta fejét a padra, ott bóbiskolt néha egy–két órát. Az osztály szertefaragott, összevésett, ósdi padokkal volt tele, az ablakokat kötszerből, hevenyészett függönyszerűséggel díszítették, hogy csökkentsék a nyomasztó kopárságot. Egyszer az osztályfőnöke rányitott, nem sejtve, hogy bárki is tartózkodik a kongó osztályban. Ő felrebbent, az olyan pár perces álmok egyikéből, amit összelopkodott a nap üres ideiből. – Maga mit keres itt bogaram? – Várom az óra kezdését tanár elvtárs. – Ilyenkor? Hiszen még csak 3 óra. 20


– Ilyenkor tanár elvtárs, de ha lehet, ne bogárkámozzon! – De felvágták a csípős nyelvedet! – Tegezni sem szokott máskor, sem engem, sem mást. – Ejnye-bejnye cicabogár. Na, pihenjen tovább, aztán majd osztályfőnöki órán tárgyalunk. – Miről? Arról, hogy vérig sértettem az osztályfőnök elvtársat? – kunkorodott mosolyra arca. – Arról vagy másról, majd meglátjuk, pihenjen tovább! – Javaslatom az osztályfőnöki órára, hogy a tanár elvtárs ne kópésodjon a diáklányaival! Mosolydult az ajtót éppen becsukó osztályfőnök után, aki mint egy rossz gyerekre, felemelte az ujját és ejnye-bejnyét intett neki. Órák után végigvánszorgott a korzón, rabszolgához hasonló gépies, szabadidő nélküli élete a villamoson, majd a buszon rázkódott tovább. A vacsorázás és egyéb teendők elvégzése az éjfélt súrolta. Megint egy fél éjszakányi alvásba zuhant, hogy másnap kezdhesse elölről. Május 1. ött, a cégnél a nagyokosok úgy döntöttek, hogy munkával “ünnepeltetik” a mindig vidám és tettre kész munkásosztályt. Inez nem túlságosan örült, de megszokta, hogy a feje felett döntenek. Így az osztályfőnöki óra után, ahol a kissé romantikus, amolyan művészlélek tanár, úgy talán ötpercnyi semmibenézés után, odafordult az osztályhoz és megkérdezte: – Mondják, maguknak sosem jutott eszükbe, hogy milyen szép lenne az Astoria tetején egy tevekaraván? A kicsit túlkoros nebulók, mind munka után voltak, hahotáztak, de nem a művészlélek frappánsságától, hanem tanáruk hülyeségére. Sokra vitte később a tanár, de ahogy a művészlelkek általában, ő is rövid életet élt. Inez ismét végigballagott a megszokott úton és először érzett olyat, hogy ki kell lépnie a mások által beszabályozott, alig élhető élhetetlen korlátok közül. A szülők valamin összekaptak, a mama este Inez szobájában tért nyugovóra. Hogy kinek volt utoljára a kezében az óra, örök titok marad, de a szokásos éjfél körüli takarodó utáni első álmából sikította ki a lányt a kegyetlen óracsörgés. A szokásosnál sokkal fáradtabban, gépiesen felöltözött, nagy nehezen elindult. Nem értette, hogy miért nem jön a busz és miért nincs senki a megállóban. Nem volt 21


ellenkező típus, lesétált egy másik megállóig, ahonnan körülményesebben, már csak késve érkezhetett, de megtette a magáét. Álltában többször elaludt. Az órájára tekintett és villámként cikázott át rajta a felismerés… Még nem volt biztos benne, az első köztelefonnál hívta a pontos időt, az robothangon közölte vele, hogy 2 óra, 11 perc, 10 másodperc van. Nem volt ereje odavágni a táskáját, félni sem, hogy egyedül van az éjszakában. Hazavánszorgott és lefeküdt. A kegyetlen egy, másfél órai alvás után, ismét tette a dolgát. Ekkor lázadt fel Inez. Nem szólt senkinek semmit, mint máskor, elindult – összesen kétórai alvással – munkába, robotolni… Mindenki elhitte, ő viszont tudta, hogy esze ágában sincs bemenni, aznap semmiképp. Ki kell aludnia magát és különben is fütyül az egészre, a túlszabályozott, képtelen és alig élhető, fiatalságát szétfarigcsáló, beszabályozott életre. "Szabadnapot veszek ki és punktum." Azután már nem sietett… Nagyon nagyot nézett a nagynénje a hajnali látogatáson. – Hát te mit keresel itt ilyen korán lányom? – Bocsánatát kérem Margit néni, elnéztem az órát, azt hittem, munkába kell mennem. Csak erre jövet fogtam fel, hogy ünnep van. Ha megengedik, ledőlök, aludjanak maguk is még egyet. – Persze, gyere be! Nagyon fog örülni Ibolya és Laci. 9–kor ébredt a konyhai pamlagon, olyan pihenten, mint egy nagy beteg gyógyulás után. Az unokatestvérek sem tüsténkedtek a felkeléssel, mikor Ibolya meglátta, sikított örömében. A fiatalabb, Lackó, még kamaszkorú, ugrándozott, mint egy óvodás. Reggeli után, úgy ünnepi jelleggel, mint azelőtt soha, átszórakozta a napot. Nem csinált semmi különöset. Felmentek a Gombához, a hajdani Kálvária–domb tetejére, egy üdítő elfogyasztására. Onnan leballagtak a Körös parthoz a Szilvásig, napoztak, kikapcsolódtak. Délután nem az osztályban bóbiskolva, osztálytársak között, kicsit felhőkben lebegő tanárokkal töltötte a napját, kemény munka után, hanem ismét aludt egyet. Nem is emlékezett, mikor érezte ilyen kipihentnek magát. A kisokos Lackó, bár még alig pelyhedzett a takonyfogója, és Ibolya is, diszkóba invitálták. Nem volt ez neki teljesen idegen környezet, de csak ritkán került hasonló, időmilliomosi 22


helyzetbe. Aznap volt lehetősége először igazán, nagyon–nagyon hosszú idő után, olyan hétköznapi dolgokra rácsodálkozni, mint a folyó menti fák, a Körös sodra, a liget adjai, a május szépsége, ami olyan természetes kellene, legyen egy 18 éves lánynak. Kinyílt, mint egy bimbóból a virág és egész nap énje dalt sugárzott, énekelt a lelke. Olyan öröm töltötte el a szívét, mint sok 18 éves, elkényeztetett fiatalnak, akit a szülők egy jó minőségű kocsival lepnek meg. Elméletileg munkába indult, sohasem cifrázta túl a dolgot, de oda sem öltözött igénytelenül, az öltözéke megfelelt az esti szórakozásra. Nappal volt még, a délután második fele, és Inez nem is tudta, hogy épp elindult megismerkedni élete párjával.

23


Egy dátum élete Azon a majd 51 évvel ezelőtti, meleg júniusi délelőttön, súlyos gondoktól gyötörten, zsebében sötét szövegű, szürke papírral, lépdelt Apám a Váradvelence felé vezető járdán, a villamos vágányok mellett, magában igazgatva szétszórt gondolatait, hogy legalább ott benn rendet teremtsen, mielőtt a Templomtér előtti szülészetet eléri. Elméletileg ez a reggel csak az örömé lehetett volna, ám keserűséggel vegyülten harcolt bú és szeretet a lelkében. Megérkezett. A portás kötelességszerűen adta értésére, hogy csak a holttestén keresztül lehet látogatási időn kívül bárkinek is az épületbe jutni. Talán nem közismert, de akkoriban még a szülészeteken is heti 2–3 látogatási nap volt, alkalmanként két órában. Apám belenyúlt a zsebébe és gépiesen nyújtotta a portáslágyító 3 lejes szabvány összeget, amitől a közrend embere azonnal lemondott életének feláldozásáról és szolgálatkészen kérdezte Apám nevét. – Fia született az éjjel – mondta, és közölte az idetartozó súly, név, egyéb adatokat. Sokat látott portásunk, nem tudott elmenni Apám hozzáállásán, viselkedésén, külsején. A válófélben levők, vagy akik nem akartak gyereket, másképpen viselkedtek. "Mi lehet ezzel a taggal?" – gondolta. – Na, jöjjön, adok egy fehér köpenyt, megnyitom ezt az ajtót, a résen nézzen át az udvarra! Jobbra hátul látja azt a viharvert ajtót, a legutolsót? Oda benyit, a szolgálati lépcsőn az emeletre feljutva, jobbról, a Körösre néző negyedik kórteremben megtalálja a nejét… Ha meg nem sértem, dugós kérvényt nem hozott? – Mit óhajt? Nem értem mire céloz... – A többiek ilyenkor általában ünnepelni szoktak, meginvitálnak egy üveg italra – göndörödött mosolyba a szája. – Nem hoztam, itt van még két lej. – Így már rendben vagyunk főnök! Na, odatalál? – Természetesen. Még nem volt zsúfolásig tele a portásfülke melletti, – társalgónak nevezhető – ócska helyiség, ahová a kismamákat hívták le a látogatókhoz. Így unalmában Apám után nézve még mindig nem tudta, 24


olyan filozofáló portás fejjel kihámozni, mi lehet ennek az embernek a baja? Az emeleten, a kórterem előtt, Apám vett egy nagy levegőt, mielőtt a kilincsre helyezte volna kezét, hirtelen eszébe jutott, hogy ez egy női kórterem, sőt az egész kórház egy női kórház. Kopogott és várt. Válasz nem érkezett, így óvatosan benyitott. Soha életében nem szeretett hazudni semmit és semmiben, a legapróbb dolgokban sem. Igencsak nehezére esett, de most úgy vélte meg kell tennie a kegyes hazugságot. Az ajtón belül, az előbb még szürkés, aggodalmaktól teli arcról, csillogó mosolygóssá változott. Odarohant Anyámhoz és átölelte. – Hát megjöttél végre, úgy vártalak – szólt Anyám. – Itt vagyok drága. – Meglett, megszületett az éjjel, kicsit nehezen, császárral, de megvan végre. Úgy vártuk! Most még nagyon gyenge vagyok, de ismersz, hogy soha nem engedem el magam, egy-kettőre felépülök. Olyan aranyos a kicsi, ha bejön a nővér, egy három lejest dobj a zsebébe és elvisz hozzá. Apám ezt meg is tette és eljött hozzám, nézett és megosztotta velem a titkot, megismerkedtünk! Az első, akinek elmondta, én voltam, nem emlékszem rá…, de akkor is. A kórterembe visszatértében feltűnt az egyik nővérnek, Apámon külső hangulati jegyeinek furcsa váltakozása, észrevette, hogy amint belép, rögtön boldog mosolygóssá válik, az imént még lélekben magát tépő férfi. – Találkoztunk, gyönyörű! Úgy egyeztünk meg, hogy ha fiú, Csabának fogjuk nevezni… – Nem tudtam én mást mondani, mikor kérdezték mi legyen a neve, mint a tiedet. Híreket kaptál édesapám felől? Mondjad, mondjad, mert szörnyen aggódom érte… Hónapok óta mást sem kapunk, mint rossz híreket. – Most sincs jól, egyfolytában gyengül, betegeskedik. Úgy gondoltam, még ma elutazom és magam viszem meg a jó hírt, sokkal szebb lenne, mint egy zordon, párszavas táviratban tudatni. – Kérlek, ne tedd, így az első napokban ne hagyj egyedül! – Dehogy hagylak, drága, az egyik lábam itt, a másik ott! Fontos, hogy tőlünk tudják meg a hírt. 25


– Hát én nem bánom, már csak azért sem, mert szeretném, ha a levelek tartalmához képest, valósabb és kezelhetőbb híreket hoznál édesapámról. – Ez is az egyik célom, holnapután itt leszek. – Az lehetetlen, olyan gyorsan nem lehet megjárni. – Bízd rám! Apám már végignézte a menetrendet az 500 km–re fekvő falucskába való el– és visszajutáshoz szükséges leggyorsabb tömegközlekedési verziót, többszöri átszállásokkal megválasztotta. Elköszönt és rohant is az állomásra. Akkor a vonatok igen rapszodikusan közlekedtek, nem csak késés volt elképzelhető, de az is, hogy egy vonat, a menetrendhez képest 20 perccel hamarabb induljon, így számításai nem jöttek össze… Későn érkezett… A segesvári vonatváltást és az udvarhelyi busz csatlakozást sem kapta el zökkenőmentesen, több órával később érkezett a tervezettnél. Rohant a faluba befelé, pedig érezte, hogy túl késő… A gyászolók már visszafelé jöttek a temetőből. Zokogó anyósát magához ölelve csak annyit mondott: "Itt vagyok édesanyám". Apám azon kevesek közé tartozott – tudnillik–, akik apósukat, anyósukat, édesapámnak és édesanyámnak nevezték. – Ej, Péter, de későn érkeztél, milyen nagyon későn! – Nem jöhettem hamarabb, tegnapelőtt született meg a fiúnk. – Édes jó Istenem! Hány órakor? – Éjfél után kicsivel. – Ő is épp akkor ment el – mondta keservesen zokogva. – Gyere be, beszélgessünk egy kicsit, egyél, aludd ki magad. – Megyek édesanyám, de csak rövidke időre, nagyon sietek vissza, várnak az enyéim. Nem szóltam még Neki, nem tudattam Vele, félek, nagyon összeroppanna. – Négyük közül ő szerette a legjobban. Sebtében bekapott valamit, a toron sem maradt, mindenki megértette. Rohant vissza, az érkezéséhez képest, nem kevésbé zavaros körülmények között. Hazaérkezése után, még egy bő hónapig nem tudatta Anyámmal nagyapám halálhírét. 26


Ezerszer volt kénytelen, a "Hogy van édesapám? Mi van édesapámmal?" kérdésekre azt válaszolni, hogy sajnos egyre rosszabbul. Végül Anyám mondta ki: – Ugye meghalt? – Igen, épp aznap, mikor a fiúnk született. Évente, valahányszor hazalátogattunk, amint a temető irányába, nagyapám sírjához indultunk, Édesanyám arca elsötétült, a temetőkapunál már sírt… nem zokogva, csak patakzó könnyekkel. Most is látom, ahogy térdelve a sírkeresztet átöleli és imádkozik. Majd 22 évvel később, amikor az összeházasodás kvázi tényként volt kitűzve kettőnk között, a jövendőbeli feleségem rákérdezett. – Te mikor is születtél? – 59–ben. – Tudom, de milyen hónapban? – Júniusban. – De érdekes, én is. Milyen napon? Mondtam a napot. – Á, ne hülyéskedj, megbeszélted az unokatestvéremmel. – Mit beszéltem meg? – Láttam, hogy most beszélgettetek, ne ugrass! – Nem értelek… – Én is akkor születtem. – Te is aznap születtél, mint én? – Még mindig viccelsz? Olyan kiállhatatlan vagy! Nem szeretem, mikor villára vesznek. Előkaptam a személyimet, ami merő véletlenségből nálam volt, pedig soha nem hurcolásztam magammal, olyankor sem, amikor emberi értelem szerint sokkal egészségesebb és biztonságosabb lett volna, ha nálam van. – Na, kukkants ide! – Ilyen nincs! – De van! Nem hiszek abban, hogy a csillagok állása sorsokat dönthet el, abban főleg nem, hogy a jövendőt ki lehet belőlük hámozni, de, hogy ebben a 27


hármas együttállásban egészen biztosan van valami rendeltetésszerű, arról tulajdonképpen meg vagyok győződve…Azért ennyi véletlen nem létezik. Gondolom…

28


Matt Hat lépés alatt mattot adtam Nicunak. Nagy hóhányó volt ez a dobrodzsai gyerek, kicsit minden hájjal megkent, olyan életművész– féle a kategóriájában, már amennyire ott egyáltalán ez lehetséges. Mindig fülig száj, cseles és humoros. Az, hogy a napja abból állt, hogy reggel hattól este nyolcig gürizett, nem borította ki, sőt, élvezte. "Főnökünk" volt, traktoros. Szalmát báláztunk, egészen "ipari" módszerekkel. A traktor után a bálázó, mögötte az utánfutó. Ionicannal, egy nyeszlett, beesett vállú, beesett mellű oltyán sráccal felváltva húztuk, illetve raktuk csomóra a bálákat. A tizenkettőtől egyig tartó sziesztánkat ebédelés és poshadt víz vételezése után – a rekkenő hőségben – a traktor alatt áthevertük. Az első nap után Nicu bemutatkozott. – Nicu Matac. Mi egyenként Ciulpa Ioan, illetve a neki elsőre nem teljesen világos Boér Péterként válaszoltunk. Feltehetően életében nem találkozott magyarral, tartottam a fogadtatástól. Semmi! Csak órák múlva, miután kiderült, hogy váradi vagyok, illetve a beszédemen is érzékelhetett valamit, kérdezte meg, hogy "csak nem magyar vagy?" – De! Ennyivel a témát ki is merítette, mákszemnyit sem zavarta, sőt, én voltam a kedvence. A nap monotonitásában gyakorta kért, hogy énekeljek neki magyarul. Mikor tehette, egy butykos pálinkát is hozott, hogy "jobban tudjunk pihenni". Néhány évvel volt csak idősebb nálunk, de négy gyermekről kellett gondoskodnia.

29


A legnagyobb tizenegy éves volt. Korán nősülhetett, bár, ez nem zavarta őt a női nem csodálatában. Egy reggel ideszól. – Petrica – merthogy így nevezett, a Péterrel nem boldogult –, látod ott azt a sárga hajú csajt? – Látom, Nicu. Mi van vele? – jojókázott a szemem utána. – Bent voltam vele a tengeriben, mindenhol olyan sárga a haja. Megvolt nekem. Tetszik? – Mi az, hogy! – Szóljak neki az érdekedben? – Na, de Nicu, ha csaj kell, majd szerzek magamnak. Nem firtatta a témát, én meg egész nap azon gondolkodtam, hogy normális vagyok én? Visszatérve a sakkhoz, aznap, a szünetben nem aludtunk, nem a Dunán voltunk, hanem egy ártéri erdőtincsben, ami pár méterrel a szélétől úgy nézett ki, mint egy valódi, hatalmas erdő, öreg, mohás fatörzsekkel, ott sziesztáztunk. Valahonnan előkerült egy sakktábla, és ez az eszes, négy elemis fickó végigvert mindenkit. Elemében volt. Én meg, mint láthatatlan, elhevertem valahol kissé távolabb, már csak azért is, mert a sakktudásom csak minimálisan haladta meg a lépések ismeretét. Sose szerettem direkte lebőgni. – Petrica, tudsz sakkozni? – Naná, hogy tudok. – Gyere egy partira. – Aludnék, Nicu. – Ne csináld már, mondom, gyere. Feltápászkodtam és odamentem –, mint említettem –, hat lépésből mattot adtam neki, soha nem láttam olyan iszonyú dühösnek, önérzeteben széttépettnek, meggyalázottnak az első hetekben, mint akkor. Prüszkölt. Visszavágót követelt. Én marha – kicsit elszemtelenedve – elhittem, hogy tudok sakkozni, és ráálltam. 30


Három lépesben kinyírt. Harsogva röhögött. – Te, ugye, te nem tudsz sakkozni? – Már hogyne tudnék, az előbb vertelek meg, nem? – kacsintottam rá. Legalább úgy tudok, mint ahogy a feszítővasat ismerem. Történt ugyanis korábban, hogy traktorlepukkanási eset adódott fel. Elküldött a feszítővasért a szerszámos ládához. Miután a szerszámok neveit ismertem, kizárásos alapon odavittem neki valami mást. Miután ez háromszor ismétlődött meg, rámnéz, és kérdez. – Petrica, te nem tudod, mi az, hogy levier(feszítővas)? – Mi tagadás, Nicu… Egy órán át mulatott… És persze leesett neki, hogy én ezt a kis metaforát a sakktudásomra vonatkoztattam. Még vagy fél órán át rimánkodott, egy becsületét megmentő harmadik játszmáért, de én értésére adtam: – Nicukám, így egálba vagyunk – kacsintás. Ő is kacsintott egyet, és mint jó katonák, teniszcipőben, fürdőgatyában és katonasapkában indultunk bálázni.

31


Harminckettedik éve Harminckettedik éve állok ott az eligazítóban... Kicsit strapás, de azért nem mentem haza a mai napig, mert végre tisztázni szeretném magamban, hogy arra a kérdésre:"Te úgy cselekedtél volna–e, mint bajtársaid?", határozott igent tudnék–e mondani, vagy nem. Mindez akkor történt, mikor épp két napja voltunk bakaruhában, mintegy az iskolapadból a hadseregbe zsuppolva, és azon morfondíroztunk, hogy ideje lenne már leszerelni, ne hülyéskedjenek velünk itt holmi majd' másfél év hátralékkal, amit még le kell töltenünk. A fegyverzetet meg nem osztották ki, a szakaszokat sem állították még össze, így egész nap a folyosón lődörögtünk, vagy egy tiszt pesztonkasága mellett az eligazító teremben üldögéltünk, unatkoztunk. Nem is gondoltuk, hogy napok múlva, a cudar kiképzés kezdete után, visszasírjuk ezt az "idegtépő" semmittevést. Mitarca hadnaggyal cseverésztünk épp, abban a teremben, olyan "egyáltalán nem katonásan". Ő még nem ijesztgetett minket, gondolta, ráér vele. Amúgy jó fej volt, rendes és intelligens, olyan tisztben ritkafajta. A kontingensünk harmada magyar volt, ami egy abszurditás, hiszen sem öregeink, sem újoncaink között nem volt egy sem. Korábbi barátaim sem kerültek ilyen etnikailag rózsás helyzetbe. Mind váradiak lévén, a román katonaruha ellenére, napközben több mint természetesen zengett a körlet a magyar beszédtől, hiszen ezt előtte így szoktuk meg. Akkor egy Parvulescu nevű moldvai, nem túl okos fiúcska, aki a hirtelen öreg katonává válás gyönyörében fürdött, hanyagul odaszólt a tisztnek: – Hadnagy eftás, itt egy csomóan valami furcsa nyelven beszélnek.

32


Mitarca úgy gondolta, hogy most nem adja őrmester– kézre az előbb említettet. Mint mondtam, eszes volt, így egyből világos volt neki, hogy mi lehet az a '' furcsa nyelv". Így gondolkodás nélkül kérdezte: – Vannak itt magyarok? Amikor a teremben lévők harmada felállt, akkor már kezdte megbánni, hogy miért is nem daráltatta le Parvulescut, de úgy gondolta, ráér még azzal, hogy a tiszt ijesztgessen belőle... Bár zsenánt volt számára ez a helyzet. Parvulescu nem fogta be a száját. – Van itt meg más is, hadnagy elvtárs. Mitarca piszkosul kényelmetlenül kezdte érezni magát. – Tud még más is magyarul? Nos, ami akkor történt, azt soha nem fogom megérteni. Aki katona volt, az tudja, hogy az ember igyekszik nem megnehezíteni a "hazafias rabságát". A román hadseregben ugyanis minden, csak jó pont nem volt magyarnak lenni, sem magyarul tudni. Saját érdekeik ellenére valami lelkiismereti, szolidaritási, vagy a fene tudja milyen katapult, úgy tíz román srácot lábra dobott, akikről tizenhét hónap alatt kiderült, hogy egy sem volt vegyes családból való, némelyikük csak pár szót gagyogott magyarul. Ekkor kezdtem megnyugodni, hogy elmarad a megnyuvasztásunk. Feltűnt nekem Norbi, aki igen Vanekurasra vette a figurát. Parvulescu nem nyughatott, és rámutatott. – Hadnagy eftás, az is magyar ott. Norbi mélázott kicsit, falfehéren tetette, hogy nem hall. – Katona! Norbi tovább álmodozott, mintha semmiből semmit nem hallana. A harmadik kemény üvöltésre föltápászkodott. – Tessék, kérem! – Parancs! Ezt a hadseregben így mondjuk! – Tessék parancsolni, kérem. – Mondom, parancs!! Mitarcaból már nagyon is a katona beszélt: – Azt kérdeztem, magyar vagy?

33


– Én, kérem – folytatta Norbi erős magyar akcentussal, helytelen románsággal –, nem vagyok magyar, hogy volnék! Egy kicsit tudok magyarul, ugyanis idegenvezetőként a magyar turistáktól megtanultam. – Az előbb mintha épp ezt kérdeztem volna a társaidtól. Nem hallottad a kérdést? – folytatta Mitarca, aki immár tiszti fejjel csak annyit érzett, hogy ez biztosan egy jó szakasz lesz, ekkora összetartással, a másik oldalon pedig az árulót látta. Hát, én most is ott állok, abban a hajdani teremben! Tán az épületet is lebontották alólam és még mindig nem tudnék határozott igennel válaszolni az elején feltett kérdésre, miszerint,ha én román lettem volna, a bajtársaim (milyen találó szép magyar szó!) helyében vajon én nem éreztem volna–e célszerűbbnek ülve maradni...

