Bereményi Géza : Apuka

APUKA

mikor a zár hangja a várt időpontban elárulta, hogy jönnek a szülői értekezletről, odaálltam a szoba közepére a csillár alá, de úgy már, mint aki elejét vette a nyomasztó unalomnak, amit édesanyám árasztott, mióta megszűnt Évinek lenni.

Néha nem értettem őket, máskor meg érteni véltem, hogy talán egymással van bajuk, vagy a munkahelyükről hoznak haza ingerültséget. Olykor ajzott jókedvvel érkeztek haza. Tegezni kezdték egymást olyankor, gyengéd pillantásokat váltottak, és nem is köszöntek vissza nekem, mintha ott sem lettem volna. Azok voltak a legjobb napok. Olyankor békén hagytak. Olvastam olyankor, ők pedig esténként elmentek valahova. Színházba, moziba, valami presszóba, ahol táncolni is lehetett, az Üllői út 124/a köré pedig felsorakozott a sötétlő éjszaka. Azok voltak az én ajándékba kapott óráim. Nem használtam tárgyakat, eszközöket, csakis képzeletbeli játékokat űztem.

Zsibbadt voltam, úgy várakoztam rájuk. Ők ketten pedig néma megvetéssel érkeztek a téli estéből. Az előszobában megszabadultak a kabátjaiktól, édesanyám rám sem nézve vágott át a szobán, hogy bekapcsolja a rádiót. Ezután ruhástól végigdőlt az ágyon, karjával szemét eltakarta, keserűségében nem kívánta látni a világot, belőle elsősorban engem. A

Apuka pedig átöltözött. Kibogozta a nyakkendőjét, vállfára helyezte a fehér inget, amiben a szülői értekezleten fellépett a kültelki prolik között miattam megszégyenülni. A legrosszabb ruháját vette fel. Ebből tudtam meg, hogy a pincébe fogunk menni fáért, ő meg én. Csak a rádió hangzott, egyébiránt egyetlen szó sem. Nem tárgyaltak velem, mert nem voltam arra érdemes. Mentem hát a két vesszőkosárért, ami engem illetett, apuka meg elővette az ő nagy hátizsákját, a régi útitársat, melyben az összes holmiját végighurcolta Halléig, majd vissza, a szőnyegbombázástól lángoló német várostól megint Budapestre, amit romokban talált, viszont meglelte benne édesanyát.

Az ötödik emeleti hosszú gangról két lépcsőház vezetett le a hatalmas kültelki ház földszintjére, onnan egy durvább, szegényesebb lépcsősor az alvilági labirintusba. Bíró Jancsi, az egyetlen osztálytársam, aki a mi házunkban lakott, egyszer azt mesélte nekem, hogy odalent egy háborúból itt maradt német katona bujkál. Bíró Jancsi egyszer találkozott is vele. Rohamsisakban volt, hosszú haja derékszíjáig lógott, egyik kezében is három elemlámpát tartott magasra, a másik kezében is hármat, válláról közben géppisztoly lógott, úgy ijesztgette Bíró Jancsit. Ezt én persze nem hittem el, viszont beláttam, hogy a hihetetlen nagyságú, lelakatolt deszkákból, tákolt lécekből álló útvesztő joggal vált ki ilyesféle rémképeket. Bíró Jancsiból, de nem énbelőlem. Mert én bevallatlanul arról képzelegtem, hogyan élnék egymagamban a 124/a pincevilágában. Onnan mennék iskolába naponta, gyertyafénynél, egy fatuskón írnám meg a leckét, és zseblámpánál olvasnék, saját pénzem lenne, és tanítás után vásárolnék ennivalót, az után ereszkednék a jótékony sötétbe vissza. Az ottani csönd volt az, amire vágytam. A semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit sem akartam, csakis a teljes zavartalanságot. Hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok. És ha kérdezték volna, én milyen akarok lenni, azt feleltem volna: semmilyen. És ez részben kitérő válasz lett volna, mert igazából én kitérő akartam lenni, és az is voltam: kitérő. Azért szerettem volna ebben a végítéletbonyolult pincelabirintusban élni.

