Gyónás a portásfülkében – egy műszak Kárpáti Sándorral

Feke György

Gyónás a portásfülkében

A jezsuiták budapesti központja tucatnyi intézménynek ad otthont, sok ezren fordulnak meg évente a Horánszky utcai épületegyüttesben. A legtöbben csupán néhány órára, de van, aki 15 éve figyeli mindezt a portásfülke ablakából. Többen szóba is elegyednek vele, s barátságos bölcsessége is sokat hozzátesz a rend jó híréhez. Egy teljes műszak a jezsuiták Szent Ignác-díjas munkatársával, KÁRPÁTI SÁNDORRAL.

Cipősarkak kopogása veri fel a reggeli csöndet. Ilyenkor a legbékésebb a Horánszky utca, hisz a közeli szórakozóhelyek már bezártak, a kollégiumok ablakai pedig még sötéten őrzik lakóik álmát. Hat órakor kulcs csikordul a zárban, és kinyílik a Párbeszéd Háza ajtaja az alagsori kápolnába imádkozni igyekvők előtt. Újabb nap veszi kezdetét a budapesti jezsuita szigeten, melynek ma Kárpáti Sándor, azaz Sanyi bácsi lesz az őre.

„Szolgálatra jelentkezem!”

Már be is fordult a sarkon, ősz haját és 81 évét meghazudtoló lelkesedéssel érkezik munkahelyére: „Kimondottan szeretek dolgozni, mindig is örök nyüzsgő voltam.” Azt meséli, volt, hogy a nyaralásról is azzal a felkiáltással jött haza: vajon mi történik a jezsuitáknál?! A gyerekei eleinte próbálták rábeszélni, hogy maradjon otthon, élvezze nyugdíjas éveit, ám amikor meglátogatták a Párbeszéd Házában, és látták, milyen jó helyen dolgozik, csak annyit mondtak: „Jól van, csináld.”

A portásfülkébe lépve hazafelé készülődő kollégájától megtudakolja, történt-e említésre méltó dolog tegnap: megjavították-e már a liftet, érkezett-e valakinek üzenet, mikorra várja a külsős takarítókat? Magára ölti jezsuita bordó árnyalatú munkaruháját, és 7 órakor hivatalosan is birtokba veszi a magasföldszinten kialakított őrhelyét. A következő 24 órában ő felel a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumtól a Fáber Péter rendházig tartó, a Párbeszéd Háza rendezvénytermeit és a tartományfőnökség irodáit is magába foglaló ingatlanért. A korábbi tíz helyett ma már csupán négyszer egy hónapban.

Nem csak a jó pap tanul holtáig

„A portás »erős« kifejezés” – érzékelteti tréfálkozva, hogy ő és három kollégája munkaköre messze több annál, mint hogy kulcsokat őrizzenek és útbaigazítsák az érdeklődőket. „Szerteágazó munka, az tetszik benne” – mondja, és már sorolja is: az ő feladatuk a programokhoz kért technikai eszközöket kiadni, a tűzjelzőket felügyelni, a biztonsági kamerákat pásztázni, a kocsibehajtó kapuját nyitni-zárni, figyelni a parkoló rendjére, de kisebb javításoktól sem ijednek meg a gépházban.

Korábban is otthonosan mozgott ezen a területen, hisz a 2000-es évek derekán úgy került kapcsolatba a jezsuitákkal, hogy a cég, ahol dolgozott, a Párbeszéd Házát üzemeltette, és őt bízták meg az itteni karbantartók, takarítók, valamint a portaszolgálat vezetésével. Amikor a cégtől elbúcsúztak, őt marasztalták. „Egyszer-kétszer helyettesítettem mint portás, megtetszettek az emberek és a programok. A jezsuiták rendkívül műveltek, még idős fejjel is sokat tudok tanulni tőlük. Oly sok jót tapasztaltam ebben a házban, hogy jó itt lenni!”

Ablakot nyit a másik emberre

Közben ki kell nyitnia a földszinti nagytermet, mert egy százfős külsős programot tartanak ma benne. A százból 15–20 ember kopogtat is valamilyen problémával az ablakán, hiába ülnek a szervezők kint az előtérben. Ha pedig több rendezvény van egy nap, akkor még többen. Útbaigazítást kérnek, mert nem járatosak a házban, ruhatárat keresnek, segítséget remélnek egy problémás vendég tapintatos kitessékelésében, vagy csak egy felmosót szeretnének, mert kiömlött az üdítőjük.

Mint Sanyi bácsi mondja, nem szakmai elvárás, hogy egy portás közvetlen legyen, az ablak mögül is el lehet végezni ezt a munkát. Őt viszont mindig érdekelték az emberek. Egy korábbi munkahelyén évtizedekig 72 beosztottja ügyes-bajos dolgait egyengette. Ez a hozzáállás egyébként sugárzik belőle, nem csoda, hogy idegenek is könnyen a bizalmukba fogadják. „Azok is, akik csak egy-két órát töltenek itt, olyan dolgokról kezdenek mesélni, hogy csak nézek!” – mondja. De a munkatársak is jönnek gondjaikkal, problémáikkal, ő pedig mindenkinek igyekszik legjobb tudása szerint meghálálni a bizalmat. „Egyszer olyan is volt – meséli –, hogy az egyik ember azt mondta a másiknak: na, jó van, gyere már ki a fülkéből, mert én is akarok gyónni Sanyi bácsinak! Csak nevettünk rajta.” Ha nem is a gyónás, de a jezsuitákra jellemző nyitottság és akár lelkivezetés előszobája ez. Persze mindez nem működik az üvegfalon keresztül, ehhez ki kell nyitni a portásfülke ablakát.

