Mirabilia Urbis

Mirabilia Urbis

Idegen Vezetőd Rómában kalauzol, Kedves Olvasó. Az ő szemével láthatod, történetei által, szavai a kövek, melyekből ez a Róma épül. Ez a város az ő városa, azt és annyit mutat belőle, amit és amennyit ő akar, tud és képes.

március 22, 20.30 Palazzo Falconieri

Még tart a munkanap, holnap sincs pihenés, nagyon nem turista élet ez, nem az ide lebzselő idegené, aki bármilyen aktívan is, de csak fogyasztja a várost, hisz én épp most is, holnap is inkább hozzáteszek. De akkor már ide is tartozom? Tartozom ide is? Mert noha mostani minőségemben (sic!) alig több mint két éve időzöm itt, de a Várossal, a Szukával immár harminc éve élek párkapcsolatban, amiben volt már mindenféle élmény, tapasztalat, pont, mint ember-ember között, a mostani is egy szakasz, olyan, amilyen, nem is ez a lényeg. És nem is az, hogy én hogy élem meg, hogy kábé több az emberi kapcsolat már itt, mint az odahaza, vagy legalábbis ebben a térben, ezen a téren keresztül, által (időkapu) bonyolódik szinte minden. Nem az a lényeg, hogy én mit gondolok, tartozom-e Hozzá, hanem hogy Ő befogadott-e. Ahogy jőve-menve hallgatom, vizslatom az ezer ide települt külföldit, a szicíliaitól a bangladesin és a moldávon át a magyarig, úgy tűnik, nekik ez nem kérdés - itt lettek otthon, de hát nekik sincs többük itt, mint nekem. Akkor én hogy legyek ezzel? Dőljek hátra, és bízzam abban, megfog a Szuka, míg itt vagyok, kínálja a hátát, hogy tartson zuhantamban? Ahogy kidőlök a másikamból. Vagy hagyjam, hogy torkon ragadjon, térdre kényszerítsen? Mert tőle simán kitelik. És akkor, ha hagyom, ha ráhagyom magam, és ő is hagy engem ebben, hogy fogom kapni a cuccom, és indulni búcsú nélkül, ha menni kell? Úgy-e, mint a turista, aksiet, le ne késse a gépet, úgy-e, mint a bűnöző, aki, ha meghallja a sarkon a szirénát, odahagyja minden életét, hogy a bőrét

mentse, vagy úgy, mint akit a teherautó platójára löknek éppen? Akkor majd, ennek utána, hogy jutok haza?

Harminc éve próbálom ügyetlen két balkezemmel, finom mozdulatokra jórészt alkalmatlan ujjbegyeimmel, sután hajló izületeimmel összecsipegetni ennek a városnak mindenféle alkarészeit, szegecseket, csavarokat, rugókat, könyökcsöveket, csapágyakat, spirálosan tekergő drótókat, pattogzó zománcú burkolatlapokat, mindent és bármit, ami a kezem alá kerül. Van a mostmár azt hiszem menthetetlenül kulturális emlékezetünk részévé vált sorozat főcím a gépezetként égbe tekeredő város-mechanikákról, melyben a kőfahúscsontvérverejték város gőzpunk masinaként vagy egy wunderkammer csodadobozából előnyújtózó, rejtett szerkezetek hajtotta automaként kerül elénk. Itt van a kép a szemgödröm mélyén, a falra hártyaként tapadva, így látom hát én is ezt a Várost most; márványa, téglája, gerendája csupafém gépezetté változik át (egykor színesre pingált falai és reliefjei monokrómra rozsdásodva) képzeletem, vagy még inkább az őt megragadni próbáló nyelvem metamorfózis-bájolásában. Volt idő, mikor csupa fogaskerék kattogás, csupa szelepszisszenés, csupa dugattyúszuszogás, csupa olajfolt, zsírszag és kavargó forró vízpára volt ez a hely, itt, vagyis ebben izzadt, itt vajúdott, itt feszült magának és a világnak az a szörnyűséges, borzasztó, mégis lenyűgözően szép amorf géplény, az a Predátor, akit Európának hívunk. Volt idő, amikor csupa nikkel csillogás, csupa fényesre suvickolt acéllap, csupa ragyogó dukkózás, aranyfogantyú, ezüstkormány, sárgaréz kürt burka borult a dohogó vasakra. Volt idő, hogy délben egy kicsit hosszasabban elidőzött fölötte még a nap is, mert kedvét lelte abban, ahogy fényét visszaveri a Város ezerszögű prizmája, s imádta hallgatni a mélyből előmorgó ezer hang harmóniába fonódó kuszaságát. Volt idő. Amit ma kikapar a kezem, az csak a rozsdamarta limlom, a gépek állnak, csupa félbeszakadt, végbe nem vitt mozgás és

mozdulat a város. Annyira még nem rég fagyott le, hogy befonta volna a feledés, vagy még inkább a szisztematikus emlékezés folyondárja, hogy szétmarta volna az emlékezéspolitika savja, hogy széthordta volna a hozzám hasonló sok-sok katasztrófaturista, aki arra hivatkozik, hogy mentené a menthetetlent (de most őszintén? tudsz jobbat? hagynám tán veszni?). Én még emlékszem arra, amikor még jártak ezek a masinák, amikor még pöfögött elő füst a kéményekből, amikor még használattól fényesek voltak a sínek, akkor szuveníreket gyűjtöttem, magammal akartam vinni, hogy megmutassam máshol, másoknak csodáit, a mirabiliát magammal akartam vinni távoli világomba, hogy akár csak egy szög is maradjon nekem. Most is találni ezer működésben tartott, gondosan kipolírozott részletet, azonban onnan inkább nem veszek magamhoz semmit, csupa idegen anyagból meghamisított szimulákrum, csupa majdnem ugyanaz, de azért mégsem. Alig érezni már, a fület a fémpallóhoz kell egészen tapasztani, marokfehéredésig

markolni

a

korlátot,

hogy

meg

tudjuk

érezni

a

város

mechanikájának zakatolását. Róma! még aktív kevés gépészed azon van, hogy beatekbe zárja, akár a borostyánba, a fosszíliába, csodás lüktetésed. Hey techno, techno italiano, te adod a ritmust, ahogy a kies, homok fújta roncsmezőt járom, s a magamban magammal húzott tajigára dobálom a kacatot, a limlomot, ami az általam ismert egykori városból itt maradt - ami emlékeimből, ami belőlem itt ragadt, itt maradt.

Tisztelt Péter! Sokszor emlegetjünk, mit szólna ahhoz, ami most megy a világban, mindahhoz, ami, nagyon úgy néz ki, beteljesíti leglidércesebb félelmeidet, legrosszabb előérzeteit. Mit szólna ahhoz, hogy azok az értékek és ideák, melyekkel te az Ön által annyira szeretett világot védte harcosan, óvta gyengéden, anyaian, épp lerombolja ezt a világot, kart karba öltve mindazzal, amit megvetett, gyűlölt és félt? Ha szúrós-irgalmas tekintete rajtunk tartja, biztos ökölbe szorul keze, vékony, mégis

kérlelhetetlen hangon ontja a düh és a sajnálat szavait, de remélem, azért meghallgat.

Mert el akarom Önnek mondani, hogy bár jóslatai, vagy inkább éles megfigyelései beigazolódni látszanak, a mélyben gyökerező, gyönyörűen színes világ széthullani látszik, feloldódni, egy mixbe összegyúródni, ahogy jósolta, azért remélem látja, ha nem, most mondom, van, ami erősebbnek bizonyul az enyészetnél. Képzelje csak, az annyira szeretett fiatalok itt, a külvárosokban még mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal játsszák meccseiket a bandán belüli helyért, ugyanazzal az örömmel érintik meg egymást, ugyanúgy keresik folyton egymás fizikai bizonyosságát, ugyanazokkal az öblös, karcos, férfias és mégis csecsemősen ártatlan hangokkal bélelik ki szavaikat, amelyeket sehol máshol nem hallani, s amelyek ugyanazokká a prozódiákká állnak össze, mint amilyennek Ön is ismerte és rajongta. Meglehet, több kebabot és szusit esznek, mint caciopepét (azért fogy az is), frizurájuk, pólójuk, farmerük, cipőjük bárhol kapható ott, ahova elér a ...&... keze, meglehet, ujjaik folyton a telefont matatják, azért hangszálaik, foguk, nyelvük, testük mégis őrzi azt a hajdant, aminek a tárgyakban, szokásokban már szinte semmi nyoma. Dehát Ön is tudta jól, hogy a szív nem plüss, nem csoki, hanem izom, tudta, hogy a világot a hús teremti, alkotja, lakja, hogy a bőrre van írva a világ. Igaz, hogy a lélek a test börtöne, de az is igaz, hogy a test a börtönben is magában hordja magát, hogy emlékezetét a lélek nem érheti el, és a test minden memóriánál, banknál, adathordozónál, szervernèl jobban és biztosabban őrzi, életben tartja, élővé teszi az emlékeket.

Kedves Olvasó, mielőtt lapozol, hallgasd meg Cranio Randagio Mamma Roma, Addio című dalát!

Antologia Urbis

Íme egy Róma a XX. század végéről, egy rokokó filmből.

Kemény István: XX évszázad, "B" változat

Minden út a halálba vezet.

Megdöbbentem és csak várok, Róma körül sötétzöld övezet: Könnyű eltéveszteni a Várost.

Minden út a halálba vezet, Minden úton autókaravánok.

Fenyvesek, indokolt rémület: Ez nem Róma széle, biztos.

A sztráda aljában lakott üreg, Az autók zöme horpadt és piszkos, Egy egész évszázad jött itt közbe, Ez nem Róma széle, biztos.

A benzint, ha elbújt vagy elfolyt, Itt már nem tölthetjük újra, Itt most az működik, ami megvolt Végelátható szürke túra. Őrült kissrácok dobálják a konvojt S ez az évszázad kezdődik újra.

Csak most rosszabbak a feltételek, Megdöbbentem, és csak várok: Minden út a halálba vezet, Könnyű eltéveszteni a Várost.

Róma körül zöld méregövezet A két óceánig tart a Város.

Legendarium Urbis

Nap mint nap megtörténik bárkivel, aki az utcákat járja itt, hogy olyan részleteket fedez fel az ezerszer látott szegletekben is, melyek eskü előző nap, egy héttel korábban még nem voltak ott, mérget venne rá a járókelő, hogy a tető alatt kucorgó griff, az ablakrácsot páncélján hordozó teknős, a sarokkövön gubbasztó oroszlán, a mennyezeti stukkó indáin felkapaszkodó szalamandra, a szökőkút vizéből kiágaskodó delfin, a falra telepedő ragadozómadár tán épp a múlt éjjel bukkant fel, vagy épp fordítva, ami nemrég még ott volt, mostanra már hiányzik, nyoma veszett.

Míg a héroszok és szentek szobrai, falra, vászonra, fatáblára pingált képmásai évszázadok, évezredek óta vigyázzák az embereket, intik, emlékeztetik a húsból, porból valókat a világ veszélyeire, a test örök múlandóságára, táplálják a hiúság máglyáit, tartják a párkák fonalát és ollóját, nyitják és zárják Pandora dobozának fedelét, oldanak és kötnek, szenvednek, vígasztalnak, dühöngenek, rettentenek, tanúskodnak és kacagnak a mindenkor rájuk félve, sunyin, flegmán sandítóra, hozzájuk fohászkodóra, az őket fotózóra, addig a város kőből, gipszből pigmentből, fából való állatai úgy jönnek-mennek, akár a papagájok, a seregélyek, a sirályok, a patkányok, vidrák, a vadkacsák, a szúnyogok, a skorpiók, a pókok, akik az emberre fittyet hányva lakják be a várost.

A folyamatos változásra talán nem is az ide születettek figyelnek fel igazán, vagy közülük sokkal kevesebben, hisz a minden másodpercben, a nem létező idő minden pici szegmensében folyton változó örök várost ők nem figyelik olyan közelről, vagy inkább más részletek kötik le figyelmüket, míg az idegenek, akik máshonnan csöppennek bele a folyamatosan hömpölygő-hullámzó, kőből, téglából, szerves anyagokból összecsavarodó tér-idő szövetbe, hajlamosabbak érzékenynek lenni a mindig megtörténő alakulásra. Mint egy varázsszőttes, ami valakinek egy mesterien elkészített tárgy, míg másoknak életre kel, a formák és színek szövevénye mozogni

kezd, az össze és széttekergőző indák között figurák mozdulnak, bestiák és emberforma lények tűnnek fel, belakják, beszeretik, begyűlölködik a cérnából bogozott világot. Ki ne akarna egy ilyen varázsországba csöppeni, a hihetetlen színű fák, szirmok, ágak, az anyag törvényeire fittyet hányó tornyok, oszlopcsarnokok, utcák labirintusában bolyongani, érzéki, erőszakos, testet, lelket, szellemet próbára tevő kalandokba keveredni? Hát nem ezért utazik az ember ismeretlen vidékekre? Évszázadok óta járnak kézről kézre olyan útikönyvek, kalauzok, mirabiliák, az utóbbi időben a net árnyas szegleteiben is lapulva, amelyek térképei, leírásai azokhoz a pontokhoz vezetik a kíváncsit, a vágyakozót, ahol nem csak kívülről szemlélheti a város szövetének folyton változását, hanem be is léphet oda. Nem a banális, megmutatjuk belülről az Életet típusú kirándulásokról van szó, sem azokról a szafarikról, melyek a külvárosok rezervátumaiba viszik a bátor, sőt vakmerő, az otthoniakkal dicsekedve szelfiket megosztó látogatót (persze ellenőrzött módon, biztonságos keretek között, a minimálisra, élményre redukálva az idegennel találkozás traumáját). És nem is a város alatti város biztonságossá tett folyosóiba vezetett, vagy a megtisztulást és bűnbocsánatot ígérő túrákról. Ezeknek a látogatásoknak, legyen bármi is az indíték, a feldolgozott, elbeszélt, megjelenített téma, melyek után este az utazó szállodában hajtja fejét nyugovóra, majd reggel összecsomagol, kijelentkezik, repülőre-buszra-vonatra-kocsira-lóra ül, s maga mögött hagyja a várost, a tétje az élmény megrablása, zsákokba, erszényekbe, kofferekbe, hűtőmágnesekbe, képeslapokba, hamis faragványokba, fényképezőkbe, telefonokba gyömöszölése.

Nem ezért jött ide viszont az az egyszeri fiatalember (voltak persze idősek, egészen gyengék, halálos betegek, férfiak és nők, gyerekek vegyesen, de a mesék hőse rendszerint erőtől, elszánástól duzzadó, bár kissé félszeg, suta fiatal fiú, az egyszerűség, az ismerősség kedvéért most is e figurát vesszük elő, de képzelhetnénk ide bárkit is), aki egy esőfelhőtől terhes januári napon szállt le a vonatról a

főpályaudvar egyik félreeső peronján, ahová az ország isten háta mögötti pontjairól érkező vonatokat irányították, s vulkánfíber bőröndjével, megszeppenését határozott léptekkel takargatva kilépett a még ismerős térnek tűnő csarnokból (hisz a szénfüst, a gépolaj, az ürülék, az izzadság, a kávé, a gyorsan pálló sör szaga az ő városában is pont így lengte be az egészen apró vasúti megálló környékét). Kevéske pénzéből olcsó gőzhajón jött a birodalom tengeri kapujától a félsziget egyik kis kikötőjéig, kabinját egy kereskedősegéddel osztotta meg, aki főnökével utazott árut beszerezni (a jómódú kufár az elsőosztályon külön kajütben küzdött végig a hullámzással ugyanúgy, ahogy a két fiatalember a fedélzetköz kis ablaktalan fülkéjében).

A pár órás rövid együttlét szinte a friss barátság illúzióját adhatta a fiúknak, bár egyik sem nyílt meg annyira, hogy az előttük álló úttal kapcsolatos valós félelmeiről, indítékairól beszéljen, nem is lett folytatása az együtt töltött időnek, hiába cseréltek címet, egyetlen levél sem született egyikőjük tollán sem. A vonaton már egyedül gubbasztott

a

klasszikus

irodalmi

szövegekből,

s

a

modernnek

mondott

nyelvkönyvekből, grammatikákból gondosan összeszedett nyelvtudás ellenére teljesen érthetetlen zsibongás közepette.

Az egyedül levés – nem a magány – a kollégiumban is vele maradt, de meg nem vált volna tőle semmi pénzért. Pontosabban semmi pénzért nem cserélte volna le másra, mert épp erre vágyott. Világéletében kézről kézre adták, döntöttek feje fölött mindig mások, rendre olyan élethelyzetekbe került, ahová mások tették. Most végre szabad volt ezektől a markoktól, göcsörtös, tintafoltos ujjaktól, kérges tenyerektől, szőrös, májfoltos, karkötős vagy karórás csuklóktól, csipkés és kikeményített kézelőktől. Nem is tudta, de akkoriban egy hasonló cipőben járó másiik ifjú is pont ekként érezte magát, mikor egy távoli kisvárosból, egy sor szerencsés véletlennek köszönhetően, módja nyílt nagyobbat álmodni, messzebbre rugaszkodni; új név alatt, új életet kezdve letelepednie alig pár utcára a kollégiumtól, ahol főhösünk lakott. Annak a történetnek a végét már most elárulhatjuk, hisz semmi köze nem lesz a miénk kimeneteléhez

(hacsak nem annyi, hogy egy másik lehetséges tanulsággal szolgál, ami illő volna akár ide is, de most inkább mégsem úgy alakulnak majd a dolgok, hanem másként, hogy más legyen a történet csengése vagy kongása), az a fiú rájőve arra, hogy az általa óhajtott, csak maga maga által megépített új élet csak illúzió, ilyen nem lehetséges, úgy döntött, visszatér a régi énjébe.

A folyóra nyíló kis lakáson egy nála pár évvel idősebb társával osztozott, az első percben eldőlt, hogy mind a ketten a maguk sarkába húzódva, a másikat gondosan, diszkréten kerülve fogják letölteni a kiszabott időt. A közös kollégiumi étkezések alatt jobbára szótlanul követte a többi lakó disputáit, köztük többen voltak olyanok, akiket eddig csak folyóiratokból, könyvekből ismert, tisztelt, s egy éve meg nem álmodta volna, hogy egy tálból merik majd a levest, egy kancsóból öntik majd a vizet. Maga is meglepődött azon, hogy ez a legkevésbé sem lelkesíti, de még zavarba sem hozza, inkább közömbös marad.

Ahogy közömbös maradt a láthatóan minden figyelmet magára vonni akaró izzó szén tekintetű ifjú hölgy iránt is, s még a csöndesebb, folyton illedelmes kalapot viselő, a karima árnyékában határozottan bájosnak tűnő többi lány mellett is úgy járt el, mintha ott sem volnának; arra gondosan ügyelt, hogy az illem megkívánta érdeklődést mindig kimutassa, de ez csak tisztes színlelés volt, semmi több. (Pedig még a hajón épp a rájuk váró érzéki kalandokról fantáziáltak a segéddel, talán csak a kötelező fiús hőzöngés volt ez is, elmondta azokat a mondatokat, mert akkor azokat kellett elmondania.)

Alig vette nyakába a várost, tisztázódott számára, hogy ennek az utazásnak a célja, értelme, tétje nem a kollégium falain belül várja, nem az ott lakóktól kell számítania azokra az élményekre, tapasztalatokra, tudásokra, amelyekért itt van - sőt talán általában véve nem is az emberektől. Ahogy nem is a múzeumoktól, a műemlékektől, a múlt kötelezően megcsodálandó maradványaitól, nem a büszkén terpeszkedő, magabiztosan, sőt sokszor öntelten hivalkodó jelentől, a frissen felhúzott

márványburkolatoktól, a krómosan csillogó járművektől, az őrülten száguldó villamosoktól, a vadul tülkölő motorbicikliktől, a szorgosan hajlongó gépkaroktól.

Lépteit, sétáit egy már nem is tudta mikor, hol olvasott, talán amúgy saját maga által írott, talán soha papírra nem vetett, csak az agyában kuksoló mondat irányította, amely szerint van valahol egy olyan hely, egy olyan zug vagy mezőnyi tágas tér, kapualj, sikátor vagy árnyas fákkal övezett allé, kristálycsillártól ragyogó, festett mennyezetű terem, dohos kis alagsori szoba, semmitmondó asztallal bélelt éttermi zug, zöldségpiac, gázgyár, kikötői raktár, kápolna, ahol megtörténhetik az a bizonyos lépés, az a mozdulat, ami által a világ és közte áthághatatlan fal másik oldalára kerül, vagy megszűnik az itt és az ott, a most és a nem most, az én és a te, egyszóval minden, amitől ő valaki, és a világ valami. (Jobb híján falnak, itt-nek és ott-nak. énnek és világnak nevezte el, mert csak olyat tudott elmondani, amire akadt szava, és az itt és ott közötti valami az leginkább fal volt, bár épp annyira nem volt köze a falhoz, ahogy a jóisten sem egy ráncos, szakállas, ősz loboncú vénember). Nem az örök életet kereste, nem a misztikus megvilágosodást, nem valamiféle megszabadulást a csillagok rácsozta börtönből, nem rendre vágyott az egymást szorító hasábok végtelen anyagkupacában. Most, hogy lehetősége nyílott eltávolodni attól, aki addig volt, mert elhagyta azt a vidéket, amiben valaki volt, arra volt kíváncsi, milyen a világ akkor, amikor nem ilyen, amilyen, milyen ő, amikor nem ő. Legalábbis naplójában valami ilyesmit próbált szavakba önteni, talán ekként érthetjük azokat a szilánkokat, verssorokat, rövidke történeteket, amiket a zakója belső zsebébe rejtett noteszébe kapart ezekben a hetekben.

A mesélő követhetné hőse kóborlásait, ami arra is remek lehetőséget kínálna, hogy az olvasót vezetve bekukkantson a város zegzugaiba, kalandokat kreálhatna, krimivé vagy érzéki románccá formálhatná a rejtély keresésének históriáját, de ez most kinekkinek a maga fantáziájára marad, hogy akkor lássuk viszont hősünket, amikor egy kora este elhagyja az egyik piacot takarító seprűk surrogását, a halpikkelyeket elsodró

vízsugár sistergését, és befordul egy kézikocsikkal zsúfolt mellékutcába, ahol a hordárok még javában cipelik a raktárakba a hajnalban feltöltendő ládákat. A túlérett zöldség és gyümölcs illatfelhőjéből szabadulva nagyot szippant a vakolat és csatornaszagból, melyben az estére fővő zeller és paradicsom bugyborékol, meg az előtte járó pár hölgytagjának máskor szédítő parfümje tekeredik egészen finoman, szinte szemérmesen és határozottan, már-már kihívóan, ahogy az itteni nők nézni tudnak. De lépteit nem az orra vezeti, akkor fordul és arra, amikor és amerre a lába viszi, tekintete hol a macskakő réseit vizslatja, hol felsiklik az idő marta falakon, kapaszkodik zsaluk pattogzó festésének pengeélein, egészen a tetők alatti faragott oromdíszekig, s onnan a hol szinte pimaszul rózsaszín, hol szégyenlősen halványkék alkonyi felhőkig. Ebben a városban megtanult emelt fővel járni, pedig semmi nincs, amivel dicsekedhetne, amit mutogathatna, vagy amit egyáltalán megmutatni vágyna.

Kiegyenesedő háta, válla, felszegett orra és tekintete nem is az övé, nem az akaratától függ, csak így működik a gravitáció, ő maga a bizonyíték az univerzum működésére, a tömegtől meghajló téridőszövetre, a törvényekre, amiket akkor még épp csak pedzegetnek, épp csak megsejtenek páran egyetemi katedrákon, szakfolyóiratokban, kutatóintézetekben.

Hogy miért fordul be ismét a már sokszor meglátogatott kis térre, melyet egy palota kapuja számára szélesítettek ki vagy négyszáz éve, hogy be tudjanak fordulni az ormótlan batárok, s hogy a kintről figyelő tekintetek számára nyíljon némi tér, meg persze, hogy a járókelőnek legyen módja az itt kőből kirakott hatalmat és gazdagságot megcsodálni, hogy legyen alkalom, hely és idő, lenyűgöződni, nyilván maga sem tudta, nem tudta, hogy itt fog megtörténni az, amit fantáziáiban, vágyakozásaiban dédelgetett, nevelgetett. Az alkony utolsó fényei elől elzárt, szinte esti sötétbe burkolózó teret egyetlen falra szerelt lámpa világította meg, alig pár perccel ideérte előtt pislákolt fel fénye, még igazán be sem melegedett a sárga fényű izzó. A palotával szemben álló ház sarkán, jó két emelet magasságban, a Mária-szobor alatt remegett

egy mécses, a sovány lángocska a legmélyebb éjszakai sötétben is épphogy elért a kőasszony arcáig. Az egyik sarokban utcai kút csacsogott, azon kívül sem beszéd, sem mozgás zaja nem szűrődött ki a jobbára még sötét ablakok és a már behajtott kapuk mögül. Az egymást támasztó épületek úgy állták körbe az ürességet, mint a vasárnapi korzón körbe álló disputáló, sétabotjukra támaszkodó férfiak. Ítélkezés, csábítás nélkül, közönyösen tekintett az érkezőre az ember által rakott, de mégis embertelen világ. A fiatalember egészen a tér közepéig halad előre az egyik sarok mögül. Meg-megtorpan, szinte körbe forog, mintha bámészkodna, aztán újra ritmust vált, és az egyik kapu felé veszi az irányt, annak árnyékába lendül, belép a fénytelen tér forma nélküli homályába, a fal és a kapu zárta semmi anyagtalan fekete sűrűségébe.

Eltelt valamennyi idő, mire észre vette valaki a kapufélfa faragott mintái közt kushadó alakot. Mindenki azt gondolta, hogy mindig is ott volt, csak eddig pont ő nem vette észre, s tán legközelebb meg is mutatta valami másnak, csak úgy mellesleg, ahogy felhívja az ember a másik figyelemét egy épp megtörténő apró részletre az utcán. Az itt lakó lurkók - akik aztán itt nőnek fel, s itt nevelik fel a következő nemzedéket, átadva nekik a helyről való tudásukat is - nevezték el tacskónak a kőfigurát, hogy e név rajta is maradjon. S valóban, az egyszerre derűsen lelkes, feltétlen hűséget mutató, de valahogy mégis melankolikus pofa, a szürke kőtekintet, a lógó fülek, a hosszan előre ugró orr, a rövid lábak, tömzsi tappancsok, mintha egy derék ebet mintáznának, amely nem is annyira azért áll itt, hogy őrködjön, hogy elriasszon, távoltartson, mint inkább az örök hűséges, de tudva tudottan értelmetlen, hiába várakozás allegóriájának tűnt, bár az alkotó szándéka nem volt egyértelműen tisztázható – így is került be valamelyik bédekkerbe, az egyikbe a fent már említettek közül.

Hogy fogadták a fiú eltűnését a kollégiumban? Persze napokig volt téma az étkezések során, a reggel még frissen pödört, kihívó(nak szánt), a vacsoránál már kissé hervadt bajuszok, a mindig parázsló szénfekete tekintet, a kis kalapok árnyékába húzódó jól-

rosszul titkolt vágyakozások gazdái a skandalum rettenetes, borzongós örömével tárgyalták az esetet. Már-már elült a dolog, már-már kiszorult a csevegésből a téma, mikor egyikőjük egy reggelen a helyi újságot lobogtatva jelent meg, miszerint egy fiatal férfi sétapálcáját és kalapját találták meg az egyik híd közelében. A tárgyakról közölt fotóban többen is az egykori lakótárs holmiját vélték felismerni, úgyhogy az étkezést félbeszakítva ketten a rendőrségre siettek. A többiek a könyvtárban gyülekezve várták a híreket, a visszatértüket, aznap délelőttre elhagyták a tervezett levéltári kutakodást, a műtermi munkát, a múzeumlátogatást, s a lehetőségeket latolgatva nyüzsögtek az íróasztalok és könyvespolcok között. Majdnem ebédidő lett, mire az őrsről visszaért a két koros filológusprofesszor (azért ők mentek, mert ők bírták leginkább a nyelvet), a hír amit hoztak gyorsan elfoszlatta a spekulációkat, s még pár napra újaknak adott helyet, ugyanis kiderült, hogy időközben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, egy, helybeli, pontosabban egy valahonnan máshonnan ide költözött, de nem külföldi személyé a bot és a kalap, egy albérletben lakó, amúgy diszkrét vagyonnal rendelkező, de semmiféle foglakozást nem űző, fantom-szerű ifjú férfihoz tartoztak, ami vagy szerelmi bánatában, vagy anyagi nehézségei miatt mehetett a folyónak.

A hősünkkel kapcsolatban a hatósági vizsgálatok miatt ideutazó hozzátartozók nem a kollégiumban szálltak meg, s az életet csak egyszer zavarták meg pár percre, hogy a fiatalember kofferbe gyűjtött holmiját elvigyék. A nyomozók sem jártak erre többet, így a minden nap újra éledő belső intrikák, a szövődő barátságok, ellentétek, szerelmek és csalódások, a szaporodó kutatási eredmények, a telefestett vásznak gyorsan el is terelték a figyelmet az esetről, s mire az új turnus pár hónap múlva megérkezett, már csak egy régi legenda lengte be az egykori szobát, a kollégium folyosóit, lépcsőházát, dehát ilyenből itt volt már rengeteg, amik a ház sok évszázados léte során megtapadtak a falakon, összegyűltek a sarkokban, akár a pókhálók és a porlabdacsok.

Mielőtt a következő történet olvasásába fogsz, hallgasd meg Matia Bazar Vacanze

romane című dalát!

A római fiú

Bérelt palota dísztermében gyűlt össze havonta egyszer a díszes társaság, a város hajdani urai, vagy legalábbis azt gondolták magukról a velük született előjogok okán.

Ha filmet akarna valaki forgatni a melankóliáról, hát csak le kellene állítani a gépet a sarokba, s hagyni, hogy megtörténjen az este, a kimérten kanyarodó márványlépcső felfelé kapaszkodó, szuszogó vendégek, a rég tanult, ezerszer gyakorolt mozdulatok, ahogy emelik a szoknyák sarkát, ahogy tettetik a könnyedséget, mind nehezebben leplezve a fáradást, sőt a kínt. De a bókok, a sustorgó intrikák, a csípős megjegyzések, a kézcsókot imitáló meghajlások, a dekoltázsok vizslatása, a ridikül és a bizsu szemrevételezése, a lajstromozás, ki van itt és ki nincs, ki ki mellé ül, ki kivel nem áll szóba, maradt, mint rég, van, mint mindig. Festett hajú, szemhéj korrekciózott urak, feltöltött orcájú, ajkú hölgyek vetélkedője, kié a jobb orvos. Akadnak azét fiatalabbak is, akiket az érdek hoz ide meg a családi hagyomány, valahogy mindig életben marad ez a világ generációról generációra, pedig már egy évszázada végleg elmúlt felette az idő. De a város is őrzi féltékenyen őket, hiszen az ő őseik építették a palotákat, ők nyugszanak a templomokban, őket dicsérik az emléktáblák a falakon, róluk szólnak a regények, a filmek, mivé is lenne, ha nem volnának. Túlélné persze, hát hogyne, hányszor született már újra, de akkor is nehéz lemondani, nehéz elengedni ezeket a kezeket. A májfoltos, ráncos, csontos, ellágyult, elpuhult húsú, felékszerezett és mindig frissen manikűrözött kezeket, mert meglehet, a nagy családi vagyonból alig maradt egy jobb lakás, néhány festmény, ezüst, és egy olyan állás, amiből ez még pont fenntartható, de a kezek, amelyek az életet markolják mindig jól ápoltak.

A pódiumon, a kristálycsillárok fényében, a bíborszín bársonyszékeken helyet foglaló egybegyűltek előtt az udvarnagy lép először a színpadra, papírtekercset gurít le, abból olvassa hosszan a címeket, titulusokat, a herceg jogát a trónra, mit magának követel, s aminek megszerzése vezeti életét, ezért van e társaság is, az ő udvara, amely nemes és jótékony cselekedetek által segíti céljának elérését. Őfényességes Magassága, Őmagasságos Fényessége pedig hátul áll az árnyékban, várja, hogy előléphessen a fénybe, közben átcikázik rajta az emlék, mikor először állt színpadon az innen pár utcára magába zárkózva gubbasztó iskolában, melynek alapítványát egyik őse tette akkor, mikor az első barokk templomok épültek, s azóta a család minden fiú tagjának örökös joga, hogy ide járjon, immár bankárok és gazdag külföldiek csemetéi közt egyedüli őslakosként, és most e vegyes társaságnak kell évről évre színre vinni azokat az antik tragédiákat és szent történeteket, amelyeket az alapítás óta minden böjtben elő kell adni. Ő volt a csudabogár az osztályban, sőt az egész iskolában, mert érte nem jött egyedül fekete autós sofőr, gyalog kísérte a dadája, de a többiek nem laktak itt a belvárosban foszló vakolatú narancstégla színű palotában, mind a külvárosi negyedek valamelyikéből, árnyas ligetek, úszómedencék és istállók övezte villákból jártak be.

Azóta a palota is csak bérlemény, íme, ma este is jópénzért adja meg a többieknek a látszatot, dehát tudjuk, a világ csak színlelés, az úriember pedig tisztesen színlel, ezt tanította az apja, az anyja, akik már nem bírnak lejönni a legfelső szinten még megmaradt lakásból, a besötétített szalonban próbálják csak megálmodni, mi történik az elsőn épp, ahol fiúk talán épp valóra váltja régi álmunkat, s újra felragyogtatja a család régi dicsőségét, a ház ragyogását, ha kell azon az áron, hogy visszabérli az egykori báltermeiket az új tulajdonostól, a tengerparton szállodasorokat meg apartmanházakat felhúzó mágnástól, akinek apja még articsókát kapált valamelyik szigeten. Áll a nagyherceg az árnyékban, innen jól látja közönségét. Ez az ő udvara, velük vívja háborúját.

Egy szem fiú, sőt egy szem gyerek volt, mielőtt átlépte az iskola küszöbét, csak a vasárnapi sétákra és a bevásárlásokra hagyta el a palotát, ahol a nagyvilágot a harmadik emeleti terasz és a folyóra futó kis udvar jelentette, de a kertet nem szerette, mert a vasrácsokon mindig bedugta az orrát a tisztátalan külvilág, hiába futtatták be sűrű, tüskés, de tavasszal mézesen édes illatú cserjével. Mivel nem volt kin uralkodni, könnyen megtanulta a parancsolás művészetét, udvara a dadából, a komornyikból az ázsiai szakácsból és a komornából állt, na meg a szülőkből, akik felett teljhatalmat gyakorolt, noha vasszigorral, szent geometriába foglalt napirendben teltek első évei.

Mámorosan szerette a hatalom ízét, falta, hogy másokkal rendelkezik. Mikor magányra vágyott, ami sokszor megesett, csak magára húzta a teraszajtót, s egész délutánokat állt odakint a sirályok és a seregélyek harcát nézve a nyugatról domborodó esőfelhők alatt. Ott egymaga maradt az embertelen világban, állt az ég alatt, a fellegek alatt, a feltámadó szélben, ami fojtogató, párás meleget hozott s nem enyhítő hűvösséget, áll a szürkére váltó aranyvárosban, abban a magasban, ahová épp csak elért a szirénák és a felbőgő motorok zaja, amik elvesztették emberi mivoltukat, lefoszlott róluk az emberség, mintha sav marta volna le a húst a csontról.

Mire az iskolába ért, tudta, az emberek csak olyanok, mint az oktalan madarak, akik tépik-marják egymást a levegőben, és azért vájják csőrüket a másikba, mert attól rettegnek, rémült szárnycsapásaikkal nem képesek a levegőben tartani magukat; mikor úgy tűnik, a szelek szárnyán lebegve isten tenyerén pihennek, valójában a következő támadásra készülnek, remegve várják, mikor csap le rájuk az Úr haragja, vagy mikor önti el őket az engesztelhetetlen düh, a páni félelem, hogy lecsapjanak a másikra. Neki pedig, ha uralni akarja az embereket, nem kell részévé válnia a soha véget nem érő, legfeljebb olykor kicsit csituló öldöklésnek. Ő lesz Isten megtartó és simogató tenyere, lesújtó és marokra szorító ökle; az álmok hercegévé akart válni, az emberek álmain akart uralkodni. A politika soha nem érdekelte, megvetette a hétolivás uracskák csetepatéit a birkalegelőkért, írónak nem volt kitartó, s hiányzott belőle az

alázat, a szavak tisztelete, ahogy hiányzott belőle a képzelőerő is, ezért nem lett filmes vagy muzsikus sem. Aztán rátalált a maga seregére, a maga közönségére, akiknek múlt álmát, a nagyság, a fontosság és a hasznosság álmát adhatja.

Minden este, mikor az árnyékban várja, hogy kilépjen a csillár kristályain megtörő fény alá, és hallgatja címeinek lajstromát, ő is ezt az álmot álmodja, komolyan veszi a látomást.

Ma azért jöttek össze hívei, hogy új tagokkal bővüljön az udvar, a felsőbb körökhöz, a kivételezettekhez, a beavatottakhoz tartozás álmát adja meg ma újabb tíz embernek, van hát szép és hosszú ceremónia, különböző, általa kitalált, persze hosszas dicsőítésekkel és történelmi cirádákkal ékes magyarázatok, mi is a zászlóvivő tiszte, ki is jogosult a lovagi keresztre, mi a dolga az éremverde őrének, a pecsét vigyázójának. Míg az okleveleket olvassa az egykor majdnem híressé lett színésznő, aki majdnem szerepet kapott egy majdnem híressé lett filmben, mögöttük, a fal tövében feszengve topog a reneszánsz libériába bujtatott lobogótartó apród, izzadó tenyere le-lecsúszik a sárgaréz rúdon, melyen a nagy família évszázados címere ékeskedik.

Mikor az utolsó vendég is távozik, a herceg mindenkit korrektül kifizet, soha nem marad adósa a partiszervízeseknek, azért apród a biztonság kedvéért átszámolja a gázsit, a zászlót műanyag tokba tolja, senki meg nem mondja, hogy nem egy rollupot rejt, a herceg szokás szerint a vállára veszi, úgy baktat fel a negyedikre, a fiatalember pedig az a hátsó szobában átöltözik, sportcipős, farmeres sráccá lesz, aki lehetne pultos a sarki kávézóban csakúgy, mint a szomszéd épp állástalan otthon lebzselő, friss diplomás fia. Mikor a robogó nyergébe száll, hogy hazatérjen, úgy emeli lábát, mintha lóra szállna, közben tekintetét sem emeli a legfelső szint felé, ahol a csukott ablaktáblák mögött a hercegi család füleli, mikor csapódik be utána a súlyos, zöld kapu.

A város teste

Bele sem gondol az ember, miféle réges-régi, távoli élmények munkálnak, amikor Róma utcáin sétál, tekintete a macskakövet és a terrakotaszín falakat pásztázza, kapkod telefonjával jobbra és balra, hogy az ezer részletet megörökítse (hm, hogy ez mennyire szól az öröklétnek vagy a pillanatnak, most inkább hagyjuk). Azt, hogy hogyan látjuk a Várost, sőt mit látunk meg belőle-benne, nem csak a bédekkerek, az utazási blogok, az ismerősök által átadott infók, de a könyvek és filmek is erősen alakítják.

A legutóbbi idők filmjeinek ismerői nyilván nem tudnak nem a Nagy szépség, az Ifjú

pápa vagy épp az Angyalok és démonok retinába ívódott szűrője nélkül tekinteni Rómára, útvonalaikat úgy állítják össze, hogy az innen megismert helyeket is felkeressék. Vajon a magyar látogatók közül kinek ugrik be a jóságos, igazságos szent, Fülöp atya sztorija? Vélik-e még felismerni azokat az utcákat, tereket? (Persze nem a konkrét helyekre, hanem hangulatokra, miliőkre gondolok.)

Hát, én nem tudok nem Fülöp atyával jönni-menni a városban, hiszen elég jóformán kilépni lakóhelyem kapuján, máris bele botlom. A bár, ahol reggeli kávéját költi az ember (meg a délelőtti másodikat és a délutáni harmadikat, esetleg még egy könnyű ebédet is, netán egy jóleső beszélgetést is elkortyol munka után), épp arra a templomra, a San Girolamo della Caritára néz, ahol a szent életű pap majd félévezrede (na igen, Rómában az idő dimenziói hátborzongatóan, fenségesen hajlítják a teret, itt mást jelent az idő, mint amihez szokva vagyok) maga köré gyűjtötte a környék utcakölykeit (akiket meg a számomra személyes üggyé vált Utcakölykök című regényből és pár barát révén vélek valamennyire ismerni), hogy máig élő mintául szolgáljon arra a(z) (el)hivatásra, amit mi ma szociális munkának nevezünk.

A kis tér, rajta egy másik templommal, körben tizenhetedik-tizennyolcadik századi házakkal (melyek falából persze évszázadokkal korább szakaszok, ezerévvel korábbi

oszlopok kandikálnak elő) csalóka illúzió, csalóka tér és idő élmény. Hiszen legyen bármennyire is régi, s bárhogy kísértsen ezzel arra, hogy épp ide, ebbe a tájba képzeljem a szakadt-rongyos csuhás öreget (aki persze nem is volt öreg, hacsak én magam is nem az vagyok már, hiszen kábé velem egyidős volt, sőt még fiatalabb, mikor kis közösségét itt megalapította), a kávéscsészével a kézben folyton arra kell józanodnom, hogy a fantázia bizony csalóka, hiszen az ezerötszázas évek közepén nagyon máshogy festett ez a vidék.

Ha kicsit odébb sétálok, tovább le a Monserrato utcán, aztán a via dei Cartarin jobbra térek, a szűk utca végében már meg is látom azt az impozáns barokk teátrumot, a Santa Maria in Vallicellát (helyi nevén az Új templomot, a Chiesa Nuovát), amelyet XIII. Gergely pápától azért kapott Fülöp, pontosabban az által vezetett Oratoriánusok kongregációja, hogy ott végezze oktató-gondozó tevékenységét. Ha viszont a Monserrato utcáról ugyanott nem balra, hanem jobbra, vissza a Via Giuliára haladok tovább, máris a San Filippo Nerinek szentelt kis templomnál találom magam.

Amint az gyakran meg is esik, innen még nem biztos, hogy lefelé indul az ember, haza a Via Giulián, hanem gondol egyet, és elbaktat a másik végébe, hogy az utcát lezáró kis téren a A Firenzeiek Keresztelő Szent János templomáig jusson. (Miért kerül egész közel hozzám, s igazából minden magyarhoz kilencven éve? Erről majd egy másik bejegyzésben.) Na, itt is tevékenykedett a derék szent, a firenzeiek hívására igazgatta néhány évig (maga is a toszkán város szülötte volt), sőt itt alapította meg kongregációját (ami tehát innen települt át az Új templomba).

Szóval vannak ezek az épületek, hétközapjaim szűkebb terét övezik, szinte bástyaként állnak az én városom láthatatlan belső falgyűrűjében, a képzeletbeli Rómám tereinek valós épületei átjárók dimenziók, a múlt és jelen, a tapasztalás és a fantázia között. Ez csak egy dimenzió, egy viszony; hogy hány van még, szinte fel sem mérem, csak járkálok közöttük folyamatosan ilyen kapukon át. Sétáim során egy levegőt szívok hát a jó Fülöppel és még számos más alakkal, akiket emlékezetem-

tudatom-fantáziám ide idéz, szavaik, lépteik, gesztusaik beleivódtak e falakba (amelyek egyszerre azonosak és mégsem az akkoriakkal), mert az én emlékeim odavetítik, odaírják azokat. Tézeusz hajója a város, melyet fantáziáim formálnak, építenek újra (és újra és újra...). A fantázia-város a falakra, a kőbe vetül, aztán visszatükröződik, e visszkép pedig mondatokat ír belém - például azt, hogy legyek jó, ha tudok.

A római lány

Hallgasd közben Lory D-től a The Sound of Rome-ot!

Az autó elrozsdásodó hamuzójában lassan elfeledte megát a csikk, a combok közé szorított doboz sörből épp annyi hiányzott, hogy ne lötyögjön ki a kátyúkat kerülgetve.

Még hideg volt, amikor Zozzonénál magához vette, korán volt még, épp csak kinyitott a bódé, mögötte még fel se párolgott a ma esti pisaszag, fölötte a töltésen még egyik vonat húzott a másik után, oda-vissza dobálva a városba be és a városból ki az embereket. Korán húzott el otthonról, a kicsilány épp csak elaludt, jött, mielőtt felriadna, a tévé előtt hagyta a nagyit, gyors puszi a feje búbjára, na vigyázzatok magatokra, hívj, ha valami van, te is vigyázz, ne gyere azért nagyon későn, nézd azért néha a telót, oké anyu persze. Nem bíbelődött sokat a frizurával, két csigát tekert a feje tetejére, pár gyors húzás a tussal, rúzzsal, póló, mackófelső, a hetes farmer, ezazcuccok a kis hátizsákba, azért egy kicsi parfüm, az mindig, táncra koptatott tornacipő, véget sem ért a híradó utáni vetélkedő, már lent is volt az utcán. Malacpofa büféje nem esik útba, de itt kezdődhetett az este, a kapuk tövében, balra a glamúr, jobbra a város gyomra, ma este techno, radio onda rossa.

Hogy elveszejtse magát az estébe, hogy kihulljon az időből, inkább hátrakanyar, míg piros a lámpa, végig a villamossínek mentén, a felüljáró kígyója alatt, csakazértsem balra le, a favella rezervátum bádogcsillám, cementszagú sikátoraiba, hanem tovább, kiűzni magát a legszélső aszfaltgyűrűkig, ahol a bérkaszárnyák már csak riadt csordákba verődnek az egykori legelőkön, ahol még érthetetlen szavú pásztorok szellemei kísértenek, ahogy baktatnak trágár dalokat dalolva a fantomnyájak mögött.

Még jó, hogy az afrikai meg moldáv lányok nem értik a szavukat, s kábák az olcsó drogtól meg a pofonoktól ahhoz, hogy ügyet vessenek a fel-felsűrűsödő homályra, ebbe a sötétségbe alszik bele a cigaretta, ettől melegszik át a sör, a kasztni, a techno

mágneses mezeje burkolja védelembe. Lory D, Save Our Souls!

Olykor mintha csillagokat látna a maszatos szélvédőn át, de lassan csak visszakanyarodik az út a lámpák alá, ismét felfénylik a város, jönnek a benzinkutak és az olcsó diszkontok neonjai, az első metró, a soha el nem készülő körforgalmak örök ideiglenes sávjai, az első felüljáró a nem euklidészi sínpárok fölött, melyeken mostanra már csak a fent elhúzó reflektorok fénye siklik, jönnek a mind jobbmódú utcák, mind sárgábbak a vakolatok, mind több a stukkó és a zöld terasz a magasban, aztán a Hungária kávéház előtti körtér, csillámporral hintett kora éjjel, még javában izzanak a parazsak az éttermek előtt, három kör a tömb körül, mire rájön, miért is ide akart kilyukadni. A haverok háromszor integettek neki vadul, mire észreveszi őket, kissé tétova lehúzódás a rendőrőrs előtt, a cigaretta csontig égett, a pléhdoboz is már alján alig locsog valami. A srácok csupa frissesség és mindenre kapható lelkesedés, a nyikorogva nyíló ajtón át úgy nyomulnak be, akár a mohó turisták az ebéd után nyitó templomba vagy butikba, pattannak be mögé és mellé, fel vannak pörögve, hogy végre elnyelje őket a város torka, hogy nagyot harapjon beléjük, hogy új hegeket szerezzenek, melyek sajognak évek múlva is, ha majd jön a sivatagból homokot hozó forró szél.

Zsivajuk szilánkokra töri az elmúlt két órában megszilárdult, levegővételből és a rádió hullámaiból összerakódott áttetsző csöndkristályt, még el sem lendül az autó a padkától, testük heve átmelegítette, feloldotta az ülésszövetbe ült magányport, ami azóta rakódik a kopott szálak közé, hogy férje itthagyta a kiscsajjal, és összeköltözött valami nővel a város másik végében, ott ahol feltörekvő vállalkozók vertek tanyát, mind abban a reményben, hogy hamarosan tovább állnak, egy még magasabban fekvő dombra. Ő, aki épp egy ilyen dombról jött, a főorvosok, ügyvédek, helyettes államtitkárok és diplomaták portásokkal őrzött márványtömbjeiből, ezerszer inkább marad a körgyűrűn kívüli faluban, ott, ahol a biobolti sajt érik, ahol a pár helybelin túl csak a kelet-európai

kőművesek pálinka párolgása lézeng a ritkás utcákon, ők itt érzik úgy-ahogy otthon magukat, a birkaszagban, a rozsda rágta buszokon. Ez sose lesz dzsentri vidék, nem jaguároknak és miniknek való hely ez, hacsak le nem tarolja egy vállalkozó, hogy passzív lakóparknak csináljon helyet. Beszéltek este telefonon, mindig hívja a lányát, ha eszébe jut, ma épp ilyenje volt, indulóban volt ő is, haverok, meccs, utána biztos pörgés valamerre, minden hétvégén nyílik egy kipróbálandó étterem vagy bár, úgyhogy a hétvégén jajdenagyonsajnálja, ezerezerbocs, de nem fog tudni jönni, pedig úgy volt, hogy ő viszi a szülinapra szombat délután, hát majd akkor légyszi te, jövőhéten pótoljuk, de nem is baj, ott vannak azok a régi spanjaid, a hobbiszakács és hobbikertész anyukák, biztos lesz megint kispiac az otthon csinált bizsukból, ellesztek jól biztos visz valaki egy-két spanglit. De addig még meg kell történnie ennek az estének, irány a branca, új vibe járja be a várost pár hete, érezni, ahogy rezgése át meg átremegteti a lakások erkélyüvegét, mállasztja a rosszul karbantartott köveket, itt az ideje, hogy megfürödjenek benne ők is, ezért ilyen zizi a csapat, ő is hamar átveszi az izgatottságot, lemossa a már majdnem letargiát az éjszaka feltámadó hullám, a dagály, ami a kövér holddal érkezik.

A parkolóban már alig van hely, de még teljesen kihalt, a bejárat mögött kocsma, alig füst, szolíd dancehall, lágyan ringatózó rocksteady, karcos, sokat próbált bakelit sercegése, épp csak libbenő rasztacsimbók, de egyből akad pár ismerős, volt csoporttárs,

régi

díler,

egyéjkszakás

várjvalahonnanismerlek

biztostalalkálkoztunkmár elmész a picsába, ne tegyél úgy, hogy annyira kész voltál, amennyire baszottul nem, amúgymegakutyátseérdeklitánténylegigazsevolt, igyunk inkább

egy

sört,

aztán

még

egyet

meg

egy

tequilát,

jahjönnekőkisbiztoscsakmireösszekaparjákmagukatategnapután, áénotthonvoltamakiscsajjal,

japerszehogyvan

jólvanmindenoké,

namenjünkkiszívjunkelegycigit, ittmárcsípiafüstaszemem.

A kocsma mögött kis kert, biopari, bazsalikom, lesz közösségi cukkini is meg szőlő a

lugasban. Hátul, a parkoló fölött bérházak sora, csupa tévévillanás kékje és konyhai lámpafény sárgavöröse, az éjszakába belefeketéllő falakon, de a kerten túl megfoszlik a város, kikandikálni a kisebbik folyó völgyére, a lakótelepek közt tekergő zöld sávra, a következő épületkupac már pont esztétikus távolban, szinte veduta, ahogy mögötte a dombok lánca, tömzsi nyakukban a kisvárosok fényeinek fűzére. A kocsmából alig zümmög ki némi lassúdad basszus, alig remegteti meg a nyári estét, fai ballare questo ballo straanoo.

Az autót hajtó techno kattogása, a mélyben morgó lüktetés élteti a várost immár egy évtizede, a jólét alatt rejtező szakadék fortyogása, az bevásárlóutcákkal elfedett ösztönök hullámverése, ami gépeken át üzen, ahová chipeken és kábeleken át vezet az út, de most úgy érezni, a betondzsungelben új, tört bítek kelnek életre, zaklatottabb idők szele ez, ugyanolyan soha vége nem érő, strukturálatlan folyam, onnan és addig tart, ahogyan te akarod, amennyi időt te benne akarsz tölteni, nincs eleje se vége, mindig jelent teremt, de acélindáival körbe fog, hol finoman, akár egy beburkoló álom, hol agresszíven szemedbe hunyorogva, mint a kickboxbajnok gengszter kidobó, pont olyan mint az a kor, ami épp születőben van, a fekete savas esőkből kisarjadó folyondárok erdeje, ahol a riadt és lelkes törzsek kóborolnak, keresve a biztonságos tisztást, pont egy olyat, mint ez itt a koratavaszi estében. Olyan bájos, szinte már érzéki kacér, hogy hajlamos vagy elfelejteni, a hatalmas örökzöld levelek alatt kígyók és ragadozók lapulnak, rád lesnek.

Míg a körben sorra felsercen a dohány parazsa, egy félreforduló gyors pillantás a zsebből félig előhúzott telefonra, nincs hívás, elvileg minden rendben, pár ráérős slukk a reggae ütemére, szinte fázósan összehúzott vállak szinte egymáshoz érnek, éles majdnem hideg este, akár a hold odafenn, na benézünk akkor. Ahogy az udvar csendes ringatózásának függönyét elhúzza valaki a lugas végében, arcba vág a mélynyomó. A kert oldalában cirkuszi sátrat rejtenek az ágak, a vidéki estéből egy arénában találod magad, egyetlen lépés, s már ittsemvagyok, méghogy Jamie és a

csodacsúszda, egy kéz jól hátba taszít és már benne is vagy a másvilágban. Okosan bólogató reflektorok, örökmozgó vetített képek a színpad mögötti vásznon, a ceremónia mester által diktált iramot és ütemet minden test rögtön átveszi, ha első este vagy itt, harcolni fogsz, a tested megküzd a folyammal, a tudatodra semmi szükség, jól ellesz kint a szabadban, a csillagok alatt, azok hadd szorítsák csak satuba, neked csak izom kell most és csont és ideg, hogy előre és hátra mozogj a tömeggel, lépkedj, szökkenj, karoddal mérd a taktust, állatok vagytok a dzsungelben, burjánzó vegetáció, loopolt lassított felvétel, örökmozgás, egy kocka, egy hangminta a soha véget nem érő mixben, s ha a dj-nek úgy tetszik, csavar rajtad egyet, két ujja visszaránt és újra elereszt, visszaránt és újra elereszt, visszaránt és újra elereszt.

A római fiú

A soha véget nem érő misztériumjátéknak és moralitásdrámának számtalan színpada áll, akármerre járjon is az ember, a nagy spektákulum valamely jelenetébe bukkan, így tanítja móresre lakosait, a benne járót a város. Mind a mai napig emlékezetes például a Torpignattara utcában 1975-ben rendezett előadás, alakalom adtán ellátogatunk majd arra, nyomait keresve. Most máshová visz az utunk, a belvárosba, ahol az épülettömbök és közlekedőterek sűrű szövetének kitüntetett helyei azok a pontok, ahol a háló kicsit fellazul, s nyílik némi perspektíva az áttekintésre is, ahol kicsit levegőt és szemének távot kap az ember. Nem a monumentális terekre gondolunk, ahol már elveszünk az obeliszkek árnyékában, ahol csak a magasban megpihenő sirály látja be a nyüzsgést, a macskakő mintázatait. Inkább azokra a foghíjakra, amikor az épületek egymásra tülemkedő tömege, a kirakatok sora megszakad, vagyis pontosabban, akár a levegővel telefújt stanicli, akár a kisgömböc, kiöblösödik, hogy a keletkező buborékba engedje az embereket.

Kibukkanunk

egy

csavargó

utcácskából,

s

nem

csak

egy

szélesebb

közlekedőfolyosóban találjuk magunkat, hanem elönt a váratlan napfény, meglegyint a szellő, megcsap az eső, ahogy az ég váratlanul, minden előjel nélkül feltárul.