Zseblámpa is volt velem és a két vesszőkosár az aprófáknak, úgy mentünk lefelé, gyér fények között, és én máris olyan érzéketlen voltam, mint a hasított tüzelő, amelyik észre sem veszi, ha elégetik, és ez nagyrészt annak a magányos őrjöngésemnek volt köszönhető, azt hiszem. Meg annak, hogy tulajdonképpen megvetettem apukát. Kiszámíthatatlannak tartottam, mint egy harapós állatot, ő tanított meg arra, hogy különbséget tegyek indíték és szándék között. Az indítékait édesanyám híven elmagyarázta nekem, a betegséget, kivégzett

szülőket és hozzá a lánykérő levelet, amiben merev eltökéltségét fejezte ki, hogy belőlem derék embert farag. De lehet az, hogy valódi szándékairól ő sem tudott? Nem tudtam elhinni, hogy bárki gyerekből derék ember válhatik az ő keze alatt. Ugyanis neki más, titkos szándékai voltak a gyerekekkel. Bosszú, vagy valami ilyesmi nemtelen indulat. És igenis, féltékeny volt rám. Hülyének vagy gazembernek akart tartani mindenáron, márpedig én hiába tettettem magam készségesen hol hülyének, hol pedig gazembernek a magam elképzelése szerint, ő még ezekben a szerepekben is folyton kijavított. Azzal sem volt elégedett, ha színlelésből dadogni kezdtem, a fejemet forgattam és használhatatlanul ügyetlen voltam. Nem lehetett tudni, hogy mi a szándéka apukának énvelem, talán azért nem, mert ő maga sem tudta, csak vezették az ismeretlen erők, amik őbenne voltak. Én mindenesetre a kitérést választottam, mert én nem lehettem, nem is akartam lenni harapós állat gazdája.

– Azt tudod, hogy most meg foglak verni – mondta nekem még a lépcsőházban lefelé menet. – Szegény anyádat teljesen kiborítottad.

A mozibeli bepisálásom óta, miután először és utoljára kettesben vertek meg, édesanyám rábízott apukára engem. Még utoljára próbálkozott egyet, amikor színleg vissza akart a Teleki térre küldeni. Ez szerintem apuka ötlete lehetett. „Próbálja ki, szívecském, meglátja, Géza boldogan fog kapni a javaslatán, mert az a gyerek nem szeret minket. Vegye tudomásul, ha nem hiszi.” Ezt cáfoltam én meg egy színlelt idegrohammal, aminek kétszínűsége végleg összezavarta édesanyámat, és azontúl apukára bízott, merthogy ő nem tud gyereket nevelni. Most pedig a rádiót hallgatja, fekszik és örül is, hogy apuka nevel, meg nem is örül. Minden kettős lett, amihez az én második névadóm hozzáért. Kettévált minden, mint tüzelőfa a baltától.

– Lakatra világíts, mondom, hogy a lakatra! Kinyitotta a mi családi fülkénk lécajtaját. Először gyertyát gyújtott, majd az egyik kezével megragadta a baltát, a másikkal fahasábot állított a hatalmas tuskóra és aprítani kezdte, én meg vesszőkosarakba és hátizsákba gyűjtöttem az elkészült tüzelőt. Összeszokottan működtünk. Apuka beszédét baltacsapások ritmizálták. Favágás közben olykor felegyenesedett, rám szegezte kéklő szemét, amiben kísérteties gyertyafény lobogott a jéghideg alvilágban, ahol az én kínomban visszafojtott röhögésem volt a legpokolibb.

– Mi lesz így belőled? Egy senki. Kikötésem, hogy nadrágos ember legyél. – És itt jött egy kanyargós mondat, amit máig nem felejtek el, ugyanis felkeltette a gyanúmat, hogy ezt nem ő találta ki, hanem az egyik példaképe, valószínűleg az apja mondhatta neki az ő elsüllyedt múltjában. – Vedd tudomásul, ha gyári

melós leszel, nincs az a körömkefe a világon, amivel úgy kisikálhatod a körmöd alól az olajat, hogy az én házamban késhez, villához nyúlhass.

