Csehy Zoltán: A hiány hája (Harminc éve halt meg Weöres Sándor

A hiány hája Harminc éve halt meg Weöres Sándor

„Weöres Sándorhoz képest valamennyien közönséges halandók

vagyunk” – mondta Tandori Dezső. „Meghalt Weöres Sándor, / mint

egy fölös vándor, / angyalok közt rág most / gezemice-lángost” – ezt

már én írtam, 1989-ben, a költő halálának évében. Tizenhat éves

voltam akkor, és egy Mátyás királyról szóló, Toldi-strófákban írt

izzasztó hőseposz-kezdemény után (a művet a váteszi önkritika

évekkel később tűzbe vetette) úgy éreztem, történt valami, és

most, mint magára adó és valamirevaló költőféle, feltétlenül meg

kell szólalnom. Harminc év után újra próbálkozom.

Weöres minden áradó, kozmosz- és mítoszteremtő abundancia ellenére (csak a dimenziók érzékeltetése végett írom: mintha egymaga lenne a fél magyar líratörténet) a hiány költője is: ő pl. a Tojáséj szerzője. Az egysoros, sőt egyszavas vers ugyan elmagyarázható a kozmosz genezisének orfikus vagy akár Kalevala-alapú koncepciója felől is, a tojás és az éj mitikus szövegnászából, de leginkább a h hang leheletnyi hiányáról szól, arról a látszatra jelentéktelen, mégis örök hiányról, mely felcserzi, berepedezteti, feldúlja minden felszín, szöveg tektonikáját, és átrajzoltatja a jelentés térképeit.

Egysorosokba szuszakolni nem a mindenséget lehet, hanem a teremtő hiányt, a katasztrófa emlékét: a van útja a nincsből tart a valami felé, a kezdetet pedig nem lehet letagadni, ezért mondta Hamvas Béla, hogy Weöres ősköltő. A vers születését nemcsak érzi, hanem dokumentálja is, levezeti a szülést, kezében marad a tudattalan placentája. „Őrült minden fűszál” – szinte érzékelhető a whitmani embermetafora egzisztenciális remegése. „Liliomszörny” – Kosztolányi mákonya viharzik szépséges horrorba, ahogy a szegény kisgyermek gyönyörködik és borzad. „Szemednek szegzett lándzsák: csillagok” – szépség és agresszió közös nevezője, a tudós, bölcs jósok megvilágosult vaksága. Weöres verseinek jelentős hányada egy titkos kozmikus katasztrófa (a világba születés és a világszületés) emlékét őrzi. „Az élők öntőformája a sírgödör” – mondja komoran Beckettel és Kurtággal összhangban.

A férfi, aki hangszernek született. Az olyan verslábaknak, mint az éj-mélyből fölzengő molosszus, a kőbéka lassúságú antiszpasztus vagy a vizicsibe-úszás fürgeségű locspocs proceleuzmatikus, Weöres nélkül a magyar verstanban nem lenne semmi, de semmi hasznuk vagy értelmük. Nélküle a „lompos jambus” költészete lennénk.

A szürrealista, arisztokratikus éjszakát megcsúfoló proli pentameter: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő. A nyugatos dekorverstechnika első spontán csőtörése.

A sárgadinnye, a só és a tubák. Jékely, Vas, Dsida. Ezek a „Harmadik nemzedék” című fészekösszepiszkító versben az összetartozás tagadásának analóg sorai. Atom, dióbél, Puck és gyönge árnyék. Ezek pedig a csip-csup dolgok, amikkel „nemzedékesdit” játszanak. „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc”: alighanem ebben lenne a nemzedéki kihívás. Somlyó György viszont titkos gravitációról beszél, mely a nemzedéket önkéntelenül is disztichonba rendezi: „hacsak kimondom e címeket összefut a költészet édes nyála a számban / s a versek alatt a maguktól verssé fúzionáló csillagnevek VAS RADNÓTI WEÖRES KÉPES DEVECSER(R)I / TAKÁTS ZELK HAJNAL JANKOVICH ÉS JÉKELY VÉSZI DSIDA / mutatták hogy nem a vaksors hanem a titkos gravitáció rendelte egymáshoz őket”

Kerényi Károly albérleti szobája az utolsó kardalköltő, Weöres verseiben: mivel a mitikus ősanyag a költők tudatában manifesztálódik a leginkább, a vers önkéntelen detektora lesz a mitikusnak. Minden vers bérpalota, minden strófa önálló lakás, a költő pedig lakbérbehajtó, fiatalon is ősöreg házmester. Ráadásul Weöresnél mintha a jungi ösztönelvű mítoszfelfogás is visszatalálna a transzcendenshez, a schellingi lélektérképhez. Sőt: a trauma a költészethez.