Lámpaoltás után is van élet

A délután, a munkaidő vége újabb feladatokat hoz, például időről időre megszólal a néma riasztás. Ilyenkor Sanyi bácsi végigpásztázza a biztonsági kamerák képeit, hogy kiderüljön: csak egy folyosói ajtót felejtettek-e nyitva a munkatársak, vagy illetéktelen behatolás történik. „Régebben volt példa betörésre. Egyszer az én műszakomban is megtörtént, azonnal hívtam a rendőrséget. A vezetőség arra kért minket, hogy az ilyesmit hagyjuk a hatóságokra, nehogy megsérüljünk.” Mint kiderül, nem alaptalan a félelem, az elkövetőt vascsővel a kézben kapták el. Félni azért nem fél, mert „nekem a Jóisten fogja a kezem”.

Ha nincs éjszakába nyúló rendezvény a házban, például Jezsuita udvar vagy szakkollégiumi bál, akkor Sanyi bácsi és kollégái 21.00-kor zárják be a Párbeszéd Háza kapuját. Legtovább a Szentjánosbogár klub tagjai szoktak maradni, ők lámpaoltásig tartják alkalmaikat. A teendőknek azonban ilyenkor sincs végük: a portások minden

éjszaka többször is végigjárnak minden szárnyat és emeletet. Most is előkerül a zseblámpa, indulás az első ellenőrző körútra!

Nagy idők tanúja

A pincébe érve Sanyi bácsit megrohanják az emlékek: „Amikor idekerültem, a Loyola Café helyén, meg a többi pincehelyiségben homokos talaj volt. Nem volt úgy kiépítve a ház, mint most.” Valóban, a 20. század elején közadakozásból felhúzott Mária-kongregációs otthont a szerzetesrendek 1950-es betiltásakor elvette a kommunista állam, és csak 2003 után került vissza a rendhez. A félig romos állapotban birtokba vett ház Sanyi bácsi szeme láttára újult meg lépésről lépésre: „Aki nem látta, el se tudja képzelni, hogy nézett ki akkoriban. Gyönyörűszép lett!”

Ez idő alatt három vezetője is volt a rendtartománynak: Lukács János SJ, Forrai Tamás SJ és Vízi Elemér SJ. „Tetszett, hogy emberként kezeltek mindenkit, bármilyen beosztásban dolgozzon is – mondja. – Előfordult, hogy megkérdezték az én véleményemet is.” Mégis meglepődött, amikor megtudta, hogy másfél évtizednyi munkáját 2022 szeptemberében a rendtartomány Szent Ignác-díjjal ismeri el. „Féltem tőle – ismeri be –, nem akartam elfogadni, mert van, aki nálam jobban megérdemli. Egyébként is csak adni szeretek, nem szoktam semmit elfogadni.” Épp ezért sokat jelentett neki kollégái tapssal és ovációval kifejezett szeretete, amikor Vízi Elemér átadta neki a kitüntetést. Azt mondja, ez volt számára a 15 év legjobb élménye.

Kanapé helyett Szent Ignác

A fülkébe visszatérve végre alkalmunk nyílik bekukkantani a helyiség fallal elzárt részébe. Mindig úgy képzeltük, hogy ott egy ágy vagy legalább egy kanapé rejtőzik. Ehelyett öltözőszekrényt és teakonyhát találunk. Sanyi bácsi elnézően mosolyogva tisztázza: éjszakai ügyeletben sincs idő alvásra, csak egy kis pihenőre. De nem ez a legnehezebb számára ebben a munkában, hanem az a stressz, amit a hirtelen megszólaló tűzriadó okoz.

A rendszer a szakkollégiumból jelez problémát, szednie kell a lábát, hogy odaérjen és ellenőrizze, tényleg baj van-e, mielőtt a külsős figyelőszolgálat, ahová szintén befutott a riasztás, telefonon érdeklődik, küldje-e a tűzoltókat. Ezúttal szó szerint is nagyobb a füstje, mint a lángja: csak a szakkollégisták zuhanyzójában keletkezett gőz kapcsolta be a tűzjelzőt. „Amíg Kelényi Tibor atya a harmadik emeleti rendházban lakott, s reggelente pirítóst készített, gyakran megszólalt a sziréna” – nevet az emlékeken, de arcáról még nem tűnt el a riadalom: ilyenkor bizony emberéletekért felel. Csak akkor oldódik fel, amikor felnéz a falon lógó Szent Ignác-portréra: „Mindig figyel minket. No, nem azt ellenőrzi, hogy mit csinálunk, hanem vigyáz ránk.”