34


Gyakorlat Négy nap nemalvás után, úgy éreztük, hogy elpusztulunk, ha nem alhatunk végre. Megjegyzem, az utolsó előtti éjszaka, a főnök 45 percnyi időt – írd és mondd – engedélyezett pihenésre. Ez abban a fáradtsági fázisban, arra sem elegendő, hogy rendesen kilazítson az ember, vagy az alvás küszöbére juthasson. Így hát csak feküdtünk feszült idegekkel, tudva, hogy mindjárt ordítják az ébresztőt. A negyedik este, ha nem alhatok, talán ölni tudtam volna. Sötét volt. Embereken keresztül tapostam be magamat a sátorba. Nyögni bítak csak, különösebben egyik sem bánkódott. Kvázi ájultak voltak. Végre találtam egy talpalatnyi helyet, éppen annyit, ahová a bakancsom lefért. Megvan a hely, ahol aludni fogok, így döntöttem! Jobbra, balra nyomkodtam mindent, hogy helyet kerítsek magamnak. Valakinek a fejébe rúgtam… Rendesen lehordott a sárga földig, aztán aludt tovább. A fegyverem szíját a derékszíj alá csatoltam biztosítékul, hogy el ne vesszen, azért ugyanis hadbíróság járt. Lefeküdtem a vasakra, a haditechnikára. Valami keményre pakoltam a lábamat, még meg is mozdult. Így lehetetlen lesz elaludnom… akkor meg meghalok… Ez volt az utolsó gondolatom! Ilyen gyorsan, még soha nem aludtam el életemben, talán két másodperc alatt, olyan mélyen, hogy az már szinte kóma lehetett. A felületeset nem, de a mély alvást a szervezet minden körülmények között visszaköveteli. Senki nem kiáltott ébresztőt. Nagyjából egyszerre ébredtünk… pihenten! Öt éjszakára 7 óra alvás elosztva, hihetetlenül kevés, mégis regenerálódtunk.

35


Rám förmedt az őrmester: "Vedd le már végre a bakancsaidat a fejemről!" Odanéztem, hát tényleg ott voltak. Leemeltem a bakancsaimat lábastól a fejéről, feltette a tányérsapkáját és kimasírozott a sátorból. Azután összekaptuk magunkat és sátorbontás után indultunk a másfél napos hazavezető útra. Na, ez a hazavezető út akkor a laktanyát jelentette.

36


Vonatstopp Másodpercnyi vesztegetni való ideje sem maradt, miután az ütött– kopott, horpadt, dohos barakkból elszabadult. Kényszerű fürgeséggel hajtotta magát, hogy a rendelkezésre álló, nagyjából 48 órás szabadidőt, valóban az otthoniakkal tölthesse. A novemberi, apró szemű, sűrűn szemetelő, hideg, ónos esőben, akár útszéli szobornak is nézhette volna bármely arra járó kocsi sofőrje. A probléma igazi súlyát az adta, hogy órák óta egyetlen kocsi sem tévedt, még véletlenül sem az Aradról kivezető északi országútra. Egyre türelmetlenebbül várt, az agysejtjeiben egyenként dobolt körmeivel, mint asztal sarkán, ha ideges. Igen sűrűn kukkantott az órájára. Fogyott az idő, minden útszélen vesztegetett perc az idejéből szakítódott ki. Hosszú órák után, egy Dacia húzott el mellette, fékezés nélkül, olyan sebességgel, mintha legalábbis 8 sávos autópályán menne. Integetett teljes erőből, épp csak az országút közepére nem állt ki. Már el is könyvelte magában a veszteglés folytatását, mikor úgy 50 méterre, kínkeservesen, az irreális sebességből csúszva, fékezve, valahogy megállt a bádogdoboz. Az elfolyt idő sarkallására, vágtában rohant a kocsihoz, nehogy véletlenül elinduljon. Beült. – Váradra mennék. – Az nem fog menni pajtás. Én csak Csümegig megyek. – Akkor addig, ameddig maga megy, csak jussak minél közelebb Váradhoz. Többször ült már Daciában, de ilyen sebességgel, ilyen keskeny úton, sosem száguldott. Volt némi tapasztalata ahhoz, hogy felmérje, szinte bármelyik élesebb kanyarból a síkos úton kirepülve, ripityára mehetnek… Megúszták! – Csümegen vagyunk, én itt lakom. Mik a terveid az éjszakára? – Itt fogok állni autóstoppért, valahogy haza kell vergődnöm. – Én kizárom, hogy reggelig, még egy kocsi itt elmenjen. Túl valósnak tűnt, amit a sofőr mondott, hiszen szembe egyetlen kocsival sem találkoztak és menetirányban sem előztek le egyet sem. – Merre van az állomás? 37


– Itt a mezőn keresztül egyenesen. Várj, felkapcsolom a fényszórókat, ebben a vaksötétben nem látsz semmit. Vágni lehetett, az a tipikus, 80– as évek eleji, áramtalan sötét. Nem is látta, hogy a falu szélén, egy mező mellett vannak. – Ezen kellene átmenned, abba az irányba. Nézd a kezem! – Megjegyeztem! Abban az irányban találom az állomást? – Igen. Na, viszlát pajtás, nagyon fáradt vagyok. – Jó éjt főnök! Az orráig sem látva, kezdett el előre botorkálni a süppedő nyirkos latyakban, a nyári fű emlékét hordozó, elszáradt, nyálkás természetben. Elgondolkodott. „Meg sem kérdeztem ettől az ürgétől, hogy folyó, patak, netán mocsár nem esik–e útba és, hogy milyen messze van az állomás. Olyan vastag a sötét, az eget olyan ormótlan felhők szigetelik, hogy úgy megyek itt, mintha szemem sem lenne.” Lassan tapogatózott a cipőjével lépésről–lépésre óvatosan, nehogy előre nem látható veszedelembe süllyedve úgy vesszen oda, hogy nyomát se leljék. Hamarosan úgy gondolta, eltévedt, ámbár tartotta a jelzett irányt. Aztán, az ég alja világosodni kezdett, másra nem gondolhatott csak, hogy egy településnek ment neki vakultságában. Még egy pár méter után, az éjszakai sötét csendjét –amikor a szél zúgását is másképp hallja az ember, az ág reccsenése pedig olyan, mint egy mennydörgés– hirtelen kettészakította az állomások hangszóróinak jellegzetesen sípoló hangja. Érthetetlen, hogy a teljes csendből, ilyen rövidtávon, milyen, az akusztikát befolyásoló természeti tényezők kapcsán történt, de így legalább tudta, hogy nem tévedt el. Mély völgyben volt a pályaudvar, jól rálátott, fényszórók tömege vakított végig a síneken. Kerekeket kalapáló vasutasok, egy teherszerelvényt állítottak éppen össze. A lejtőn hátradőlve, a cipősarkaival végigszántotta a sáros földet, nem kis magasságból pehely könnyen csúszott az első sínpár mellé. „Egyenesben vagyok”– gondolta. – „Most már csak az a kérdés, mikor indul az első vonat Várad felé.” Ez a kérdés nyitottan maradt, az állomás falára kirakott menetrend szerint, legnagyobb keserűségére, reggelig nem volt semmi Váradra tartó szerelvény. Ennyi erővel maradhatott volna Aradon is, ez ugyanis ugyanaz a vonat, ami miatt nekivágott a kalandtortúrának. Sok értelme nem volt, de bezörgetett az 38


állomásfőnökhöz, aki álmos, vöröshagymára emlékeztető szemekkel, a zubbonyát nagy nehezen begombolva támolygott elő. – Tiszteletem főnök! Váradra mikor van vonat? – Láthatja a menetrendet, ezért kár volt megzavarni az álmomat. – Az a helyzet, hogy nagyon kimért az időm, az kizárt, hogy reggelig itt rostokoljak. – Nagyon sajnálom, a maga kedvéért nem tudok vonatot indítani. Kicsit elgondolkodott, majd miután végigmérte, a külsejéről akár börtöntölteléknek, kényszermunkásnak, szökevénynek, de leginkább szánni való alaknak kinéző legényt, állomásfőnöki önmagát mintegy megerőszakolva, némi gondolkodás után, odabökött a tehervonat felé. – Van itt egy szerelvény, Váradra mennek, beszéljen a mozdonyvezetővel! – Mikor indulnak? – Az kiszámíthatatlan a tehervonatoknál, de a reggeli menetrendszerű járatnál mindenképpen hamarabb. Lehet percekkel, lehet órákkal, még az is lehet, hogy az érkezik előbb Váradra. – Jól megnyugtatott főnök, de meg fogom próbálni. A mozdonyvezető és a segéd, az indulási engedélyre várva, éppen ráncba szedték, ellenőrizték a vonatot, a mozdonytól az utolsó vagonig. Szemet szúrt nekik a hívatlan vendég, aki szemlátomást, valami rosszban töri a fejét. – Ne császkáljon itt, ez idegeneknek tiltott terület! – Értem én uram, de az állomásfőnök küldött. – Ide hozzám? Az lehetetlen! – Nem kérem, valóban így van, Váradra szeretnék eljutni. – Velünk? Nem engedhetem fel a mozdonyra. – Megfizetem jó pénzzel. – Ne vicceljen, ez nem pénzkérdés, az összes létező szabályt át kellene hágnom ahhoz, hogy ebbe belemenjek. Szóba sem jöhet! – Azért gondolkodjon el rajta, kevés az időm… Valamin elgondolkodott a mozdonyvezető, maga sem tudta min. Félreállva sugdolózott a segéddel, majd beállt középre, a segéd odaosont és bal kezével intett.

39


– Gyerünk pajtás, uccu fel a mozdonyra. Itt ez a két szék, feküdjön végig rajtuk, és amíg nem mondom, történjen akármi is, eszébe ne jusson felegyenesedni. A különös utazó végigdőlt a két széken és álomba zuhant, szinte egy pillanat alatt, az indulásra váró mozdony gépzajában, melyhez hasonló altatódalt, legfeljebb egészen kisgyermek korában, anyjától hallhatott. Sem indulást, sem kanyarokat, sem váltózökkenéseket vagy dudálást nem érzékelt. Amikor a segéd óvatosan, a lábait piszkálva keltegetni kezdte, ha narkózisból ébresztetik, sem találhatta volna szétszórtabbnak magát. Minden diffúz volt, szokatlanul hosszú idő alatt fogta fel hollétét is. – Itt vagyunk Váradon, az Ősi pályaudvaron. Átmegyünk a mozdony közepén, jobb oldalon lopva, hogy egy egér se vegye észre, úgy szálljon le öregem. Végigbotorkáltak a mozdonybelsőt, ahol az álló lokomotív motorja így is komoly zajt ütött. Lekászálódott. – Nagyon sok időmet mentették meg, itt van egy 25–ös, többet nem tudok adni. – Félre vicc, vagy segítünk, vagy nem! Ne is próbálkozz ilyesmivel! Örömmel hoztunk. Teljen jól a napod! – Isten megáldja magukat, viszontlátásra! A rakodó–pályaudvar pókhálószerű sínlabirintusa, megannyi váltóval összekötött sínpárok rendszerével, veszélyes terepnek látszott. Akármerről jött volna egy kiszámíthatatlan vonat, megjósolni sem lehetett, merre mozduljon el. Már teljesen éberen kisietett a pályaudvar szélére és elindult hazafelé.

40


Tihamér mer – Szervusz, Tihamér. Mi a fenét csinálsz itt avval a sok fura cuccal? – Szervusz, Fafej. Megyek át a lápon. – Már ezen a nagy sárdagonyán, itt? Te hülye vagy, ezen még senki nem ment át élve! – Ez a lényeg, Fafej, be akarok kerülni a Riccardók könyvébe. – Az egy olasz könyv? Nem olvastam… Azt sem. – Nem, tökfej! Ha valaki valami nagyot csinál, oda beírják. – De te már csináltál nagyot. Olyan nagy disznóólad van, hogy csuda! – Te, aki a Riccardók könyvébe bekerül, az híres lesz és sokan fogják ismerni. – Tihamér, téged az egész falu ismer, sőt, még a szomszéd faluból is egy páran. – Fafej, a Riccardósokat az egész világ ismeri! – Oszt oda csupa olyan kell, amit még nem csináltak? Mer akkor, miért nem csinálsz dióhéjból házat. Olyan se volt még... – Nem hiába Fafej a neved. Az embernek önérzete is van, egy adott szintnél lejjebb nem süllyedek. – Na, de Tihamér, úgy belefulladsz, mint a huzat… Mint a huzat. – Tudok úszni. Menni már megyek gyerekkorom óta. Én átmegyek a lápon. – De elnyel... – Viszek oxigénpalackot is. Te, jut eszembe, hozd ide a csomagtartóból. Eközben Tihamér magára öltötte a bolhapiacról szerzett gumiruhát és feltette a búvárszemüveget. – A tappancsokat is hozd! – kiáltotta Fafejnek. – Na, itt van ez a ronda nagy gázpalack, meg két bazi nagy lúdtalpkitét, mert betétnek nem mondhatnám... Kicsinyeskedő pajtására már rá sem hederítve, Tihamér felcsatolta az oxigénpalackot, és fölvette a békalábakat. Elindult, mert ő optimista ember, sőt bátor, és kitartó is. Úgy a tizedik lépésnél már bőven térdig gázolt a lében. Húsz méter után derékig... Tihamér kitartó ember! Akkor is átkel a lápon! Már csak az orra látszott ki, aztán az sem. Tihamér ezt bekalkulálta, átran ment előre a nagy sötét latyakban. A lápnak alja van, ő ezt tudta… 41


És mi az a négy kilométer? Az irányt megjegyezte, és süllyedése közben szorgalmasan és gépiesen ment, lábait emelgetve. Kicsit az zavarta, hogy ez nem olyan, mint a víz, így már nem volt biztos benne, hogy merre van a fent és merre van a lent... De ő átkel a lápon, mert céltudatos, neki nem elég az, amit a semmi, gyatra környezete nyújtott, ő sztár akar lenni, akiről beszélnek és híres, legalább, mint Libi a Bigyó– showból. Milyen érdekes érzés ebben a ragacsban, még jó, hogy itt ez a palack. Nem értette, miért süllyed még, de a cél elérésének vágya nála mindennél erősebb volt. Na végre, érzi az alját. Koppant egyet a feje az aljban, szorgalmasan ment ő közben előre, de most boldogság öntötte el, hogy tudja, merre van a fent, és merre van a lent. Kitartó gyaloglással talpra állította magát, úgy számította, a táv nyolcvan százalékát már megtette, így gyalogolt tovább a sűrű méz állagú habban. Érezte, hogy emelkedik, egyszer csak a feje a sáron kívül emelkedett. Ha a szemüvegét az iszap vastagon nem lepte volna be, már látta is volna a partot. Mikor derékig kint volt, letépte azt a fejéről és boldogan látta, hogy a barátja várja a parton. Kiért. – De rendes vagy, hogy átjöttél a túlsó partra! – Nem jöttem, innen indultál, és már hívni akartam a tűzoltókat, hogy mentsenek ki, ha még élsz. – Te, hogy egy kiló dió? – Nem tudom, megkérdezem az apósomat, neki van diófája. – Sürgősen kérdezd meg, aztán szerezz egy diófaerdő– tulajdonost, mert veszek egy pár tonna diót. – Te Tihamér, nem is szereted a diót, hogy fogod megenni azt a rengeteget? – Rengeteg? Nem megenni akarom Fafej, kastélyt építek dióhéjból, azt nem csinálta még senki, és juszt is benne leszek a Riccardók könyvében, meg a Bigyó-showban. Megyek, kiszámolom, hány tonna dió kell. Na, menjünk haza, testvér.

42


Placebo – Kérem a következőt! – Adjon Isten, doktor úr! Jöttem, mert még mindig egy merő kínlódás az életem. Egész nap caflatok úgy negyven– ötven kilométert, mert nincs annyi erőm sem, mint egy beteg szúnyognak. Jut eszembe, már csak fél grammot bírok emelni, de ha egy motort varrnánk a hasamra, úgy az epecsatornámat egy katéterrel akkor indíthatnám, amikor akarom. Tetszik tudni, nem megy az epém a patkóbélbe, nem bírok enni és nem bírok emelni. – Beszedte a felírt gyógyszert? – Én be, kínomba, hogy nem bírok emelni, csak járkálni, a héten ki is festettem egy lakást. – Na, de akkor maga bír emelni! – Dehogyis bírok, doktor úr, a pemzlit viszi a fal, azt nem kell tartani. – Felfelé mégis kell, sőt, húzni is. – Sem felfelé, sem lefelé, mert tartja a fal. – Tartja?! Ezen kívül, hogy telnek napjai? – Hát, amikor otthon vagyok, fűtok egész nap. – Kályhába? – Abba. – Ki segít a tűzrakásban? – Áh, nem segít senki. Van egy kis kalapácsom, meg egy vésőm, és egész apróra töröm a szenet. – De a véső meg a kalapács több mint egy gramm – mondta végtelen türelmet erőltetve magára Görög doktor. – Annak nincs súlya, a kalapács estibe töri a szenet. – De a vésőt is tartani kell és a kalapácsot emelni, páciens. – Tessék megérteni, doktor úr, annak nincs súlya. Rendben, jó ember, akkor én felírok magának egy receptet. – Majd eljön érte a húgom. – Én odaadom most… – Nem bírom én azt a nagy, nehéz papírt el. – Ó, ó…Értem. Na, viszontlátásra, jóember. – Isten megáldja, doktor úr. A páciens az ajtóbol visszalépett és csak annyit kérdezett: – Mit is akar nekem felírni, doktor úr? 43


– Hiperbenzanol metadomidot. – Az nem jó, azt írja fel, amit a múltkor. – De az egyszerű görcsoldó. Amiből kétszer egy felet kell bevenni. – Én úgy ötöt–hatot bevettem evés előtt és úgy éreztem, kezdi meghozni az étvágyamat. – Ám legyen, jóember – és doktor Görög szemrebbenés nélkül felírta a négy doboz placebot és átvette a vaskos borítékot. – Akkor majd jön majd a húgom, elfuvarozni a receptet.

44


Messziről jött ember… Lámpalázas hangon, megszeppenten a rá váró intellektuális túlsúly okozta szégyentől, a lebőgéstől rettegve, zaklatottan hívott fel friss diplomás barátom. – Képzeld – mondta – férjhez megy az anyósom. – Örülj neki öregem, legalább kevesebbet látod, főleg ha nem a szomszédba költözik. – Nem! budapesti palihoz ment arául, ráadásul egy szuper dotált, négy diplomás, hat nyelven beszélő krapek. Tüzér vezérezredes és valami teljesen titkos rendőrségi százados is… – Te jól beszedted a csóresz egy szál orvosi diplomáddal és… hány nyelven is beszélsz? – Csak négyet. – Szét fogja röhögni magát az alulművelt provincializmusodon. Mikor jön? – Fél óra múlva érkeznek. – Akkor majd számolj be, légy oly kedves. Igazán sajnálom, hogy folyton elbalekülsz, de valahogy túléled. Három nap múlva jön a hívás: – Szia, van egy kis időd? – Pillanatnyilag a térképekkel bajlódom, de egy óra múlva a Kishordóban válthatunk néhány szót egy korsó sör mellett, mármint én, mert te absztinens vagy. Igen érdekes, hátborzongató és kínjában keserves, nevethetnékeset hallott... Íme: Jenő sárgás–vöröses arccal érkezett, holott alapjában barna volt… – Szia. – Szia Jenő! Na mondd, nagyon pórul jártál? – Ahogy vesszük. Képzeld, a krapek előbb avval lepett meg, hogy mikor kicsit angol nyelvgyakorolni akartam vele, tudod, rengeteg nyelvet beszél, a how are you-ra azt mondta: nix… gondoltam, meg akar semmisíteni tudásbéli fölényével, ezért hablatyoltam még pár mondatot és kínosan abbahagytam. Tudod miért? Mert hol igennel, hol nemmel bólogatott, teljesen irracionálisan. Azt állította, a hegyi 45


mentőknél, ahol ő a közép európai főnök, a németet használják, így az angolja nem tökéletesen anyanyelvi szintű, csak majdnem. Megjegyzem, a hogy hívnak kérdésre nemet biccentet. Enyhén gyanússá vált, ami az angolt illeti, így németül próbálkoztam. – De csak alig tudsz németül, a magyar, román, angol, francia az erősséged. – Hát ez benne a pláne. Figyelj, elkezdtem szövegelni: zigamen cu lupes üre du rih plusze mükszrase zi? – Ez jó! – Erre azt válaszolta: já... Felbátorodtam és elkezdtem mesélni: Zim zase für kirise hablaty de noblech tech, ó! Plamen gósze blamen, blamen? Válasza: Nix… Megkérdeztem: Mondja uram, pontosan értett az előbb? – Szóról, szóra! Javasolnám a tegezidést, hisz én vagyok az öregebb. Erre azt válaszolta: – Rendben Károly, én a Kapocs Farkas egyetemen végeztem általános orvosi karon. Értesültem sokszínű és tág műveltségedről, végzettségedről. Hol is végeztél? – Én igen magas egyetemeket végeztem… Négy darab, meglehetősen magas egyetemen. – Ha szabad érdeklődnöm, most, hogy így rokonságba keveredtünk, milyen karokon? – Jól mondod Jenő. Bizony, bizony karokon is végeztem. – De melyeken, ha meg nem sértelek? – Az egyesen, a kettesen, a hármason és a négyesen. Persze, ha jobban meggondolom, igazándiból nagyon magas egyetemen végeztem mindent… Neked mi a szakmád, ha már így érdeklődsz felőlem? – Említettem Károly, hogy frissen végzett orvos vagyok. – Ja persze! Az én is. – Úgy érted a négy diplomád közül az egyik az orvosi? – Nem négy, hanem öt. Agysebész vagyok. Az országos agysebészeti intézet vezetője. –…Másodállásban a Közép–európai hegyi mentőket koordináló bizottság mellett.

46


– Nem a korrigáló bizottság tagja vagyok, és nem másodállásban. Ez mind főállás! Ja és nem tag, hanem főnök vagyok ott is bizonyám, arany Jenőkém. – Hogy bírod ezt a rengeteg munkát? – Á, nekem szinte csak telefonos munkám van, tudod, ha a negyvenezer hegyi mentő-helikopter közül valamelyikkel a javító stáb nem boldogul, akkor én döntöm el, mi a teendő. – Csak úgy telefonon?... Negyvenezer helikopter? – Ja! És állandó készültségben, aranyapám! Nem hiába vagyok a fegyveres erők tartalékos őrnagya. – Hivatásos katona is voltál? – Nem voltál, hanem vagyok! Nálunk a tartalékosság csak egy fedőszó. – Akkor a katonai akadémiát is elvégezted? – Á, dehogy! Másodéves sorkatonai szolgálat után léptettek elő. – Őrvezetővé? – Mondom, őrnaggyá. – Az meg hogy’ létezik, hisz azt az alezredes követi a ranglétrán. – Á, semmi különös, kiváló katonaként, ez szinte alanyi jogon járt. Úgy ugráltattam a hadnagyocskákat, ahogy akartam reszkettek tőlem. – Félelmetes vagy Károly. – Aranyapám, aki betartotta a szabályzatot, azt én is békén hagytam. Különben a rendőrtiszti főiskolához is segítettek a rendfokozattal. – De őrnagyival? – Már mondtam! Te, különben az angolodat, azt hiszem, a rossz kiejtésed miatt nem értettem tökéletesen. – Talán a brit akcentus lehet a ludas. – Hát ez az, ez az! Én angolul tudok, nem brittül. – Milyen gyakran operálsz? – Minden igazán komoly agyműtétet én személyesen végzek. – Az egész országban? – Hát persze! Naná! – Gyakran vannak titkosszolgálati bevetéseid is? Az anyósom mondta, hogy főhadnagy vagy az elhárításnál. – Szegénykém rosszul tudta, ezredes vagyok, állandó készültségben, a nap 24 órájában. Gyakorlatilag az ágazati miniszter a közvetlen beosztottam. 47


–… Hogy bírod ezt a tempót? – Á, nem olyan veszélyes az, aranyapám, mozdonyvezetés után van elég időm! – Hobbiból mozdonyvezető vagy?? – Igen, úgy 200 órát havonta! Na, itt volt az a pont, amikor már a velem szemben ülő nejem, fogfájást imitálva fejét fogó, puffogó nevetésétől azt hittem, hogy meghalok. Az én kis drágám háttal ült ennek a zeneakadémiát is elvégzett dinnyének, így az nem látta, hogy ő tulajdonképpen röhög. – Hát Jenőkém, ha nem tudnám, hogy absztinens vagy és színjózan, akkor most meggyőződéssel állítanám, hogy kedves apósod ő urasága, az éjjelente a színház tetején fellépő, rózsaszínű elefántok tánccsoportjának a koreográfusa is. Részvétem pajtás! – Képzeld, azzal búcsúzott, hogy a legközelebbi látogatását a háztetőmön landoló helikopterrel fogja megejteni… – Na, most félre absztinencia! Én iszom!

