17. Szabó János: Németországban volt amerikai hadifogoly

Szabó János: Németországban volt amerikai hadifogoly /Dékány köz, ma Árpád u./

1926-ban születtem Dunapentelén. Apám Szabó István, anyám Tóth Anna (Vagyok Panni). Testvéreim: Pista és Bözsi. Édesapám arató napszámosként dolgozott. 1941-ben bekerültem a Kisbéri Állami Ménesbe mint lovászfiú. (Kisbér Székesfehérvár és Győr között, Mór felett elhelyezkedő falu). Tanítottak és tanítottunk. 3 havi lovas kiképzés után válhattunk csak önálló lovassá. Egy éves lovász-képzés után lehetett valaki képző.

Feladatunk a ménesben tenyésztett csikók nyereg alá való betörése volt. Három és fél éves lovász-időm alatt összesen 13 csikót törtem be. Később mint idősebb lovásznak akadt olyan napom, hogy 5 lovat lovagoltam végig l-l órás turnusokban váltott nyergeléssel. Bátyám '37-4l-ig ugyanott teljesített szolgálatot mint lovászfiú. '41-44-ig ott szolgált, mint katona. Én '44-ben lettem tényleges katona. Csak zubbonyt és sapkát cseréltünk, a szolgálat helye maradt ugyanazokkal a feladatokkal. A ménesparancsnok lovásza, majd tiszti legénye lettem. A '44 végén a bevonult katonák kiképzésében vettünk részt. Mi tanítottuk őket lovagolni őrmester irányítással. '44 nyarán és őszén már erősen érezhető lett a háború, hiszen Kisbért is bombázták.

Ekkor született egy kormánydöntés, hogy Kisbér - Bábolna - Mezőhegyes méneseinek legjavát (kb. 1300 ló) kitelepítik Németországba. '44. október 15-én történt az úgynevezett Horthy-puccs, ami után Szálasi Ferenc, a nyilasvezér átvette a hatalmat. November végén kezdtünk bevagonírozni, 26-án indult az első szerelvényünk. Kb. 8 nap utazás után értünk Bergstettenbe, ahol egy régi ménes területén szállásoltak el bennünket. A legközelebbi város Donau-Wört (13 km). München 80, Nürnberg 100 km-re volt. Mi azon a területen egész '45. áprilisig nem éreztük a háború hatását. E hónap elején kapta a terület az első bombázást (13 km-en 15 járművet lőttek ki főútvonalon, amely mellettünk húzódott), 23-án hallottuk az első ágyúlövéseket, majd 25-én délután már közvetlen közelről: Buchdorf város felől (5 km). 26-án a délelőtti órákban láttuk a visszavonuló, menekülő német csapatokat, és vártuk az amerikai katonák bevonulását. Ezen a délutánon parancsnokunkkal (Párvy Adolf Iván alezredes úr), a tisztesekkel és altisztekkel s a legénység egy részével figyeltük a vissza - és előnyomulást.

Hatalmas robbanásokat hallottunk. Engedélyt kértem az alezredes úrtól: - Megnézzem mi történt ott?

- Ha van bátorságod, mehetsz!-Az országút mellett magas, sűrű élősövény húzódott, amelynek belső oldalán (részben kúszva) megközelítettem a robbanások helyét. Láttam, hogy az amerikai katonák a németek által hátrahagyott lőszereket semmisítik meg. Ezután visszatértem a parancsnoki csoporthoz, útközben az egyik épület sarkánál Major főtörzsőrmester úr megállított, megkérdezte, mit kerestem arra. Ezt a parancsnokunk is hallotta és odakiáltott: Én engedélyeztem a felderítést.

Este, sötétedés után érték el az amerikai katonák telephelyünket, ahol kezdték összegyűjteni egy épület pincéjébe a magyar katonaságot a parancsnokokkal együtt (kb. 50-60 fő). A pincéből visszakerültem a parancsnoki lakásba, ahol egy óra múlva újra ugyanaz az amerikai tiszt újra megtalált, s csak csodálkozott, hogyan kerültem vissza. -27-én reggel a magyar katonaság felét gépkocsikra ültették, és fogolytáborba indították. Buckdorfban megállt a konvoj, és több mint fél napig ott tartózkodott. Kora délután ismét felszálltunk a járművekre, majd visszaindítottak bennünket eredeti telephelyünkre. Oka az volt, hogy a felsőbb amerikai parancsnokságtól jött az utasítás: A tenyészló állományt továbbra is fenn kell tartani és ellátni. Mi az amerikai parancsnokság alatt is önállóak voltunk, illetve ők biztosították a nyersanyagot, de a saját szakácsaink főztek nekünk. Ugyanúgy folytattuk a munkánkat, mint azelőtt. Két hónap elmúltával, június végén, július elején megkezdődött a magyar katonák szökése (fegyver nélkül). Könnyen mozogtunk, hiszen 30 km-es szabad mozgásteret biztosítottak nekünk. Ez azt jelentette, hogy a német márkában kapott zsoldért - melyet addig nem tudtunk elkölteni - a környező falvakban vásárolhattunk: élősertést, melyeket mi vághattunk le a táborban, és vagy lesütöttük, vagy azonnal (főzve is) elfogyasztottuk. Ezzel kiegészíthettük az alapélelmezésünket.