Sokszor még akkora sem ez az öböl, hogy kutat nyissanak benne, alig pár lépés szélte-hossza, de pont meglátni a vonuló felhőket, némi szürkét-kéket, a naplemente vérnarancs tükröződését, s megmutatkoznak a sétáló szemhatára fölött létező világ formái, vonalai, színei, az ezeréves harangtoronynak támaszkodó padlás, apróka kis ablakszeme pislogja a lenti jövésmenést, agyagvörös cserépfrizurája ritmusos fürtökben tekereg házról házra; felette korhadó terasz egyensúlyoz, meg ágaskodó, illegő-billegő antenna. Aki az utcáról betekint, szemben templom ajtaját látja, ha nyitva, szinte megragadhatja az oltáron a feszületet, elég, ha az utcán épp csak lassít, s oldalra nyújtja karját. A téren, amit e mozdulat átível, a szokásos üzletek mintázata

folytatódik, a kirakatok a legnagyobb természetességgel fordulnak be a két sarkon, hogy tovább folyjanak a templom faláig. A macskakőburkolat egészen enyhén, épp csak a nézők jobb rálátását segítve, de fáradságot nem okozva emelkedik a kiöblösödés mélye felé, remek lehetőséget adva a spektákulumnak, mintegy el is döntve, hogy aki ide elér, aki e tér bármely pontjára helyezi magát vagy helyeződik, máris bevonódik az előadásba - méghozzá egyszerre szereplőként és szemlélőként, hiszen a lentebb, az utca sávjában tartózkodó jól láthatja, mi zajlik fent-bent, míg onnan épp olyan jól áttekinthető a lent patakzó, s el csak egészen ritkán apadó emberár.

Ahogy vannak a színházban is kitűntetett pontok, ahol a legfontosabb dolgok történek a színpadon, s ahonnan a legjobb a rálátás, úgy a térnek is van egy ilyen pontja, pontosabban sávja, méghozzá a sajátos struktúrának hála, épp középen, ahová a legjobb érzékkel egy bár telepíti ki napról napra asztalait, székeit. Aki ide leül, egyszerre lép színpadra s foglal helyet a királyi páholyban. Ami rajta kívül van, az a háttér-díszet, a statiszták tere, a földszinti nézőtér és a kakasülő egyszerre. Talán a Napkirály teátrumában lehetett ehhez hasonló a színpadra helyezett uralkodói trónus, hisz az Állam láttatni akarta magát s mindent látni akart. A nagy különbség most az, hogy ez az asztalsor nem uralja el a teret, nincs benne semmi despotikus, semmi protokolláris. Ne a metropoliszok kávéházi terasza jusson hát eszedbe, kedves olvasó, mikor megpróbálod fantáziádban rekonstruálni azt, amit a szavakkal erölködöm eléd idézni; ide nem azért telepszik a vendég, hogy kitegye magát a tekinteteknek, s szemre vételezhesse a várost, hogy egy nyugvópontból remegjen bele pulzálásába. Nem is kirakat, nem piactér, ahol áruként kínálja magát a hús és a látvány, ahol kiteszi magát, mutogatja magát az előtte elvonuló vágyaknak, sóvárgásoknak, közönynek, csömörnek. Ide csak úgy levágja magát az ételre, italra, társaságra, a másik érintésére, hangjára, pillantására éhező-szomjazó. Ez a vékony sáv köztes terület, Zóna, ahol úgy zajik az előadás, hogy a szereplők/szemlélők nem

vesznek tudomást sajátos státusukról, illetve nem érdekli őket, mert nem ezért vannak itt. Hogy aztán mit gondol minderről a magasban köröző sirály, mikor kikacagja az emberi gyarlóságok nagy komédiáját, az már más kérdés.

Ha itt ülsz, belefeledkezel a játékba, s belefeledkezel a bámészkodásba, de olyannyira, hogy észre sem veszed, hogy színpadon állsz, hogy a zsöllyében terpeszkedsz. A bűvhatás pedig annak köszönhető, hogy ha ide csöppensz, egy évtizedek óta futó, számtalan epizódot, száz évadot megélt sorozatba kerülsz.

Körülötted, a szomszéd asztaloknál törzsvendég-főszereplők élik mindennapi életüket egy valóságshow-ban, amely olyan régen megy már, hogy tényleg eltűnt a határ a megcsináltság és a megtörténés között, ahol a médium által kihasított határ elenyészni tűnik.

Napról napra felbukkan a színen a hajdan jelentős tekintélynek számító műkritikusnő, Frida tacskója horgolt kabátkába bugyolálva, meg ne fázzon, míg gazdája elfogyasztja sörét. Állandó társasága a hajdan sokat szidott, de végül csak az ágyba csábított festő, pocakja fölött még mindig peckes a kecskeszakáll, kopaszságát svájci sapka fedi, Fidel, a terrier-keverék vele olvassa a szombati kulturális mellékleteket. Idáig terjed az élete a szemközti zsalu mögött örökké kémlelődő vénasszonynak; egy jómódú kereskedő (és uzsorás) özvegye, akit gyerekei magára hagytak, tán el is felejtettek, míg a lakás joga rájuk nem száll, s akik, hogy lelkiismeretük nyugtot leljen, egy gondozót fogadtak mellé, mikor tízéve majdnem belehalt egy tüdőgyulladásba.

Most zsarnoka, a kelet-európai, de a helyi nyelvet a legvaskosabban hadaró nő hozza-viszi levegőzni a teraszig minden délelőtt és kora este. Itt pihennek meg iskolából jövet a tengerentúli nevelőnők és a neurotikus anyukák, akik proseccot kortyolgatnak, nehéz sorsukat kölcsönösen kipanaszkodván (míg férjük ki tudja mit, pénzt, szeretőt, hatalmat hajt szerte a városban-világban, s jó, ha vacsorára hazaér, de leginkább már a lámpaoltás után), a csemeték közben a tér fenti szegletében próbálnak gyerekek lenni, illetve persze nagyon is azok, hol focisztárok, hol

szuperhősök, hol hercegnők és lovagok, hol dinoszauruszok. A közeli középiskolából is ide rajzanak suli után a srácok, hogy cigit vegyenek, s hogy egy üdítő mellett kitárgyalják az aktuális ügyeket.

A bárt egy család viszi, változó felállásában, napról napra cseréik a posztokat, középcsatár, hátvéd, kapus, csak a pénztárban nincs váltás, az a matróna helye, aki direkt vonja ki magát a kinti világ történéseiből, ő csak a számok absztrakt univerzumával foglalkozik odabent, az üzlet neonban fürdő mélyén. A placcon rohangászó fiúk temperamentuma, napi kedve, az épp aktuális előző esti mesélendő, körbeharsogandó kaland, a délelőttről itt ragadt pletyka tematizálja, élteti az aznapi epizódot, ők a ceremóniamesterek, az mc-k, akik tovább viszik a sztorit, összefűzik az innen-onnan ide futó szálakat. Az egyik öröké fel van tüzelve, a hír és a hír továbbadása élteti, igazi krónikás-énekes, a másik inkább halkan sustorog, belsőséges, intim epizódként oszt meg minden ismertté vált esetet, jótanácsokat oszt, mindenre tud megoldást, míg a harmadik (nem biztos, hogy ő a legkisebb, még az is lehet, ő az elsőszülött, de teljesen kortalan), csak némán sertepertél az asztalok között, az ő taktikája, az ő dramaturgiája, hogy nem szól bele, csak fel-felbukkanó személyével vágja el a szálakat, ad új lendületet, s hagyja, hogy színész-közönsége maga bontakozzon ki.

A turisták, az épp csak felbukkanók pedig a jövő-menő epizódszereplők. A dolog akkor válik izgalmassá, amikor a véletlenül bebukó alak vissza-visszajár, még nem válik törzstaggá (soha nem is fog), de már megjegyzik az arcát, időről időre belefűződik a történet szálába, ha csak egy-egy mondatra is. És mindenki tudja, hogy csak (rövid) idő kérdése, s eltűnik, míg a többiek folytatják zavartalanul tovább. A köztes sávban időző még nem ismerős és már nem idegen helyzete az, amiben a spektákulum elkezd működni. Tekintetek vetülnek egymásra, fantáziák és alkalomról alkalomra kölcsönösen gyarapodó tudások ide-oda vetődő, vissza-visszacsapó játéka hullámzik.

Egy valaki van, akit ez az egész, legyen így, legyen úgy, legyen bármiféle helyzet, teljesen hidegen hagy. De hát minek is foglalkozna bárkivel is, hisz ő a tér ura. Akkora a hatalma, hogy számára minden pont az erőtér közepe, nincs szüksége szimbolikus, előre kijelölt helyre, így is totálisan uralja birodalmát, ami pontosan akkora, amekkora ez a kis öböl. Ülhet bárhol, járkálhat le-fel unott-lustán, felajzottan, idegesen, szaglászhatja a levegőben az ellenségek, a prédák szagát, vonulhat hadba, tarthat ítélőszéket, falatozhat kénye-kedve szerint. Franco a hatalom mások által nem ismert szabadságfokával birtokolja a teret. Pedig messze nem királyi jelenség, a nyakában csüngő kis vörös kendő, a szinte toprongyos megjelenés, a csapzott vörösesszőke frizura, az elálló nagy fülek, a folyton kivillanó hegyes-görbe fogsor, a busás szemöldök alól elő-elővillanó tekintet leginkább egy apacsra, egy bicskamaxira emlékeztet, aki fogát szívva ücsörög kinyújtott lábbakkal asztalánál, ritkán szól, de akkor is csak leginkább élesen kurjant egyet vagy alig morog; fellengzős eszmefuttatásokat, nagyívű, cselszövő monológokat, királydrámák önmarcangolását, intrikus hazugságáradatokat senki ne várjon tőle. Viszont legyen arra kész, hogy elég, ha egyet villan a szeme, mert valami nemtetszőt lát, ha úgy gondolja, bármi veszély fenyegeti uralmát, ha olyan lép birodalmába, akiben riválist, lehetséges kihívót lát, vagy egyszerűen csak egy irritáló pofát, már pattan is, s mire talpra áll, már döfésre, támadásra kész. S ha támad, nem néz se istent, se embert, lehet az bármi nemű, rangú, asszony, gyerek is akár, addig nem nyugszik, míg biztos távolságban nem tudja, míg le nem győzi, meg nem alázza, meg nem félemlíti, örökre elvéve kedvét attól, hogy újra erre merészkedjen. Jaj hát annak, akire Franco felfigyel, akit foga hegyére tűz. Soha nem lankadó önzéssel őrzi territóriumát, míg a bár öreg tulajdonosa, aki naphosszat a bejáratnál ücsörög, mintha ott sem volna, fel nem tápászkodik, füttyentésével magához nem inti, hogy a póráz csatját nyakörvébe kattintsa.

A római fiú

Órák óta feküdt mozdulatlan hol lecsukott szemmel, hol a plafon éjszakájára meredve, mire egyszercsak lassú támaszkodással felült, kihúzta lábát a takaró alól, s majdnem a hideg kőre érintette, épp annyira, hogy talpán át érezze a hideget, a rideg föld fagyának idáig érő sugárzását. Az ágy mellé készített pohárban (évek óta, mióta egyedül aludt, ugyanaz a mind opálosabbra karcolódó darab) hűvös vize bőréig hatolt, a bőrön át az izmokig, a csontig. Miközben vaksin kotorászott a szekrényke fiókjában, hogy a sok kacat közül kikotorja a mindig keze elől a tárgyak sűrűjébe menekülő gyógyszertári üveget, egy húsz évvel ezelőtti vacogós este jutott eszébe.

Az őszi eső után a balon, zakó, ing alá kúszó nyirkosság rosszabb, mint az északi ködös szmogok, pedig az is rosszkedvű nyákkal keni meg a test minden zugát. Ácsorgott a többekre, a megrendelőkre várva a belváros egyik salétromosan, sósan málló mellékutcájában, ahová még épp behallatszottak a közeli térről a tegnapi tüntetés, vagyis inkább utcai csata romjait takarító munkások szinte érthetetlen tájszólásban kurjongató káromkodásai, trágár viccelődései a romokat maguk után hagyó úrigyerekek hőzöngése felett. Parkolni errefelé már akkor is lehetetlenség volt, s mivel eszébe sem volt, hogy milyen idő van odakint, sima bőrtalpú cipőben indult útnak az esti találkozóra, így a pár perces sétát szinte korcsolyázva csúszkálva tette meg a macskakövön, még jó, hogy itt-ott nemrég aszfalcsíkokat húztak már ki. Utálta az öreg város kényelmetlen lepusztultságát, utálta a múlt, a múló idő esendőségét, tökéletlenségét. Arra tette fel életét, karrierjét, hogy modern, kényelmesen élhető, a lakosokat szolgáló, a lakosokat egy új világba vezető várost épít, abba ölte minden erejét, hogy mint egykor a város ma is szobrokon trónoló urai, erős kézzel, vasakarattal, betont, követ nem kímélve megteremtse a múlt romjain a ma, sőt a jövő városát. Nem azért guggolt sötét sarkokban revolvert szorongatva, nem azért követte könnyes szemmel a pinceablak árnyékos sávja mögött, ahogy barátait teherautóra

pakolják a megszállók, hogy hagyja, a város visszakényelmesedik történelmébe, saját egykori nagyságának lusta emlékébe.

Míg az egyetemisták az utcákat rohamozták, ő tervezőasztala felé görnyedt, a központból a tetők, tornyok felé szálló füstöt nézve, a szirénákat hallva, azok a hónapok jutottak eszébe, mikor ugyanennyi idősen ő is harcba indult, s még magabiztosabban húzta a vonalzó fölött a ceruzát, mert most, ezekkel a vonalakkal is háborút vívott. Az utolsó részleteket dolgozta ki épp életének főművén, az egy kilométer hosszú beton-üveg kígyón, ami sokezember otthona lesz hamarosan, új életet ad azoknak, akik most komfort nélkül nyomorognak szó szerint egymást taposva, rúgva a külvárosok vakoltalan kalyibáiban, pont azok, akik nélkül a város halott volna. És tessék, ő most új életet teremt számukra, nem csak emberhez, a jelen öntudatos munkásához méltó lakhatást, de teljes életet minden olyan kényelemmel és szolgáltatással, ami ahhoz kell, hogy egy új kor építőinek büszkeségével végezzék dolgukat. Hatalmas háza, ami a város peremén a mostani birkalegelős lankán, a város ölelő új fal, a sztrádagyűrű mentén fogja uralni a várost, úgy vezeti majd azt a jövőbe, akár egy távoli bolygó felé tartó, emberkolóniát szállító hajó, melynek nem kisebb a célja és küldetése, mint újra kezdeni az egész faj életét, történelmét. Szívét-lelkét, minden ideológiai meggyőződését, minden filozófiai és szociológiai tudását belerajzolta ebbe a házba, ebbe az egyetlen tömbbe sűrített városba, a zegzugos, egymásra hordott, toldott-foldott belváros ellenképébe, ami maga az árnyak nyugtalanító világával, az uralhatatlan tudattalannal szemben formát öltő, a múlt kiismerhetetlen mélységeit, a jelen minden igazságtalanságát legyőző diadalmas, igazságos jövő, az értelem kora felé nyújtózó akarat.

Nem csoda hát, hogy a diadalt arató gőgjével állt abban a mellékutcában, s várta a megrendelőt, aki annak rendje és módja szerint jókora késéssel fékezett enyhén kicsúszva lambrettájával a bejárat előtt. Egy régi elvtárs fia volt, aki elhatározta, hogy ifjú vállalkozóként a vénséges, avas központban kezd bontani-építeni, egy olyan

szimbolikusnak szánt gesztussal, amiből mindenki megérti az üzenetet, a régi világ végleg oda, romjain új rend születik, sőt már meg is született. Erre hívta harca apja régi bajtársát, hogy tervezzen neki olyan üzletet az évszázados palotába, ami büszkén hirdeti, ez már egy másik kor. A régi megmarad kontrasztnak, kulisszának, hogy

az

új

még

inkább

tündökölhessen,

hogy

kivilágoljon,

előragyogjon

nagyszerűsége az ekként silány ósdisággá töpörödő történelemmel összetükröződve.

A barokk termek, a freskók, stukkók, groteszkek lakta labirintus tereket a fekete vas elegáns racionalitása, egyértelmű, őszinte, határozott tudatossága szervezte át. Nem rombolt, annál megabiztosabban tudta, mit ér, mi a küldetése, feladata; új szerkezettel fogta egybe a szétpergő múltat, nem gyilkosaként, hanem megmentőjeként győzte le, vette birtokba, uralkodott el rajta. Mind a megbízó mind az építész rettenetesen büszkék voltak e cselekedetre, arra, hogy rácáfolnak minden vádra, minden félelemre, és úgy tudnak felül kerekedni az ellenfélen, hogy jót tesznek vele.

Az plafon éjszakája alatt ülve ágyán, az üveg után kotorva is emlékezett a mosolyra, ami mindkettejük arcán tündökölt, mikor elváltak. Abban a tudatban indultak haza (miközben az egyetemnél újabb gyűlés sarjadt, hogy másnapra ismét lángok és könnygáz borítsa az eső után még fel sem száradó várost), hogy megvívták háborújukat, akármeddig is tartanak még a tűntetések, nem az fogja az új világot elhozni, hanem az ő ravasz összeesküvésük, mellyel hálójukba vonzották és örökre gúzsba kötötték a múltat. Mikor hazaért, még egyszer kiterítette az étkező nagy asztalán az irodából hazahozott tervet a monstrumról, amit akkor gyönyörű óriásnak látott, de amiről húsz év múlva már tudta, valójában egy szörnyeteg, egy torz, szégyenletes, tisztátalan kreatúra. De akkor büszke áradással, akár a térkép felet magyarázó hadvezér, zúdította az általa álmodott új világot a családjára, nem is figyelve felesége megtört tekintetét, melyben pedig már akkor a cinikus gúny lázadása villant, ahogy nem vette észre fiai rajongásnak álcázott közönyét, akiket bizonyára jobban érdekelt a mindjárt kezdődő tévéfilm. Ha felfigyel ezekre a jelekre, ha olvassa

családja arcát, megsejthette volna, egy nagyon más világot vajúdik épp a város, nem azt, amiről ő fantáziál. Évek óta üres az üzlet, mert az ügyfeleknek nem tetszett, túlságosan is kényelmetlen, őst nyomasztó volt a fekete vas hűvös, átgondolt rendbe állított erdeje, ahogy a jövő felé lendíteni szándékozott zászlóshajó, az űrt legyőzni hivatott óriási betonkígyó isten sem a múltat falta fel, hogy táplálja belőle a jövendő gyermekeit, hanem magát emésztette fel, s vele tervezője, álmodója éltető reményeit, meggyőződéseit. Évek óta félkész torzóként tornyosult komoran és siralmas viharverten a táj fölé, szürke teste, akár egy óriás szörnyeteg oszló maradványai sötétlettek a mindig zöld legelőkkel borított dombok tetején, az alatta eljáró autók, kamionok sofőrjei már fel se néztek rá, ahogy elhajtottak a padkára hajított dög mellett is. A sajtó sokat foglalkozott vele, a korrupcióról, az építőipari panamákról, városházi gyanús üzelmekről, politikai susmusokról szóló cikkek epizódszereplője lett, miközben el sem készült termeit, szobáit, lépcsőházait drogfecskendők, lopott árammal sercegő televíziók lakták be, s a társadalmukat büszke öntudattal építő munkások helyett engedély nélkül beköltözők (nyomorult szerencsétlenek és ügyeskedő simlisek vegyesen) élete kongott, visszhangzott a betonon.

Segíteni akart a szükséget szenvedőkön, jobb, méltóbb életet akart adni nekik, de az emberek nem kértek gondoskodásából okosságából, maguk vették kezükbe a maguk nyomorult életét, s nagyon úgy nézett ki, jól is érezték magukat a helyettük, értük gondolkodó értelem nélkül. Hiába próbálta eleinte meggyőzni az illegális foglalókat, várják ki, hogy elkészüljön ez az új város, mert akkor valóban teljes és tartalmas életet élhetnek itt, úgy látszik a teljes és tartalmas életről azoknak más fogalmaik, más elképzeléseik, más vágyaik voltak, mert senki ki nem költözött abból a talpalatnyi térből,

amit

egyszer

megkaparintania.

sikerült

elfoglalnia

olyan

állapotban,

ahogy

sikerült

Ujjai kitapintották végre a gyógyszeres üveget, ahogy a kacatok közül elkotorta, hallotta, hogy bőséges, elégséges adag zörög még benne. Szemét az éjszaka plafonjára emelte, ahogy a levegőt kifújta, lehetett volna sóhajféle is, hüvelykujjával lepattintotta a kupakot, másik kezével a pohárért nyúlt, ekkora mennyiséget víz nem bír lenyelni.

Mielőtt tovább olvasol, hallgasd Claudio Villát, ahogy a Zoccholetti, zoccholetti-t énekli!

A város teste

Este, mikor elérkezik a zárórák ideje, megindulnak lefelé a teret övező üzletek rolói, száraz nyikorgások, olajos siklások, a járdának tompán csapódó fém zaja, a lakatok kattanása vegyül a még mindig élénk forgalom sistergéséhez, a most épp behúzott nyakkal, fázós vállakkal siető gyalogosok talpainak cuppogásához, trappolásához. A hol frissen fazonírozott, hol évek óta porosodó kirakatok elé kecses rácsok, komor fémtáblák kerülnek, a tulajdonosok ízlése, üzleti érdekei szerint.

A tér sarkában a középkori torony úgy gubbaszt az esőben, mint hajdan tövében a bejáratot őrző alabárdos. Ilyenkor a most a lábánál esténkén mormogva lerészegedő idegenből jött csövesek valami környékbeli fedett helyen, egy árkád alatt, egy pincéből nyíló domus mozaikján, fűtéscsövek melegében húzzák meg magukat. Az autók sietősen, magukat a lehető legkisebbre görbítve iparodnak át a tér derékszögben forduló sarkai körül, ablaktörlőjük oly sebesen jár, mintha az életük múlna rajta - víztől csatakos terelőkutyák, ahogy vakkantás nélkül szedik lábukat az akol párásan gőzölgő fedele alá. A reflektorok fénye előttük siklik a macskakövön, belevetül a környező házakról leszakadó neonok, a mindig megvilágított kirakatok, a behajtatlan zsaluk között a magasban szikrázó csillárok, tompára takart állólámpák pászmáinak már-már kavalkádjába. A felhők függönyözte ég mögött valahol fent a már éppen nem telihold tányérja olykor-olykor szinte átsejlik a koszosszürke gyolcskapcán. A placc közepén, akár a műtőasztalon fekvő test ruhából kitakart, meztelen és felvágott tájszelete, a régi város egy utcarészlete kitakarva - jelenné tett múlt. A hajdani templomok apszisai, falmaradványai, oszloptöredékei fölé pineák tartanak ernyőt, mintha sietősen, szégyenlősen próbálnák takarni az obszcén módon feltárt belsőt - a

nyugat hús-tabuja jajong, visong monoton és fájón. A rommezőt plexikerítés övezi, akár hajdan a kolóniákat a palánk vagy a kőfal, innen lehet szemlélődni befelé, lefelé, a magatehetetlen, kitakart, pőrére vetkeztetett, felhasított, úgy-ahogy toldott foldott, összetákolgatott múltat. Az egykorhoz tartozó, a most levegőjében fulladozó, málladozó matéria közt gyomból, szemétből, rozsdamentes rácsokból összehajigált jelen.

A tér az amfiterátrum szögletesen deformált mutációja, az igazi kocka-kolosszeum (amit a népnyelv ma így emleget, innen jópár kilométerre magaslik a sztráda és a folyó völgye felé). Külső karéján a házak tolakodása, ahogy az mindenütt van a városban, tetők, teraszok, falak nyomják, taszigálják egymást, akár a fény felé törő indák. Erre csupa csillogó ablak, valahol, a másik oldalakon pedig csak melankolikus, buta, sőt rosszindulatúvá nevelő vakság. A belső karéjt, a lelátó szélét a plexifal alkotja, amely mögül a jelen vizslathatja szemérmetlen, biztonságban trónolástól megvadult tekintettel a védtelenné tett, kiszolgáltatott, s ezért reménytelenül, örjöngően agresszív, s kísértetiesen csöndes múltat. Szótlansága teszi félelmetessé, ott ahol a halálsikolyt, de legalább elmúlás sercegését várná a felbuzgó vérre, reccsenő csontra éhes néző, csend honol. Csak állnak, hol szálegyenesen, hol meggörnyedve, hevernek, hol kinyúlva, hol összekuporodva a kövek, és néznek fel, vissza a plexipalánk mögé, tekintetüket az ablakokba fúrják.

De ahogy a stadionban is ezerféle nyüzsgés, ezerféle élet hullámzik a lelátón, úgy itt is, a házak és a műanyagfal közé szorított sávban is hömpölyög a most. A némaságot, a gyomok sarjadásának lassú mozgását, a szellőtől hajtott szemét lomha görgését, zaklatott, koordináltaltan motorikusságát csupa sietés övezi, még akkor is, ha szakad az eső, s a boltok már rég bezártak. Ha a jelenét tekinti körbe a szemlélő, egy pláza kifordított kockája juthat eszébe róla, egy öntőforma-negatív. A kockát övező üres tér alkotja a belső teret (a múlt vákuuma), míg körben, a széleken mindaz, aminek benn kellene lennie - bárok, éttermek, bazárok, minden rendű és rangú üzletek, színház. A

közönség pedig a kettő határsávjában, egy vékonyka mezsgyén köröz, melyet belülről kerít a járműforgalom. Ahogyan itt az idő és a tér héjazódik, rétegződik, az magának a városnak a példázata - elenyésznek a megszokott igazodási pontok, struktúrák, rendek. Fekete lyuk, ahonnan, amiből nincs tovább, vagy inkább szingularitás, ameddig a világ takarója ér. Amúgy meg a kozmikus metafora egy hatalmas blődség, a város csak kacagja, mert bizony, hogy van innen tovább, hisz a valaha voltból is volt tovább ahhoz, ami van, hát biztosan lesz ez még így se is, csak a szemlélő végessége, saját múlandósága akarja úgy látni, hogy ez a ne tovább. S ha szerencséje van, kiszúrja azt a pontot, ahonnan az egész tér kifordítható a sarkából, ahol feltörhető a varázs. A nulla, a semmi, ami köré az idő, a tér és az anyag rendeződik. (Ha szerencséje van, magának meg tudja találni ezt a megnyugtató magyarázatot

az

univerzális

nemtörődömségben,

az

univerzum

nemtörődömségében.)

Ez a pont mondjuk lehet egy lehúzott redőny - az esőben csúszkáló fény bádogos fáradt tompasága mutatja, hogy ez a fémfüggöny évek óta moccanatlan. Festékcsíkok több rétege fonódik már egymásba rajta, színek, vonalak, talán (valószínűleg, egészen biztosan) szavak beavatatlanok számára felfejthetetlen üzenetei, amik már rég elvesztették aktualitásukat - holt nyelvek, archeológusokra váló, megfejtendő relikviák. A küszöb kopott márványlapjának fal-sarkában hol üveg, hol horpadt dobozok, hol csak a szél elől odakucorodó staniclik fázós, bőrig ázott apró tömege. A környező vakolat már mállani is elfelejt magára hagyott szenilizmusában. A bejárat felett csalóka tábla: vasárnap zárva. Az úr napja itten úgy látszik, megkezdte az örökkévalóságot, annak felette pedig, együtt misztikus kontextusba rendeződve pedig a vakon tébláboló felirat: Bar Amore. A szerelem minden tragikuma és magánya immár az öröklétbe merevítve, feltörhetetlenül. Ami itt, ebben a városban, ebben a sajátos helyzetben még tragikusabb mélységet nyer, hiszen ez az a hely, ahol nem csak az emberi, s ezért törvényszerűen múlandó, mindig elfoszló szerelemnek kell

laknia, hanem az örök, isteninek is, a soha véget nem érőn áradónak, a mindent áthatónak, a végtelen fluidumnak. Sós széltől, portól, szmogtól koptatott, most az eső pimasz, gyalázkodó tasliait némán tűrő, csupa karc, opálos plasztikbetűk, bennük, akár valami oktondi barlangi féreg, fényhez nem szokott áttetsző testében, kanyarognak a rég kiégett neonok. betű-hullák, hisz már a gáz is rég kiszökött belőlük.

A bádogredőny mögött az üvegajtót a réseken mindig átfurakodó homokkvarc kristályocskák karistolják, csiszolják konokul, az odabent sötét butaságában a falról közönyösen pergő festékszemcsék rétegei ülik meg a hajdani bútorzatot, a kávéscsészéket, a poharakat, a valaha kacéran csillogó gépek karjait, éleit. A pulton az utolsó vendégek zsíros ujjnyomait, töredék-tenyerét rajzolja ki árulkodón a por, a padlón hasonlóképp az utolsó cipőtalpak barázdái rajzolódnak ki a márvány már beburkolózott foltjai fölött. Csupa holt anyag, ami lebomolhatott már rég lebomlott, elpárologtak már a szagok is. A poharak még egészen halk koccanásokkal visszhangozzák az utolsó meódiát, o mare nero, o mare nero, o mare ne... Alig néhány éve záródott be az időkapszula, de máris archeológiai lelőhely - ilyen lehetett valaha az a templom is, ami valamikor a föld alá került, s most újra a tekintetektől szenved kitakartságában. Gyorsabban telik az idő, hamarabb lesz bármiből is relikvia, fosszília.

Itt koporsóba, szelencébe van zárva az, ami úgy van, hogy a már nincshez tartozik.

Itt tényleg majdnem áll az idő, csak a homok órája pereg a falról.

Elfelejtette a világ a szerelem bárt, pedig valaha mekkora volt itt a nyüzsgés, de még mekkora! Úgy hírlett (még a világháló, a pontozós oldalak, a fórumok és csetszobák kora előtt volt ez), a pult mögötti tükör abból a patakvízből van fagyasztva, melyben Narcissus csodálta magát. Aki megáll itt akár csak egy kávéra is, s tekintete szerencsés módon elsiklik a szívfacsaróan vonzó pultosfiú bajuszának peckesen meredő kunkorodása fölött, el a brillantintól vágyakat gerjesztő frizura síkosságán, s belenéz, biztosan szépnek, imádásra méltónak, szerelemre érdemesnek látja majd magát, s úgy lép ki újra éledő tekintettel, nyújtózó csontokkal és izmokkal, felpezsdült

idegpályával a napra vagy az esőbe, hogy biztosan szembe fog vele jönni az, akire vár, egészen biztosan, még mielőtt elérné a legközelebbi sarkot. Aztán persze, mire odaért, az utca varázslata ki is seperte fejéből és szívéből a bizakodást, de legalább egy kávéért mindenkinek lehetett néhány másodperce, amikor békére lelt saját magával, mert szépnek, vonzónak, másra érdemesnek tudta magát.

Van, aki úgy tartja, messze földön mérnökök azért fejlesztették ki a telefonokon a kamerát, azért adták az emberiségnek a szelfi adományát, ezt a rettenetes, szörnyű és mégis csábosan, ellenállhatatlanul gyönyörű varázslatot, hogy feledtessék a hiányt, ami a bár bezárása után uralta el a világot. De vannak olyanok is, akik szerint épp fordítva, valahol egy gonosz, féltékeny varázsló - aki nem csak a bár tükrét irigyelte, de rettenetesen utálta a várost is, mert egyszer itt mind földi, mind égi szerelmében rettenetesen megaláztatott, megszégyenült - azért építette meg ezt a masinériát, hogy tönkre tegye a bárt, hogy a várostól eltántorítsa az oda keresni igyekvőket, hiszen, amit keresnek, könnyen megtalálni vélik immár a tenyérnyi képernyőben, a bitek, a pixelek szervezett struktúrába rendeződését jelző lenémított kattanásban. Bárhogy legyen is, azok, akik még most is, a szakadó esőben is, megállnak a téren arra a pár másodpercre, míg szájukat, tincseiket, a szemük körüli ráncokat beigazítják a nekik tetsző, az őket elbűvölő pozícióba, nem is gondolnak arra, nem is tudnak arról, hogy a mögöttük háttérnek beállított gubbasztó torony, árnnyá sötétült pinea, pőrén didergő kő még emlékszik azokra a kacér mosolyokra, amelyek a bár ajtaján hajdan kifordultak az akkori jelenbe, ami mára már csak nem is múlt (abból csak a benti vaksötétben kuksoló anyag maradt), hanem a nincs maga.

Valaki más városa

A sikátorok vadonában évszázadok alatt egymásra rótt emeletek hajolnak az ösvények felé, a zsaluk mögül vetülő fény pálmalevél mintákat vetít a szembe falra, a festékkérgek minduntalan felhámlanak, gyakran egész a puszta tégláig hasadva, lemeztelenítve az épületek, az ég felé törekvő, a dús humuszba gyökereket eresztő szikomor, douglasfenyő, juhar, tölgy, bükk, fagyal, cédrus, ciprus, pálma testét.

Ritkásan rakott sárgafényű lámpák; fajukat szörnyű mutáció pusztítja, mind nagyobb területen fehérednek ki, úgy mondják, ezzel elvész a lelkük, puszta gépezetekké transzformálódnak. Nem a metamorfózis az, ami elborzaszt, ez a város jól tudja, mi is a folyamatos, de tényleg szünet nélküli átváltozás, valamiből valamibe csavarodás, eltűnés és felbukkanás, hanem a lélek hiánya – de lehet, hogy csak egy új faj születik, melynek beszédét, nyüszítését-szűkölését, rikácsolását, pislogását, somfordálását még nem értjük, egyelőre csak annyit látunk, hogy más fényeket áraszt magából, másmilyen festi maga körül a tájat, más képre formálja át azt. Mint ahogy volt élet, másfajta a sárgára fényelt dzsungel előtt is, amikor szinte vaksötétben botorkált, esetleg kezében imbolygó lámpással vágott magának rendet a napszállta után járókelő. Most is csak épp annyi a fény, hogy ki lehessen kerülni az ürülék-árnyékot, épp csak megcsillan a láb alatt a felfeslő macskakő kopott éle, a pikkelyé, mely az alant meghúzódó múlttetemet fedi, elég egy nagyobb zivatar és sebek, hasadékok nyílnak a bomlásban lévő városhúson, olykor lelátni egész a törmelékhám alatti izomés csontrétegig, a testüregekbe, melyek valaha házak, raktárak, templomok voltak, ilyenkor, akár a gejzír, felbugyog a pocsolyákon a régvolt emberek emlékezetmetánja, aki szerencsés, nagyon szippant belőle, s megborzong, mert a gáz lélekmolekulákkal dúsan telített.

De a múltra nyílnak a boltok és műhelyek is, legyen akármilyen friss is a kínálat. Úgy húzódnak meg az utcán oldalában, a falak tövében, akár a menedékként használt

korhadó oduk, a korhadó düledéktörzsekből, száraz gallyakból, levelekből rakott fészkek, a földbe vájt kotorékok. Az ékszerész kis kuckója, alig egy ajtónyi szélesség, fapolcokon, üvegvitrinekben fémtekeredések, csavarodások, egymásba fonások, ráhajlítások, bronz, ezüst, arany kígyócskák ölelnek köveket, kámeákat. A mindig zárva tartó ócskás-antikvárius barlangból évszázados gyereklányok tekintete mered a bekukucskálóra, jaj annak, aki beleakad, boszorkányos a rég halottról készült portré deleje, ahogy pislogás nélkül, mered elő a poros, feslett kanapé, a rossz fogasok, rozoga csillárok mögül, a bolt salétromfoltos mélyéről. A múltra nyílik a vegyesbolt is, hiába van dugig tömve pont ugyanazokkal a zacskókkal, dobozokkal és üvegekkel, pont ugyanazokkal a színekkel és formákkal, mint a betérő turista hazájában – az ismeretlenben ismerős zug csapda, építői a polcok között hol fürgén, hol lustán mozgó kis ragadozók (szerencsétlen kiszolgálói a ki tudja hol fészkelő parazitának, aki vadászatra őket használja, hogy aztán a harácson, zsákmányon hizlalja háját), amit egy ki tudja, ki által elhagyott üregbe építettek – a falak vékony, vizes bázisú mázolásán átsejlik a régvolt árnyéka, szürkén derengenek az itt hagyott emlékek, a falra hányt szavak, a valaha volt emberek ingerült szisszenései, a mézmáz invitálások, a kéj sikkantásai, a testből a beszéddel előpárolgó lehelet, hő kondenzvizének lecsapódásából megtapadt kristályrétegek.

Az árkád íve alatt balra surranó nyílik, csapás egy másik tisztásra, ahová csak átjárókon van bejárás több utcáról is, a vakudvar már szinte terecskévé öblösödik, hogy ide gyűljön a lakók letagadni akart minden szemete csikktől a mindenétől megfosztott hűtőszekrényig. A sötét boltoztok alatt az ember önkéntelen is válla közé húzza a fejét, pedig befér bőven, a fej fölött majd két emelet a táv, a falakon gázcső indák nyújtóznak egymáson, kapaszkodnak a másikba, ahogy a fenti lakások felé törnek. A csövekre, a kibelezett kapcsolószekrényekbe is jut a szemétből bőséggel, aztán bizonyos napokon valakik eltűntetik, s versekkel, rajzokkal telerótt kartonokat raknak helyükre, olykor egy-egy cserép satnya páfrányt is. A Primitív Törzsek, a

Vadak rituáléinak, orgiáinak helyszíne, szent ligete lehet az árkád alja, a világítóudvar tisztás, biztos itt égetik halottaikat, itt tartják nászukat azokon a késő éjszakai órákon, amikor minden turista hamis álmát alussza az rbnb lakások vegyszertől és illatosítótól bódító sterilitásában.

Már vonulnak a szertartásra, s el onnan, de ott, ahová az árkád fölé magasodó szilfatorony árnyékát veti, még javában nyitva a pékség. Fényt alig vet az utcára, mert nehéz spalettái soha nincsnek a falra nyitva, egész közel kell érni, hogy biztosan tudja az ember, van-e még kiszolgálás. Évekig gubbasztott csöndben ez az üreg, míg egyszer csak, elkezdte eregetni az utcára messzi vidékek illatait. A kisebbfajta terem hátsó végében csillogó króm gépezetek, kemencék, keverők, dagasztók, pultok struktúrája, elől mindig maszattalan vitrin, benne a Vezúv és az Etna combján élő emberek minden fantáziája ostyákba, piskótákba, fánkokba, tortákba öntve, áztatva, kenve és töltve. Onnan jönnek, a vulkáni porból, puhán kövülő lávából vannak gyúrva és faragva a hamuszín bőrű emberek is, akik nehéz pocakjaik, petyhüdt izmú karjaik, fodros bőrű, kopasz tarkójú lomha mozgásában tesznek-vesznek a helyiségben.

Testük, húsuk mutatja, nem a város szülöttei, meg sem kell szólalniuk, s ha mégis, a különös szerzet trollok anyaföldjük barbár nyelvének édességével, vidám, dacos, minden idegen erőszakot túlélő zenéjével kérdenek és felelnek. Ha maguk vannak, országuk kedves időtöltéseinek szentelik magukat, lassú, de konokul hömpölygő mondatokban beszélgetnek vagy előre bukó állal, ölbe ejtett markokkal szunyókálnak.

Ha csak betekint a járókelő a nyitott ablakon, s a kis színpadban látja őket, leginkább egy állatkerti kifutó jut eszébe, olyan idegenek itt, a sötét utcába vágott neonfény kockában. Ha a pultba nyúlnak a kis lapáttal, ha a papírt hajtják, a visszajárót számolják, ha egy szót is kiejtenek, rögtön látni, nem jókedvükből vannak itt, hiába is próbálják barátságos szavakkal titkolni – vagy dehogyis titkolni, épp, hogy a száműzöttek, az otthontól kényszerűen távollevők keserű barátságossága ez, szavakkal, hangokban próbálják azt pótolni, annak illuzórikus mását megépíteni, ami

nincs: az otthont. Egyik másik el is ragadtatja magát s áradni kezd városáról, régi életéről mond meséket, akkor születő fantáziákat. És másnap már nincs sehol, más váltja. Ugyanaz az elvágyódást rejtő lassú komorság, ugyanazok a büntetés súlyától ellágyuló, s ezért indulattól feszülő ráncok.

Hallgasd meg Motta Roma stasera című dalát, csak azután olvass tovább!

A római fiú

Anya évek óta nem fogad vendégeket, a zsalu táblái is behajtva egész álló nap, mióta apa meghalt. Nem őt gyászolja, mikor elment, már évek óta nem is beszéltek a napi kötelező alapfokú mondatokon túl. Mindent elmondtak, amivel el lehetett rontani egy házasságot, egy barátságot, három gyerek felnevelését. Elmondták azt is, hogy nem rajtuk múlott, ilyen a világ. Manapság. A háromból egy lakik saját családdal, elmenekült, sután, botladozva, de legalább saját döntéseket hozva, mindegy, csak el a Parioli poklából.

Csak el a házból, ahol az alattuk lévő lakásban egy őszi délutánon öten rontottak a békésen olvasgató párra, megkötözte őket, együtt várták, míg hazaér az egyetemről a fiú, röplapokat nyomtattak tán aznap is, vagy molotov palackokat, de lehet, hogy Trockijról vitáztak vagy Marcuséról, a vizsgálat nem tudta kideríteni, de nem is ez volt a lényeg, hisz őt is egy székhez közöték, száját betömték, aztán kínozni kezdték késekkel, csipeszekkel, kalapáccsal, fogókkal és fűrésszel, tűzzel csak azért nem, mert a szag kiszivároghat a lépcsőházban. Az öregek meg nézték, hát hogyne nézték volna, mikor vasmarkok tartották a koponyákat, irgalmat nem ismerő mutatóujjak húzták fel a szemhéjakat. Mikor a fiúval végeztek, voltak olyan irgalmasak, hogy elmetszették a másik két nyakat is.

Olykor, mielőtt a tűt a karjába, térhajlatába, lábujjai közé szúrta, arra gondolt, talán ezerszer inkább a kínok kínja egy valamiért, egy semmire se jó ideológiáért, a gyerek szeretetéért, mint az ő lakásukban ülő már nem is unott, már nem is gyűlölködő vagy baljós csönd. A televíziós vetélkedők, esztrádműsorok, híradók, reklámok és sorozatok csöndje. San Remo dermesztően harsány csöndje. Emlékszik még, mikor anya és apa harsányan szidták a nép heroinját, aztán csak rászoktak ők is. Évekkel a borzasztó gyilkosság után volt már ez, elültek a dermesztő ólomévek, ha boltba, szeretőhöz, bankba, vacsorára, moziba, reptérre rohan az ember, hamar felejt. A falra

kitett márványtáblát is gyorsan belepte a forgalom korma. A bútorok, a nyakkendők, a napszemüvegek, az autók mind gyakrabban cserélődtek, a drogok ára pedig ugyanilyen sebességgel csökkent. Nem mintha gondot okozott volna akármennyi pénzt is kiemelni a táskából, fiókokból, bankszámlákról, hisz hol tandíjra kellett, hol edzőteremre, hol új tankönyvre, hol új randevúra, hol meg a robogó szervízére.

Az első lövések még a domb alján túli síkon ácsorgó bérkaszárnyák közit átjárókban, valamelyik vasútállomás mocskos vécéjében dörrentek el, robbantották szét agyvelejét, tépték-cibálták idegpályáit, szaggatták húsát, aztán már elég volt csak az újságoshoz leszaladni hideg verítékben ázó csontbőrben. A kioszk a villamosmegálló mellett állt az egyik forgalmas téren, szemben rendőrs, mögötte kávéház, kicsit lentebb, a fák takarásában templom (mintha eltakarná arcát a könyörületes úristen, leeresztené karját a seregek ura). Otthon akadt mindig steril tű-fecskendő, apa hozott mindenfélét haza a kórházból az este diszkréten, vagy ha kegyetlenebbek-őszinték akarunk lenni, megszégyenülten csöngető páciensek számára, hisz a márvánnyal borított, mindig fényesre sikált lépcsőházakban, a gondosan sepert járdákon, a keményre vasalt éttermekben a beteg test szégyellni való dolog, csúnya bukás, akár egy bankcsőd, egy elvesztett választási kampány, iskolából kibukott gyerek, a szomszéd kölke által megejtett ostoba lány.

Apa elismert szakember volt, szinte már tudós, bíztak benne az emberek, s a bizalom vaskos borítékok formájában landolt az íróasztalon. Csak anya nem bízott benne. Az ő bizalmát már régesrég eljátszotta az éjszakai ügyeletek nővérszobáiban, az Alfa hátsó ülésén, a vidéki szállodai szobákban. A vidéki házba is évek óta csak anyával jártak a szünetben, ő civakodott az örökségért az unokatestvérekkel, ő intézte az olivaszüretet. Apa olykor-olykor megjelent gyűrött ingben, táskás szemekkel, borostásan. Anya pedig a kérges markú falusi férfiakkal vigasztalódott - legalábbis ő erről fantáziált, mikor dühében a lepedő sarkát rágva hallgatta a kert végéből a házig elérő civakodást. Nyaranta képeket festett vászonra a kétezer méter magas hegyek

szorításában, a szétnyílt sebhez hasonló völgyben, ahol olyan tiszta volt a levegő, s akkora volt a csönd, hogy tüdejük-dobhártyájuk majd beleroppant. A képeket senki nem szerette a családban, mert a zaklatott foltokban magukra ismertek mind, mégsem szégyellték el magukat, hanem mindenki zúgott tovább lefelé saját poklának csillogó acélcsúszdáján.

Bátyja először Londonba szökött, ahogy régen a költők szokták, de egy foglatházban töltött augusztus után hazastoppolt, mikor megjöttek az őszi ködök, aztán gyorsa össze is szűrte a levet egy nála pár évvel idősebb parasztlánnyal, kiköltözött az egyik prolinegyedbe, évekig alig-alig látták. Anya suttogott vele néha telefonon, talán ő volt az egyetlen, aki - akár az ösztöneitől hajtott szerencsétlen kis jószág - próbálta menteni a saját és kölykei irháját, dehát hogy is lett volna elég ereje ahhoz, hogy kihúzza őket mind az olajfolttól csillogó, szuroknyúlós posványból. Valamit csak ért a sok sustorgás, vagy inkább a sok tévéműsor, mert pár éve aztán feladta a durcás rezisztenciát és ide költözött a szomszéd utcába, mostmár ő is macbookon ír, BMWvel jár, szép de tökéletesen semmitmondó karriert fut egy isten háta mögötti takarékpénztár fővárosi fiókjának élén, fia pedig egy vidéki egyetem óraadója kevesebbért, mint amennyit a cigányok tarhálnak össze a kereszteződésben papírzsepkendőt lóbálva ablaktól ablakig.

Húgát teljesen bebábozta az izzó gyűlölet, majd a jeges közöny, melyet szüleik párologtattak szét a lakásban, most is a szomszéd szobában ül a zárt ablaktáblák mögött, ha jobb napja van, segít anyának bevásárolni, berak egy adag ruhát a gépbe, jó ideje már az olvasással is felhagyott, pedig a könyvekből összerakott világtapasztalat, mely a rettegésbe oltva félelmetesen éles elemzőkészséget erjesztett, az emberi természet legaljasabb rezdüléseit is detektálni képes szenzorokat növesztett benne. A világháló útvesztőit járja egyre, ki tudja, merre bolyongva, milyen tájakon kóborolva mereszti csodásan kiguvadt, beteg szemeit a monitoron nyíló világokra, melyek bizonyára önnön magának sivár pusztái, szurdokai,

fájdalomból, kínból gyötrelmesen születő örömei, élvezései.

Ha olyanja van, kisuhan a szobából, hangtalan, ahogy a horrorzombihaláldémon, átnyit anyához, megkérdi, mit tud segíteni - néha fel-felélednek a normalitás reflexei.

Ugyanígy anyában is. Ilyenkor a két sápadt bőr, vörösesen vaksi szempár, borotválatlan lábszár elcsoszog a közeli szupermarketbe, s bőségesen költi az özvegyi nyugdíjat, az apai örökséget. Hogy minden a hűtőben savanyodjon, penészedjen meg, hogy mindent ott egyen meg a fene, mert mire a vacsorára kerül a sor, el is feledik, s marad a megszokás remetekosztja. A fiú úgyis azt eszi, amit kanállal a szájába tolnak - mióta apa rátalált huszonöt éve egy reggel (úgy mondta, ügyeletből ért épp haza, se senki nem firtatta, hol is telt az éjszaka), s injekciójával visszahozta az életbe.

A szomszédok szerint ez volt élete legnagyobb jócselekedete, amivel a házról levette az átkot, de a fiú (és talán, valószínűleg, egészen biztosan az anya és testvérei szerint is) inkább csak tovább éltette azt, mert jobb lett volna mindenkinek, ha még pár órát elvan ott, ahol volt, és késve ér haza, hisz így csak ki tudja, meddig tartó agóniára ítélte fiát, feleségét meg életfogytig tartó ifjú anyaságra ítélte, lányától pedig végérvényesen levette annak lehetőségét, hogy valaha is saját utódját táplálja.

Pedig apa szerette egyetlen tűszúrástól nyomorékká lett fiát elsorvadt szíve minden erőtlen pumpálásával, ahogy szerette ő a másik kettőt, sőt mind a hármat a lakásban.

Csakhát. Ki tudja azt már kideríteni, melyik volt az a vágy után vetődő rossz mozdulat, önnön büszkeséget, vélt vagy valós saját akaratot, saját várat védő dacos visszavágás, ki és mikor vetette le magát, rántva magával a többit, a magány kráterébe,

ahonnan,

amikortól

minden

végérvényesen,

visszavonhatatlanul

elcsesződött a picsába. De azt biztos, hogy akkor indultak burjánzásnak apa testében a rákos sejtek, akkor adta fel az immunrendszer a védekezést (mikor apa elkezdte magát analizálni a kórházi laborban, gondosan titkolva mindenki előtt állapotát, már számtalan áttét árnyékolta szerveit a röntgenképen, akár a kihalt civilizációk indákkal,

lombokkal borított templomai a dzsungel sötét mélyén), anya akkor sütött utoljára süteményt (a napra egészen pontosan emlékezett, könnytől alig látva mérte a cukrot és a lisztet, megfogadta, hogy a büdös, keserves életben ő édességet sose csinál erre a nyomorult világra), a gyerekek pedig akkor érezték utoljára hajszálaik közt cikázni a szeretet delejezőn cirógató melegét.

Antologia Urbis

Éjjel sokat késett a vonat Pisa és Civitavecchia között, úgyhogy Pierre Froment abbé, huszonöt órai fárasztó út után, csak reggel kilenc órakor érkezett meg végre Rómába.

Mindössze egy bőröndöt hozott magával, könnyedén ugrott le az érkezők tömegének kellős közepébe, félretolta az odasiető hordárokat, ő maga vitte könnyű poggyászát, alig várva, hogy végre egyedül legyen és körülnézhessen. Közvetlenül az állomás előtt, az Ötszázak terén, a járda mentén nyitott kis fogatok sorakoztak; Pierre beült az egyikbe, maga mellé helyezte poggyászát, és megadta a címet a kocsisnak: - Giulia utca, Boccanera-palota.

Szeptember harmadika volt, hétfő, derült egű, lágy, könnyű reggel. A kocsis, ragyogó szemű, fehér fogú, gömbölyű kis ember, rámosolygott a papra, mikor a kiejtéséből ráismert, hogy francia. Ostorával rácsapott sovány gebéjére, és a tiszta, vidám római kocsik gyorsaságával útnak indultak. De szinte nyomban hátrafordult - épp csak egy kicsi tér bokrai mellett haladtak el, s máris a Termák terén voltak -, és mosolyogva a romokra mutatott ostorával: - Diocletianus termái! - szólott az udvarias kocsisok rossz franciaságával, hogy megnyerje utasa tetszését, és lehetőleg lekösse magának. A Viminale magasságából - ezen a szinten feküdt az állomás - a kocsi gyors ügetéssel gördült lefelé a meredek, lejtős Nazionale utcán. A kocsis minduntalan hátrafordult, s ugyanazzal a mozdulattal rámutatott egy-egy épületre. A széles útnak ezen a szakaszán csupa új ház emelkedett. Jobbra, távolabb, sűrű facsoport zöldellt, amely fölé végtelen hosszú, csupasz, sárga épület magasodott, alkalmasint zárda vagy kaszárnya - A Quirinale... a király palotája - magyarázta a kocsis. Pierre egy hét óta, amióta elhatározta, hogy Rómába utazik, buzgón tanulmányozta a város topográfiáját térképeken és könyvekben. El is tudott volna igazodni, akár kérdezősködés nélkül is, így aztán egy magyarázat sem találta készületlenül. Csak a hirtelen lejtők lepték meg,

az egymásba olvadó dombok, amelyek teljesen teraszossá tették az egyes városrészeket. A kocsis hangja élesebb lett, ostora nagyobbat lendült, amint kissé gúnyosan jegyezte meg egy nagy, egészen új, szobrokkal, faragásokkal és oromfalakkal díszített, óriás kőépületre mutatva: - A Nemzeti Bank!

Lejjebb, amint egy háromszögű térre fordultak, Pierre feltekintett, és elragadtatva szemlélte a magasban a sima fallal körülzárt függőkertet, melyből magas, erőteljes, évszázados píneaernyő emelkedett a tiszta ég felé. Úgy érezte, hogy Róma büszkesége és gráciája sugárzik belőle.

- Az Aldobrandini-kert és palota!

Még lejjebb egy villanásnyi látomás végképp elbűvölte. Egy fehér tér lent, az utca hirtelen kanyarulatánál, valóságos nap-kút, tele vakító aranyporral; és a reggel dicsfényében hatalmas márványoszlop emelkedett a magasba, napkelet felőli része aranyfényben úszott évszázadok óta. Meglepődött, mikor a kocsis megnevezte - mert nem így képzelte, nem ide, ebbe az árnyak környékezte vakító gödörbe: - Traianus oszlopa!

A lejtő alján még egy utolsót kanyarodott a Nazionale utca. A kocsis újabb neveket kiáltott hátra: a Colonna-kastély, kertjét szegélyező karcsú ciprusokkal; a Torloniapalota, amelynek nyilván a tatarozására készültek, mert több fala ki volt bontva; a csupasz és félelmetes, csipkézett falú palota úgy állt ott, mint egy tragikusan szigorú középkori erőd, amelyet ottfelejtettek a ma polgári életében. Pierre meglepetése nőttön-nőtt a váratlan jelenségek láttára. Hanem akkor döbbent meg csak igazán, amikor a kocsis diadalmasan rámutatott ostorával a Corsóra, egy hosszú, keskeny utcára, amely nem volt szélesebb a párizsi Saint-Honoré utcánál; bal oldala fehér volt a napsütéstől, jobbról pedig fekete az árnyéktól, míg távoli végén fényes csillag gyanánt tündökölt a Popolo tér. Ott van tehát a város szíve, a híres sétahely, az eleven út, amelyen átáramlik Róma egész vére?

A kocsi már a Nazionale utca folytatásán: a Vittorio Emmanuele úton haladt. A régi várost az állomástól az Angyal-hídig ez az útvonal vágta ketté. Balról a Jézustemplom abszcisszája fehéren ragyogott a reggeli derűben. Lejjebb, a templom és a nehézkes Altieri-palota között, amelyet sohasem mertek lerombolni, összeszorult az utca, a kocsi nyirkos, fagyos árnyékba jutott. A Jézus-templom homlokzata előtt, a térségen újra ragyogott a nap, és szétteregette aranyabroszát; míg a távolban az árnyékba fúló Aracoeli utca mélyén ismét napsütéses pálmák tűntek elő.

- Amott a Capitolium! - mondta a kocsis.

A pap gyorsan előrehajolt. De csak egy zöld foltot látott a homályos folyosó végén.