48


Fivérek Az ifjabbik nyomorúságos helyzetbe került, az idősebbnek viszonylag jól ment. Az öcse kelepcék, csapdák és ármányok sorozata után földönfutóvá vált. Életkora már előrehaladott volt ahhoz, hogy elkezdje tervezni a jövőt, mint egy ifjú, aki ráér éveket vesztegetni adott helyzetben. Senkijük nem élt, így kézenfekvő volt, hogy a mindenkor megértő és szeretetteljesnek ismert testvérhez fordul, akinek élete során, valahányszor rászorult, annyi segítséget adott, amennyi kellett. Nem mellékesen, de ezt soha nem vette lajstromba, nem tekintette a bátyját lekötelezettjének, egyszerűen csak, mint testvér a testvérhez fordult. – Szervusz Géza bátyám! Azt hiszem, tisztában vagy a helyzetemmel. A lakásomat is elorozták holmi csábosan kétértelmű beszédű nagyokosok. A nyugdíjam arra sem elég, hogy a trükkös módokon nyakamba varrt adósságokat, még három élet alatt is törlesszem. Hozzád fordulnék segítségért, tudom, jól megy a dolgod, nálam feltétlenül jobban. Arra gondoltam, hogy beállnék a béreseid közé, ha ugyanannyit fizetnél, mint nekik, valahogy meg tudnék élni. Sőt, ha megszállhatok nálad, akkor a fele is elég. – Na idefigyelj Károly öcsém! Emlékszel arra a rengeteg nálam töltött éjszakára, amit életünkben átlebzseltél? Lehetett az akár ötven is. Minden alkalommal adtam neked reggelit, ebédet és vacsorát is. Háromszor megszorultál, mindig kisegítettelek 1000–1000 Ft–al alkalmanként, kamatot sem kértem. Tisztességgel vártam, nem kellett időre fizetned. Úgy gondoltam, ha már ilyen kéréssel fordulsz hozzám, akkor miután az adósságaidat ledolgozod, szóba jöhet valami javadalmazás is. – No, de Géza, te legalább annyit vendégeskedtél nálam, amikor nekem jól ment, lehet, hogy többet is. Sohasem hagytalak éhen. Amikor rászorultál, tízszer vagy százszor, ahányszor kellett, annyiszor adtam neked kölcsön, volt, amit vissza sem kértem… – Károly, te most úgy emlékszel a múltra, ahogy akarsz, de nem vagy a helyemben. Te kérsz, én adok! Ha kell, fogadod, ha nem, odébb

49


állhatsz idegenhez. A következőt tudom javasolni: Nálam elalhatsz, a munka reggel 7-től este 8-ig tart, előtte, utána szabad az időd. Ennivalót nem tudok biztosítani, mindössze két szelet zsíros kenyeret és egy fej hagymát naponta. – Vasárnap is dolgozunk? – Persze! Itt Károlynak felakadt a szeme. Sosem látta még a bátyját ilyen mereven megkeményedettnek, egyenesen kőszívűnek. Bátortalanul szólalt meg. – Két szelet zsíros kenyérrel és egy fej hagymával nem bírom ki egész nap a kapálást a hónap minden napján. Pénzem, az nincs… – Megoldod, ha akarod, nem erőszak a nálam maradás. Annyit elfelejtettem közölni, hogy én fél 3-kor kelek, reggelizek, hogy legyen elegendő erőm az egész napos munkához, mert úgy dolgozom én is, mint a napszámosaim. Fél 4-kor indulok az állomásra, onnan másfél órát vonatozunk, majd egy szintén másfél órás séta után érkezünk meg a helyszínre. Ez a kis reggeli mozgás éppen elég ahhoz, hogy felpezsdítsen és meghozza a kedvet a munkára. – Akkor, este mikor indulunk haza? – Leghamarabb 8–kor, általában 11–kor már otthon is vagyunk. Fél 12től hajnali fél 4-ig számold az éjszakát, mert a sok alvás nagyon egészségtelen! Én többször felkelek ez idő alatt, hogy valamit egyek, erőt gyűjteni a másnapi munkához. – Bátyám és mikortól fogsz te nekem fizetni? – Én osztottam, szoroztam. Az adósságod, amit egész életedben felém összehalmoztál, olyan másfél, kétévnyi munka... Itt torkán akadt Károlynak a szó, megszólalni sem tudott. – Másfél, két évig dolgozzam ingyen? – Én nem erőltetlek, mehetsz, ahová akarsz, csak fizesd ki az adósságodat! – De bátyám, nekem nincs is adósságom! Te többet vendégeskedtél nálam, mint én tenálad. Többször adtam kölcsön, mint te! Soha nem hagytalak segítség nélkül, mikor rászorultál. – Engem hidegen hagy, hogy te ilyen görbe tükrön át látod a múltat. A lényeg az, hogy talán 50–szer is nálam aludtál és etettelek bizony. 3000 50


Ft–ot adtam neked kölcsön, volt úgy, hogy csak egy hónap után adtad meg. – Ezért dolgozzak neked másfél, két évet ingyen? – Nem ingyen, én szállást adok neked! A vonatjegyeket beszámítom, így az a másfél év nem másfél, inkább kettő lesz. Ha tetszik maradsz, ha nem tetszik mész. A 70 év körüli Géza aroganciája amellet, hogy meglepő volt az öccsének, aki eddig azt hitte, hogy jól ismeri a testvért, bármikor bármiben számíthat rá, olyan meglepő volt, hogy azok az idegenek, akik kisemmizték mindenéből, közelebb álltak a szívéhez mint a saját bátyja, aki vagy észretér egyszer és mindenkorra, vagy örökre, vénségére eltorzult hamis emlékképekkel éli le, ami még hátra van… Viszont azok nem adtak volna még ilyen fél éjszakás fedelet sem neki. Nyelt egy nagyot és ráhagyta, hogy a bátyja építse, mint fiatal a jövőjét… Még csak 70 éves, előtte az élet… Ő kettővel fiatalabb, ami hátra van, majd kibírja. Emellett úgy gondolta a hirtelen sokkból magához térve, hogy előbb– utóbb a bátyja is nekiszalad egy betonfalnak, egy képletes betonfalnak, ami észhez téríti egyszer és mindenkorra, vagy örökre, vénségére eltorzult szelektív mozaikkockákból összerakott hamis emléki képekkel éli le, ami még hátra van.

51


Maroknyi A legutolsó értelmetlen percig harcoltak. Fölöslegesen. Már nem is emlékeztek, hogy mikor pihentek utoljára, legalább egy fél órát. Egészen biztosak voltak a halálukban, hiszen abban az őrületben, csata közben nem lehetett fogságba esni. Úgy aratott a halál, hogy egy teljesen természetes dologgá degradálódott. Jóska is meghalt, Lajos is, Károly is, Géza is… és még sorolhatta volna a tucatnyi elesett bajtársát. "Most én következem!" – gondolta Maroknyi. Ezt a becenevet társai ragasztották rá, mély növése következtében. Maroknyi megúszta! Valami csoda folytán, parancsnoka csata közben kapcsolatba tudott kerülni az ellenség parancsnokságával és megadták magukat. Maroknyi és az életben maradt bajtársak, ha ott helyben elterülhettek volna, étlen, szomjan, aludtak volna 24 órát is talán. A fegyverletétel után egy kordonnal körülvett területre terelték őket, olyan fegyveres őrök őrizetében, akik ellen néhány órával azelőtt még harcoltak és ugyanolyan bajtársaik halálát okozták, mint amilyenek az övéik voltak. A leülésért gondolkodás nélkül lőttek volna, feltehetően meg is tették. Csak három nap múlva került sor a bevagonírozásra, de Maroknyi elmesélése szerint, az a három nap volt élete leghosszabb három napja. Fogságba kerülésének első pillanatától, három napon át egy álltóhelyben, étlen, szomjan, kialvatlan, további álmatlanságra ítéltetett. Az eleve utolsó erejüket is elherdálni kénytelen szerencsétlenek az utolsó erőforrásukat is be kellett kapcsolják, ha élni akartak. Egy asztalnál magas rangú tisztek, könyvelői precizitással, komótosan, kímélet nélkül vettek számba mindenkit. Rendfokozat, név, életkor! A többi nem nagyon érdekelte őket. Nem kapkodták el a dolgot, olyan hadsereg tisztjei voltak, akik minden más hadsereg tisztjeihez hasonlóan jól tudták, az ellenség fogságba ejtése után a megalázás mellett, a kínkeservig történő alvás, pihenés, evés, ivás megvonásnak alávetés, sokkal kegyetlenebb, mintha három napon át verték volna őket. Senkihez nem nyúltak egy ujjal sem, de aki megmukkant, annak vége volt.

52


A harmadik nap délutánján kisebb horror mutatvány következett, ugyanis abban a szerencsétlen helyzetben történt a fogságba esés, hogy német csapatokkal együtt kerültek az előrenyomulók kezére. Felsorakoztatták őket és miután mindenkit derékig levetkőztettek, kezeket tarkóra, három lépés távolságra egymástól, hosszú sorokban, néhány tiszt és egy pár géppisztolyos sorkatona végigvizsgálta őket. Maroknyinak nem volt világos, hogy milyen alapon, de egy– egy dörrenést hallott és a szeme sarkából látta, hogy valakit főbe lőttek. Rettenetesen félt, de kimutatni nem merte, annak örült csak, hogy nála tovább mentek és nem lőttek. Később derült ki, hogy valami hónaljtetoválás miatt kapták a golyót azok a bizonyosak. Aztán, egy tál ételt és némi folyadékot szervíroztak a fáradtságtól, kimerültségtől, éhségtől, a háború kínjaitól meggyötört, éppen csak életben támolygó valamikori katonáknak. Ő volt a legalacsonyabb. A bevagonírozást nem kapkodták el, hadd kínozzák még egy kicsit a három nappal ezelőtti, gyilkosnak tekintett ellenséget. Végül is megtörtént. A teljesen üres marhavagon belsejébe – olyan jellegzetesen második világháborúsan ismert módon – zsúfolódtak be a lerongyolódott szerencsétlenek. Kellett a hely, így mindenki keresett valami vackot magának. Volt fogalmuk az ország nagyságáról ahová mennek – nem feltétlenül önszántukból – és az út feltehető hosszúságáról. Függőágyszerű, rongyokból készült tákolmányra rakták Maroknyit, aki nyomban elaludt és végigaludt 24 órát, amit egészséges ember el sem tud képzelni a kimerültség semmilyen fokán. Arra ébredt, hogy didereg, de nem a hidegtől, azt már megszokta, csak 24 óra nem elég az ilyen mértékű megpróbáltatások kipihenésére. Mire odaértek a célállomásra, addigra már valóban volt dideregni valója, az ugyanis igen csak északon terült el. És az indulási pont tavaszias időjárásához képest kőkemény mínusz 15 fokos hidegbe érkeztek. Maroknyi, akkor, ott a vagonban, még kiszállás előtt úgy döntött, hogy túl fogja élni! Túlélte…

53


Áldozatok – Parancsnokok, rendeljenek gyülekezőt az egységzászló elé! – Értettem százados úr! A két parancsnok sarkon fordulva összeterelte a mezőgazdasági munkából érkező, szerszámjaikat éppen lerakó levente sihedereket, előzetesen utasítva, hogy mindenki viselkedjen megfelelően katonásan a százados úr jelenlétében. – Egyenruhákat megigazítani, hasat be, mellet ki, vidáman! Tulajdonképpen a két parancsnok sem tudta, mire megy ki a játék. Büszkén álltak ifjú beosztottaik élén. Hogy látványosabbak legyenek a külsőségek, még azt az első világháborús, egylövetű, játéknak is humoros, fegyvernek nevezett valamit is rájuk parancsolták. A százados érkezett. – Vigyázz! Jobbról fogadás, tiszte–legj! A korántsem katonai kiképzésben, de ahhoz hasonlóban részesült leventék ezzel még valahogy megbirkóztak, aztán a százados úr elkezdte a szónoklatot. – Kedves barátaim, honvédek! Abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesülnek, miután a levente kiképzést olyan magas szintre emeltük, hogy az gyakorlatilag azonos a katonai kiképzéssel, önöket, magukat fiaim, a mai naptól tényleges katonának tekintjük, a katona minden jogával és kötelezettségével. Önök, a méltán versenyképes fegyverzetükkel céltáblára már, lőgyakorlataik eredményeként, tökéletesen tudnak lőni. Kár lenne ezt a tudást és az ifjúi bátorságot, ami kebleikben duzzad, veszendőbe hagyni, ilyen sötét időkben, mikor hazánkat minden irányból az ellenség ármánya fenyegeti. Használják halált megvető bátorsággal fegyvereiket az ellenség irányába! Ne rettentsen meg senkit az, hogy egyik– másikuknak géppisztolya van, de nyúlszívű. Maguk a haza jóvoltából, ifjúi hős bátorsággal, mindezt nem csak behozzák, hanem túl is szárnyalják. Mondta mindezeket olyan meggyőzően, hogy a legnagyobb baj; talán ő is elhitte… Míg egy vacak egylövetűbe belehelyezem a töltényt, 54


zárdugattyút zárok, célzok, lövök, zárdugattyút nyitok, hátrahúzom, kirepül a töltényhüvely, új töltényt teszek, zárok, célzok, lövök... evvel nem lehet egy géppisztolyt – ami ennyi idő alatt három tárat kiereszt, írd és mondd 90 töltényt –, lekörözni. Lehet, hogy nem hitte, akkor viszont igen–igen gonosz, az ifjakkal mit sem törődő egyén volt. – A mai éjszakát szálláshelyeiken töltik, reggel megkapják a rendes katonai egyenruhát. A hadnagy urak az egységet két zászlóaljra választva fogják önöket harcba vinni, támadóink ellen. A két hadnagy ugyanúgy meglepődött, mint a hirtelen katonává lett leventék, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak nem tudták felmérni a helyzet súlyát. A hadnagyok reggelig maguk sem látták, hogy melyikükre milyen sors vár. Megejtették az egység teljesen véletlenszerű kettéosztását, majd a reggeli sorakozó után: – Fegyvert vállra, irány az állomás! – hangzott. Senkitől nem tudtak elbúcsúzni, hiszen előző nap még nem gondolták, hogy a frontra igyekeznek az ország minden részéből mezőgazdasági munkára odavezényelt leventék, ifjak, a katonai szolgálathoz szükséges életkornál fiatalabbak. Álltak, ilyeneket énekeltek: "Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem Kiskató..." Jó heccnek, fiatalos kirándulásnak vették a dolgot, lesz majd miről mesélni a gyerekeknek. A tiszteket aggasztotta a kettéosztás, felmérték, hogy nem ugyanabba az irányba fog indulni a két vonat, ám az utolsó pillanatig velük sem Közölték, hogy melyik zászlóalj melyik irányba indul. Megtörtént a bevagonírozás. Gyűlöletes szó! Olyan állatokra és árucikkekre alkalmazandó. Tény és való, hogy a II. világháborúban nem csak ezekre, de katonákra és fájdalmasabb esetekben, mit sem sejtő civilekre is a bevagonírozás szót használták. Kigördült a két szerelvény, a fiúk, ifjúi lendülettel énekelték nótáikat. Integettek egymásnak a túlsó sínpáron mozduló szerelvény vagonjaiban utazni induló társaiknak, akikből az egyik vonat teljes létszámú leventeállománya soha többet nem tért vissza, még fogságból sem…

55


A másik vonat nyugatnak indult. A parancsnok tisztességes, nem utolsósorban jó helyzetfelmérő ember volt, aki tudta, hogy bármivel lennének ezek a majdnem gyerekek felfegyverezve, nincs olyan hadsereg, ami ellen bevethetőek volnának. Így az amerikai csapatok érkezésekor hatalmas fehér zászlót lengetve egyetlen puskalövés nélkül megadta magát és a zászlóaljat. Nagyon sok hadifogoly történetet meséltek, elsődlegesen orosz fogságból hazatértek, nyomorúságos 30–40 kg–os, éppen hogy életben levő, kényszermunkán és kínzáson átesett szerencsétlenek. Feltehetően az amerikai fogság sem lehetett leányálom – esetünkben legényálom –, de érzékeltetésül az akkori amerikai hadsereg olyat tett, amit a mostani soha nem tenne egyetlen ellenséggel sem. Egyszerűen nem vette el a fegyverzetet! Feltehetően az első és második generációs magyarokból még sokkal többen beszélték a nyelvet, mint most, így mindenkor és minden körülmények között volt magyar tolmács, rosszabb esetben németül beszélő amerikai katona, aki az ugyancsak németül – legalábbis – gagyogó tiszttel és hirtelen fogollyá minősült leventékkel kommunikálni tudott. Nem őrizték őket! Ugyanott maradtak elszállásolva, ahol voltak, még a lőszert sem vették el! Egyetlen kérés volt, annyit mászkálhatnak a városban, amennyit akarnak este 8– ig, csak ne rúgjanak be, és ne lövöldözzenek, azaz lehetőleg a fegyvert tartsák zárva. Ez is olyan kérésféle volt. Másféle mentalítás uralta akkor még a mai félelmetes amerikai hadsereget. Tény, hogy ez számomra külön öröm, mert ebben a foglyul ejtett levente zászlóaljban ott volt az apám is. Az unalom ette meg őket reggeltől estig, mikor egy nap dzsipen amerikai tiszt érkezett két közlegénnyel. – Ha van önként jelentkező, szükségük lenne négy emberre, bizonyos belső munkálatokra.

56


A négy ember közül az egyik az apám volt. A többiek hátul suttogtak, sunnyogtak, hogy "tiszta hülyék vagytok, itt ellődörögjük az egész napot, tény, hogy korog kicsit a hasunk, mert a hadifogoly étel a fél fogunkra is alig elég, de úgy élünk, mintha szabadok lennénk, ti meg önként vállaltok rabszolgamunkát? Milyen munka lehet az, amihez semmilyen szaktudás nem kell?" Apám nem próbált meg visszakozni, már nagyon unta a tevékenység nélküli életet. Csendesen jegyzem meg, hogy hadifogolyként nem rájuk parancsoltak, hogy te, meg te jöttök, hanem önként jelentkezőket kerestek… A munka a következőkből állt: A tiszti étkezdében fel kellett szolgálni az ételt, számtalan edény mosogatása is a nyakukba szakadt. A másik oldal korántsem volt rossznak nevezhető. Elképzelhetetlenül sokféle ennivalót ettek ezek az amerikaiak. A 8–10 perces előképzésben tisztázták, ha egy tiszt int, egyszerűen vigyék tovább azt a fogást, amit éppen tálalnak. Megjegyezték, hogy szolgálaton kívül annyit ehetnek és ihatnak, amennyi beléjük fér. Mindenesetre ez nagyon sokszorta több volt, mint a hadifogoly–ellátmány. Három napig bírták, betegre ették magukat a szó olyan értelmében, hogy mozdulni is alig bírtak. Ezt jól bekalkulálták előzetesen ideiglenes munkaadóik. Sokkal rosszabb lett volna, ha elkezdenek lopkodni, így rászabadították őket az asztalnagyságú csokoládé táblákra és más finomságokra. Kitétel tiltásként annyi volt, hogy berúgni nem szabad. Nos, amikor ez az egész véget ért, néhány szuvenírrel és kimondottan kedves emlékkel – meglehetősen körülményesen bár –, de hazakerültek. Le sem fogytak, le sem gyengültek, bejártak egy olyan helyet a hajdani német birodalmon belül, amit a mindenféle frontra vezényelt német katonák hiányában az ő védelmükre szántak. Az, hogy a második szerelvény utasai közül senki, de senki nem jött haza, csak néhány év múlva vált véglegessé, mikor már minden hadifoglyot hazaengedtek. Akkortól kezdve vált apámnak szokásává afféle névsort olvasni időnként. 57


Kardos János, Szalai Imre, Bordás Pál, László István, Kiss Imre... és a háború már húsz éve befejeződött, de mikor néha–néha ezeket a neveket felsorolta, mindenkor olyan vigyázzállás félével tisztelgett nekik. Azoknak a tizenhét–tizennyolc éves gyerekeknek, akik a keleti fronton, a határtól több ezer kilométerre teljesen értelmetlenül haltak meg. Feltehetően egy másodpercig sem tudták feltartóztatni az előrenyomuló orosz csapatokat.

58


Robi bácsi A terepfutó szakosztály mindig jól teljesített, folyton úton voltak, versenyről–versenyre. Majdnem minden versenyző az országos válogatott tagja, ez persze semmit nem jelentett ilyen népszerűtlen sportág esetében. Az a nyár is nagyon zsúfolt volt. Túl Besztercén és a Szegecs sporttárs Rebeka iránti szerelmi hisztériáján – aminek következtében az éj közepén Csaba kényszerült őt berángatni a szállást biztosító kollégium első emeleti az ablakán, – miután a földszinti ablakok vasrácsosak voltak –, Szegecs bánatában és részegségében, a mosdóban demonstratív sztriptízt rendezett a szemközti lánykolesz ablakában röhögve leskelődő csajcsődületnek. Nem lett kevésbe szontyolodott, de kicsit megkönnyebbült. Ez az egész história nem kis fejtörést okozott Rebeka papájának, aki elég nehezen tudta így betölteni vezetőedzői teendőit… Három napos verseny után fáradtan, egy Kolozsvár melletti campingben vertek sátrat, húsz napos edzőtáborozásra. Az összesen "kettő darab" leányzót – Rebekával együtt – Robi bácsival egy faházban szállásolták el. Nem értették a srácok, hogy a lányok miért olyan lestrapáltak másnap, pedig őket semennyire sem érintette az éjjeli felhőszakadás. Csak később derült ki, hogy Rebi papája, Robi bá’ egész éjjel a villanyt égetve és a jövőbeli pályákat átfilozofálva ült egy asztalnál. Aztán, más meg harmadnap, és az összes többi nap is ezt tette. A zsúfolt programban senki sem foglalkozott vele, mígnem egy napon – a délelőtti és délutáni edzések között – Csabi meg Jónás, úgy nem döntöttek, hogy beruccannak a közeli faluba. Robi bá’nak elég furcsán hullott a haja, a bőre és a körmei sem voltak egészségesek. Valamiért bizalmat érzett Csabesz irányában és diszkréten odasuttyintotta, hogy miután ő májbeteg és a tengerészek is 59


rumot nyakaltak, az efféle kórság kiheverésére, hoznának–e neki egy liter rumot. – Hozunk hát, Robi bá’ ! – Csendesebben srácok. Mikor másnap is leruccanóba voltak, a kérés hajszálra ugyanúgy megismétlődött. Aztán minden áldott nap. Egy nap éjszakai edzést is beütemezett a szinte folyamatos bódulatban lebegő Robi bá', aki a valahányadik naptól, már a legnagyobb igyekezettel, sem önkontrollal nem bírta a józan közeli állapotot produkálni. Egy hét után vált mindez köztudottá, mikor egy esti beszélgetési kísérlet közben, egyensúlyát vesztve, dupla-luccott vetett. Elkapták, mielőtt földre zuhant volna. Egy óra alvás után heveny szédülésére fogta az egészet, ám ő sem gondolta komolyan, hogy hisznek neki. Az új pályákra az ellenőrző pontokat két–háromnaponta ki kellett jelölniük. Általában párban mentek. Csabesz épp Jónással. Úgy 10 km– re a tábortól, mikor elkezdett rájuk sötétedni, bár a terepet ismerték, Jónás beijedt. Képletes pelenkája megtelt és hisztisen bőgött, mint egy kisgyerek. Csabesz rúgott kettőt az ülő gumójába, és egy erdőn kívüli kerülő úton vitte vissza – az általa amúgy sem hősnek, sem egérkének nem gondolt – Jónást, ami kétszer olyan hosszú volt, mint toronyiránt. Egy bűzös rókafarm mellett elrohanva, a telihold fényénél biztonságban fuvarozta haza. Ezt az edzőtáborozást, a brassói évi országos verseny követte. Taroltak! Ahogy ez lenni szokott az amatőr sportban, egy idő után mindenki ment a maga útjára. Pár év telt el. Csabesz a Szent László hídon futott össze a sápadtan sárguló, horgasinában remegő, nagybeteg Robi bá'val. – Tiszteletem, Robi bácsi. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mi újság? – Szervusz barátom. Nekem már nem sokáig jön újság – mondta elhaló hangon. 60


– Nahát, mi a baj főnök? – Meghalok én nemsokára. – Hát ne vicceljen már, futunk mi még jó terepen, jó pályát, egy kis rummal… – Ez az Csabesz... a rum. – Na, erő, egészség mester. Kapja össze magát, semmi szontyolodás. Viszlát, majd még beszélünk, most rohannom kell. Tán egy hét múlva kapta a fiú a hírt, hogy Robi bácsi az intenzív osztályon meghalt.