A modern költő mitikus skizofréniában él: egyszerre mozog a létben és az életben. Uranosz a végtelen lét ura, Kronosz, a megszülető idő pedig a kimért életé. A Theomachia felfalt és kiokádott Zeusza az ember ráeszméltetése saját életének végességére. Meg kellene ölni az időt, és akkor újra eljönne az aranykor. A gyermeki naivitásig hátrálni vissza, ahonnan még végérzet nélkül csodálható az egységes lét.

Weöres teozofikus korszaka tudatgeológia: mítoszrétegek egymásra kopírozva, a mítosztudomány csontváz-struktúráira felvitt izomzat igen bonyolult anatómiája. Amikor az ősköltő Orpheuszban meglátszik a cseremisz sámán vagy kezei között megszólal egy sumér bikafejes hárfa. Mert a mitológiában egyetemes őstudás van,

minden mitikus kulcstörténet az ünnep, a lét, és nem az élet reprezentálódása. Nem vagyunk méltók a létre. Nem vagyunk méltók a létre, de az ösztöneinkben traumatizálódott annak emléke, hogy egyszer már benne voltunk (Schlegel szavaival élve) „a föld öntudatlan költészetében”. Minden költészetben ott a retrospektív reflexió esélye, mellyel a lélek Plótinosz szerint áttöri a feltüremkedő világrétegeket és visszaolvad az Egybe.

A vers logikai, geometrikus (Orbis pictus) építkezése helyére a zenei anatómia lép, a csillagképeket kirajzoló szférazene textuális párja. A teremtett csillagok közti viszonyokat a fantázia kötögeti össze, s kultúra-, illetve értelmezésfüggő, hogy milyen csillagképet látunk bele a lehetőségekbe. Már az első kötetben (Hideg van, 1934) szerepel egy négytételes Bartók-suite: az első tétel a Csiribiri, csiribiri… kezdetű varázsének. A proceleuzmaticus tehát a bartóki aprózásból jön. „Sírásó az én babám, / ott lakik a muskátlis kis hullaházban” – ezt már közvetlenül Bartók után mondja a Suite bourlesque 21 éves „mimóza-lelke”. Nehéz idők jönnek. „Szakszervezetbe tömörülnek / fölöttünk a csillagok.”

A Gyümölcskosár című kötet, Hincz Gyula rajzaival, kiadta az Új Idők Irodalmi Intézet (1946). Szakrálfilológia. Ősváltozat: „rezgő-fű a feje alja. / Isten ege betakarja”. Később: „rezgő-fű a feje alja. / Nyár-éj ege betakarja.” Ősváltozat: „Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik, / de az angyal ha leröppen, / küszöbünkön vacsorázik.” Később: „Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik, / De a cinke, ha leröppen, / Küszöbünkön vacsorázik.”

„Kék gyöngyöt tesz bársony tokba”: a legszebb gyerekaltató, kizárólag kékszemű gyerekekhez. A bársony szemhéj lezárul, a h lassan kiesik: szeméj.

„Gizi muzsikában él, / véletlenségből kefél, / fisz helyett fog néha faszt, / másnap elfelejti azt”. 2014-ben jelent meg Weöres Priapos című „titkos” kötete. Erósz kozmikus isten, a világ összetartója, rítusai részint az isteni örökkévalóság megtapasztalhatóságának reményével kecsegtetnek, részint a lét átörökítésének és élvezetének (gyakran a haláltól való félelem ellenében ható) vágyát fejezik ki: ő vezet át az életből a lét megtapasztalásába, sőt Weöresnél nemegyszer a hermafrodita létbe, mely a merülő Saturnus aranykorának megsejdítésére is lehetőséget ad a nemi aktus (és a költői alkotás) rítusában. A kolosszális fisszel ábrázolt Priaposz ellenben alacsonyabb rendű istenség, a testhez kötött, a termékenység egészen konkrét valóságához, a potenciához, mely nem