Szinte borzongott a meleg fény és hideg árny váratlanul változó, ellentétes hatása alatt. A Venezia-palota és a Jézus-templom előtt úgy érezte, mintha régen múlt napok éjszakájának hidege terülne a vállára; azután minden téren, az utak minden kiszélesedésénél megint fénybe léptek, az élet szelíd, vidám meleg derűjébe. A sárga napsugarak valósággal zuhogtak a háztetőkről, és elmetszették a lilás árnyakat. A homlokzatok között nagyon kéken, nagyon szelíden látszott az ég. Pierre úgy érezte, hogy sajátságos íze van a levegőnek is, valami ismeretlen gyümölcs íze, és ez csak fokozta benne a megérkezés lázát.

A Vittorio Emmanuele út szabálytalan vonala ellenére is szép, modern utca. Pierre bízvást bármelyik nagyobb városban képzelhette volna magát a hatalmas épületek láttára. Mikor azonban elhaladt a Cancelleria épülete - Bramante remekműve - előtt, a római reneszánsz jellegzetes emléke újabb csodálkozást váltott ki belőle, eszébe jutottak a már látott hatalmas, nehéz paloták, meztelen architektúrájukkal, óriás kőkockáikkal; kórházhoz vagy börtönhöz hasonlít valamennyi. Sose hitte volna, hogy ezek a híres római paloták ilyen fantáziátlanok, bájtalanok, hogy ennyire híjával vannak a külső pompának. Kétségkívül nagyon szépek, és idővel majd jobban megérti őket, de ezen még majd gondolkoznia kell.

A kocsi hirtelen elhagyta a népes Vittorio Emmanuele utat, kígyózó, szűk utcákba

fordult, ahol csak nehezen haladhatott. Nyugalom és kopárság fogadta őket a szunnyadó, hideg óvárosban, amint kiértek a napsütésből és az újváros forgatagából.

Pierre-nek eszébe jutott a buzgón tanulmányozott térkép, és sejtette, hogy közelednek a Giulia utcához, egyre növekvő kíváncsisága már szinte fájt, kétségbe volt esve, hogy nem láthat, hogy nem tudhat egyszerre többet. Az indulás óta érzett lázas izgalom, a meglepetés, hogy végül is egészen másmilyennek talált mindent, mint

ahogy

képzelte,

a

képzeletét

érő

megrázkódtatások

fölkorbácsolták

szenvedélyét - hevesen vágyott rá, hogy azonnal és egészen kielégítse kíváncsiságát.

Alig múlt kilenc óra - előtte az egész délelőtt, hogy bemutatkozzék a Boccanerapalotában -, miért ne vitesse el magát most mindjárt a klasszikus helyre, a hegyre, ahonnan belátható a hét dombon elterülő egész Róma? A gondolat egyre jobban ingerelte, végül is határozott. (Émile Zola: Róma, Bartos Zoltán fordítása)

És most meghallgathatod a La gattara című dalt Emilio Stellától.

A római lány

A híd népe a Ponte Sisto grófnőjének hívja, csakis a háta mögött, mert megszólítani senki sem merészeli, még a pöttöm-mokány csendőr sem emeli rá tekintetének egyetlen villanását se, pedig ő aztán bajsza egyetlen rándításával le tudja parancsolni a mellvédről a legpimaszabb albán neppert is.

Sose tudni, mikor jelenik meg birtokát szemlézni, bármely órán felbukkanhat, hogy hangsavait végigzúdítsa a kövezeten, így mosva, felhőszakadásnál pusztítóbb özönnel, a legmocskosabb szavakkal tisztára azt. Az egyszeri turista akár ki se találja, férfi-e vagy asszony, eszik-e vagy isszák - s ha közelebb kerül hozzá az óvatlan pára, már le is van nyelve keresztbe, ráadásul úgy, hogy maga röhögi önnön vesztét, mert nem érti, mi történik vele, mit olvas épp a fejére a vén vajákos. Aki itt lakik, itt lebzsel nap mint nap, már messziről meghallja hangját (önvédelmi ösztön), menekül, összehúzódik pokróca alá, gitárhúr mögé bújik, feloldja magát a napfényben, mert nem segít a hajbókolás, a nyájas mosoly, hiába is fizetné az úrbért, a tizedet, a füstpénzt, hiába robotolna nap-, évhosszat, rossz sorsát nem kerülheti. Leginkább csak reménykedik (a zsíros földnél is dúsabban termő nyitott táskák, kandikáló tárcák, jótét lelkek, táncoslábú, vénülő rokkerek és hippik, minden trükknek bedőlő kiskölkök csábításában), megússza ma, máskor jön vagy ma nem ő lesz a véletlen-vétlen kipécézett. De azt mindegyik biztosan tudja, előbb-utóbb sorra kerül, s akkor le kell rónia, amit rámér a gazda. Az erre kóborló, tikkadt testét erre vonszoló, felajzott izmait féken nem tartva loholó, fegyelmezetten masírozó, elveszetten csámborgó idegen, a mit sem sejtő, a csapdába peckesen belefutó vagy fáradtan beletántorgó idegen, aki csak a gps-t, az útikönyvet követve (akik cinkos gonosz kajánul hallgatnak a híd uráról) próbál átjutni az egyik oldalról a másikra, hogy teljesítse az újabb távot, kielégítse sórágó érzékei újabb akaratát (legyen az lelki vagy testi mámor), itt a hídon fizeti meg a városnak a vámot, rója le vágyai teljesüléséért az adót.

Senki se tudja, kiféle, miféle szerzet a grófnő, ruházatán, ami neméről, koráról, státusáról semmit nem mutat, kortalan, színtelen, formátlan, de nem ápolatlan, sőt ugyancsak jól karban tartott, soha egyetlen folt, szakadás vagy feslés, egyetlen jel, nyom sincs, ami elárulná, gazdag-e vagy szegény, magányos-e, vagy viseli valaki gondját. Aki ismeri, tudja, vonzódik a kötött sipkákhoz, nyakában mindig fityeg egy (soha orra nem emelt) szemüveg, fülén pedig egy ősrégi narancs szivacsos fejhallgató (zsinórja a blúz - ing? - alá fut, de hogy mi szól benne, ha valami egyáltalán, azt alattvalói közül sem tudja senki). Mikor felcaplat a hídra, átkászálódik a járműveket távol tartani hivatott láncon, mindig van a kezében egy talpas üvegpohár, soha nem gyatra műanyag fajta, gyakran üres, olykor valami szesz párolog belőle lanyhán, a bódulat mellékkörülmény egy született dendi ujjai között. Merthogy született úr - és nem úrnő, hiába a biológiai nem - azt bárki azonnal levágja.

Legendák szólnak mesés hajlékáról, ami kelet és nyugat ősök szerezte kincseivel van tele, puha kerevetek, párnák, a falakon nemes drapériák és drága mesterek, de hogy hol lakik, senki nem tudja, vagy megtartja magának. Voltak hitetlenek, cinikusak, egyszerűek, akik nem akarnak bedőlni a mesének, akik próbálták követni az átjárók, a sikátorok, kapualjak útvesztőjében, de vagy nem volt türelmük kivárni bolyongásai végét, feladták és hazamentek, vagy nyomát vesztették - hogy szégyenüket takarandó, akárha új beavatottak volnának, titokzatoskodón sustorogták a legenda újabbés újabb, ekként világra tekergő részleteit. És persze voltak, akik nagy hangon (vagy motyogva) ágáltak a mítosz ellen, s tudni vélték - tudták -, szó sincs fényűző lakról, hisz egy földszinti ajtó mögött, egy lépcső aljában húzza meg magát rongyokból összedobott vackán, s a plébános házvezetőnője (a szokásos, vidékről feljött, árván maradt unokahúg) viseli gondját, mosdatja, mossa szennyesét, eteti, a grófnő meg cserébe békén hagyja a templomot, s akár a pokolbéli Kacorkirály, csak a maga birtokát járja peckes-rettenetesen.

A híd, minden vaskos anyagisága, csupasz praktikuma mellett, a város lehetetlen

tereinek egyik leglehetelenebbike, hely a se itt, se ottban, a levegőben. Kihasítja magának az ember a térből, hogy saját céljaira hajlítsa ezt is, de ha nem siet valahová rajta, ha nem azért van, hogy valamit rajta keresztül elérjen, ha csak úgy van ott, még ha halad is egyik parttól a másikra, azon kapja magát, hogy a senki földjén téblából, hogy kiszökik a városból, mint a lufiból a levegő, minden, ami a város, távolsággá lesz. Ha zsúfolt kő vagy fémíven sietünk át magunk is, hogy a fejek, vállak közt épp csak megcsillan a folyó vize, épp csak meglebben a partmenti platán zöldje, épp csak felfeslik az ég firmamentumán egy távoli kupola vagy ablakvilág, nem igen venni ezt észre, ám ha a déli tűző nap repeszti macskaköveit, vagy az éjszakai busz pászmája siklik az eső áztatta kockákon, s nincs rajta egy teremtett lélek sem, akkor - arra a percre, míg keresztülsietsz rajta, bizony nyakadba perdül, fejbe ver a magány, hiába fogod a hőségre, a párára, s ha rossz napod van, le sem kecmereg onnan, mikor visszaérsz az utcák labirintusába, hanem - mintha valami burokban volnál - távol tart a házaktól, távol a ki-bejáró emberektől, a szemed kereső, vagy előle kitérő, menekülő tekintettől, távol a tülköléstől, a gázfröccstől.

Ki akar magának, ki tart meg magának ilyen sivár uradalmat? Még a gyom se veri, még kóbor jószág sem tapodja, tarolja, a magány lakja, mert minden más csak átsiet rajta, amilyen gyorsan csak tud. Volt kor, mikor pénzt szedett az, aki az átkelőt bírta, hogy mielőbb letudd az itt és az ott közti távot, így uralta a szükséget a vámos, a grófnő most viszont azokat sarcolja, akiket a vágy szüksége (legyen az bárminemű, természetű, fakadjon az bármiből) a seittseottra taszít, kit azért, hogy mielőbb átjusson a szomj csillapítására, ki azért, hogy a hídon találjon enyhet. A szükség és a csábítás éhségének csillapításáért meg kell fizetni, ami jár, és a borzasztó asszony azért van itt, a vágy pusztájának mezsgyéjén, hogy kíméletlen be is hajtsa, el is vegye.

De nem pénzt gyűjt, nem javakat szed, hanem csak lekapar magának az önszeretésből azzal, hogy - akár a savat hűtlen szeretőjére locsoló, féket vesztett dühöngő - arcodba vágja szavait, ismeretlenül, ,mégis az eleven húst és ideget találva

(mintha ezer éve lesekedne utánad, s minden takarni vágyott titkocskádat tudná, akár a fára-tetőre, sötét zugba mászó kamasz a filmeken), amitől nem is lesül, hanem lemállik, lefoszlik, büdös gázzá párolog a képedről a gondosan ápolt, óvott, világ tetszésére kicicomázott bőr.

Emlékszel a Roma non fa la stupida stasera-ra?

Hallgasd meg, például Mina előadásában.

A római fiú

Lehetséges-e egy helyet csak a jelenében látni, megfosztani tekintetünket a múltból tovább élő képektől? Tudjuk-e az üres utcát nyüzsgőnek látni, a ledpászmákat magnéziumvillanásoknak, az aperolos poharat martinisnek, a tavaszi lombokat fekete-fehérnek? Vagy fordítva, az üres utca lehet-e nem nyüzsgő, az asztalok és székek

lehetnek-e

nem

krómcsontvázak,

emberi

hústól,

szövettől

nem

megcsupaszítottak?

A város egyik legfiatalabb hajdani főutcáját (van belőle jópár) a luxus hübrisze szerkeszti térré, a csillogó réz, a márvány, a finom bőr, a ritka fa, a kristályüveg és a friss virágok mindig friss és mindig eltúlzott vonalai, felületei, illatai az önteltségével magára maradó türannosz antik tragédiából ismert figurájának allegóriái, bennük oly elveszetten, megszeppenve, tanácstalanul, összezsugorodva kódorog az ember, mint a zsarnok lelkében a lelkiismeret. Ez nem a harmónia, az aranymetszés, azt isteni arányok, hanem a túlzás, a mértékvesztettség helye, üressége, magányossága az önnön nagyságától megrészegülten magára maradó nyugati civilizáció temploma, melyet mostmár (egy jó ideje) épp azon népek gyermekei látogatnak, amelyeken tiporva nem is olyan rég a nyugati ember még a létezés csúcsára tört. Ők ücsörögnek a számukra tisztára sikált üvegkirakatokban, közszemlére téve gazdagságukat, ők alszanak a ropogósra keményített ágyakban, s ők tartanak triumfust a hullámzó fehérember tömegekre méretezett járdákon.

Akár a szellemek a dagerotipiákon, úgy bolyonganak a jobbára üres teraszsorok közt a fekete-fehér fotókról itt ragadt figurák; akár a sarokban gubbasztó vén indián Buffalo Bill cirkuszában, a bizarr idegenné sorvadt hajdani bennszülöttek egy-egy példánya.

A Dicsőség Elmúlásának Templomában ők az áldozópapok és áldozati állatok egyszerre. Például a csálinger, akinek csokornyakkendőjét valaha kacér amerikai sztárok csipkedték, kávéfoltos kötényébe mesés borravalók csusszantak, ma már

minden meggyőződés nélkül darálja gépiesen a hellómiszter, pizzaforlancs, gudkafi – mondatot, akár a megakadt karcos bakelit.

A főpap törzshelye évtizedek óta az utca közepe táján álló egyik szálloda kávéházi terasza. Nem a fal mellett, hanem a járdaszegélynél, ahová könnyen ki lehetett pattanni a kabrióból, be lehetett surranni a taxiba, ugyanakkor jól szemügyre vehető volt az ember mind a sétálók, mind az autók irányából. A figura maga az idővel hiába dacolni próbáló ember emlékműve, állhatna elevenen vagy bronzból öntötten egy tér közepére helyezett piedesztálon, teste magán viseli mindazon lehetséges beavatkozások nyomát, mellyel a jelen technológiái a szövet öregedését megakadályozni, vagy még inkább elleplezni, elhazudni igyekeznek. Azonban paradox módon pont ezen eljárások teszik önazonossá a fickót, akinek egész életét a leplezés, alakoskodás, alakváltás, saját maga elől elsiklás működtette, az a rettenetes energiákat felemésztő folyamatos munka, hogy másnak mutassa magát, hogy épp ezáltal hozzon létre egy sajátos hibrid, körvonalak nélküli identitást, amelyben folyamatos áttűnésben van egyszerre több élet, több test. Nem mintha nem ugyanígy működnénk mindannyian, ám a főpapi szerephez méltóan ez a férfi oly csodálatos tündöklésben mutatta fel létünk eme sajátosságát, mint a szentséget a magasba tartó vibráló aranyszálakkal kivart öltözéket viselő, ékkövekkel díszes süveget hordozó pontifex maximus.

Ha zakójának szabásával, nyakkendőjének mintájával, cipőjének varrásával, a bőrének virágillatú kipárolgásával és történeteivel elbűvölte partnerét, az már kevéssé figyelt azokra a mozdulatokra, a szem körüli ráncokban megülő árnyékokra, a külvárosi dialektusból a hangáradat repedésén be-beugráló diftongusokra, a szóvirágok mögött rendre felsejlő féltudásokra, a választékosnak szánt, de dagályossá sekélyesedő, folyton-folyvást összekuszálódó mondatözönökre, melyek leleplezték a Nagy Színlelőt, a Mimikri Földi Helytartóját. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a Mester jó érzékkel olyan kapcsolatokat teremtsen, amelyek minimalizálták a

leleplezés kockázatát, hiszen az elsődleges cél a saját fejlesztésű mesterséges intelligencia fentartható fejlesztése, üzembiztos működtetése, a folyamatosan növekvő eladások biztosítása volt, nem pedig a kritikai diskurzus, az önamaga mélységbe tekintés, a belenézéstől megszédülés. Ne kárhoztassuk érte, ki ne járna így el szívesebben? Ki ne akarná megúszni a szédülést, a hányingert? Kivéve néhány eszement figurát, művészeket, efféléket. Belőlük is lófrált szép számmal hajdan az utcában, a közönség kollektív lelkiismeretfurdalása kapta fel, röptette, na nem úgy emberünk, aki kikacagta őket, legérdesebb nyelvű ellenségük volt, kíméletlen, sustorgó megjegyzéseitől nem volt menekvés.

A magabiztos debattőr, az ellenállhatatlan sármőr, a megfoghatatlan, körvonaltalan, mégis mindig élre vasalt amorózó, a koccintásra mindig kész víg cimbora úgy siklott a tömegben, úgy cikázott az asztalok, a mondatok, a titkos kézfogások közt, akár egy angolna, és senkinek nem tűnt fel, hogy mozgása igazából nem a teniszjátékoséra, nem a tangótáncosra hasonlít, hanem a porfelhőben úszó grundon cselező kölyökre, a kismotorral a csúcsforgalomban elillanó piti tolvajra. Dehát itt senki nem firtatta, ki honnan jön, kinek miből telik, amíg telik, ez a dombra felkúszó két kanyarnyi mikrokozmosz (terrárium, rezervátum) csak befelé figyelt, csak befelé fordult, igazából a legsúlyosabb illetlenségnek számított, ha valaki akár csak egy halvány utalást tett arra, mi is a helyzet vele odakint, az űrben, ahol a sötét anyag honol, hiszen ezzel feltárta, hogy mindenkinek megvan a maga másik alakja az itt viselt szkafander alatt.

Talán pont ezért is volt fontos, hogy minden este, vagy amikor csak lehetett, egymás előtt lemeztelenítsék magukat valamely szállodai szobában, hogy csak testek legyenek, csak hús, csak bőr, csak nedvek. Az egymásnak megnyílást, a másikba hatolást nem az őszinteség, az igazság vágya hajtotta, hanem a másik elől folyamatos rejtekezésé, és a másik birtoklásán át az önmagukról megfeledkezésé, vagy inkább önmaguk eltüntetéséé a másik birtokba vétele által, a másikban.

Amikor aztán kora reggel, de még az utcaseprők érkezése előtt (gyakran már ott

kávéztak az első kanyar alatt, a téren), újra kilépett a flaszterra, s sietős léptekkel eltűnt az egyik keresztutcában, senki nem követte, hogy milyen autóba nem száll be, hogy a közeli városfalon túl a külvárosba induló egyik buszra ugrik, hogy aztán – gyakran már a gyerekek iskolába indulása után – beessen a valahanyadik emeleti kis lakásba, elkoslasson a konyhában mindig hátat forduló felesége mellett (falusi teremtés volt, a világ minden kincséért, a világ minden megaláztatása után sem hagyta volna el, rúgta volna ki, mert az odahaza a szégyenek szégyene volna), s bezuhanjon a mindig lehúzott redőny mögött mindig vetett ágyba.

A két lány, akit ennek a nőnek nemzett, úgy tudta, zenész egy éjszakai lokálban (tanult valaha szaxofonozni, a biztonság kedvéért tartott is otthon egyet, s azt hazudta, akkor gyakorol, amikor üres a ház, mindenki dolgozik vagy iskolában van), az asszony meg cinkosan asszisztált addig, amíg megvolt a kosztpénz a kredencben (valahol gépírónő volt félállásban, hogy el tudja látni a házimunkát). Egészen addig, míg épp az egyik híres politikus elrablása napján az orvos nem közölte vele, hogy gyógyíthatatlan.

Otthon nem szólt egy szót sem, közelgett végre a bosszú ideje. Mikor elérkezett az utolsó stádium, az akkor már bakfis csemetéktől elbúcsúzott, felfedve előttük apjukról mindent, amit csak tudott vagy sejtett. Pár nap múlva egy reggel a férfi üresen találta a lakást. A konyhaasztalon hagyott levélből tudta meg, hogy felesége már nem él, a lányok pedig összecsomagoltak mindent, ami elfért a bőröndbe, hogy elnyelje őket valamelyik betondzsungel. Nem is hallott róluk soha többé, nem tudta meg, hogy unokái születtek, hogy az egyik pszichológusként praktizált egy korházban, a másik meg cipőket adott el a belvárosban, ugyanabban a városban, mégis legfeljebb véletlen futva össze olykor az utcán, mert egyikőjük sem akart még a találkozásokkal sem emlékezni arra, mit hagyott maga mögött.

Neki pedig végképp nem maradt más, mint folytatni azt, amit eddig. Gondolhatnánk, a hazugság kényszere alóli felszabadulástól meg is könnyebbült, talán így is volt.

Teste mindenesetre biztosan nem tört meg, még jópár évig sikeresen dacolt az idővel,

a szövetek sehogy nem akartak megereszkedni, a májfoltok csöndben várakoztak a felszín alatt, a zsírok vidáman égtek és soha le nem tapadtak lustán, a hajhagymák erősen kapaszkodtak. Most, hogy már nem adta haza a kosztpénzt, felfogadott a házban egy asszonyt, aki gondját viselte az odúnak s a ruhatárnak (az is úgy tudta, zenész, mert a gyerekei még arra sem méltatták, hogy a szomszédok előtt leleplezzék), sőt még maradt is belőle arra, hogy immár ne busszal, hanem taxival jusson haza, ha úgy tartja kedve. Saját autót soha nem vett, jogosítványa sem volt, mert az nem lett volna méltó hozzá (egy márkitól hallotta egyszer, hogy aki szállodákban éjszakázik, nem alacsonyodhat le addig, hogy maga üljön volán mögé).

Az utcából szépen lassan kikopott az élet, de ő nem volt hajlandó, nem hajlandó tovább állni, itt maradt, hogy őrizze a múlt kísérteteit, hogy elcsevegjen még velük, hogy életben tartsa a fekete-fehér fotókban papírra préselt alakokat, szavakat, mozdulatokat. Meg van arról győződve, hogy vele fog meghalni az a világ, amelyről valaha azt gondolták, maga az örökkévelóság.

Legendarium Urbis Luigi Tozzi: The Memoir (Hypnus Records)

A város peremén, a talán sosem volt ipari forradalom romjai között, ahogy egy ezredfordulós metropoliszhoz illik, éjszakáról éjszakára felizzik a techno parazsa, a törött üvegtáblákat megremegteti a monoton basszus, a csarnokok padlójának porát csoszogó, tapodó lábak verik fel (vagyis dehogy, hol vannak ezek az idők! ma már újrahasznosított gumipadló szőnyege nyeli el a léptek surrogását, dobogását), a felüljárók betonoszlopain, de még a túlnan húzódó szomorú házsorokon is a stroboszkóp és a reflektorpászták tükröződései, árnyvetései játszanak. A dílerek által jól tartott járőrök a lehúzott ablakban könyökölve merednek maguk elé, nehogy észre kelljen venni a ritmikus villanásokat, nehogy meg kelljen hallani a morajlást, amely mintha a város zsigereiből kelne, hogy négynegyedről négynegyedre végigcikázzon minden élőn és élettelenen.

A csarnokokban, mint hajdan a keresztények titkos miséin, révületet, a mindennapokból menekülést, feloldozást kereső, zaklatott, meghasonlott, bizonytalan és sziklakemény lelkek, a kiszámíthatóság unalmában váratlanra, kockázatra, veszélyre vágyó, vágyakozni vágyó, a vágyat akaró tömegek járulnak a ceremóniát vezénylő mester emelvénye elé; az pedig tanítását döngő hangrendszerekben, mély és magas hullámok rafinált együttesében nyilvánítja ki híveinek, akiket nem a napsugár érintése által életre keltett színes üvegminták, hanem robotok által gyártott krómtestbe szerelt nyalábok, képernyőkre vezényelt bitáradatok vonnak fénybe. Hogy ki mit keres itt, hogy ki mit hall meg, hogy melyik test hogyan reagál, hogy melyik elme mit tapasztal, foglalkozzanak vele a tudós – ahelyett, hogy maga is beállna a körbe, ahelyett, hogy maga is a végsőkig feszítené izmait, pulzusát az egekbe pumpálná, csatakos ruháját magáról lehajigálná. Nem tudósok kellenek ide, hanem megszállott

misszionáriusok, mártíriumra kész elvadult jámborok, és hol teremne belőlük dúsabb fürtökben, mint épp itt, e városban.

A techno már jó ideje a teológiai kutatások, elmélkedések tárgya. Nem dal, nincs eleje, nincs vége, nem indul valahonnan és nem jut valahova, nincs verso és refrén, hanem csak ciklikusan ismétlődő szekvenciák egész a végtelenig. A techo az univerzum pulzálása, embertelen struktúra. A beat, mint zsoltár, a dj mint a jó pásztornak vagy a seregek urának, a harag hangjának metaforája jóideje több, mint költői kép, egyesek számára alapos, hiteles megszemélyesítése, képbe öntése a mindenhatónak, a mixer és a hangfal a frigyláda, a szövetség hordozója, a dubplate pedig az új kőtábla, amire az új szentírás van felvésve.

Vagy épp ellenkezőleg, mindennek a legradikálisabb tagadása - maga a Semmi, a legmélyebb bugyor. (Nyilván eszükbe jut, de e helyütt nincs mód (és kedv, és akarat és tudás sem) a zene, a matematika és a metafizika össszefüggéseiről szóló évezredes diskurzust akár csak dióhéjba is gyömöszölni, a mostani viták, eszmecserék is hivatkozzák bőven az érveket és ellenérveket, idézik a felgyűjtött tapasztalatokat.) Az egyetemi fakultásokon, a számos könyvtár még számosabb kutatói asztalánál, a nagy paloták és kancelláriák folyosói zugaiban jó ideje folyik a sustorgás isten létezésének legújabb érveiről, a hit vadhajtásairól vagy a legigazabb, legközvetlenebb manifesztációiról. Közönség előtt nem publikált, mégis olvasott és interpretált értekezések, tézisfüzetek, pamfletek, esszék, tárcák, monográfiák sora tárgyalja: Isten a technoban lakozik, a technoban nyilatkozik meg, nyilatkoztat ki, Isten maga a techno - vagy a techno maga Isten (meg)tagadása.

Erről persze a csarnokokban a mellkasát a basszusnak odatartó, idegszálait a felcsavarodó dallamnak odavető, testét, identitását feledő - vagy inkább felfüggesztő - tömegek mit sem tudnak, fogalmuk sincs arról, hogy súlyos beszélgetések tárgyai, vad viták, kegyetlen játszmák indukálói és érvei.

Azok pedig a távolból figyelik, szemmel tartják őket, akik kitalálják, szavakba foglalják, fogalmakba szuszakolják azt, ami a szavakon túl történik meg, mit sem tudnak arról, milyen az, amikor a pultban álló igaz pásztor (akár az, aki a tisztás partján, a magaslaton áll és kurta füttyeivel tereli a nyájat), megcsavarja a potmétert, fogalmuk nincs arról, mi is történik akkor, amikor egy másodperc kihagyás, az épp egy lélegzetvételnyi szünet után megdübben a mélynyomó, felvonyít egy magas hang, akárha az a bizonyos harsona harsanna, és valóban véget ér egy világ, meghasadnak a függönyök, hogy mögöttük, a sikolynyi repedés rései mögött feltáruljon az, ami se nem félelmetes, rettenetes, se nem csodás-gyönyörűséges, mert csekély a legnagyobb elme is ahhoz, hogy csak bele is markolhasson, hát még hogy megragadja.

A kegyelem ezen állapota nem szokványos, nem mindennapos megtörténés; a szektások között aprokrifokként terjednek a beszámolók azokról az éjjelekről, hajnalokról vagy éppen fényes nappalokról, amikor ez bekövetkezett. Amikor nem egy sarlatán, hanem egy valódi pásztor vezette a nyájat, amikor átvezette őket tengereken, megnyitotta a hegyek gyomrát, megmutatta, mi lakozik a Holdon túli világban. Mint ahogy nem minden vasárnapi misén, nem minden hajnali zsolozsmán, nem minden oltár elé borulásban, nem minden térdelésban mutatja meg magát, ahogy teljesen független ez attól, hogy ünnepbe öltözött-e az idő és a tér, vagy csak van a maga szokásos módján.

Ezen apokrifoknak visszatérő tárgya egy tér a város sűrű szövetében. Egy hajdan büszke, ma romladozó paloták, rég lehúzva feledett redőnyök, lassan elmálló feliratok övezte tér, ahol pont ugyanúgy verődnek csordába a járművek, mint bárhol máshol (a motorháztetőt, a szélvédőt itt is belepi az esővel jövő szaharai homok), ahol a macskakő pont ugyanúgy hullámzik (taraján a esőben úgy siklik a fény, akár a leggondosabban vaxolt deszka), ahol a szemetet pont ugyanolyan ritkán söprik ki a sarokból (s ezért pont ugyanúgy kekeckendek az autók lemeztetőjén éjjel a sirályok),

mint a város összes többi terén - ahova pont ugyanúgy be-becsap a kapatosan vonuló, a várostól rémült, zavarodott extázisba eső turisták, a tikkadt vásárlók vagy a közeli iskolából cigiszünetre kilebbenők ricsaja. Csakhogy aki a megfelelő pillanatban (az idő haladtának egy bizonyos pontján, amikor épp abban a testi és testen belülikívüli állapotban) érkezik el ide, magával a Ceremóniamesterrel találkozhat. Van itt egy szobor, az egyik koszosfehér homlokzatba épített, dús girlandokkal kerített fülkében egy dicsőséges Krisztus, amely körül a világítás olykor hirtelen szakadozni kezd, látszólag - az erre járó, az ezt tapasztaló arra méltatlan, illetve nem az alkalmas állapotban lévő számára - véletlenszerű kapkodásba, pislákolásba fog, ami pedig egyáltalán nem a értelmetlen áramköri zavar, hanem maga a kinyilatkoztatás. A hideg fehér fény (zaklatott? harmonikus? ki hogy érzi maga maga szerint) vibrálásában, vibrálásával üzen ott és akkor, itt és most az embernek a Teremtő. Fehér zaj, a fény és a hang eggyé olvadása, a membrán nélkül a gyomorba hatoló, a szívet szaggató, az idegeket kantárszárát iszonyatos erővel megrántó és zokogásig szeretettelin megsimogató hullám. Christus est techno.

Mint minden szóbeszéd, mint minden titkos tudás, ez is terjed persze, mindenféle fülekbe eljut, éjjelenként magányos lelkek csakúgy, mint harcias csapatok járják az utcákat, próbálnak a tér nyomra bukkanni, próbálják kifürkészni a Mindenható üzenetét. Még olyan is van, aki megpróbálja magát olyan direkt olyan állapotba juttatni, hogy megkapja, hogy kicsikarja a kegyelem állapotát. Még az is meglehet, hogy ott köröz a téren, le-fel járkál a szobor és a kihunyó-felvillanó fény alatt, mégsem veszi észre, vagy nem hisz a saját szemének, szívének. A Kőkrisztus meg ott áll mozdulatlan a fel-felpislogó fehérségben, kezében a lándzsamód tartott feszület, lábát és csípőjét úgy rogyasztja, mint egy új barátjára váró utcakölyök, aki mindenét odaadja, aztán kacagva magára hagyja azt, akit teljesen, egy örök életre magába habarított.

S hogy én ezt magam honnan tudom? (Az még hagyján, hogy tudom-e, hanem, hogy el is mondom.) Hogy hallottam-e a fehér zajt, hogy álltam-e a DJ pultja alatt? Fülembe, kezembe jutott az apokrif szóbeszéd/irat? Hogy olvastam-e erről traktátust könyvtár homályában, internet bugyrában? Ugyan minek bizonygatnám ezt vagy azt, vagy az ellenkezőjét. Aki (nem) hiszi, járjon utána.

A római fiú Szóljon közben a Capocotta non è Kingston Emilio Stellától!

Ha olykor felpillant, orra előtt araszoló sorokat lát, az alagút felé enyhén lejtő völgyben afrikai homoktól fakó, piros, fekete, szürke, kék, sárga, zöld, fehér tetőket, ritmusuk akár az oldalt sorakozó épületek poszthumán harmóniája. Míg mozgásba a sor, elkészíti napi cigaretta adagját, közben üzeneteket ír, híreket olvas, készíti magát a napra, ahogy a mellette csoszógó járműben a nő, aki körmöt reszel, púderez, rúzsoz (a múltkor arra lett figyelmes, hogy egy srác a szemöldökét szedte). Közben keresgéli az épp e reggelre való zenét is, Aspettando il sole, Dj Gruff, Sud Sound System, Poeti estinti, Barracruda, Bolo by night, sorok, amiket motyogni lehet, amiker fals hangon énekelni lehet, amikre mutogatni és bólogatni lehet.

Ahogy a kormány alatt babrál, tesz-vesz, napról napra formátlanabb combján morfondíroz, azon, hogy a nadrág rugalmas anyaga mind nehezebben tartja kordában a szétfolyó húst. A has mind terebélyesebb domborulata, a zsír mind dúsabb halma akár egy nukleális óra, kérlelhetetlenül mutatja az idő múlását, a hajdan feszes szövetek engednek a bomlás ellenállhatatlan csábításának, a gravitáció kozmikus erejének. Ha a tükörbe les, hogy felmérje, mi a helyzet a háta mögött, nem is annyira az utána csoszogó maszatos szélvédője mögött felsejlő arcot, hanem saját táskás szemeit, az ereszkedő bőr redőit látja, akár a földkéreg araszolása, a ráncok mind lentebb csúsznak. Hiába őrzi még a majdnem tarra nyírt koponyán tekergő hajtincs a hajdanvolt révek mámorát, hiába jelzi a szakáll, hogy tudja, mi a szitu mostanság, hiába a fülcimpán soha be nem hegedő lyuk, az ing alatt kushadó tetoválások színes cirkusza, ez a test már menthetetlen, feltartóztathatatlan tart a széthullás felé, az atomok már más rendeződést kívánnak, szabadulnának ebből a kombinációból.

Annyira elmerül saját végességének és a világ hiábavalóságának szemlélésében (meg a korán kelő ügyfelek türelmetlen mondataiban), hogy amikor a felfelé kapaszkodó nap átemelkedik az körgyűrű katlanának partján épült betontömbökön s egyik sugárnyalábjával megböki szemét, rendesen meglepődik, meghökken; kizökken a mélyen filozofikusnak gondolt, a világ nagy rendszerét átfogni gondoló elmélkedésekből, s a szemébe tűző fényről eszébe jut egy huszonöt évvel ezelőtti vasárnap reggel, amikor a haverokkal (mint minden vasárnap akkoriban) épp vonatoztak át a másnapba, hogy a tengerparton öblítsék ki testükből az éjszakát.

Akkor még ezekkel az öröktől fogva rozsdás, foszladozó, repedezett bőrökkel és zománcokkal borított kocsikban jártak a kölykök a vízhez. Járt persze sok mindenki más is, öregek és családok lurkóstul, őslakosok, betelepülők és idegenek vegyesen, a nyitott ablakokon örvénylő menetszél száz és száz izzadó test szagát keverte meg, és húzta ki, hogy elterítse a szegénynegyedeken, a pinealigeten, s ráncigálta magával a bent lüktető (még kazettáról adagolt) basszusokat, mert a vonat még nem a szabadulás helye volt, hanem legjobb esetben az átzsilipelésé, itt még bőven hatottak a savak és mindenféle molekulák, ide még kiterjesztette csápjait az éj.

A fényben máshogy csillogott, máshogy vibrált, de még jelen volt, és a kölykök nem eresztették, hagyták hadd rázza még őket a kocsi rossz rugózása és a mélynyomó keltette, gyomrot rezgető hanghullámok folyama. Míg vonaglottak, tekergőztek, egymás testére tapadtak, sivítoztak, káromkodtak, de csak a nyelv zenéje, ritmusa miatt, mert ezek a szavak siklottak a legjobban, nem pedig mert bárkivel bármi bajuk lett volna, a vagon népe kinevette, megvetette, leköpte, irigyelte, szólongatta, leordította, lebuzizta, ledrogosozta, letolvajozta, lecsavargózta, lehuligánozta őket. Ők meg se hallották, lepergett róluk minden átok, fiatalságuk páncélja áthatolhatatlan volt, legyőzhetetlen.

Aztán egyikőjüket egy éjjel túlhevült testtel, a legdurvább technonál is vadabbul lüktető szívvel vitte el a mentő, és soha többé nem jött velük a partra, egy másikkal fertőzött

tű végzett, egy harmadikat pedig valami tüntetésen vertek tolókocsiba a rendőrök (akkoriban azt se tudta, milyen színű zászló mint jelent, apja nem volt se kommunista, se fasiszta, csak annyit tudott, hogy ha esik az eső, ha hűvös van, és nem lehet a parton heverni, a vízben tocsogni, akkor unalmában sok hülyeségre képes az ember), ő meg igazán megrettent, hogy a páncél mégsem véd meg mindentől, így aztán ahogy egy filmben hallotta, egy filmben, ami nem, nem térítette meg, viszont megformálta ezt a mondatot, ami jókor volt jó helyen - ő inkább az életet választotta, a színes tévét. Korábban kikacagta azokat, akik autón gurultak a klubhoz és onnan el, akik autóval jártak a tengerre, nem irigységből, ideológiától vezetve meg végképp nem, egyszerűen úgy gondolta, úgy tartották, hogy semmi nem ér fel a még sötét vagy épp kililuló, kisárguló hajnalban gyalog bandukolással, a megállóban baromkodással, a vonatban táncolással, most meg összespórolt egy öreg járgányra, mert akkor már javában dolgozott. Bár fogalma nem volt arról, mi is igazából a munka, mert nem hagyta, hogy rátelepedjen, csinálta, mert valamivel el kellett tölteni két szombat közt az időt, meg mert mindenki ezt csinálta, meg mert kellett a pénz, de nem a jövőre, nem a birtoklásra, csak arra, hogy mindig meglegyen a kora esti izgatott toporgás, a hajnali bandukolás, a reggeli zötykölődés, s aztán a rázkódó hassal kacagás a tűző nap alatt kiterülve. Talán hallott arról, hogy egyesek harmadik szemről, megvilágosodásról, a tudat tágulásáról, földanyáról, mikor és makrokozmoszokról áradoztak, őt csak az érdekelte, nem is, számára az éjjeli tánc, a hajnali hunyorgás, a déli nyújtózás a feszülő izmokról, a verejtéktől síkos bőrről, a lüktető ágyékról, a fül mögött, a koponyacsont alatt kelő bizsergésről szólt, a testről; nem a mindenséget, hanem a testet élte meg.

Ahogy a nap a szemébe tűz, el se mosolyodik, igaz, a szeme se rezdül, a szájszéle sem ereszkedik, csak a pupilla hirtelen tágulása és visszahúzódása mutatja, mi történik odabent. Aztán visszabukik a tekintet, visszacsuklik a kéz az ölébe, és folytatja, amin épp ügyködött (talán cigaretta, talán egy üzenet, talán egy új hír

megnyitása).

A nap áztatta körgyűrűről az út a város sűrű szövetébe hatol, a fényről az árnyékba fordul, lehet labirintus, rejtélyek, titkok és tudások helye, de lehet erek hálózata, hús és csont között tekergő, éltető anyagokat szállító kapillárishálózat. Ő igazság szerint semmi misztikusat, semmi mágikusat nem lát ebben a tekergésben, hálózásban, ha már hasonlítani kellene valamihez, akkor a testet mondaná. Nem metaforákban gondolkodik, hanem anyagban. A szív számára nem plüss, nem csokoládé, hanem izom és vér. Kis műhelye épp egy templommal átellenben kuksol egy enyhe kanyarban, mindig árnyékban, míg a szemben magasodó koszosfehér travertin homlokzaton, olykor, ha felpillant a munkából, felfigyel a lassan, szinte alattomosan kúszó fénypászmára, de számára ebben nincs semmi túlvilági üzenet, összefüggés, kapcsolódás, bármire is utalás, analógia vagy épp feltárulás. A kő az kő, a fény az fény, ennyi és nem több. Keze között nap mint nap mesterművek és fércmunkák fordulnak meg, mindenféle korokból való vásznak, rajtuk hol csontosra száradt, hol még nedvesen friss festékrétegek, ő megméri őket, keretre feszíti, lécek közé illeszti, használhatóvá s így értékessé teszi a haszontalant. A vászon számára vászon, a festék csak festék, nem foglalkozik azzal, mit akarnak mutatni, üzenni vagy épp elfedni, elhazudni. Kliensei talán pont azért járnak vissza, mert nem akar ítélkezni, megfejteni, okoskodni, megmagyarázni, vak arra, amit mások művészetnek neveznek, viszont ujjbegyei mindig pontosan kitapintják az anyag minden rezdülését, a legapróbb hullámot, foszlást, túlfeszülést is, amit mások tökéletlenségnek, torzulásnak tartanak, de számára nem ítéletek, nem vélemények, nem értékek és nem hibák, nem gyengeségek és erények, csak az anyag megtörténései.

A világ anyagból áll, ezzé-azzá, testté, tárggyá, kővé, hússá, szövetté rendeződik, aztán szétpereg, hogy új formára váltson. Így megy ez, mióta világ a világ, így megy ez, míg világ a világ.

Valaki más városa

Számtalannál is több legenda szól a Városban az ide tévedt külföldiekről, viselt dolgaikról, mindarról, ami itt esett meg velük. Közülük is külön kötet-sorokat kapnának a

művészek,

csak

a

festőké

is

felérne

egy

tisztességes

írófejedelem

életműkiadásával. Kimeríthetetlen kút ez, akárhány vödörrel meríthetünk belőle; most húzzuk elő egy franciáét, akit annyi Hegyeken túlról lebandukolt társához hasonlóan egy örök életre (de a múlandó földire egész bizonyosan) rabul ejtett a fenséges romok, a kupolák látványa, a kutak csobogása, a szoknyák suhogása, a trágár szavak áradása, a környékbeli dombok ecetszagú bora, a piruló szalonna, a tömjén és a napon rothadó hal szaga, no és persze önnön képzelete és hiúsága. Úgy volt az akkor, mint most, pont úgy, hogy a magukat kereső idegenek mohón habzsolták mindazt, amit a város elébük terített, ölükbe dobott, míg tovább élte - hátuk mögött kacagva és szitkozódva - a maga életét. Az akkor még télen kövér, nyáron sárgára sült fűvel borított fórumon alig pár oszlop, faldarab hirdette, hol lüktetett egykor a birodalom szíve, a nemrég emelt templomok körül birkanyájak legelésztek, bivalyok kódorogtak, éjjelente meg erszényre, kéjre vágyó hegyi kamaszok kujtorogtak az árnyékok között, akiket az éhség és a gerjedelem űzött le a szamár- és rozmaringszagú falvakból. Az idegenek meg - a paloták szivárványbrokátba burkolózó lakóitól a sápadtegér szeminaristákig - sétaplácájukkal, kopott cipőjük orrával a földet kurkászták egyre, hátha nekik fordul ki a földből valamelyik cézár kincse, de legalább egy agyagpipa csorba csonkja vagy egy márványszilánk, amit hazavihetnek szuvenírnek. Persze mindannyian arra vágytak, hogy egy márványfejjel, egy urnával, Herkules vagy Héra szobrával, netán egy mártír teljes csontvázával térhessenek haza, s akinek erszénye engedte, elégedetten vethetett távoztakor még egy utolsó pillantást a dombok ölelésében, a tenger felé lustálkodó síkon füstcsíkokat eregető, folytonos harangzúgásban fürdőző Városra. Hogy eredeti vagy hamisítvány volt a

gondosan a ládába csomagolt zsákmány, kit érdekelt, az számított, hogy ez a levegő, ez a föld, ez a víz és ez a vizelet szentelte meg.

De voltak, akik nem trófeát akartak gyűjteni, hanem a látványt nem akarták elereszteni, rettegtek attól, hogy hazatértük után képzeletükben elhalványul a kép, így olcsó metszetektől az impozáns vásznakig hordták szét a Várost. A festők meg, akik fiatalon mind azért érkeztek, mert remélték, sőt hitték a legmélyebb vallásos hittel, hogy a tökéletes harmónia világában időzve, abban a térben, ahol valaha mindent távolságot az aranymetszés mért ki, beléjük hatol, eltelíti és átlényegíti őket az isteni geometria, s kezükkel újraalkothatják az Rendet, amit a romok, a ködbe kéklő távolságok épp csak sejtetnek, gyártották nekik készségesen az emlékképeket.

Rendre az történt, hogy amint a Colosseum árnyékában, Titus diadalívének hűvös kövéhez vetett háttal, a Capitolium lejtőjének egyik kitülemkedésén gubbasztottak táblával az ölükben, szénnel a kézben, odalépett hozzájuk egy kíváncsi bámész, aki tudásuktól és a felvázolt látványtól felcsigázva pénzt ajánlott a készülő rajzért, vagy egyenesen meghívta magához a bérelt lakásba vagy villába, hogy ott vászonra vigye, a legapróbb részletekig kidolgozza, a valószerűtlenség határáig kiszínezze a vázlatot.

Mikor aztán e jókezű ifjak rászoktak a könnyű keresetre, a vidám, sokszor dévaj társaságra s a könnyen megszerezhető bűnbocsánatra, már otthon előkészített darabokkal várták a vevőket. Sőt a legügyesebbeknek, a legjobb ivóknak, a legjobb szeretőknek már ki sem kellett mozdulni otthonról, házhoz jöttek a megkeresések, egyik

hintó

a

másik

után

gurult

be

az

utcába,

hogy

aztán

a

legeslegszerencsésebbeket magával is vigye, akár idegen városokba, Nápolyba, Velencébe, Londonba, Párizsba, Varsóba, Moszkvába, Bécsbe.

Volt viszont egy fickó, aki nem a fórumok legelőin, az oda ereszkedő-kapaszkodó dombok lankáin kereste a szerencsét, hanem az idegenek által kevéssé kedvelt, mert örökké bűzösen lanyhán vonuló folyó környékén szeretett lófrálni. Nem az itteni kocsmák homálya, nem a zsidó kabbalisták padlásszobái és nem a kolostorok

alagsorában

hallgató

titkok

izgatták,

hanem

a

víz,

ahogy

kérlelhetetlen

egyhangúsággal csócsálja a köveket, hogy szemcséről szemcsére hordja el az egykori hidakat, a templomok lábazatát, a beléje dőlt márványoszlopokat, s viszi magával a nádasok takarásában, a dombok karéján túli tengerig, ahol aztán, egy emberfia nem látta szigeten, mélyen a víz alatt, ott ahová soha nem hatol le a nap fénye, újra összerakja a tömböket, a tömbökből a falakat, az egész várost. Ezt a valaholi seholnincsent nem a Város másának képzelte, hanem egy még csodásabb, még szeszélyesebb, ugyanakkor még tökéletesebb helynek, amely épp azért tökéletes, mert nem a tökéletlen emberi tudás, hanem a Véletlen építi. Vagy ha nem a Véletlen, vitázott magával is, akkor a Természet, azaz Isten maga, ami tulajdonképpen mégiscsak a Véletlenként mutatja meg magát rejtőzködve az ember előtt. Ha eladott hát annyi birkás-romos-pásztoros-forrásos mázolmányt, hogy ne éhezzen s legyen egy poloskamentes, száraz szoba, ahol pihenhet és képzeletben követheti a kőpor útját hullámról hullámra, áramlatról áramlatra, folyton a vízparton lófrált, de nem csak az iszapot tapodta gyakran lábközépig tocsogva, hanem ladikot is bérelt gyakran, hogy a vízen vizslassa, mi történik a Várossal. Éjszaka meg, mikor észrevétlen tudott maradni, mert a két part közt ingázó csónakok lámpásai épp csak egy ágytakarónyi derengést terítettek deszkák köré, a nekilóduló sodrásban óvatos de mégis rémült-erőteljes csapásokkal átküzdötte magát a sziget csücskénél a habokból kimeredő hídcsonkra, hogy az algáktól nyálkás, kagylóktól éles kőtalapzatra felhúzva magát, az egytelen álló ív sötétjébe kapaszkodva képzelje maga elé éjszakáról éjszakára a seholse kikötőket, rakpartokat, árbócokat, tornyokat és kupolákat. Ahogy a szinte robajjá vaduló vizet hallgatta, míg meg nem szárította a gönceit, azt képzelte, annak a távalaholi kikötőnek a lépcsőin ül, s várja egy hajó érkezését, várja a Városból a törmelékkel érkező híreket, várja soha meg nem érkező társait, a soha partra nem szálló halászokat és kalmárokat, a semmiből fel nem bukkanó utazókat. Addig ült ott, míg meg nem hallotta beszédüket, el nem kezdte

érteni nyelvüket, történeteiket, filozofálásaikat, civódásaikat, imáikat és átkaikat. Mikor már úgy gondolta, eleget hallott, újra az acélfehér csipkékkel cicomázott fekete habzásba vetette magát, hogy hazatérjen. Ilyenkor rendre másnap délig nem is nyugodott, őt is az a rettegés hajtotta, hogy elhalványul a korábban látott kép, s igyekezett megörökíteni, de legalábbis valameddig megmenteni valamit abból a helyből és abból az időből, ami a csonka híd kicsinyke szigetén, az ő aprócska Atlantiszán megmutatta magát. Rettenetesen büszke volt magára, hogy szét tudta húzni az anyag függönyét, hogy fel tudta hasítani a világ szövetét, s mögé tudott leskelődni.

Elbizakodottságában meg sem fordult a fejében, hogy lehet más is, aki erre képes.

Pedig voltak még néhányan, akiknek a Város fellebbente szoknyája korcát, s akikkel elhitette, csak ők találtattak érdemesnek arra, hogy megpillanthassák bokáinak alabástrom ívét, sőt, hogy azt higgyék, megsejthettek valamit az anyag sötétjében hallgató űrből. A hiúság a legnagyobb vétek, hiába zengték öntelten a papok a hajnali imádság alatt, ezek a derék emberek bizony semmit nem tanultak belőle, de ha egyszer megpillantani véltek bármit is a titokból, nem voltak képesek szabadulni a viszontlátás vágyától, pont úgy, mint az élveteg ficsúrok, akik a kurtizánok kegyeiért kujtorogtak napestig, izmuk sorvadtáig, vagy még azon is túl. Volt, aki a katakombák, hajdanvolt sírházak sötétjében kurkászott, volt, aki képzeletbeli börtönökké hajlította a teret, volt, aki kitalált képekkel töltötte meg a valós tereket és valós képekkel a kitalált teret, de csak kevesen pirultak el, mikor meghallották a Város egyszerre gúnyos és szeretetteli kacaját, mikor megérezték arcukon a legyintést, ami egyszerre volt pofon és cirógatás.

És most hallgasd meg Laura Bettitől a Je hais Rome-ot!

Antologia Urbis

Ez egy olyan vers, amit Róma mindig elővetet; elég csak a város emléke is, kivált, ha hidegre fordul az idő. Látni vélem azt a pulóvert, a jeges termet, ahogy belengi a füst, még a piros poharat és a csikorgó ruhát is, de a Pantheon megmászását csak elképzelni tudom, itt reped meg a szöveg, a hasadékban egy örökre láthatatlan maradó város, örökre láthatatlan arcok, itt reped meg a város, a szakadékban örökre érthetetlen mondatok.

Nemes Nagy Ágnes: Róma

A magasnyakú, fekete pulóver, a hajad, mint spanyol fiúk haja, s előtted, piros bakelit-pohárban, egy tinta-lila csokor ibolya. –

Kövér ecsettel kenték ezt a képet.

Be kár, hogy látszik rajta a lehelet, mely szád körül, mint cigarettafüst jár, belengve a jeges palota-termet.

Kint január. Csikorog a kötélen a ruha, míg a bóra ráncigálja, és odalent, a szökőkutakon a jégcsapok szikrázó körszakálla.

Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény lóg a szögön a hazai szalonna, s mint mikor felmentünk a Pantheonra, úgy szédelgünk a szoba közepén.

A római lány

A városhoz tartoznak a csápok s, térben és időben tekeregnek a tenger felé, a hegyek felé, keresztül-kasul a lapályon, vissza a múltba és előre a jövőbe; nem csak, hogy bekebelezzék, de meg is tartsák mindazt, ami hozzá tartozik. A város nem vonalakkal, falakkal pontosan kimérhető terület, a várost alkotó történetek a hajdani konzuli utak mentén szerte burjánzanak, hol hozzátapadnak, hol alá kerülnek, hol a távolabbi dombhajlatokba, hegytetőkre menekülnek.

Lukrécia szép és tragikus históriája egyike azon meséknek, melyeket ez a kőből, cédrusból és húsból álló kraken legerősebben ölel magához, melyekhez leginkább ragaszkodik immár évezredek óta. Csakhogy az az asszony, akinek emlékezetét könyvek, festmények, példázatok, atyai, hitvesi példálózások sokasága őrzi, valójában nem több egy hamis agyagbábunál. Egy szép szavakkal felöltöztetett, csupa vággyal életre lehelt kreatúra, akinek élete valójában egy nagyon más mese. A korongok egy soha nem is volt testre tapadnak, dehát maga a ragaszkodás a fontos, az hozza létre a maga tárgyát, valójában nem is érdekli, kire is fonódik, mi köré tekeredik.

Lukrécia mindig is a hitvesi erények példázata volt, ezért írta meg ilyennek Titus Livius, no meg azért, hogy történetbe formázza a királyok bukását, a köztársaság születését; ő volt az, aki - akár az áldozati oltárra a szeplőtlen tehenet - a csápok közé helyezte (hajította vagy áhítattal nyújtotta, mindegy is) szószülöttét, az igazit pedig végleg száműzte a hegyek közé, a polgárok villáitól, a templomoktól, a bűzös szegénynegyedektől északra, abba a kisvárosba, ahová az utolsó Tarquiniusok menekültek a bukás után.

De ne hibáztassuk őt! Ő csak szorgalmasan lejegyezte, amit mások tollba mondtak neki. Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A vesztesek jól elrejtették a magukét, ne találjanak rájuk a csápok, mert bizonyára halálos volna az ölelésük,

elrejtették abban bízva, hogy egyszer a diadalittasak uralmának is vége szakad, s napfényre kerülhet az igazság. Ami egyszer kiszabadul az emlékezés markából, jószerivel örökre el is vész. Hajszál híján így járt Lucretia is. Ha nem vonul ezen álmatag városkába vissza öreg napjaira egy bíboros, akinek palotája alatt a pincék etruszk sirkamrákba omlanak, s akinek éppenséggel nem a vaddisznóvadászat, hanem a múltban kutakodás volt a szenvedélye,

minek köszönhetően számos

kéziratot böngészett át a környék kolostoraiban, s több olyan írást is fellelt, melyek egyetlen változata itt vészelte át a sötét korokat, ha tehát nem merül alá még remegő térdekkel a múlt homályába, ha erőtlen ujjaival nem porolja le a porladó pergament, nem kapargatja vaksin, mécsese pislákoló fényénél a föld alatti kamrák falait, talán mindörökre ott is marad a szerencsétlen leány.

Képzeljük el, hogy telhettek napjai a feledésben! Vajon tudott arról, hogy hamis mása, ez a szépen feldíszített soha nem volt és mégis mindenhol jelenlévő teremtmény milyen fontos szerepet játszott a város életében mindezen rettenetesen hosszú időn át? Vajon mit szólt hozzá, hogy számtalanszor elmondták, eljátszották, számtalanszor megfestették, kőbe vésték, amint önnön szívébe döfi a tőrt? Pedig nem is saját keze tette ezt - hanem a férjéé. Hogy a nagy történet nem volna más, mint egy gyilkosság leplezése? A női erény nagy példázata aljas, gyáva elterelő manőver? Az igazság pedig nem is életfogytiglanra, de örökkévaló(tlan)ságra van ítélve?

A família vidéki udvarházának romjait a sehol és mindenben élő emlékezet sejti ott, ahol a délre tartó út elkezd kapaszkodni a dombokra, ahol a dús füvű legelőket először töri át a kőzet, mintha egy idők kezdeti előtti szörnyszülött csontjainak előfoszló darabjai (annak csak az ember gondolja, hisz a szegény jószág a valaha előtti korban csak élt és tette dolgát, mit sem tudva arról, hogy jön majd, akiben rémületet vált ki még az emléke is). Csak itt eshetett meg, mint általában a határmezsgyék senkiföldjén szoktak történni azok a dolgok, amiket a város igazán szégyell, s le akar tagadni, el akar feledni, de sehogysem tud, és így inkább önmagán kívülre száműzi úgy, hogy

közben lerázni magáról mégsem tudja. Ide, a város pulzáló húsán kívülre került, de még a város testére akaszkodó territóriumra helyezi a bíboros által talált elbeszélés csakúgy, mint Titus Livius évkönyve a helyszínt, ahol egy szörnyű éjszakán nem a házastársi hűség erénye hurcoltatott meg és magasztosult fel, hanem a hatalom és a birtoklás vágya diadalmaskodott, tiporta el két test és két szív egymásra irányuló, legyőzhetetlen vonzalmát. (Hogy ez is elmondható a hatalom és birtoklás vágyaként, most hagyjuk, valahogyan artikulálnunk kell a kontasztot).