61


Éjszakai műszak – Ej, szívem csücske, gyönyörű bogaram, nehéz az én kenyerem. Most itt vagy velem, láthatod hová kellett süllyednem ahhoz, hogy a mindennapi konyakunkra valót, a limuzin sofőrjének fizetését és a személyzet bérezését megkeressem. Veszélyes, idegőrlő fizikailag és szellemileg is nagyon igénybe vevő munka ez. Sokszor órákon át várok, hogy a megfelelő személy végre az utamba akadjon és mikor már teljesen a látókörömön belül van, szomorúan kell konstatálnom, hogy alkalmatlan a pénzkereső tevékenységem alanyává válni. Tudniillik a verést kerülendő, elvből nem állítok meg olyanokat, akik ránézésre annyira csórók, hogy a zsebükben biztosan egy fillért sem találok. Egyrészt takarékoskodom az energiával, másrészt a munkavédelmi szabályokat is be kell tartani. Nem lehet célom a rendőrkézre kerülés, sem a magam hanyagságából, sem úgy általában. Ami az energiát illeti, az erőre gyakran szükségem van, nem fecsérelhetem feleslegesen az éjjel öt– hat órájában. – Ó, légyszí, légyszí, légyszí! Mikor jön erre valaki, mutasd meg, hogyan csinálod, drága hősöm! – Hát legyen! Nem annyira szívderítő látvány, tudod grabancon ragadom a delikvenst, általában rásegítő mozdulatokkal rábírom az anyagi javainak átadására. – Ó, édes hősöm, csak Te tudsz így fogalmazni, olyan vagy, mint egy ügyvéd, vagy… bíró. – Ne rémisztgess légy szíves, ezt a két kategóriát nagyon nem szeretem, tudod! – Ja, bocs! Ott jön egy ürge. – De szépen tudsz beszélni! Ő egy alany, ne feledd, ALANY! Egy potenciális alany, aki ha ideér és alkalmasnak látom a pénzszerzési munkámba bevonni, akkor azt meg is teszem. Arra kérlek csak, hogy ne sikoltozz! – Dehogy sikoltozom, hiszen egész nap olyan úriember vagy, hogy senki nem képzelné rólad… – Mit nem képzelne rólam senki? – Bocsi, bocsi, bocsi, nagyon nagyra értékelem a munkádat. – Értékeld is, ebből élünk. Különben húzd meg ezt az üveget! Na, itt az ürge, ez egy kis toprongyos! Most láthatod, hogy nem lehet elsőre 62


célpontot találni. Ennek üresek a zsebei, ráadásul meg sem ijedt. Láthatólag merev, egyenes tekintettel, magába roskadtan, vagy félig aludva ment előre, mintha nem is látná, hogy itt állunk az utcai lámpa alatt. – Jaj, de okos vagy hősöm! Innen látom, hogy a bölcsességednek köszönhetjük tulajdonképpen a jólétünket. – Sok ész kell ide! Sokkal több, mint gondolnád. Apropó, jut eszembe, lehet, hogy cselt követett el az előbbi pasas. Túlontúl nem vett rólunk tudomást ahhoz, hogy tényleg valós elmélázásnak tűnjön. Most már nem megyek utána, de a következővel nem fogok kivételezni, azt leütöm. – Ütöttél már le embert? – Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Általában ez egy pofont, kettőt–hármat, ötöt, tízet jelent, amennyi szükséges. Mondtam, hogy ez nehéz fizikai igénybevételt is jelent. Nem egyszerű munka, nagyon stresszes és kiszámíthatatlan. – De hogy érted, hogy nem úgy, mint a filmekben? – A filmekben hallasz egy ilyent, hogy "pukk", aztán elterül a földön, két óra múlva felkel, megvakarja a fejét és tovább megy. A valóságban kap egy cseppet sem "pukk" hangú, ököllel történő beavatkozást, leggyakrabban a fejére. Elterül, aztán feltápászkodik és átadja a pénzt. Megjegyzem, ezt soha nem szoktam alkalmazni, csak ha a grabancon ragadás után elhangzott felszólítás, miszerint „Ide a pénzed, eredménytelen. – Akkor igazi leütés nem is szokott lenni? – Na, amire te gondolsz, az agyonütés, kisanyám. Olyant még nem csináltam, és nem is szeretnék. Tudod, azért nem csak börtön jár, hanem sokkal több. – Mi lehet sokkal több a börtönnél, akasztás már nincs? – Értem, értem, azt akarom ezzel mondani, akármennyi pénzem van, a legjobb ügyvédekkel sem tudnám elintézni, hogy ne kelljen hosszú időre börtönbe mennem. Így viszont, ha problémám adódna – eddig nem adódott – elég pénzem van ahhoz, hogy akármi is történjen, egy jó ügyvéd csapat felmentést, vagy rosszabb esetben felfüggesztett büntetést hozzon ki.

63


– Ó, de okos vagy! Mit is kezdenénk a te tudásod és eszed nélkül! Ja, meg a limuzin, a villa, a személyzet és a slepp nélkül. Tudom, az a baj, hogy a te munkád állandó éjjeli munka, nagyon keveset tudunk estélyekre járni. – Azért kiveszek néha egy-két szabadnapot, mókuskám. Na, húzd meg az üveget! – Nincs is hideg. – Látom, nem fázol, de azért húzd meg, otthon is megszoktad. – Ja, akkor add ide! Most reggelig itt fogunk rostokolni? – Nem előbb vagy utóbb jön egy megfelelő alany, vagy kettő, vagy öt, teljesen kiszámíthatatlan. Én majd beszedem az összeget kemény munkával és lesz holnap, holnapután, meg amikor kell, mindig szépen lesz pénzünk. Csak légy türelmes! – Most már nagyon felnézek rád. Első éjjel, hogy végigkísérhetem keserves munkádat. – Első és utolsó, mert nagyon zavarsz! – Igen, én hősöm, én sem akarok többször kijönni veled. Kicsit csendes. Ha lehet, otthon szeretem szürcsölgetni a konyakot. És egy kis szemszögváltás: Balázs, aki súlyos betegség közben, orvosi előírásra, napi sétái közül az utolsót ejtette meg, fáradtan, egykedvűen, szürkésbarna, loncsos kabátban ballagott ki a talán kétszáz méterre tervezett távra. Senki nem járt az utcán, zavarta is ez, még így este is. Nem nagyon szerette a magányt, a közbiztonságot sokkal jobbnak gondolta, semmint félnivalója legyen, ha emberrel találkozik. Ismerős volt a környék, látásból majd mindenki ismerte és ő is sokakat ismert, így örült, ha találkozott valakivel. Az élelmiszerbolt hátsó oldalán a raktárak utántöltésére készült rámpák mögött már senki nem serénykedett. Befordult balra a szűk sikátorba, ahol mindössze a zöldséges bolt előtti beugróban égett villany. Egy iszonyatosan termetes, nyers, brutális kinézetű, talán két méter magas, úgy 120 kg–os böhöm férfi és egy kimondottan több mint spicces nő „társalogtak” egy üveg konyak mellett. Egyik kézből a másikba vándorolt a butykos. Az ijesztően nagydarab pasast, a már–már molesztáló módon enyelgésre hívó nő, észrevette Balázst.

64


– Te, kani, üsd agyon azt a krapekot! – Oké! Fogd meg ezt az üveget, húzz egyet rajta, addig én elintézem. Balázs nem lett túlságosan nyugodt, hiszen elfutni nem volt ereje, ha meg világossá teszi, hogy eljutott hozzá az üzenet, a veszélyt növeli. Így remegő gyomorral, kívülről nyugodt kinézetet erőltetve magára, lépteit nem szaporázta, Se jobbra, se balra nem nézett. Az elgondolkodót játszva haladt előre… Nem lehet tudni, mi történt a két méteres tag fejében, mikor Balázs felé lépve megállt és rövid gondolkodás után visszalépett. Annyi bizonyos, hogy az eredetileg 200 méteres sétából sokkal több lett, azt a rizikót már nem vállalhatta be az alig járóképes Balázs, hogy ugyanazon az útvonalon még egyszer a bájos páros vonzáskörébe kerüljön. Kénytelen volt tehát két háztömböt megkerülve, és egy jó kiadós verést, vagy talán annál sokkal többet, elkerülve holtfáradtan hazamenni. Így a szakember és a potenciális alany, Balázs, szemszögéből nézve, útonálló és áldozat, soha nem tudták meg egymás gondolatait.

65


Jégen Fekszem a jégen, nézem a csillagokat és nem bírok mozdulni. Forog velem a világ, próbálom elkülöníteni a színes karikákat a csillagoktól. Lassan múlik a fejzúgásom és ráébredek, hogy fekszem hanyatt a patakmederben, több száz méterre az első háztól, a legelő kellős közepén, mínusz 20 fokban. Téli estén korcsolyázás közben napokkal ezelőtt nyüzsgött a rét, de ez a velőig hatoló hideg elriasztott mindenkit. A holdvilágnál remekül lehet korcsolyázni. Vakmerően, egyedül indultam neki annak, aminek máskor barátokkal szoktam. A veszélyérzetem elég késői életkorban állt igazán a helyére, így fittyet hányva a magányra, a mély patakban, mederig csonttá fagyott jégen, ugyanolyan önfeledten gyorskorcsolyáztam, mint többedmagammal. Az egyedüli különbség a magányból fakadó unalom volt. Egy hirtelen megállásnál, amivel talán magamnak akartam imponálni, hanyatt vágódtam, a lábaim az ég felé repültek és tarkóm tiszta erőből a jégnek csattant, eszméletem vesztettem. A kitisztuló kép haloványságában, a gondolataim is lassan – az ájulás utáni teljes kikapcsoltságból fejzúgóan bár, de – helyreálltak. Mínusz 20 fok volt és mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy a fejfájás az egész agyamat összerázva kivonta az izmaimból az erőt, mint fecskendő ampullából a szérumot. Fel kell állnom, különben itt fagyok meg. Nem volt ez pánik, –még mindig a sűrű színes karikákat láttam– sokkal inkább ténymegállapítás. Nekiveselkedtem. Igazán akkor ijedtem meg, amikor világossá vált, hogy oldalra fordulni sincs erőm és egyre erősebben perzsel a jégdermesztő hidege teljes testemben. Másodpercek, percek…, nem lehet ilyenkor tudni mennyi telt el, újból és újból megpróbáltam felkelni. Valahogy oldalra fordultam és a korcsolyám sarkával taszítottam magam a part irányába. Amin őszi bágyadt legyekhez hasonlóan, melyeket az ember a kezével egyszerűen levesz a falról elgyengültségük miatt, milliméterről milliméterre másztam a háromméternyi szakaszon fel. Forgott velem a világ, egyre jobban fáztam. Megtapogattam a tarkómat, hatalmasra dagadt a csont, nem éreztem vért, csak odafagyott havat. A hajamat el lehetett volna törni. Már elég tisztán gondolkodtam ahhoz, hogy nem mozgattam túlságosan a kezemmel, épp ezt akarva elkerülni. Rendkívüli 66


szédülésemben és olyan erőviszonyok között, amilyen talán egy 42 fokos lázzal küszködő tüdőgyulladásosé, elnéztem a faluig. Olyan bájosan és biztonságot kölcsönzően füstölögtek a kémények. A korai téli éjszakában a hold bearanyozta az eget és fénye a havon megsokszorozódva szinte nappali világosságot teremtett. Eddig nem nagyon féltem, de ekkor átözönlött rajtam a rémület. Keservesen húztam le a korcsolyacipőmet a majd belefagyott lábamról, gyengeségtől remegő ujjakkal cibáltam rá a bakancsot. Megpróbáltam elindulni. Nem mindig egyszerű ám elindulni, mint ahogy az magától értetődne. Le kellett másznom a patakra. Fölfogtam, hogy még egy esést a fejem nem bírna ki. Áttotyogtam rajta, a másik oldalon fölmásztam és elindultam a térdig süppedő hóban. Amit máskor percek alatt megteszek, az akkor elérhetetlen távolságnak tűnt. "Csak a legelső házat érjem el, csak a legelsőt!" Gondoltam, hogy ne itt essek össze, és ha pechem van, napokig rám sem találjanak ebben a cudar hidegben, csak mint kopogó fagyasztott húsra. El kell érnem a gyönyörűséges biztonságot sugárzó első házat. Remegő lábaim nem nagyon akartak engedelmeskedni. Az akarat, az élni akarás ilyenkor 10–es fokú parancsot ad ki a képzeletbeli 10–es skálán. Mennem kellett! Már az első ház kertjének az alján voltam, amikor az éjszakai lehűlés mértékéből arra gondoltam, hogy még sem találnának meg. Mennem kell, el kell érnem a falut… És elértem! Csöppet sem éreztem jobban magam és sokkal nagyobb biztonságban sem... Mindenki a füstölgő kémények alatt bujkáló kályhák melegében élvezkedett. Teremtett lélek, se ember, se kutya, se macska, se semmilyen állat nem volt az utcán, udvarokon. Úgy értem haza, mintha egy maratoni távolságot kellett volna legyalogolnom, az alatt a nagyjából kilométernyi szakaszon, ami a pataktól az otthonomig vezetett. Nyakas módra semmit nem mondtam, tulajdonképpen vártam, hogy mi lesz. Gondoltam, ha már itthon vagyok, nagy baj nem lehet és ha a másnapot megérem, túlélem… Megértem! A fejem kétszer úgy fájt mint az előző nap, de az erőm visszajövőben volt. Az emlékezetes esés után az agy ostoba viselkedése folytán, 67


miután ütésre megdagadt, mint az izom, talán még két hónapig is fejfájással kínlódtam. Nem lettem körültekintőbb, de néhány ehhez hasonló fejjel falnak menés után, azért ha túlkorosan is, de kialakult, a bátorságtól nagyon jól megkülönböztethető vakmerőség – nem feltétlenül radikális– kerülése.

Ősapám Hold aranyozza a rengeteget, csillagok ezre a fagyot . Vén–öreg ember az angyali úton, annyit mond csendben, hogy székely vagyok! Szomorán ballag a fehér–zöld lázban, szent muzsikától zendül az este, Vonít a magány az isteni tájban, fásultságában remeg a teste. Az öregember lelket tépő fájdalommal leste a hegyoldalt a kemény téli fagyban, amit az aranytál formájú hold úgy világított be, hogy szinte vakított, pedig már jócskán éjfél után járt az idő. Millió csillag valószínűtlen fényességgel, buján tarkította az eget. Lenézett és eszébe jutott gyermekkorának hegyoldala, sűrű fenyvessel, hatalmas szálfákkal borítva, amelyeket az idő úgy tüntetett el az oldalról, mint a hajszálakat az ő fejéről, egyiket a másik után. Könny fakadt a szeméből, ősz haja meglebbent a szélben. Az amúgy méteres mélységű hó olyan szilárddá fagyott, hogy léptei alatt, csak csizmájának sarka hagyott némi nyomot. Szíve megsajdult és visszasírta azt az egykori rengeteget, amelyet millió fejszecsapás tüntetett a nemlétbe. Apjára és nagyapjára gondolt, akik meg sem ismernék az oldalt így kopaszon, letarolva. Gombóccal a torkán számolt el magában az ezernyi fejszecsapással és fűrészhúzással, amit kérges tenyerével maga ejtett meg, hozzájárulva az erdő 68


eltűnéséhez és csak ballagott az angyali úton, a fejében egy ismeretlen, valami földöntúli dallam járt. Lenézett a hóra, majd megint fel az égre és mikor előre tekintett, ismét erdőt látott,… sírkeresztekből! Nem olyan temetői formában, elrendezetten, hanem azzal a természetes és mégis csodálatos egyenetlenséggel, mint a vadonnőtt és nem ültetett erdő. Annyi volt a sírkereszt, hogy az már kitett egy erdőt. Felért a csúcsra, a gerincen végigsétált a rengeteg kereszt között, majd lenézett a faluja irányába. Előbb széttárta kezeit, majd két tenyerét a fejebúbjára helyezte és úgy maradt. Egy lett a megszámlálhatatlan sírkereszt közül, amelyek erdő gyanánt lepték be a hajdani rengeteg helyét. Halk muzsikától zendült az este. Még rezdült egyet a teste, mielőtt végérvényesen sírkeresztté lett, és egy gondolat átcikázott rajta, majd eggyé lett a többiekkel.

69


Kimenekítés Boldizsár professzor rendelője előtt egy tűt nem lehetett leejteni. Valamiből, valamilyen módon hírnevet kovácsolt magának, holott nem tenném a kezem a tűzbe azért, hogy nagyobb szaktekintély volt az átlagnál. Messzi városokból, talán még külföldről is megkeresték. Akkurátusan 20–30 percet szánt egy betegre a kétórás rendelési idő alatt, aminek egyenes következménye, hogy a várakozó ötven– száz betegből csak néhány került abba a szerencsés helyzetbe, hogy bejusson a rendelőbe. Nos, Kelemenék, a nem kimondottan legjobb formáját nyújtó Kelemennel szintén ott várakoztak egy ismerős orvos tanácsára, aki tudtukon kívül, hogy–hogy nem, értesíthette Boldizsár professzort, mert a széles széken sápadt–sárgán heverő Kelemen, amennyire egyáltalán gondolkodni tudott, a hazajutás módján töprengett, lemondva az ilyen luxus orvosi szolgáltatásokról. Legnagyobb meglepetésükre az első beteg kijövetele után Boldizsár professzor jó erősen belekiáltotta a váróterembe: – Kelemenék következnek! A meglepetés most mellékes volt, örültek, hogy rájuk világított a vak szerencse, bementek hát. Rövid vizsgálat és kikérdezés után az igen fura kinézetű professzor, aki inkább vallatott mint kérdezett, a következőket mondta:

70


– Holnap reggeltől beutalom magát, Kelemen, rendkívül jó körülmények közé, addig is végezzék el a következő vizsgálatokat. Ceruzával hanyagul felírt néhány helyben elvégezhető vizsgálatot, feltüntetve a rendelők szobaszámát és az ott tevékenykedő nővérek, illetve orvosok neveit. Kelemenék nem először voltak kórházban, ismerték a csúszópénz mechanizmusát, csúsztattak is nem keveset. Arra gondosan ügyeltek, hogy vizsgálatokért, miután az a kezelőorvos kötelezettségeibe bőven beletartozott, még véletlenül se fizessenek egy fityinget sem. – No, emberek, én nem szeretem a kertelést és a virágnyelvet, elvárásom, hogy vizsgálatonként minimum – ezt nagyon kihangsúlyozta, hogy a minimum az nagyon minimum – egy százast kérnék csúsztatni mindenhová. Nem olyan világon élünk, amikor fél órás körbeírással adhatom ezt a maguk tudtára. Megértettek? Kelemenék túlságosan is megértették, ilyet még orvostól azelőtt soha nem hallottak. Mennyit fog ez magának elvárni? Ez volt az első ijesztő gondolatuk. Valahogy eljutottak a megadott vizsgálókig, ahol ugyanolyan sort kellett kivárniuk, mint bárki másnak, de miután a szemük láttára és fülük hallatára értesítette telefonon az érintetteket Boldizsár, nem akartak ujjat húzni a sorssal, így leperkálták a százast, többet egy fillérrel sem. Valami a hírneves professzor fülébe juthatott, mert a beutalás után közvetlenül egészen furcsa gyógyszereket kezdett felírni, olyanokat, amiktől Kelemen félig meddig hallucinációs állapotba került, és a valódi betegségéhez közük sem volt. Nagy segíteni akarásról igyekezett tanúságot tenni a professzor, így reggeli viziteken egészen abszurd vizsgálatokat és kezelési módokat zuttyintott a kórlapjára, hozzátéve úgy mellékesen, hogy: – Jóember, ezeket a vizsgálatokat is ugyanúgy ejtse meg, ahogy azt nálam a vizsgálóban megbeszéltük. Így Kelemenék pénztárcája egyre vékonyabb lett, egyre mérgesebbek voltak a szemükben mind kevésbé híres, inkább hirhedtté degradálódott professzor irányába. Nem tehették meg, hogy azt mondják, nem kérjük a vizsgálatot, mégiscsak ő volt a szaktekintély. Elméleti lehetőség persze volt. Mindig, mindenhol, mindent meg lehet tagadni, de amikor egy ember hirtelen 71


munkadarabbá válik, akkor meggondolja, hogy a megmunkálójával szemben mit enged meg és mit nem magának. A pohár akkor kezdett betelni, amikor a negyedik napon egy „csodagyógyszert” Kelemen halántékába – mindkét oldalról mélyen bele a porcba – fecskendezett. Kelemen a fájdalomtól eszméletvesztés közeli állapotba került, lesápadt, mint az infarktusosok, és kiverte a veríték, olyan jó hideg, minden energiát elszívó. Ez volt az első injekciónál, a másik halántékába már erejét összeszedve, szinte rimánkodott: – Professzor úr, nem lehetne mellőzni ezt a fejbeszúrást? Kínjában és fájdalmában az udvariaskodást, hogy injekció, meg gyógykezelés, teljesen mellőzte. – A fejbeszúrás megy, barátocskám! És olyan mefisztói mosollyal a képén – a kínvallatásnak is beillő „gyógykezelést” – baloldalról is elvégezte. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált. A sokat látott nővér csak annyit mondott: – Én inkább meghaltam volna, mint ezt megengedjem bárkinek. Szerencsétlen Kelemen talán két óra alatt valamelyest regenerálódott, ami az energetikai állapotát illeti, azaz ismét „csak” borzasztó gyenge volt és nem fél halott. Felesége meglátogatta –, mint minden nap – és elsikoltotta magát, Kelemen ugyanis addigi pihenőjében a fájdalmat érezte, de behunyt szemei elrejtették előle a keserves kínt. Nyílt az ajtó, belépett a feleség, sikított. Kelemen kinyitotta a szemeit…azaz kinyitotta volna, mert az egész felső arca, szemhéjakkal, szemekkel mindenestől úgy megdagadt, hogy fél milliméternyi vékony csíkon át látott csak valamit. Meg is ijedt, de gondolta, majd lelohad, ez legyen a legkisebb gond, csak valahogy a hasonlóan – mint utólag kiderült –, placebó jellegű desztillált vizes csodakezelésektől kellene megszabadulnia. Viszonylagos szerencséjére volt egy családi barát, igen tisztességes, szintén professzor ugyanott, ugyanabban az intézményben egész más területen, aki naponta látogatta. Kezdettől láthatóan, de nem kimondottan, csodálkozott professzor kollégája kezelési irányzatán, ám

72


amikor ezt meglátta és meghallotta, hogy minek a következménye, csendes, jóravaló emberként, hogy a betegtárs ne hallja, odasúgta: – Javasolnám, hogy kérje a kiutalását a lehető leggyorsabban! A kétségbeesett Kelemen házaspár egész délután azon spekulált, milyen módon lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy a hírneves professzor, valamilyen nem feltétlenül kellemes és hasznos, hanem mondjuk ki, kártékony vagy legalábbis keserveket okozó módon ne torolja meg a hirtelen elmenést. Értem–értem, a megtorlás az kemény szó, maradjunk annyiban, hogy ilyen módon is irgum–burgumot mondhatott volna, és ez az irgum–burgum mondás nem volt sem Kelemen, sem Kelemenné ínyére. Az asszony a reggeli vizit előtt megjelent, mivel semmilyen biztosíték nem volt arra, hogy ezt a csodakezelést másnap is nem ismétli meg Boldizsár. Mefisztói képe, magabiztossága és „én vagyok az, aki azt csinálok veled, amit akarok” típusú hozzáállása szemlátomást lehervadt a kikérés hallatán. Mindenféle adminisztratív hátráltató tényezőkre hivatkozva, másnapig vagy harmadnapig bent akarta tartani a beteget. Erre számítottak, így meglehetős elszántsággal, de még mint munkadarab, udvariasan kérték a kiutalást. – Rendben, megtörténik a kiutalás még ma, csak egy nagyon fontos kezelést – úgy tizenegy körül – el kell végeznem saját kezűleg. – Arról van szó, amit tegnap kaptam, professzor úr? – Pontosan, barátom, pontosan, ha meg akar gyógyulni, feltétlenül meg kell kapnia a kezelést – amiről Boldizsárék már tudták, hogy desztillált víz csak úgy natúrban a két halántékba. Amint kilépett a világhírű professzor, az otthonról hozott ruhákat Kelemen felkapkodta, – ne túlozzunk, azért nem volt ő olyan erős – majd egy már odakészített tolókocsival, a professzori veszedelem elől, a zegzugos kórházi belső folyosókon, emeletekről leliftezve az asszony az odarendelt taxiig fuvarozta Kelement. Másnapig nem is jelent meg a professzornál, aki akkorát változott, mint mikor egy hernyóból pillangó lesz. Kedvesen, udvariasan jegyezte meg: – Asszonyom, tizenegykor mentem a kezelés elvégzésére, de önök már elmentek, úgy sajnálom... 73


– Jaj, mi is nagyon sajnáljuk, professzor úr, de csak így tudtuk megoldani a szállítást. Ha megkaphatnám a zárójelentést! – Hogyne, hogyne, már kész is van, parancsoljon. Azt hiszem, Boldizsár professzor életében először maradt hálapénz, ne cifrázzuk, kenőpénz nélkül.