Később meg, amikor végzett a favágással, volt egy másik ilyen mondata, amit már kétségkívül az apjától tanult el: „Fáj, fáj? Nekem még jobban fáj.” Ezt akkor mondta rendszerint, amikor ütött engem a pincében. Azért a pincében, hogy ne zavarjuk össze az ő érzékenykedő feleségét. Már nem pofonokat adott, ahogy az Aggteleki utcában. Volt ott egy használaton kívüli prakker, más néven szőnyegporoló, azt markolta a rózsája fölött, hogy a vesszőből font nyéllel üssön. Nekem pedig félmeztelenül kellett a térdemre támaszkodnom, így rendszerint hátulról kaptam a magamét. Mukkanni sem akartam, mégis felnyögtem olykor, és ő olyankor mondta a csapások ütemére: „Fáj, fáj? Nekem még jobban fáj” – szokta tagolni ütemesen a szavakat, és már a legelső ilyen alkalommal az a meggyőződésem támadt, hogy ezek nem az ő szavai, hanem valamiféle hagyományt követ. Az apja mondta neki ütlegelés közben, aki talán szintén az apjától tanulhatta, és akkor ott, Nagybányán helyénvaló volt ez a mondóka, de az én örökbefogadóm szájából komolytalannak tűnt, sőt viccesnek. Miért fájna jobban őneki, mint nekem? Ez a paternális, ódon kijelentés egyáltalán nem illett a kettőnk viszonyához. És még számos érthetetlen motívumot tudnék felsorolni. Azt például, hogy fájni fájt, de végül is nem ütött nagyokat. Nem hinném, hogy kíméletből, inkább azért, mert ő sem élte bele igazán magát. Eltökéltnek eltökélt volt, de nem annyira. Utánzott valakiket. Jól nevelt ember volt, hát persze, hogy ütlegelt egy neveletlent.

Édesanyám egyszer arra biztatott, értsem meg apukát. Apuka hirtelen erős hangulatváltozásainak az az egyik oka, hogy ő egy súlyosan beteg ember. Méghozzá fiatalkori cukros, amit az édesanyjától örökölt apuka, és ezért ő „időnként bekómál”. Ami azt jelenti, hogy elveszti az uralmát önmaga fölött. Biztosan észrevettem már, hogy olyankor zavaros lesz a szeme és félrebeszél. Másmilyen lesz. Nem tehet róla, igyekszik uralkodni magán, elbújva injekciózik, dehát ez óhatatlan neki. Emiatt is meg kell értenünk őt. Esetében egy súlyosan beteg emberről van szó. Rosszak az idegei.

Ennél a pontnál én egészen biztosan nem mondtam semmit akkor, karácsony ünnepének első napján reggel, de nyilván látszott rajtam, hogy olvasnék a legszívesebben, mert kénytelen voltam arra az álláspontra helyezkedni, hogy mindez legyen Évinek – újabban édesanyámnak – a gondja. És akkor édesanyám egy végső érvvel erősítette meg azt, hogy miért kell apukát nekünk megérteni. Ugyanis szegény azért is olyan zaklatott és furcsa módon türelmetlen olykor, mert a családjában történt egy tragédia. A háború

után a román hatóságok Nagybányán halálra ítélték és fölakasztották az ő apját azzal, hogy ő, mint annak a városnak a polgármestere, háborús bűnös. Azt a vádat találták ki ellene, azért járt kötél általi halál apuka apjának. Igazságtalanul. Egymás szemébe néztünk mindeközben, mert én nem kerültem édesanyám tekintetét. Ültem a karácsonyfánál, ő pedig állt, és határozott nézéséből azt olvastam ki, nem egymaga döntötte el, hogy közölni fogja velem ezt a halálos titkot. Nem. Hanem előre megbeszélték apukával. És apuka beleegyezett abba, hogy én ezt megtudjam, azért, hogy megértsem őt.

– És ráadásul – folytatta – az édesanyját, aki egy finom úrinő volt, a kivégzés után szintén a halálba kergették azzal, hogy minden nap hajnalban egy puskás ember jött el érte és elkísérte Nagybánya valamelyik középületébe, ahol is a polgármesternének alantas munkát kellett végeznie. Néhány hét múltán bele is halt a szégyenbe, annyit kellett súrolnia, pucolnia, szennyest mosnia annak a finom és beteges asszonynak!