Való (volt) s igaz, hogy Sextus Tarqiuinius, a királyfi olthatatlan szerelemmel kívánta Lucretiát, unokabártyjának feleségét. Csakhogy azon a vacsorán, melyen először találkoztak, az asszonyban is hasonló érzelmek ébredtek, mit ébredtek, úgy tomboltak, mint aki rémálomból riadva szörnyek erdejében képzeli magát, s észveszett vagdalkózásba kezd maga körül, világát nem tudván. A férfi és a nő alig várta, hogy elcsendesüljön a ház, s a nő hálószobájában egymás karjaiba omolhassanak, egymásnak eshessenek. Persze a férj, Collatius mint mindenki, aki tudja, veszélyben birtoka, mert a másikat nem markolja biztos kézzel, soha nem nyugvó gyanakvással volt hitvese irányában, így ezen az éjjelen sem nyugodott, titokban visszatért a házba a sereg táborából, s a hálóban a két szeretőt álmában kapta. Nem töprengett egy pillanatot sem, tőrt rántott és szúrt. Feje fölé emelte fegyverét, a lehető legnagyobb erővel sújtott le, akárha a csatatéren végezne ádáz ellenségével, vadászaton végezne a támadni készülő vaddal. A kölyköt a sebből feltörő vér permete ébresztette. Királyfi volt, sokadik a sorban, kései, elkényeztetett, bíborban született és nevelkedett gyermek, nem nagy harcos, a vér szaga, ragacsos tapintása undorral és rettenettel töltötte el, önkívületben menekült a házból, átadva ezzel a teret a férjnek, aki, amint a halálhörgés elhaltával kitisztult a feje, meglátta a helyzet kínálta lehetőséget. Régóta fondorkodott azon, hogyan csavarhatná ki a város vezetését fejedelmi rokonai kezéből, s most, a fiú menekülésével ölébe hullott a lehetőség. A történeteket a győztesek írják, s ezt a csatateret ő uralta, már csak rajta

múlott, learatja-e a babért, megnyeri-e a háborút, hogy aztán ő tartson triumfust a római fórumon.

Erre vágyott egész életében, s a vágy most beteljesedhetett. Biztos mozdulatokkal megalkotta a teátrumot, berendezte a színt, kiosztotta a szerepeket, s mikor minden részlet is a helyére került, beengedte a nézőket, ő maga pedig visszavonult a színfalak mögé.

Amikor

aztán

visszatért,

ékesszólóan,

a

legnagyobb

rétorokat

is

megszégyenítő hatásossággal adta elő a saját maga által írt szöveget, mely oly delejező erejű volt, hogy aki csak hallotta, azt hitte, valójában ő maga gondolja, tudja ezeket a szavakat, s az elmékben élő valóság, annak képe Collatinus akarata szerint formálódott át. Sextus elmenekült, magával vitte a teste által tudott, de elméje által nem birtokolt, ezért nem is létező igazságot. Ha a gyilkost nem volt képes megnevezni, története mit sem ért. Az egyetlen tanú, Lucretia pedig szavaktól megfosztva hevert az ágyban, ujjai a tőr markolatára merevedve, szeme hiába is meredt arra az ürességre, ahol az igazi tettes az ágy mellett állt, ahonnan testével kiszorította a valóság levegőjét, hogy meghajlítsa az időt és a teret.

A bíboros, aki nem csak a föld gyomrában, a kolostorok könyvtárában kereste a tudást, pontosabban, aki minden sötét teremben és kamrában a mágikus kaput kereste egy okkult tudáshoz, praktikái során rábukkant a valóság üresen maradt terére, s abban állva, varázsigéi által elő tudta hívni azt, ami hajdan megtörtént. veszedelmes tudás birtokába került, hiszen az egész akkori világot megrengette volna, ha kiderül, Lukrécia soha nem is létezett.

Ahhoz, hogy a világban rend legyen, kellenek - akár illúziók árán is - a biztosnak tűnő sarokkövek, ha nem rúgunk beléjük fájdalmasan, könnyen úgy érezzük, nincs is semmi a lábunk alatt, vagyis csak a semmi van ott, és ebbe bizony beleszédül, belebukik az ember. Így aztán inkább hallgatott ő is, de mert mégsem tudta magában tartani az igazságot, dolgozószobája falán saját kézzel megfestette azt. Hogy aztán a palota következő ura egy bomlott elméjű öregember fantáziaszüleményének,

delíriumos képzelgésének vélvén, saját maga, házanépe, az utódok, a kései korok bámész turistái megnyugtatására a közismert változat szerint átfestesse, s ezáltal az asszonyt visszabetonozza a tudás lenyűgözően és nyomasztóan hatalmas templomtornyának lábazatába, hogy ismét csak évszázadok múltán derengjen újra elő a festékréteg takarásából a kővé dermesztett áldozat.

A város teste

Az, hogy a város teste ezer sebből vérzik, egy metafora, de az, hogy a várost vér borítja, hogy utcáin vérpatakok csörgedeznek, vértócsák gyűlnek a sarkokban és szivárognak le a réseken át a múlt üregeibe, hogy felszívódjanak valahol a mélyben, az nem metafora, hanem az évezredek óta mindig megtörténés. Vér szivárog a bukósisak alól az aszfaltra, vér a horzsolt bőr hasadásán a kavicsjárdára, vér zubogott a feltépett testekből, míg golyók fütyültek, vér fröccsent a falakra a vágások irgalmat nem ismerő ereje nyomán, vér szivárgott át a kötéseken, vérrel hígított víz folyt és folyik a csatornákban. Hiába épülnek újra és újra az utcák kanyarulatai, kerül újabb és újabb kopóréteg a kerekek és talpak járta utakra, hiába rakják újra meg újra saját magából a várost, a falak közt ide-oda kongva hosszú-hosszú ideig verődik ide-oda a szakadó izom szisszenése, a repedő-hasadó csont roppanása, az az egyszerre tompa és éles hang, amitől megdermed a levegő a hörgőkben, kifordul a gyomor, akárhányszor meghallja az ember.

A sok egyéb látnivaló – lebbenő függönyök, nyíló ajtók, falragaszok, címlapok, márványból és húsból faragott tomporok, meg- és kifestett tekintetek, elsuhanó autók, araszoló buszok, csordultig telt kukák és önimádó kirakatok, az állatok és az emberek minden ürülékmocska – közepette nehezen vesszük észre a macskakőre száradt szerves anyagot, a fájdalom és a szenvedés testek által kilövellt és gyorsan felszáradó nedveinek, szövetcafatainak nyomát, ami pedig a város minden négyzetcentiméterét beborította már az idők kezdete (ab Urbe condita) óta.

De vannak olyan különös, kísérteties helyek, ahol a múltat borító rétegek egészen elvékonyodnak, amit a jelen nem szennyez, nem járkál össze. (Álljunk csak meg egy pillanatra... kicsit módosítsunk ezen a gondolaton, hiszen a jelen sem tesz mást, mint hogy magát ráolvasztja a korábban lerakódott üledékekre, tehát nem szennyez, nem bemocskol, hanem hozzáadja magát, a féknyomokat, a rágófoltokat, a lebomló és a

le nem bomló anyagok mikroforgácsait, a telefonok csöngését, a tűsarkak kopogását, a tornacipők csoszogását. Csak annyi a különbség, hogy mi magunkat már nem fogjuk

múltként

látni,

nem

fogunk

kívül

kerülni

a

saját

vadonunkon,

betondzsungelünkön.) Köztük vannak az én titkos helyeim is, azok a kapuk, melyeken számomra út nyílik a Városhoz, mint az a kőajtó, ami a Terminitől nem messze egy parkban áll, a mágus villájának romjai között. Az alkimista, úgy hírlik a misztikus Prágából költözött ide aranyat csinálni s más praktikákat űzni, ahogy aza akkoriban szokás volt. Kereste az átjárást a Másik Világba is, s úgy tartj a legenda, addig mormogta, írosgatta a kapufára a varázsigéket, míg egyszer sikerült is neki odaátra jutnia- nem is jött vissza sose többet. Az én kapuim nem ilyen mágikus átjárók, visszajárok, íme most is itt vagyok, de az is igaz, hogy sosem ugyanaz jövök vissza, mint aki beléptem. Kedves Olvasó, ne várd, ne reméld, hogy e titkos helyeimet itt vagy máshol felfedjem, ki tudja, neked működnének-e, s egyáltalán, a kapu attól kapu, hogy te találod meg, ezt megspórolni, elcsenni nem lehet. Látod, mindaz, amit itt olvashatsz, nem fog téged közelebb vinni a városhoz, nem fogod jobban ismerni, nem fogsz belenőni, csak ha megéled. Amit itt és most találsz, az csak az én biopsziám eredménye.

Van a legzsibogóbb nyüzsgésnek is néma pontja, amit bár milliók taposnak évről évre, de mégis szinte embereinél nagyobb léptékével, a pillanatnyinál, a gyorsan átrohanónál, az épp csak egy fotóra megállónál mindenképp hatalmasabbra növesztve a régi korok által, gondtalan dacol a mindig futó jelennel, és lekoptathatatlanul viseli magán múltja emlékezetét. Mint például az Égi Oltárhoz vezető hosszú lépcső, ami – ha eléggé fülelünk, ideális esetben késő este vagy napfelkeltekor, de akár a legnagyobb tolongás közepette is, akár az elrobogó busz vagy a dolgára szirénázva siető politikus konvojának lármájában is – még mindig visszhangozza annak a borzasztó hordónak a kopogását, melynek szögekkel kivert testébe zárták azt a néptribunust, aki álmodott egy nagyot, s azt hirdette vissza lehet

állítani a köztársaság hajdani, legendák ködébe veszett aranykorát. Vajon a kivégzésre összegyűlt titkos hívek és kárörvendő bámészkodók hallották a lefelé pattogó fa abroncsok közül elő-előtörő sikolyokat, kiáltásokat? Vagy a lépcső kemény köve

jótékonyan

és

irgalommal

takarta

e

szánalmas

zajokat

a

hangos

koppanásokkal? Vajon elég jól volt tömítve a hordó, s a részeken nem szivárgott elő vér? Netán egyre szaporodtak és vastagodtak utána, elhaladtában a csíkok, ahogy lentebb és lentebb jutott a menny helyett a pokolba tartó lépcsőn? Vajon hallott segélykiáltás, nyöszörgés, elfúló hörgés, míg az arra kijelölt szolgák a rettenetes koporsót a folyóhoz cipelték? Ami nincs messze, de annyira közel sincs, hogy ne fáradtak volna ki verejtékezve az izmok, ne szuszogtak volna káromkodva a tüdők és ajkak, míg leértek az iszaptól és mocsoktól sikamlós partra, ahonnan az uszadékkal, szeméttel, ürülékkel és halakkal együtt elúszott a hordó a megsemmisülésbe.

Az emberek kevéssé járta, nagy nevezetességnek nem minősített templomokban például egészen vékonyka a múltra rakódó szennyeződés. Ha például belépsz abba a kis bazilikába, ai az egyik császárkorban épült városkapu tövében bújik meg egy aprócska téren. (Már magán a kapun átmenni is igazi átlépés valahonnan valahova, kívül modern lakónegyed, kényelmesnek mondható bérházak, árnyas fasorok, tikkadt autócsordák minden keréknyomnyi helyen, az utcát a lehető legnagyobb természetességgel határolja sok kilométer hosszan a több mint ezeréves fal, a téglák élénkvörösen csacsognak egymás közt, pletykálnak a babakocsit kismamákról, a fázós-fontosan igyekvő ballonos férfiakról, a táskát cipelő iskolásokról, a járókeretes öregekről, akiket a dél-amerikai vagy fülöp-szigeteki gardedám felügyel, közben felemelgetik emlékeiket mindazokról, akiket a kapu felé tartva láttak erre jönni-menni, az idők folyamán erre sodródni, majd tova-tűnni, elenyészni a fekete mélységben.

Ahogy a kapu tornyai is közömbös alabárdosként bambulnak alá a köztük áthaladókra, akik a másik oldalon, a városon belül mintha a másik időbe, s nem csak másik térbe kerülnének (legalábbis az idegen (én) kedvvel fantáziál erről, aki nap mint

nap megteszi ezt az átlépést, dolga után sietve, nyilván csak ugyanolyan tíz métert tesz meg, mint előtte vagy utána, s számára nincs különbség itt és ott, kint és bent közt. De én megengedem magamnak ezt a csacska fantáziát.

Ha ott állok a téren, akárcsak gondolatban, vagy mint most, szavakban, ahol szinte sose jár senki, esetleg a szomszéd kapu kamerája mögött pásztázza a macskakövet egy tekintet, és a toronyra hunyorgok - ami még nem a későbbi korok égre nyújtózó építménye, még inkább zömök, örül, hogy túlél, bár az egymás fölött nyíló, a szelet átengedő boltívek szinte mégis kecsessé teszik –, látom, ahogy az a pap kiveti magát a magasból, hallom, ahogy tompán puffan a kövön. S ha véletlen nyitva találom az ajtót, odabenn az oszlopok, a tetőgerendák és a freskók hallgatagságában, hallom, ahogy a szekerce behasítja a kaput, s a sikolyok közepette a barbárok betörnek az épületbe. Vagy épp néma csönd van, csak térdeplő, a szentély felé forduló rettenettől remegő ima, ahogy a nehéz léptek közelednek hátulról, ahogy felszisszen a levegő a lendülő kardtól. A templomok padlójában nem csak feliratok töredékei, de a beletaposott emberi szövetek fosszíllái is mintákat rajzolnak. Van, olyan kődarab, törmelék, amit már így hoztak és építettek be, ez az igazi organikus építészet, ami a város és lakó testnedveiből és rostjaiból formál tereket, emel szerkezeteket, és van, amire e dekórumok már mai helyükön rakódtak, tokosodtak. És van olyan templom is, ami szó szerint vértócsára épült. Az örökké zümmögő utca oldalában, az itt megszokott módon semmitmondó, de mennyi mindent rejtő kőkerítés mögött, a píneák árnyékában megbúvó épületegyüttes, templomok, kolostori építmények kupaca a hirtelen beálló csöndben, szinte már magányosságban. Dehát pont erre van szükségük, ezt teremtik meg napról napra az itt élő barátok a világ azon részének kívülrekesztésével, ami számukra nemkívánatos. Néhány autónak, pár koldusnak és persze az ajándékboltnak így még épp helye van, de csöndes visszahúzódásukkal gondosodnak arról, hogy mégse irányuljon rájuk túl nagy figyelem. Pedig az Urbs egyik nagy történetének mementóját őrzik leghátul, a kert

végében. Míg máshol a Szenzáció, a Hír, a Történelem, a Legenda a legfőbb, a kitűntetett helyre van téve, hogy senki figyelmét még véletlenül se kerülhesse el, hogy könnyen megtalálható legyen, s ekként jól gazdálkodjon a zarándok, a kíváncsiskodó, a listatételeket kipipáló látogató számára, itt a legeldugottabb szeglet rejti a legfontosabb jelenlétet, ami az egész teret szervezi, létrehozza és élteti. Várkapuhoz hasonlatos tornyos védmű, román bazilika, örökkön sustorgó fasor alkotják azokat a tér stációkat, amik elvezetnek a szentélyhez, a Történet színhelyére, a kövek által örökké élővé spektákulumhoz. A tégla, márvány, a fa, a vas, a pigment alkotják azokat a mondatokat, amelyek elbeszélik Pál apostol mártiriumának históriáját, az egyik legborzalmasabb itt megesett halált, melynek képkockái bizony bele tudnak ivódni a retinába. Most nem is a suhanó és lesújtó kard visítása, nem az odatárt fej és nyak rettenetes csöndje, nem a csigolya roppanása és a fröcsögő vér sistergése kísért e kis zárt térben, hanem a bőrrel s némi hajjal borított koponya pattogása a kövön, ahogy háromszor pattan meg, de nem a csont hasad meg, s reped fel, hanem a kő, nem a vér bugyog fel, hanem víz a föld szövetéből. Hogy azóta is táplálja a három kis forrást a templom három fülkéjében. A múlt, az idő itt az örökkön, folyton és egyre csak előjövő víz formájában jelenvalóvá lesz, megsemmisíti a lineális kontinuumot és három örök pontba sűrűrödik. A testetlen, színtelen, megragadhatatlan, opálosan áttetsző, mégis átláthatatlan fluidum mossa és mossa és mossa a köveket, marja testüket, ő maga van és nincs egyszerre, csak nyomot hagy maga után, mint az univerzum rejtélyes, ember számára megfigyelhetetlen anyagai.

Mielőtt tovább olvasol, hallgasd meg Luciano Taioli előadásában a Borgo antico-t!

Valaki más városa

Az ábrándozáshoz már az épp elég, ha nem ládákat kell előpakolni a kis, levegőtlen raktárból, ahova kiszellőztethetetlenül megült már a mindenféle zöldségek és gyümölcsök erjedésének szaga, ha nem a vevők után kell lesni és ugrálni, ha nem anya utasításait kell követni a leghátsó helyiségben felállított kis tűzhely mellett, ha nem apa parancsai szerint kell újrarendezni a paradicsomot, az avokádót, a sárgadinnyét, a brokkolit, ha nem szól hozzá senki és maga marad a zeller szétválogatásával, az alma áttisztításával, a spenót csokorba kötésével, a rothadó eprek kicsipegetésével, de mélázásra leginkább az a pár perc a legalkalmasabb, mikor a kedvenc munkájára, az articsóka tisztítására kerül a sor. Nem mintha bármi kellemes volna benne, de az a szabadság, amit az üzlet bejárata melletti lépcsőre telepedés ad, ritka kincs. Maga mellé veszi egyik oldalt a jól megpakolt faládát, másikon a világoskék vödör, tele hidegvízzel, kezében a kiskés. Az is teljesen mindegy, van-e árnyék a tűző nyári nap alatt, hogy épp felé biccent-e a platánfa csenevész ága, kit érdekel- forró-e a kő a bőre alatt, tapad-e a rossz papucs az olvadó aszfaltba, csak tudjon úgy futni a kés az ujja felé, hogy tekintete elkalandozik, végig az utcán a fasor és a tiritarka, szeszélyesen ide-oda ugráló homlokzatok között.

Felfelé a kereszteződésig is ellátni akár, ha nem jár épp sok gyalogos és motoros, ha pont nem jön a rozoga autóbusz, olykor egy pillanatra elsuhan a dombok lábához, vagy onnan a belváros felé zörgő csuparozsda villamos, a lombok közt pedig egy-egy villanásra feltűnnek a kereszteződésen túl kezdődő másik negyed bérkaszárnyáinak agyagsárga falai. Lefelé a horizontot a vízvezeték és a téglasorokat áttörő boltívek zárják, melyeken át a járművek közlekednek ki s be az utcájukba, a falon halvány sáv az építményt kilómétereken át szegélyező park hol csontszáraz, hogy érzékien, zsírosan dús gyepének árnyéka. Nyáron csak a memóriája érzékeli a novembertől áprilisig írisze által rögzített képet a szemközt lépcsősen egymásra emelkedő

házsorok képéről, a mögöttük megbúvó kis dombocska a hajdani barakknegyeddel, melyet ma mind sikkesebb, feltörekvő dizájnerek, ígéretes költők, oknyomozó újságírók, belvárosi utcai portrérajzolók, kezdő pártpolitikusok és ökoaktivisták és karrierjüket épp indító drogdílerek által lassan-lassan laknak be, kiszorítva a nyugdíjas vasutasokat és a külvárosok társadalmának jelentős részét egykor kitevő, egyik napról a másikra élő instabil egzisztenciákat, azokat a semmittevő csóró lumpeneket, akik az ókori Urbs plebsének örökösei voltak, a pápák fővárosának kényeztetett semmittevőit, akik eltartása sokba került, de akiken a világot uraló kardinálisok és szentatyák hatalma nyugodott, hiszen isten haragjánál is komolyabb fenyegetés volt a kenyerétől és cirkuszától megfosztott nép dühe. Mára ez a ki tudja miből napról napra megélő fajta egy-egy zárványban, egy-egy kis rezervátumban él még, valóban veszélyeztett, kihalófélben lévő maradványa a múltnak, bár a hatalomnak folyton beintő gesztusaik, hetyke és trágár nyelvük, szegény, báránybélből, pacalból, borjúizületből, út mentén termő zöldségből, olcsó sajtból főzött vacsoráik tovább élnek.

Ahogy az articsókát pucolja, ő is a plebs lányainak mozdulatait utánozza, ahogy utánozza dédanyái mozdulatait is, ahogy az innen száz kilóméterekre talán még ma is álló tapasztott agyag házakban, a sivatag homokjával borított háztövekbe kucorodva a silány gabonát törték a kéziörlővel, foltozták a férfiak halászhálóit. A mozdulatok közösek, de ő a maga csontjaiban, hajszálaiban érezte, mégis mennyire távoli világok az Urbs egykor volt nincstelenjei és az ő ősei, akiknek bár ura nem volt, mégis sűrűn felbukkant valaki, akár a tengerről érkezve, akár a buckák mögül előtörve, hogy elvegye azt, amit a jussának mondott, de ami leginkább erőszakkal, rablással elvett jószág volt, a szerencsétlen falusiak mindene. Ő onnan jött, ahol őseivel bárki bármit szabadon megtehetett, az életüket is büntetlenül elvehette. Nem mintha igazából tudott volna erről, nem mesélt erről neki senki, a szülei sem, de az örökölt mozdulatokban, az örökölt félelmekben, szorongásokban tovább élt a senkik

élete. Azt sem tudta, ez elől költöztek-e ide nagyszülei, fogalma nem volt arról, jobb vagy rosszabb volt-e az életük, semmit nem tudott arról, mi vezette őket ide, veszélyben voltak-e, valami elől menekültek-e vagy csak a jobb élet ígérete csábította őket. Azt viszont érezte, hogy az itteni senkik és az ősei között világok szakadéka húzódott, mert az itteniek csontjaiban, idegeiben nem élt még az emléke sem annak a nincstelenségnek, az élettől megfosztottságnak, amire az ő teste ég mindig megmegrezzent.

Ahogy elnézte a lépcsőn kucorogva a fel-alá nyüzsgő embereket, ahogy keveredik e zizegésben a két világ, bár nem értette, de látta, hogy a mind jobban hasonlító öltözetek, a fülhöz ugyanúgy tartott telefonok, az együtt dúdolt slágerek ellenére ezek az emlékek még elevenen jelen vannak. Voltak barátnői, akik eltökélték, el fognak innen költözni, karriert fognak csinálni, tanulnak, dolgoznak addig, amíg maguk mögött nem tudják a szégyent, amit az itt élés jelent. Mások a vélt és vágyott múlt felé fordultak, elzárták magukat ettől a külvilágtól, és a maguk fantáziáival növelt gyökerekkel igyekeztek biztonságosnak remélt fészket építeni, amiket ő viszont inkább börtönnek, mint otthonnak látott. Nem mintha ezt bármi meggyőződésből tette volna, egyszerűen csak úgy érezte, sem az egyik, sem a másik választás nem fogja tudni megszűntetni az idegenséget, ami sokkal mélyebbről gőzölgött fel és járta át, amire csak a teste emlékezett öntudatlan, s ami mindörökre elzárta ettől a várostól, de azt is megakadályozta, hogy visszatérjen oda, ahova ez az emlékezet vezetett.

Sem elszakadni nem volt képes, sem új szálakat szőni.

Ahogy éjjelenete feküdt a testvérei szuszogásával zsúfolt kis szobában, s a nyitott ablakon meglegyintette a tengerről ide foszló sós levegő, csukott szemhéjára rátelepedtek az apró homokszemcsék, azt képzelte, hogy bokáig az egyszerre hűsen friss és lágyan meleg vízben áll, talpa enyhén belesüpped a a teste formáját felvevő homokba, barna haját megcsavarja a pimaszul feltámadó szellő, szemtelenül incselkedik tincseivel, közben a pulzáló nap sugarakat lövell rá, hogy szőke sávokat

szívjon ki belőle, akár a szemérmetlen szerető, de ő hagyja, megadja magát, miközben hunyorító szeme a késő délutánban meg-megcsillanó, felé tartó hullámtarajokra vetül, azokra a kékes csillanásokra, amelyek ide-oda cikáznak a homokbarna mindenféle árnyalataiban összefolyó, zaklatott felületeken, és épp csak érzékeli a horizontról a végtelenbe emelkedő kék leplet, melyen lassú lebegéssel halványfehér foszlányok úsznak délről északnak, északról délnek. Járt néhányszor az iskolatársakkal a közlei plázson – a szülőkkel, testvérekkel soha, nem mintha kimondottan tilos lett volna, egyszerűen nem gondolták illendőnek, vagy inkább kellemetlennek tartották, ha kimondottan szemérmetlennek nem is, hogy mások meztelen bőrének közelébe kerüljenek –, de a jégrémek, a leplezetlenül a testére irányuló tekintetek, a csikókölykös pancsolások, évődések, kacérkodó kacagások, színésznők gesztusaival kísért fecsegések ellenére sem tudott igazán felszabadult lenni. Az ameddigaszemellát napernyő és nyugágysorok, az egymás mellé leterített törölközők végtelen szőnyege, a harsány árusok, a hangszórókból pulzáló basszus, az örökös motorzúgás, a horizonton lomhán vánszorgó tankerek, a fejük fölött le-fel szálló repülőgépek árnyéka, a szűnni nem akaró morajlás nem az ő tengere volt.

Hiába kapott hajába itt is a szél, hiába hunyorgott a hullámokra, hiába érezte a bőrén a nap hatalmas erejét. Nem az emberek zavarták, nem magányra vágyott, akkor kiszökött volna ide, akár éjjel is, egyszerűen csak nem tudta magáénak tudni. Éjjelente, mikor a víz partjára álmodta magát, nem haza álmodott, nem a honvágy csorgatta a könnyeket a szeme sarkából, ő maga sem tudta, mit is akarna, mire is vágyik. Sehogy nem találta az utat a partra, a futkározó ezüstkék csillámokhoz.

Ahogy aztán ült az utca kövén, s kezét a zöldségnek kikésztett hűvös vízbe mártotta, mindig eszébe jutott egy alak, amiről egyszer egy versben hallott; az egyik tanárnő, egy frissen végzett tőlük igazából alig idősebb lány olvasta fel egyszer nekik. Jómódú társasházban lakott a város túlfelén, de szilárd meggyőződésből direkt hozzájuk jött egy önkéntes programmal, hogy felszabadítsa őket örökölt és szerzett béklyóikból, s

akit ők bizony kicsit se tudtak komolyan venni, mikor okos szemét, meggyőződéstől és a szülei által teremtett magabiztosságtól lángoló tekintetét a számukra elképzelhetetlen összegbe kerülő szemüvegkeret mögül rájuk szegezte, és lángoló szavakkal igyekezett bebizonyítani nekik, milyen rossz is az ő életük, amiről pedig ők eddig semmit sem tudtak, fogalmunk sem volt arról hogy szolgaságban élnek. A vers a kékszemű Aliról szólt, aki népe élén egy bárkán érkezik a hazájukból ide, hogy felszabadítsa őket, s minden rabjait e földnek. Ők persze nem tudtak mit kezdeni ezzel a jóslattal, nem értették, mi alól kellene itt bárkit is felszabadtani, mikor mindenki a legnagyobb örömmel áll a sorban a pénztáraknál, tülekszik a jobb munkákért, spórol új ruhára, telefonra, motorra, autóra, és szemmel láthatóan ez alól a forradalmár tanárnő sem volt kivétel, akin nemigen látták egy héten kétszer ugyanazt a ruhadarabot.

Akármilyen szenvedélyes is volt a felolvasás és a hozzá fűzött hosszas értelemző magyarázat, bizony őket nemigen hozta lázba, inkább szinte kínosan pillantgattak egymásra, s egy idő után unottan kezdték el a körmeiket piszkálni. Aztán egy délután, valószínűleg hetekkel később, ahogy ujjai a hideg vízbe merültek a megtisztított articsókafejjel, tekintete pedig épp megpihent a szemközti platán ezüstös bőrén, beugrott neki ez az alak, ez a kékszemű Ali. Azon a délután, az arcáról lassan elcsúszó napfényben, az egyre fokozódó fülledt hőségben felépítette arcát a szemtől indulva: megformálta a szemhéjat, a pillákat, a szemöldököt, az orr határozott nyergét, alatta az apró fekete borostával sűrűn pöttyözött bőr, a húsos ajkakat, a járomcsontra feszülő cserzett, olajosan csillogó bőrt, az enyhén, szinte erőszakosan, de mindenképp tekintélyt parancsolóan előre ugró állat, a dús szemöldök fölött a magas, ível homlokot, akit még nem cikáz ránc, csak a bal halántékhoz futó, szinte észrevehetetlen, csupán erősebb a fényben árnyékot húzó sebhely. Az arcot dús, zabolátlan fekete hullámok foglalják keretbe, hogy a kék szem még hidegebbnek, még kérlelhetetlenebbnek, még ellenállhatatlanabbnak tűnjék. Amit e szem kér, az nem

kérés, hanem parancs, aminek nem lehet ellenszegülni, ugyanakkor amit e szem ígér, az a biztonság, amit semmi más meg nem adhat, az a gondoskodás, aminek ölelésében, simogatásában végre elengedheti magát, aminek végre átengedheti magát, ami megsemmisíti az idegenséget. Hozhat bármit, érkezhet bármilyen szándékkal, mondhat neki bármilyen szavakat, lehet prófétája, lehet hitvese, lehet gyilkosa, lehet szeretője, lehet tanítója, maradhat örökre egy ismeretlen, csak nap mint nap sétáljon el az üzlet előtt az olvadó aszfaltba süppesztve lépteit. Ha szabadon elkalandozhat tekintete az utcán, azt lesi, nem száll-e le ez az alak a rozoga buszról, tekintélyt parancsoló álla nem bukkan-e fel egy motor kormánya fölött a vízvezeték árkádja alól, nem villan-e elő a kereszteződésben ez a kék tekintet, ahogy a hullámokon megcsillan a fény.

Szóljon közben Claudio Villa előadásában a Vecchia Roma!

Antologia Urbis

Egy utcasarkon találkoztak, a hely Carmelo számára a világ legnyíltabb, legtermészetesebb, legártatlanabb pontja (

); a sarkot egy fal képezte, az egyik

oldalról egy, a város által immár bekebelezett, hajdani külterületi út, ami Carmelo elmondása alapján a Casal Bertone nevezetű helyhez vitt. Nem volt világos, mi van a fal mögött, valami raktár, elhagyatott gyár, ki tudja. Az éjszaka uralta azt a helyet. A sarkon volt közlekedési lámpa is, a hajdani külterületi út itt torkollt a Prenestinába.

Abban az órában leírhatatlanul nagy volt a forgalom. Végeláthatatlan kocsisor állt a lámpa előtt, akár egy csatorna, ami a város (Carlo számára most kozmikus távolságba tűnt) központjából vezeti el a vizet. A kereszteződésen túl, az út egyik oldalán fekete füves terület húzódótt pár barakk maradványaival, a másikon pedig, kicsit távolabb, hideg és kékes párában úszó, felhőtlen égbe vesző bérházak kátrányos falai. Az előttük elterülő üres térségen egy cirkusz ütött tábort (igen, egy cirkusz!), a tér közepén magányos, kis rózsaszín építmény, csillogó fényekkel kivilágított bár, méghozzá egy villamosmegálló közetlen szomszédságában, így tömve volt emberekkel, idősekkel és öregekkel, meg egy csapat ronda, hosszú hajú, csenevész vagy kövéren széles vállú fiatal kölyökkel. A háttérben autóbuszokkal zsúfolt végállomás és egy mozi, egyszóval, a pokol.

Carlo a járda mellett parkolt el autójával, a jelzőlámpa közelsége miatt nyilván tilosban. De mit volt tenni? Mellette nyilvános vizelde, virágárus, újságosbódé, egy kevéssé fontos autóbusz megállójáról már nem is szólva, ami egy ki tudja mióta itt álló vén fa alatt bújt meg. Szóval Carlo autója körül volt nyüzsi rendesen. A legmegfelelőbb hely annak, aki egyedül kíván lenni, a föld alá akar süllyedni. A vágy, hogy Carmelo

birtokolja, Carlo számára élet-halál kérdés volt, s noha annak a valószínűsége, hogy ez hamarosan bekövetkezik, igen nagy volt, Carlo teljesen ledermedt, lefagyott: a birtoklás elképzelt gesztusai borzasztóan egyszerűek voltak. És mégis, mikor Carmelo felbukkant, jobban mondva, testében manifesztálódott a sarok mögül előtűnve, minden megint olyan titokzatos és komplikált lett, annyira félelmetesen bonyolult, hogy Carlo majd’ elájult. Ezzel ellentétben Carmelo, úgy látszott, a lehető legtermészetesebben kezeli a helyzetet. Ki tudja, hányszor csusszant már be sarkon rá váró autókba.

Egy se nem régi, se nem új utcán hajtottak végig, melyet oromdíszekhez hasonlító, kereszteket és egyéb vallásos szimbólumokat ábrázoló, színes égőkből kirakott lámpasor díszkivilágítása fedett be. Elértek egy, az előzőhöz hasonló, közlekedési lámpához, ám az e kereszteződésbe központ felől érkező, lejtős utca keskenyebb volt, az autósor pedig csak jobban összetorlódott. Ráfordultak, a város széle felé haladtak, öreg házak közt gurultak, melyekhez csak olykor-olykor vegyült egy-egy újabb, az utcára hajoló épület, a kivilágított ablakaik mögött mindta csak üresség bújt volna meg; két oldalt öreg keresztutcák vesztek a semmibe, mintha sáros péppel borított mezőkre vittek volna. Föntebb az út kiszélesedett, a sötétbe torkolló, kőfalak és drótkerítések szegélyezte utcák is szélesebbek lettek. A házak homlokzata hagyományos színekre, rozsdabarnára, szürkéskékre festve. A táj fölött ködpára feketéllett.

«Még, még» mondta nyugodtan Carmelo, szavait olyan gesztussal kísérve, amit egy polgár sem tudott volna megtenni, s aminek nem lehetett nem engedelmeskedni. Az út, a ködfátyol alatt, egészen kiszélesedett, balra, a sötétben, nagy épületek álltak ritkás rendben, papi kollégiumok, virágkertészetek, jobbra egy hatalmas, fekete mezzo nyílt, felette a fátyol világosabbnak tűnt, láthatóvá téve a távoli tájat, házak újabb sorait, egy másik lakótelepet. A horizonton mintha világos cementfal és vörösen pislákoló ablakok sora let volna a kulisszára festve, itt kelt fel a hold, a fátyol

hosszúkás hasadékában. A rés szélei mintha meszelve lettek volna, a feljövő hold fénye a táj lilás földszínére és hullafehérjére vetült. A mező sivár, kietlen táján át húzódó út sötétbe burkolózó, idő ostromolta, pislákoló ablakrések felé futott, fénysoruk egy másik, régebben épült lakótelep fűrészfogszerű körvonalat sejtette a távolban, ahonnan nagy csörömpölve villamos közeledett; hiába volt vadonatúj járgány, az összképet felvidítani nemigen tudta. A villamos betonból épült, szintén vadonatúj fedett megállójánál, amely, mintha lebegett volna a törmelék borította régi, használaton kívüli út és az épp hogy csak elkészült új szakasz között, Carmelo, szinte bosszús tekintettel kísért gesztussal jelezte, hogy álljanak meg.

A hatalmas, sötét mező és a páracseppek alkotta pokoli ködfátyol felé egy kapaszkodó húzódott fel, alacsony növésű pineák sora állt rajta, sőt lent, a leaszfaltozott részen is állt belőlük vagy egy tucat. Az elhagyatott, a táj szomorúságát, s méginkább a most valószínűleg színes égősorokkal díszített, szegény lakótelepek kis egérlyukainak vígasztalanságát magukon hordozó fák között tűz fénye remegett, olyan, mint a kurvák rakta útmenti tüzek. A tűz körül rongyos, szutykos kölykök ácsorogtak, feketék, akár a szénégetők. Az utat bámulták. Egyikőjük már szinte felnőtt volt, s talán épp ezért, talán mert már ismerte az élet megaláztatásait, s a sorsot, ami mindegyikőjükre vár, elkülönült a többiektől, akár egy idegen, aki a maga munkáját végzi. A másik kettő kisebb, valóban gyerek még. Ezért fordították rosszul takart kíváncsisággal, várakozással teli, csillogó tekintetüket az útra. Rongyokba voltak öltözve, ‹

› könnyű nyári nadrágba, zárt, de kinyúlt nyakú gyapjútrikóba, mely alól

kibukkant koszos, gyönge állatokéra emlékeztetően zsenge bőrük. Arcuk szinte áttetsző, a velük született gyengeség jeleként; míg egyikőjük szeme zsiványul szikrázott, mintegy megmutatva, hogy gazdája tolvaj, bűnöző lesz, a másik tekintete réveteg volt, akár a polgárok fiainak, mintha méltóságát akarná ezzel is őrizni. Carlo autóját bámulták, abba a testtartásba merevedve, amit odafordultukban vettek fel. A lángnyelvek megvilágították koromfekete képüket, melyekből előszikráztak a sanda,

mozdulatlan, kifejezéstelen tekintetek. Volt még egy negyedik társuk is, akit először észre sem lehetett venni, a tűz körül, a harmatos füvön felhalmozott zsákkupacon hevert, takaróba burkolózva. A vacokból csak sápadt, szinte sárga, kerek arca kukucskált elő. Ő is Carlo autóját nézte, ám az álmosság erősebb volt, szemhéja rárácsukódott ködös, szinte vaksi tekintetére.

«Fordujj

meg»

mondta

Carmelo

szórakozottan,

egy

idegenvezető

magabiztosságával, aki, miután alaposan körülnézett, észreveszi, hogy nem jó úton jár, és másfelé kell menni. Carlo pedig, akár az engedelmes turista, tette, amit mondott. Gázt adott, és egy U-kanyarral elindult arra, amerről jöttek. Párszáz méterrel később Carmelo újabb parancsot adott ki: «Csűrj be barra». Carlo pedig, szinte fuldokolva a boldogságban, hogy vakon, szófogadón engedelmeskedhet, befordult egy kis mellékutcába, ami egy jellegtelen, alacsonyabb bérházakból álló épületcsoport mögött a sötét semmibe tartott, valószínűleg a széles út mentén húzódó sivár térség másik oldalát követve. Valóban így is volt. Két-három kanyar után az út egy hídon vitt át, elhaladt egy kupac barakk mellett, majd nyílegyenesen a nagy kupola köré épült fűrészfog-lakótelep és a horizont fölötti felhőkben tátongó seb felé tartott – ez a látvány korábban jobb kéz felől tűnt fel a repülőtér méretű rét túlsó végében.

A kies térség mentén, a téli fű szúrós csomóin, a szemétkupacokon, földhányásokon itt is tüzek pislákoltak. Jókora távolság választotta el őket, akárha őrtüzek lettek volna.

Az első mellett színtelen fényű, az égő gumiabroncsból szálló fekete füstglóriával övezett kurva, még combig sem érő vörös miniszoknyában, fekete ridiküllel. Mellette, az útnak háttal egy kuncsaft, öregemberes rongyokban, melyekben szinte elveszett a görnyedt test. A távolabbi tüzek mellett is ki lehetett venni a magányos árnyalakok sziluettjeit.

«Itt ájj meg» szólt nyugodt hangon Carmelo. Az első két tűz közötti szakasznál jártak, a mezsgye sötét, magas kaptatója mellett, mely mögötte a rét rothadó kupacai. Carlo

egy hosszú léckerítésen nyíló, félig kitárt kapu mellett állította le az autót. A kerítés mögött egy sportpálya űrjét rejtette a sötét. Túlnan tél szaggatta, mégis levelekkel sűrűn borított sövény, aztán ismét egy másik lakótelep. Alacsony épületekből, barakkokból állt, csak itt-ott magasodott ki pár három-, négyszintes, szürke, csupasz bérház, amit vidéki kőművesmesterek húztak fel, s vakolatlan maradtak. Ez is hatalmas telep volt, az ablakokból melankolikus fény szűrődött ki; az ég azon szeletén, amely előtt a házak emelkedtek, a nap alkonyat után is hagyott egy rejtélyes fény-csíkot.

Carmelo kiszállt az autóból, nagy vagányul megigazgatta felhajtott gallérú, fehér ballonját. Szemei szinte kacagtak. Carlo követte, úgy érezte, meztelen a szabad ég alatt – a különös módon enyhe levegőben –, ebben a negyedben; a közel-keleti városok, Damaszkusz vagy Kairó peremkerületei jutottak eszébe, ahol korábban idegenként járt, arra ítélve, hogy maga körül mindent egzotikusnak, a történelemtől elzártnak érezzen.

(Pier Paolo Pasolini, Olaj, Puskás István fordítása)

A római fiú

Kedves Olvasó most néző leszel, kezdődik vetítés. Sötét vásznat, monitort képzelj, a sötétben csak sercegés hallatszik; ahogy lassan elkezd világosodni egy folt – nem elektronikusan fehér, hanem lágyabb sárga a fény – kiveszed egy lúdtoll hegyét, ahogy a papíron szánt, ki tudod venni a fehér rostokat is, s rajta a feketén kanyargó vonalat, az energikus mozdulatok apró rezdüléseitől egyenetlen vastagsággal; a vonások körben apró pöttyöket, de soha nem pacákat ejtenek.

A fókusz tágulni kezd, mostmár látod a hol halvány, hol még frissen élénk kékesszürke foltokat az ujjakon, a kézfejen (lehetne hullafolt is, múlóban lévő betegség jele, de ez tinta, az évtizedek alatt a bőrbe ivódott anyag, akár valami tetoválás), aztán a fodros, patyolat ingujj, azon is apró pontok, látod a kar finom motorikus mozgását is, majd a görnyedt hátat, ami az ing alatt beteges görbeséget mutat. Nem születéstől fogva dudorodó púp, hanem az asztal felett, bizonyára hunyorogva, levedző szemmel gubbasztó hát torzulata. Csak elképezni tudod, mert tapasztalatod nincs arról, milyen is villanyfény nélkül, gyertyalángnál olvasni száz és száz oldalakat, milyen is tollal körmölni szavak ezreit, így nem tudhatod, hogyan sajdul a hát, hogyan nő a bütyök az ujjon, hogyan éget a szem, s hogyan homályosodik a látás.

Most épp leteszi a tollat, feláll, próbál nyújtózkodni, de a csontokra tapadt izmok már nem engedik, pár lépés az ablak, miattad lép oda, hogy mögötte állva kiláthass az utcára. Az ő szeme hozzá van szokva a kint sötéthez, a tiédnek eltart egy darabig, míg kiveszed szemközti ház homlokzatát. Travertinszín lehet, a barokk kőkeretes ablakokat fatáblák zárják vagy súlyosan omló függönyök, épp olyan, mint a férfi teste mellett a képet szegélyezi, ahogy elhúzza, hogy kitekintsen, kitekintsünk; lehetne akár tükörkép is, csak odaát nem áll senki az üveg mögött. Ez még az a kor, amikor ismeretlen volt a közvilágítást, csak a valahol balra lent található kapuk lanternái

szórnak némi derengést az utcára, ami még nem is kövezett. A városhoz régiségéhez, ódivatúságához ma annyira hozzátartozó kékesszürke kövek még a hegyek mélyén várakoznak.

A kéz előre nyúlt, kilincset fog, ablakot nyit, hogy szippantson egyet a kinti levegőből.

Téli csípős hideg vagy nyári langyosság, ennyiből még ki nem derül. Mint ahogy a szagokat is csak hozzá tudod képzelni. A gépek előtti világ illatai ezek, álltai és emberi ürülék, esetleg növények, a folyótól talán idáig is bekúszó iszap szagának, az emberi testek párlatának valamilyen keveréke, ami esetleg a világításra használt faggyú, a mosószappan, a készülő étel nyomai vegyülnek. Mire összeállítod a képzeletbeli eleget, a kéz már zárja is vissza az ablakot, s a férfi fordul is feléd, hogy visszaüljön az asztalhoz. Most találkoztok szembe. Gyorsan, kórosan gyorsan öregedő, még fiatal férfi, kopaszodó homlokkal, tintaszürke táskákkal a szeme alatt, a szoba árnyai ülik meg az arcon végigfutó ráncokat. Valahogy így képzeled a melankóliát, azt a gondba merült több mint bánatot, ami akkor uralta a nyugati világot, amikor még nem ismerte a spleent, de már elfordult az otiumtól. Látni véled, hogy nem az ország gondja telepszik lelkére, ül ki arcára, akár a kikötővárosokban a falakra kicsapódó, az anyago kérlelhetetlen lassúsággal elemésztő só, nem is a szerelmi bánat jeleit viseli magán, ez a saját gondolataiból világot építő, önnön magányában bolyongó ember komorsága, aki tudja, hogy elvesztett valamit, de nem tudja, mit, mert soha nem volt róla tapasztalása, csak a fejében létezett, csak olvasott róla. Vagy még az sem, még szavakban sem öltött formát számára, csak valami felfoghatatlan homályként dereng világának szűkös határai mögött. Ám az arcba vésődött búbánat felett mintha most valami könnyedség lebegne, nem igazán saját még, a testre huppanó fátyol, talán a gyertya lángja teszi, ahogy apró, kecses mozdulatokkal táncolja körbe a szobát, de ahogy hátráltok az asztal felé, ahogy a férfi közelít, majd letelepszik (te a képzeletbeli film trükkjével egyszerre, mint valami kísértet, átcsusszansz az anyagon, s máris a másik oldalról figyeled) a papír

felé, s egyértelmű derűvel kapja fel a tollat, mártja a kalamárisba, s nyomja a fehér lapnak, mintha ez a fátyol egyre jobban felvenné a test formáit, ami viszont épp tőle alakot vált, szinte észrevétlen mértékben, de átalakul.

Először azt hiszed, pusztán az írás, a betű formálásának öröme ez, aztán ahogy magában motyog maga előtt, s olykor szabad jobb kezével önkéntelenül is végigsimít az asztalon heverő könyvön (nyitva van, veressorokat veszel ki az enyhén egymásba forduló oldalakon), az az érzésed támad, hogy ezt az örömöt valami más táplálja, a saját szavak mögött más valaki szavai, a könyv lapjain futó szavak fűtik ezt a – mostmár talán ki lehet mondani – jókedvet. Nem vulkanikus kavargás ez, még csak nem is máglya felcsapó lángja, inkább a gyertya pislákolásával rokon, de akkor is van benne melegség, van benne mozgás, van benne élet.

Sőt, az ide-oda tekergőzésben, siklásban, a két kéz egymástól független mozgásában (az egyiket a tudat vezeti, a másikat az, ami mögötte van) nemhogy élet van, de van valami kifejezetten erotikus. A vágy, a másikra irányuló kívánás, két test egymást akaró, egymásba fonódó, s folyton szétváló játéka sejlik fel, ahogy a közeledéstávolodás folyamatos izgalmában tartják kölcsönösen egymást. Ahogy a férfi szájának szeglete finoman megrezzen, látod, hogy ez nem a már megélt testi tapasztalás újrajátszása, nem egy másik test emléke, látomása mozgatja, ennek az az izgalomnak, az izgatottságnak még nincs neve. És épp azért, mert csak a nyomtatott és kézzel rótt szavakban él. Nem testek, hanem mondatok fonódnak össze, hol tapadnak egymásra, hogy elkanyarodnak, hogy az így teremtődő üres térben fellélegezve újra erőre kapjon a kívánság, s újra meginduljanak a másik felé.

Elképzeled, hogy a nyitott könyv láthatatlan gerincén, az alant megbújó címlapon egy olyan ember neve áll, akit a férfi személyesen nem ismer, talán egy másik ország, egy másik város, netán egy másik kor lakója, testét az ólombetűből kirakott tintafigurák alkotják, akár Arcimboldo képein az élő organizmusokból vagy tárgyakból komponált arc. A lehető legkonkrétabb költészet ez, a betűfétis tökéletessége, ahol a betű mögé

képzelt test is csupa betűből áll, a latin ábécé meghatározottsága építi fel, nem a biológia és az evolúció (egy, a férfi által még nem ismert fogalom), de nem is Isten keze formálta, hanem az elme, a képzelet, melyet az a tudás kelt életre, hogy kell lennie valahol a világban egy olyan társnak, a másik félnek, aki felé örökké vágyakozik a tökéletlen maradt, a másiktól elszakított test és lélek. Így mondják a filozófusok, a bölcsek erre dalolnak a poéták, így kell hát lennie. A saját test izgalma pedig ezt látszik visszaigazolni, úgy tűnik, ezért jön hát remegésbe, mikor a másik szavait olvassa, s ezért kell tollat ragadnia, most sokkal nagyobb kedvvel, mint mikor a bölcsek szavait fordította, vagy mint amikor megpróbált rendet tenni az univerzum káoszában (pedig olyankor is azt hitte, a legmélyebb vonzódásból, a belülről fakadó akaratból, késztetésből teszi). Eddig ismeretlen tapasztalattal, kéjjel hatol be az idegen által képzett formák közé, a tekergő vonal körbefonja, kitölti annak üres helyeit.

Talán levelet ír hozzá, talán postára is adja, talán válasz is érkezik, talán a másik az ő szavaiba fonja majd a magáét, hogy hetek, hónapok múltán a semmibe meredő sóvárgó tekintet újra visszatükröződjön az immár csak neki szóló, immár a másik keze által alkotott formákon. Nem válik az ember nehezére, hogy valami ehhez hasonló jó sorsot, kedvező fordulatot kívánjon az ember ennek a szegény fiúnak, nemde, kedves olvasó? Lesz-e ebből szökés a másikhoz, le a sötét lépcsőn, át a kapualjon (meg ne hallja odafönt a zsarnok apa), ki az utcára, postakocsin, országúton, idegen vidékeken át? Lesz-e egymásra találás egy ködös alkonyatban? Lesz-e aztán szívettépő szakítás, omlanak-e vissza a semmibe a vágyak, s lesz-e utána visszakullogás.

Legendarium Urbis

Vannak történetek, melyek még azelőtt születnek, hogy legyen, aki elmondja őket. A Városban vannak olyanok, melyek azelőttről valók, hogy a farkas első csöpp teje elcsöppent, mégis ide tartoznak, hisz előkészítették mindazt, ami aztán történt, azóta is történik. Ott van például a sziget meséje; nem az, amit az idegenvezetők darálnak a busz nyitott teraszán kuksolóknak, vagy amit az apácák adnak szájról szájra, s nem is az akadémikusok gondosan lábjegyzetelt tanulmányaiba foglalt tudás. De nem is a kövek története, nem a sodródó gallyaké, a tükör fölé hajló ágaké. Vagyis dehogynem, épp az övéké, na és egy hajóé, pontosabban háromé... ...hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren egészen bizonyosan túl, a messzimesszi Keleten élt egyszer egy öreg király. Virágzó birodalmát egy kikötő fölé magasodó fellegvárból irányította, sós szellő járta, vaskos oszlopok övezte teraszáról, itt ült naphosszat trónusán, bölcseitől és vezéreitől övezve, lába alatt fullajtárok hada, akik szélsebesen vitték akaratát, élet-halál szavát az ország minden zugába. Ha pedig úgy tartotta kedve, elzavarta mindet, s egyedül röptette tekintetét a semmiből támadó, a napsütésben ragyogó, esőben nyákos fehér kockákból rótt rakpartra csapó hullámok hol tajtékos, hol selyemredős hátán. Ha egy szolga mégis meg merte lesni a nehéz függönyök rejtekéből, azt gondolhatta, a végtelent sóvárogja ő, aki az egész világnak parancsolt, s nem volt olyan gondolata, ami ne teljesülhetett volna. Hogy mi járt a király fejében, ki tudja, talán tényleg elvágyódott, talán egyszerűen csak belefáradt a sok kormányzásba, talán várt valamit, bármit, ami nem az akaratától függött, ami a kiszámíthatatlanság izgalmát adta, volna, valamit, amit végre nem ural.

Hát, ha erre várt, egyszer csak megkapta az istenektől.

Eljött az a délután, amikor a horizonton apró fekete pontok tűntek fel. Ott, ahol az ég és a víz összeér, még nem volt tiszta, madarak-e vagy hajók. Aztán ahogy mind közelebb kerültek, tisztán ki lehetett venni, hogy a vízhez tartoznak, nem a

fellegekhez. A király egész addig várt a riadóval, míg a vitorlák színét ki nem tudta venni. De mire meglátta a smaragdzöld fenyegetést, alatta már rég bolygott a város, csak a rémület zaja nem hatolt fel a teraszig. Mikor kiadta a parancsot, hogy készüljenek, mozogjanak, már mindenki rémült kapkodásban igyekezett menteni az irháját. A delfinfürge vitorlások oly rövid időn belül elérték a partot, hogy odafent, a teremben, még a palástot sem sikerült ládába hajtani, a koronát sem sikerült lakat alá tenni. Mire a kapura feltehették volna a vaskos ébenfa keresztrudat, a kalózok már a küszöbön tapodtak. Születéstől gyakorolt mozdulatokkal metszették a torkokat, osztották a szúrásokat, markolták az aranyat-ezüstöt, gyömöszölték zsákba a kelmét, s döfték az asszonyok, lányok ölét. Kivéve egyét, mert azért maga a vezér nyújtotta sodrottkötél izmú karját, s ragadta meg apja szeme láttára egyszerre állatian erőszakos és anyásan gondos ujjaival. Egy sikkantást sem hallatott, csak rémült antilop szemeivel kapaszkodott szülőjébe, akár a szerencsétlen préda jószág, aki nemhogy nem érti, mi történik vele, de még csak nem is tudja, csak ösztönei vijjogják, hogy halálos veszélyben az élete. Anyja már rég nem élt, atyja pedig mozdualtlan dermedve nézte végig, ahogy a kalózok fejedelme végighúzza a városon, le a fellegvár lépcsőin, a hajókhoz lejtő, kanyargós főutcán; húzta egyre maga után, de nem rángatta, mintha gondosan vigyázna, kár ne essék benne, ahogy a drága palástot, prémet szokás átemelni a pocsolya fölött.

A királyon kívül férfi nem maradt életben a támadás után, nők pedig a király elhurcolt lányán túl nem maradtak meg nem becstelenítettek. Mire a hegyi erődökből a felszálló füst riasztására eszmélő erősítés megérkezett, a vitorlák valahol a horizont felé félúton dülöngéltek a jóllakott gályakígyó testek fölötött. Az uralkodót az egyik oszlophoz roskadva találták meg, percekig tartott, míg sikerült kirángatni katatóniájából. Ha egyik távoli rokona, egy derék, sok csatát látott harcos nem veszi a bátorságot, hogy felpofozza, talán élete végéig ott is marad - bár akkor nem sokáig tekeredett volna már a fonál. Amint magához tért, viszont rögtön emlékezett, mi is történt. Zokogott,

hogy csak őt hagyták életben, nem tehetetlen düh tépte, nem is a bosszúvágy, hanem a rettenetes szégyen. Ahogy ott ült magába roskadva, könnytől áztatva a trónuson, odalépett hozzá a távoli rokon, aki nem minden remény nélkül pályázott a leány kezére s vele a koronára, s addig sustorgott fülébe, míg a fejedelem le nem húzta ujjáról a mindenható rubintgyűrűt, s a herceg markába nem ejtette. Az pedig azon nyomban sarkon fordult, s nyargalt a szomszéd városba, ahonnan alkonyatkor ki is hajózott két vitorlással. Bár a rablóarmada már eltűnt a horizont mögött, s a vízre sötétség borult, biztos kézzel tartotta a vezérhajó kormánylapátját irányban. Ezen a tengeren mindenki jól ismerte a smaragd vitorlákat, ő is tudta, hová kell utánuk mennie, s azt is tudta, kivel kell útközben lepaktálnia, hogy letörhetetlen rohammal vegye be majd a szigetet, ahol majd visszaveheti mindazt, ami illeti.

