73 ebben a minőségi értelemben kiürült, mivel átalakult az a kulturális közeg, amely éltette őt. Némileg kiélezve: Szalmás Piroska munkáskórusának fellépése (Pesterzsébeti Munkásotthon, ismertebb nevén: Csili, 1930), a Donauer Arbeiter Familie Ohne Arbeit and Friends című performansz színrevitele (Belvárosi Ifjúsági Ház, 1977) vagy az Európa Kiadó több koncertjének (Ikarus, 1980-as évek eleje) helyére így kerül a művelődési házak programjába a bálás ruhavásár, az ufó-klub, családfa-kutató klub vagy hímző szakkör. E néhány kiragadott példán szemléltetett váltás tehát nem hierarchikus, nem esztétikai vagy kultúraelméleti, de művészetszociológiai és társadalomtörténeti értelemben minőségi.3
Úgy hiszem, az előző bekezdés végén feltett kérdésre, tudniillik, hogyan
lehetséges az, hogy hivatalos, az állam (tanács) által fenntartott, nyilvános művelődési házakban a hivatalos kultúrapolitika által tűrt, sőt gyakran tiltott művészeti, zenei projekteket mutattak be, valahol ebben a szocio-kulturális átrendeződésben rejlik a válasz. A fentebb kivonatolt átstrukturálódás értelemszerűen a hosszabb időtartamban tapintható ki. Az 1970-es években a művelődési házak helyzetéről készített szociológiai vizsgálat arra mutatott rá, hogy az akkor fennálló durván 2800 ilyen intézmény majdnem fele 1945 előtt épült, s előzményeiként különböző munkásotthonok, olvasó- és gazdakörök, egyleti helyiségek stb. szolgáltak, ám szinte valamennyi a horizontális társadalmi szerveződés reprezentánsa volt.4 (Ez alól egyedül – az itt részletesen nem tárgyalható – a központilag kialakított, elsősorban a vidék népművelésére, másodsorban a túlzottan baloldali munkásotthonok befolyásának ellentételezésére létrehozott népházak hálózata jelent kivételt.5)
Az 1960-as években lezajlott vitákban azonban már elhangzanak azok az
érvek, melyek a művelődési házak az akkori művelődéspolitikai értelemben vett funkcionális ürüléséről tudósítottak, jóllehet az állami kultúrapolitikának kitüntetett intézménye maradt. A már idézett hetvenes évek elején végzett kutatás is rámutat a művelődési ház mindinkább szaporodó diszfunkcionális jelenségeire, amennyiben többek között kiemeli az igénytelen esztétikai nevelést, a tudományos világkép ismeretterjesztő jellegű hiányát, a művelődéspolitika által előnyben részesített művészeti alkotások csökkenését s ezzel együtt a gazdasági kényszerből szervezett kommersz programok elszaporodását.6 Vegyük észre, hogy az 1960-as, pláne az 1970-es évek már messze nem az ötvenes évek Szabad Föld Téli Esték címen megrendezett, akkoriban 4-6 millióan vonzó, propagandával vegyített ismeretterjesztő előadássorozatok kora. Hovatovább a különböző operetteket, zenés népszínműveket és más népszerű műfajokat magában foglaló műsoros estek pedig akkoriban még ennél is több, mintegy évi 9-13 millió érdeklődőt vonzottak. 3
A „minőségi átalakulás” kifejezéssel nem a kultúra fogalom hierarchikus szemléletére óhaj buzdítani,
miszerint a magas kultúra és populáris kultúra között esztétikai értelemben alá-felé rendelt viszony áll fenn, hanem azt állítom, hogy a művelődési ház szocio-kulturális környezete változott meg. Pierre Bourdieu, La Distinction. Critique sociale du jugement, Paris, Minuit, 1979. 4
Kovalcsik József – Sipos Zsuzsanna – Szász János, Művelődés és közösség. Hatvan művelődési otthon,
1970-1971, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1972; Andrássy Mária, Művelődési otthonok. Adottságok, lehetőségek, eredmények a hetvenes években, Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1985. 5
Kovalcsik József, A kultúra csarnokai. A közösségi művelődés színterei – utópiák, mozgalmak,
társadalomszervezés: a művelődési otthonok kialakulása, Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1987, II. kötet, 298. skk. o. 6
Kovalcsik – Sipos – Szász, i. m., 63. skk. o.