Édesanyám arra biztatott, értsem meg ezt a férfit, dehát én nem voltam hajlandó tépelődni rajta. Ehelyett mindent megtettem, hogy ne legyen hatással rám. Még az is túlzás, hogy megtettem mindent, mert aránylag könnyű volt megkülönböztetnem magamat őtőle. És most, önéletírás közben fölmerül, hogy apuka csak egy fölösleges luk az életemen. Pontosan tíz évig kellett tartanom őt, aztán egyetlen mozdulattal megszabadultam tőle. Aztán rövidesen elvált anyámtól, engem az örökségből írásban kitagadott, majd egy közkórházban mindenkitől elhagyatva halt meg.

Erről Párizsból hazatérve értesültem. Huszonhat éves voltam, először jártam nyugaton, harminc napot tölthettem ott a korabeli szabályok szerint. Ágyba feküdtem, elaludtam Budapesten. Másnap bejelentkeztem, telefonáltam anyámnak, aki a válás óta egyedül élt. Megbeszéltük, hogy a Teleki téren találkozunk, abban a szobakonyhában, ahol mindketten gyerekeskedtünk. Vasárnap lehetett, mert Róza és Sándor a lakásban tartózkodott, és anyámat is ott találtam. Alig léptem be az udvarról, nagyapám azzal fogadott: – Na, mit szólsz? A Rozner meghalt a héten. A nyitott ajtón szólt be a konyhából, én meg az ágy végénél álltam, ahol a kerek asztalka volt, két oldalán a karosszékek. Azonnal le kellett ülnöm az egyikre és – emlékszem – azt kellett mondanom: – Hát akkor ennyi volt. Ennyi és kész. – Azért ez nem csak annyi – ezt Sándor mondta. – Mert be kell perelned, mert írásban kitagadott az örökségéből azzal, hogy tettleg bántalmaztad. Fogadok egy ügyvédet neked, nem lehetsz baldóver.

Tiltakoztam. – Nekem nem kell semmi tőle, se senkitől. Ne akarjon a síron túlról is zrikálni engem.

Teleki téries akartam lenni. – Elegem van a baszogatásból meg a hülye bírósági ügyekből. Pereld te, nagypapa. Vagy anyám. Az ő férje volt, nem az enyém.

– Csak te perelheted – magyarázták. – Téged tagadott ki, te viseled a nevét, legalább a köteles részt, az örökséged felét ide kell adnia annak a kurvának, az jár neked. Nagyapád fizeti az ügyvédet, támadd meg a kitagadást.

Az utóbbi mondatot anyám szegezte nekem. Sándor pedig elmagyarázta: – Összeállt az asszisztensnőjével a doktor úr, az meg kiforgatta mindenéből, és most hagynád, hogy az autó is azé a nőé legyen. Még a Volkswagen autót is az a kurva használja, most valami fiatal matróz furikázza, az az újabb szeretője a nagyságos asszonynak. Még a kórházba se ment be a doktor úrhoz, az meg úgy halt meg egyedül, mint egy kutya. Megtanulhatnál vezetni végre a saját kocsidon. Még a halálában is az volt a legfőbb gondja, hogy téged kisemmizzen. – Én ebben nem akarok részt venni – erősködtem. – Értsétek meg, nekem ahhoz az emberhez semmi közöm, és igaza van, hogy kitagadott, mert mi senkije se voltunk egymásnak. Senkije. Ő senki se volt nekem, én senkije se voltam neki.

Leszögeztem. Kezdetben ez volt az álláspontom. Felejtsük el, dr. Rozner István meg sem történt.

Aztán évekkel később az örökbefogadóm egyik álmomban megjelent nekem. Fehér volt az arca, amiből kiderült, hogy halottként van ott az álmomban. Külön állt oldalt, én meg egy baráti körben, egy születésnapi fogadáson. Oldalt pillantottam, ő pedig ott állt, hívatlan idegen.

Ez az álom egy valóságban is megtörtént esemény ismétlődése volt. Megjelent az első könyvem, egy novelláskötet, és akkor valaki azt javasolta, küldjem el Mészöly Miklósnak, mert az olyan író, akinek egy magamfajta induló tehetség feltétlenül be kell mutatkozzon. Meg is adta az illető Mészöly budai lakcímét, én meg engedelmesen becsomagoltam egy könyvpéldányt, postára adtam, majd újabb albérletbe költöztem. Meglepetésemre az új címemre kaptam egy kétoldalas levelet, amiben Mészöly szakszerű és franciás irodalmi ízlést tükröző véleményt formált a novelláimról, egyben meghívott az ő 50. születésnapjára. Akkoriban szájról szájra jártak a nevek, és számomra még ismeretlen táborokba verődtek az író emberek. Újabb fajta szellemi elit bontakozott az 1970-es évek elején.