Napokig törték a hajóorron a sellők és a sárkányok a vizet, elől a smaragd, mögötte a rubin, bár nem látták a másikat, tudták, ott van valahol a látóhatár alatt. A herceg két hajója aztán egyszer csak irányt váltott, hogy a szövetséges kikötőjébe navigáljon, s pont ez volt a szerencséje, mintha a szelek istene súgta volna a tanácsot, kihez forduljon segítségért, míg ő játszi kacajjal lecsap a másik flottára. Hegymagas hullámokat kiáltott, villámokkal szórta meg az eget, irgalmat nem ismerő duhajsággal játszotta el soktucatnyi matróz életét. Szakadtak a vásznak, ropogtak a deszkák, egyik gálya a másik után fordult orral a haragos ég felé, egyedül a vezéré vészelte át a dühöngést. A kapitányi fülkében a kalózok fejedelme mindvégig szorosan ölelte magához rablott kincsét, tudta, a hajóért, a legénységért mit sem tehet, legalább a zsákmányt próbálta menteni. Történt valami viszont ezekben az órákban mindkettejük szívében, mert mire csak lecsillapodott az orkán, s kiléptek a fedélzetre, hogy szemügyre vegyék, amint a tépett vásznak ernyedten lógtak a félrecsavarodott árbócfákon, hogy körülnézzenek, s lássák, amint immár egyes egyedül bukdácsolnak a tükrösre simult tengeren, melyben a halak oly vidám monotóniával fickándoztak, mintha a világ kezdete óta tartana ez a derű, mire körbeszemlélték a világot, azon

vették észre magukat, hogy kéz a kézben állnak, s a szorítás immár kölcsönös. Nem a ragadozó markolja a prédát, hanem egymásba kapaszkodik kétszer öt ujj, mert a fonódásban talál rá a biztonságra, a bizonyosságra.

Egész nap csak álltak fent a taton, s szerették, hogy élnek, hogy túléltek, s hogy összeértek. Bal kéz felől a láthatár hosszában part derengett, talán magas hegyek lánca. Jobb kéz felől, a gyengülő nap ezüstútján két sötét sziluett emelkedett mind magasabbra. nem kellett, hogy közelebb érjenek, tudták, üldözőik elé sodorta őket a viharos szelek komisz istene. Nem volt más választás, a part felé irányították a hajót, az elgyötört emberek új erőre kapva próbáltak szelet fogni a rongyos vitorlákba, s minden maradék akaratukat az evezőknek feszítették, hogy fedezékbe juthassanak, bár nem tudhatták, ki vagy mi várja majd őket a hegyek lábainál.

Már egész közel jártak - mögöttük már dölyfösen, győzelemittasan domborodtak a vörös vásznak - mikor arra lettek figyelmesek, hogy a víz egy sávban barnás színűre vált - folyó torkolata volt a közelben. Azonnal arra fordultak, s hamarosan már a sekélyke, de még épp hajózható ellenárban haladtak mind jobban fáradó evezőcsapásokkal. Szerencsére a kanyargó folyó partjain húzódó erdős lankák hamar eltakarták szemük elől az üldözőket, már ez is elég volt ahhoz, hogy remény szorítsa szorosabbra a lapátokon a fogást. Egész addig, míg egyszer csak alulról mind érdesebb, mind kvarcosabb sustorgás nem forgácsolta szét - homokpadra futottak. Tudták, percek kérdése, s a mögöttük hagyott kanyaron túl feltűnnek a bosszúra éhesek. Örülni kellett volna, hogy közel a szabadulás, de mostmár ő remegett a legjobban, s ha lehet, még erősebben fonta ujjait a férfiéba. Volt, aki azt kiáltotta, ússzanak partra. Az egyik oldalon mocsarat ígért a nádas a dombok között, a másik meredekebb parton fák sűrűje, ott talán még lett is volna rejtek, de nem tudhatták, ki mi várja őket, s az is bizonyos volt, hogy a náluk jóval frissebb ellenség gyorsan utóléri őket, rájuk talál.

Míg a férfiak azon civakodtak, mi tévők legyenek, a lány - ujjai akár a vaslánc a másik ujjain - mormogni kezdett. Maga sem tudta volna megmondani, honnan előbűvölt igéket, talán nagyanyja vagy a dajka erdei mondásait, amivel népe a hegyek, a vadon isteneit hívta védelemért, mikor veszedelem zúdult falvaikra, városaikra, s ők a hegyek árnyékának oltalmába, az erdő ölelésébe futottak menedékért. Csak mondta és mondta a monoton verseket, kántálta a réges-régi imát, míg a folyó sekély medre, lassúdad folyása meg nem elevenedett, és kövek nem kezdtek görögni a hajó körül.

Először úgy tűnt összezúzzák, de hamar sziget kezdett épülni a gálya palánkja mentén, követve annak formáját. Még tapadtak egymáshoz a kövek, mikor közeiből fák, cserjék sarjadtak elő hangjának hívására, lomb sűrűsödött, tüske pattant, s alig pár perc múltán sűrű bozót borult a fedélzetre, rejtette körbe a gályát. Pont időben, mert alig ültek el a kikelet neszei, feltűnt az üldözők árbóccsúcsa a kanyarulatban. A menekülők lélegzetvisszafojtva figyelték, amint elhaladnak mellettük - az ágakonbogokon befelé kémlelve, de tekintetükkel át nem hatolva a kuszaságon -, s amint pár órával később vissza nem csorognak a tenger felé.

Mit gondolhattak, hová tűnt a préda? A menekültek soha nem tudták meg valószínűleg az istenek akaratát találták meg benne, ahogyan a csodás megszabadulás is egyértelműen a jóakaratú égiek műve volt az immár fellélegző, s örömtől egymásnak roskadó túlélők szerint.

Hogy aztán hová lett a kalózvezér és a lány, mi lett a legénység sorsa, krónikák, kőbe vésett feliratok, a szigeten hagyott övcsatok és kardgombok híján soha ki nem derült, de történetükre emlékezett, emlékszik mindenki, aki átsétál a szigeten, s meghallja a templom, a kórház, a híd kövei között még mindig neszező vadon sustorgását.

Játszhatja Piotta a Bossa Roma-t, mielőtt folytatod az olvasást.

Antologia Urbis

Pier Paolo Pasolini A Dél hajnala

II. Visszatérek...új világ van ezen az estén mikor nem történik semmi – csak hajtok az autóval – nézem az ég azúrjában a Prenestino házait – nézem, észre sem veszem, de az este kékjébe merült külvárosi házak képe maga lesz a világ (tényleg? kérdik majd, hogyhogy nem az élet?)

– itt apró, penészes, fehér kérgű házak amott egész magasak, földszínű szigetek csodásan lebegnek a füstben a csupa kátyú félbehagyott utak űrje felett sárba süppedve, elhagyott földhányások kertek romjai, árva cserjék – minden néma akár az éjszaka csöndje délben.

Az emberek meg akik ebben az órában a Prenestinót járják beleolvadnak a merengő fényű égkék álmatag sávjaiba – mintha az alkony soha nem akarna éjjé válni – mintha tudnák

a villamosra várva, az ablakban az ember igazi sorsa a szenvedés – s már-már derűsek ettől, kisdedjeikkel gondjaikkal, örök estéjükkel – ó az emberi lét bája a lét, ami úgy történik meg, mintha igaz volna a tájban, ahol a test csak távoli valóság, csak egy szegény pára.

Visszatérek, s mielőtt a találkozómra mennék Carlóhoz vagy a Cartonéba, Ninóhoz a Rasella utcába Ninóhoz a Borgognone utcába, azon a környéken járok ahová kevés személyes kapcsolatom köt...

Két-három villamos, testvéreim ezrei (a presszó fénye az aszfalton csillog a szegénység felett érzett, de elnyomott fájdalom, a sárban, az új házsorok alatt hazatérés fájdalma) testvéreim, akik küzdenek, egymást ütik, átkozzák egy talpalattnyi helyért a villamoson a sötétben az estében, ami tudomást sem vesz róluk, megtéveszti őket: egy ősi külvároshoz tartoznak, s ettől azt hiszik, valóságosak. Újra rátalálok vénséges szívemre, előtte adómat lenyelt, utálatos könnyekkel róvom le számban a vörös zászló szavai szavak, melyeket mindenki tud, s mindenki tudja hogyan hallgattassa el.

Semmi sem változott! Még mindig az Ötvenes években vagyunk! A Negyvenes években vagyunk! Fegyverbe!

De az este minden fájdalomnál erősebb.

A két-három villamos győzedelmeskedik a munkásos ezrei felett, a flaszter a vacsora utáni világé, a sárban derűsen csillan meg a biliárdszalon fénye a kevés maradék ember sorban áll a sirokkóban az ezeréj egyikén a villamost várja ami a sötét külvárosba szállítja.

A Forradalom nem több egy érzetnél.

(1964, Puskás István fordítása)

Na, most pedig szóljon ez: Dj FastCut - Poeti estinti feat. Danno, Rancore, Rockness Monsta & Mic Handz

A római lány

Nővére meséli mindig (nagyritkán, ha találkoznak), szinte nincs olyan hajnal, hogy munkába menet a Szent Sebestyén kapunál ne találkozna a Várost elhagyó, a külső kerületekbe, talán épp hozzájuk, a Porta Furba utcáiba, a közeli vízvezetéket övező parkba áttelepülő szellemekkel. Állítja, a Városban már alig laknak, persze, nyüzsögnek ott mindenféle lények a turistákon kívül is, de a Várost éltető és nem szipolyozó szellemek, a spiritusz, ahogy nővére nevezi, hamarosan ki fog veszni az utcákról, melyeken mind kevesebb őslakos gyerek futkároz, évente ezrekkel lesznek kevesebben a bennszülöttek, a Város életereje egyre apad.

A Szent Sebestyén kapu pirkadatkor az egyik legnéptelenebb környék, az álmosan máló vakolatú falak közé szorított macskaköveken alig gördülnek kerekek, a kertekből előkíváncsiskodó narancsok unatkozva csüngenek az örökzöld levelek között, az utca végében a koszosfehér kaputornyok épp úgy ácsorognak-téblábolnak, mint alattuk évszázadokkal ezelőtt a lándzsát támasztva bóbiskoló őrök (ki kitől tanult, ki tudja már), a tájat lehelletfinom párakendő üli meg, fenn-fennakad a fák lombján, a cserjetüskén, beszorul a templomok kövei közé, s óvatosan ki-kikuttant a falon túlra, a várost kerítő téglasor túloldalán futó aszfaltcsíkra, feltekeredik a villanyrendőr még butasárgán villogó oszlopára, kifugázza a kapuboltozat köveibe vésett régesrégi feliratokat, azoknak a bizonyos unatkozó strázsáknak kezenyomát; erős gesztusok, akár egy freskó, de nem hogy nem csodálják, fotózzák, elemzik, de még észre sem veszik az erre járók. A szellemek, akik áttetszőbbek még a hajnali ködfátyolnál is, szomorú búcsúval simítják végig az egyenetlen, az emberi nyelv, a latin betűk ritmusa szerint redőződő felületet, hisz ők itt voltak akkor, amikor a tőrök a kőlapokba martak,

fent lóbázták lábukat a bástyafokon, akkor még pajkos duhajon kacagták a bamba, borostás,

lőreszagú

férfiak

esetlen,

mégis

agresszív

mozdulatait,

ahogy

álmosságuktól váratlan konoksággal küzdenek az anyagokkal.

Hiába fognak olykor-olykor visszaszökni, de az már nem az ő városuk lesz, ők elhagyják örökre, feladják az ostromot, megfutamodnak. Dehát fogytán az erejük, s abban bíznak, mifelénk túlélnek - zárja mindig bizakodva nővére. Ő meg, a kelet-római lány, ha ismerné a királyfi meséjét, biztos arra gondolna, ő az a lusta nagyobbik fiú, aki mindig elalszik, s lemarad a tündérekről, mert ő bizony képtelen zöldhajnalban kelni, még a szellemek kedvéért sem, így viszont csak morog magára minden alkalommal, ha a témára keveredik a beszéd azon ritka vasárnap deleken, amikor együtt ül az asztalnál az egész család: anya, a nővér és ő. Apa lassan húsz éve hagyta magára a három nőt; gyávaságban északra menekült, most valami vízvezetékszerelő vállalkozása van, egy rozoga furgonnal, két moldáv munkással és egy moldáv új asszonnyal. Még mindig az új asszonynak hívják, pedig vagy tizenöt éve együtt vannak már, össze biztos nem házasodnak, apa annál jobban féli az istent, aki színe előtt hajdan esküt fogadott, hogy mindörökké - ámen, elmegy a picsába az ámennel. Anya ragaszkodik az új asszonyhoz, ők már hívnák akár a nevén is, az még üresebb, még semmitmondóbb, csak egy idegen név, de anya mintha így akarná visszafelé tolni az emléket az időben, mintha így akarna nem tudomást venni arról, hogy már bőven hosszabb ideje van vele, mint velük volt egykoron.

Anya amúgy egy belvárosi üzletben eladó, valaha kifejezetten sikkes bolt volt, ma már jórészt a turistákból élnek, a régi törzsközönség, az úriasszonyok lassan kihalnak, az új dámák meg új sikkek után futnak hisztérikusan. Nővére az önkormányzat egyik cégénél dolgozik, köztisztasági munkás, kukás-szemetes. A világon mindenhol az egyik leglenézettebb munka, itt se nagy a respektje, viszont a falakon belül elég jól megfizetik a dekoratív, fiatal női munkaerőt, mintha a munka esztétikussága feledtetné a vendégekkel a soha el nem apadó szemétpatakokat és tavakat.

Mindenestre az ő szintjükön (ahogy anya mondja) jó a pénz, és mivel erős a szakszervezet és gyenge a városháza, biztos a nyugdíj is, ami feléjük még mindig komolyan értékelendő szempont. Nővére meg világéletében lusta volt tanulni, inkább ment a kicsi, de biztos után, s inkább töltötte idejét a barátnőkkel a lépcsőkön mórikálva-csicsegve, mintsem azon dolgozzon, hogy innen kivakarja magát. Viszont adni tényleg ad magára; a reggeli műszak után korán végez, így mindig van ideje műkörmöshöz járni, kikéri magának, neki meg kell az utcán jelenni, ő város arca (így fizetésének maradékát sminkre, kencére, ilyenekre költi). Esze ágában sincs elköltözni otthonról, jól megvannak ők ketten anyával, aki szintén nagyon ad magára, még az ötven közvetlen közelében is, sőt, talán annál inkább. Nővére megmondta, ő aztán biztos nem fog családot alapítani, biztos nem fogja hagyni, hogy egy férfi igába törje, lát ő elég rossz példát a környékükön. Nem ideológiai tudatosság ez, még csak nem is trend után futás, vloggerektől tanult póz, talán a korszellem, vagy a franc se tudja, mi, de az biztos, hogy nem agyal rajta sokat, mert nem az a fajta, egyszerűen így van vele, ennyi. De így van ezzel szinte minden barátnője, pasizás helyett inkább egymással foglalkoznak, a lány szerint valószínűleg ágyba is egymással bújnak. Ő meg nem is megveti, nem is gyűlöli őket, inkább teljesen elidegenedett tőlük; maga is szégyelli, de valami melankoliává, búskomorsággá oldott lesajnálással figyeli azt az életet. Akárhányszor együtt ülnek a vasárnapi ebédnél a hatodik emeleti lakás kis konyhájába, ahonnan egy pont ugyanilyen konyhába látni (ott most egy kisgyerekes család vívja küzdelmeit a modern nevelési elvek és a szülők tanult diszciplína között örlődve; na ne, ebből nyilván ő se kér, basszákmeg), szóval ahányszor csak együtt ülnek az egyébként mindig hibátlanul összerakott vasárnapi canelloni-crostata fölött, valami kényelmetlen szomorúság vesz rajta erőt, ő érzi szomorúan magát anyja és nővére élete miatt, ami lehetne másmilyen, de épp olyan, amilyen. Nem is az, hogy nem érti őket, nem is az, hogy korholja őket azért, hogy nekik elég csak ennyi, hanem tényleg elszomorítja, hogy látja, ennyivel, így telik az élet. Nem az egyetemre járó

flegma, gőgös értelmiségi palánta orrhúzogatása ez, tényleg, ő sem tudja, csak próbálja körbeírni, mitől feszeng, mitől ez a kényelmetlen érzés.

Mindenesetre ő próbálkozik, folyamatosan próbálkozik valami mással, Kiskorában az ágyon kuporogva szép életről álmodozott persze, ragyogó színekről, megcsillanó fényekről, nem is konkrét, tárgyiasult vágyak voltak ezek, csak villanások, vagyis inkább villódzások. Aztán nekifeküdt a tanulásnak, hogy majd az fogja kihúzni abból, amiben nem akart lenni, lesz majd ügyvéd, üzletasszony, tulajdonképp akármi, csak ne az ami most. Az egyetemre járva szinte havonta kanyarogtak más és más irányba a tervek, hol startupot akart alapítani, hol önkéntesnek menni Indiába, ilyenek. Szóval, és ezt ő is látta, semmivel se volt különb, mint anya és nővére, akiktől különbözni akart, ennyi távolság édeskevés (inkább keserű, mint édes). Ha harminc-negyven évvel ezelőtt születik, most biztos foglaltházban lógna, tüntetésekre járna, trockista újságot árulna, még jó, hogy mára ez kikopott, mert előbb-utóbb jobban elszégyellné magát miatta, mintha otthon maradt volna a fenekén.

Talán lassan-lassan fel is adta volna el is fogyott volna lassan a szufla, ha nem kapaszkodott volna bele épp nővére sztoriaiba a szellemekről, akik elhagyják a Várost. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mind többet agyal rajtuk, hogy mintha fürkészné őket a telep utcáin, a betonátjárókban, a szinte földig romlott játszótereken, a kebabosnál a raktárba nyíló ajtó mögött. Érezni véli jelenlétüket, sőt kezük nyomát látja a könnyeden húzott sprécsíkokban, a falra tapasztott plakátok sarkainak lebegésében, szakadatlan, fáradhatatlan, s így nem emberi neszezésében.

Arra jutott végül, hogy azért hagyják el a szellemek a várost, mert apad az élet a régi falak között, azért költöznek ide, mert itt még laknak termékeny nők és férfiak, míg oadabent már az élet már képtelen, vagy csak nem akarja tovább örökíteni magát. A Város nem az otthona, ő itt él, a kolónián, de épp mert onnan származik ez a tér is, a Város az ősanya, akinek végső soron ők is, ezek a házak, ezek a terek, sőt még ezek a kínai kacatosok is köszönhetik a létüket, és a Várost most bizony mindenki magára

hagyja. hagyják meghalni. Még csak nem is követik tusáját, meg sem hallják szenvedéseit, annyira el vannak magukkal foglalva.

Mikor egy vasárnap először tűntek fel a házsoruk által ölelt téren a turisták (még nem külföldiek, csak a környék iránt sikkből érdeklődő hipszterek, akikkel bár még nemrég együtt lógott, de épp ezen a napon végleg besokallt tőlük is), bevillant, mi is lesz az ő dolga. Hiába próbálják még tartani a lelket, hiába próbálják védeni a Várost az öreg paloták sarkain, az utcai felfülkékben székelő Szűzanyák, ide már az ő erejük is kevés. Igaz, hogy ő épp már nem szűz, de ahogy a faszikkal áll, akár annak is tekintheti magát, úgyhogy, ha nincs más, hát ő lesz az, aki nem elmenekül, hanem visszamegy a Városba. Mivel egy ideje már figyelte, a neten gyűjtögette az utcai művészet praktikáit, még aznap nekiállt, s az otthon található anyagokból, eszközökkel legyártotta első alkotását. Este fogta hátizsákját, bepakolt, s buszra szállt. Késő éjszakáig járta a sikátorokat, a szökőkútcsobogástól mind hangosabb tereket, míg meg nem találta azt a falat, amely szerinte az ő képére várt. Aztán másnap jött a következő túra, aztán még egy és még egy. Idő múltával mind tudatosabban dolgozik, tanul. Ma már inkább a helyválasztással tölti a több időt, meg van arról győződve, hogy egy jó helyre tett kellőképp erős gesztus nagyba tudja növelni a hatékonyságot. Képeit, melyek rendre női képmások, az elmúlás gonoszságát távol tartó mártíroknak tekinti, hiszen csak ideig-óráig maradnak meg, előbb-utóbb az eső, a nap, a szél, a szuvenírt gyűjtő turisták, az ostoba duhajok, a saját sorsuk romlásának örülő vénemberek körmeinek, mohó ujjbegyei eltűntetik őket.

Meglehet, egyedül járja a város sötétbe burkolózó testét, akár az erekben bolyongó nyomelem, ami keresi helyét, ahol beépülhet, tudja jól, hogy mégsincs egyedül. A delfines fiú, a szenteket ragasztó srác, a szuperhős maszkok mestere, a másik nő, aki színes magányokat rajzol, a politizáló pimasz és a várost versekbe fogó költők, akiket csak az ért, aki beszéli az utca nyelvét, de az ő hangjuk a vörös és fekete filc kalligráfiának köszönhetően visszhangzik a himlőhelyes falakon, a ragacsos

fémdobozokon vele együtt bolyonganak, vele együtt táplálják a várost, pumpálják képekkel, szavakkal az életet, ömlesztik a vénákba a friss anyagot, s közben testet is adnak mindannak, amit jobb híján léleknek neveznek. Magukból, magukkal táplálják ezt az organizmust, ami egyszerre éltetőjük, de fel is emészt.

De épp ez az áldozat az, amit ő elvégez a város egyetlen hatalmas pogány Bazilikájában, ami minden követ, házat, oszlopot, az összes keresztény templomot magába foglal, hisz Róma Anya minden élet forrása, ez a mérhetetlen öl vajúdja ki a Várost mindenestül, apácástul, bíborosostul. Ő pedig ennek a Templomnak vált szolgáló papjává, sőt, még annál is több, hisz nem csak szolgálat, hanem az életmentés a szent cél. Szolgaság ez is, persze, ugyanúgy, ahogy anya és a nővére szolgálnak urakat, nem a vállalati főnököt, hanem az életüket irányító, a lelküket, vagy mijüket uraló urakat (nem is akar annál pontosabb fogalmakat találni), az ember szolgálnak születik, ebből nincs kiút, nincs menekvés, de legalább vasárnap az ebédnél már nem nyomasztja annyira az a kényelmetlen rosszkedv, mintha visszatért volna belé az élet.

Mielőtt a következő történetet elolvasod, meghallgathatod Lando Fiorini egyik dalát, a

Roma forestiera-t, esetleg ugyanezt Gabreilla Ferra előadásában.

Legendarium Urbis

A Via dei Banchi Vecchi hosszú utcájának boltosai hozzá igazították óráikat, akkor húzták fel a redőnyöket, amikor sétapálcájának kopogását meghallották a folyópart felől

közeledni.

Mire

végigért

a

zöldségesek,

kelmések,

aranyművesek,

bútoraranyozók, könyvesek által benépesített soron, s a Via del Pellegrino első házának oldalában gubbasztó sarokkőnek dőlve megállt egy pillanatra, hogy kicsit kifújja magát, s a szemébe igazítsa kalapjának karimáját mielőtt kilép az árnyékból a fénybe, a Santa Maria in Vallicella tornyának harangja elütötte a tízet.

Botját dölyfösen és hanyagul lóbálva elbicegett a kávéházig, ahol ki tudja hány tíz éve minden délelőtt reggelijét fogyasztotta. A pultban a nála még idősebb tulajdonos állt, az asszony akkor nyúlt a neki fenntartott csészéért, amikor meghallotta az első harangkondulást, így mire a bot betoppant az ajtón, a kávé már ott gőzölgött a pulton, mellette kis porcelántányéron a hajnali sütésű, ekkorra már épp morzsásra száradt sütemény. Szertartásosan egyikőjük sem szólt semmit. Mikor végzett a tejeskávéval, zakója zsebéből előhúzta kendőjét, ez is sok évtizedes darab volt, soha más nem kacérkodott elő a szivarzsebből, a zsakett időről időről cserélődött ugyan, de a hajdan makulátlan fehér, mostanra szürkévé kopott csipkekeszkenő mindig ugyanaz volt, minden áldott nap. Ha jó idő volt, a reggeli után kiült a kávéház elé, hogy jövésmenését kövesse tekintetével egész álló délelőtt.

Nézte, ahogy a város új ütőere mentén sorban nőnek ki az új bérploták, ahogy tömbönként átalakul a tér, más ritmusra vált az idő, figyelte a virágárust, az ivókút alatti pocsolyában mosdó galambokat, a visítozva le-fel rohangászó kölyköket, meg az egész piciket, akiket a garde dame-ok sétáltattak ernyőik alatt, közben a hordárfiúkkal vagy a posztos csendőrrel kokettálva. Mikor ideje engedte, az újságos átszaladt hozzá az aznapi lapokkal, soha nem fizetett értük, olvasás után mindig az asztalon hagyta, ahonnan a pincérfiú juttatta vissza a bódéba. Ha eső esett, vagy

végképp hidegre fordult az idő, az odabent telepedett le, vagy a csúszóssá vált kövezeten botjával kapaszkodva áttipegett a közeli a templomba, nem imádkozni, csak ott melegedni. Délben aztán újra kihúzta derekát, felvette szokásos sétapózát, zakóján megigazította a kendőt, ahogy azt egy igazi ficsúrhoz illik, aztán átballagott a hajdan Neri Szent Fülöp által alapított szegénykonyhára ebédelni. Miután elköltötte a jobbára gersliből vagy tésztából, netán híg levesből, párolt zöldségből és halból álló étket, már jött is vissza a térre, ahol a második kávé következett, majd az üldögélés egészen késő estig. Jobbára utoljára hagyta el a kávéházat, miután egy-két pohárka fehérbor mellett végigkövette az utca történéseit délutántól estig.

Ha zsebes ódalgott erre, botjának lendítésével ő figyelmezte a csendőröket, az angol vagy orosz turisták tőle mindig számíthattak útbaigazításra, de ő vigyázta a gyógyszerész üzletét is, míg az átsompolygott a két sikátorra lakó szeretőjéhez. Úgy hozzátartozott az utcához, mint a házak falába épített évezredes oszlopcsonkok, az olvashatatlan latin szövegekkel telerótt márványtáblák. És csakúgy, mint az kopott kődarabok, ő is csak a kölykök szemét szúrta, a Via del Pellegrino kis csavargói is pimasz és szelíd erőszakkal rontottak neki mindennek, ami öreg, mindennek, ami útját állta a fiatalság kirobbanó életakarásának, s valahogy arra emlékeztethetett, hogy a világ múlik-tűnik, hogy ők is elkopnak, megvénülnek egyszer. Ültében is folyton kerülgették, csúfolták, gonosz kis tréfákat eszeltek ki bosszantására, s mindig gondosan ügyletek arra, hogy ha botja lendül, biztonságos távolba ugorjanak. Ha pedig elindult, biztos voltak ketten-hárman, akik ott zsongtak körülötte, az óvatlanabb kicsik néha túl közel merészkedtek, vagy rosszul mérték fel a pálca lendületét, sebességét, s ilyenkor éles csattanással kísért sikítás, sivítás kíséretében futottak vissza a röhögő többiekhez. Az utcagyerekek falkájában a legnagyobb kihívás, a bátorság, a talpraesettség igazi próbája a keszkenő megérintése volt. Elvenni, kicsenni meg sem próbálták, talán nem is azért, mert nem tudták volna, hisz a napról napra gyöngébb, bár még mindig veszélyes ellenfélnek számító öregember egy

nagyobb termetű kamasz karjának-öklének nem jelentett volna gondot, hanem mert nem is akarták. Így a játék másnap is játék tudott maradni, nem lépték át az évek, évtizedek alatt kimondatlanul is megszilárdult határt. Egyedül este volt tőlük nyugta a férfinak, mert amikor elindult hazafelé, a srácok már rég az igazak, az angyali bűnösök ártatlan álmát aludták.

Az odujába többnyire nem a folyó felé indult, hanem az egész negyedet megkerülve átballagott egy templom mögött szégyellősen megbúvó terecskén, amelynek a sekrestyéhez tapadó házikójában valaha a város híres-hírhedett boszorkánya lakott, elálldogált itt kicsit, hallgatta a patkányok civakodását, figyelte a gázlámpák fényében előóvakodó esti ködöt, a kovácsoltvas kandeláberekről pergő rozsdát, ahogy a sós levegő lerágcsálja a fekete festéket az ide-oda csavargó karokról, aztán sóhajtott egyet, mintha kifújná ki tudja hová kanyargó emlékeit, s megkönnyebbülve elindult a tér sarkában nyíló sikátor felé. A környék ezen az órán már többnyire néptelen volt, alig-alig vetődött erre egy kósza lélek, egy-egy, az ittlét minden percét kihasználni akaró, vagy épp a város éjszakai titkait megfaggatni akaró turista. Egy éjjel, mikor a templom sarka mögül előkopogott a zsebében zászlóként lobogó kendővel, szinte megroggyant a lába, mikor a sikátor szájában egy alak körvonalait vette ki. Rossz szemei nem tudták kivenni, kiféle-miféle, de düh és rettegés öntötte el kérges, vén szívét, hisz annyit biztosan látott, hogy valaki belerondított az estéjébe, valaki feltett szándéka, hogy tönkre tegye éjszakáját, elűzze álmát.

Muszáj volt közelről is szemügyre vennie, hátha aztán valahogy távozásra késztetheti, kényszerítheti. Csak mikor egész közel ért, akkor vette észre, hogy egy fiatal nő az.

Lehetett volna idegen, de lehetett akár a város lakója is, bár úgy tűnt, még soha nem látta. A kéreg alatt a billentyűk heves kapálózásba fogtak, idejét sem tudta, az utcakölykökön kívül mikor volt utoljára ilyen közeli és ilyen közvetlen találkozása a fiatalsággal. Hát még mikor közelebb ért, és megcsapta orrát a nő bőrének illata, nem a parfümé, hanem a fiatal, még ruganyos bőré, s alatta a húsé. Legszívesebben

ráüvöltött volna, mint az ismeretlent elriasztani akaró ijedt kutya, de csak egy rekedt nyögésre futotta. Erre a nő megfordult, s a már épp lendülni készülő pálca ólomsúllyá válva húzta le a férfi karját. Úgy álltak egymással szemben, mint két vadállat, akik egy erdei övényen találkoznak, ahogy az egyik figyelmetlenségből kiugrik a másik elé a bokorból, nem lehetett tudni, ki a vadász, ki a préda, ki fog elmenekülni, ki fogja űzni a másikat. Mintha mindketten attól féltek volna, hogy egyetlen hirtelen tett mozdulat, az első mozdulat megtöri az egyensúllyá dermedt időt, mire az szilánkosra törik és véresre sebzi őket.

A nő volt a vakmerőbb, óvatos mozdulatot tett, amivel a férfit is visszarántotta a nyákos kővel fedett tér, a köd, a gázlámpa sárga fényének valóságába. Kezét nyújtotta az ismeretlen öregúr felé, mintegy annak karját kérve. Az öreg gavallér természetesen elértette a gesztust, épp annyival moccant közelebb, amennyit testsúlyának áthelyezése lehetővé tett, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a nő elérje, karjára tegye ujjait, s a következő mozdulattal, mintha a vízből húzná ki magát, a férfi mellé került. Csuklójának alig észrevehető rezdülésével jelezte, merre kíván haladni, mire el is indultak a sikátor fekete torkába. A sötétben lassan, de mégsem tétován araszoltak előre, mígnem a nő megálljt parancsolt. Ez a mozdulat már korántsem volt félénk, sőt kifejezetten határozottnak tűnt. Még mindig a férfibe karolva szembe fordult vele, egész közel került hozzá, orruk szinte összeért, az ajkak közül előkúszó meleg lehelet összekeveredve emelkedett fejük fölé. Egy rémült, de új életre éledő fáradt és egy szikrázó, delejező tekintet fonódott össze.

Csak a sikátor felé boruló feslett vakolatú árkád tudja, meddig álltak ott, egy másodpercig vagy egy órán át. Megint a nő törte fel a már-már jéggé dermedő időt.

Sarkára billent, ezzel pár centire hátrébb került a férfitól, épp csak annyira, hogy keze kényelmesen mozdulhatott a másik felé. Elsőre úgy tűnt, az arcát akarja megérinteni, de csak a szivarzsebig emelkedtek az ujjak. Egyetlen fürge mozdulattal kicsippentették a keszkenőt, és a kopogós kis topánkák már futottak is kacagva el, a

sikátorban hagyva a másikat. Az öregember megtántorodott, megtántorodott, sarka a porladó téglának ütközött, zihálva támasztotta hátát a salétromnedves falnak, térde megrogyott, s elkezdett csúszni az utcakőre. Másnap délelőtt a boltosok hiába várták a pálca kopogását, csak később hallották, hogy hajnalban a piac egyik hordára, aki szokása szerint vizelni húzódott be a sikátorba, ott találta az élettelen testet a járdán kucorodva, fájdalmasan magába csavarodva.

A római fiú

Köztudomású, hogy nem csak a hegyeket-völgyeket-ligeteket lakják félszerzetek, kicsit ember, kicsit állat, kicsit ki tudja mi lények. Vannak köztük rejtőzködőbbek, s vannak egészen ügyesen alkalmazkodók, akik nem csak utánoznak, hanem tökéletesen eljátsszák az embert, nem csak ruhánkba, de bőrünkbe is bújnak.

Minél öregebb egy város, minél számosabb benne a zeg-zug, az egymásra hányt kő, mely alatt, mögött, fölött megbújhatnak az emberi tekintetet kerülendő, annál többen vannak. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha Rómában, kivált a belvárosban, de tulajdonképpen bárhol, egy sarkon befordulva, egy lépcsőn (lefele, felfele, egyre megy) megindulva, egy homályos zugba tévedve (akár csak tekintettel), de még a csurig tömött buszon is (hogy a metróról már ne is beszéljünk, ahol nagy kedvvel potyáznak) ősrégi mesék alakjaiba, garabonciásokba, széltolókba, loncsosokba, tomistákba,

kerékkötőkbe,

kapanyányikba,

halálhetérákba,

blodicskákba,

hórihorgokba,

lélekbúvárokba, garabonciásokba,

himpellérekbe, benignákba,

pitagóreusokba, befánákba, héroszokba, pulcsinellákba, pernahajderekbe és más efféle figurákba botlunk.

Egészen bizonyos, hogy a mi környékünkön például egy priaposz lakik. Tudom, mert rendszeresen találkozunk, sőt jókat szoktunk beszélgetni is - s kapcsolatunk ennyiben ki is merül. Mikor először futottunk össze, épp Pasquillus szobrára ragasztgatta bökverseit, ősrégi haverok ők, már azóta idejár fecnieivel, mióta évszázadokkal ezelőtt az első kicsapott diák dühében itt kiáltotta-röhögte világgá sérelmeit, fájdalmát, mióta először érte enyv a márványtestet. Sok-sokezer szó száradt rá, s mállott szét azóta rajta, ezernyi ujjbegy porladt már el, amik hajdan sietősen, hol a lefüleléstől izzadva, hol az indulattól hevülve tapasztották a közönyös férfiderékra, alhasra, mellkasra a betűket.

Behozhatatlan az előnye velem szemben, aki csak itt róvom a sorokat, bele az anyagtalan hálóba. Ő papírra ír tollal, egy lap az élet, a megosztás sikerét nem méri lájkban, letöltésben, de nincs színes borító, nincs tekintélyes ajánló szó, nincs promóció sem, s nem vezet arról sem statisztikát, hányan vetnek akár csak egy pillantást is rá, nemhogy arról nem, mekkora az olvasószekértábor. Rutinosabb influenszer ő akármelyik instagrammernél, hiszen volt már hetyke-pimasz sikátorvigéc, aki tőre hegyére tűzött bárkit, volt már elátkozott poéta, abszinttól és ópiumtól édes-keserű lehelletére lába elé omlottak a nők, volt már duhaj punk, melankóliáját az utcakövön végighúzó goth, most meg épp pedert bajszú, lengő szakállú, haját egy impozáns hullámba (akár egy japán festmény) fogó hipsztermimikri. Ha az ing ujját felhúzná, lebukna rögtön, hisz hiányzik róla a horgony és a fecske tetoválás, sehol egy lángoló szív, egy kristálykoponya. Igaz, ha a ruháitól megszabadul, a férfiak és nők már legkevésbbé sem gondolnak ezzel, észre sem veszik, hogy eltűnt az álca.

Priaposz kis föld alatti zugában, skorpiók lakta odujában, ahol rozoga ágya is áll, nincs már szükség semmiféle díszletre. Még akkor is, ha a szinte sikátorrá szűkülő utca, melyben lakhelye található, minden egyes tárgy, minden faldarab mintha kulissza volna. Használják is erre a havarokkal bártran. A nyüzsgő térről idevezető macskakövek felé hajló házak, a karmokként kinyúló kandeláberek akár fenyegetőek is lehetnek egy csöndes késő esti órán, a jobbról-balról nyíló zugokat, udvarocskákat, kapualjakat brávók, feslett nők és sunyi szerzetesek szellemképeivel tölti meg a fantázia. Az utca felé boruló árkád akár valami száj, nyeli el az erre járót (az árnyékban megbújó táblán kevesen olvassák, hogy itt született egy letűnt kor egykor népszerű költője, akkoriban igazi fejedelem, császárok és császárnők kedvence, a mi Csokonaink is nagy rajongója volt).

Mögötte mintha egy más világban járnánk, ez Priaposz és barátai birodalma. A málló vakolatú, salétromtól virágos falak hirtelen életre kelnek, növények burjánzanak elő a

kövek közül, a falra futó lonc között alig észlelhetőn ajtók nyílnak, az egyik maszatos üvegen túl álmos macskák lustálkodnak, mosakszanak az egymásra hányt kacatok, biciklik, könyvek, macbookok között, a másik kirakatban egzotikus, keleti nő hintáztatja magát cipője tűsarkán, míg úgy tesz, mintha épp berendezné galériáját a legújabb kiállításra. A nehéz, rozsdás zsanérú faajtók előtt trágár beszédű, egymásra is féltékeny, az erre tévedőkön lépten-nyomon összecivakodó, borostás, pacuha gnómocskák mímelik a serény munkát, vagy még azt sem, egyszerűen csak a macskákat utánozzák (vagy tanítják a szépre, jóra). Csupa statiszta Priaposz komédiájában. Az árkád mögött, egy mellékutca sarkán aprócska színház, alig nagyobb a vásári bábjátékosénál, mint ahogy maga az utca is amfiteátrummá változik nyárestéken, amikor az ereszek klasszikus deklamációkat visszahangoznak.

A pajzán kisisten rezidenciája galériának-műteremnek mutatja magát, ő maga az utcán vadássza új meg új kuncsaftjait, barátait. Ki tudja hányan nem jöttek fel soha az odúba leereszkedők közül - és nem feltétlen azért, mert bármi kényszer, gonoszság marasztalná őket, s nem is biztos azért, mert onnan a nemlétbe vezet tovább az út, de talán azért, mert ők maguk nem akarnak már onnan előbújni többé, saját vidám akaratukból szolgálják istenkéjüket, uracskájukat. Az meg, amint magára kanyarintja hacukáját, vidáman penderül ki az utcára, szeretett színpadára, hogy elbűvölje az arra elhaladókat, hogy tetszést arasson. Ez élteti, ezért ír-ragaszt verssorokat, ezét van mindenről sarkos és határozott véleménye, sőt tudása, ezért pingál krisz-kraszokat, foltokat és baziliszkuszokat, ezért rajzol (át) térképeket, ezért színez át tájakat. Nem akar ő semmi rosszat, senkinek nem akar kárára lenni, mindössze csak csillogó tekinteteket gyűjt, meg az idegen homlokról a szájába csöppenő verejtékcseppeket ezekkel lakik jól.

Itt az idő, hogy meghallgasd a Colle del Fomento Il cielo su Roma című dalát.

Legendarium Urbis

Róma a katolikus hívők számára a menyország felé vezető számos út között ragyogó fényességgel tündököl, csillog-ragyog, akár az ünnepi kivilágítás szőttese karácsony előtt a bevásárlóutcák fölött. Kupolák, tornyok tucatjai törnek az égbe, nyújtóznak a kegyért, a megváltásért, a meghallgatásért, alattuk, körülöttük évezredek óta tömegek emelik arcukat, tenyerüket az ég felé. De ahogy felfelé, ugyanúgy a mélybe is visz út a macskakővel, kopott-törött aszfalttal, kiégett fűvel takart felszínről. A pokol tornácát általában, sivár, kopasz helynek gondoljuk, netán vörös függönnyel körített, cikkcakkban futó csíkkal burkolt padlójú, faltalan szobának. Rómában a pokol egy földalatti garázsban nyílik.

Ez persze a mai állapot, alig pár évtizedes, modern dizájn. A belvárosi bérpalota, amely alatt megbújik, pontosabban, amely alá bújtatták, igazi huszadik századi épület, csak a legszükségesebb vonalak, a dekórum mániákus kerülése, a homlokzaton égetett tégla borítás, alóla itt-ott kivillan a betonváz. Talán az egyetlen kétszáz évesnél fiatalabb épület az egész környéken, kíméletlen, de biztos kezű beavatkozás, a hübrisztől dagadt modern ember lesújtó ökle. És pont ezért arctalan, jellegtelen, úgy húzódik félre az alatta járó tekintet elől, hogy amint a hátunk mögé kerül, már el is felejtettük. Lélek nélküli, lélekvesztő hasáb, halott kő. Hogy ki építette, ki lakja, én inkább tudni sem akarom, legyen az ő bajuk vagy átkuk, kimért büntetésük, leróvandó, csorgó nyálú szolgálatuk. Míg minden a ház körül évszázadok óta burjánzik, folyamatosan alakul, tekereg-csavarog a térben és az időben, akár egy élő organizmus, ez a tömb, akár a fekete lyuk, elnyel mindent, ami él és mozog. De itt mindig is, évezredek óta ilyen épület áll, a mostani épp csak hogy aktualizált, újrafogalmazott burka egy öröktől fogva létező, már a város alapítása óta itt tanyázó

jelenlétnek, a semmi ürességének, amit az éppen aktuális matéria-tér hivatott eltakarni, formával keríteni.

Hogy a pogány rómaiak tudták-e, mi lebeg a folyó és a virágokkal borított rét, a kiskertek (na és Pompeius fenséges színháza) között, ott, ahol a folyóról felhordott árukat elnyelő raktárak sorjáztak, ki tudja. Akkoriban bizonyára egy jellegtelen tározóépület állott itt, melyben mindig megposhadt, megpenészesedett, megrohadt, elkorhadt, szétmállott, elrozsdásodott az áru; üres gyomra folyamatosan éhes kárhozott lelkekre.

Az biztos, hogy a keresztények ismerték és félték e hely titkát. Dehogy titkát, hisz sohasem csinált a gonosz abból titkot, hogy jelen van a világban, s hogy a jónak feszül minden pillanatban. A keresztények adtak nevet, s ezzel formát a helynek, ez egészen bizonyos: már az első pápák elátkozták, s óvva intették a híveket attól, hogy akárcsak a közelébe is merészkedjenek. San Ponziano a VI. században például egyenesen kiátkozással fenyegette meg azokat, akik kísértik ott az Urat - azaz, ő maga taszította a mélybe azt, aki arra járt. Számos római legendárium véli ismerni alakját, ahogy áll a pusztuló romok között, alig pár lépésre a mindig virággal borított, mindig illatos réttől, ami akár az Édenkert is lehetne, kezében rettenetes botja, s ha nyájából oda téved valaki, hajtsa bár a kísértés, a vágy tüze, vagy csak a bárgyúság, az óvatlanság, a husánggal nagyot sújt rá, majd a következő csapással a romok között tátongó üregbe taszítja.

Santa Passera legendája két évszázaddal későbbről viszont épp egy csodálatos megmenekülés története. A szent életű, rendíthetetlen hitű asszonyt kicsapongásairól híres férje sehogy sem tudta a bűn útjára csábítani, még erőszakkal sem tudta magával rántani a fertelmes ingoványba, melyben ő dagonyázott éjjel és nappal. Egy éjjel, mikor a makulátlan matróna immár sokadjára határozottan ellenállt erőszakos közeledésének, unszolásának, annyira feldühödött, hogy szégyenben marad hasonszőrű, nemtelen, szemérmet, mértéket nem ismerő cimborái és a társaságukkal

tartó feslett nőszemélyek előtt, hogy a hajánál fogva ráncigálta az üreghez szerencsétlen nejét - a gyalázatos kompánia legnagyobb derültségére, akik nemhogy tartóztatták, megállították volna, inkább biztatták, hergelték a dúvadat. Aki egyre csak azt bömbölte, hogy most majd kiderül, mennyire erős az asszony hite, vajon most megmenti-e az ő Ura a nagy szükségben, vajon most hagyja-e, hogy az ördög keze közé kerüljön. Azzal egyet lódított a markában tartott, városszerte híres mézszőke hajfonaton, s a szerencsétlen nő már zuhant is a sötét mélységbe. A kompánia az üszkös-kormos

faldarabokra

telepedve,

boroskorsókat

körbe-körbe

adva,

szégyentelen ölelkezésekbe merülve várta, vajon mi történik. Egyszer az egyik még kénköves füstöt is látott előgomolyogni a föld alól.

Már kezdett világosodni, mikor hirtelen nem bűz, de fenséges töményillat töltötte meg a levegőt. Senki nem értette, honnan jöhet, hisz ez a vidék épp a rothadó szemétről volt híres (a virágos rét ahhoz túl messze volt, hogy elnyomja az állandó bűzt). Aztán kődarabok, földrögök pergése hallatszott az üregből - valami mozgott odabent. A csapat halálra vártan, kővé dermedve tapadt az omladozó falakhoz; azt hitték, most ütött az órájuk, eljött értük is az alvilág ura - vagy valamely ocsmány szolgálója. Ahogy a zaj erősödött, úgy vált mind erősebbé a tömjénszag, Ezek nem a kíváncsiságtól hajtva, hanem sorsukat elfogadva cövekeltek ott, ahol voltak. Egész addig, míg a gyomos szegélyben meg nem kapaszkodott egy alabástromfehér kéz, fel nem bukkant egy mézszőke fejtető, s ki nem emelkedett az üregből Passera. A társaság ekkor nem futásnak eredt, hanem térdre, hasra borult, s hangosan jajgatva nyüszítette a levegőbe minden elkövetett bűnét, esedezett irgalomért, megbocsájtásért. Az asszony - nem a szakadt, az utca porától-piszkától mocskos rongyban, hanem hófehér gyolcslepelben - kiszállt a lyukból, szelíd mosollyal hordozta körbe tekintetét a földön csúszó-mászó, vergődő csoporton, aztán maga után intette őket, majd elindult a folyó felé, s a legközelebbi hídon átkelt a gyéren lakott túlpartra. Akkor épp igen alacsony volt a vízállás, végig gyalogolt a bűzös iszapos parton, lábnyomot nem

hagyva maga után, a többiek, élükön a férjével, pedig fájdalmukban, szégyenükben, boldogságukban zokogva követték. Lassan maguk mögött hagyták a várost, míg el nem értek egy elhagyatott istállóig, ahol az asszony megállt, keresztet vetetett a falakra, megszentelve az épületet, s megalapítva kegyes közösségét. A közösség ugyan már réges-rég nem létezik, de az egykor emelt kicsi templom mind a mai napig áll.

A pápa, Szent Zakariás és mind a hívők ujjongva ünnepelték a csodát, a pokol legyőzését. Ekkor kezdték templomokkal körbevenni, körbebástyázni a semmi terét, hogy a kárhozott lelkeknek akár az utolsó pillanatban is lehetőségük legyen a megváltásra. Akármerről közelítünk ma is, templom mellett haladunk el, sőt, közvetlen az épület mellett egykor szegényház és kórház működött (itt halt meg golyótól találva az olasz himnusz költője 1849-ben, majdnem akkor, mikor a magyar vátesz), mert a legnyomorultabbakat kísérti legerősebben a gonosz, enyhet, megkönnyebülést, gyógyulást ígérve.

Hogy hányan választják ma a templomot, s hányan ereszkednek alá a teremgarázstornácra, én meg nem számoltam, mindenesetre áll lent autó bőven, nagy a zsúfoltság, az biztos.

A római lány

Nyolcvanhárom nyarán majdnem olyan volt a város, mint most. Bár az üzletek bérlői kicserélődtek, a homlokzatokra új vakolat került, és lassan eltűnőben a téglaterrakotta világ, kifehéredik, kiszürkül, ahogy a villanykörték sárga holdudvarait is leváltja a led mindenhová behatoló tapintatlan fehérje, az aszfalt helyére macskakő került, a macskakő helyére meg aszfalt, eltűnt a kihívó, harsány optimizmus, a gőgös mégis ártatlan optimizmus, a legyőzhetetlenségbe, az örök fiatalságba, a jómódba vetett töretlen hit, ami akkoriban leváltotta az ólomévek gyilkos ideológiáit.

Nyolcvanháromban a narancsszínű buszok már biztonságban közlekedtek a derűsen utazó vásárlókkal, mind tömöttebb szatyrokkal, az egyre fogyatkozó röpiratokkal, nem tört az üveg, nem repedt a csont, elhallgattak a dühödt és felháborodott kiáltások, a zászlókat visszatekerték a lehiggadt kezek, melyek inkább vállfákat, villákat, poharakat és összecsavart bankjegyeket emelgettek inkább, mint transzparenseket, kődarabokat, molotovos palackokat. A szabadságharcosok helyébe a libertinusok léptek.

A világ sorsa feletti aggódás gondjától megszabadult tömegek, melynek nem kellett végre törődni a jövővel, nem kellett rágódni a jelen gondjain, önfeledten hullámzott térről térre, kirakattól kirakatig, terasztól teraszig. Az otthonokban egyre dagadtak a szekrények, szaporodtak a polcokon a nippek, a kanapék egyre szélesebbek és egyre drágábbak lettek, hogy az egyre színesebb televíziókat kényelmesebben lehessen csodálni, miután elköltésre került a mind dúsabb vacsora. San Patrignano messze volt, de messze voltak az aluljárók, az üresen álló vasúti kocsik, a Termini vizelettől bűzös, homályos sarkai, a vízvezeték romjainak gyommal felvert szegletei, a Borghese park éjszakai padjai, ahonnan reggelre az önkéntes mentősök mindig begyűjtötték azokat, akiket legyőztek a sötétség démonjai, mire az állatkert kinyitott, még a fecskendőket és a hőtől üszkös feketére színeződött, hajlított nyelű kanalakat

is eltűntették.

Majdnem olyan volt a város már, mint ma, csak egyre több nyelven zsong a járókelők árja, csak az autók formája, az öltönyök szabása, a frizurák vonala változott, meg az, hogy a fiúk és a lányok már nem egymást karolják, fiúk fiúkat, lányok lányokat, fiúk lányokat, akár ötös-hatos sorokban, hanem a telefonokat markolják, nem az egymásra csillanó tekintetekben szikrázik fel a vágy, hanem az erre szolgáló applikációkban.

Nyolcvanháromban ha a buszmegállóban állt a lány, kezében tokba csomagolt fuvola, vállán a már egész nőies táskában a szolfézslecke, a titokban vásárolt rúzs, púder és doboz cigi (gyufa, gyújtó nincs, tüzet kérni remek alkalom az ismerkedésre), a magasan a csípőre feszülő répafarmer, a harsány színű póló, az aerobik fejpánt, ami a hajat hátrafogja, és jelzi, alig tizenötéves viselője tudja, mi történik a nagyvilágban, felnőtt már annyira, hogy a testnyelvet beszélje, s hallja, ahogy a másiké beszél, let’s get physical, physical, let me hear your body talk. Hárman is vannak azon a kora estén, akik együtt lépnek ki a zeneiskola kapuján, már nem félnek behúzódni a közeli templom melletti szűk utcába, két autó közé beállni, hogy gyorsan elszívjanak egy cigarettát, úgy érzik, úgy tudják, biztonságban vannak, hisz a szüleik mostmár elengedik őket egyedül egész sötétedésig, az egyiküknek van nővére, ő mesélte, hogy alig pár éve ez még elképzelhetetlen volt, anya vagy apa hozta-vitte őket autóval, még a villamosra sem engedte fel egyedül, még az osztálytársakkal sem.

Most meg tessék, itt gurul el egy zöld BMW, benne a férfi úgy néz rájuk, ahogy a filmekben Alain Delon, Franco Nero meg Teo Teocoli, és ők kacéran de kicsit sem tisztátlanul, visszakuncognak, az a kuncogás ez, melyben nem a tapasztalat, a tudás hanem a fantáziák, a filmekből és magazinokból elképzelt vágyak csendülnek fel.

Miután kitárgyalták, kire hasonlít inkább ismeretlen bókolójuk, miután összerakták a maguk történetét, mi történhetne, ha az autó megállna, s az ajtó kinyílna, hogyan tudna tovább menni a fotónovella képsora, melyben az erotikát megmutatni nem lehet,

de az ajkak elé emelt ujjak, a tágra nyitott szemek, a kivillanó combok és az ölelések sejtetni engedtek valamit, amit a felnőttek tudtak, gyakoroltak, ezért képzeletben tudták folytatni, ki tudták egészíteni a meg nem mutatottal, míg ők csak valamit oda gondoltak a nem létező következő képkockába, valamit, ami nem a test tapasztalata volt, amire a hámsejtek, az izmok, az idegek nem emlékeztek, ezért igazából nem is létezett. Úgy vonultak a megállóig, mintha éjszaka a Via Veneto neonjai alatt korzóznának, a zsúfolásig megtelt teraszok előtt, akár a divatbemutatón (amit ugyancsak nem ismertek közelről, csak az újságok beszámolóiról). Ekkor jött elő az egyikük azzal, hogy ő márpedig most nem haza fog menni a következő busszal, mert egy titokzatos ismeretlen meghívta pont egy ilyen bemutatóra, mégpedig munkát és nem kevés pénzt is ajánlott, hogy hostessként segítsen ott mindenféle kenceficék reklámozásában. Pont így mondta, kencefice, nevettek is rajta a többiek, akik rendszeresen bejártak az OVS-be, hogy magukra locsolják a parfümök tesztereit és elcsenjenek egy-egy rúzst, nevették a naív vatikáni csitrit, aki ilyen dedós szavakat használ, amikre ők már épp csak épp emlékeztek az általánosból.

Már el is felejtették, hogy épp ő volt az, akinél mindig volt cigaretta, sőt, egyszer már a körmét is kilakkozta. Igaz, következő hétre már lemosatta vele az anyja vagy az apja, vagy a városkapunál a snájdig svájci, akinek nem csak a biztonságra de a jó erkölcsökre is vigyázni kellett. Cukkolják hát, amiben benne persze ott lappang a gyanú, mi van, ha mégis, ha tényleg, de cukkolásban, a hangoskodó ugratásban benne van az is, hogy a fal melletti árnyékba húzódik két amerikai szeminarista, pedánsan nyírt vörösesszőke hajuk tövében verejték gyöngyözik, hiába igyekeznek, nem tudnak nem a lányokra sandítani, akik ezt persze érzékelik, nem lehet kihagyni a helyeztet, hogy húzhatják kicsit ezeket a duplán idegen idegeneket, akiknek sohasem adatik majd meg, hogy az ő napbarnított combjukra markoljanak fakófehér, csontos ujjaikkal. Ahogy azok a most befutó harsány egyetemisták sem, akik már nem politikáról vitatkoznak, vagy ha mégis, az csak ürügy, hogy annak leple alatt ők is a

lebbenő hajak alól kivillanó tarkókra, a koraesti meleg párában a testekre tapadó pólókra figyeljenek. A hitetlenkedve irigykedő évődés egész addig tart, amíg szuszogva, csikorogva meg be nem huppan a busz, amelyikre ketten várnak, mehetne egy darabon velük a nagyotmondó is, de ő inkább búcsúzik, hogy induljon a kalandra, majd mesél jövő héten, mi volt, nincs még éjszakai csetszoba, hogy azonnal eldicsekedjen, hogy szelfivel bizonyítsa, igazolja, nem csak lódított. Marad az elbeszélés hitele, az egyedüli garancia arra, hogy a másik megismerhető, hogy tudtató, ki is a másik. Azok ketten, akik intenek, de nem is neki, hanem inkább a szeminaristáknak, még egy utolsó kis kacér gonoszság, ott a busz lépcsőjén nem tudják még, hogy ennyiből kell majd egész életükben újra meg újra összerakniuk, ki is volt, ki is lehetett társuk, akivel nem csak jövő héten, de már soha többé nem találkoznak, legalábbis egyre kevésbé valószínű, ahogy telnek az évek.