A sztárság kötelez Egyesek, a sztárságért harcot vívnak, ostobán ilyen–olyan diplomákat harácsolnak, agyat tágítanak, vagy épp' haszontalan, már–már megalázóan érdektelen, alantas dolgokat tanulnak meg. Ezt ők képességfejlesztésnek titulálják, szemellenzős, valóságtól elrugaszkodott mentalitásukkal. Mi is kell az igazi sztársághoz? Egyéniség! Gondoljunk csak Böffencsre, a "Ki tud nagyobbat böfögni?" kulturális vetélkedő méltatlan nagy vesztesére, aki a túlfeszített várakozásoknak nem tudva megfelelni, a fináléban, "csak" a második legnagyobbat böfögve vesztett... Vesztett? Nem! Hiszen egy nemzet zárta szívébe a jószívű, férfiasan egyszerű, odaadó egyéniséget. Ki emlékszik már az úgynevezett győztesre, a nevét sem tudja senki! De Böffencs szerény, szürkésen ködlő szemeire, egyszerűen villogó hatalmas kopasz fejére, az avval azonos vastagságú nyakára, hatalmas szívére mindenki emlékszik. Ő sztár, a szó legnemesebb értelmében. Számtalan műsort vezet ma már, de egyszerű, jóvágású golyó fejében a ma napig megmaradt. Más műsorvezetőkkel ellentétben sztárságát nem cizellált mondatszerkesztéssel villogtatja. Férfiasan tömör, de választékos módon bánik hat–nyolc szavas, nemes szókincsével. Ez az ember ma sztárcsináló lehet, hiszen ő lesz a mindent megkoronázó, már fél éve várt csúcsvetélkedő, "A nagy szakállnövesztő verseny" házigazdája. Ez is olyan, mint a sztárság, emlékeinkben nem kell messze mennünk, a gügye, gagyi, magukat 74


Shaw–nak tituláló előd műsorokra, ahol Pitagorász gyermekkorát, a Dalai láma felmenőit, és hasonló értelmetlenségeket kellet a versenyzőknek "tudni"… Kit érdekelt ez? – kérdem én. Ennél csak egy fokkal volt jobb az „Egy meg egy" vetélkedő, ahol, szintén a második helyezett Gagyicika vált – emberi viselkedésével – a nemzet méltán bálványozott, igazi sztárjává. Emlékeznek, ott is mindent a stressz tényező döntött el, mikor Gagyurka – ne tévesszen meg senkit a névbeli hasonlóság – alig nyolcvanhat másodpercnyi gondolkodás után, Gagyicikának esélyt sem adva, vágta rávágva „helyes" választ. A stúdió már megtelt. A hónapok óta megfeszített tempóban – elkülönítve – felkészülő versenyzők épp a kezdés borotválkozásán esnek át. Még egy kis igazítás és a rendező kimondta a bűvös "indul a verseny"–t. Böffencs némi kameralázzal küszködve, frappáns egyszerűséggel, szívhez szóló tömörséggel köszöntötte a nézőket és egyben felvezette a csatába szállókat. – Hellósztok! Mizujs? Na e lesz a verseny. Űk versenyeznek, úgy hijják űket, hogy – akut memóriazavarát enyhe böfögéssel (8 decibeles) leplezve csodálatosan kivágta magát – Szakál 1, Szakál 2, Szakál 3, Szakál 4, Szakál 5, Szakál 6, Szakál 7, Szakál 8, Szakál 9, Szakál 10, Szakál 11. A rendezők a verseny drámaiságra való tekintettel választották a 11–es számot, mint a benevezhetőség felső határát. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy mindnyájuk szeme láttára, a lelki tényezők nyomása alatt, egész futballcsapatok harcolnak egymás ellen, mind a 11–en, és csak a meccs lefújása után döbbennek rá, hogy a töménytelen edzés ellenére, a csapat átmenetileg fejben szétesett. – Na, oszt kezdjük! – mondta serkentően Böffencs. A verseny kezdetén mindjárt kiderült két doppinggyanús eset. Vizuális elemzéssel ugyanis Szakál 3 és Szakál 9 arca nem volt tükörsima! Csak azért maradhattak, mert a WADA képviseletében senki nem tartózkodott a stúdióban. Már fél órája izzadtak és növesztettek.

75


Szakál 8 és Szakál 11, tizennyolc–húsz cm–i, már befonható növekedést prognosztizált a másfél óra leteltének végére. Társaik közül senki nem adta a négy-öt cm–es – kicsit pesszimista – előrejelzés alá. – Tragédia, emberek! Tragédia! Nem nő a szakálluk – próbálta harsány böfögéssel tompítani a bajt Böffencs. Gondoljunk bele, ezek itt profik, akik a stúdió nyomasztó elvárásainál is hozták volna az igazi formájukat… De nem ! A másfél órára tervezett vetélkedőt harminckét reklámblokkal szakították meg… Semmi! Egy nép zárta szívébe a nemzet sztárjait. Nyerni mindenki tudhat, de így veszíteni –összeomolva és mégis emelt fővel – csak Ők! A fiúk a sokktól még napokig nem tudtak az e célra gyártott – egy milliméter alsó határú – mérőműszer által mérhető szakáll hosszúságot növeszteni. A győztesnek szánt kéthetes Tahiti út így mindnyájukra szállott, egyenként három hónapos grönlandi nyaralásra konvertálva. Amúgy, összesüket a Spenót 16 kereskedelmi televízió örökös sztárjává fogadta. Ez persze mit sem érne az össznépi, befogadó támogatás nélkül, hisz kinek kell ma ostoba geológus, festő, muzsikus, vagy hosszútávfutó pancser sztárnak, mikor igaziak is vannak, mint látjuk.

76


A politikum 2008. augusztus 11-ig súlyos, általam gyógyíthatatlannak hitt politikafüggőségben szenvedtem. Minden oldali, összes párt hetvenedik vonalbeli politikusait is név szerint ismertem. Pontosan tudtam, hogy mikor milyen módon harapnak mosolyogva egymás torkába a különböző politikai háttérműsorokban. Azt is tudtam, hogy a műsorvezető melyik kérdésére miként fognak kioktatóan és lekicsinylően reagálni. Azon már túlestem, hogy ne lássam, hogy ahány oldal, annyi kutya, annyi eb, de még mindig azt hittem, hogy intenzíven érdekel. Történt, hogy tavalyelőtt nyáron, szerényen nyaralgattunk nejemmel vidéken. Az első nap egy nyugágyból néztem a parasztporta udvarán a fákat. Már– már elbóbiskoltam, mikor az egyik megszólított. Meghökkentem, de nem nagyon, nem is értem miért... – Üdvözöllek, Emberfi. Hogy bírod ezt a rettenetes, zavaros, bizonytalan és unalmas életet. – Már hogy volna unalmas, kedves fa barátom? – Szólíts nyugodtan Kérgesnek, ahogy a barátaim teszik. – Vannak barátaid? Azt hittem az egész életed, csemete kortól a szétkorhadásig nem más, mint tömör unalom és kiszolgáltatottság. – Á, dehogy Emberfi. Látod itt mellettem a testvéreimet, a szomszédban a barátaimat? Mi remekül megvagyunk, még az egészségünk ápolását is ketten végzik önkéntes munkában. Nézem a felhőket, egymásba karolunk néhányan, gondolkodom, elmélkedem,

77


nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. Tudom, hogy nincs mitől félnem, és tudom, mikor mire számíthatok. – Elnézést kérek, Kérges, én ezt másképp látom, sőt ,szavaid kissé bántanak, korholást érzek belőlük. Egy helyben állsz! Mégiscsak magányos vagy… – Nem, Emberfi. Elnézem az állatokat, amint egy mákszemnyi nyugalmuk sincs. Egész idejüket arra kényszerülnek pazarolni, hogy marakodva, egymást kergetve, rettegve, táplálékért küzdenek. Az egér a bogarat, a macska az egeret és így tovább. A madaraknak sincs nyugtuk, őket nem csak a négylábú állatok vadásszák, de ők egymást is. Nézd, viszket a kérgem, nem vagyok már fiatal, de nekem van időm és lehetőségem a méltóságtejes gondolkodásra. A gyökereim között van egy kis felcser, olyan fekete kaparó lábakkal, ő meggyógyít, megvéd a kórokat okozóktól. Igaz, néha a gyökerembe harap, de tudod hogy van. az ilyen műtéti beavatkozásoknál, még ha ezek mindennapos rutin jellegűek is. Egy másik felcser a kéregviszketegségből gyógyít mindnyájunkat akupunktúrás kezeléssel. Elég gyakran rám kerül a sor. Ő egy madár, és a csőrével a beteg területre ütve, az okot megszünteti. – Mondd, és hogy látod az embereket? – Nekik sem jobb, tán rosszabb… – Mire gondolsz? – Nézd, például mikor Karcsi –csont részegen – péppé veri Jóskát, az amúgy kebelbarátját csak azért, mert a tehene benézett az udvarára a félszemével. Rám esteledett, búcsút vettem Kérgestől, bementem a szobába és aznap az esti közszolgálati és kereskedelmi híradókat blicceltem olyannyira, hogy a TV–t be sem kapcsoltam. Jelentem, attól a beszélgetéstől fogva, azonnali gyógyultnak tekintem magam, nincsenek megvonási tüneteim sem. A politikumon kívül is van élet, leginkább ott van.

78


Túlélni Kovácsék éléskamrájában már semmi nem olyan, mint a régi szép időkben, amikor még hűtőszekrénynek nyoma sem volt és a Sajtos egér dinasztia bőséges lakomához jutott minden nap. Most, a tél közepén Sajtoséknak sanyarú a sorsa, a család hatvannyolcas létszáma tizenkilencre csökkent. – Gyülekező mindenkinek! – mondta csendesen az öreg Sajtos. – Mindenki itt van most már? – Itt vagyunk – felelték fegyelmezetten. – Ugye, mindenki tudja a kóstolási sorrendet? Tudom, hogy tudjátok, de e nélkül nem érjük meg a tavaszt és a családnak ez a legfontosabb. Ma ki a soros? – Nézd, Sajtos, pontosan tudom, hogy tudod, hogy én következem – mondta Duda –, de mi értelme ennek, hiszen már 49–en odavesztek a napi kóstolgatásokban. – A családnak meg kell érni a tavaszt, ezt te is tudod. Korábban sok élelem volt. A vascsapdát mindnyájan jól ismerjük, az már nem okozott gondot. Jól éltünk, de most alig van élelem és az ember egyre újabb gyilkoló módszereket talál ki. – Látod azt a fadarabot a nagydarab szalonnával? Ne legyen egér a nevem, ha nem csapda! – Tudom! Ezt ma megtudjuk, te fogod kipróbálni. – Hurrá…

79


– Ha ma rajtam lenne a sor, én próbálnám ki. A mamán kívül mindnyájunkra sor kerül a kóstolásban. Látod azt a sok gabonát a sarokban? Tegnap rakta oda az asszony, holnap én kóstolom meg. Eljön az este és miután mindenki nyugovóra tért, a macska is, Duda elhagyja az egérlyukat, számtalan aggódó szempár kíséretében. Kioson a kamra közepére, körülnéz, majd megközelíti az egérfogót. Alaposan szemrevételezi, felismeri a helyzetet és visszaoson az otthon bejáratához. – Hé, Sajtos! – Mondd! – Ez biztos csapda, a szalonna két zsineg mögött van. – Menj és rágd át! – Komolyan mondod, Sajtos? – A lehető legkomolyabban. Duda nyelt egy nagyot, már nem nagyon óvatoskodott. Mint a halálraítélt, aki rácsodálkozik egy bogárra és szív még egy nagyot a levegőből, amit addig olyan természetesen tett, Duda is nagy lélegzetet vett, körbenézett, kicsit elmélázott, majd határozottan bement az egérfogóba. Szagolgatta a szalonnát és nézegette a zsineget. Itt az idő – gondolta –, és éles fogaival átmetszette a két spárgát. A rugó felrántotta a hurkot és elkezdődött a harc. Az utolsó harca. Szabadulni nem tudott, de próbált. Egész életében ezt tanulta. Ez tartotta életben eddig is. Soha nem adta fel! Az otthon bejáratából részvét–teli, lógó orrokkal nézte őt a család. – Mondd, Sajtos, ez most mire volt jó? – kérdezte Fruzsina. – A túlélésünk miatt. – Gondolod, hogy Duda, aki már alig mozog, túléli ezt? – Nem gondolom, egészen biztos, hogy nem, de a család igen. – De oda vagy a családdal, közben mind kipusztulunk. – Holnap én eszem meg a gabonát. – Te is látod, hogy milyen valószínűtlenül sok. Mind jóllaknánk vele napokig. – Akkor miért nem esszük meg most? – vágott közbe Girhes. 80


– Azt hittem, észrevetted már, hogy minden, ami látszólag a véletlenből szakadt az élelmezésünkre, az életveszélyes. Emlékezz… – Ne sorold fel az összes halottunkat! – Gerdon, gyere ide! – Ne parancsikálj, úgyis tudom, te vagy a főnök! – Épp ezt akarom mondani, ha odaveszek, holnaptól te viseled a Sajtos nevet. Ajánlom, hogy jelöld ki az utódodat magadnak te is… – Na, de Sajtos, az előbb még a túlélésről beszéltél… – A család túléléséről! Voltunk itt rengetegen, immáron alig vagyunk néhányan. Kevesek élik meg a tavaszt, de ha hárman–négyen elérik, akkor a család túlélte a telet! – Sajtos, örülök, hogy ilyen főnököm volt… van... de meddig…

A Kramelácsok A Kramelács birodalomba, akár a világ más országába, begyűrűzött a gazdasági világválság. Kis nép a kramelács, de nyakasabb, csökönyösebb, gőgösebb az átlagnál. Ha a világban baj van, szorgos egymás torkát harapó torzsalkodással, ilyen-olyan kupaktanácsokban, rövid úton megtalálják a baj okát, ami soha nem lehet Kramelács, csak valamely külső vagy belső fantom ellenség alantas műve a kramelács nemzet ellen. Bargan, kramelács lévén ezt jól ismerte. Kora gyerekkora óta barátokként, hosszasan szüneteltetett valódi kapcsolattartás után találkozott egy Kramelács–kramelács barátjával Jargeccel. – Üdvözöllek Jargec – köszöntötte. – De hivatalos lettél… Szia. Na, mit szólsz a Pampicikhez? – Mi van velük, azt hittem már nem is léteznek. – Te bolond vagy, kiszívják a nemzet vérét. – Bocsánat, én úgy emlékszem, hogy a nagy szervezett Pampictelenítéskor szinte írmagjuk sem maradt. – Ne naívkodjál, ennek a kornak minden kulcspozícióját az utcaseprő főnöktől a királyig, máig Pampicik birtokolják. Azt te is tudhatnád. – Akkor te rengeteg Pampicit ismersz. Ennyien vannak most? – Ne sértegess! Hogy képzeled? Nyilván én egyet sem ismerek.

81


– Nem személyesen gondoltam, pontosítok, nem barátilag, csak úgy általában. – Egyet sem ismerek, gondolhatod, de hogy mindenütt ott vannak, azt neked is érezned kell. – Nem tudom, mire gondolsz? Szerintem nincsenek is. A királynak meg ezerhatszáz éve visszamenőleg ismerjük a lemenőit. – Te vakítod magadat? Itt senki nem az, akinek látszik! – Szerinted Kramelácsia hány százaléka Pampic? – Kilencvenkilenc százaléka!!! – ??? Már értem! Szóval viccelsz, mert ha kilencvenkilenc százalék Pampic lakja Kramelácsiát, az tulajdonképpen Pampicia! – A mi hazánk?! Azt hiszem, utoljára álltam veled szóba! Bargan rövid gondolkozás után – miután a Kramelács nép azon kisebbségéhez tartozott, akik erre hajlandóak voltak – következtetett: A történelem ismétli önmagát, nincs olyan helyzet, amikor egy Kramelács önkritikát gyakorolna, netán hibásságát beismerné. Kézenfekvőbb a vízibolhára vagy valamely – félig, vagy egészen – fantom csoportra kenni a balhét. – Különben szép számmal vagyunk mi, igaz Kramelácsok, kik majd megmentik e hont! – Valamilyen szervezetről beszélsz Jargec? – Nem valamilyen szervezetről, hanem „a szervezetről„ beszélek Bargan! – S hányan vagytok? – Minden igaz Kramelács! – De én is Kramelács vagyok, mégsem tudok erről a szervezetről. Menyien lehettek? – Sokan, a nemzet 90 százaléka! – De hát az elébb mondtad, hogy Kramelácsában csak 1 % Kramelács él… – Ne forgasd ki a szavaimat! – nyomatékosította vérben forgó szemekkel, remegő orrcimpával és szó szerint fröcsögő szájjal. – Ha nem ismernélek, amióta az eszemet tudom, téged is Pampicnek gondolnálak…

82


Bargan megértette! Miután népe kóros, folyamatos kisebbrendűségi komplexusban szenved az őt körülvevő népekkel szemben – ezt saját magának is jól elhitetett felsőbbrendűségi érzésnek álcázva –, így, amíg egyértelműen nem mer tükörbe nézni, hogy lássa ráncait és szépségeit egyaránt, addig Kramelács honban mindig lesz külső vagy belső fantom-ellenség, reménytelenek tűnő válsághelyzetekben. A megoldást pedig – egy nem monolit – össznépi, valós összefogás hozhatná meg.

A nonkonformista Minden jó vívmány hamar elterjed globalizált világunkban, így, miután az öreg kontinens németalföldi országában hellyel–közzel ma is legális az eutanázia, képzeljük el, amint ez világméretűen és demokratikusan bárkinek alanyi jogon jár majd. Most épp egy másik országban vagyunk, ahol a következő párbeszédet sikerült csalafinta módon közkinccsé tenni. – Jó napot Oberbersen úr. – Jó napot adjon Isten, kihez van szerencsém? – Hát bizony jó napja van bátyám uramnak, ha már ilyen régi vágásúra méltóztatik óhajtani a beszélgetést. Dr. Stüssen vagyok, eutanázilógus. A kedves család említette, hogy Oberbersen úr már az emberi méltóság határain alul tengeti az életét… ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni úgy nyolcvankét évesen. – Nem egészen értem uram… – Maradjunk a Dr. úrnál. – Maradjunk. Mit is akar tulajdonképpen, mert épp a szomszédjainkat várjuk az asszonnyal kanaszta partira. – Hát ezt! Csak nem találja emberhez méltónak az olyan sínylődést, mint a maguké? De jó, hogy említette a kedves nejét, így egyből két páciensem van!

83


– Páciense? Nekünk van háziorvosunk, két hete mondta, hogy olyan jó erőben vagyok, mint egy hatvan éves. Lekopogva fán, az asszonynak sincs semmi baja, így tévedésből keveredett ide, mi nem hívtunk orvost. Jól telnek a napjaink, közérzetünk is remek. Itt a ház, a kert, tudja hogy van, nem unatkozunk. Persze, csak így öregesen. – Hát a ház, hogy így említi épp az egyik sarkalatos pont. Nincs lelkiismeret-furdalása, hogy már így, alig élve is elbitorolja azt azoktól, akiket az megillet. – Nézze, ötven évet dolgoztam én ezért, ki a fenét illetne ez meg? – A jogos örökösre gondolok. – Azok a gyerekeim lesznek, ha eljön az ideje. Maga szerint meddig élhetek még? – Az ilyen makacs magafajta, akár tíz–tizenöt évet is elagonizálhat… – De már mondtam, nincsen semmi bajom… – Úgy érzi, élete maradéktalanul teljes? Nem érzi megalázónak, emberhez méltatlannak szörnyű kiszolgáltatottságát? – Ne áruljon zsákbamacskát, mit is akar maga tőlem? Különben becses kérdésére válaszolva, nem úgy vagyok, mint húsz éves koromban, öregesen, de jól. – Jól? Nyolcvankét évesen? Épp most mondja, hogy már nem a régi, és ez csak rosszabb lesz. Na, ide becseskedjék egy aláírást kanyarítani és megszabadítom végleg gyötrelmeitől… a becses nejét is. – Valami csoda gyógyszerre gondol? Elixír vagy valami ilyesmi, mert én ezekben nem hiszek. – Jóember, ha aláír, halálbiztos, hogy nem lesz több gondja. – Felolvasná, kérem? – Én Oberbersen, szabad akaratomból kérem... etc.,etc.,etc. – Lehetne az etcerát is felolvasni? – Lehetne, de minek. Ha aláírja, megállapodunk egy időpontban, amikor is én önöknek beadok egy injekciót, ami negyven milliomod másodperc alatt halált okoz. – Gyilkos! Kihívom a rendőrséget! – Ne fáradjon, nincs szándékomban feljelenteni magát akadékoskodásért. – Ez az egész most egy hülye vicc, ugye? 84


– Mondtam, vendégeket várok. Lesz szíves elhagyni a házamat? – Ne olyan hevesen, papa! Gondolja meg, mennyi szenvedéstől mentem meg magukat, és mennyi jót cselekszik ezzel a gyerekei javára. – Hát, holnapig még meggondolom, ha visszajön holnap délután két órára, nyélbe üthetjük az üzletet. Képzeletben már a bankóköteget számlálgatta a sötétlő úriember kifelé menet, kezét összedörzsölte, kaján vigyorral nyugtázta a sikeres ügyintézést. Még nem sejtette a másnapi zimankót. A megbeszélt időben megjelent a világ legtermészetesebb módján a megrendelőnél, a pénzforrásnál. Csengetésre ismét Oberbersen úr nyitott ajtót. – Szép napunk van, Oberbersen úr. – Az! – mosolygott az öreg. – Ha ilyen pozitívan áll a dologhoz, akkor tudatom önnel… önökkel, hogy együttműködő hozzáállásukat rendszerünk jelentősen honorálja. Tudja, a szokás az, hogy az aláírástól számított negyvennyolc órán belül végrehajtjuk…, részesítjük a szolgáltatásunkkal a klienst, de az előbb említett rásegítő magatartás esetén ezt két hónappal későbbi időpontra írjuk ki. – Hiába az előjegyzés. Sehol semmi nem igazán gördülékeny ma már. – Na, látja bátyám – vette közvetlenre a hangnemet –, ezt már szeretem. Vicceljünk-vicceljünk, amíg tudunk. – Akkor fáradjon be. Az eutonaziológus nem örült a harmadik, idegen személy láttán. – Ki ez az ember? – Dr. Bigmayer volnék… – Nézze, kolléga, gondolom a család háziorvosa, így pontosan tudatában van annak, hogy bűncselekményt követ el, hiszen hetven év fölött önnek mindenkit törvény adta kötelessége beteggé nyilvánítani és szigorúan tilos desztillált vízen kívül egyéb gyógyszert felírnia. Ugyanakkor a sikeres és mielőbbi eutanaziálás érdekében, hogy a beteget (nem beteget) ne fosszuk meg attól, hogy törvény adta lehetőségeivel éljen, beszámíthatatlanná sem nyilváníthatja őket!