Mondták, vigyek egy üveg bort, úgy mentem, és töméntelen ünneplő embert találtam a néhány szobás budai lakásban. Még a konyhában, az előszobában is ültek meg álltak információkat cserélve. Bemutatkozásra nem került sor, zsongott az értelmes, különös arcú vendégek tömkelege, mintha egy zarándokhelyen verődtek volna össze, bemutatkozni felesleges volt, mert mindenkinek illett ismernie a másikat. És ott, az én íróvá avatásom helyén jött létre az a jelenet, ami később álmomban is egy az egyben megismétlődött.

A nappali szobában kört alkotva álltunk. Az ünnepelt házigazdát, ezt a nagyon szép, deresedő férfit vettük körbe és jólesőn, meghitt nyugalommal beszélgettünk vele, hallgattuk őt álmomban megint, csak ott, az álmomban egyszer csak én félrenéztem.

És akkor – álmomban – megpillantottam egy hívatlan vendéget. Bal felé fordítottam a fejem, hogy oldalra nézzek a Mészöly Miklóssal társalgó csoportból, az én kezemben is borospohár, és akkor egy magányosan ácsorgó férfit láttam négylépésnyi távolságra tőlem. Azonnal felismertem. Dr. Rozner volt, holtsápadt arcot fordított felém a válla fölött. Félénknek tűnt, ugyanis nem tartozott oda, vagyis közénk, mert én attól, hogy ő ott van, máris a bensőséges társasághoz tartozónak éreztem az álmomban magam. Mi középen álltunk, a csillár alatt, mondatok áradtak, apuka környékén senki, félhomályban meredt ki a parkettából ott a félreeső helyen, túloldalán behúzott melegbarna, nehéz függöny, és csak a hófehér arca világított.

A fejemmel intettem neki: „Mi van? Hát te hogy kerülsz ide?” Erre ő úgyszintén jelbeszéddel válaszolt, derékszögbe emelte mindkét karját és lefelé fordított két tenyerét piciket mozgatva nyugtatott: „Semmi, semmi, semmi, nem akarok zavarogni, csak csináljátok, nyugi, csak csináljátok.” Ébredéskor azonnal megfejtettem az álombéli üzenetet. Tehát mi mostanra kibékültünk, úgy véltem. Napirendre térhetek, felőle én vagyok, aki vagyok, volt, ami volt, és viszont. És azontúl, ha anyám az együttléteink idején sértett ellenszenvvel szóba hozta ezt a második férjét, arra kértem, panaszkodjon másnak, mert én lezártam azt az ügyet, és szerintem a hajdanvolt apuka is a maga útján ment el. Nekünk nincs többé elszámolnivalónk egymással.

– Dehát én képtelen vagyok – makacskodott anyám –, képtelen vagyok talpas pohárból inni, és csakis azért, mert a Rozner csakis talpas pohárból itta a bort, mert az úgy illett szerinte. Gyűlölöm a talpas poharat őmiatta. Nem vetted észre, hogy az én lakásomban nem létezik talpas pohár? És ha vendégségben vagyok, ott is arra kérem a háziakat, nekem nehogy talpas pohárba töltsenek, a rosszemlékű volt férjem miatt én vizespohárból szeretnék fogyasztani.

– Ugyan már. Minek hirdeted? Nem tudsz uralkodni magadon, édesanyám? Csak meg kell próbálni. Itt az ideje.

– Hánynék, Géza, ha még egyszer innék egy olyan pohárból. Ez nem önuralom kérdése, ez a legnagyobb erő. Te ezt nem ismered, világéletedben fakír voltál. Te nekem mindig egyszerre voltál túl kicsi és túl nagy. És én? Én milyen voltam neked?