Az idő telik, és az akkori képre folyton rakódnak az újabb meg újabb rétegek, pauszparírok, ami alatt egyre kevésbé felismerhető már az akkori lány, aki még nekik integet, de tekintete már elszökik a busztól, ők pedig nem látják, hova kapja igazából.

Talán már feltűnt az araszoló, tolakodó sorban az a zöld BMW, ami lehet, hogy igazából soha nem is jött, csak valaki azt állította, hogy abba szállt be a lány, meg is mondta, ki ült benne, de még ha le is parkolt az a kupé, ha ki is nyílt az ajtó, vajon tényleg amellé szállt-e be, aki a vallomásban szerepel. Vagy továbbment, miután elfordult a társaktól, a srácoktól, megigazította vállán a táskát, és elindult az ismeretlenbe, valóban megszólította a szenátus előtt strázsáló őrt, netán továbbment tényleg a Campo dei Fiorihoz, ahol összebandázott azzal a párral, amelyből a fiú később felhívta szüleit. Amikor elindult az addigi ismerősei számára az ismeretlenbe, elkezdett szertefoszlani, mint a fantasykban, amikor a test csillagporrá válik és szétfújja a szél, az, akit addig ismertek, elenyészett, alakja úgy torzult a felbukkanó információk hamis vagy valós tükrében, akár az elvarázsolt kastélyban egy régi vidámparkban, alig telt el pár nap, és már egyáltalán nem lehetett tudni, ki is ő, ki is

volt ő valójában, nem csak azt, hogy él-e egyáltalán, hanem azt, hogy az a valaki, akit, míg itt volt, jelen, az életükben, tényleg az volt-e, akinek gondolták. Vagyis, hogy biztosan nem az volt, történt vele bármi, vezetett is bárhova az útja, ami számukra tehát az utolsó volt, mert kisétált az életükből, és aztán már szinte mindegy is, mi történet vele, mert onnan, a buszmegállótól a léptei a számukra semmibe vezettek.

Onnan, a semmiből semmilyen híradás nem érkezett többé, hiába csörrentek a telefonok, bele az átizzadt és telekönnyezett párnákba, az görcsbe görnyedt testre húzott takarókba, az éjjeli lámpával megvilágított kanapémagányba, a senkiért nem szóló esztrádműsorokba, az egyre sótlanabb vasárnapi ebédekbe, az ablakon kopogó esőkbe, a teraszon kiégett leanderek sorvadásába, a nappaliban rótt körökbe, a falra mért ökölcsapásokba, a vállba harapásokba, az üresen meredő tekintetekbe, a biztatás hazug és mégis szükséges szavaiba, a beletörődés napjaiba, a remény napjaiba, az önvád napjaiba, a tehetetlen düh napjaiba, a hisztéria napjaiba, a nyugatók napjaiba, az ürülő borosüveg napjaiba, a meg nem csikorduló ajtók napjaiba, a csattogó vakuk napjaiba, az orr alá tolt mikrofonok napjaiba, a stúdióreflektorok melegítette napokba.

Persze egyáltalán nem mindegy, mit történt vele, és bizonyára vannak is, akik tudják, mert valakivel meg kellett történnie annak, ami vele megtörtént, valakinek jelen kellett lenni, valakinek el kellett rajta követni azt, ami csak sejthető, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy igaz, de akkor pedig azt, ami valójában meglett. Az azóta eltelt évek során sok történet született, de hogy melyik szólhat a valóságról, az leginkább hit kérdése és nem a tudásé, nekünk pedig azzal a tanulsággal is szolgál, hogy ugyan honnan is tudhatnánk pár történeten, pár elmesélt sztorin, pár fotónovellán túl, hogy ki is valójában a másik. Közhely ez, hogyne, így leírva nagyon béna, ezerszer el lett már mondva, de amíg csak a konstrukciók kényelmes és biztos világában navigálunk, amíg abban a biztonságban vagyunk, hogy ismerjük a megfelelő mértékig a másikat, a többieket, akik között élnünk kell, addig ez tényleg csak egy ócska frázis, de ha ezek

az alakok elporlanak, ha egyszer csak átváltoznak valami, valaki mássá, akkor jaj nekünk is, akkor már lehet jajgatni. És ehhez el sem kell tűnni nyomtalanul, ehhez nem kell attól rettegni, milyen szörnyű véget érhetett a másik, nem kell rettegni, honnan kerül elő a maradványa (ezért a szegény lányért több sírt megbolygattak már, csupa olyan história miatt, amire egy család egyáltalán nem lehet felkészülve).

A biztonság képzete, az a világ, amit megpróbálunk rögzíteni, mozdulatlanná, kiszámíthatóvá, érthetővé és értelmezhetővé tenni, azaz megpróbálunk otthont teremteni, csak egy törékeny, sérülékeny kísérlet, ha szerencsénk van, ha szeretnek az istenek, ha kegyel bennünket a Sors, a Fortuna, akkor le tudjuk benne élni életünket, de elég egyetlen rossz mozdulat, és vége. És sose tudhatjuk, hogy mikor kerül olyan tőlünk független, előttünk ismeretlen dolgok erőterébe, mikor nyúl bele, tenyerel bele, tapos bele, tipor bele bárki, akarattal vagy véletlenül, hogy szétdúlja az egészet. Az, hogy a lány családjában a sötétben tapogatózás közben, a romok között botorkálva, borzasztó kísértetek, rettentő fantomok bukkantak és bukkannak elő a sarkok mögött – elég volt, hogy megszólaljon a telefon –, ki tudja még meddig, ki tudja lesz-e valaha is nyugtuk, valószínűleg már sohasem, már így fog telni az egész hátralévő élet, abban a bizonytalanságban, hogy a lány, amiből próbáénak valamit az emlékezetben

megőrizni,

örökre

elveszett,

és

elképzelhetetlen fordulat zilálja össze a törékeny

sohasem

tudhatják,

milyen

nyugalmat, ami nem is igazi

nyugalom, csak örökké a leselkedő, előbb-utóbb lecsapó vészt jósló csönd. Ez a csend intő jel kell, hogy legyen számunkra is: sosem lehet tudni. Semmit se lehet tudni.

Légy szíves, hallgasd meg Mannarino Roma című dalát!

A római fiú

A tenger felől a külső kerületekig tolakodó ködpárában próbál távolságot tartani. Még mindig nem akarja elfogadni, hogy itt ácsorog, hogy még mindig nem ide való. Az idegenség kinyilvánítása a testbeszéddel nem csak a deklasszáltak utolsó vékonyka szála, ami a hajdanhoz köti, de védekezés is az inzultusok ellen, mert az el nem tanulható, örökölt mozdulatok - ahogy a táskát fogja, ahogy a hóna alatt szorítja az újságot, ahogy a telefonért nyúl a zsebbe, ahogy lábát keresztbe teszi, míg ácsorog csak ingerült ellenreakciókat provokálnak. Így inkább félreáll az ajtóban a beszálláskor, maga elé enged mindenkit.

A megálló - egyben hév állomás is, nyáron a plázsra hullámzó népek feszítik falait, ilyenkor inkább álmos kisvárosi indóház, épp oly málladozó, rozsdás, sose sepert - a város egyik kapuja is egyben, nem a modern népességrobbanás alakította, inkább az új plebs nyomakszik a falak közé a kétezer éve álló tornyok és árkádok árnyékában, mit sem törődve a kövekbe karcolt idővel, ezeknek aztán állhat itt a piramis (az idő múlásának és a felejtésnek emlékműve), vajon ki törődik még azzal, hogy mögötte porladt el Keats, Gramsci, Gadda teste, Shelley szíve, s még ki tudja hány idegen, akik egy álmot kergettek a romok között a helyiek hamisan csillogó tekintetétől követve. Vajon a buszra várók közül rajta kívül eszébe jut-e valakinek a sok történet, amit a vörössárga téglafalak öveznek, s vajon mi értelme tudni, hogy épp róluk, nekik próbáltak mondani azok ottan, a porrá lettek, fontosnak gondolt, nagy szavakat? Azért kel minden reggel útra, azért állja ki a sorát, azért kapaszkodik, hogy ezt a sok hiábavalóságot, vanitatum vanitas, újra meg újra értelmesnek hazudja, hogy kiálljon a katedrára, és eljátssza, hogy nem csupa haszontalanság.

Mikor a busz befékez, és szisszenve ajtót nyit, minden áldott (átkozott) reggel úgy helyezkedik, hogy a bal oldalra tapadjon, hogy hátat fordítson a másik félen emelkedő dombnak, hogy a mellettük araszoló autók tetejét, a túlnan láncot fonó ablaksorokat

lássa, ne pedig a kertek zöldjét, felettük a tetők, tornyok ki-kibukkanó csücskeit, de még a lejtő aljában felállított reklámtáblákat se. Alig várja, hogy a folyópartra kanyarodjanak, hogy kiérjenek a domb alól, hogy levegőt kapjon a rá települő tömeg szorításából. Évek óta teszi meg ezt a távot nap mint nap oda és vissza, de még mindig nem szakadt fel a sóhaj, akár csak egyetlen kis nyögés, nyösszenés, de még a száj sarkában ránduló grimasz sem, amivel a test jelezné (ugyan kinek?!), hogy eltávozott a keserűség, a csalódottság, a kiábrándulás. Erre semmi esély, hisz ez a sóhaj, ez a grimasz őt magát semmisítené meg, számolná fel. Így inkább a koszosbarna víz fölé hajló platánokat bambulja, télen a csupasz ágak kuszaságát, tavasztól lombhullásig a napban, esőben, szmogban, szélben mindig más színű, más mintázatú levél-szőttest.

A külföldiek azúrkéknek, aranysárgának, márványfehérnek látják ezt az országot, de a számára sokkal inkább a zöld és a barna foltjai egymásban folyó maszatja alkotja, ezét visel ő is mindig kopott kávészín velúr cipőt, kitérdelt khaki nadrágot és zakót (soha nem együttest, mindig más az anyag és az árnyalat), nyaka köré ezért kerít penészzöld sálat (nyakkendőt még hajdan sem hordott, épp ez jelezte, hogy ő nem holmi parvenü hivatalnok, nem elismerő tekintetért kolduló ficsúr): nem álca, nem katonásdit játszó ellenálló mimikrije ez, nem gerilla öltözet, hanem a város köveibe, flórájába, faunájába szervesülő létezés.

De nincs is többje, pár rongya maradt, a többit elvette a családot felfaló nagybácsi, elvették a dombot, a házat, kiszakították abból a térből és időből, amelyet harminc évig az életnek tudott, akár egy terrortámadás túlélője, még mindig tanulja a légzést, járást, a beszédet, tanulja szájához emelni a poharat, csupa olyan mozdulat, melynek emléke bár elevenen él az izmokban, de ebben a másvilágban semmi sem tud úgy működni, mint odaát, mint odafent, az éjszaka pont megmászható kőfalon túl, a magnóliafa alatt, a zsaluk mögött hűsölő nappaliban, melynek homályában négy generáció boldogsága és viszályai lehelték tele a szobát. A villát építő őse a csendes

terecske kiválasztásakor még nem számolt, nem számolhatott az egy évszázad múlva erre szuszogó turistabuszokkal, a narancsliget csendjét felverő csoportokkal, ő a közeli kolostorok, templomok idáig kúszó tömjénillata, az Istent dicsőítő, mégis fájdalmasan magányos énekek foszlányai alatt akart megtelepedni. Az is csak az alapok ásásakor derült ki, hogy a talajréteg alatt - nem mintha itt volna benne bármi meglepő

-

egy

érintetlen

maradt

patríciuslak

rejtőzik,

mozaikjait,

freskóit

évszázadokig, sőt inkább egy évezredig rejtette a kíváncsi, kíméletlen kurkászók elől a feledés törmelékje, földje. Mivel akkoriban még nem volt hatóság, aki szigorú tekintetét az építkezéseken tartotta volna, szépen, suttyomban a domus fölé húzta hát a maga házát úgy, hogy a pincéből egy csapóajtó nyitotta-zárta az időkaput, melyen át vissza lehetett csusszanni a múltba.

Mikor gyerek volt, kedves meséje volt Jamie, aki éjjelente egy csúszdán jutott a mesevilágba, neki csak pár fokot kellett kapaszkodni a létrán. Eleinte persze apja kísérte a felfedező utakon, ő vezette be a titkos világ rejtelmeibe, az ő történetei építették fel azt, hogy később saját képzelete fűzze tovább a históriát, mikor az elcsendesült házban le-leszökött oda, mikor leereszkedett a múlt e mélységes kútjába. Volt idő, amijkor azt képzelte, varázsló lett, aki képes átugrani az idő szakadékán, képes valóvá bűvölni a már nincsent. A domb alatt az utcákon tüntetések söpörtek végig, robbanások és könnygáz füstje gomolygott, diáktársai délutánonként megváltották a világot, sarkaiból forgatták ki a dolgok rendjét, indulatos érvelésük, nagy szómonstrumaik gőgösen emelkedtek a város fölé, majd eget rázó robajjal zuhantak vissza alkotóikra, hogy azok végül a hatalom és a hedonizmus templomaiban leljenek menedéket s maguk építette gépszörnyek pusztulása elől, de ő mindebből semmit nem látott, a múltvilágban élt -

ezért is lett tanár egy

középiskolában. Nem nevelni akarta a népet, mindössze csak abban a világban akart maradni, ahol otthon érezte magát.

A varázsvilágba évek óta nincs már bejárása többé, az édenből kiűzetett. Még mindig

emészti magát rajta, mi lehetett a bűne, vagy az apja, ősei mit követhettek el, hogy rá száll az atyák vétke. A magas hivatalokba emelkedett nagybácsi addig mesterkedett, szövetkezett, szervezkedett, kérvényezett és perelt, míg ki nem ebrudalta a házból, s nagy bőkezűen be nem tuszkolta abba a külvárosi lakásba, ahonnan reggelente metróra és buszra száll. Az ő Osama Bin-Ladene Pal Zileri öltönyt hord, reggelente hivatali autó várja azon a téren, ahol kisgyerekként ő rugdosta a falevelet, és ahová talán sose többé be nem teszi a lábát. A világa romokban, a törmelék alól nem tudott mást kimenteni, csak pár mozdulatot és a beszéd ritmusát, dallamát, ami annyira idegen a boltban, ahol most vásárol, hogy a pénztáros csak a szemét mereszti, mi szél fújta vajon ide, ahol nem cizelláltan formázzák, építik a szavakat, hanem egymásra zúdítják, hagyják és élvezik, ahogy zabolátlan nyargal, ahogy parttalan hömpölyög.

Valaki más városa

Meg sem próbált behatolni a városba, belemarkolni, belemarni, beleharapni teljesen értelmetlen volna, meghódítatni végképp teljes képtelenség, ahogy képtelen lett volna megadni magát, feloldani magát, elveszejteni magát, nem is csupa képtelenség ez, hanem lehetetlenség, megtörténhetetlenség, hisz aki áll már valaha a napon, magában, a levegőtlen présben, aki megtapasztalta már, hogy nem tartozhat sehova, nem tartozhat helyhez, térhez, még a saját teste által kiszakítotthoz, kirajzolthozkitöltötthöz, besűrítetthez, elnehezítetthez sem, az hogy is akarhatna kezdeni bármit is egy várossal, még ha világ közepére esik is. Az egyedüli, ami megtörténhet, amit csak tehet, hogy megáll a kapujában, a rá néző ablakban és elbámészkodik kicsit, megpróbál elcsípni néhány apró történetet. Mintha látott volna egy fotográfiát egy idegen országbeli városról, ami igazából lehetett volna bárhol, még otthon is, készülhetett volna otthon is, egy emeleti ablakban állhatott a gép és a fotós, némileg szokatlan átlóban tekintve a lenti utcára, a fekete-fehéren is jól látható áradó fény borította macskakőre, a sínpárra, és az árnyékot vető, épp áthaladó gyalogosokra, akik a fény és a kép némaságában, mozdulatlanságában, magányosságában rekedtek e furcsa szögben. Az itteni hónapokra szállásul kijelölt vendégszoba – egykor cselédszállás – ablaka csak egész meredek rálátást adott az utcára, annak is csak egy távolabbi szakaszára, mert meglehetősen keskeny volt (viszont hosszan egyenes), és ráadásul pont a harmadik emelet alatt párkány is futott körbe rajta, ami miatt egészen vakmerően kellett kihajolni, ha valamit látni akart a szemben vaksizó spalettákon és az ég sirályok járta sávján kívül. Ha a másik oldalon lett volna a szállás, ami a folyóra néz, odalent villamos, a rakpart szokásos nyüzsgése, nappal diákok és hivatalnokok, éjjel hímringyók és kuncsaftjaik gondoskodtak volna arról, hogy kényelemben szemlélhesse a várost.

Keresett egy kedvére való teret, azon egy törzsasztalt, hogy még ebben sem szakadjon el az otthontól, szigorúan egy olyan helyen, ahol az olcsó fekete leginkább hasonlított a megszokottra. Rosszul volt a művészficsúroktól, akik azzal vágtak fel, hol milyen kávé felfedezést tettek, önmagukkal versengve adták elő a közös vacsoránál, milyen újabb fantasztikusan, zseniálisan, nagyszerűen, elképesztően fantasztikus, zseniális, nagyszerű és elképesztő kávét találtak már megint valahol.

Rettenetesen irritálta a harsánykodás, és hiába nyugtatta magát, hogy ezek csak ostoba festő tanoncok, nem is igazi művészek, vagyis kézügyesek, de nem a szellem emberei, nem tudta kivonni magát a hatás alól, kivált, ha tapintatlanul oda penderültek mellé, melléjük mit sem törődve azzal, hogy épp mi jár a fejében, vagy hogy épp élénken tárgyalnak valamit, és már öntötték is a sok zagyvaságot, vagy mai még ennél is rosszabb, elkezdtek ordítóan műveletlen kérdéseket feltenni, miközben meg voltak arról győződve, milyen okosak.

Zsigerből idegenkedett e pogány, kifejezetten közönséges és pimasz harsányságtól, ahogy ezek a vele egyidős, mégis éretlen suhanc férfiak és nők végigkacagták, végigmeztelenkedték, végigszeretkezték, végigitták és olajosan sikló ecseteikkel összemaszatolták a világot, azt a világot, aminek üszkös hamvai épp csak kezdtek kihülni, hogy a hideg romokból és roncsokból újratkákolt életek újra elpusztuljanak a mind pusztítóbb bombák gombafelhőiben. Nem a szesz mámorával és dühével, nem az egymásnak csapódó izzadt testek összekeveredő nedveivel volt gondja, hanem azzal, ahogy mindezt művelték.

Azzal, hogy nem volt benne semmi pusztításra és pusztulásra törés, a vágyak nem felszámolták, elemésztették azt, akiben tomboltak és azt, akire vetültek, nem szenesedtek feketére a vörös izzásban, hanem valami sátáni módon sápadt bőrüket a lángnyelvek nem elemésztették, hanem csak tükröződtek rajtuk, mint valami patinától fakó arany felületen. Ő meg nem tudott nem belepusztulni a vágyakba, nem tudott nem hamuvá omlani minden fogcsikorgatós éjszakán, mikor arra gondolt, mi

történik két lakással odébb, és nem tudott nem az asztal márványlapját repesztő, örökké – talán készakarva – célt vétő ökölcsapásokkal hadakozni démonaival.

Képtelen volt a többiekkel tartani, azokkal sem, akik testére éjjelente sóvárgott magányos forgolódásaiban és verejtékezéseiben, hiába ontottak párás hűvösséget a kőpadló és a fűtetlen falak, képtelen volt vágyait a városra irányítani, egyáltalán nem akarta birtokolni azokat a romokat, azokat a faragott köveket és festett mennyezeteket, amelyek túlétek több évezrednyi pusztítást és pusztulást, túlétek lángoló nyilakat, oktondi baktériumokat, a felszínen kapaszkodó életről mit sem sejtő tektonikus ütközeteket és lomha közönnyel vonuló bombázórajokat, nem akarta járni a rommezőket és e templomok félhomályát, nem akart találkozni se azokkal a túlélőkkel, akik talán azért vannak még meg, hogy az utolsó idők tanúi legyenek. Bár nem marad majd utánuk senki, akiknek elbeszélhetik a világ szenvedéseit, majd csak az utánuk beálló semmi csöndjében nyerik el tanúságuk értelmét, hiszen pusztulásuk robajából születik majd az utolsó utáni idők némasága – erre kellenek, ez ad értelmet a létezésüknek, nem pedig az, hogy bárkinek odakínálják magukat, hogy tegye magáévá. Még ha most ezt mindenki feledné is, a céda csakúgy, mint a prédára vetődő kujon, és a végidők előszelét hozó pusztulás után úgy vetették egymásra magukat, mintha a teremtett világ megkapta volna bűneiért a feloldozást, és mostmár mindent szabad volna.

Az, amit barátai műveltek a várossal, e tekintetben nem különbözött semmiben attól, amit a duhaj festők műveltek, legfeljebb volt benne némi udvaronci elegancia, némi kimértség, némi affektáló takargatás. Néha felöltött benne, hogy csak gyávaságból vagy valami értelmiségi sznobériából nem csatlakoznak csak azokhoz a pogány kirándulásokhoz, dorbézolásokhoz, amelyeket a műteremházban végeztek, és ezért vetik inkább magukat nem egymásra, hanem a múzeumokra, a galériákra. Ezért aztán nem vesznek tudomást arról, milyen csúnyán átveri őket a város, amiről azt hiszik, feltárja magát, még rejtett ölét is, nekik. Egyrészt persze rájuk se hederít, hisz létének

értelme nem e sok aprócska vágy kielégítése, létének értelme a végítéletre készen állásban rejlik, és pont olyan közönnyel dobja le pongyoláját, tárja szét combjait, mint a kéjnő, aki közben arra gondol, hogyan ússza meg a strici új veréseit, mert már beletörődött a neki rendelt szerepbe, sorsába, hogy törött csontokkal, széthasított bőrrel végezze egy garnisszálló ócska matracán. Felkínálkozásban mindig benne van a kéjt és a kínt csak tettető, eljátszó szajha hatalma, aki látszólag meghajol a másik akarat előtt, aki magába engedi a másikat, engedi magát leteperni, de pont azzal kerekedik felül az erőszaktevőn, hogy odakínálja magát, hogy értelmet és formát, húst ad a másik vágyának, ami enélkül csak csupa gyötrődés, kielégítetlenségben vergődő tépés és marcangolás.

Ha majd otthon beszámolót kell írni az ösztöndíjas hónapokról, ő ezeket fogja előadni, mert ezeket tanulta. Majd előadja azt is, hogy a ült a járdára kitett asztal mellett, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és a lepergő hamu vagy szétporladt a levegőben, vagy az olcsó bor hagyta ragacsba tapadt. Részletesen leírja majd az időjárás változásait a vénasszonyok nyarának szomorú melegétől a napokig vigasztalanul, a reménytelenség eltökéltségével szakadó, a kövek réseiből minden emléket előmosó esőkön, a fellegek közt egy-egy perce előtörő napsugáron, az északi sztyeppékről idáig süvítő jeges szeleken át a lágy tengeri fuvallatok által hordott sós homokig.

Mindenképp beszél majd a fent az ember világa fölött, a barokkosan fodrozódó kékfehér egek alatt dúló háborúkra a sirályok és a seregélyek között, a galambok és a varjak csatáit, a gomolygó táncokat, a cikázó vidámságot, az alászálló ürüléket és pihés tollakat. És beszámol arról, hogy a tér középen kiásott templomoszlopok körül egy pillanatra sem szűnt meg az örvénylő mozgás, és a sarkokból szertefutó utcák számára teljesen lényegtelen helyek felé tartottak, s minden bizonnyal fontosnak tartott dolgokat takartak a tér házai, mert mind a helyiek, bőrtáskás hivatalnokok, formátlan csomagokat cipelő küldöncök, utolsó ezüstjeikkel a táskájukban ki tudja hová siető asszonyok, lármázó gyerekeket kétségbeesett dühvel terelő szülők,

rongyokkal házaló tajigások, seftes vigécek, csattogó csizmájú csendőrök, mind az idegenek, örök szüzességtől pszoriázisos apácák, karimás kalpag alól átszellemülten és intrikusan vizslató abbék, szalmaszőke szakállú szeminaristák, térképet lebegtető diákok, fényképezőkkel babráló szabadságos katonák, mind az emberi arc nélküli gépek, szakadt ponyvás teherautók, öreg gebék húzta jegeskocsik, golyók lyuggatta, hadiveterán buszok, billenve-csikorogva kanyarodó villamosok, a fényesre vaxolt kormányszedánok fontoskodva tartottak mind valamilyen feltétlenül elérendő cél felé, mintha életük múlna azon, hogy odaérjenek. Még akkor is, ha olykor pont e téren torpantak meg, hogy kifújják magukat, hogy megigazítsák öltözéküket, hogy megtöröljék homlokukat, hogy igyanak a kút vizéből, hogy jegyet váltsanak, hogy valamit aláhúzzanak a reggeli napilap hirdetési rovatában vagy a mára rendelt lelkigyakorlatban, hogy jól meg tudják nézni a mellettük épp elvonuló szoknya domborulatát, a cipőből emelkedő bokát, hogy visszakapják tekintetüket a dús bajusz fölött villanó tekintetre, hogy elpityeredjenek az anyai és atyai szidalmakon, hogy a makacs kutya pórázát megrántsák, hogy elengedjék a figyelmetlenül az úttest macskakövére lépőt, hogy felszedjék a kosárból a földre hullott répaköteget, hogy a kirakat üvegében egy gyors mozdulattal a fül mögé tuszkoljanak egy makacs tincset, hogy tüzet adjanak egymásnak, hogy útba igazítsanak valakit, aki mégis elbizonytalanodik, merre tovább.

Mielőtt folytatod az olvasást, hallgasd meg Antonello Venditti Roma, Roma, Roma, majd Grazie Roma című dalát!

A város teste

Olyan, mintha nem az utcák mentén nőnék ki a házak a járdák mentén, hanem épp fordítva, mintha a város szurdok labirintusát az utcákat járók taposnák ki, egyre mélyebbre az időben, ahogy a víz kotorja a medret, ahogy vájja a föld húsába, a hordalékot meg egész a tengerig viszi. Odalent, a hasadék homályában járva kelve két oldalt kőfalak közt visz az út, itt-ott kiöblösödik a tér, kikötőnek olykor tökéletes, máskor meg elsodor az ár, ami egy oldalsó nyíláson ömlik be és oldalba kap. Vannak szakaszok, ahol kijutsz a fényre, olyan széles a meder vagy olyan alacsony a partfal, hogy aztán egy kanyarulat és már vissza is bukj a sötétbe. Vannak csendesen csorgó részek, vannak szilaj zúgók, és ha nem vagy elég éber, könnyen belehúzhat az ár egy zuhatagba, ahogy ismerni kell jól, hol vannak a föld alatti padok, sziklák, hol forognak örvények.

De az idő nevű folyékony halmazállapotú anyag nem csak hasadékok bonyolult szerkezetét alakítja, hanem üregeket, barlangokat, csöndes, láthatatlan tavacskákat, olykor alig pocsolyákat is váj, melyek a vádikban, kanyonokban nem mutatják meg magukat. Meglehet, a szurdokokban folyamatos a zajlás, ezeknek a zugoknak is megvannak a maguk nyüzsgő, dús ökoszisztémái. Levegőtlen aknákban, olajzöld átriumokban, kócos udvarokban, csöndesen csobogó kerengőkben tenyésző fluidum a város. E védett terekben sarjad és cseperedik igazából az élet, ami aztán kizúdul a terekre, utcákra, majd visszatekereg a sokszor alig észrevehető nyílásokon, repedéseken, csatornákon át. Az egymásba kapaszkodó falak, az egymásnak dőlő kémények, az egymásra nyíló ajtók és ablakok által kiformált zeg-zugokban burjánzanak, indamód fonódnak az élet szálai, a kacsok, a levelek, az ágak, a szirmok hangokból, illatokból sarjadnak. A puhára fővő pacal pöfögése, a paradicsomban és zellerben rotyogó csontos húsok, az olajban sistergő articsóka és karfiol, a fehérborban fürdő kagyló és rák meszes egymásnak koccanása, amit átjár a

fokhagyma és a petrezselyem zamata, a tésztára krémesedő tojássárgája, a szellőben ellibbenő sajtreszelék szisszenése, a levegőző vörösbor szuszogása tölti be a teret, hozzá nehéz illatú keleti fűszerek, római kömény, gyömbér, szegfűszeg, bors, koriander, kurkuma, a tengei halból kiázó só, a savanyú joghurt, a bárány faggyújának keserűsége és a füge, a mazsola, a méz, a karamellizálódó cukor ragacsos édessége vegyül. Keveredik hozzá a poloska, az egér, a patkány, a galamb, a seregély, a sirály, a biciklilánc, a rozsda, a gázolaj, a fűrészpor, a mosószer habja, az öblítő virága, a klór, az ecetsav, az arcszesz, a dezodor, a sampon, a stift, a parfüm, a kölni, az átizzadt műszál, a meglágyult gumi. Mindebből áll össze az az üledék, az a humusz, amiből az élet táplája magát, amiből kisarjad. Amiből kisarjad, a nehezen csoszogó lépés, a pánikszerű futás, a várakozó topogás, kisarjad a csattanó pofon, a padlón püffenő test, az egymásnak csapódó ágyék, a húsba mélyedő fog, a karra szoruló marok, a combon sikló ujjbegy, az asztal alatti rugdosás, a megtorpanás, a nekilendülés, az lehuppanás, a felpattanás, a tápászkodás, a kapaszkodás, a fogózkodás, a támaszkodás, ritmusra dobogás, a feszült rángatózás, a vádlijé, a karé, az arcé, az ajkaké, a szemöldöké, kisarjad a zihálás, a horkolás, a hörgés, a sustorgás, sivítás, a kacagás, a szidás, a feddés, a megalázás, a dicséret, a megerősítés, a meghazudtolás, a fohászkodás, a hazugság, a füllentés, a gyalázkodás, a káromlás és minden trágársága a földnek.

A római lány

Direkt sikkből jár még mindig azzal az autóval, amit az egyetem elvégzésekor kapott.

Szereti, hogy az ablakból az utcára kinézve ott látja lent, a kút mellett, ahol évtizedek óta éjszakázik, szeret ezzel átgurulni a reggelire a közeli térre, ahol régen is parkolt munkába menet, ahova most csak a társaság miatt és megszokásból jár. Gondosan ügyel arra, hogy az égkék dukkó a karosszérián s a fehér tető mentes legyen a rozsdapöttytől, ahogy a krómtükör lökhárító is makulátlan. Az üléshuzatokat és a kormány felhőszín bőr védőjét is, pár évente újravarratja, a rádió és a sebességváltó gombjait havonta polírozza a folyó túlpartján gyerekkori pajtása, a kis garázsban, a városfal csonkja tövében, ott, ahol apja benzinkútja működött egykor.

A szomszéd fiú vette át tőle, ott töltötte kölyökkorát, lébecolt, aztán ablakot takarított, sürgött-forgott az ügyfelek körül. Addig-addig míg övé lett az örökség. A számlálók pléh-plexi dobozait ma ecetfák csavarnak körbe, megmutatva, milyen lesz majd a város, ha lakó végleg elhagyják. Az indaszerű ágak már elérték a kis esővédő tetőt is, szinte lugast árnyékolnak a garázs előtti kis térségre, ahol a takarítás alatt álló autó parkol. A szélvédőn a téglafal és a hajdani bástyacsipke kőcikkcakkjának egy-egy töredéke tükröződik, fölötte meg a tenger felé húzódó, vászonként kifeszített ég. Az ő autóját mindig ingyen tisztítja, hozhatja bármilyen gyakran, ma sem tudja, valamiért vezekel-e, így kér-e bocsánatot, netán még mindig udvarolni akar, de pont olyan sután, mint gyerekkorukban, mikor alig várta, hogy csókolja már meg végre odalent a pincében, ahonnan a földalatti városba ereszkedett a lépcső, de a csókból még egy elsóhajtott puszi sem lett, se kézfogás, se derékszorítás, se szoknya alá villanás, semmi, amiről sustorogni lehetett volna a barátnőkkel vasárnap délután, a Jégpalota fagyiját nyalva, hazafelé bandukolva a kirakatok előtt, meg iskola után, a piactéren, a pékség előtt fügés fehér pizzát ebédelve.

Ott akadt össze viszont a tekintete a csendőrrel, az Délről, a csizma sarkából épp csak idehelyezett daliával –legalábbis ő annak látta a reggel kisuvickolt csizmáját, súlyosan kolompoló kardját, zsírosan fényes derékszíját, lakk csákóját, s a csákó árnyékában a hamiskásnak álmodott tekintetet, amiről aztán kiderült, hogy leginkább jóravaló, de lusta lomhaság. Nem a munkára volt tunya a férfi, aki a férje, gyerekeinek apja lett, még az itteniek is irigyelték, ahogy taposott, mert minden tőle telhetőt meg akart adni családjának, és bizonyítani akart, hogy ő is ér annyit, mint itt, új városában bárki. Inkább hozzá volt túlontúl elkényelmesedett, nem kért, nem várt sokat, de nem is adott sokat. Hiába irigyelték a piacon a kofák, mert ilyen vő után sóvárogtak lányaik számára, aki így hajon a kúthoz inni, miközben egyik kezével combja mellé szorítja csákóját, aki ilyen fürgén nyúl a kis tolvajok füle után, aki ilyen határozott és tekintély parancsoló hangon simítja el a hordárok civakodását, és nyugtatja meg, igazítja útba a reményvesztve a pultok és a ponyvák közt elveszetten bolyongó turistákat. Sose tudta, vajon a keménykötésű vállba rejtett jámborság, a gyávaság, a nemtörődömség, netán a délről magával hozott tekintélytisztelet, vagy a zsebébe dugdosott bankók (amiket, ha voltak, ki tudja, hol költött el, mert haza többet a fizetésénél nem adott) miatt hunyt szemet a téren le-fel lófráló, a sarkokban fürtökben lógó feketézők és pénzváltók, a környékbeli vendéglőkben lebzselő apacsok, ringyók viselt dolgai fölött.

Még az is lehet, hogy valami déli paraszti, fasiszta-szocialista igazságérzet engedte, hogy élni hagyja azokat, akik egyébként a föld legszegényebbjei, rabjai volnának.

Határozott volt, akivel erélyesnek kellett lenni, megértő, sőt gyöngéd az elesettekkel, fölényesen, sosem bizalmaskodón, mégis bátorítón somolygott a tér népére, az árusokra, a cselédekre, az elszegényedett ügyvédnékre és kényszernyugdíjazott, a botrányok elől az articsóka és mandarinkupacok közé húzódó bírákra, a kialvatlan tekintettel holdkórosan vonuló kismamákra, a mindenre kötelező lelkesedéssel rácsodálkozó külföldi kispapokra, az éjjel-nappal brokkolit, katángot, epret tisztító földijeire, a déli csórókra, akik közül nem egynek ő rimánkodott ki napszámot

valamelyik pultnál. Ha végigvonult, végighordozta magát a sorok között, mindenki lehalkította kicsit a hangját, s visszavett a mozdulat ívéből, nem a félelem, hanem talán a tisztelet jeleként.

Mindenkit meg tudott győzni az erő higgadtságáról, mindenkit csak feleségét és így gyerekeit nem. Az első elhált éjszaka után, a lakodalmi vacsora telítettségéből ébredve a tértől alig pár percnyire, egy évezredes kövekből (ahogy itt, e negyedben már csak szokás) száz évekkel ezelőtt újrarakott négyemeletes ház legfelső szintjén, a galambok karistolta tetőcserepek alatt, a fullasztó, izzadáscsutakos augusztusi reggelben elvesztette az áhitatos tiszteletet, ahogy addig a snájdig egyenruhára tekintett. Elillantak az álmok, melyeket, mostmár tudta, az uniformis álmodtatott vele.

Eltűnt az az alak, amit a fényes rézgombok és a fekete posztó mögé képzelt. Feküdt mellette szégyelősen a lepedő alatt. Sose szokták megy igazán egymás testét, kicsit mindig is idegenek maradtak egy idegen ágyában. Minden az ő szüleié volt, a lakást is ők adták át nekik – jó alkalom volt, hogy átköltözzenek a túlpart egyik új bérházba, a villamos végállomásánál, közel a zöld tüdőként pulzáló hatalmas parkhoz, ahol végre kidughatták végre fejüket a belváros mindig állott levegőjéből – az össze bútorral és ágyneművel együtt, hogy legyen állandó lakcím, mert különben be kellett volna költözniük a csendőr garnizonba egy óra buszozásra innen, az újonnan épülő körgyűrűn éppen innen. Ki tudja, talán még el is helyezték volna ebből a körzetből, de akkor neki is új munkát kellett volna keresnie, az a kis ócskás, ami a keze alatt (bár nem az ő tulajdonban) alakult át sikkes régiség bolttá a térből nyíló egyik utcában, ahová messzi városokból érkeztek kliensek, első sorban ritka lámpaernyői és jó értékkel újracsinosított fotelei miatt, meg a biztosan nem kétes eredetű antik márványokra vadászva.

Nem volt aztán sem soha, egyetlen percre sem rossz ura az együtt töltött negyven év alatt, sem a szolgálata idején, sem akkor, mikor a huszonöt év szolgálat után nyugállományba vonult, s megvette a térből nyíló egyik kis öbölben a trafikjogot, hogy

ott forduljon le aztán a székről szélütve alig négy évvel ezelőtt. Akkor sem tudott haragudni rá, amikor özvegyen hagyta, mint ahogy akkor sem, amikor maga maradt a gyerekek nevelésében, a küszködésben, hogy kitaníttassák őket (az egyik Londonban orvos, a másik könyvelő a város másik, jobbik végében). Nem hidegült el tőle, tőlük, hanem csak ilyen volt a természete, mint az oktalan jószág, aki csak bandukol legelőről legelőre, rágja a füvet, a kórót, tűri, hogy megfejjék, tűri, hogy megnyírják, tűri, hogy elvágják a torkát, közben semmit sem lát a táj vad szépségéből, érzékeli, de nem érzi a másik közelségét, legyen az társ vagy ellenség. Ezét gyűlölni, megvetni sem tudta, de képtelen volt arra is, hogy jó szívvel gondoljon rá. Magát nem sajnálta, mert ő választott, és tulajdonképp, ahogy maga körül látta, hosszú távon semmivel sem lett volna jobb senki mellett. A két fiút sajnálta inkább, akiknek csak egy tessék-lássék apjuk lehetett. Kivitte őket persze meccsre, vonult oda a nyájjal, kigurultak felesége kis autójával a tengerpartra is (jogosítványt sose szervezett, ezért nem is helyezték magasabb posztra az egyébként példásan teljesítő csendőrt), ahol egyszer-kétszer még homokvárat is épített (pont olyan Frigyes-stílusú, zömök kerek tornyú erődöt, mint szülővárosában), voltak még hosszú nyaralásokon is a szülőföldjén, sőt egyszer még Riminiben is, de soha nem lett az a példakép, az a bálvány, aminek a fiúk mindig vágytak volna látni őt. Soha nem beszéltek erről, de érezte a szemük sóvárgásában, a meg-megtorpanó mozdulataikban.

Nem emlékezett, mikor ragadt végleg a nappali kanapéján végleg. Biztosan egy olyan télen történt, akkor kellett történnie, mikor a fiúk betegek voltak, és mellettük virrasztott órákon át a gyerekszobában, míg férje mit sem sejtve, ostoba ártatlansággal aludta az igazak álmát. Biztos haragudott rá, nem volt sem kedve, sem ereje visszafeküdni mellé, így inkább a kanapéra kucorodott, kis állatnak képzelte magát, sajnáltatta magát maga előtt, nem sírt, mégcsak nem is szipogott, pityergett, de azért jó volt kicsit szomorúnak lenni – és jó volt végre tényleg egyedül lenni. Felszabadulni a másik test közelsége által jelentett kényszertől. Nem irtózott tőle, nem akarta kerülni, tényleg

nem volt vele semmi baja, csak nem kívánta a maga közelébe, csak jobb volt így, egyedül a hashoz felhúzott lábakkal, a támla sarkába fúrni arcát, a fiúk felől mostmár nyugodtan, mert ide hallotta egyenletes szuszogásukat, lement végre a láz, és gyógyító álomba merültek. Sóhajtozott kicsit, hogy istenemistenem, édesjóistenem, aztán gyorsan és békében álomba szenderült.

A férfi még csak meg sem kérdezte, még csak célzásokat sem tett arra, hogy különváltak. Néha, fülledt vagy épp fázós délutánokon még összefonták testüket, mikor a fiúk nem voltak otthon, de az éjjelek két ágyban teltek. A fiúk sem szóltak semmit, biztos érzékelték, hogy ettől nem nőtt a feszültség kettejük közt, így – ahogy az a gyerekek jó szokása – megszeppenés nélkül elfogadták az új állapotot természetesnek, mint ami nem jelent semmiféle veszélyt biztonságukra. A napközben, ritka vendégségekkor nappaliként szolgáló tágas, meglehetősen világos szoba így vált lassan-lassan az ő territóriumává. Telezsúfolta a boltból elhozott kacatokkal, csecsebecsékkel, köztük egy-két olyan darabbal, melyek történetét inkább nem mesélte volna el senkinek, nehogy ki kelljen térnie a gáláns vásárlóra, akitől kapta. Ruháit továbbra is a hálószobában tartotta, mivel reggel más ritmusban indultak (férje egész korán reggel kelt és hagyta el a lakást halála napjáig), nyugodtan tudott készülődni tükre és fiókjai között. Éjjelente viszont a nappaliban, a kanapé mögött szűk kis közben öltözött, a sarokban álló karosszékre hajtogatva a levetett darabokat. Eltelt tán egy év is, mire észrevette, vagy inkább, mire észlelte, hogy a szoba ezen pontja pont a ház hátsó udvarára néző, napközben bőséges lágy, narancsos fényt adó ablak elé esik, amelyen sose húzta el a függönyt, sose hajtotta be a spalettát. Biztosan azért sem, mert nem az utca világosára nyílt, mint a fiúk szobája és a konyha meg a vendégszoba, hanem a sötét belső udvarra, aminek a másik oldalán jókora távolság volt a szomszédos épületig, egy külföldi diákoknak otthont és iskolát adó szemináriumig, melyben egész korán volt villanyoltás, így soha nem derengett onnan egyetlen lámpapamacs sem. Egészen

véletlen mozdulat lehetett tán, nem valószínű, hogy ösztönös megérzésből fakadó, hogy egy este öltözködés közben megfordult, és kicsit, egyetlen pillantással többet időzött tekintete a kinti sötéten. De ez pont elegendő volt ahhoz, hogy érzékelje, a szomszéd palota egyik ablakában egy sziluett áll, és minden bizonnyal őt nézi.

Valószínűleg az övé az egyetlen kivilágított, drapériával vagy spalettával nem takart szoba és emberi alak. A másik körvonalai épp csak elváltak a falak és a szoba feketeségéből, és amint észrevehette, hogy ő megmerevedik a kifelé pillantó mozdulatban, bentebb is húzódhatott, el is léphetett, mert kisimult a redő a sötétség nehéz fátylán odaát. Úgy döntött, mostmár úgy tesz, mintha mi sem történt volna, folytatta a készülődést ugyanazokkal a lassú, álmos mozdulatokkal, melyekkel idáig. Aztán odasétált a kapcsolóhoz, eloltotta a villanyt és lefeküdt anélkül, hogy a függönyt behúzta volna.

Fektében, elalvás előtt azt a képet próbálta megfesteni szemhéja mögött, ahogy az ő házuk, a komoran sötétlő tömb, az ő ablakuk, az egyedüli világos kocka, akár valami kis színpad, vagy még inkább, akár egy festmény, kitűnt, kitündökölt az éjszakába, ő pedig, int ennek a jelenetnek a főszereplője felmutatta magát az ismeretlen szemlélőnek. Ilyen lehet egy galéria falán kitettnek lenni a hol kíváncsi, hol unottan bámészkodó, hol épp csak egy pillantást vető s idegesen, fáradt-letörten tovavonuló látogatók tekintetének kiszolgáltatva lenni. És azzal aludt el, hogy ez nem is hozza zavarba, hogy nem is bánja kicsit sem, hogy az a kispap, az a pelyhes bajszú kamasz, az a szigorú életet élő, önmegtartóztató, vágyaival a függöny mögött harcoló tanár, az az elmúlásra készülve az életet még egyszer megleső abbé láthatja, szemlélheti, netán örömét leli benne. Az ablak így maradt, a függöny a súlyos bojtokban végződő fonott selyemzsinór szorításában tartatott, a spaletta az évek alatt el is vetemedett, úgyhogy, ha akarná, sem tudná becsukni egy asztalos segítsége nélkül. Odaát osztályok, évfolyamok váltakoztak, az első diákok ma már bizonyára nagyhatalmú egyházfiak, komoly iskolák komoly tudósai, gyóntatnak, miséznek, utolsó kenetet

adnak fel, térítenek a sivatagban, a dzsungelben, drogosokat, lefagyott ujjú hontalanokat ápolnak egy metropolisz szegényházában, de ő továbbra is itt alszik minden éjjel, hiába volna szabad a hálóban a széles ágy.

A római fiú

A bejárat széthajtott üveglapjain túl, kétoldalt pult fut végig a helyiség hosszában, jobbra az apa, balra a fiú, az egyik a pénztár, a másik a kávégép mögött. Negyven fölött biztosan tudja az ember, hogy a legtöbb, amit az életben elérhet, ha derűben öregszik meg, ha egy kávéillatot szívhat be a fiával, s ha látja, ahogy hónapról hónapra, évről évre mind hosszabb lesz a srác hátán a raszta tincs.

Ahogy telnek a hetek, lassan szövődnek a kapcsolatok hálói, ezekből is rajzolódnak azok a minták, melyek a Városról való tapasztalat és az ismeret (tudás?) mintáit adják, egyik születik a másik után, egymásra rajzolódva, egymásba fonódva, hogy emberi arcokra, a tárgyakban ragadt tükröződésekre, a falrepedésekben megrekedő hangokra, kapuk mögé falazott mozgásokra vetüljenek, hogy általuk próbáljam megtalálni a megfejtést a tükröződésekre, a hangokra, a mozgásokra.

Szaporodnak egyre, halmozódnak a tapasztalások, az ismeretek, de a fel-felszakadó vakolatrétegeken át felfeslő múltak, a festékkel, kőporral, faforgáccsal együtt málló titkok valószínűleg soha nem fognak addig enyészni, hogy egy bokacsavaró macskakőre lépve valamikor is azt mondjam, végre itthon vagyok. Mint ahogy már azt sem mondom, mikor a csontomba hasít az ismerős fájdalom, hogy ez ismeretlen, idegen, még új. Keményen fizetek azért, hogy megismerem a kövek apró egyenetlenségeit, ahogy kitapasztalom a kávék zamatát, az olajok zöldjét, a kártyaleolvasók sebességét, a lépcsőházak félhomályát, a liftek horkanását, a padlók csikorgását, az ablakok alatt sziszegő szelet, a megismeréssel elhalkul az ismeretlen, az idegen keltette vibrálás, de a határsávnál bentebb sose jutok, az ottból az ittbe sose vergődöm át. Azért a senki földjének is megvan a maga érdekessége, például az, hogy amíg ott téblábol az ember, meresztgeti szemét a jövés-menésre, ahogy fürkészi a tereket, az idő félelmetesen fenséges masinériáját, rendre felpattan a fogaskerekekre zárt bádogfedlap, s a kiszűrődő szakadatlan zaj és zörej, a gépezet

kattogása, surrogása itt hallgatva hol melankolikus, hol derűs dallammá formálódik. A mai mixben a Colle del Fomento és a Poetri Estinti van soron, Dj Fastcut, Danno, Barracruda, a Török meg a többiek, ma ők mondják el a várost, ahogy valamikor Trilussa, Belli meg Claudio Villa.

Elég befordulni egy sarkon, elég csak elkalandozni a tekintetnek egy emeleti ablak felé, elég megszomjazni, s megállni egy pult előtt, és máris az idő valamely örökzöld slágerét shazamozza ki a beépített applikációm. Az egymással szemben tevő-vevő apa és fia az idő meg nem szakadó gépsorának, végtelen egymásba kapaszkodó dirib-darabjainak békességéről dudorásznak. A mindig elmúlással megbékélés biztonságát találják meg emberöltőről emberöltőre, ahogy a két férfi tekintete újra meg újra a másikra akad, a legegyszerűbb napi rutin, a sokszázadik mozdulatismétlés - ahogy az öreg ujja végigfut a pénztárgép billentyűin, ahogy a fiatal ráhúzza a csészére a forróvizes kart - nem a beletörődés, a kimért sors előtt meggörnyedő váll, a belemeszesedő csigolya szenvedés-színháza, hanem az élet rendjének elfogadását megvalló misztériumjáték.

Mindehhez megvan a tökéletes kulissza is, az a tér, amelyben négyszáz éve biztosan kávét mérnek (bizonyítja a pult oldalába illesztett hajdani rézmetszet kópiája), s amelyben immár százharminc éve váltják egymás apák és fiúk. Relikviákkal tele a két helyiség, szép rendben közszemlére tétetik a kávémozsár, melyből még talán Casanovának mérték itt a feketét, fölötte a dédapák idejéből való kézipörkölő, sarokban a nagyapa pékkemencéje, az apa ifjúságának kedvenc italai, a telefon, melyen a fiú anyjának udvarolt, s melyben talán akkor csengett utoljára zseton, mikor srác először hívott randevúra egy lányt, hogy együtt tüntessenek a Falcone bírót ért gyalázatos merénylet ellen. A közszemlére tett mini vendéglátó múzeum nem megcsinált

díszlet,

családregény.

nem

vendégcsapda,

hanem

egy

tárgyakban

elmesélt

És ha a érdeklődéssel, s némi idővel állapodik meg pár perce is akár a kliens, megkapja hozzá a tárlatvezetést is, nem azért, mert ettől több lesz a bevétel, nem is dicsekvésből, hanem mert muszáj időről időre kimondani azt a tapasztalatot, amit e tárgyak hordoznak, muszáj átadni azt az üzenetet, hogy meglehet, az idő elmúlik fölöttünk, ezzel mit tenni nem lehet, de ha szerencsénk van (ha velünk a sors kegye, az úr jóakarata stb.), a tárgyak felületére tapadó mozdulatunk, és mindenek előtt a fiaink szemében megőrződő tekintetünk, szavaikban tovább élő hangunk ki tudja cselezni az időt, az elmúlást.

A város teste Szóljon közben a Ghost Dogz (Barracruda Feat Il Turco, Suarez, Nex Cassel)!

Az idegen itt tartózkodása alatt jórészt az ókori falak kerítette területen mozog, pedig az Urbsban, a történelmi belvárosban Róma lakosságának alig tizede él. Aki pár napra érkezik, nyilván nem arra kíváncsi, hogy küszködnek az itteniek ugyanazokkal a gondokkal, amelyekkel ő, így a falakon kívül megelégszik a sínpár vagy az aszfaltcsík két oldalán megmutatkozó látvánnyal, maximum akkor kapja fel a fejét, ha felbukkan a vén vízvezeték egy-egy darabja. A rendelkezésre álló a rövidke időt aztán mindenkitől elrabolja a kőgyűrű alkotta fekete lyuk. Most jönne egy "pedig"... de csak azért sem; hiábavaló volna, hisz a természet törvényeivel dacolni nem lehet.

Csak biccent, hátat fordít, és elindul a belvárosból kifelé. Mondjuk jobbról előzi a Terminit, villamosra száll (ez csak afféle irodalmi fordulat), eldöcög a Piazza Vittorio Emanuele valaha szupersikkes árkádsorai előtt, melyek egy szomorú parkot ölelnek (egyszer muszáj lesz ide is visszatérni, alig lehet megállni, hogy ne ragadjon le a Mágus Házánál), nem enged a Fassi csábításának, alig párszáz méter, és már a Nagy Kapu mellett a falba vágott boltozat alatt csikorog a járat, hogy a nehézkes félkör után leálljon egy percre a másik oldalon, a pékmester kétezeréves kemence-sírja előtt fellélegezzen, hogy kiért a városból. Volt idő, mikor erre járva mindig volt valami érdekes spektákulum, jobbára a falak melletti sarok eldurvult bokrai, derék fölé érő gyomok környékén, ahol örömlány ücsörgött egy rossz széken (örömlány - mintha az eltelt idő megszépítené azt a roncs-testet, amely rossz göncökbe bújva kuporgott ott cigire, gyűrött kispénzre várva), este pedig Zozzone büféjének bűvkörében, ahol évtizedek óta, (hol volt még akkor a streetfood hype!) szelik-degeszelik a zsemlét pszichedelikus kombinációkkal az éjjeli férgek, ragadozók, patkányok, kóborebek, alvajárók és más effélék számára.

Ha a villamosvezető eleget ivott, eleget slukkolt, lódulhat is tovább a jármű,

egyenesen a betondzsungelbe, a körgyűrű rohadó fémoszlopai alá, ahol a traverzek, a betonpályák mögül, akár a vadállatok szeme, fel-felvillannak az utat szegélyező házak ablakai. Aztán ahogy kiér az ember az első tisztásra, jobbkéz felől felbukkannak egy letűnt kor településének maradványai - a háború utáni időkből valahogy itt túlélt kalyibák kupaca. Ha menne tovább, hamarvást visszatérne oda, ahol huszonpár éve hónapokig lakott, az alaptáborig, ahonnan fél évig vezette magát expedíciókra szerte az ismeretlen világban, de most inkább bekanyarodik a viskórezervátumba, hogy egy tanulságos történettel szolgáljon az Idegen Vezető.

Mert a Pigneto igazi rezervátum, a kulturális gyarmatosítás mind szomorúbb példázata. Akkor régen, a kilencvenes években, meg kell mondani az igazat, be sem tette ide a lábát, nem félelemből, rettegésből, hanem mert annyira érdektelen, sivár volt e táj - hogy aztán pár évvel ezelőtt kifejezetten ezekért az utcákért térjen vissza ide, (Édentől) Keletre. Akkor még a lelkesedés hajtotta, hogy megnézze, hogy is zajlik egy magába süppedt, rosszkedvű, csóró közösség magára találása, hogyan próbálja kirángatni magát a dugából azzal, hogy felfedezi és felmutatja azt, amit magából értékesnek és érdekesnek tart - mondjuk azt, hogy Pier Paolo Pasolini ezeken az utcákon járt nagy kedvvel (akkor még az aszfaltmentes porban-sárban), itt forgatott, és stábjával az itteni rossz kocsmában pihent.

Történt aztán, hogy pár évvel az ezredforduló után pár itteni ifjú titánnak eszébe jutott ez a félévszázados história, s elkezdték lépten-nyomon felemlegetni: falfestmények születtek, a kocsma elkezdte magát emlékhellyé növelni. Volt egy közösség, amely mert büszke lenni a szegénységre, megpróbált erényt kovácsolni az elesettségből, talán azért is, mert komolyan vette PPP-t, aki szerint az igazi szépség nem a fodrászatban kiglancolt emberfőkön, a gondosan szedett szemöldökön, hanem a koszos-maszatos tarkókon lakik. A házak elkezdtek csinosodni, újranyitottak boltok, mert ide cuccoltak azok, akikre a város - és a millió turista - nem volt kíváncsi, itt befogadták, akár a sherwoodi erdőben.