szükségszerű (de szerencsés) feltétele Erósz világának. Politikai „perverzkedést” is gyaníthatunk a szövegekben, a csekély költői hozamú kedélyes anomália mögött: az 50-es évek szimplifikáló posztnépies törekvéseinek kifigurázásaként is elgondolható mintázatok (közérthetőség, egyszerű versforma és rímelés) ad absurdum való vitele is relevánsnak tűnhet. A kankós-vérbajos Vénusz „géppuskás” diadalmenetével szembeállított magányos önkielégítés képzete Az istenasszony című versben mintha a kollektív téboly és a kényszerű elvonulás bizarr képe lenne. Emlékszem a kétségbeesésre, amikor recenziót írtam a kötetről: ebben nincs semmi, a versek teátrális beállítású, hol opálszínű, hol szeméremajakvörös fotók, legfőképp a weöresi kámaszútrapoétika, a textuális erotika hiányzik, egy bölcseleti Weöres-versben is nagyobb fantáziával másszák meg egymást a mondatok. Weöres „standard” ritmusgyakorlataiban, rongyszőnyeg-darabkáinak potenciális kétfedelűségében izzóbb pornográfiát észleltem. „Három derék péklegényed / fűtené a kemencédet” – szegény Liba pék! És a Fairy spring biedermeierré szelídült pompeji freskói! Vagy Grancorn lovag „öt liter” „férfi-özöne” Elisabeth középkori ölén. Emlékszem egy játékra: egy költőbarátommal Weöres-ritmusokra írtunk egy pornóverstant. A politikai közbeszéd liberalizálódásának hála, most ide merek idézni egy ilyen ritmusgyakorlatot a sok közül: „Kifolyik a geci leve / a lihegés decibele / csak nő: csupa zengés. / Kiröpül a buja geci, / ha a fene meg is eszi, / úgy jó, ha kesernyés.”

Nőstényweöres, a női Casanova, a testekre vadászó Psyché. Kánonkitöltő perlekedés a prüdériával, az irodalom kanszagával: a bennünk élő nő hermafrodita kéje. És játék az anya-léttel, szülni férfiként, Zeusz-módra: ha az agyvaginában nem is sikerül teljes fegyverzetben kipattant istennőt kigondolni, egy nemesvérű dalos cigánylányra azért futja, Lónyay Erzsébet szűznemzéssel pottyan a kultúrtörténet ölébe teljes és kiszabott, betáblázott és rekonstruált életidővel (1795–1831). Egy másik mítosz felől nézve benne Weöres-Teiresziász női létének kondenzált életperiódusa teljesedik ki: ami a mitikus időben hét esztendő (Teiresziász ennyi ideig vált nővé), a földi időben harminchat év. De mihelyt Psyché belezuhan a maga századába és nemébe, máris elkezdi Weörest imitálni, felfedezni a férfiasat, a magában rekedt maszkulinitást lebegtetni, miközben mestere előtt, az absztrakcióra hajló (proto-Weöres) Ungvárnémeti Tóth László előtt folyamatosan játssza a férfiképzetekhez igazított nőt. A nárcizmus alapfeltétele a nyugodt víztükör: az absztrakció racionalizmusa, a párhuzamos és hidegvérű nyugalom, melyben megképződik a fortyogó műalkotás (például az UTL-féle Nárcisz-dráma) képe. Psyché nem keresi a víztükör nyugalmát, ő a megzavarásban érdekelt, a kiegyensúlyozott forma kibillentésében, túl mozgékony ahhoz, hogy önmaga tükörképeit nézegetve megszerethesse

önmagát. Kontemplációs ellenvilág helyett hedonizmussá gerjesztett szabadság: ez lesz az ő fétise. Tudatos hagyományprostitúció, mely angyali, naiv nyelvezetet kap, a metrikus pontosság sorközeibe szuszakolt, ki-kitüremkedő, poliszexuális ösztön dialektikáját: az orgiát Csokonai Lili teljesíti majd be, aki gumi nélkül hágatja meg magát a teljes magyar irodalmi hagyománnyal.