A lóállomány takarmányszükségletét az amerikai katonaság biztosította úgy, hogy gépkocsikkal Münchenből szállíthattuk a zabot és egyéb szemes takarmányt. Ennek érdekessége, hogy egy raktárban tárolták a zabot és a cukrot is zsákokban. így a magyar katona leleményességből egy-egy gépkocsira néha 2-3 zsák cukrot is felrakott, melyet szétosztottunk (még az amerikai gépkocsivezető is kapott). Minden reggel létszámellenőrzést tartottak az amerikai katonák. Ha valaki hiányzott, azonnal dzsipbe ültek, az országút mentén gyalog ballagót elfogták, és újra visszaszállították. 2-3 nap zárvatartás után ismét munkára küldték mindegyiket. Kb. 12-20 emberről volt szó. Ebben az időben döntöttünk mi, volt kisbéri lovászok, hogy megszökünk, mely tervet elmondtam a parancsnokunknak is. Erről lebeszélt bennünket azzal, hogy még nem lehet Magyarországra eljutni, illetve aki hazatért, azt a

határon elfogták, és orosz hadifogságba került. Azt kérte, várjunk, majd ő szól, hogy mikor alkalmas az időpont az esetleges hazatérésre.

Ezt augusztus első napjaiban közölte is. Ezután szervezkedtünk heten, s eldöntöttük, hogy elindulunk. Augusztus 9-re tűztük ki az indulás napját. Tanulságként az előző szökésekből nem az országúton, hanem a vasúton indultunk. Az ébresztő előtt (5 óra) 1 órával csomagjainkkal átvágtunk a legelőn (200 m), és az erdőn keresztül jutottunk el a 2 km-re lévő vasútállomásra. Úgy gondoltuk, hogy München irányába megyünk, s amint jön egy tehervonat, megkíséreljük a felszállást. Az állomás fölötti magas helyen lévő erdőben (kb.50 m) húzódtunk meg. Sajnos, egész nap hiába vártunk. Nürnberg irányába 2 szerelvény is elment. Ezután úgy gondoltuk, hogy a legközelebbi szerelvénnyel abba az irányba megyünk. Délután 6 óra körül sikerült is felszállnunk, de ez csak 30 km-re vitt minket Roth városába. Ide bementünk, és egy parasztháznál pajtában szálltunk meg, ahol még tejet is kaptunk vacsorára.

Másnap reggel továbbra sem az országúton folytattuk utunkat, hanem felmentünk a vasúti töltésre, és a sínpárokon haladtunk gyalog mintegy 5 km-t. Ott újra sikerült vonatra szállnunk, amely Nürnbergig vitte kis csapatunkat. Ott töltöttük az éjszakát. Másnap újra vonatra szálltunk, mely egész Passauig vitt bennünket. így 3 nap alatt több mint 600 km-re kerültünk volt telepünktől. Az állomáson találkoztunk magyar katonákkal, akik mondták, hogy 25 km-re Pochingban van egy gyűjtőtábor, ahol több mint tízezer magyar táborozik. Ez a terület régebben német katonai repülőtér volt. Itt már magyar családok, leventék is tartózkodtak.

Augusztus 13-án ide mentünk. Szállást és étkezést biztosítottak. Itt magyar volt a fennhatóság. Időközben a parancsnokság küldöncöket keresett a tábor ellátásához. Jelentkeztünk Fekete Lászlóval (aki itthon Leányfalun lakott). Szeptember végén kezdték toborozni és gyűjteni a hazatérni akarókat. Először a sebesülteket, a leventéket, a családokat, majd a tényleges katonákat csoportosították. Arra biztattak bennünket, hogy leventének valljuk magünkat,így hamarabb hazajuthatunk.

Mi 18-19 éves fiatalok korengedményesek voltunk (akkor 21 éves korban sorozták a katonákat).

A családi szállás parancsnokságán dolgoztunk mint küldöncök, így sikerült a családi szerelvényre felkerülnünk október 6-án. 32 főt zsúfoltak be egy vagonba, de vállaltuk. Az út az osztrák hegyeken vezetett át. A vadregényes tájban is gyönyörködtünk - Semering - de szívünkben már a honvágy lakozott. Ágfalvánál (Sopron mellett) léptük át a határt, ahol csak rövid