Hogy mikor fordult át e felemelő történet mind szomorúbb drámába? Talán akkor, amikor a kocsma duplaárasított kávéval, mangalicaszalonnával és Pasolini kitűzővel kezdte magát degeszre keresni a macbookos designer és startupper hordák, na meg az egzotikumokra vadászó turisták bankártyáit húzva.

A hajdani favella így emészti fel saját magát, a kisgömböc saját magába fordul, itt már a pusztuló falak, az égnek meredő gerenda csonkok, a horpadt bádoglemezek, a téglakupacokra felkapaszkodó rossz füvek is piktoreszk látvánnyá esztetizálódnak, ahogy naponta fotók százai tűzdelik fel e részleteket a világháló végtelen üzenőfalaira.

Ha egy téridő görbületből kilépne egy hajdani vagány jampec és az ember elé fordulna a sarkon, hogy megszabadítsa tárcájától, telefonjától (na jó, arról nem tudná mi, s talán a zsebben hagyná), nem halálfélelmet érezne az izgalomtól remegő idegen, sokkal inkább örömet, hogy vele történik meg, hogy most igazán részese lett a helynek, hogy most tényleg megtalálta a mindig rejtőző a genius loci.

A helyiek már jól tudják, saját maguk ásta csapdába estek - de immár hiába. Hiába a tiltakozó plakátok, hogy a Pigneto a miénk, nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, az agresszíven gyarmatosító idegenek (akik lehet, hogy csak pár kilóméter messzeségből, de egy másik világból, a felső középosztály puccos negyedeiből érkeznek) rájuk se hederítenek, oly mohón habzsolják az élményt. Minden gátlást és szemérmet félretéve, felfüggesztve az intimitás saját világukban amúgy féltve és hisztérikusan őrzött határait, a vendég jogán letarolják, lerabolják az utcákat, a házakat, a lakókat, bevizslatva minden zugba, ahová csak lehet, felvételt készítve minden egyes vakolatdarabról és szemétkupacról, a lakók elé tolakodva a sorban, felverve nekik az árakat. Egész addig, amíg rá nem unnak erre az élmény-menüre, amig le nem rágják az összes húst a csontról (ahogy a kentakiban a csirkeszárnyat), és újabb vadászterületet nem találnak maguknak.

Antologia Urbis

A többi tényleg csak részlet, kérdés, dehát a város a részletekben, a kérdésekben lakik.

FRANCISCO DE QUEVEDO Y VILLEGAS (1580–1645) RÓMA

Utas, ki az Örök Várost elérted végre, de Rómában Rómát hiába keresed: a körfal, nézd, ledőlt már rég és szétesett, s az Aventinus lett a város síremléke,

romsor a Palatinus, hol a hatalom székelt, szobrok, medáliák és csarnokok helyett vesztett csaták nyomát látod, s a meredek lejtőn tört köveket találsz, nem dicsőséget;

a Tiberis, amely árjával büszkén mosta Róma márvány lábát, sírja szélén ül mostan, s hulló könnyei közt búcsúztatóját zengi –

mondjad, Róma, hová lett hírneved, csodás szépséged? Az ember szétnéz s megérti: semmi sem maradandó itt, csupán a változás.

(Faludy György fordítása)

A római lány Közben Alberto Sordi énekelje az E va’ e va című dalt!

Nem tudom a nevét, nem fogom a kezét, azt sem tudom, hány éves, biztos túl a nyolcvanon, de inkább már a kilencvenen is. Néha váltunk pár mondatot, ugyanazokat a mondatokat, amelyeket olyanoknak mondott, akiket én csak könyvben olvastam, sokadik kiadásban, akiket csak fekete-fehér fotókról ismerek. Már akkor a pultban állt, amikor anyám és apám még olvasni sem tudott.

A pult magasan könyöklős, rajta a kávégép, még bőven analóg, nem digitális, mellette a vitrinben cornettók és ökörszemek, nem olyan friss és finom, mint máshol, de itt rátapad az idő, attól cuppanósan édes, attól omlik lágyan, holott inkább recsegősropogós, morzsál, a száj szélén elpereg a java, marad, ami marad. Cappucino üvegpohárban, ami inkább kicsi kehely, a capuccione bögréje majd' fél liter, nincs apelláta, zuhog rá a kakaópor, a forró tejhabtól a szájpadlásra tapad, beleég, mint az emlékkép a retinába, mint a szöveg a celluloidba. Hogy mennyit fizetsz, nem a hatóság dönti el, nem is te, hanem ő. Ha bejössz neki, kevesebbet, ha nem, többet, itt mindenki megmérettetik. Örülj neki, hogy megúszod egy kis apróval, régen a kemencébe rakott volna lapátján. Legalábbis ezt ordították volna rá a népek, mikor a közeli téren máglyára viszi a kordé, vagy amikor a teherautó platójára tuszkolja a puskatus.

Tejhab barna maradékából, kávézaccból próbálom olvasni a múltját, kisstílű spekuláció. Annyit tudok, amennyit a bennfoglaló térben látok, csupán archeológia, tárgyak egymásmellettisége, egymásalattisága, próbálok a múltban olvasni, próbálom belőle összerakni őt, ahogy visszaroskad a sámlira, mintha itt se lenne, csak a tárgyak utalnak a jelenlétre. A pult fölött pléhdobozok, sörösek, üdítősek plafonig sorba rakva egy megfejthetetlen algoritmus szerint. Én is gyűjtöttem, én is raktam őket gúlába, sorba. De az enyémet elnyelte egy padlás, szétszórta egy új lakó, az övé meg itt van.

Az övé? Kié? Ki gyűjtötte, ki pakolta őket, kinek a keze nyoma, kinek az írása? Ki hagyta ezt a nyomot? S ki hagyta az alatta húzódó polcon a kólásüveget? Vintázs dizájn múzeum, és benne még az ital, akár a tengerből kíhúzott boros amfora (Hirst hajója Velencében.). A pultban a márványdarabokból összerakott mosogató, minden tisztiorvosi szolgálatosok rémálma, csaptelep helyett zöld kerti slag kornyad.

A pulttal szemben Godzilla flipper, még lírára hangolva. Álmában biztos csenget egy kicsit - vajon mikor csengett utoljára? Vajon mikor döngette meg utoljára jó alaposan valami külvárosi ficsúr? Mikor duhaj csapatuk hajnalban végigcsattogott, csoszogott a macskakövön, s betért ide, hogy cukorral kapjon új erőre, mielőtt felszállna a külvárosba induló valamelyik buszra, villamosra, bezzeg biztos nem a sarokban gubbasztott, hanem peckesen évődött velük a magas pult biztonságában, hagyta, hogy tekintettel-szavakkal kóstolgassák, hogy aztán visszadobjon valami vaskosan trágár flegmaságot, olyan közönségesen, ahogy csak rómaiul lehet közönséges és trágár az ember. Olyan közönségesen és trágárul, hogy nem a bicska nyílik a srácok zsebében, hanem felágaskodik a tapasztalatlan, zabolázhatatlan fiúság.

A flipper mögött plakátrétegekben ölt testet az idő, egymásra rakva, elő-előtülekedő szélek, foszlányok, félszavak, számsor maradványok, fakó színfoltok, a legrégebbi, amit beazonosítok, öregebb, mint én, a legfrissebb alig pár hetes.

A helyiség végében nyílik a szoba, ami épp csak egy rozoga asztallal-székkel mutatja magát, a fal mögött a titok lakozik. Nekem ennyi látható. A fiamat egyszer hátravitte a lánya (ő is legalább hatvan) a mosdóba, egy gyereknek szabad, ő úgysem mondja el, mi van ott, a széken-asztalon túl mintha egy kis kert is nyílna, akár egy reneszánsz festményen, ahogy mind hátrébb siklik a tekintet, végig a szobán, Isten ege alá, ahol megnyílik az öröklétnek a világ. A válaszfal előtt polcokon és hűtőkben egy újabb időfal,

dobozokból

rakott

múlt-jelen

konstelláció,

szavatosság. A jóllét Olaszországának wunderkammere.

együttállás,

csupa

lejárt

Dehogy wunderkammer! Ezt a múzeumot nem a gyűjtési szenvedély hordta össze, nem a sokszínűségben csodálkozás s a mutogatás vágya, nem is a megőrzésre törő olthatatlan, soha be nem teljesülő szándék, ez egyszerűen így maradt, ami itt van, csak úgy itt maradt. A véletlen válogatta, nem képzett, tudós kurátori kéz. A pult mögött rejtező majd' egy évszázadnyi élettérré és tárggyá válik; látom, összerakom, de értelmezni csak a képzelet tudja. Nem is kérdek semmit, mi volt, hogy volt, hisz itt van előttem az egész történet, hol volt, hol nem volt. Aki nem hiszi, járjon utána...

Noyz Narcos Zoo de Roma című dalát hallgasd meg, aztán olvass tovább!

A római fiú

A külvárosok házsorai úgy telepszenek a dombokra, a gyep alól kihasadó kőre, mint hajdan a birkanyájak. Foltjaik, amőbatestük a terep adottságai és a spekulánsok érdekei szerint kanyarognak hol fullasztó sűrűn, hol kellemes szellősen borítva a tájat.

Hogy merre virágzik a remény és merre a reménytelenség, merre az öröm és merre a kétségbeesés, merre a család és merre a magány, talán a talaj összetételétől, talán a falba épített anyagtól, a belekevert vértől és hústól, talán a megadott vagy megtagadott szentségtől, talán a lakók bűneitől, az ősök szenvedélyeitől, ami hetedíziglen mászik generációról generációra ott, ahol úgy mondják, hat emberöltő kell ahhoz, hogy valóban a város testébe épüljön egy családnak mondott genetikai lánc.

Hogy hol nőnek fel hivatalnokok, hol a pultoslányok, a csendőrök, a muzsikusok, az orvosok és a tolvajok, hogy hol cseperednek a bajnokok és hol a vesztesek, meglehet, nagyban múlik a környezeten, az iskolán, az utcán kapott ingereken, a buszon, a metrón szerzett tapasztalatokon, azon, ahogy a másik pillantása végigpásztáz megvetőn, elismerőn közönyösen vagy irigyen, de hogy a gonosz kit választ magának prédául, még a legtapasztaltabb gyóntató, ördögűző vagy teológus sem mondja meg, sőt meg sem igen látja, csak mikor már késő.

Az utólagos rekonstrukciók szerint, térfigyelő kamerák, vallomások hálózatából, annyi derül ki, hogy a két srác órákon át járta a negyedeket áldozatot keresve. Ölni akartak, szenvedést látni, vért szagolni, erejüket és hatalmukat gyakorolni, a hübriszt, hogy az isteni rendeléssel dacolhatnak, hogy felébe kerekedhetnek, hogy rájuk nem érvényes a tiltás, nem fog rajtuk a törvény, a Törvény, talán a kor sugalmazta, melyben élnek,

talán az unalom, a bánthatatlanság, a sebezhetetlenség illúziója, ami a hosszú békéből és a jólétből fakad, melyben megvan mindenük, nincs küzdés, nincs munka, csak szerzés van, vagyis inkább csak birtoklás és elbirtoklás, a másik testének és lelkének elbirtoklása is. Igazán banális, megírták, filmre vitték már sokan, ott van például a pont errefelé, az apjuk fiatalságában lejátszott történet a szombat esti lázról, a klubban felszedett majd a dűnék közt hajnalban meggyalázott és lemészárolt lányokról, vagy ott vannak a sátán szolgái, akik fekete praktikákat gondoltak űzni, közben csak saját lelkük ítélték örök kárhozatra, adták valóban a sátán kezébe, anélkül, hogy tőle bármit is kaptak volna.

Ilyen ez a világ, mindent ígért, mindent elvesz, és adni meg nem adja, amit akarsz, csak a vágyat, az örökkön újragerjedő vágyat, egész addig, míg fel nem emészt.

Mindent megígér, és közben elfeledteti az rendet, hogy úgy van rendjén: valamit valamiért, hogy gondolhat az ember, a fejében kitalálhat bármit, s lelhet bármilyen magyarázatot magának (s másoknak), lehet felmentés, lehet érv és indok, de akkor is, mindennek ára van.

Pedig, ha valamit, ezt tudhatták volna, hisz fizettek a porért, fizettek a benzinért, a kalapácsért. Vagy épp nem is ők fizettek, mert bár az ő tárcájukból, kártyájukról történt a tranzakció, az a pénz nem az övék volt, azt csak úgy kapták. S aki csak úgy kapja, azt is gondolhatja, mást meg, akár egy másik testet is, csak úgy elvehet. S csakugyan, majdnem mindent el lehet venni, csak úgy. Majdnem mindenért lehet csak keveset fizetni. De valamiért csak egy szaldó van, az életért az élet jár, a halálért az élet jár.

Nincs arra a délutánra mentség, sem magyarázat, legjobb esetben rekonstrukció.

Nincs arra mentség, hogy miután órákig nem jutottak dűlőre, mert annál mégiscsak gyávábbak voltka, hogy akárkit csak úgy fondorlattal vagy erőszakkal elcsaljanak, valamelyikük a telefon után nyúlt. Hogyan találták ki pont azt a számot?

Talán esett az eső, és ezt a nevet kattogta az ablaktörlő, a sárhányóban megforduló víz, talán erre bökött egy kátyú huppanása, talán a piroslámpa, talán egy esernyő,

talán egy napszemüveg, talán egy táska, talán egy kabát, talán egy neon, talán egy plakát, talán egy zebra, talán az előttük álló autó rendszáma. A legtisztátalanabb dolog a kiválasztás volt, amikor ráböktek a feláldozhatóra. Homo sacer. Akit büntetlenül meg lehet semmisíteni. Kihirdették a rendkívüli állapotot, amikor mindent szabad annak, akinek a törvény a kezében van. Dehát nekik azt mondták, a világ a tiéd, minden a tiéd. Renden kívüli állapot. Mindenki feláldozható. És nem gondoltak abba, hogy magukat terítik ki az áldozati asztalra, a maguk nyakát tartják oda a kés alá.

Ahogy hazafelé autóztak, a hátsó ülésen észre sem vették útitársukat, aki az egyik stoptáblánál szállt, sőt suhant be ajtónyitás nélkül. A pusztítás angyala volt az, aki gyöngéden megsimogatta tarkójukat, hogy elvegye esetleg felébredő félelmüket és kétségüket. Nem hajszolta őket, nem bátorította, csak védte szárnyaival, szép fehér tollaival. Beszállt velük a liftbe is, a világért sem lebbent volna fel a lakásba, ahol aztán letelepedett az egyik komódra, és figyelte, ahogy azok készülődnek, jönnek-mennek izgatottan, meghúzzák az üveget, nézte, milyen gyorsan jár az egyik kezében a bankkártya, ahogy aprít, csíkba rendez, ahogy tekeri a húszeuróst, hallgatta a mohó szippantást, a kéjes felkrákogást, ahogy a kemikália íze irritálóan megbizsergeti a nyálkahártyát, ahogy a sejtek felpezsegnek, ahogy az idegvégződéske felújonganak az új stimulustól.

A lakás csak úgy remegett az izgalomtól, a feszültség hullámaitól, míg várták, hogy megérkezzen az áldozat, akin semmi kényszert nem kellett elkövetni. Nem kellett tenni semmiféle erőfeszítést, mindössze megnyomni pár billentyűt a telefon kijelzőjén.

Még a billentyűnek sincs teste, súlya, tömege, épp csak egy pixelekből rajzolt vonal.

Mintha nem is volna. De ott volt az ágy, a zsineg, a kalapács, a kés, a lepedő. És ott volt az idő, ami mintha nem is telt volna, miután a fiú belépett az ajtón. Mintha a macska feje akadt volna a hurokba, mintha a kis fiókát szorították volna marokra. A halál titka mindig megkísért valakit. A suttogást mindig meghallja valaki, s a nyomába

ered, mert ki akarja deríteni, honnan jöhet. Ez a két fiú nem vette észre, hogy a suttogás a komód felől jön, hogy az angyal ott ül és előre-hátra hintázva kántál, közönyös tekintetét körbe-körbe járatja a szobán, jeges lehelete rádermed a lámpaburára, az ablakra meg jégvirágot rajzol. ha izgatottságukban láttak volna, észreveszik azt is, hogy fonnyadnak, sorvadnak, töpörödnek a növények, hogy indul oszlásnak a hűtőben a sajt és a sonka, a pulton a paradicsom és a citrom héja hogy ráncosodik fel.

Ahogy egyre korbácsolódott az önnön mindenhatóság mámora a kiterített-kifeszített, kapaáccsal, késsel gyötört test fölött, ahogy szaporodtak a kínra kíváncsi vágások és ütések, ahogy felszakadt a bőr és a hús, hogy feltárja a szenvedés és az uralom természetét, ahogy a vér beivódott a matrac pólusaiban, átszivárgott s csöpögni kezdett szinte derűs csittegéssel a padlón, ahogy a szemekben cikázni kezdett a rémület, a fájdalom, az esdeklés és a nem apadó remény, hogy mindjárt de tényleg mindjárt vége lesz, igaz mostmár megkönyörültök, igaz mostmár elég és a kétségbeesés, hogy ennek már csak a halál vet véget, innen nincs menekvés, mert nincs irgalom és könyörület, úgy verdesett mind sebesebben az angyal szárnya, akár egy izgága rovaré, ami úgy keverte a szobában a testnedvek szagát, a rémület és az elragadtatás hullámait, akár egy megzabolázhatatlan ventillátor. Mikor a tollak egyszercsak a lény hátára zuhantak s megpihentek, elszállt az utolsó lehelet, lelohadtak a karok. Csak két tüdő zihálása hallatszott a hirtelen beállt csöndben és mozdulatlanságban.

Eltartott valamennyi ideig, míg a vértől ragacsos ujjak kiengedték a kivégző eszközöket, míg a delejes tekintetek kitisztultak, ahogy a felzubogott vegyületek szintje apadni kezdett, és a tudatok újra elkezdték érzékelni a külvilágot. A két fiúra ekkor tört rá a kétségbeesés magányossága. Lefoszlott róluk a mámor selyme, s megpillantották egymást és magukat az elkövetett tett mocskával borítva. Lucskos volt csapzott hajuk, maszatos az arcuk, a törzsük, a végtagjaik. Az embernek rendelt

törvényen küzdötték át magukat a kivetettség síkjára, ahol a démonok kacajának szele fújta libabőrösre a testüket. A törvény fala vissza is záródott mögöttük, és lassan megértették, hogy nincs visszaút, itt rekedtek, semmi nem maradt régi világukból csak a visszafordíthatatlan, az eltörölhetetlen, az elhazudhatatlan. Menekültek még egy darabig, pár óráig előle, tettek kétségbeesett kísérletet, hogy visszaépítsék maguk köré azt a világot, ami számukra örökre elveszett. Mintha rajtuk múlna. Mintha a fal tetején őrködő kerubokat meg lehetne vesztegetni, mintha a homokos, vizes sík talajából újra lehetne gyúrni-tapasztani azt az univerzumot, ami számukra örökre elveszett. Mikor erre ráébredtek, elkövetkezett a kétségbeesés ideje. Nem bírták meg a súlyt, saját vágyaik súlyát, még addig sem, mint egykor egy távoli térben és időben az a diáktársuk, aki bujkált, sunnyogott néhány napig, míg meg nem értette, a törvény ereje alól nincs kibúvás.

Amikor kitalálták, hogy ezt a szerencsétlent hívják fel, amikor őt választották áldozatnak, amikor úgy döntöttek, az ő teste lesz meggyötörhető, azon lehet kinyilvánítani a hatalmat, megélni a korlátlan birtoklás mámorát, nem is sejtették, pontosabban bele sem gondoltak, milyen régi sémát követnek, hogy irodalmi adaptációt készítenek az élet számára, hogy a kölyökkegyetlenség rendre visszatérő, parabolaként is jól működő toposzát ismétlik meg, alkalmazzák. Ez persze legkevesebb, de mégiscsak érdekes kicsit e helyütt, hiszen most épp ebbe a hagyományba írom vissza, te pedig olvasod vissza, Kedves Olvasó, a megtörtént, megcselekedett eseményeket. A történelem, az irodalom, az ember ismétli önmagát.

Tőlünk ennyire telik. Az angyal pedig ül a komódon és egykedvűen, afféle poszthumán rezignációval figyeli, ahogy újra beteljesedik a végzet, ahogy újra megerősítést kap a törvény. M pedig annyit értünk, érzékelünk belőle, hogy szavakká, mondatokká üszkösödik, s csak a fekete korom krisz-kraszok maradnak az elmúlás után – már ameddig maradnak, ameddig azokat is el nem emészti valami baktérium vagy el nem enyészik a digitális világégésben.

Az ember unalmas, kiszámítható egy bestia, bármit is gondoljon magáról, bárhogy is fürdőzzön kéjjel önnön aljasságának tudatában. Ami abban a lakótelepi lakásban, azon az ágyon a kikötözött testtel megtörténik, minden gyalázat, minden kín és fájdalom milliószor megtörtént már és megtörténik épp most is. Hogy megeshet itt és most? Mi ebben a meglepő? Ki is gondolta komolyan, hogy a másik uralására irányuló késztetés

kivész

az

emberi

mechanizmusok kőtömbjei alá?

fajból,

hogy

eltemethető

mindenféle

elvek,

Valaki más városa

Azért jött ide, átvágva a győzelemre ittas önkéntesek csapatával, mert ez a város a nemzet fővárosa, itt kell győznie a szabadságnak, a függetlenségnek, az egyenlőségnek, a testvériségnek. Hitte ő is, int a többi százak, hogy itt és most megvívják azt a háborút, amiből az új világ születik. A franciáknak Párizs, nekik az Róma a csatatér, ahol a nemzet végre megszülethetik, ahol a hosszú-hosszú, évszázados vajúdás végre véget ér, s részesei lesznek annak a holnapnak, ami a szabad Itáliában virrad rájuk. A nemzet fővárosába jött, ahol együtt harcol vállt vállvetve mindenki, jött akár délről, akár északról, környékbeli falvakból, szegény viskóból, palotából, egyetemi padokból vagy halászbárkáról. Most meg itt fekszik a koszosszürke lepedők közt, a saját vérétől mocskos párnán, melyen a friss foltok alatt a szövet szálaira ki tudja hány koldus, zarándok, kisgyerek és katona kiköpött, kifröcsögött, kiszivárgott nyála, gennye, taknya, könnye tapad, és a nemzet egységét az egymásra száradó-alvadó váladék teremti meg. Fetreng kínjában, figyeli, ahogy huszonhárom éves testét egyre növekvő étvággyal felfalják a baktériumok, néha a láztól elveszti az eszméletét, s mikor hideg verítékben úszva magához tér, izzó homlokát durva ronggyal törölgeti egy apáca, s olyan szavakat suttog, aminek jelentését néha megsejti, olykor el is érti, de egy számára ismeretlen, idegen nyelvhez tartoznak. Ugyanígy nem érti, amit a szomszéd ágyakon suttognak, zihálnak, vinnyognak, visítanak, hörögnek és ordítanak a többiek. Ezen az emeleten, a kis, levetőtlen szobákban csakúgy, mint a szűk, penésztapétás folyosókon. A nemzetéhez akarta fűzni életét, megmerítkezni benne, eggyé válni vele, egy testté, egy lélekké, egy akarattá, egy örömmé, most meg, haldoklásában egyedül van, körülötte nem itáliai testvérek, hanem egy csomó idegen, akinek szavát se érteni. Feküdhetne egy szerájban a sivatag mélyén, az oázis enyhet sem adó perzselő szárazságában, vagy egy kikötőben, ahol a müezzint hallaná és nem a harangot, pont a feje felett.

A szegénykorház évszázadok óta agyagvörösen málló épülete egy templomhoz van toldva, ha hajlítani tudná fejét, ablakán kintről benézne a homlokzat kőszentje, éjszaka hallja, ahogy lemásznak a fülkéből, végigcsusszannak a gránitoszlopokon és elindulnak feladni az utolsó kenetet a túlparton elesett bajtársaknak. Azok közt talán volna néhány, akivel közösséget tudna érezni, akikkel együtt keltek útra északon, vagy út közben akadt össze a tengerpart mentén kígyózó fehér kőzúzalékkal takart úton.

Az ő versét dalolta mind, hetykén, vállon az ócska puskával meg a trikolórral, napsütésben és a hirtelen lecsapó záporokban tartottak eltökélten délnek, a Városnak, amit megmenteni akartak, s amitől a dicsőséget várták, de csak a szenvedést kapták. Most meg itt fekszik egy dohos szobában, mellette még a földön is hever egy üszökbűzös test, a többiek meg odaát, a domb túloldalán ásott futóárokban vagy a villa kőkerítése mögött lapítanak, kushadnak, fölöttük a dagadó telihold, mindnek az arca egyformán szürkéskék a kísértetfényben, s hogy ki élő vagy ki halott, csak az mutatja, meg-megrándul-e olykor az ajak, vagy elnyílva tárja a fekete szájüreget az égnek. A szentek persze látják a lélek jelenlétét is, biztos léptekkel haladnak, biztos mozdulattal zárják le a holtak szemhéját, van dolguk bőven estéről estére, már hajnalodik, mire visszakapaszkodnak a helyükre. Ráérnek, mert egyre kevesebb árus tart reggelente a közeli Campóra, a piacra. Az ostromlott városból, a mocsaras lapályról, a dombokról bejutni már régóta nem lehet, a paloták kertjében sem igen maradt már vetemény, lassan elfogynak a készletek.

Mikor megérkeztek, pár hete, majd szétrobbant a város az élettől, mindenütt girlandok az ablakokban, az utcák fölött várokból épített diadalívek, a tereken minden este tánc és bolond mulatozás. A legtöbb ifjú, akik a sikátorokból, a szemináriumokból, a polgári vagy nemesi palotákból csöppentek a forradalomba, vagy az első lelkesítő hírekre megszöktek a közlei s távoli városokból, falvakból, diadaltól és bortól ittasan azt képzelte, a harc meg is van nyerve, elegendő volt a népnek birtokba venni az utcát

és a hivatalokat, elegendő volt egy-két bíborosi ülepet megbillenteni, egy-két hintó ajtajára trágár feliratot firkantani, s máris inába szállt mindenkinek a bátorsága, mert megérezte a nép erejét. Csakhogy ők nem ismerték még a fegyverek haragját. Ők, az északi önkéntesek már szagoltak puskaport, már hallották az ágyúk torokhangú ugatását, a golyóbisok sivítását, már hallották a sebesültek könyörgését és látták a holtak tanúságát. Ők azzal a hírrel érkeztek, hogy az ellenség, a franciák már úton vannak a vékony tengerparti sávon, menetoszlopaik ott kanyarognak a hegyek lábánál, s mikor a táborokban kipihenik az átkelés fáradalmait, gyorsak lesznek, s hamar itt fognak teremni a város határában. Tudták, hogy itt nincs még vége a forradalomnak, sőt el sem kezdődött még igazából a harc. De nem akarták elrontani az örömöt, mert olyan jó volt beállni a körtáncba, ahol elég volt csak egy mosoly, egy kézszorítás, nem volt szükség szavakra ahhoz sem, hogy a lányokat a sötét sarkokba húzzák. Ha mégis megszólaltak, többnyire jót nevettek egymás bizarr mondatain, szavain. S ha tetőfokára hágott a hangulat, ha a kormányzat bejelentett egy újabb lelkesítő rendeletet, egy újabb kis győzelmet, rendre az ő verse röppent fel.

Akkor is azt dalolták a vidám légiók, amikor a nők sorfala között, a tábornok parázs tekintetétől kísérve átmasíroztak a hídon, hogy elfoglalják a védállásokat a domb túloldalán. A legtöbben azt hitték, ugyanilyen diadalmasan fognak majd vissza is menetelni, s akkor az összes női kar utánuk nyúl majd, a győztes oroszlánokért, s mind csak azt fogja vágyni, hogy ölében pihenést kínáljon. Ő látta a tábornok s a mellőle várandós létére egy tapodtat sem tágító felesége arcán a feszülő izmokat, látta, ahogy sietősen megszorítják egymás kezét a nyeregben ülve, s tudta, jó vezérek módjára leplezik félelmeiket, s hiába erős a hitük, hiába szívük minden bátorsága, lelkük minden őszinte meggyőződése, tökéletesen tisztában vannak a helyzettel. Ezt az ostromot az elsöprő túlerővel szemben csak Péter és Pál meg az összes többi szentek segedelmével verhetik vissza – márpedig az utóbbi hetekben mindent megtettek, hogy a mennyek seregeit maguk ellen fordítsák.

A sok kölyök meg hajlott hátú férfiú meg baktatott nagy vidáman fel a kaptatón, ki a lépcsőkön rövidítve, ki körben, az ágyúk után a kanyargós utcákon.

A sorok

megtörtek, amikor fent a hatalmas barokk kútnál megálltak kulacsot tölteni, a kavarodásban aztán eltartott egy darabig, mire újrarendeződtek az egységek, ami inkább csak növelte a jó hangulatot. Aznap nem is történt már semmi, ott éjszakáztak azért a kertekben, a parkokban, a tisztek a villák pavilonjaiban (a tulajdonos hercegek és gazdag kereskedők nem mertek ugyan ellenállni, hogy nem lezárják a kapuikat, de a házakba azért nem engedtek senkit, míg ők maguk persze a biztonságos távolba, a belvárosba vonultak vissza. Volt, aki megpendítette, mi volna, ha inkább hazamennének, aztán korán reggel megint vissza, de a tapasztaltabb tisztek nem engedtek senkit el. Legalább ez a pár óra legyen, amikor a társaság úgy-ahogy kiszakad az városi örömünnep eufóriájából, és elkezd készülni az ütközetre, ha már ártatlanságában nem retteg a haláltól. Na majd holnap másképp lesz. Akik túlélik az aratás első óráját, akikre nem lehel az Aszott Banya, irgalomért esedezve fognak itt kuporogni, mikor újra leszáll majd a sötét.

Az északiak kis csoportja a városból kifelé lejtő országút mellett, egy barokk pápa barokk vízvezetékének tövében, egy omladozó kőfal mögött húzta meg magát. Úgy tűnt, erről a pontról tűz alatt lehet majd tartani az utat. A telek birtokosai nem igazán tartották jó karban az alacsony kerítést, a leomlások pont úgy csipkézték, mintha bástyafokok volnának, s itt-ott lőrésnyi lukak is ásítottak rajta bután bele a felhők nem takarta csillagos éjszakába. Egyértelmű volt, hogy a franciák nem az úton fognak előre nyomulni, ezért a többiek amennyire tudták, beásták magukat a domboldal kertjeiben, télikerttől fészerig és istállókig kígyózott az arcvonalat kijelölő hevenyészett földhányás-sor, mely mögé a kevés számú ágyút is igyekeztek minél jobban lerendezni. Mivel a rossz állapotban lévő, sok-sok kilóméter hosszú falat nem tudták volna tartani, a tábornok úgy döntött, a városkapu előtt próbálják megállítani az ellenséget. S ha innen vissza kell vonulniuk, házról házra fognak védekezni a domb

másik oldalán, a Trastevere sikátoraiban, le egészen a folyóig. Ha a Vatikánt be is veszik az idegenek, s ezzel jelképesen visszahódítják a várost a pápának, a nép, a köztársaság tovább fogja vívni harcát a hét dombon. Ahogy a gallok ellen sikerült hajdan, most is övék lesz a végső győzelem, hisz pont azokat az eszméket őrzik vérük ontásával, amit ellenfeleik épp most tagadnak, szentségtelenítenek meg.

Ki tudja, ha több a harcedzett katona, vagy ha több a népben az őszinte hév, ha igaz elszántság lakik szívükben, talán sikerülhetett is volna. De az első nap lehetett látni, ebből bizony csúfos és siralmas vereség lesz. Igaz, sikerült vissza tartani az ímmelámmal támadó, inkább az ellenség erejét próbálgató támadást, aminek köszönhetően este aztán újfent csak örömünnep forrt fel, a városi önkéntesek mámorosan ugrálták köre a tüzeket, komolyan elhíve, hogy sikerül megfutamítaniuk a világ egyik legjobb hadseregének legedzettebb katonáit.

Még ezen az éjen is elmaradt a rettegés. A kevés áldozatot úgy kísérték át a városba, mint valami ókori bacchanália menet. Folyton saját maguk opera buffáját játszák ezek, s észre sem veszik, hogy amihez statisztálnak, valójában nem vígjáték, hanem véres tragédia. Másnap hajnalban aztán felugattak az ágyuk, melyek előző éjjel utólérték az előőrsöt, és napfelkeltekor rögtön munkához is láttak, hogy felszaggassák a százados bukszusokból szerkesztett parkokat, a zöldfüvű lankákat, a ligeteket, hogy egyetlen fuvallattal lerontsák a rozoga kerítéseket, összeroskasszák a csőszkunyhókat csakúgy, mint a márványvillákat. A feltépett talaj és a szétszaggatott testek rémes esőként zuhantak alá a félelmükben arcukat a földbe préselő túlélőkre, akik még akkor sem bírtak mozdulni, mikor a vidáman felragyogó napsugarakban megcsillantak a bajonettek.

Az utat is felszántották az ágyúgolyók, porfelhővé vált a fedezéknek kinézett kis fal, de a vízvezeték pillérei mögött sikerült átvészelni az első vihart. S mikor az óvatosan közelítő első kék csákók felbukkantak a kanyarban, már célra tartott puskák várták őket, és sikerült is valameddig feltartóztatni az új meg új hullámban érkező rohamot.

Egészen addig tartották az állást, amíg meg nem hallották az ágyúkerék buta robogását és a csattogó parancsszavakat, mellyel a tüzértiszt felkészíti embereit az első lövésre. Azt már inkább nem várták meg, hanem hajlott derékkal vonultak vissza először a domb gerincére, ahol már javában folyt az öldöklés, s egy parancsszótól hajtva, elindultak lefelé, hogy a Ponte Sisto védelméhez csatlakozzanak. Ám a vihar már korábban utólérte őket, és a nyomukban üvöltő franciák ellen fordították fegyvereiket, hogy egy kétségbeesett ellentámadásban adják át magukat a mártíriumnak.

Hogy ki és hogyan menekítette ki a csata poklából, és cipelte el a túlparton, a híd közelében álló kórházba, arra nem emlékezett. Annyi rémlett csak, hogy az gyilkos tusában valami éles, erős csipésszerű szisszenést érzett hátul a lábában, először nem is tulajdonított neki jelentőséget, bármi lehet az, mikor kifeszített idegekkel működik a test, de a zubbonyát elöntő melegség, ami hamar forrósággá fokozódott, arra késztette, hogy odatapogasson, s mikor visszahúzta a kezét, akkor látta meg, hogy a nedvesség, amit bőrén érzékelt, nem verejték, hanem meggyvörös vér. Alig tudatosult benne ez a tapasztalás, először szürkébe, majd rögvest feketébe borult a világ, s tudata még épp érzékelte, hogy a villa parkjának megtaposott füvére zuhan.

A korházban a felcser azt mondta, a sajátjaik egy eltévedt golyója lehetett, hiszen az arcvonala előtt jártak, de ő azt mondta magának, hogy az egyik földön fekvő sebesült utolsó mozdulata irányult ellene, bár arra nem emlékezett sehogysem, hogy lövés zaját hallotta volna, bár a kimerültség és a feszült figyelem miatt az sem lehetetlen, hogy egyszerűen szó szerint eleresztette a füle mellett. Sehogy nem akarta azt elfogadni, hogy meglehet véletlenül, nem készakarva, de egy társa okozza halálát.

Mert afelől nem volt kétsége, hogy nem fog élve az ellenség kezére kerülni, és nem kell ehhez senkinek semmit tennie már, neki sem.

Csak feküdni, és várni, hogy a templom kőszentje hozzá is behajoljon, s feladja homlokára az utolsó kenetet. Azonban a sors úgy rendelte, hogy erre várnia kelljen

pár napot, miközben végighallgatja a csatát. Bizarr egy opera, amit ráadásul egy fallal kerített páholyból követhetett. Mikor magához tért, már jobbára csöndes volt a város, mintha még a közeli piacon is csak suttogtak volna a kofák, mintha mindenki az odaát, a dombon dúló öldöklés ide eljutó kísérteties visszhangjait fülelné, próbálná kitalálni, merre fordul épp a hadi szerencse – ami meglepő, szinte csodálatos módon egy darabig ilykor tényleg a védőknek kedvezett. De mindez lehetett csak a sátán gonosz játéka, hogy kiélvezze a szenvedést, hogy eljátsszon egy darabig áldozatával.

Hallotta azt is, ahogy pont az ablaka alatt elrobog a tábornok és kísérete, miután a Szent Péter téren bejelenti a népnek, hogy feladja a várost, és kimenti onnan a forradalom lángját. Mint a pápák processziója, mikor birtokba veszik a várost beiktatásukkor, csak itt épp fordítva, a várost elhagyni készülők haladtak végig a Vatikántól a Lateránig vivő úton, hogy maguk mögé sorakoztassák mindazokat, akik folytatni akarják a harcot. A lábán a seb akkorra már eleven, remegő feketeség volt, az üszkös kráterből már a csont fehérje is elővillant, de már nem is akart továbbállni, csak a szentet várta, hogy eljöjjön érte. Mikor pár percre újra visszanyerte eszméletét kora este, mintha az általa írt sorokat hallotta volna megint ide-oda vetődni a kupolák és a cseréptetők között, talán tényleg idesodorta a szél a távozók keltette erőtlen hanghullámokat.

Antologia Urbis (Közben szólhat a Quanto sei bella Roma.)

Meleg volt, nem fújt a sirokkó, és nem perzselt a forróság, egyszerűen csak meleg volt. Mintha színesre festették volna a szellőt, a telep sárga falait, a tereket, a kordékat, a buszokat az ajtókon fürtökben lógó emberekkel. Színes festékréteg, amely magába foglalta a múlt és a jelen nyári éjszakáinak összes vidámságát és nyomorúságát. A levegő vibrált és feszült, akár bőr a dobon; még a frissen elcsurgó húgytócsák is felszáradtak a járdán; a szeméthalmok csontszárazra pörkölődtek, már nem is bűzlöttek. Szaga egyedül a nap hevítette köveknek és a redőnyöknek volt, meg talán a vizesen kiterített, de azonnal keményre száradt rongyoknak. Egy csepp harmat sem hullott az itt-ott még megmaradt konyhakertekre, amelyek dagadoztak a hüvelyesektől, nőttek-burjánoztak, magukra hagyva, akár az édenkertben. A külvárosok központjaiban, az útelágazásoknál, mint például a Tiburtinón, hullámzott a tömeg; rohant, kiabált a sok ember, akár Sanghaj legzüllöttebb negyedeiben; még az egészen félreeső helyeken is nagy volt a nyüzsgés, férfiak tömött sorai járták az utcákat luvnyákra vadászva, megálltak dumálni kicsit a még nyitva tartó autószerelő műhelyeknél, melyek előtt Rumik sorakoztak. A Tiburtinót elhagyva a Tor dei Schiavi következett, aztán a Prenestino, az Acuqa Bullicante, a Maranella, a Mandrione, A Furba kapu, a Quarticciolo, a Quadraro... A Tiburtinóéhoz hasonló központok százai; a jelzőlámpáknál tengernyi ember hömpölygött, a tömeg lassan szétcsurgott a hangzavarral megtelő mellékutcákba, melyek repedezett járdáikkal kanyarogtak a hatalmas városfalak romjai alatt húzódó kalyibasor mentén, de zsivajgástól visszhangoztak az udvarok is. Félrészeg fiatalok százai száguldoztak motorjaikon, Lambrettákon,

Ducatikon,

Mondialokon,

fekete

mellkasukon

nyitott,

olajos

munkaruhát vagy éppen piperkőc holmikat viselve, mintha épp a Vittorio tér valamelyik kirakatából léptek volna elő. Egyetlen hatalmas gyűrű Róma körül, Róma és a vidék

között, háztömbjei, viskói és toronyházai erdejében sok százezer emberi élet hemzsegésével. Nem csak a külvárosi lakótelepeken volt ilyen nagy az élet, de Róma központjában, a szívében, talán még a Nagy Kupola környékén is; igen, pontosan a nagy Kupola környékén, hisz elég vol kidugnia az embernek az orrát a Szent Péter tér oszlopsorán túlra, a Cavalleggeri kapu felé, s íme ott kiabáltak, gúnyolódtak bandákban, gengekben a kis mozik, a pizzériák előtt, egy kicsit lejjebb szétszóródva, a Gelsomino meg a Cava utcában, szeméthalmokkal körülvett, letaposott grundokon, ahol anppal kiskölykök passzolgattak párokban az eldobált újságpapírokkal borított bokrok takarásában a Fornaci utca és a Gianicolo között... És lent, a csöpögő alagút túloldalán, a Rovere téren ugyanígy; turisták sorai baktattak felszegett fejjel, egymásba karolva, bő szárú térdnadrágban és bakancsban, alpesi dalokat énekelve kórusban, miközben a fiatalok, csőnadrágban, hegyes orrú cipőben támasztották a Teverét övező alacsony falat egy eldugult latrina mellett, onnan bámulták őket, unott, gúnyos képpel utánuk szóltak, és olyan megjegyzéseket tettek, hogy amazok, ha értették volna, biztos szívbajt kapnak. A Tevere partján, ahol nagy ritkán elhaladt egyegy rozoga villamos a platánok alatt, olykor-olykor elrobogott egy-egy Lambretta is a rozoga kövezeten, a nyeregben srácok, akik bajt keresni hajtottak tova; Az Angyalvár felé tartottak, melynek lábánál, a folyó vizán a Ciriola ringatózott kivilágítva, vagy tovább, a Piazza del Popolo környékére, amely elegáns volt, mint egy nagy színház, s még innen is tovább a Pincio és a VIlla Borghese felé, a hegedűk és az utcalányok halk zsongásával, vagy éppen a lesütött pillákkal, lebiggyesztett ajkakkal csapatban vonuló, s egyre a Sentimentalt éneklő, szemük sarkából a zsaruk felbukkanását leső buzikkal incselkedők sustorgásával teli parkba. De tarthattak az ellenkező irányba is a másik parton, a Sixtus-híd felé, ahol a Nagy Kút alatt két csapat trasteverei kölyök focizott; ordibáltak, rohangásztak fel-alá, mint a kerge birkák, az Alfa Romeók kerekei között, melyeken nagymenők hurcolták a csajokat az Öreg Mérleg vendéglőbe vacsorázni; mindeközben a Trastevere összes szűk utcácskájából pizzát vagy pirítóst

őrlő férfi és női állkapcsok moraja hallatszott, ahogy a Sant'Egidio tér vagy a Mattonato teraszain vacsoráztak fanyalgó csemetéik meg a körülöttük futkározó, civakodó pincérfiúk társaságában, akik oly könnyedén siklottak a kövezeten, akár az elhajított papír, ha ide-oda sodorja a szél.

Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök, 1955, Puskás István fordítása (A 2009-ben a Kalligram Kiadónál De Martin Eszter és Puskás István általi fordításban megjelent kötetet alapján.)

Valaki más városa

A mai napig jól emlékszik arra a reggelre, amikor majd' egy teljes napi vonatút után megérkezett a Termini pályaudvarra. Nem film noiros jelenet volt, sehol a kocsik alól kicsapó vagy misztikusan előkavargó gőzfelhő, ami fekete-fehér tónusba oldja a képet, de mégis egy másik világ, pedig alig huszonöt éve.

Valósággal rajong a ma háromszázzal a tájba hasító mélybordó gépezetekért, a keleti, japán sárkány-fantáziákat életre keltő technológiáért, ahogy rajong a repterek világból kiszakított (bár mind hétköznapibbá sorvadó) ünnepi tereiért, rituáléiért, s mégis kedvvel réved vissza ifjúsága lassúdad andalgássá szelidülő zötykölődéseihez.

Ahogy elmélázik a reggel kávét rázva (nem kavarva), várva, hogy a kijelzőn feltűnjön a peron, hová a kocsi számát megadó monitor alá mindjárt becsusszan mára rendelt példánya, azon kezdi forgatni gondolatait, hogy az idő máshogyan telése-múlása az, ami miatt annyira más ez a mai utazás, mint a negyedszázaddal ezelőtti.

Nem a lassabb tempót sírja vissza holmi polgárinak mondott álmelankóliával, felpanaszolva a gyorsuló világunkat (ajjaj, a háta borsózik az ilyesféle mondásoktól), hanem azon morfondírozik, hogy a lassabb tempó arra adott módot, hogy máshogy találkozzon az utazó, máshogy élje meg az otthontól elmozgást-eltávolodást és az idegen, más, távoli világba átmenést, vagy akár az idegen világon áthaladást.

Akkoriban, mikor a Rómába eljutás még valóban megélhető időbeli eltávolodást jelentett (ezen élménynek az extrém határán épp, hisz a távolság ideje az utóbbi mondjuk másfélszáz évben folyamatosan és rohamosan csökken), a tájakon-tereket áthaladás ideje befogadható volt, s eztálaz élmény megélhető.

A másik, az idegen világ, ami természeténél fogva mindig gyanús, mindig félelmetes, de legalábbis szorongást keltő, mert elbizonytalanít a nem tudjuk, mi tévő legyünk téblábolása (és ez csak a legenyhébb, leszelídebb eset) úgy nyílt meg dimbesdombostul, kalauzostúl, vámtisztestül, ingázóstul, hogy az utazónak volt lehetősége

az idegenséget megtapasztalni, megélni, s rögzíteni is ezt a tapasztalást, maga számára valamilyen formába önteni azt, hogy ez itt nem az, amit ismerek, ez itt nem az, ahol tudom, mit akarnak tőlem, ez itt nem az, ahol tudom, hogyan kell viselkednem. És mindezzel együtt volt ideje szorongani, akár félni is mindettől. A bizonytalanság termékenységét a maga javára tudta fordítani, hogy aztán úgy mozogjon a peronon, majd kint az utcán, hogy tudja, nem otthon van, hanem máshol, idegenben. Az utazás lerövidülésének, az idő minimalizálásának nagy ára van - elveszi tőlünk az idegenség megélésének tapasztalatát.

Ahogy kávéját remegteti a csészében (a kanál dologtalan hever a tányéron), azon mélázik, hogy manapság - és ennek szép példája épp a római főpályaudvar is mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy a bizonytalanságról ne vegyünk tudomást, hogy kiiktassuk az ismeretlen irányában feltémadó szorongást. A Termini, melynek gyönyörű, klasszikus modern architektúrája ma szinte láthatatlanná vált, hisz akár a túlzó smink, vagy rettenetes maszk, mely a valós vonásokat elfedi, úgy takarja a tekintet elől a sok utólagos-ideiglenes struktúra, az óriásplakátok, kivetítők disztopikus labirintusa. (a minap látta Piranesi képzeletbeli börtöneit, azóta is minden tér, akár egy 3D animáció, ezekbe fordul át.)

Ezek a struktúrák, ezek a képek nem csak fogyasztásra hívnak, de arra is szolgálnak, hogy felépítsék a különbségnélküliség illuzórikus biztonságérzetét, hogy abba a hitbe ringassanak, itt igazából nem is máshol vagyunk, itt igazából nem is az idegenben vagyunk. És hát e képzetet erősíti az utazás drasztikusan lerövidült ideje is - ez az a felár, amit a gyors helyváltoztatás praktikumáért igazából fizetünk.

De hát könyörgöm - sóhajt két korty között -mi másra jó az utazás, melynek a pályaudvar s a reptér a szentélye, a katedrálisa (volt valaha), ha nem arra, hogy a másságot, az idegenséget megtapasztaljuk! Mi értelme az utazásnak, ha elvész belőle a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság? Ha a kóla mindenütt ugyanolyan hideg, ha a kávéba mindenütt jár a barancukor, ha ugyanolyan minden próbababa, s

a babán a gönc, vajon mit veszünk észre abból, hogy milyen kecsesen ível felettünk a betontraverz, vajon milyen térélményünk lesz a Pantheon oszlopai között, ha épp csak magunk mögött hagytunk egy pont olyan shopot, mint amilyenbe otthon nap mint nap járok? Akkor minek vagyok egyáltalán itt?

Ha az idegen tér csak háttér egy újabb szelfihez, ha csak posztolható, posztolandó tartalom, ami képpé válva megszelídül, otthonossá válik, ha mindenünkkel azon vagyunk, hogy retusáljunk belőle mindent, ami elbizonytalaníthat, zavarba ejthet, tehát ha azon vagyunk, hogy az idegen teret meghajlítsuk, s szó szerint a magunk képére formáljuk, mit csodálkozunk, ha akkor, amikor az idegen általunk nem uralható módon megmutatkozik, megmutatja magát, úrrá lesz rajtunk a pánik?

Nem generális magyarázat ez, nem itt rejlik a Nagy Válasz, de talán kicsit közelebb kerültünk a megértéshez, és talán ez is valami - nyugtázza, mikor végre leteszi a csészét, s kabinméretű egyentáskájáért nyúl, mert feltűnik végre a szám, amire várt, és sietős léptekkel elindul a légkondícionált, bewifizett tér kuckós biztonságába.

Csakhogy ez a biztonság egyszerre szertefoszlik, ha újra meg újra magára marad a várossal. Nincs vezetője, nincs társa, kísérője, egymaga járja az utcákat, maga találja ki, hol étkezzen és mit és mennyiért, maga kutatja fel a menetrendeket, a villamosok vonalát, a könyvtárak állományát és a pultról pultra változó protokollokat. Vagyis egészen pontosan olyan ez mint az a scif-i, amiben két egymásra vetülő város él együtt ugyanabban a térben, folyamatos áttűnésben van az ismerősség-otthonosság és az idegenség magánya. Elég egy jól intonált mondat vagy egy bizonytalanul kiejtett szó és már át is kerül egyikből a másikba, elég behúzódni egy sarokba, ahonnan a kilátás a szelektől kitisztított levegőben élesen színekben és kontúrokban tündöklő még tavasszal is havas csúcsokra kínál kilátást, vagy elég a menzáról a belvárosba tartva megállni a parkban, ahol a salakos-poros focipályán a hontalanok fociznak a hazátlanokkal. Itt mindig megáll a pályát a lefelé kanyargó úttesttől elválasztó alacsony kőfal mellett, nem mintha értene a játékhoz, nem mintha igazából a sport

érdekelné, sokkal inkább arra a játékra kíváncsi, amiben ezek az idegenek itt mégis otthonra találnak. Váltás ruháikat, ha van egyáltalán, kicsit fentebb, egy kútnál mossák, a környező tüskés cserjéken szárítják, lehet, hogy zsebtolvajok, lehet, hogy koldusok, lehet, hogy a metróban zenélnek, lehet, hogy testüket árulják, lehet, hogy a piacon cipelnek ládákat, lehet, hogy háborúból jöttek, lehet, hogy kalandvágyból, lehet, hogy maguk elől menekültek ide, lehet, azt sem tudják, mit akarnak, s még csak egy jobb életről sem álmodnak, és biztos, hogy jó, ha pár szót értenek abból, ami körülöttük történik, de itt, a romok fölötti parkban, a világtörténelem emlékezetének szegletében, ahol a rossz cipőik talpától

alig egy vékony törmelék és

humuszrétegnyire kushadó csarnokokban valaha egy birodalom millióinak sorsa dőlt el, erre a pár órára mintha mégis otthonra találnának. Nem irigyelte őket, nem is sajnálta, most nem félt tőlük, csak elnézte ezt a téren kívüli helyet, ami épp leplezetlen, meztelen idegensége miatt nem tartozott egyik városhoz sem, sem az otthonhoz, sem az ismeretlenhez.

A római lány

A család egykori rezidenciája a belváros egyik legkomorabb palotája. Komorsága adja kísérteties vonzerejét, ahogy a szeszélyek, ötletek, anyagi lehetőségek egymásra tapasztották, toldották a különféle elemeket, mindig a kor ízlése, az építtető és az építő szeszélyes, fantáziái szerint. Dehát ez errefelé már csak így szokás. Vannak bár racionálisan átgondolt, egységbe szorított házak is bőven, de a legizgalmasabb sarkok talán mégis ezek az előburjánzások, akár valami rákos sejtcsomók a tudatosan tervezett és működtetni igyekezett városszövetben. Csakhogy ezek a csomók nem falják fel, nem teszik tönkre a várost, sőt, csak növelik életerejét, ellenállóképességét.

Ahogy az immunrendszert erősítik azok a hol felemelő, hogy borzalmas történetek, melyeket a házak zárnak magukba, őriznek évszázadok után is.

Ha a Tevere-

szigettől alig néhány lépésre, a gettó határán álló épület alatt elhaladva, kivált, ha körbe futó szűk utcák valamelyikén közlekedünk, netán áthaladunk a bűzös-sötét árkád alatt, nyomasztó érzés vesz erőt az emberen. Kivált, ha tudja, milyen szomorú, tragikus életek emlékezete íródott a falakba, milyen megtört tekinteteken kukucskálhattak

ki

hajdan

ezeken

az

ablakokon,

surranhattak

először

a

megaláztatásoktól, fenyegetésektől-fenyítésektől, a lelki és testi terrortól gyötörve, később a lelkiismeretfurdalástól tépázva, a mindenképp elkövetkező büntetés terhét cipelve az árnyékban megbújó kapukon. E házba olyan történetet írtak, amilyet csak a nagy tragédiaírók tudtak komponálni, e helyütt csak egy rövid és szerény foglalatát adom a szomorú históriának.

Beatrice és mostohanyja, Lucrezia élete nem volt különb sok asszonytársukénál. KI tudja hány társuk, mondjuk a festőnő is, aki aztán végignézte kivégzésüket, szintén juthatott volna a sorsukra; neki is nem kevés megaláztatást kellett elviselni a férfiak uralta tizenhatodik században, csak azért, mert a gyengébbnek ítélt nemhez tartozott. ŐK ketten váltak mégis ismertté, és azért emlékezik mind a mai napig rájuk, kivált

Beatricére, a város, azért őrzi emléküket annyi módon, mert végzetük, rossz sorsuk rendelése szerint, elkeseredésükben maguk is borzalmas tetteket követtek el: meggyilkolták szenvedéseik okozóját, Beatrice apját, Francescót.

A családfő az Urbs egyik hírhedt bajkeverője volt, gyakran meggyűlt a baja a törvénnyel erőszakossága, pénzügyei okán, de ítélték börtönbüntetésre szodómiáért is. A szűkebb környezetét is rettegésben, lelki és fizikai terrorban tartó apa markából az egyik leánynak, Antoniának sikerült pápai ítélettel házasságba menekülni, azonban a kisebbiknek, Beatricének s fiútestvéreinek, Bernardónak és Giacomónak nem volt ilyen szerencséje. Az adósságokban úszó apa-szörny egy Róma-környéki hegyifaluba, Petrella Saltóba költöztette családját, majd mikor a városban számára is végképp elfogyott a levegő, követte őket (az aprócska várnak ma alig pár csonka fala áll egy bozóttal, fákkal benőtt dombtetőn, a szinte teljesen elnéptelenedett, jobbára öregek, macskák és román meg moldáv munkások lakta falu felett). Ekkor oly elviselhetetlenné vált a szerencsétlen család, kivált a szexuális abúzust rendszeresen elszenvedő Beatrice élete, hogy - a hagyomány szerint a lány biztatására - úgy döntöttek, megszabadulnak szenvedéseik okozójától. Az összeesküvőknek sikerült a háznép két tagját, Olimpiót és Marziót is megnyerni.

Először méreggel próbálkoztak, sikertelenül, aztán környékbeli brigantikkal akarták megöletni, de ez a terv is kudarcba fulladt. Végül egy este az ópiummal elbódított férfit a két szolgáló ágyában agyonverte, a holttestet aztán a vár egyik bástyájáról a mélybe hajították, így próbálták balesetnek álcázni a gyilkosságot. Úgy tűnt, tervük sikerrel jár, először senki nem gyanakodott idegen kéz általi halálra. A család visszatért Rómába. Egy idő után, a különféle pletykák, szóbeszéd hatására (az egyik szolgáló például fecsegett a véres ágyneműről, amiről Beatrice azt mondta, havibaja piszkította be...) a hatóságok vizsgálódni kezdtek, a holttestet exhumálták, s az orvosok megállapították, hogy Francesco Cenci nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett.