„A trágyaözön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad” – írja Weöres A teljesség felé című művében. Ahogy az özönvíz után a szivárvány, feltűnik majd az égen egy tiszta Calvin Klein-alsó. És akkor ennek a korszaknak is vége lesz. Rónay Györgyöt felháborítja az összevissza prófétáló Weöres, Szentkuthy Miklós „félparaszt, félbolond, féldadaista Jancsi-bohócról” beszél, aki itt és most, univerzális próféciáiban „egy erkölcsi alapozottságú igaz szocializmus konkrét megfogalmazójaként” lép fel. Én a sokkal komorabb Nádast látom benne: „A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.”

„A szenvedés is luxuscikk. Akinek nincsenek testi szenvedései, ráér lelkileg szenvedni” – írja egy rabszolga Messalina korában és környezetében a naplójába. Weöres a 20-as évek végén írt novellája tizenhárom nekirugaszkodás egyetlen remek aforizmának.

„A makogók bíztassák a homoszexuálisokat / heverni heverni / a homoszexuálisok a dadogókat / hadarni darni hadarni / a heteroszexuálisok a homoszexuálisokat / hederni hederni”. Az univerzális másság (mely az elvesztegetett aranykor következménye) traumatikus ritmusa nem írható le hagyományos metrikai sémákkal, a fenti sorok egy románc vagy ballada szerkezetén megjelent montázsfekélyek. Maguk az igenevek csonkulnak („hadarni darni”), vagy hangrendi átcsapás áldozatai lesznek (hadarni / hederni) a szótári értelem rovására. A nemtelenség ideáljának angyali sémája az életben nem valósulhat meg, legfeljebb a létezésben. Az értelmi konstelláció radikális megbontása a rímverkli után (ezt nem idéztem) az izokolónszerű ritmikai egységekkel a tonalitást elvető kombinatorikus rendszert hívja elő, az álomszerűen hipnotikus ismétlést (Echó, a hang reménytelen szerelmét a kép, azaz Narcissus iránt), a változó anyag önmagára irányuló, autoerotikus szerelmét, mely élvezi, hogy mindenki ugyanazzal csinálja ugyanazt, a teljes kozmosz se élvez többet, mint az ember, az ember se magányosabb, mint a kozmosz.

Előttem a Tűzkút két kiadása (mindkettő 1964-ből): a párizsi (Babócsay Lajos rajzával) és a budapesti (Illés Árpád festményével), szó szerint egyező változatok. Nyugat

és Kelet közé kényszerből feszített líraexpander. Az öt rugósor kottavonalaira felskiccelt ének diadala.

Elképzelem, ahogy Weöres az Akadémiai Könyvtár raktárában államellenes tevékenységet folytat. Nem, nem az olvasásra gondolok, hanem arra a mozzanatra, amikor kényes időkben az imperialista olasz nagykövetnek katonai dokumentumokat szolgáltat ki. Azonnali hatállyal elbocsátják, mert a nyilván államellenes tevékenység szervezésére hajlamos taljánnak megmutatta Zrínyi Miklós Vitéz hadnagy című, olasz haditudósok nyomán magyar viszonyokra applikált munkáját.