85


– Nagyon sokat segített. Sajnos az előbb nem tudtam befejezni a bemutatkozást, Dr.Bigmayer vagyok, a család ügyvédje. – Ő, ö, ö, ügyvéd úr, akkor maga pontosan ismeri a törvényt. Akár tanú is lehet az aláírásnál. – Ezer örömmel, de talán előbb ismertetném a tényállást. Oerbersen úrék végrendelkezni méltóztattak, teljes vagyonukat reám testálták. Az eutanáziológus megszédült, piros lett a feje, mérgében szét tudta volna tépni mindhármukat. Osztott, szorzott, hogy mi töménytelen pénzt kell majd kártérítésként kifizetnie az Oberbersen gyerekeknek. Hamar mérlegelő típus volt, erre a munkára szentimentális ember nem alkalmas. Ott van még az a több tízezer potenciális páciens, kifogyhatatlannak tűnő pénzforrásként. Sajnos tény, hogy Oberbersenék életkorukból adódóan, a korábban említett ráció szerint nem minősíthetőek beszámíthatatlannak. – Na, írják alá akkor – mondta csüggeteg hangon, miközben előkotorta az elkészített "önkéntes" nyilatkozatokat. – Nem kellene úgy sietni! – szólott az ügyvéd. – A végrendeleteknek két záradékpontja is van. Az egyik, amennyiben az eutanaziálás nem lép életbe, úgy az örökség a természetes örökösöké marad. Szinte hallani lehetett, amint a tonnás kő lezuhan az eutanaziológus szívéről. Ez sem mentesíti ugyan a kártérítés fizetése alól, de összegében sokkal kevésbé lesz sajdító. – Ügyvéd úr, megjegyezem, a maga érdeke ezek szerint – úgy elméleti síkon mondom csak –, hogy Oberbersenéket eutanaziáljam – vigyorodott el. – Tisztelt uram! Rég ismerem a családot, okos emberek. A második záradék cikkely az, hogy eutanaziálásuk esetén, bár megkapom mindenüket, de az ügyvédi praxisról lemondani kötelezem magamat. Szép vagyonuk van az öregeknek, de ez semmi ahhoz a kifogyhatatlan kincses bányához képest, amihez Oberbersen úr ötlete hozzá segített. – Mire céloz? – kérdezte a már minden rosszra felkészült eutanaziológus.

86


– Semmi uram! – vágott közbe széles mosollyal Oberbersen úr. – Tudja, leértesítettem még tegnap minden rokont, barátot, ismerőst, hogy cselekedjék ugyanazt, mint én ma tettem, azzal a többletkéréssel, hogy ők is tegyék ugyanezt saját rokonaikkal, barátaikkal, ismerősökkel, akik a veszélyeztetett hetven év tájékán vagy afölött vannak. Rövid, gutaütés kerülgetéses állapot után, miután egyértelműsült piacának összeomlása, a semmilyen veszett helyzetben feladni nem hajlandó, immár ex–eutanaziológus a jövőjén töprengett…

Az utas Nagy fékcsikorgással állt meg a taxi a furcsa kinézetű utas mellett, a sofőr kivágta az ajtót és szinte ordított: – Na, szálljon be, nincs vesztegetni való időm! A szelíd arcú utas beszállt, a sofőr pedig kilőtt, a városon belül 90-nel. – Maga tulajdonképpen honnan jött, talán a Holdról, olyan furcsán néz ki? – Szólt az utasához. –Hová is akar menni? – Van magánál térkép? – Van, természetesen. – Lenne olyan szíves, megmutatni! – Parancsoljon. – Na, kérem, ide megyünk. – De hát, az a városon kívül eső hely, nem látok semmit a közelben. Miért megy oda? – Magának az a hobbyja, hogy megkérdezi az utasaitól, hogy ki miért megy oda, ahova? – Végül is oda megy, ahova akar… – Sokkal jobban tenné, ha előre nézne vezetés közben! – Ah, kérem profi vezető vagyok én, még soha nem volt

87


balesetem! – Én tudom, de egy csomó koccanása igen... – Koccanásom az volt rengeteg a figyelmetlen, türelmetlen kolléga. Apropó, honnan tudja maga mindezeket? – Ne foglalkozzon most ezzel, javaslom, hogy előre nézzen és ne tapossa úgy a gázt. – Úristen! – Ordította a vezető, és teljes sebességgel hajtott át a gyalogátkelőn. A szemét befogta, fékezni sem tudott, csak rátapadt a lába a gázra és üvöltött: – Mennyi kártérítést kell majd fizetnem, meg perköltséget, hogy kihúzzam magam a csávából, ez őrület! – Lassítson már ember! – szólt az utas. – Jé, mi történt? Úgy mentünk át ezeken, mint kés a vajon, senkinek semmi baja nem lett, még a kocsimnak sem. – Nézze, ha a kés a vajon megy át, bár lágyan teszi, de azt gondolom, mégsem úgy mentünk át rajtuk. – Mondasz valamit…, ha tegezhetlek? – Persze, hogy tegezhetsz, mivel az én anyanyelvemben, úgyis csak tegezés létezik. – Miért, mi a te anyanyelved? – Nem fontos, jól elbeszélgetünk, nem? – Szóval, igazad van neked, inkább úgy mentünk át rajtuk, mint a fény az ablakon… – Ez már jobb hasonlat, de még mindig túl gyorsan mész és előre nézz! – Atyaúristen! A forgalommal szembe megyek! Frontális ütközés! – Ne ordíts, és ne az utasodat húzd a volánhoz! Miután öt kocsin suhantak keresztül, mint egy fénycsóva a fénycsóvákon, az utas a megfelelő forgalmi sávba vitte a kocsit. – Ki vagy te? Valami mágus? Nehogy elkezdjél nekem azzal jönni, hogy te vagy Jézus! Én ilyenekben nem hiszek! – Miért nem hiszel? – Mert sokkal felvilágosultabb vagyok! – Az vagyok, ha hiszed, ha nem!

88


– Na, én itt megállok, szállj ki öregem, hülyéket nem fuvarozok… Tudod mit, kivételt teszek, engem nem érdekelsz, ha kifizeted a fuvardíjat, felőlem maradhatsz. – Nem tudom, miért nem előre nézel vezetés közben és miért kell ilyen gyorsan hajtani? – Ne kötekedj már annyit, én vagyok itt a legjobb vezető! Előre nézett és hatalmas ordítással vette tudomásul, hogy a fénysorompó már piroson áll, ő meg rohan neki az éppen elhaladó vonatnak… amin átsuhant, mint a fény. – Jó trükköket tudsz öreg, miért nem kamatoztatod? – Nem értem, mire gondolsz?! Az emberekkel nem foglalkoztál, csak a pénzzel, úgy látom, meg sem fordul a fejedben, hogy 20 halottat is összehozhattál volna, ezzel a kis nem odafigyeléseddel. – Ugyan már, szerencsém volt!... Én azt hiszem, azért te mégis valami mágus féle vagy. – Szerinted normális, hogy senkinek semmi baja nem lett és neked sem? – Mondtam, hogy mágus vagy! – Hidd el, nem vagyok az. Előre nézz! – Ó, hát még egy vonat! Ilyen közel, nincs is sorompó! – És átsuhantak a robogó vonaton. – Öregem, a következőt ajánlanám! Bekapcsolom a kamerát, a következő vonatnak ismét nekimegyünk, így dokumentáljuk a trükköt, ráadásul a mozdonyon is van kamera. Olyan sztárok leszünk, hogy csuda! Kaszálhatunk egy csomó pénzt, neked csak annyi a dolgod, hogy tedd a trükköt, ahogy szoktad! – De én egy fél trükköt sem csináltam ma, még ha te annak is nevezed a történteket. Ismétlem, nem lesz az, ami volt. – Azt akarod mondani, hogy nem csinálod még egyszer? – Nem csinálom többé! – Dehogynem csinálod, a saját életed miatt! Kösd be magadat, jön a vonat. Helyből kilőtt. Neki a vonatnak! – Apuskám, ez rázós volt, a többinél semmit nem éreztem. – És mi lenne, ha lenéznél? – Miért nézzek le és honnan? – Hát innen, oda le. 89


– A mindenit, hol vagyok, pontosabban, hol vagyunk? – Tovább nézz, amerre a kocsid van! – Ne csináld már ezt velem, most akkor mi van?... Világéletemben szédültem, vigyél le innen, mindig is tériszonyom volt... Phú! Utálok lenézni. – Tőlem, lejjebb is mehetünk, ha gondolod. Biztosan akarod? – Semmi mást nem akarok jobban!... Micsoda barbár mozdonyvezető, az állomás egy kilométerre mögöttünk van… Maga alá gyűrte a kocsimat! – Ahogyan te sem tudsz megállni, ha jó nagy sebességgel száguldasz, csak hosszú távon, egy vonatnak, akár egy kilométer is kell ehhez. – Úristen! Mennyi pénzembe fog ez kerülni! – Hát, neked semennyibe nem fog már kerülni. – Ezt hogy érted? – Jó lenne, ha benéznél az ablakon! – Az a helyzet, hogy az egy gyakorlatilag bezúzott ócskavas, nem látom, hogy hol az ablak. – Távolról, azért valahogy próbáld meg! – Az ott, én vagyok? – Az ott, te vagy! – Megmondhatnád végre, hogy ki vagy… – Nézd, én a kocsiban válaszoltam. – Na, ne hülyítsél, én soha életemben nem hittem, csak abban, amit látok, hallok, tapasztalok. – Mit láttál, mit hallottál, mit tapasztaltál az elmúlt másfél órában? – Mit láttam volna, mire célzol? – Neked az normális, emberi szemszögből, hogy embereket ütsz el, és mégsem, frontálisan ütközöl, és mégsem, vonatba rohansz, és mégsem? Egymás után kétszer is! Sehol egy karcolás, sehol egy áldozat! – Dehogy nincs, ott van a kocsim. – Figyelmeztettelek, hogy nem lesz még egy… – Még egy mi? Kinek vagy minek gondolod magad, hogy itt szövegelsz nekem? Olyan vagy, mintha az Atyaúristent játszanád, nem hiszek én az ilyen marhaságokban! – Akkor most hol vagy? Ott lent vagy fizikai mivoltodban, itt meg társalogsz velem. – Jó kérdés! Valami hallucinogént adhattál be nekem. Jut eszembe a kérdésedre válaszolva, bizonyosan valami görbült terek, meg tudom is 90


én milyen egyéb rendkívüli… – na, tudod te, vannak ilyenek– jöhettek össze, hogy minden és mindenki sértetlenül megúszta. – Ó, ember, legalább minimális ismereteid lennének az emberek tudományaiból, oly össze–vissza beszélsz. Jó lenne, ha elgondolkodnál! – Min gondolkodjak el, ne fenyegess! – Már hogy fenyegetnélek? Hogy érzed magad? – A legmeglepőbb az, hogy világéletemben nem éreztem jobban magam… – Pedig nem is élsz. – Valami halálközeli élményem van? Mit szövegelsz itt nekem, nem is vagyok kéklő fény! – Hát kéklő fény nem vagy, az biztos. – Na, jönnek már a mentők, majdcsak kiszednek a kocsiból és helyrepofoznak. – Jól nézd meg magad,… vagy sehogy! – Megnéztem. Abból a hústömegből sajnos, embert már biztos nem csinálnak… – Miért tetted ezt velem? – Mit tettem én? Négyszer mentettem meg a te és további húsz ember életét röpke másfél órában. – Tényleg az vagy, akinek nevezed magad? – Hányadszorra mondjam? – Nézd, akkor nem elég nyitott a stratégiád, jó lenne tudnod, hogy szinte senki sem hisz igazán benned. – Ez azért alapvető túlzás. – Túlzás nem túlzás, ez van! Akkor most mi lesz velem? – Olvastad a Szentírást? – Olvastam hát! – Tudom, hogy olvastad, azért mondom. Tudod amit… – Ne keverd a szezont a fazonnal, talán nem akarod azt állítani, hogy azt komolyan kellene venni? – Én egyszer már állítottam, nagyon hosszú ideje… Most sem állítok mást. – Ember, te ijesztő vagy! Akkor most mi lesz velem, mert ott két lehetőség van. A halál után van egy hely, ahol kártyáznak meg csajoznak, a másik meg ahol hárfázgatnak. Nem szeretnék hárfázgatni. – Tudsz te hárfán játszani? 91


– Nem és nem is akarok megtanulni! – Miért gondolod, hogy valaha hárfáznod kell? – Értem… na, megyek kártyázni… – Nem, ez nem ilyen egyszerű, ott ugyanis nem kártyáznak. Azt mondtad, olvastad a Bibliát… – Mondd, az komolyan olyan rossz hely, mint amilyennek leírták ott? – Nem hiszem, hogy el tudod képzelni, mennyire rossz hely. – Akkor te nem lehetsz jó, mert olyan helyre nem lehet embereket küldeni, főleg nem örökre. – Rátapintottál két dologra: Én nem küldök senkit, sehová, mindenki saját maga dönti el, hová megy. Másik, amit jól jegyezz meg, innentől kezdve az idő Neked megszűnt, annak nincs értelme, hogy… – Tulajdonképpen, most is itt trécselünk olyan tíz perce. – Felejtsd el a perceket! Azok földi fogalmak. Nézz le, mit látsz? – ………. – És most mit látsz? – A feleségemet… Jól meggyűrődött! – Hát igen, két évvel idősebb és még feketében van. Nincs idő, csak ti emberek mondjátok, valójában örök jelen van. Azért méritek az időt, mert a nappal és éjszaka váltják egymást és öregszetek. Különben ti sem foglalkoznátok egyáltalán a létével vagy nem létével. – Mi lett a feleségemmel, ki az a krapek mellette? – Fiatal még most is és még van ötven éve. – Olyan soká fog élni? – Igen, így nem várhatod el, hogy mindet egyedül élje le. –Ha ennyire komolyan kell venni, ami az Írásban van, miért nem adod sokkal egyértelműbben az emberek értésére a tényállást? – Nem értelek… – Mondjuk, ha mindennap csodákat csinálnál, mindig megjelennél mindenhol, akkor mindenki hinne benned. – Ember, gondolj vissza az elmúlt rövid időre. Te mondtad, hogy nincs itt semmi szokatlan, … most még a te emberi rációd szerint fogalmazok. – Igen, tudom, hogy mit csináltál, most már értem, de azért azt nem, hogy miért csak nekem és miért most! – Nem csak neked, mindenki másnak is, de visszakérdezek: 92


Még idefent sem voltál hajlandó jó ideig elhinni, hogy mi is a helyzet. – Oly annyira, hogy még most sem tudom, hogy mi a helyzet. Különben azt mondod, hogy mindenkinek, mindenkor és mindenben. – Igen, mindenki életében. Nem feltétlenül ennyire látványosan, de ugyanilyen hatékonyan, hogy ismét emberi fogalmat használjak. – Ne szövegelj nekem! Ott van az a rengeteg afrikai kisgyerek… – Fogom a kezüket! – Sokat érnek el vele, ott halnak éhen! – Olyan kövér voltál mindig, hogyha csak néhány kanállal ettél volna kevesebbet, naponta megmenthettél volna közülük egy embert – Demagóg a szöveged! – Nem demagóg, mindenki megtehetné, nemcsak te. Látom, hogy mit gondolsz, igen, van rengeteg dúsgazdag ember! Azt is tudom, hogy ki, milyen módon lett azzá. Ne irigyeld őket! – Igen, emlékszem… A tevének a tű fokán... – Te még mindig irigyled őket, pedig anyagi értelemben már nem is élsz… – Tudod, én egész nap hajtottam, mint egy állat, másoknak meg annyi pénzük van hogy… – Ne irigyeld azokat, akinek annyi van, hogy egy országot megvehetnének! Mindenki a magáéval fog elszámolni. – Mondd, és mindenki ilyen interaktív módon ítéltetik el mint én? – Mindenki önmagát ítéli el. – Nem azt akarod mondani, hogy valaki önként megy a pokolba? Mondjuk, Hitler önként ment? – Az utolsó, és mint látod, az utolsó utáni megbánó pillanatban is van lehetőség. Az illető, korántsem úriemberre célozva, a lényegre tapintottál! Ahhoz egy életen át velejéig rossznak kell lenni, mindenre és mindenkire gonoszul veszélyesnek, hogy valaki az örök keserűséget kérje-kapja. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy Hitler megbánta a bűneit? – Nem avatlak be ilyesmibe, csak annyit mondok, hogy aki olyan életet élt, mint az említett, nem igen képzelhető el, hogy őszintén megbánjon bármit is. – Értelek… ez azért megnyugtató!

93


– És mi van azokkal a sokakkal, akik nem is tudnak rólad. Bushmanok, és tudom is én milyen, egyéb természeti népek? – Ne féltsd őket! – Csak azért kérdezem, mert azt mondod, aki Téged nem követ, annak annyi… Szó szerint nem tudom idézni, azért annyira nem tanulmányoztam az Írást. – Nagyjából igazad van és mégsem. Miért, te követtél engem? – Dehogy, eszembe sem volt! – Hidd el, hogy a bushman, ha már épp őket említetted, sokszor jobban követ, mint azok, akik pontosan tudnak rólam. – Ki tud rólad pontosan? Senki… – Ezt azért így nem állíthatod, hiszen én a magamét megtettem. Nem tudom, ki tenné meg azt, amit én. – Jó. Egyházat alapítottál és milyenek az egyházad vezetői? Csupa aljas bűnöző. Hát nem? – Ugye emlékszel? Most én sem fogom magamat szó szerint idézni, csak úgy nagyjából, azt mondtam, hogy aki engem követ, annak fel kell vennie a keresztjét. És aki engem követ, azt üldözni fogják… – Igen, emlékszem, csak éppen nem gondoltam, hogy komolyan kell venni. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezel… Te vagy Isten vagy három Isten, van? Hogy van ez? – Nem, nincs három Isten, sem kettő. Egy van. – Akkor én most az Istennel beszélek? – Akkor Te most az Istennel beszélsz! – És mi van a zsidókkal? – Mondtam én, hogy meg kell változtatni a törvényt? Pont az ellenkezőjét állítottam. Anyám és nevelőapám, meg az összes tanítványom zsidók voltak. Ne féltsd Te őket! – De ők mindent tagadnak veled kapcsolatban. – Ne feledd, mindenkinek lesz privát interjúja. – És a papság? – Már mondtam, hogy nem kell mindig mindent készpénznek venni. – Mivel ők olyan emberfeletti lények? – Nem, ők nagyon is emberek, pontosan ugyanolyan hibákkal, mint te. Legtöbbjük próbálkozik hibái ellen tenni és olyan tanokat tanítani, ami

94


tőlük elvárható. Tudod jól, hogy nincs bűntelen ember, ők sem kivételek. – Hát engem nem biztos, hogy meggyőztél. –Van, ahol ha megérintesz egy gyermeket, már sexuális zaklatásnak számít. Nem csak azért mondom, mert tudom, hogy hirtelen ez jutott az eszedbe. – Te látod a gondolataimat? – Természetesen. – Uram, most mi lesz velem? – Elsősorban ne félj! Kapsz egy ajánlatot. Gondolkodj el rajta. Hazaengedlek a saját testedben. Miután földi hozzáállás szerint két hete a hűtőkamrában vagy, meséld el, amit átéltél. – Nem fogják elhinni. – Megpróbálod? – Megyek Uram. A temetkezési vállalat fagyasztó termében a teremőr és még néhány sírásó diskurál. – Figyelj! Azt a 22–es tepsit ki kellene húzni. Nemsokára kezdődik a műsor. – Várj egy pillanatra!...... kihúztam. A sofőr, a darált húshoz hasonló testével kimászott a tepsiből és elkezdte mesélni a történetet. – Emberek, képzeljétek el, találkoztam Istennel! – Te haver, kapd el a lábát, én meg a karjait fogom le. Csapjuk be a koporsóba! Ne szemtelenkedjen már velünk egy ilyen két hetes... hulla, akinek belső szervei sincsenek. – Hová lettek a belső szerveim? – Hová lettek volna te? Boncoláskor egy szálig kivették, mert olyan szörnyen zúzódott testet, mint a tiéd, még nem láttak. Kíváncsiak voltak a szerveidre. – Nem látod, hogy szervek, meg minden nélkül, itt beszélek hozzád? – Na, ez az arcátlanság kisapám. Nyomás a koporsóba! Ha tudnám, hogy nem úgy van, ahogy mondtam, akkor esetleg el is gondolkodnék azon, hogy orvost hívjak, vagy valami. Sutty! Bevágjuk. Fogjátok meg, térdelj a fedélre komám, te meg csavarozd be a csavarokat. Na, ezzel sem lesz több gondunk. Ám a sofőr hajthatatlanul nyomta a szöveget. 95


És mesélt, és mesélt és a temetkezési vállalkozó, meg a kollégái nem tudták, mit csináljanak… – Mostanában találták ki a hangszigetelt koporsót, van egy, hozd ide. Sokat gondolkodtam, hogy ki a fenének kell és mi célból, de most pont jó lesz. Na, fogjuk meg és mindenestől beletesszük, mert jó nagy. Tedd rá a tetejét, csavarozd! – Megvan. – Rendben, hozz nekem egy sztetoszkópot! Igen, a krapek még mindig beszél. Te hallasz valamit? – Nem. – Akkor nem lesz gond. Gyülekeznek a gyászolók. Simán le fog bonyolódni a temetés. A sofőr hirtelen ismét ott találta magát fent. – Uram, nem sikerült. – De sikerült! Megpróbáltad! Gyere, menjünk, most én vezetek! – Megyek Uram!

Az utolsó fa Kedves Nézők! Itt állunk az Amazonas–menti Metálkék toxin sivatagban. Valami olyant láthatnak, amire… szerintem nem is kiváncsiak. Itt állok,… pillanat… előveszem a jegyzettömbömet. Mi is ez? Ja, igen: fa. Itt állunk a fa nevű… növény mellett. Nagyon– nagyon gyönyörű ez a sivatag! Örök érték. Ezért vált szükségessé ennek a förmedvénynek az eltávolítása. Úgy 150 évvel ezelőtt ezt a valamit használták is, bár el nem tudom képzelni mire. Itt van mellettem, – egy pillanat, megnézem a jegyzettömbömben – egy úgynevezett favágó. Egy aggastyán, 34 éves és még nem nyugdíjas! – Mondja! Maga hány évesnek gondolja ezt a… fát? – Hát kérem, a szépapám ránézésre megmondhatta volna. De én előveszem a digitális életkor–meghatározómat. Pillanat, ez a fa olyan 716 éves. – Borzasztó! Nem gondolja, hogy ez aberáns, ilyen hosszan élni bárminek is? Maga is már 34 éves és még nem nyugdíjas. 96


– Az ükapám 98 évet élt! – A maga ükapja is favágó volt? – Igen. 95 évesen még vágta a fát. A dédapám 83, a nagyapám 62, az apám 54 évet élt. – Borzalom! A maga családjában ilyen matuzsálemi kort megérő emberek éltek? – Hát, megjegyzem, ez korábban volt, a jelen kilátások szerint, erre már nincs szükség. – Na, látja! Semmi értelme ilyen hosszan élni. Mi a túró az a kezében? – Ez kérem egy balta. – Micsoda? – Fejsze. – Most balta vagy fejsze? – Hát így is, úgy is nevezték régen. Úgy gondoltam, hogy nyugdíjba menetelem előtt nem a laser szerszámot használom, amellyel 0,7 század másodperc alatt tudnám kivágni ezt a fát. – Micsodát? Ja, igen, arról csinálunk éppen interjút. – Arra gondoltam, hogy az ükapám szerszámával fogok dolgozni. – Értem. Mondja, meddig fog ez tartani? – Hát, miután ez egy igen régi fa, legalább 10 méter az átmérője, úgy gondolom, egy hétig eldolgozom rajta. – Hát, kedves nézőink, látják most már, hogy miért volt szükséges réges–régen olyan förtelmesen hosszú ideig élni, mikor egynéhány század másodpercnyi munkát egy hétig kellett csinálni. – Hát, iszonyú! – Mit beszél? – Á, semmi, csak egy tipp. Amikor a nagyapám mesélte, hogy egy cápa megtámadta és megmenekült, akkor mondta: iszonyú uszonya volt és ez aztán rajta maradt. – Cápa? Ja, maga még arról az időről beszél, amikor végtelenül taszító módon, a világóceánt nem gyönyörű, habzó, színes buborékok, hanem élőlények lakták! Hihetetlenül aberáns! Elképesztő! – Most képzelje el, mit is csinálna a tengerpartra járó turista, aki éppen sárgulni vágyik a napon, ha a kékes–zöldes, sárgás–pirosas buborékokat nem fújhatná a tenger vizéből, és a tenger vize nem fújna vissza rá. – Értem, én értem, így van. 97


– Na, akkor essen neki és vágja ki ezt a… fát! Ha kész van, visszajövök. Legalább nem rontja itt az összképet és szép lesz ez a sivatag! Arra meg vigyázzanak emberek, ha erre járnak, feltétlenül hozzanak magukkal lélegeztető készüléket, mert egy homokvihar esetén, itt a zöldes dűnék között, úgy megváltozik minden, hogy azt nem lehet túlélni. – Főnők! Megcsináltam a riportot. Nézze, maga azt mondta, hogy mélyinterjú legyen. Na, most ez az egész marhaság nem ér annyit. Egy mélyinterjú 4–5 perc is van. Én nem szeretnék ennyi időt elpocsékolni, ha a Főnök úr is egyetért. – Mire gondoltál? – Szerintem, mutassuk meg azt az izét… hogy is hívják… fát, meg azt a fura embert. Bejelentjük, hogy kivágták az utolsó fát itt a Földön és jöhet a reklám. – Van neked eszed, fiam, te leszel az utódom! Hány éves is vagy? – 19 Uram. – Hát előtted az élet! Még van legalább 15 munkaéved és néhány év nyugdíj. Karriert fogsz te nálunk csinálni!