Akárcsak egy szenzációvá váló, hollywoodi filmre kívánkozó bűnügy manapság,

először csak a falu földesura indított nyomozást, aztán a nápolyi alkirály, majd maga a pápa, VIII. Kelemen vette a kezébe a dolgot. Olimpio a kínzások hatására vallomást tett, majd, hogy hogy nem, sikerült megszöknie a börtönből, de nem élvezte sokáig a szabad levegőt, a Cencik egyik családi barátja eltette láb alól a tettes-koronatanút. A másik bűntárs, Marzio nem élte túl a kínzókamra megpróbáltatásait, így ők már nem vallhattak az arisztokrata család tagjaira. E ponton akár következhetett is volna a szerencsés menekülés, mondjuk álruhában szökéssel egy szomszédos államba, és még tovább, netán egészen az Újvilágba.

De a história nem a romantikus happy end, hanem a klasszikus tragédia felé vette az irányt: miután a bíróság elégséges bizonyítékot talált a két nő és a két ifjú bűnösségére, Beatricét, Lucreziát és Giacomót halálra ítélték, míg az alig tizennyolc éves Bernardót fiatal korára való tekintettel életfogytig gályára küldték (ahonnan pár év múlva komoly váltságdíj fejében szabadult), miután végig kellett néznie bűnös családtagjainak halálát. A két nőt fővesztéssel, a bátyot felnégyeléssel rendelte kivégezni a bíró, akit - a kérlelhetetlen pápát is maga mögött tudva - nem hatottak meg sem a tömeg könyörgései, sem a kardinálisok felmentési kérvényei. Az ítélet végrehajtásakor az Angyalvárnál hatalmas tömeg gyűlt össze. A nagy tolongásban és a heves érzelmek közepette a nézők közül több halálos áldozatot követelt a szörnyű előadás. Az órákig tartó színjátékot, amiben nem csepűrágók adták elő a tragédiát, ahol a vér igazi volt, és a szereplők nem keltek fel a deszkákról, hogy begyűjtsék a tapsot, úgy hírlik, végignézte, az a két festő, akik először vitték vászonra máig sugárzó és ma is eleven, vagy sokkal inkább zavarba hozó leplezetlenséggel, letaglózó, kérlelhetetlen őszinteséggel a szenvedő testet, meggyötört húst, a gyilkolás által a másikon úrrá levés borzalmas kéjét, azt, hogy mi, a Nyugat lakói szó szerint hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, hogyan érezzük magunkon a bőrt.

Ha valahol e képekkel találkozom, ahogy asszonyok undorral vegyes közönnyel vagy kéjjel, sose tudom eldönteni, metszik el férfiak torkát, és jeges sugárban fröccsen elő

az egyébként melegen gőzölgő vér és utolsó, hörgő lehelet, mindig eszembe jut Beatrice. Ahogy mindig felvillannak ezek a képek, ha erre a házra gondolok, vagy ha elmegyek az örökké homályba temetkező, vizeletszagú árkád alatt, az épületet övező egyik sikátorban azon rituális sétám során, amikor körbejárom az egész tömböt, amibe, mint valami varázsló büntetése vagy utolsó menedéke, bele van sűrítve az egész város, minden ideje és minden tere, minden fájdalma és kétségbeesése és dühe és megalázottsága és gyötrelme és megbánása és jajveszékelése és tehetetlensége, ami valaha volt, s ami egy jódarabig még biztosan lesz. És mindig eszembe jut Beatrice portréja, ahogy távoztában tiszta és melenkolikus tekintetével visszafordul felénk. Ez a kép is ami nyilván ugyanúgy egy színre vitt üzenet, mint amilyen elrettentő és szórakoztatva nevelő spektákulum volt a kivégzés, s egyáltalán minden nyilvános kivégzés, ami arra szolgált, hogy az állam demonstrálja: a testen gyakorolja hatalmát az alattvalókon. Ezekben a képekben – a barokk festményekben, a fejemben a házról, a családban lezajlott borzalmakról és a kivégzésről élőben – Beatrice nem csak a megtiport erény példázata él, de az igazságot kibogozni nem tudó, az állam irányában bizalmatlan, az államot megfoghatatlan, kiismerhetetlen, félelmetes, fenyegető erőként megélő polgár szorongásait színre vivő egyik első történet is.

Legendarium Urbis

Rómában se szeri, se száma azoknak a templomoknak, amelyeknek hivatalos neve ugyan van, de az utca népe mégse tudja igazán, milyen élet zajlik benne, mert kapui jobbára csukva vannak, esetleg ablakain szűrődik ki némi fény, nem csoda hát, ha rendre mendemondák, szóbeszédek, legendák születnek azokról, akik a zárt ajtók mögött élnek s imádják az Urat. Ezek a közösségek (szerzetesrendek, konfraternitások és más kegyes társaságok) aztán vagy maguk adnak olykor máshol bizarrnak tűnő, sőt elképzelhetetlen neveket szent helyeiknek, másszor meg épp a város ragaszt rájuk jelzőket, hogy a megnevezéssel tegye őket kevéssé talányossá, gyanússá, félelmetessé.

Van temploma például a Jó Halálnak, a Kegyes Hazugságnak, a Magasba Emelt Zászlónak, a Felhők Fölött Járásnak, és van az Utolsó Szónak is. Utóbbi nem a bírósági gyakorlathoz kötődik, nem az elítélt bűnösök lelkének ápolására szövetkezettek kultikus helye, hanem egy különös archivumnak otthont adó kis épület az Urbs antik falai között; a sikátorok sűrű szövetében valahol megbúvó aprócska csomó. Úgy hírlik, obszerváns ferencesek alapították magát a templomot, melyet az evangelista Szent Jánosnak, az Ige legmélyebb ismerőjének, legnagyobb tudójának szenteltek. A ferencesek mindig is különös szerzetek voltak, a renden belül mindig is sarjadtak, olykor kifejezetten burjánztak az Egyház dogmáinak, tanításainak, törvényeinek és szellemének határait hol óvatosan, hogy agresszivabban feszegető csoportok. Az egyik ilyen társaság telepedett meg a Szent János templomban, s adta magának az Ultima Verba, az Utolsó Szó nevet. A kis közösség magát vasalt, masszív fából összerótt zöld kapu és közönyösen, bután szürke homlokzat mögé rejtette, sehol egy szobor, sehol egy csillanás-villanás, semmi, ami magára vonhatná a járókelő tekintetét.

A csoport tagjai legfontosabb küldetésüknek azt tartották, hogy feljegyezzék-

összegyűjtsék a haldoklók utolsó szavait. Az alapító, egy bizonyos Michele

Spara (1472 - ?) azt tanította, hogy Isten megismeréséhez, kifürkészéséhez, az Egy Igaz Tudáshoz a lét és a nemlét határán állók szavai vezetnek, hisz úk még az ember által alkotott-értett nyelvet beszélik, de tekintetük már a Másvilágot pásztázza, ők már átlátnak azon a kapun, amin a földi létbe, a gyötrelmes és tökéletlen (mert véges) világba vetett ember át nem láthat. A haldoklók beszéde tudósítás Odaátról, illetve már Onnan szól vissza a hátramaradókhoz. Spara mélyen hitte Isten szólényegűségét, szó-ságát. Áhitatának tárgya, hitének forrása a Szó volt, mert mélységesen komolyan vette, s életének, sőt létezésének fundamenumává tette az Evangélista szavait, miszerint kezdetben vala az Ige. Ha kezdetben az Ige volt, akkor az anyagi világon túl mindig is a Szó létezik, ha tehát valaki Onnan beszél az itteniekhez, akkor az ő szavai a lehető legközelebb vannak isten nyelvéhez, azaz magához Istenhez.

Vannak egyháztörténészek (Lindberg, Polke, Dozzy és mások), akik szerint Michele

atya Hispániából menekült Rómába, mégpedig a zsidók kiűzetése miatt, s tulajdonképpen átkeresztelkedett, vagy még inkább ferences csuhába rejtőzött tudós kabbalista volt, aki nem csak az irháját, de gondolatait és hitét is az üldözők központjában, Rómában rejtette el, sőt, oda plántálta, ott ápolta, nevelte, növesztette tovább. Az biztos, hogy 1519-ben a pápa valamiért megorrolt rá, és elvette tőle a templomot, sőt a városból is kitiltotta, s eztán nyoma veszett. Dozzi szerint a kor jó szokása szerint eltehették láb alól, nem hiányzott egy okos eretnek az Egyház Szívében épp akkor, amikor a karok messze északon épp egyre erőteljesebben kezdtek hadonászni, s Önnön testükre támadtak. Polke viszont azt feltételezi, hogy menekülés közben érte baleset, például a tengerbe fulladt. Isneki ellenben azon a véleményen van, hogy átjuthatott a tengeren Észak-Afrikába, valamely szabad városba, egy kalózköztársaságba, netán egészen a Szent Földig, de azt sem tartja kizártnak, hogy tulajdonképp nem más ő, mint az Isztambulban ekkortájt felbukkant,

s még a szultáni udvarban is számos hívet szerző dervis, Mikail, aki új szektát alapított azzal, hogy nem a test mozgására, a test beszédére, hanem az élő szóra alapozta a révület transzcendentális élményét, a materiális korlátok közül kijutást - hogy aztán egy hajnalban az öböl kavicsos partján találják meg nyelv nélküli fejét.

Bármi is lett Spara sorsa, tanításai nem merültek feledésbe, talán azért, mert a templom alatt elfalazott titkos archívum bántatlanul átvészelte a mester és az első tanítványok szerencsétlen sorsát, akik közül többen minden bizonnyal a városban bujkáltak s folytatták a gyűjtést egész addig, amíg valahogyan vissza nem jutottak egykori központjukba, mondjuk, mint az ott újonnan berendezkedő konfraternitás tagjai, hogy aztán a napi munka végeztével lelopózzanak a pincébe, s feljegyezzék mindazt, amit napközben az ispotályban hallottak. Az elkövetkező évtizedekben, ellenreformáció ide, lángoló máglyák és kínhalálok oda, mindig akadt valaki, aki folytatta munkát, olyannyira, hogy a Fény Századára egy könyvtárnyi dokumentum gyűlt össze, igaz jobbára rendszerezetlenül. Még a kronológia is csak nehezen volt rekonstruálható. Ezeket az információkat a kor egyik kiváló elméjének, Róma egyik első felvilágosult tudósának, Enrico Sangiulianónak köszönhetjük, aki bizonyára szintén tagja volt a titkos társaságnak, hisz eljutott a vaskos kötetekhez, hogy az új kor új szellemét követve ne csak a gyűjtéssel, a megőrzéssel s az iratok elmélyült tanulmányozásával, a szavak fejtegetésével, értelmezésével próbáljon értelmet találni, hanem - mint memoárjából tudjuk -

hatalmas lelkesedéssel vágott a

rendszerezés, a katalogizálás munkájába. Helyszínek, kronológiák, a gyűjtők személye, a haldoklók társadalmi státusa, pontos származása, az esetleges nyelvi torzulások, félrehallások-írások, a kimondás és a feljegyzés pontos szituációja, kontextusa, az esemény ideje és annak lejegyzése között eltelt idő, a memória esetleg torzulásai (s azok kiküszöbölése) - ezernyi apróságra figyelve próbált rendszert találni a szavakban, a kijelentések belső szerkezetében; kereste a tipológiát, a rendszert, a struktúrát - ezeken kapaszkodva, akár a trapézról trapézra lendülő akrobata, próbált

eljutni az Igazság kupolája alá - de saját bevallása szerint is végül a fűrészporos porondon találta magát sajgó tagokkal, törött csontokkal, saját maga előtt is megalázva.

Ami aztán csak arra sarkallta, hogy feltápászkodjon, s folytassa onnan, ahol abbahagyta - de nem csak a tudományos feldolgozást, hanem a gyűjtést is. Az archívum építése volt mégiscsak a szent feladat. Amit aztán persze azóta is mindig van, aki folytasson, sőt ma már a világhálón is jelen van egyrészt a teljes digitalizált anyag az ultimaverba.org oldalon, ahol van lehetőség (a megfelelően hiteles dokumentáció beküldésével) be is kapcsolódni a munkába, hogy immár ne csak a városra, hanem az egész Világfalura kiterjedt gyűjtés folyjon. Sőt, a közösségi oldalakon is jelen van már a csoport, ahol lehetőség van a legkülönbözőbb elméletek, elképzelések megosztására, megvitatására is. (Még annak is egész szakirodalma van mára, hogy miért a .org domainnel került regisztrálásra az oldal, hisz egyesek számára egész egyértelmű a halál, a halál utáni létezés és a szexualitás, a testből kilépés és a gyönyör összekapcsolása, ami persze bőven közhelyes elképzelés, mondhatni budoár filozófia, de remekül jelzi, hová is jutott a történet Sparától a F...kig).

Donato Dozzy és Anna Caragnano Parola című trackje szól.

Valaki más városa

Erőtlen keze küszködve töri meg a papírlapot, a toll sercegése, akár a szú az ágy lábában, inkább sejti, mint látja, hogy kanyarodnak a betűk, merre lehet az egyenes, ő, aki csukott szemmel vette fel a derékszöget, tévedhetetlen lendülettel lódította a végetlenbe a párhuzamosokat, most rémült bizonytalansággal küzd minden tintahurokért. Elmosódó fehér terület, akár valaha, kisgyerek korában a köd ülte hegyoldal télen, bár ennek az emléknek az emléke is épp csak dereng, nemhogy a látvány rekonstrukciójára telne elméje utolsó fellobbanásaiból. Életereje úgy illan, ahogy szivárognak, párolognak testnedvei az órák óta tartó agóniában. Mintha hangot hallana, mintha egy hang diktálná a kuszán csúszó-mászó szavakat, akár egy nyomorult eretnek, aki a vallatás alatt ide-oda tekergőzik kínjában, hol felvisít, hol csak nyüszít, mint az oldalba rúgott rühes kutya. Hogy a világból jön a hang vagy a fejében kondul csak tompán, nem tudja eldönteni, de nem is lényeges, szöknek el a szavak is, már csak annyi maradt, amennyi ehhez az íráshoz kell, már elfoszlottak mind az emlékekkel együtt. Alig valami lebeg még, szél cibálta rongydarabok egy hideg, kőpadlós teremben, ahogy a csapkodó ablakok kárörvendésére ide-oda rebbennek a cafatok, hol felkapja őket azáramlat, hol a kőnek-falnak veri, vonaglanak, akár a megszállottak haláltánca.

Az egyik ilyen foszlány talán pár órával korábban született csak, a hajnalodó város emléke, ahogy az első evező a folyó vizébe csap, ahogy lent az utcán eldöcög az első kordé, elcsoszog az első kenyérárus, az első ájtatos asszony a misére tartva, s már kondul is a harang a szomszédban, a firenzeiek templomában. A harang mindig eszébe juttatta azokat a kupolákat, csarnokokat, tornyokat, melyeket ő emelt a város mocska és az ég közé, hogy a sárból felfelé nyújtózhasson az ember, s hogy eltakarja a mindent látó szemek elől azt a szégyent, ami idelent történik. Ezt a fedezéket leplezte le a harsány harangszó, ezt a felfelé kapaszkodást röptette meg. Egészen

tegnapig az ő által emelt épületek harangjainak kondulására ébredt minden áldottátkozott reggel. A gyötrő rémálmok után ezek a hangok adták azt a némi nyugalmat adó bizonyosságot, hogy megvan még mindaz, amit tegnapig épített, hogy nem hiába kelt fel ma is, hogy feladat, dolga van, hogy folytatnia kell a munkát. Más értelmét nem találta még most sem, fél évszázad után sem az ittlétének.

Bár pápákkal, bíborosokkal diskurált, megengedhette magának, hogy ellentmondva vitázzon anélkül, hogy eretnekség vádjával meghurcolják, volt barátja herceg és világgazdag kereskedő is, bár szó szerint két kezével építette ezt a várost nem a megrendelőinek, de az örökkévalóságnak, azon igyekezett, hogy az egyszer az égből leszálló Mennyei Jeruzsálem majd az ő tökéletes formáiról, arányairól vegyen mintát, mértéket, mégsem vált sohasem otthonává ez a város, idegen, jöttment maradt egészen halála órájáig. Ő, aki annyi mindent adott, teremtett itt, aki saját vérével, verejtékével, nyálával, magjával táplálta, aki a testét teljesen a szolgálatába állította, értelmét neki szánta, s intellektusa is rajta keresztül kereste az utat a megváltó istenhez, aki kegyeit keresve megalázkodott, meghunyászkodott, aki bármire képes volt érte, ha kellett, ütött is, ha kellett, hazudott is, ha kellett, csalt is, csak őérette még a bűn sem volt elég drága, mert hitte, hogy a városért elkövetett gyalázatosság megbocsájtatik, hisz ez itt isten lakhelye, ő aki feledte érte őseit, családját, szinte teljesen kiirtotta magából anyja nyelvét, apja szívét, aki nem nemzett utódot, mert fia, lánya, hetedíziglen leszármazottja az volt, amit ide épített, amit ugyanúgy szenvedéllyel, türelemmel és türelmetlenséggel hozott a világra, mint a nők a kisdedeket, ő, aki azt hitte, hús a város húsából, most itt fetrengett egyedül alvadó vértől ragacsos lepedőjén, és a város, ami az előbb vele mit sem törődve életre kelt, és nekilódult az új napnak, most vele mit sem törődött. Talán csak nyöszörgött, talán torka szakadtából üvöltött, talán feltépte az ablakot, talán ledübbent a padlóra, talán várták valahol reggelre, talán valakinek jönnie kellett volna a tegnapi rajzokért, de mintha mindenki máris elfeledte volna, nem jöttek rémült szomszédok, nem jött a

felcser, hogy bekötözze, nem jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, nem küldetett érte a kardinális, nem csöngetett a pallér inasa. A város közönyösen átlépett felette, ahogy minden nap tette, mióta megérkezett.

Ahogy végzett az írással, kicsusszant a kezéből az írótábla s koppant a kövön. Földet értében a lap lesiklott róla, de ő már nem figyelte, ahogy belibben az ágy alá. Mintha tényleg lett volna valaki a szobában, mintha vaksi szeme árnyék mozgását érzékelte volna. A hideg megdermesztette már a szaruhártyát is, ahogy az órák lassú folyásával szétterjedt az oldalába hatolt fémből minden porcikájába. Az a foszlány lebbent most fel, hogy a sötét éjben valakire rettenetesen dühös, örjöngésig dühös, pont úgy tombol, mint ahogy a lovagregényekben a szerencsétlen férfi, akinek elméje nem tud parancsolni a feltörő vágyak fölött, és elveszti eszét. Világ életében ki nem állta ezeket az udvaronci pózolásokat, ezt a szenvelgést, inkább találta szánalmasan nevetségesnek, mint tragikusnak, ha valaki képtelen uralni érzelmeit, ha valakinek erős ahhoz az akarata, hogy a démonokat a pokolban tartsa. Eézrt szégyellte magát rettenetesen az utóbbi hónapokban, amikor is azon kapta magát, hogy bizony az ő álhatatossága, ereje is gyengül, s hiába a fohász, az ima, a lelki gyakorlat napról napra, az akarat már nem olyan szilárd, mint annak előtte, a fal már nem olyan megingathatatlan, mint amilyennek építeni gondolta, s a réseken, a rapedéseken túl gyülekeznek a borzasztó hordák. Előfordult máskor is egy-egy sikeres betörés, kivált, ha egy rosszakarója direkt aláásta vagy csákánnyal megbontotta e falakat, de hála szilárd és magabiztos akaratának, mindig gyorsan vissza tudta foltozni azt. Egy ideje viszont nem csak, hogy gyöngült, de azon is kapta magát, hogy igazából nem is akar már ellenállni, talán azt szeretné leginkább, ha ledőlne minden védelem, s a bosszúra és zsákmányra, a lekére szomjas vadak betörnének, mindent leigáznának és földig rombolnának. Nem ilyennek képzelte a megsemmisítő vereséget. Abban az illúzióban élt, hogy ez majd fenséges bukás lesz, nemes küzdelem, egyenes derék, felszegett fej, acélos védekező csapások, aztán majd olyan gyönyörű búcsőmenet, mint az új

pápa possessiója, mikor birtokba veszi a városát. Ami most történt vele, az viszont nyomorúságos, nyomorúságosan kisszerű volt, egyáltalán nem méltó arra, hogy testét halotti pompával hordják körbe s helyezzék az általa tervezett kriptába itt, a szomszédban ama fenséges oltár alá, amit titokban azért készített, hogy ne megrendelőjének álmát, hanem az ő nyugalmát őrizze. Tessék, itt a gyarlóság, íme a hübrisz, még hogy ő akart választani, ő, akinek titkos jelmondata a sose volt címerpajzsban az volt, hogy Non Est Volentis, még hogy ő akarta megrendezni a vég spektákulumát. Szegény szerencsétlen nyomorult, biztosan azt hitte, majd ilyenkor, az utolsó órán magába fogadja a város, majd megsajnálja az Északról jött csóró napszámosgyereket, majd körégyűlik, ha más nem azért, hogy végignézze kiszenvedését, ha más nem, erre az utolsó órára figyelmet kelt majd személye, ahogy a bitó körül összecsődülők is csüggnek a halálba menő minden mozdulatán, ajkának minden rebbenésén, grimaszán. Abban reménykedett, mégiscsak bebizonyosodik, hogy a kevés irányába intézett kedves szó több volt érdeknél, több volt számításnál, és most lesznek valakik, akik utána nyúlnak, hogy visszahúzzák. De nem jött el senki.

A város odakint zsibongott, rá se hederített senki. Csak mintha az az egy árny kerülgette volna, biztosan a szolga, netán az unokaöccse, ő csak benézne hozzá, ha nem találja odakint az építkezésen. Még az is lehet, hogy mind a ketten itt vannak, vagy az egyik közben segítségért szaladt, és hamarosan jön a doktorral vissza, aki bár megmenteni már nem tudja, de legalább sajnálkozik egy kicsit, mond egy-két vigasztaló szót, amit ezerszer elmondott már.

De senki nem szól hozzá, a penge hidege is hallgat benne. Tudatából már az is lemállott, hogyan került testébe az acél, mintha valaki mesélte volna egyszer régen azt a históriát, amiben ez megtörténet, de a részletekre már egyáltalán nem emlékezett. Az imént még mintha valamit megpróbált volna megmentenie belőle, és leírta egy papírlapra, de hogy az is hogy jutott a keze alá, már felidézni nem tudta, mintha valaki oda csúsztatta volna, mintha valaki diktálta volna azokat a mondatokat.

Emilio Stella és Er Pinto dala, az Io te amo szól a vége főcím alatt.

De ne hagyd itt a könyvet, Kedves Olvasó, ha a szám lefutott, lapozz!

Theatrum mortis A Mirabilia-variáns

Proemio

Angelo della morte

Silenzio!

Silenzio!

Siate benvenuti nel theatrum mortis

Nell’ora del calar della notte quando Il vecchio mondo sta morendo

E il nuovo ancora tarda ad arrivare Siete mostri tra i due mondi

Mentre io, l’angelo della morte

Muoio ogni notte

Risorgo nella vostra mente

Nelle lacrime

Che avete versato per il povero

Cavalier Francesco Borromini

Che vedrete morire cinque volte Lo faccio morire, lo uccido cinque volte E voi sarete lì ad assistere

Morirà senza il vostro divino intervento Come morirete anche voi, in solitudine La morte è solitudine

Siete soli qui davanti ai miei occhi Vi osservo con lo sguardo osceno Lucido, acuto

Siete nudi e soli,

Attori del teatro dei morti,

Siete nudi e soli

Spettatori del teatro dei morti

E ora lasciate che dalle tenebre

Del silenzio

Nasca lo spettacolo

Előhang

Halál angyala Csönd!

Csönd!

Legyetek üdvözölve a hallottak színházában

Az éj leszálltán, mikor

A régi világ haldoklik

S a régi még várat magára

Szörnyetegek vagyok a két világ között

Én pedig a Halál angyala

Meghalok minden éjjel

Elmétekben támadok fel

A könnyeitekben

Melyeket a szegény

Francesco Borromini lovagért hullattok

Akit ötször láttok majd meghalni

Ötször ölöm meg, gyilkolom meg

S ti itt lesztek velem Isteni beavatkozásotok nélkül fog meghalni

Ahogy ti si magányosan haltok

A halál magány

Magányosak vagytok itt szemeim előtt Ahogy nézlek benneteket obszcén,

tiszta, éles, tekintettel

meztelen, egyedül vagytok

színészek a halál színházában

meztelen, egyedül vagytok

nézők a halál színházában

s most hagyjátok, hogy a csönd

árnyaiból

Megszülessen az előadás

Scena 1

Servo

Medico

Governatore

Voce di Borromini

Medico

Vi giuro, Monsignore

Vi giuro

Servo

Vi giuro, Monsignore

Vi giuro

Medico

La verità è orribile

Niente è più orribile

Non esiste tragedia alcuna Tela dipinta alcuna

Che sia più orribile

Più tragica e più comica

Della morte

Di chi è disteso davanti a te Monsignore

Vedi la spada che trafigge Lo fianco del povero cavalier Borromino

Come Catone in Utica

La verità è orribile

Niente è più orribile

Monsignore, guarda la spada

Servo

Che tristezza

Che perdita

Per tutta la città

Non c’è più

Il divino creatore

Di cupole, che

C coprono come il cielo,

E di labirinti, come

La nostra miserabile vita

Rinchiusa nella materia

Rinchiusa nella materia

1. jelenet Szolga Orvos Kormányzó Borromini hangja

Orvos Esküszöm, Uram Esküszöm

Szolga Esküszöm, Uram Esküszöm

Orvos

Az igazság borzasztó

Nincs nála borzalmasabb

Nincs oly tragédia

Nincs oly festett vászon

Mi borzasztóbb volna

Tragikusabb, komikusabb volna

Annak halálánál,

Aki itt fekszik előtted kiterítve

Uram

Látod a kardot, ami átdöfi A szegény Borromino lovag

Oldalát

Akár Cato Uticában

Az igazság borzalmas

Nincs nála borzalmasabb Uram, nézd a kardot

Szolga

Minő szomorúság

Minő veszteség Az egész városnak

Nincs többé

Az isteni alkotója

A kupoláknak

Melyek úgy borítanak be, akár az ég

A labirintusoknak, melyek

Akár nyomorúságos életünk

Az anyagba zárva

Az anyagba zárva

O cielo

O angeli della vita e della morte

Dura e immutevole è la vostra legge

O Signore misericordioso

Guardaci dall’alto

Governatore

Amen

Misericordia ci vuole

Dura e immutevole è la legge

Francesco Borromini

Non entra mai nel Regno dei Cieli Per colpa della propria mano

Medico

Per l’ira e per il furor

Che lo vinse

Tanto tempo fa oramai

Povero Cavalier

Servo

Povero Cavalier

Guardate le sue opere

Con tutte le forze provava a

Frenare il furore, a

Chiuderlo nella pietra

Governatore, Medico

Misericordia, Misericordia, Misericordia

Servo

Povero Cavalier

Abbia misericordia di me

Chi può prevedere la morte

Quale essere umano può vedere L’angelo che siede

Sul tetto della casa

Apre la porta

Tira fuori la spada

La conoscenza arriva dopo l’esperienza E dopo non resta altro, solo lacrime E pietra nello stomaco

Il peso del non sapere

Ó, egek Ó, élet és halál angyalai Kemény és változtathatatlan a törvényetek Ó, irgalmas, Urunk Tekints le ránk a magasból

Kormányzó Amen Irgalom kell ide kemény és változtathatatlan a törvény Francesco Borromini Soha nem lép a Mennyek Országába Önnön keze bűnéből

Orvos A harag és az féktelen indulat okán Mi legyőzte Már rég Szegény Lovag

Szolga Szegény Lovag Nézzétek műveit Minden erejével azon volt Hogy féken tartsa indulatait Hogy kőbe zárja

Kormányzó, Orvos Irgalom, Irgalom, Irgalom

Szolga

Szegény Lovag

Légy irgalmas velem

Ki láthatja előre a halált

Milyen emberi lény képes látni Az angyalt, ahogy ül

A háztetőn Az ajtót nyitja

Kivonja kardját

A tudás a tapasztalást követi S aztán nem marad más, csak a könnyek

A kő a gyomorban

A nem tudás terhe

Medico, Governatore

Il peso del sapere

Il peso del sapere

Governatore

Il peso del sapere

Le parole del morto

Per non lasciarci liberi dal sapere

Orvos, Kormányzó A tudás terhe A tudás terhe

Kormányzó A tudás terhe A halott szavai Hogy e hagyjon minket a tudástól szabadon Hogy a tudás börtönébe zárjon Az irgalom utolsó cselekedete A bosszú utolsó cselekedete

Hogy bezárjon minket A tudás börtönébe

Per chiuderci nel carcere del sapere

Ultimo atto di misericordia

Ultimo atto di vendetta

Per chiuderci

Nel carcere del sapere

Voce di Borromini «Io Francesco Borromino, architetto, mentre attendevo alla stesura del testamento, ebbi un alterco con Francesco Massari, il quale, per seguire le raccomandazioni del medico, mi impose di spegnere il lume e riposare. Destatomi all’alba, di fronte all’ostinato rifiuto del servente di accendere il lume, ed essendomi entrata addosso l'impatienza, mi gettai sulla mia spada»

Borromin hangja „Én Francesco Borromino, építész, végrendeletemet kívánván befejezni, összekülönböztem Francesco Massari, aki az orvos rendelkezéseit követve, rám parancsolt, hogy oltsam el a fényt, s pihenjek le. Hajnalban aztán, miután a szolga folyton visszautasította, hogy fényt gyújtson, s mivel eluralkodott rajtam a türelmetlenség, saját kardomba dőltem.”

Medico

Orvos Lo vinse il furore

Legyőzte a zabolátlan indulat Rovina della nostra natura umana

Emberi természetünk megrontója Fluido cattivo correva nelle vene

Rossz (gonosz) nedvek keringtek ereiben Fluido cattivo rodeva il corpo

Rossz (gonosz) nedvek emésztette testét L’ha avvelenato la malinconia

Megmérgezte a melankólia Che porta solitudine e rabbia,

Ami magányt hoz és haragot

L’ha buttato negli abissi bui

Letaszította az elme sötét Della mente umana, dove ondeggia

Mélyébe, ahol a reménytelenség L’aqua nera della disperazione

fekete vize hullámzik Il fluido che distrugge tutto

A nedv, ami mindent elpusztít

Consuma l’anima di pietra Consuma l’intelletto di cristallo Consuma il cor di ferro

Lo ha vinto il furore

Lo ha avvelenato la malinconia Lo ha vinto il furore

Lo ha avvelenato la malinconia

Felemészti a sziklaszilárd lelket Felemészti kristályos értelmet Felemészti a vasszívet Legyőzte az indulat Megmérgezte a melankólia Legyőzte az indulat Megmérgezte a melankólia

Scena 2.

Borromini

Angelo della morte

San Francesco

Sant’Agnese

Angelo della morte

Non aver fretta Borromini T’aspetto

Prendi tutto il tempo che vuoi T’aspetto

Hai la mia spada

T’aspetto

Hai la mia parola

T’aspetto

La valle dove ti porto

Ti aspetta

Il deserto dove ti porto

Ti aspetta

Il tempio dove ti porto

Ti aspetta

Borromini

Sento il sorger del sole

Sento il calor del lume

Sento le onde del fiume

Sento la città che si sveglia Sento il tempo che sfugge Sento il sangue che sgorga Sento il calor del sangue

Sento il calor del lume

Sento il sorger del sole

San Francesco, Sant’Agnese Francesco, figlio mio

Prendimi la mano

Prendimi la mano

Borromini

Mi porgete ora la mano

Ma dove era questa mano Quando pregavo, gridavo Sussuravo, piangevo

2. jelenet Borromini A halál angyala Szent Ferenc Szent Ágnes

A halál angyala Ne siess, Borromini Várok rád Van időd, amennyit akarsz Megvárlak Nálad a kardom Megvárlak Nálad a szavam Megvárlak A völgy, ahová viszlek Vár A sivatag, ahová viszlek Vár A templom, ahová viszlek Vár

Borromini Érzem a felkelő napot Érzem a fény melegét Hallom a folyó hullámait Hallom az ébredő várost Hallom az elfutó időt Hallom a kiszökő vért Érzem a vér melegét Érzem a fény melegét Érzem a felkelő napot

Szent Ferenc, Szent Ágnes Ferenc, fiam Fogd a kezem Fogd a kezem

Borromini Most nyújtjátok kezeitek De hol volt ez a kéz, Mikor imádkoztam, üvöltöttem Suttogtam, sírtam

Quando cercavo una mano

Che mi teneva, mi abbracciava

Mi distraeva dall’abisso

Delle mie angoscie

Delle mie desolazioni

Delle mie inquietudini

San Francesco

Il mio palmo sanguinante si distendeva Sopra il letto come ora

Le mie lacrime volevano spegnere I fuochi della tua anima tormentata Io ti chiamavo ma non mi sentivi

Borromini

Io ti chiamavo ma non mi sentivi Non davi ascolto alla povera creatura

Amikor a kezet kerestem, Ami megtart, megölel (átkarol), Visszatart a szakadéktól Szorongásaim Reménytelenségem Rettegéseim szakadékától

Szent Ferenc

Vérző tenyerem feléld terjesztettem Az ágyad fölé, mint most Könnyeim oltani akarták Meggyötört lelked tüzeit Hívtalak, de nem hallottál

Più misera della bestia selvaggia

San Francesco

Io ti chiamavo ma non mi sentivi O povero lupetto selvaggio

In questa selva di pietra

Borromini

Io ti chiamavo ma non mi sentivi Mentre il castello del mio corpo

Veniva consumato da legioni

Di demoni

San Francesco

Io ti chiamavo ma non mi sentivi Stavo sempre alle porte del tuo castello Suonavo le trombe, ma non mi sentivi

San Francesco, Sant’Agnese

Io ti chiamavo ma non mi sentivi Io ti abbracciavo ma non mi sentivi

Borromini Hívtalak, de nem hallottál Nem hallgattad meg a szegény teremtményt Aki nyomorultabb a vadon élő állatnál

Szent Ferenc

Hívtalak, de nem hallottál Ó, szegény vad farkaskölyök

Ebben a kővadonban

Borromini Hívtalak, de nem hallottál Miközben testem várát Emésztette a démonok Légiója

Szent Ferenc Hívtalak, de nem hallottál, Ott álltam tested várának kapujában Fújtam a harsonát, de nem hallottál

Szent Ferenc, Szent Ágnes Hívtalak, de nem hallottál Hívtalak, de nem hallottál

Sant’Agnese

Io ti abbracciavo ma non mi sentivi

Le tue lacrime si mescolavano alle mie

La tua rabbia si mescolava al mio dolore La tua malinconia si mescolava alla mia fede E non mi sentivi

Borromini

Ti vedevo lontana mentre vagavo

Sulla pianura della solitudine ,

Ti vedevo pura e senza vita

Pura e senza vita, pura e senza vita

Ma io desideravo la selva delle tentazioni Volevo la carne, morderla, strapparla

Volevo essere padrone io, servo di nascita Servo sempre obbediente, bastonato, umiliato Volevo la carne di questa città

Volevo le labbra, volevo il grembo

Volevo le cosce strette sui fianchi

Volevo questa lupa maledetta

Che amavo disperato e che non mi amava Mi succhiava il sangue mi succhiava il cervello Ti vedevo lontana che mi aspettavi

Ma io non ti volevo, pura e senza vita

Pura e senza vita

Ma io non ti volevo, pura e senza vita

Pura e senza vita

Sant’Agnese

Io ti volevo puro e pieno di vita

Vedevo le tue ferite sanguinare

La solitudine, la disperazione

La rabbia che ti consumava

Il desiderio

Che ti consumava

Ti abbracciavo e tu mi volevi lontana

Borromini

E ora ti chiamo io ad abbracciarmi

Il sentiero del dolore mi conduce a te

Il freddo del nuovo giorno

Mi copre come la camicia bagnata

Di sangue, di sangue mio e sangue tuo

O spietata, o bugiarda che non mi abbracci ormai

Szent Ágnes Átöleltelek, de nem éreztél Könnyeid az enyémmel vegyültek Haragod fájdalmammal vegyült Melankóliád a hitemmel vegyült És nem éreztél Borromini Láttalak a messzeségben, midőn A magány síkságán bolyongtam Láttalak tisztán és élettelen tTsztán és élettelen De én a kísértések vadonját kívántam A húst akartam, harapni, tépni Úr akartam lenni, én a születéstől szolga Engedelmes, ütlegelt, megalázott szolga Ennek a városnak a húsát akartam Az ajkát, az ölét Szorító combját csípőm körül Ezt az átkozott nőstényfarkast akartam Kétségbeesetten szerettem, de ő nem Kiszívta vérem, kiszívta az agyam Láttalak a távolban, ahogy vársz rám De nem akartalak, tisztán és élettelen Tisztán és élettelen De nem akartalak, tisztán és élettelen Tisztán és élettelen Szent Ágnes Én tisztán és élettel teli akartalak Láttam, ahogy véreznek sebeid A magányt, a reménytelenséget A haragot, ami felemésztett A vágyat, Ami felemésztett Öleltelek, de te a távolban akartál tudni Borromini Én meg hívlak most, hogy ölelj A fájdalom ösvénye hozzád vezet Az új nap hidege Betakar, akár az lucskos ing Lucskos az én véremtől és a tiédtől Ó, kegyetlen, ó hazug, soha nem ölelsz

Che non mi abbracci ormai

San Francesco, San Agnese Prendimi la mano

Prendimi la mano

Borromini

Siete bugiardi

Non vedo le vostre mani Solo la spada che mi trafigge

San Francesco, San Angese Prendimi la mano

Prendimi la mano

Borromini

O traditori, traditori

Solo la la spada

San Francesco, Sant’Agnese Prendimi la mano

Prendimi la mano

Borromini

O traditori, bugiardi

Solo la spada

Angelo della morte

Solo la mano che tiene la spada Solo la mano che tiene la spada

Aki soha nem ölelsz

Szent Ferenc, Szent Ágnes Fogd a kezem Fogd a kezem

Borromini

Hazugok vagytok Nem látom a kezetek

Csak a kardot, ami átdöf

Szent Ferenc, Szent Ágnes Fogd a kezem Fogd a kezem

Borromini Ó árulók, ó árulók csak a kard

Szent Ferenc, Szent Ágnes Fogd a kezem Fogd a kezem

Borromini Ó árulók, ó árulók Csak a kard

A halál angyala Csak a kéz, ami a kardot fogja Csak a kéz, ami a kardot fogja

Scena 3.

Medico

Servo

Borromini

Servo

Venga Messere!

Medico

Dove lo trovo?

Servo

Sul letto.

Medico

Respira?

Servo

Non credo.

Medico

Non sento.

Servo

È morto?

Medico

È morto?

Servo

Oddio

Medico

Maledizione

Servo

Sventura

Medico

Cos’è successo?

Servo

L’ho trovato sul letto

3. jelenet Orvos Szolga Borromini

Szolga

Mester, jöjjön!

Orvos Hol találom?

Szolga Az ágyban.

Orvos Lélegzik?

Szolga Nem hiszem.

Orvos Nem érzem.

Szolga Halott?

Orvos Hallott.

Szolga Óistenem

Orvos Átok

Szolga Rossz sors.

Orvos Mi történt?

Szolga Az ágyban találtam

Col respiro debole

Lélegzete gyenge Doveva essere il cuore

Biztos a szíves Strappato per la nostra crudeltà

Szakadt meg kíméletlenségünk miatt Perché non abbiamo dato pace

Mert nem hagytunk neki nyugvást Al povero vecchio

A szegény öregnek Lo abbiamo lasciato

Magára hagytuk Con i suoi demoni, con i suoi ricordi Démonaival, emlékeivel Con i fantasmi del passato

A múlt árnyaival

Medico

Orvos Non è colpa nostra

Nem a mi hibánk/bűnünk Volevamo salvarlo

Meg akartuk menteni Non è colpa nostra

Nem a mi hibánk/bűnünk volevamo salvarlo

Meg akartuk menteni Volevamo strapparlo

Ki akartuk szakítani Dal paese buio dei ricordi Az emlékek sötét országából La scienza dice

Azt mondja a tudomány, Che ci vuole una cura spietata

Hogy kíméletlen kúra kell Ci vuole mano forte

Kemény kéz kell Ci vuole testa fredda

Hideg fej kell Volevamo salvarlo

Meg akartuk menteni Non è colpa nostra

Nem a mi hibánk Ci voleva crudeltà

Kegyetlennek kell lenni

Servo

Szolga Non gli ho dato il lume

Nem adtam neki fényt Volevo essere crudele

Kíméletlen akartam lenni Volevo fare il padrone crudele

Kíméletlen gazda akartam lenni

Non gli ho dato il lume

Nem adtam neki fényt voleva scrivere di notte

Mert éjjel akart írni Ho serrato la porta

Bereteszeltem az ajtót Volevo fare il padrone crudele

Kíméletlen gazda akartam lenni Per non sentire le urla della rabbia Hogy ne halljam a düh kiáltásait Della disperazione

A kétségbeesését Ho strappato il cuore del buon cavalier Megszakajtottam a jó lovag szívét Ho strappato il cuore del buon cavalier Megszakajtottam a jó lovag szívét

Medico

Orvos Era vecchio, era debole

Öreg volt, gyönge volt Il cuore non voleva batter più

A szív nem akart már verni

Servo

Szolga Ma i vicini mi chiederanno dell’urlar De a szolgák kérdenek majd a kiáltások felől Diranno che l’ho ammazzato io

Azt mondják majd, én öltem meg Con il mio cuore crudele

Kegyetlen szívemmel

Servo, Medico

Szolga, Orvos Diranno che l’abbiamo ucciso noi Azt mondják majd, mi öltük meg Con la nostra man di ferro

Vas kezünkkel Che non abbiamo dato affetto

Azzal, hogy nem adtunk szeretetet Al povero vecchio Borromini

A szegény öreg Borromininek

Medico

Orvos Ma se non fu l’ira ad ucciderlo?

De ha nem a düh ölte meg?

Servo

Szolga Ma se non fu l’ira ad ucciderlo?!

De ha nem a düh meg?!

Medico

Orvos Se fu la sua stessa mano?

Ha önnön keze volt?

Servo

Szolga Che dite, messere?

Mit mond, mester?

Medico

Orvos Dico che poteva andar in altro modo.

Azt mondom, lehetett másként is.

Servo

Szolga Poteva andar in altro modo.

Lehetett másként is.

Medico

Orvos Poteva andar

Lehetett

Servo

Szolga In altro modo

Másként is.

Medico, Servo

Orvos, Szolga Poteva andar in altro modo

Lehetett másként is.

Poteva andar in altro modo

Lehetett másként is.

Medico, Servo

Orvos, Szolga Suicidio

Öngyilkosság Suicidio

Öngyilkosság

Medico

Il furore lo uccise

La forza demonìaca dell’ira

Servo

Il furore lo uccise

La forza demonìaca della solitudine

Medico

Il furore lo uccise

La nebbia della vecchiaia

Servo

Non ebbe pazienza di aspettar la morte Offerta da Dio

Medico

Povero peccatore Borromini

Servo

Poveri noi, maledetti noi

Servo, Medico

Maledetto teatro che allestiamo Maledetta commedia che recitiamo Meledetta commedia che recitiamo Per salvare la nostra pelle

Non poteva andar in altro modo Non poteva andar in altro modo

Orvos Az indulat végzett vele A harag démoni ereje Szolga Az indulat végzett vele A magány démoni ereje Orvos Az indulat végzett vele Az öregség köde Szolga Nem volt türelme megvárni a halált Mit Isten ajánl neki Orvos Szegény bűnös Borromini Szolga Szegény mi, átkozott mi Szolga, Orvos Átkozott színház, amit berendezünk Átkozott komédia, amit előadunk Átkozott komédia, amit előadunk Hogy mentsük a bőrünket Nem lehetett másként.

Nem lehetett másként.

Scena 4.

Servo

Nipote di Borromini

Angelo della distruzione

Angelo della distruzione

Stanotte apro il cielo

Faccio scendere la mia armata in questa stanza buia

Abbandonata dall’amore Stanotte apro il cielo

Faccio scendere la mia armata Di ali che sbattono nell’aria Il fetor della ferocia

Il fetor del peccato

il fetor della morte

Nipote di Borromini

Stanotte va fatto

Stanotte va chiusa

Questa storia che mi consuma Stanotte voglio

liberarmi della mia vita miserabile Stanotte divento ricco

Stanotte divento forte

Stanotte divento libero

Stanotte divento signore

Della vita mia

Stanotte apro l’inferno

E ci casco dentro

E ci casco dentro

Servo

Ecco arrivata la notte

in cui tutti ci perdiamo

La notte più buia della terra Stanotte va fatto

Stanotte va finito

Il mondo avrà fine stanotte La mattina di domani

Non splenderà più

Con luci taglienti e immacolate Il sole mio per sempre

4. jelenet Szolga Borromini unokaöccse A pusztítás angyala

A pusztítás angyala Ma éjjel megnyitom az eget Leküldöm a seregemet Ebbe a sötét szobába Amit elhagyott a szeretet Ma éjjel megnyitom az eget Leküldöm a seregemet Szárnyaikkal szertefröcskölik a levegőben A vadság bűzét A bűn bűzét A halál bűzét

Borromini unokaöccse Ma éjjel meg kell lennie Ma éjjel le kell zárulnia A történetnek, aki elemészt Azt akarom, ma éjjel Szabaduljak meg nyomorult életemtől Ma éjjel gazdaggá leszek Ma éjjel erőssé leszek Ma éjjel szabaddá leszek Ma éjjel úrrá leszek Ura leszek életemnek Ma éjjel megnyitom a poklot És belezuhanok És belezuhanok

Servo Íme, eljött az éjszaka Mikor mindannyian elveszünk A föld legsötétebb éje Ma éjjel meg kell lennie Ma éjjel véget kell érnie A világnak vége lesz ma éjjel A holnap reggele Nem fog már ragyogni Éles és szeplőtlen fényekkel Napom örökre

Si nasconderà dietro le nubi

Stanotte divento ricco

Stanotte divento forte

Stanotte divento libero

Stanotte divento signore

della vita mia

Stanotte apro l’inferno

E ci casco dentro

E ci casco dentro

Servo, Nipote di Borromini

Stanotte divento ricco

Stanotte divento forte

Stanotte divento libero

Stanotte divento signore

della vita mia

Stanotte apro l’inferno

E ci casco dentro

E ci casco dentro

Stanotte apro l’inferno

E ci casco dentro

E ci casco dentro

Angelo della distruzione

Stanotte succede ciò che succede sempre mindig Un uomo vince l’altro

Un corpo distrugge l’altro

La spada mia è la spada divina

Disegna il cerchio

Della vita

Disegna il cerchio

Della morte

Il misero uomo

Pensa di agire per libera volontà Ma non fa altro che recitare il ruolo Che dio gli ha assegnato

Nel teatro dei morti

Nipote di Borromini

Sei pronto?

Sai, da ora non si torna indietro.

Felhők mögé bújik Ma éjjel gazdaggá leszek Ma éjjel erőssé leszek Ma éjjel szabaddá leszek Ma éjjel úrrá leszek Ura leszek életemnek Ma éjjel megnyitom a poklot És belezuhanok És belezuhanok

Szolga, Borromini Ma éjjel gazdaggá leszek Ma éjjel erőssé leszek Ma éjjel szabaddá leszek Ma éjjel úrrá leszek Ura leszek életemnek Ma éjjel megnyitom a poklot És belezuhanok És belezuhanok Ma éjjel megnyitom a poklot És belezuhanok És belezuhanok

A pusztítás angyala Ma éjjel megtörténik, mi megtörténik

Egy ember legyőzi a másikat Egy test elpusztítja a másikat Kardom az isten kardja Megrajzolja Az élet körét Megrajzolja A halál körét A szerencsétlen ember Azt hiszi, szabad akaratból cselekszik De nem tesz mást, eljátssza a szerepet Amit isten ráosztott A halottak színházában

Borromini unokaöccse Kész vagy?

Tudod, innen nincs visszaút

Angelo della distruzione Non si torna indietro

Servo

Tutto pronto

Angelo della distruzione Tutto pronto

Nipote di Borromini La spada?

Servo

Affilata

Nipote di Borromini L’argento del medico?

Servo

Contato

Nipote di Borromini L’oro del governatore?

Servo

Pesato

Nipote di Borromini La lettera?

Servo

L’ho scritta stamattina Con mano ancor sicura Guarda

Guarda

Ora come trema

Nipote di Borromini Trema come la mia Ma non finirà di tremare Finché non terminiamo Questa storia

Pensa a...

A pusztítás angyala Nincs visszaút

Szolga Minden kész

A pusztítás angyala Minden kész

Borromini unokaöccse A kard?

Szolga Megfenve

Borromini unokaöccse Az orvos ezüstje?

Szolga Kiszámolva

Borromini unokaöccse A kormányzó aranya?

Szolga Lemérve

Borromini unokaöccse A levél?

Szolga Ma reggel megírtam Még biztos kézzel Nézd Nézd Most, hogy remeg

Borromini unokaöccse Remeg, ahogy az enyém is Nem is hagyja abba Míg be nem végezzük Ezt a históriát Gondolj a...

Servo

Non faccio altro

Nipote di Borromini

Pensa a...

Servo

Non faccio altro

Angelo della distruzione

Tremano

Ma non tornano indietro

La voglia di padroneggiar

Sopra l’altro

È il più forte di tutti i desideri

La mia armata

Aspetta pronta

Dietro la porta del cielo

E le lor bestemmie penetrano

Nelle anime di queste misere

Creature che non tornano indietro Più forti sono i desideri

Più forti sono gli orgogli

Non sono io a pregar per l’amore

Non sono io a pregar per la misericordia Non sono io a pregar per la paura

Di essere puniti

L’uomo non teme la punizione,

L’uomo non teme il dolore

L’uomo non teme la legge

Eterna della morte

Finché non penetra nel cuore

Nella carne molle e calda come il pane

E la mia armata ride

E la mia armata ride

E la mia armata ride

Servo Mást se teszek Borromini unokaöccse Gondolj a...

Servo Mást se teszek A pusztítás angyala Remegnek De nem fordulnak vissza A vágy, hogy uralják a másikat Minden vágynál erősebb Ármádiám Készen vár Az ég kapuja mögött Káromlásaik behatolnak E nyomorult teremtmények lelkébe Akik nem fordulnak vissza Erősebbek a vágyak Erősebbek a büszkeségek Nem én imádkozom szeretetért Nem én imádkozom irgalomért Nem én imádkozom félelemből hogy megbüntetnek Az ember nme féli a büntetést Az ember nem féli a fájdalmat Az ember nem féli a halál Örök törvényét Amíg szívébe nem hatol Testébe, ami lágy, mint a kenyér Kacag ármádiám Kacag ármádiám Kacag ármádiám

Scena 5.

Borromini

Angelo della morte

Demoni della morte

Borromini

Il sogno più terribile di tutti i sogni Il desiderio più oscuro di tutti i desideri L’immaginazione più attraente

Di tutte le immaginazioni

Fantasia nera

Fantasia buia

Fantasia prediletta

Fanciulla mia che ora più dolcemente Mi scaraventi nel sogno più feroce Nel sogno più terribile

Quante notti ho sognato

Il dolore dei dolori

Immaginavo il dolore che trafigge La carne che smembra i muscoli Che spacca i nervi, che rompe le ossa E ora e ora e ora

Questa presenza eterna

Del dolore

Che si dilata nell’universo mio

spegne ogni luce

Lacca brillantissima

Che ferma il tempo

Lacca nera come la pece

Mi copre mi protegge

Come il sangue che sento

Evaporar caldo

Il mio caldo che mi abbandona

Non mi lascia altro che il gelo della carne Il ghiaccio del ferro che

È ormai dentro di me

Il mio corpo

Mi lasciano i liquidi

Mi lascia il furor

Mi lasciano i dubbi

Mi lasciano i sogni

Mi lasciano i desideri

Mi lascia l’amor che non ho avuto mai

5. jelenet Borromini A halál angyala A haláldémonok

Borromini Minden álmok legborzasztóbbja Minden vágyak legsötétebbje Minden képzelgések Legvonzóbbja Fekete fantázia Sötét fantázia Kedvenc fantázia Kisleány, aki most letaszítasz A legédesebben legvadabb álomba A legédesebben legszörnyűbb álomba Hány éjen álmodtam A fájdalmak fájdalmával Elképzeltem a fájdalmat, keresztüldöfi A húst, ami szétszaggatja az izmokat Szétszaggatja az idegeket, És most, és most, és most Az örök jelenléte A fájdalomnak Szétárad univerzumomban Elolt minden fényt Csillogó lakkfesték Ami megállítja az időt Fekete lakk, akár a szurok Betakar, védelmez Akár a vér, amit érzek Amint melegen gőzölög Az én melegem, ami elhagy engem Nem hagy mást, csak a hús hidegét A vas jegét, ami Már bennem van Testem Elagynak a nedvek Elhagy az indulat Elhagynak a kétségek Elhagynak az álmok Elhagynak a vágyak Elhagy a szeretet, abból soha nem jutott

Demoni della morte

Noi siamo l’amor che non hai avuto mai Noi siamo la soddisfazione

Che non hai avuto mai

Noi siamo la fantasia

Che non hai avuto mai

, Noi siamo il corpo Che non hai posseduto mai Il corpo che non hai posseduto mai Il corpo che non hai posseduto mai

Borromini

Il corpo che non ho posseduto mai

Demoni della morte

Il corpo che non hai posseduto mai

Borromini

Il corpo nella notte di questo sabato Tra il venerdì di passione

E la domenica della resurrezione Tra il venerdì della mia vita

E la domenica della morte eterna Eccomi sdraiato nel sabato gelido Il letto del dolore

Accoglie il corpo

Che non è mai stato mio

Il sabato gelido

Accoglie il corpo

Che non è mai stato mio

Demoni della morte

Noi siamo la domenica

Noi siamo l’eterno abbraccio

Noi siamo il grasso grigio sporco Né liquido né solido

Né movimento

Né pensiero

Né sentimento

Noi siamo la sostanza senza ragione

Haláldémonok Mi vagyunk a szeretet, amid sose volt MI vagyunk az elégedettség Amid sose volt Mi vagyunk a fantázia Amid sose volt Mi vagyunk a test Amit soha nem birtokoltál A test, amit soha nem birtokoltál A test, amit soha nem birtokoltál

Borromini A test, amit soha nem birtokoltam

Haláldémonok A test, amit soha nem birtokoltál

Borromini A test e szombat éjjelen A szenvedés péntekje És a feltámadás vasárnapja között Életem péntekje És az örök halál vasárnapja között Íme, itt fekszem a fagyos szombatban A fájdalom ágya Befogadja a testem Ami soha nem volt az enyém A fagyos szombat Befogadja testem Ami soha nem volt az enyém

Haláldémonok Mi vagyunk a vasárnap Mi vagyunk az örök ölelés MI vagyunk a mocskosszürke zsír Se nem folyékony, se nem szilárd Se mozgás Se gondolat Se érzelem Mi vagyunk az értelem nélküli szubsztancia MI vagyunk az értelem nélküli szubsztancia

Noi siamo l’esistere senza ragione

Epilogo

Angelo della morte

Sabato della vita

Sabato della morte Voi ci sentite

Voi ci vedete

Noi vi sentiamo

Noi vi vediamo

Nel theatrum mortis Siamo tutti attori

Siamo il pubblico

E di questo spettacolo Non rimane altro

Che silenzio

Silenzio

Silenzio

Silenzio

Epilógus

A halál angyala

Élet szombatja Halál szombatja Ti hallotok minket Ti láttok minket Mi hallunk benneteket Mi látunk benneteket A holtak színházában Mind színészek vagyunk A közönség vagyunk S ebből az előadásból Nem marad semmi Csak a csend Csend Csend Csend

PUSKAS ISTVAN FECIT ROMA-DEBRECEN 2017-2021