René Char könyvtára gyulladt ki, Weöresnek csak a szótára: „ettögöm attigem ettelem ajtalom eftevem”. Ritmuspróbák, képzelt nyelv és a hozzá képzelt irodalom, meg az ahhoz képzelt irodalomtörténet. A vágtató, ritmikus gondolat székhelyét, az agyat az istenek árnyékszéknek használják, a fejünkbe szarnak: „feje istenek árnyékszéke vágtat”. Aztán papírra vetjük a villámszerű felismerést, a platóni (elégikus cseppkő)barlang árnyideáinak tündérkedésében: „árnyékvillámszék nyers tündérbús csepeg”. A szavak nem vonzzák egymást, a gravitáció megszűnt. Misztikus bűvös négyzet a Tizenegyedik szimfónia végén magyar akusztikus fordításban: „sátor / a répa / téved / opera / flótás”. „Sator / arepo / tenet / opera / rotas”: ez a különös ókeresztény szöveg szerepel Anton Webern Út a tizenkét hanggal való komponáláshoz című híres, 1932. március 2-án megtartott előadásának végén is, hiszen ebből a kubusból kiolvasható a tizenkét fokú technika lényege maga: a sor (Reihe), a tükörfordítás, a rákfordítás és a tükör-rákfordítás egyenértékűsége. Weöres szövege nem mágikus négyzet: jelentését, funkcióját vesztett struktúrának tűnik, egy rossz rekonstrukciónak. Ha kompozíciós alapként kezeljük ezt a rossz rekonstrukciót, a szimfonikus költemény teljes szerkezetét is afféle rontott, roncsolt kommentárként olvashatjuk a bűnbeesés bibliai és Erisz almájának mitológiai történetéhez, melyet az ágon ringó alma (elme) álma határoz meg. Ligeti György érzékelteti ezt a legjobban: a triviális altatódal-kombinatorika filozofikumba csap át a torzított pókháló logikája szerint. Ligeti írja Webernről, aki Weörest is kalauzolta az atonalitás útján, hogy a klasszikus, szabályos szerkezetek nála úgy őrződnek meg, mint ha a szabályos pókhálót eltorzítva meghúzzuk, lyukak és módosulások keletkeznek, de az ősstruktúra mégis visszakövetkeztethető. Weörest alighanem Ligeti értette a legjobban: tudom, tudom, a fél életműhöz Kodály az alap, de a másik felében Ligeti zenéjét hallom. Kodály struktúrái Ligeti pókhálójában. Kodály háttérzene, Ligeti mindig interpretál.

Elképzelem, ahogy Weöres szóról szóra lemásolja a Nemzeti Múzeum könyvtárában Ungvárnémeti Tóth László két teljes verskötetét. A görög nyelvű szövegeket is.

1995-ben Eötvös Péter megkomponálta az Atlantiszt. A zenemű Weöres kriptogrammáit is megszólaltatta: egy bariton énekli a törzsszöveget, egy fiúszoprán a rejtett szöveganyagot. Olvasni így lehetetlen. A matéria értelmi fegyelmezése ezt nem teszi lehetővé. A szövegbe süllyedt szöveg a zenében hallhatóvá modellálja az elsüllyedt világrészt (vö. Platón: Kritiasz), a szöveg és a zenemű is Platón mitikus számaira alapoz. Az elmerült világrészt öt ikerpár tíz tartományra osztva kormányozta, a zenemű tízhangos akkordfüggönnyel indul, a fiúszoprán tízhangos dallamvonalat énekel, Weöres ötszörösen kiélezett szövegkataklizmái: az ősnemzés és a megszűnés mechanizmusai hasonlóak, titokgeográfiájuk azonos, az ember pedig a maga mikrokozmoszában játssza, generálja újra ezeket a kozmikus folyamatokat anélkül, hogy a lényegüket értené. Nemcsak Atlantiszt, a földfelszínről eltűnt világot akarjuk érteni, hanem Mahruh őscsillagára vágyunk, melynek szétrobbanásából a világunk keletkezett: a folyamat folyamatban áll, és a folyamatosság sorozatosságában ismétlődik előre-hátra. Az emlékezés dolga a dokumentálás. Mahruhról a költő, Bíbor Láng memóriája tud a legtöbbet, szakrális nyelven szól, mely számunkra idegen, a számok misztikus jelentését érezzük, a világsirató koporsót körbeülő negyven király a kiürülést, az emberben fészkelő űr melegét és az ürességben fészkelő ember tragédiáját zengi mindaddig, míg a ringató, homályosuló értelmű rítus bizarr mákonya el nem altatja az ember egzisztenciális félelmét, a permanens válságtudatot.

Emlékszem, ahogy Törőcsik Mari mint Inganga ül és pipázik az Octopus-szüzek közt. Ahogy Giorgio legyőzi a silenébeli, nem létező sárkányt, s így az ős-nemlét legendás öröklétté válhatott, s a hitetlenek immár kénytelenek hinni a szent nemlétező nyilvánvaló létében. Ami a képzeletben, a tudatban létezik vagy felmerül, annak léteznie kell, arra bizonyíték hozható. A nemlétező létező kultusza antropológiai szükséglet, a kultúra átadásának lényege. Emlékszem saját hosszú szótlanságomra, és ahogy az előadás után sokáig azt gondolom, hogy Weöres a legjobb magyar drámaíró (is).

Csehy Zoltán

(Pozsony, 1973) József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Nincs hová visszamennem (2013).

Montázs: Palásti Kovács András