98


Érzelmetlenül Eltűnt korok pestisét, az érzelmi bűncselekményeket megszüntetve egy élhetőbb világot szándékszik létrehozni a legfelső vezetés. Gondoljunk bele, mekkora károkat okozott családokon és közösségeken belül az érzelmek megnyilvánulása, pozitív vagy negatív irányba. Családon belül az úgynevezett „szeretet” rombolta a kibontakozást. Rosszabb esetben, egyesek barátok, ismerősök felé is képesek voltak ilyen jellegű érzéseket táplálni, sőt, sokan ma is képesek. Büntető törvénykönyvünk mára az előbb jelzett kategóriát bűncselekménynek nyilvánította. Ennél rosszabb az együttérzés, ami minősített bűncselekménynek számít, hiszen mind az egyéneket, mind a társadalmat megfosztja a kibontakozás lehetőségétől. Az egyént és a társadalmat is elvonja a saját, jól felfogott célja elérésétől. Az együttérzés minősített bűncselekmény, ugyanis a társadalomra veszélyes egyedeket – a sajnálatnak nevezett, elavult kifejezést használva, – életképessé vagy támogatandókká nyilvánítja. Ez aláássa mind az egyén, mind a társadalom jövőjét.

99


A negatív érzelmek, mind a gyűlölet, mind az uszítás szintén kerülendőek, de ezek az előbb említett bűncselekményekhez képest, melyek több évi börtönbüntetéssel sújthatóak, kihágásnak számítanak csupán. Általában szóbeli, ritkán kisebb pénzbírsággal büntethetők. Mint minden pozitív irányú változást, ezt sem volt könnyű a társadalomnak befogadni. Ebből a bűncselekménytípusból, amely megmagyarázhatatlan okokból az emberiséget megmételyezte évezredeken keresztül, csakis szabályozottan és ellenőrzötten történhetett a helyes, érzelemmentes életre való átállítás. Ezért, a korábban alkoholszondákkal felszerelt rendőrséget speciálisan összeállított tudóscsoport által kifejlesztett, érzelemszondákkal szerelték fel. Ha valaki a volán mögül rendőrt látott, nem volt félnivalója, hogy alkoholszondába kell fújjon. Megjegyzem, ez is érzelem… A rendőr merev arccal – a jogosítvány ellenőrzése után – szükség esetén érzelemszondát vetett be, amely éppen olyan precízen mutatta ki az érzelmi szabálysértést vagy bűnözést, mint az ittasságot az alkoholszonda. Könnyen, gyorsan, futószalagon lehetett az embereket felelősségre vonni és megbüntetni. A törvénybe ütköző érzelmek tiltásával minden érzelem büntetendő lett. Az érzelemszondához hasonlóan a rehabilitációra is létrehoztak egy tudóscsoportot, mely az érzelemmentességről gondoskodott. Legegyszerűbb módja a pszichoterápia, ahol az egymás mellett lévő embereknek kutya kötelességük volt nem törődni egymással. Ez csak enyhe esetekben volt eredményesnek mondható kezelés, a súlyosabb esetekben gyógyszeres terápia vált szükségessé, melynek következtében az egyedek valóban egyedek lettek. Egymástól elkülönülten a társadalom olyan társaival egyáltalán nem foglalkozó egyedek tömegévé nemesült, ahol a legfőbb törvény betartása mellett mindenki jogosult a boldogságra, ám ez szintén érzelem, ezért természetesen bűncselekmény. Ezért a boldogság elavult fogalmát felváltotta a „karrier adta elégedett élet”, némileg bonyolultabb, kicsit körülíró meghatározása.

100


Függőség A Tivadar családot már a becsavarodás kerülgette, olyan időtlen idők óta ostromolták hívott, de legfőképpen hívatlan vendégeik. Orcátlanul, hetekre bekvártélyozva magukat, teljes ellátást igényelve, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Szusszanásnyi szünet után, mikorra azt képzelték, hogy megszabadultak a váratlan látogatóktól, egyszerre állított be három család, korántsem tágas otthonukba. Így a lakás egyetlen zugában sem lehetett a magánélet minimumát sem élni. Az egyik nagybácsi, akit – mint legjobb vendég –, úgy ismertek, korábban csak aludni járt haza, a nappalokat reggeltől késő estig meghagyta nekik. Valami történhetett, mert a nagybácsi elkezdett viszketni egy adott időpontban, és ide-oda mászkált a szobák között. A nappaliban is volt TV, ám sündörgése közepette a hálószobájába menekült, Tivadarnak tudtára adta, hogy ő nagyon szeretné megnézni a "Miért nem esik Lapazban eső" című történelmi sorozatot. Visszakérdezett, és épphogy a fejét nem verte a falba, mert volt némi elképzelése a brazil szappanoperákról. Még soha nem nézett egyet sem végig, de ide-oda kapcsolgatás közben akaratlanul is belelátott némelyikbe. Hallott már kialakult függőségről ezek irányában,

101


elsősorban hölgyek részéről… Tulajdonképpen kizárólag és csakis hölgyek részéről. Zoltán bácsi volt az első férfi szappanopera rajongó. – Tessék csak bemenni a nappaliba, ott nyugodtan megnézheti a történelmi sorozatát! – Igen, igen, de ott mások is vannak, nem fogok mindent meghallani és gondold meg, ha lemaradok akár egy szóról is, nem fogom érteni az összefüggéseket. A legjobb lenne itt a te szobádban. Itt csend és nyugalom van. „Csend és nyugalom volt" – gondolta Tivadar – „amíg be nem tetted a lábad". Még egy kísérletet tett az úriember nappali felé irányításában, aztán érzékelve, hogy ebből nem lesz semmi, úgy gondolta, ez is megér egy próbát. Legalább pontos képet alkothat a csodaszép brazíl történelmi szappanoperákról. Zoltán bácsi szavajárása szerint, sorozatokról. – Rendben Zoltán bácsi, ha kezdődik, majd jöjjön be. – Olyan 10 perc múlva kezdődik, de én leülök most, kapcsold be a készüléket, nehogy egy másodpercről is lemaradjunk. Tivadar már olyan fáradtnak érezte magát és vendégáradatból fakadó akkora nyugalomigénye volt, hogy legszívesebben kiutasította volna az öreget, de a veleszületett és belenevelt udvariasság ezt lehetetlenné tette. – Rendben, indítom. Reklám közben Zoltán bácsi a tenyerét dörzsölve, idegességtől piruló arccal, feszült figyelemmel nézte a készüléket, bűvölve, hogy jöjjön már az áhított sorozat. A felvezető előzetest már műsorként értelmezte, bár emlékezett az előző és az összes 816 korábbi rész minden mozzanatára, nem hagyott volna ki egy szótagot sem. Tivadar ideges volt. Nyugalomra erőltetve magát hátradőlt és nézni kezdte a történelminek nevezett szappanoperát. És elkezdődött a filmeposz. Zoltán bácsi vibrált a kíváncsiságtól. Nagyjából és egészében, némi túlzással a film ezen része a következőkről szólt:

102


A feltűnően csinos, hiszteroid, igen ápolt, rendkívül rosszindulatú szenyorita mindenkinek parancsolt, főleg férfiaknak és nem csak a budoárjában. Mint két farkaskutya, fölfelé bámuló szemekkel parancsát lesve, hevert előtte két testőr kinézetű úriember. Sikítva ordított Tereza után, aki több mint fél századmásodperc késéssel érkezett. Így olyan fejmosást adott neki, mint mások a köztörvényes bűnözőknek. A filmnek a közepén kiderült, hogy a 18 éves Tereza nevű szolgálólány, valójában, a szenyorita nagymamájának a húga, egyben a szenyorita balkézről származó leánygyermeke, aki ha felnő és nincs elégséges mértékben elnyomva, eltiporva, elorozhatja a szenyorita mindenbeli elsőbbségét. – A kávémat add! – üvöltött a lányra. – Elnézést szenyorita, éppen a fürdőjét készítem, a kávé ott van a kezétől egy araszra. – Szemtelen, ostoba szolga! Ellenkezni merészelsz? – Ó, hogy merészelnék szenyorita. Ám ha kések a fürdővíz elkészítésével, megint kikapok. – Tedd, amit parancsoltam és várj a büntetésedre az ellenszegülésért. Visított egyet az ablakon keresztül. – Kertész! Az, mint egy kódolt robot, egyetlen pillanat alatt megérkezett a rancs túlsó végéből és benyitott. – Zárd be étel és ital nélkül ezt a perszónát a fáskamrába egy hétre! – Bátorkodom megjegyezni, az lehetetlen… Belehalhat… – Ellenszegülsz Ramirez? Rád marad a fürdő elkészítése is. Kicsi nekem ez a fürdőszoba. Kapsz 10 percet, építs akkorát, mint ez a budoár. – Kedves szenyorita, egy fürdőszobát nem lehet ennyi idő alatt felépíteni. Tervek, anyag szükségesek. – Már megint ellenkezel, kihívod a sorsot! – Legalább a testőreit méltóztassék segítségül adni. – Hát menjetek Juan és Sanches! Fél óra múlva kész legyen a fürdőszoba! Várjatok, itt van ez a magazin. Lapjai között kikereste a neki tetszőt.

103


– Ilyen legyen, mint ez! – Fél óra múlva, szenyorita? – Fél óra múlva vagy hamarább, különben rendőrkézre adlak, mint illegális bevándorlót. Olyan ügyvédeim vannak, hogy soha ki nem jössz a börtönből! Akkor befejeződött a rész. Zoltán bácsi nyugodt volt, tenyerét dörzsölte és várta a történelmi eposz következő api folytatását. Tivadar pedig elkönyvelte, hogy nem biztos, hogy rosszul tette, hogy eddig nem nézett brazíl vagy másmilyen szappanoperákat. – Holnap megnézhetem itt a következő részt Tivadar? – Majd meglátjuk, Zoltán bácsi, majd valahogy elintézzük. Zoltán bácsi azonnal sokkot kapott a drogfüggőkhöz hasonlóan, féltve a másnapi anyaghoz jutást. Tivadar pedig eldöntötte, hogy juszt sem nézi meg – Zoltán bácsi kedvéért sem – Szenyoritát. Tetszik, nem tetszik, nézze meg a nappaliban… Pesze, ha fél óra alatt épít neki egy, a lakásával azonos területű fürdőszobát, akkor megfontolás tárgyává teszi… De csak akkor! Annyi biztos, hogy Zoltán bácsi nem bírna nemet mondani.

Névtelenül – Gyere Zotya! Komiszul hálátlan feladatot nyomott nyakunkra a főnök. Valami magát ismertnek képzelő ismeretlent kell meginterjúvolni, akiről én még soha nem hallottam. Fogalmam sincs, hogy ki, szerintem senki nem ismeri. Az egész akció másra nem lesz jó, mint a műsoridő pocsékolására. Ennyi esze a főnöknek is lehetne, ha már olyan senki, akihez küld. Hiszen a főnököt a nagyfőnök úgy fenéken rúghatja emiatt, hogy az ő nevét is pillanatok alatt elfelejti mindenki. – Te, figyelj, ha már ilyen hülyeséget nyomott ránk az öreg, az, hogy őt kirúgják, az ő baja. Legalább mi mentsük meg az irhánkat és találjunk ki valamit. Valami terv kellene, hogy mégis olyan műsorféle legyen. Igaz, hogy ezzel megmentjük az öreget is, de a saját bőrünk sokkal fontosabb. Ki ez a krapek tulajdonképpen? – Várjál, megnézem a papíron. Valami Szekérházy Botond. – Ilyen nevet soha nem hallottam még. Mi a foglalkozása? – Pillanat, megnézem. Aszongya hogy… színész. 104


– Színész? Az lehetetlen, mindegyiket ismerem a „Kába gyep” sorozatból is, meg a „Hozzátok össze a rémeket!”–ből is. Különben a fene tudja. És hol színész ez az alak? – Aszongya hogy… várjál, valami színház, ide van írva. Nem egy, egy nagy csomó kiejthetetlen és idegesítő nevű színház! – Aha, mondd, mi is az a színház? Valami dereng, hallottam ilyesmiről, de nem ugrik be így elsőre. – Ez valami elavult formája a „Spuldiknek” a „Gerberák” című sorozatunknak, tudod, itt a társaságnál. – Szóval filmekben játszik a pasas? – Azt nem tudom, majd megkérdezzük. De olyan lehetetlen neve van, hogy ilyen nevű emberrel nem lehet interjút csinálni, ezt saját magának is be kell látnia. Na, induljunk, mentsük meg valahogy a helyzetet. Így aztán a stáb megérkezik a színész otthona elé. Kijön Szekérházy Botond. – Parancsoljanak, mivel szolgálhatok? – Mi a Sablaty tévétől jöttünk, tudod a legmenőbb csatorna. Annak vagyunk mi a képviselői. Na, most hallottuk, hogy te valami színészféle vagy, olyan színészecske, olyan színház nevű tudomisén miben. Iszonyú hosszú a neved, senki nem tudná megjegyezni. Benne lennél, hogy Prötyének nevezzünk, azt mindenki meg tudja jegyezni? A hírneved is elképzelhető, hogy szárnyra kap. – De uraim, az én hírnevem szárnyai csapdosnak. Rómeót játszottam és Lear királyt. – Nézd Prötye! A helyzet az, hogy én Szuper Mariot játszottam és egyéb játékokat, nem tudom, mit beszélsz. Most nem is arról van szó, hogy miket szoktál játszani, hanem, hogy egy ismeretlen fazonból, mint te, hogy csinálunk ismertet! – Ne Prötyézz ha lehet, mert van becsületes nevem! – Nézd Prötye! Ne játssz velünk haver, azt nem jegyzi meg a célközönség. – Az én célközönségem jól ismer engem. – Van neked közönséged? – Képzeld! Említettem, hogy színész vagyok és végigjátszottam az összes nagy szerepet, álmaim szerepeit. A színház közönsége nagyon 105


jól ismeri a nevemet. Amúgy 86 filmben játszottam főszerepet, néhányban mellékszerepet. – 86–ban? Hát ne játsszál velünk kisapám! Figyelj Prötye! Barátkozz meg a neveddel, mert a te neved kimondhatatlan és megjegyezhetetlen. Semmire nem jó. Nézd, nálunk a Spuldiknekben, olyan sztárok vannak, mint Trutyó meg Sajbóka. Hallottál már róluk, nem? – Bocsáss meg, nem szoktam tévét nézni! – Na, ne viccelj, akkor mit szoktál nézni? – Színházba járok. – Mi az a színház? – Te, ne tegezz kisapám! – Főnök, az előbb mondtam, mielőtt indultunk, hogy a színház valami elavult akármi. – Próbálta segíteni társát az operatőr. – Hát, 86 film az semmi, mi a 42216. résznél tartunk, és az előbb felsorolt színészek valóban színészek, csupa nagy betűvel. – Nem hallottam róluk. – Megsúghatom, mi sem rólad és ők sem. – Na, idefigyeljetek! Ha két perc alatt nem tűntök el, hozom a vadászpuskámat. – Szoktál te vadászpuskázni? – Szoktam! Nem vadászpuskázni, hanem vadászni! Görényekre lövök legszívesebben. – Görény az erdőben? – Nem kell ahhoz az erdőbe menni. – Na most, neked van itt az udvaron görénytenyészeted? Ha jól tudom, a görény védett állat. – Végre egy kulturált mondat. – Az állat szóra célzol? – Nem, arra célzok, hogy tudod, hogy a görény védett állat! Még mit tudsz? Mondj nekem öt ismert színészt? – Az előbb már mondtam hármat, még mondok kettőt. Zsambóka és Cickó. – Kik ezek a lükék, akikről beszélsz? Olyanokat ismersz, mint Pasky Lóránd, Zeneday Tünde, Halvacs Erzsébet? – Nézd Prötye, inkább hozd a vadászpuskát, ilyen nevet senki nem jegyez már meg!

106


– Jó lenne, ha te megjegyeznéd! Na, pattanjatok, sörétes lövedéket teszek az egyik csőbe, a másikba medvére használatosat! – És mit fogsz vele lőni? – Görényeket! – Haver, készítsd az optikát! Legalább valami normális dolgot is viszünk innen Prötyétől. – Ha még egyszer leprötyézel, tényleg kinyírlak! Közben színészünk hátra lépett a teraszról és belépett az egyik szobába. A falról leakasztott egy vadászpuskát, jelentőségteljesen a két sztárcsinálóra tekintett, majd csőre töltött. – Na, iszkiri pajtások! Különben szétszóródtok! – Na, most ne hülyéskedj Prötye! Arról volt szó, hogy görényekre lősz... – Arról bizony! – Főnök, azt hiszem ez rólunk beszél. Még csak nem is normális – a mellett –, hogy érthetetlen neve van! Tök ismeretlen, de ismertnek képzeli magát. Húzzunk innen el gyorsan, mert kinyír! – Oké! A Szög utcáról csinálj annyi képet, amennyit csak tudsz, ahogy Prötye lövöldözik! – Ezt már csak halkan súgta az operatőr fülébe – és akkor nem egészen olyan riportunk lesz, mint amilyenre a főnök küldött, hanem annál sokkal jobb. Eladható és nézhető és Prötyét talán még meg is ismerik, bár nem túlságosan szimpatikus, ha így lövöldözni akar ránk. De mondd, mi a fenéért nevezett bennünket görénynek? A görény aranyos, bár büdös. – Nem tudom főnök, az ilyen hülyéknek a fejével gondolkozzanak ők maguk. – Na, már lövöldözik is. Futás! Zárd be a kaput magad mögött. A kerítés rácsai mögül nyugodtan filmezhetsz, ha netán ránk merne lőni, abból úgyis baja lenne. Van tán annyi esze, hogy nem teszi meg. Így megvan a mélyinterjú, amit a főnök várt. – Nem biztos, hogy ezt várta, de lehet, hogy ennek jobban fog örülni. Kellemetlen ez a durrogtatás, de tuti előléptetnek mind a kettőnket. – Gondolhatod! A főnök maga sem hiszi el, hogy egy ilyen lúzerről, ilyen jó anyagot viszünk neki. 107


Csendháborítás Lemenőben volt a nap a meredek hegyoldal fölött, még bevilágította utolsó sugaraival a völgyet, aztán nyugtában a hegy fokozatos árnyékával takarta be. Ifjúként ritkán vágyik az ember olyan igazi, csendes nyugalomra nyaralás közepette, de a nem túl nagy kiterjedésű camping fegyelmezett, zenebömbölést és egyéb zajt nélkülöző éjszakáit nagyra tudtuk értékelni. Korán keltünk, nyakunkban a világ, ungot–berget bejárva, turistautak és strandolás után valódi pihenőre vágytunk. Andalogtunk épp az otthont nyújtó sátor felé, amit egy egész napra magára hagyva, sokszor csodálkoztunk, hogy egyáltalán még megvan… Megvolt és belőle sem loptak ki semmit, pedig úgy őrizetlenül, egyben mindent elvihettek volna. Bográcsban hevenyészett vacsora után, az önmagunknak fújt takarodónak éppen engedelmeskedni akartunk, amikor nagy robajjal egy bútorszállításra is alkalmas furgon tolatott be. Többen kimásztak a sátraikból nemtetszésüket kinyilvánítva. De hát mit lehetett tenni, majd csak elmegy. Mindenki azt gondolta, hogy egy sofőr pihent meg, a nekünk 108


lehető legrosszabb helyen, aztán nyugodtan kipihenve magát, minél hamarabb elpárolog. Ehelyett a raktérből nyolc ember ugrott le, egy tíz személyes sátrat pakoltak ki, és megrökönyödésünkre – ágyakat! Na, nem olyan igazi masszívakat, de nem is camping ágyakat. Furcsa volt! Miután úgy tűnt, mindent leraktak és épp a sátorverésen ügyködtek, a bal hátsó kerék még mindig úgy meg volt süppedve, mintha egy tonnás vasdarab nyomná. Valaki hatalmasakat kurjantott bentről a raktérből, olyan erős, orrmandulás, irritáló hangon. Sokat nem láttunk, csak annyit, hogy egy igen masszív faágyat emelnek ki, aztán pedig egy fotelt… Nekünk az több volt a soknál! Ami ezután következett, a félhomályban már csak többé– kevésbé tudtuk felmérni. Az orrmandulás hangú ember nagyobbnak tűnt, mint bárki, akit azelőtt láttunk, nem elsősorban magasságra vonatkozó kiterjedésben. Harsány cseverészésüket – egy jól megérdemelt munka utáni – sötétben már csak alig látható falatozással koronázták meg, majd nyugovóra tértek. Nagy kő esett le a szívünkről, reméltük, nem valami zajos, bajt csináló banda fészkelte épp be magát. Elhelyezkedtünk a hálózsákjainkban, majd elalvás előtt értelmezhetetlen, motorfűrész és légkalapács hangjának ötvözete kezdte el ütemesen pozdorjává törni a korábban még szinte tapintható csendet. Hosszabb idő után jöttünk rá, hogy horkolásról van szó. Valami eget verő horkolásról, olyanról, amit úgy ötven ember egyesített, ez irányú működése sem produkál. Az orrmandulás nagyhangú verte föl a völgy csendjét. Jól aludt! Szerencsére vagy nem, a barátairól ez nem mondható el. Hajnalban föltápászkodtak és valahová eltűntek. Csak reggel tudtunk elaludni. Egy óra alvás után szokás szerint nyakunkba vettük a világot. Volt ott egy borzasztóan mocskos vizű csónakázó–tó is. Állóvíz, amit soha nem takarítottak. Akkor megláttuk a nagy, kövér orrmandulást, hozzá hasonlót azelőtt csak televízióban vagy fényképeken, valahol a 200 és 300 kilogramm közötti súllyal. Sajnálatra méltónak láttuk. Jóindulatú fejéből, az egész nagy kövérségből, ami a teste volt, valahogy kiviláglottak a szemei. Nézte a csónakázó barátait vagy rokonait, ki tudja, kik voltak. Ijesztő volt, egy mesterséges csatorna fölötti, tákolt deszkahídon álldogált, aminek lécekből voltak a korlátai. Oda sem mertünk nézni. Harsány párbeszéd 109


folyt a csónakázók és a nagy, kövér orrmandulás között. Megfordultunk és eljöttünk. Jókora távolság után egy hatalmas reccsenésre vissza sem mertünk nézni, mert egyértelmű volt az oka. A nagy, kövér, orrmandulás hangú kiabált, nyakig süppedve az iszapos vízbe. Barátai valahogy tartották. Végül daruval vették ki szegényt. Hozzászokhatott a súlyából adódó különleges helyzetekhez, mert ez sem szegte a kedvét. Jött az este, rettegve vártuk. Társai, az előző éjszaka tapasztalataiból tanulva kiékelték oldalfekvésre és már senkit nem zavart a nagy, kövér, orrmandulás álma, horkolása elviselhető mosógépzúgásúvá szolidult. Másnaptól kezdve, a hátralevő napokat kemény tölgyfa fotelből történő szemlélődéssel és kurjongatással töltötte.