– Grófnő. Kényes kis contessa voltál te, édesanyám. – Mert nekem nincs már semmi tehetségem. Mert ami volt, mind beléd sóhajtottam, azért. Most aztán fölényeskedhetsz, osztogathatod a rangokat. Pedig kicsi vagy.

Igaza volt, nem értettem, minek harcol egyre. És most, hogy ez az emlékírás foglalkoztat napra nap, és az életem a téma, vele fekszem és ébredek az elmúltakban kutakodva, nem tudom elkerülni a harmadik találkozást apukával. Azt a közös cellában lehúzott évtizedet. Könnyelműen vágtam bele, azt hittem, nem lesz fájdalmas.

Kezdetben nem féltem tőle. Ahogy ő közeledett felém, miközben életem első hat éve foglalkoztatott, szinte vártam, hogy eljussak hozzá, hiszen „a halála utáni álmomban én kibékültem ővele”, így hát feltehetőleg birtokában leszek a prózaíráshoz feltétlenül szükséges könnyed megfontoltságnak, az úgynevezett rálátásnak.

És bekövetkezett. Anyám, az Évi elvitt a Kerepesi temetőbe – kezdtem írni –, ez a férfi jött felénk egy bottal, amiről kiderült, hogy esernyő, és írás közben előre megsejtettem, hogy majd később egy pincében lobogó gyertyafénynél vesszőfonatú prakkernyél lesz abból, amit a kezében hoz, amivel ez a férfi az én előrehajtott meztelen hátamat fogja ütni. És akkor kerülni kezdtem, hanyagolni a folytatást. Magát az önéletírást is elhanyagoltam. Nem találtam megfelelő szavakat, természetellenesnek éreztem addigi vonzalmamat a tűnt dolgok iránt. Elhagyott a bátorságom. A szükséges. Kapóra jött, hogy el kellett utaznom. Külföldön jöttem rá, az ázsiai Hanoiban, hogy én még mindig gyűlölöm ezt az elátkozott férfit. Nem az álom hazudott, hanem az álomanalízis, aminek én a balekja lettem. Mert jó, jó, valóban elsimító érzés volt felébredni Mészöly Miklós tudattalanból megismétlődő, álombéli születésnapja után, de az a megbékélés csak orvosi javallat, az írásbeli felelevenítéshez nem elég, csak a lelki kényelemhez. Márpedig álom hazudhat – önéletírás nem.

Gyorsan papírt és tollat ragadtam Hanoiban, egy hotelszobában, és egy sebtében előkapart számla hátoldalára felírtam a bennem akkor megszületett

szabályt: „Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.” Azóta is őrzöm azt a számlát, mert megfizettem érte.

Már-már azt terveztem, kihagyom az önéletírásomból a mostohámat, azt a tíz évemet. Letagadom, hogy létezett. Az ő kedvéért. Ugyanis az ő akarata arra irányult, ne fogadjam el önmagamat, ahogyan lelke mélyén ő is azt kívánta és tette meg önmagával. Anyám kései undora a talpas pohár iránt pedig az egészség megőrzésének a jele, gondoltam akkor. Ahogy ő egy tárgyat gyűlöl, úgy utált engem a mostohaapám.

Mert önmagunkat igazolva gyűlölködünk egymás iránt. Azért, hogy önmagunkat el tudjuk fogadni. Utálkozás idején pedig a gyűlölet az önutálat ellenszere. Úgy van: ő gyűlölt engem. És akkor végre megértettem, mi taszított annyira attól a háborútól megviselt embertől engem és végül az anyámat is. Ő a vérvádat hurcolta be közénk. Bevallatlan célja volt, hogy én utáljam meg önmagamat.

És akkor végre hálás lettem az írásnak, a mindaddig oly keservesnek látszó tevékenységnek, amivel gyanútlan könnyelműséggel újból életre akartam kelteni a névadó mostohámmal közös száműzetésben lehúzott időt. És íme, ismét nekivágtam ennek a fejezetnek. Kiinduló pontom a következő volt: hogyha a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát, mondhatnám, öntelt legyen, akkor mostohám esetében igenis szembe kell néznem a gyűlölettel, még ha az bennem is ott van. Meg kell találnom és fel kell mutatnom azt.

Ez volt az én próbatételem. Most már folytathatom. Végre.

Bereményi Géza (Budapest, 1946) Kossuth-díjas író, filmrendező.