Az üzlet, az üzlet Hogy minek kell ennyi Wellness központ, nem tudom. Ámbátor megjegyzem, jobb, mint a kocsmák. Van itt egy, aminek egészen érdekes neve van: "Szeretet Center". Csak így egyszerűen, angolosan. Benyitok és megkérdezem az első alkalmazottat, hogy jó helyen járok– e, ez tényleg egy wellness center? ( A központ, szót ma már nem használjuk ugyebár…) – Nem, kérem, ez nem egy wellness, ez a "Szeretet Center", ahogy az ki van írva és jól látható. – Értem. Ez vélhetően önöknél azt jelenti, hogy szolgáltatásaikat a wellness ágazaton belül, kiemelt szeretettel nyújtják vendégeiknek. – Nem, uram, maga teljesen félreért engem. Ez egy szeretet központ, ha már semmiképp nem akarja a központ szót hallani, ahol szeretetet árusítunk szakágazatokban. Ahogy a wellness centereknél van masszázs, szauna, szolárium, etcetera, etcetera, nálunk is van ölelés, simogatás, hajkócolás, mosoly stb. szakrendelő. – Megbocsájt, de pénzért? – Uram, ismer ön olyan árucikket, melyet ingyen adnak, akár szolgáltatás formájában is?

110


– Hogy ismernék? Természetesen nem ismerek, de eddig az volt a kényszerképzetem, hogy a szeretet nem árucikk… – Természetesen tévedett uram. A szeretet árucikk, kelendő árucikk! Veszik is, mint a cukrot. Idejönnek a nekikeseredett, depressziós, vagy csak egyszerűen hiányérzetben szenvedő emberek és mi megfelelő összegért biztosítjuk nekik a szeretetet. – Ha nem haragszik, nekem elsőre az volt a gondolatom, hogy ez egy bordélyház. – Ne sértegessen uram, itt nincs prostitúció! – Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a szeretetet árucikként forgalmazzák. – Nézze, az a világon a legtermészetesebb dolog, hogy minden valódi árucikket pénzért és nem ingyenesen forgalmaznak! De talán van valami halvány elképzelése arról, hogy mi is a prostitúció? Konkrétan sexuális szolgáltatás. Az, hogy valakinek összekócoljuk a haját, megvakargatjuk a nyakát vagy megsimogatjuk az arcát, az nem hasonlít a klasszikus értelembe vet prostitúcióhoz. Ha mégegyszer ehhez hasonlót jelent ki, most már bekapcsoltam ugyanis a felvevőt, akkor jelentős bevételre teszünk szert rágalmazás címén! – Nyugtáztam és vételeztem. Többé nem ejtem ki a prostitúció szót. Hogy önöknél a szeretet? – Csomagonként változik, a legdrágább az ölelés, 300 euro, az egyszerű arcsimítás 200, a hajkócolás 100, a mosoly 50 euro. Ez alatt nem sok mindent tudunk nyújtani, de van három szakágazatunk, ahol jól elkeserítjük előbb a nem teljesen szeretetéhes befizetőt, hogy biztosan legyen szeretetéhsége, így értékelni tudja a szolgáltatást. – Kérdésem lenne! Mondja, önök szeretettel árulják a szeretetet? – Ne vicceljen, jóember! Ki a fenét érdekel, ha már megvette azt a nyavalyás terméket, utána él-e vagy hal? A francot se! Úgyhogy eszünk ágában sincs itt elérzékenyülni, ez egy kőkemény biznisz. Hoci–nesze, fizetsz, kapsz, ha nem fizetsz, hoppon maradsz! – Egészen érdekes. Valahogy egészen más képem volt a szeretetről, eddig a pillanatig. – Tévelygős, sötét, elsüllyedt antivilágban él, ha azt gondolja, hogy bárki, bármikor csak úgy ingyen a szeretet nevű termékhez magát vagy mást hozzájuttat. Mi semmi esetre sem! De jó pénzért remek 111


terapeutáink vannak, akik – köztünk legyen szólva –, színlelt módon akkora szeretetet tudnak mutatni, amekkorára szükség van. – Mondja, és az, hogy nem a valódi szeretet terméket, hanem annak egy utánzatát árulják, az nem immorális? – Ne beszéljen ostobaságokat! Látott maga már műkörmöt? – Természetesen. Egy csomó hölgy visel olyan – szerintem – fölösleges dolgot. – Fölösleges magának, nekik nem! Látja a műköröm sem valódi köröm, mégis használják. – Köröm és szeretet… Egészen érdekes asszociáció… Akkor én inkább maradnék a valódi szeretetnél, azt hiszem még hellyel–közzel hozzá tudok jutni. Mennék is, ha nem gond. – Nagyon nagy gond uram, nagyon nagy gond, főleg magának, hogy a felvevő is működik! Hosszasan és kimerítően tájékoztattam szolgáltatásunk jellegéről, ezért nekünk 150 euro illeték jár. Soha ennyit senkinek nem kellett magyaráznom. Teljesen egyértelmű volt, hogy bejön, fizet, vásárol, kap és elmegy. De maga itt értetlenkedik, rabolja a drága időmet! Igen, az időmet! Így, tessék kérem kifizetni az informálást! – Ha hiszi, ha nem, én egy makacs ember vagyok. Betévedtem, mint bármely más üzletbe, üzletláncba, centerbe vagy amibe akarja, érdeklődtem az árucikkek után, eszem ágában sincs fizetni. – Hatalmas plakáton egyértelmesítjük a bejárat előtt az árainkat. – Ránéztem, kicsit bizarr volt az egész. – Az alján ott van a 0,3 mm–es szöveg. Ott tisztán, egyértelműen közöljük az információ árát. Percekre lebontva. Maga fél órámat vette el, így az eredeti 150 eurós összeg, már 300-ra rúg. Nem fizetés esetén olyan ügyvédeink vannak, akik a 300-ból 30 000-et csinálnak. Tessék kérem fizetni! – Juszt sem fizetek! Ha már így elbeszélgettünk, igen kellemetlen közölni valóm van. 16 évig ügyvédeskedtem és 15 éve bíró vagyok! – Elnézését kérem, bíró úr, ebben az esetben tessék kifáradni, ha meg nem sértem… – Nem sért meg, kifáradok. A viszont soha nem látásra! – Alászolgája bíró úr!

112


Hobby Demeter, akit valamiért köpcösnek is neveztek, 163 cm magasságával és 54 kg járulékos testsúlyával, szokásához híven, egykedvűen nézett ki a fejéből, miközben mestere épp az elvégezendő munkát igyekezett a nem túl bőbeszédű, amúgy közismerten jó szakembernek körvonalazni. Demeter meg sem rezzent. Nézett. Egy adott pillanatban a marógép asztaláról, egyetlen lökéssel, a rettentő nagy vasdarabot megtaszította, ami 2 mm-rel a mester lába előtt szerencsésen földet ért. Ez utóbbinak elakadt a lélegzete, meg sem mert nyikkanni, miközben Demeter – minden hebegést, vagy tántorgást mellőzve a csontrészegség felsőbb fokú fázisában – elkiáltotta magát. – Mi vagyok én, vízvezeték szerelő? Majd fellépett gépe melletti magas székére, rákönyökölt az asztalra, lezuhant a feje és elaludt. A közösség ismerte Demeternek azt a nem feltétlenül makkegészséges hobbyját, hogy napi 18–20 sör, konzerválva 1,5 liter pálinkára, esténként 5 liter borra, dukált neki. Ez volt a szenvedélye, ha úgy tetszik a hobbija. A nap nyolc óráját átdolgozta, 1,5 órát oda, 1,5–et visszavonatozott. Tömegközlekedett a városban, várt az állomásokon. Nagy túlzás lenne azt mondani, hogy – egyáltalán – aludni hazajárt. Az életét a gyárban, vonatokon és állomásokon 113


töltötte. Valami szórakozás neki is járt! Igen, ez a fajta hobby veszélyes, ugyanis Demeter gyakorta 50 km–rel a születési helyétől távolabb eső településen ébredt fel, a nemcsak hobbyjából fakadó álmából. Az alvása leginkább vonatokon, munkahelyen, csak kivételes esetekben történt ágyban. Így fél napot várt egy másik vonatra, már haza nem tudott menni, simán visszaingázott a munkahelyére. A zsebében levő pénzből beszerezte a hobby anyagot. Ismert volt az is, hogy aranykezű a szakmáján belül, nála kevesen dolgoztak jobban. A mester, miután felmérte lábfeje aznapi pozdorjává menésének megúszását, két másik kollégával nyugodt helyre szállítatta a merevrészeg Demetert, hogy aludja ki magát. Jólelkű fiú volt Demeter, álmodozó, két lábbal a földön álló. Álmai nem repültek beláthatatlan messzeségekbe, ébren és alvás közben is sörös, jobban, mint bármi mást! Valószínűleg a földkerekségen nem volt semmi és senki, amit és akit megközelítő mértékben is úgy kedvelt volna, mint szeretett hobby anyagát. Nem akart amatőr lenni, ahogy a szakmájában sem. Valójában kimagasló tehetség volt! Ha valakinek egy komoly hobbyja van, akkor abban is teljesíteni kell! Józanság közeli állapotban, a műszakvégzés előtti 2–3 órával, Demeter idegesen vibrálva várta a találkozást, fél órával pedig munkavégzés előtt boldog tenyérdörzsöléssel ismételgette: "Sör, sör, sör, megyek sört inni!" Ez természetesen igen tág fogalom volt, mert az alkohol bármelyik formája megfelelt neki. Ne feledjük, ő nem volt vízvezeték szerelő. Sosem tudjuk meg, hogy miért gondolta ezt olyan dehonesztálónak abban az ominózus pillanatban, de ez szállóigévé vált. Ha valakinek valami derogált, akkor attól a naptól kezdve egyszerűen kijelentette, hogy ő nem vízvezeték szerelő, függetlenül attól, hogy történetesen vízvezeték szerelő volt a gyáron belül. Tökéletesedni vágyott, így a 15–20 sört emelte egészen addig, amíg megtörtént vele az, amit oly gyakran dalolt. Tudniillik a Metropol együttesnek az egyik dala így szólt: „Ó a rum,ó a rum,ó arum, a rumsegít… Így énekelt Flórián, s egy szép napon, Megállott egy gyászkocsi az udvaron. Ó a rum, ó a rum, rajta rum már nem segít.”

114


Azt mesélik, hogy szorgalmas, fáradtságot nem kímélő ivása közben, Demeter egy alkalommal alkoholos kómában majdnem megélte, pontosabban meghalta, az előbb idézett dalt. Boldog mosollyal feküdt, miközben rutin gyomormosás mellett már lemondtak az életéről. Demeter túlélte! Innentől kezdve még szorgalmasabban énekelte a dalt, és tudta, mekkora bepalizás ez az egész hobbyja általi meghalással való fenyegetőzés. 30 évesen 50–nek nézett ki, de jól tudta mások által kártékonynak nevezett hobbyjáról, hogy az valójában a világ legegészségesebb dolga. Sokkal jobb, mint bélyeget gyűjteni. Konzervál, erősít, sterilizál! A hosszú élet kulcsa. És Demeter élt, amíg rajta rum már valóban nem segített.

Büntetés A fiatal hadnagy a halálra készült. Saját magával szemben úgy gondolta, hogy megérdemli… Elszúrta! Hetekig készült az akcióra, másodpercre kiszámította lehetőségeit, de mire cselekedni kellett, már ki is csavarták kezéből a fegyvert. Most itt a katonai bíróság előtt – teljes meggyőződéssel – halálos ítéletre számított, mint alternatíva, fel sem merült benne egyéb. Feszes vigyázzállásban, ahogy ezt a filmekben látta hasonló helyzetbe kerültekről, érzelmeit visszafojtva igyekezett úgy fogadni az ítélethirdetést, hogy ne okozzon bíráinak összeroppanásával megelégedettséget. Egészen máshol járt az esze. Gondolkodott a múlton, a gyermekkorán, oda sem figyelt. Szellemileg, visszhangozva jutottak el a dobhártyájáig az ítélethirdetés utolsó szavai, amelyek igazán meglepték, a biztosra vett halálos ítélet helyett 19 év börtönt kapott. Jól ismerte a viszonyokat, olyan körülmények között élt, nevelkedett, dolgozott, hogy csak arra számított, hogy a megtorlásnak egy rafinált formájával állhat szemben, így bírái valószínüleg tömeggyilkosok közé fogják bekaszlizni, hogy azok végezzenek vele. A teremből kivezetés után rázta meg a vállát az ügyvédje. – Felfogta az ítéletet? 115


– Igen. 19 év. – válaszolta. – De milyen 19 év? Magánzárka! "Magánzárka, 19 év? Kicsit sok." – gondolta – "Kicsit sok! Van aki bírja és végigcsinálja. 43 éves leszek a szabadulásakor. Végül is nem kell meghalni, most ez a lényeg." Az őrök nem szóltak hozzá egy szót sem, minden néma csendben zajlott, csak a börtön belső ajtóinak csattogása és lépteiknek visszhangja tisztázta, hogy nem a korzón járnak. Mentek, mentek lefelé egy lépcsőn, aminél lejjebbet már el sem tudott képzelni. Nyílt az ajtó. Nagyon homályosan annyit látott, hogy az ajtó arasznyi vastag acél. A belterület nagyságát homály fedte, az ajtó bezárult. A hirtelen sötétség, ami meglepte olyan volt, amilyent még nem látott, az ami talán a vakoké lehet... Sokszor volt korábban hasonló helyzetben, várta, hogy a szeme megszokja a körülményeket és majdcsak lát valamit. Semmit nem látott! Megindult, és nekiment a falnak. Elkezdett tapogatózni. A keze megérintette a priccset, ami szintén acélból volt, bebetonozva, rajta matrac. Gondolta, az alvással nem lesz probléma, csak még ki kell tapasztalnia, hogy mekkora ez a helyiség, hogy el tudjon kezdeni valami értelmes tevékenységet, ami 19 évre lefoglalja. Ugyanis, a nagyjából negyed óra alatt rájött, hogy egyébként megőrül 19 nap vagy 19 hét alatt. Arra is rájött, hogy éppen ez cél, és ha nincs benne elegendő akarat, akkor ez kétségkívül végbe is megy. Egy ideje már bent volt, amikor felmérte a szélességet. Olyan – általa becsült – 80 cm lehetett a fekhely, elégségesen hosszú ahhoz, hogy jól kinyújtozzon rajta.Viszont a fekhelytől minden irányban a teljes szabad terjedelem talán két arasznyi lehetett. Így állandóan beleütközött a falba, lépdelni nem tudott, csak ülni és feküdni. Rövid gondolkodás után rájött, fel kell állnia az ágyra ahhoz, hogy ki tudjon nyújtózkodni és legalább pár lépést tehessen ide–oda. A baj, hogy ítélői számítottak arra, hogy ilyen módon akarja szabotálni az ítélet végrehajtásának súlyosságát, így amint felállt az ágyra és megpróbált felegyenesedni, a hátát verte a födémbe. Lekászálódott, felemelte a fejét és tisztázódott, hogy a terem magassága, a testmagasságához képest, nagyjából egy arasszal több. Rengeteg idő telt el, amíg ennivalót kapott. Olyan zsiliprendszerrel oldották meg az ennivaló beadását, hogy egy pillanatnyi, micron vékonyságú fénycsóva sem juthatott be, így azt kitapogatva valahogy megette. A küblizésben ugyanezt a zsiliprendszeres játékot csinálták, hogy semmilyen 116


körülmények között ne láthasson semmit. Elkezdett magában dalolni, verseket szavalni, gondolkodni a múltján, matematikai egyenleteket megoldani, általában lekötni a figyelmét. A harmadik napon az időérzéke teljesen összezavarodott, nem tudta, hogy egy hete, egy hónapja vagy egy éve van bent. Azt sem tudta, hogy éjjel van–e vagy nappal. Egykettőre rájött, hogy az összezavarás is beletartozik a büntetésbe és hogy az élelmezés teljesen rendszertelen, egymástól kiszámíthatatlan időtávolságokban történik. Ideje rengeteg volt, egyszerűen végigszámolt három étkeztetés közötti időpontot. Ezt többször megismételve is gyökeres különbségek adódtak. "Értem, – gondolta – nem akarják, hogy tudjam, mennyi telt le a büntetésemből." „Akkor is lelőlek, akkor is lelőlek, akkor is lelőlek..." – énekelte, hol halkabban, hol hangosabban. Ezzel semmilyen kihágást nem követett el, az ajtó és a falak vastagsága biztosította, hogy senki semmit ne halljon abból, amit ő bent mond és arról is, hogy ő sem halljon az égvilágon semmit. Teljesen olyan volt, mint a siketek. Egyszerre siketnek és vaknak lenni, nagyon nehéz! Olyan három hónapi bentlét után úgy gondolta, hogyha ezt a tíz évet kibírta, a többi kilencet is ki fogja bírni valahogy. Aztán mikor számítása szerint már bőven lejárt a büntetési idő, olyan félévnyi bent tartózkodás után, elkezdett pánikba esni, hogy miért nem engedik szabadon. Elfeledkeztek róla, vagy ez is szándékos? Tulajdonképpen életfogytiglant kapott, csak kifelé mondtak 19 évet. Egyre idegesebb volt, sem aludni, sem ébren lenni nem bírt... Fojtotta a gyűlölet. Néha ordított, néha őrjöngött, néha pedig lefeküdt és kiverte a hidegveríték. Semmije nem volt, mezítelenül tartották, nehogy öngyilkos tudjon lenni. Ehhez kényelmes, 25 foknyi meleg is dukált neki, hogy pokróc se szükségeltessen, amiből netán kötelet fonhatna. Teljesen rendetlen időközönként megnyírták és megborotválták, ezt is kettős zsilip rendszerrel megoldva. A szemét többszörösen átkötve, egy nullásgéppel lenyomták a haját és a szakállát. Ez rendkivüli örömet okozott neki. Máskor emberrel még ennyire sem találkozott és akárhogy átkötötték a szemét, egy egészen pici fény átszűrődött a kötésen. Az is lehet, hogy 117


csak úgy gondolta, de ez jólesett neki. 19 évig egyéb tipusú tisztálkodásban büntetői, mint a büntetés tartozéka, nem részesítették. Sokszor viszketett, de hamar rájött, hogy ne vakarózzon, és arra is, hogy itt egészen biztosan gyógykezelésben nem részesítik. Egyedüli, ami a cellájából kivezetheti, az a büntetés lejárta vagy a halál. Előzőt akarta választani, meg is tett érte mindent. Dalolt tiszta erőből."Úgyis lelőlek, úgyis lelőlek, úgyis lelőlek...". Nem akart ő már előni senkit tulajdonképpen, de ha már nem sikerült a szerinte népét megmentő terve, akkor legalább gyönyörködött abban, hogy ezt hangosan, harsányan a négy négyzetméternyi terembe belebőgheti. Egyszer lejárt a 19 év, akkor ugyanaz történt, ami borotválkozáskor. A szemét átkötve kivezették az addigra elsorvadt kezű és lábú, reszkető, 43 éves aggastyánt, aki nem hallott, nem látott addig. Így rétegesen, fokozatosan levették a szeméről a kötést. Az addig áhított fénytől ordított egy– két órán keresztül. Füldugókat kért, pedig a fiatalságában megszokott körülményekhez képest szinte síri csend volt. Neki úgy tűnt, hogy minden ordít és harsog. A sok magában beszéléstől beszélt, beszélt, beszélt, dudorászott és dalolt tovább, mint 19 éven keresztül. Nézte az embereket, de nem látott. Olyan volt már, hogy nem tudta elkülöníteni, hogy mi a vízió és mi a valóság. Már azt sem tudta, hogy van vízió és van valóság, csak a saját maga által kialakított belső túlélni akarás, amivel végigélte ezt az iszonyú időszakot. Egy elmegyógyintézetben, félévnyire a rehabilitációs próbálkozás után, egy viszonylag tisztességes orvos csoport mondta ki a verdiktumot, miszerint a társadalomba vissza nem integrálható, így tartózkodása végérvényesen egy elmegyógyintézet zárt osztályán lesz. Nézte a falakat, a fehér mocskos falakat, a szokatlanul világosat és követelte a magánzárkát, a csendet, a sötétet és énekelt ordítva: „Mégis lelőlek, mégis lelőlek, mégis lelőlek…”

118


Részeg fészek – Ne nevess, te keservesen sejtelmes, vigyorgó, fondorlatos gyerek! A brigádban Józsi lesz a neved! Lapos fejeddel belenézel a potyába derékig. Húzd ki magad, tudod, mint tengerik a zsákban, te csak egyedül vagy, a potya nem rád vár! Vidd arrébb az irhád, nem szeretem nyomasztó közelséged, kicsi ez a világ ennyi törtetőnek. Ne játszd meg magad kölyök! Nem azért húzod be a nyakad, ha volna, akkor a farkad, mert olyan szende és alázatos vagy, rátörtél a posztomra! Mind a három szemem rajtad lesz! Ne faggatózz, hogy miért három, majd meglátod, mikor a bőrödön is szem lesz, nem egy, de ezer. Az ilyenektől óvakodjunk! Haver, te orvul ki akarod golyózni alólam a sámlit. Ez az én trónom, tudod? Ezt a hokedlit, amilyen ülök –vagy sámli –, nevezd, ahogy akarod, saját magam hegesztettem, csórtam rá egy darab deszkát, nem adom senkinek! Amit elértem, az az enyém, nem osztozkodom. Kis pozició is pozició. Egyesek azt mondják, hogy dispozició, de nem az! Nem adok én dispoziciókra, egyszerűen nem bocsátom áruba –még elvi szinten sem–, a kikönyökölt, úgy gondolom, valakiságomat. Nem eladó! Fiatal vagy, ugyanolyan sanda–sunnya, mint én voltam, kevés beszéddel, alázatoskodva, mintha semmi nem érdekelne. Ismerem a fajtádat... Nem adom! Megteszek mindent, hogy repítsenek a környezetemből, mert fertőzöd a három méteres körzetemben a nyugalmat. Most megengedem, hogy állva maradj és nézheted amint 119


eszek. Te pofátlan disznó, nem azt mondtam, hogy ülj le a földre és vedd elő a tarisznyádból az elemózsiádat! Máris elszaladt veled a ló. Teszek róla, hogy holnaptól –ha megérem–, dobjanak egy jármot a nyakadba a srácok. Szántani nem kell, de egyéb baromi munkára szükség van. Arra vagy alkalmas, mint én lettem volna, de itt most én vagyok a góré, ne feledd! Csendesen lapítasz nagyon, azt hiszed, túljársz az eszemen, pedig dehogyis, dehogyis! – Józsi bátyám, Józsi bátyám! Nagyon piros a feje, ne igyon már több vodkát, haza kéne menni! Itt szövegel magában már egy órája. Fiúk, fogjátok meg, rakjátok ki a kocsma elé! – Ha nem baj, Guszti bátyám, én feldobom a biciklim csomagtartójára és hazatolom. Majd szólok az anyósának, úgy helyre teszi, mint a huzat! Folyton azt képzeli magáról, hogy valami főnök, vagy mi. Sokat veszíthetett… No, de hát ilyen a házasélet, lemondásokkal jár. Nem? Azért nem nősülök! – Te kis veréb, nyomod a sódert Guszti bá bagolynak? Én tényleg nem vagyok nős, de te igen! Vidd haza azt a szerencsétlent, aztán iparkodj, mert szétveri a sodrófát az asszony a hátadon. Uzsgyi hazafelé!

120


id. Boér Péter Pál: Nagyító alatt Szerkesztette: Szinay Balázs Copyright © Id. Boér Péter Pál, 2010 Nyomtatta: Pentaprint SRL

JUDET: Bihor LOCALITATE: Biharia ADRESA: STR. MOLDOVEI, Nr. 9, COD: 417050 TELEFON: 0259-369.304 Id. Boér Péter Pál

121


Tartalom: Előszó – 2 Kutyabaj – 5 Satuban – 7 Falvédőn – 9 Vastag nyak – 11 Ludak ura – 13 Kiütés – 15 Küldetés – 16 Egy lépés előre, kettő hátra – 17 Kitavaszodott – 20 Egy dátum élete – 24 Matt – 29 Harminckettedik éve – 32 Gyakorlat – 35 Vonatstopp – 37 Tihamér mer – 41 Placebo – 43 Messziről jött ember – 45 Fivérek – 49 Maroknyi – 53 Áldozatok – 54 122


Robi bácsi – 59 Éjszakai műszak – 62 Jégen – 66 Ősapám – 68 Kimenekítés – 70 A sztárság kötelez – 74 A politikum – 78 Túlélni – 79 A Kramelácsok – 81 A nonkonformista – 83 Az utas – 87 Az utoló fa – 96 Érzelmetlenül – 99 Függőség – 101 Névtelenül – 104 Csendháborítás – 109 Az üzlet az üzlet – 110 Hobby – 113 Büntetés – 115 Részeg fészek – 119 §§§ A könyv online vátozatát készítette, a borítót tervezte: Kepes Károly 2011. 04. 13.

123


124

Boér Péter Pál: Nagyító alatt  

Irodalom, nonella.