Tarján Tamás : Dupla Epepe (Két árnyrajz: Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc

DUPL A EPEPE Két árnyrajz: Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc

Kamaszifjúságuktól kezdve folyamatosan véleményt formáltak

egymásról. Ők ketten, s a nyüzsgő közösség, talentumos

nemzedék is, melybe egy életre beleoltották nem hétköznapi

egyéniségüket. Annyit írt Devecseri Karinthyról, Karinthy

Devecseriről, meg barátaik és ellenlábasaik róluk, hogy nehéz

tájékozódni az emlékezésdzsungelben.

Egyiküket nem ismertem, a másikat alig. Egyetemista éveink derekán híre kelt, hogy Devecseri Gábor súlyos beteg. Pódiumokon, televízióban aratott előadói diadalainak nemegyszer voltunk tanúi, legtöbbünk antik irodalmi vizsgája azért sikerülhetett jól – a Trencsényi-Waldapfel Imrét helyettesítő B. Révész Máriánál –, mert számos Devecseri-fordításrészletet elraktároztunk. Ezek a memoriterek nyelvészet és verstan szemináriumokon is célt értek. Távoli mentorunknak tekintettük. S a görög félistenek sarja most beteg?

Az akkori pesti bölcsészkar harmadik emeleti folyosóján váratlanul pillantottam meg gyötrötten, mégis egyenes tartással, sötét ünneplőben lépkedő alakját. Mögéje csöndesültem, tudtam, ugyanoda tartunk. Ókortörténész hallgatók vidám amatőrszínházi műsort kerekítettek, sok Devecseri-fordítással. Meghívták, eljött, együtt nevetett a közönséggel, nem győzte dicsérni a valóban kitűnő szereplőket. 1971 nyarán néprajzos hallgatókként „hazánk első elnéptelenedett faluja”, Gyűrűfű még megmaradt házait mértük fel. Aki ott jár, nem kerülheti el a testvérközség Ibafát, ahol tudvalevően a papnak fapipája van. Tímár György plébános szalonnával, borral fogadott minket (meglepően hasonlított a költő, parodista Timár Györgyre). Máig őrzöm a papos-pipás csoportfotót. A plébánosnak része volt abban, hogy 1968-ban valóban létesült múzeumként látogatható pipatórium Ibafán. Tímár asztaláról felemelt újságban olvastuk elnémulva, hogy Devecseri Gábor 1971. július 31-én meghalt. 1917. február 27-én született.

Karinthy Ferenccel a foci hozott össze, azaz Mezei András, aki időnként ulibuli írómeccseket szervezett a Rudas fürdő előtt. Nyomdafestéket nem tűrő csatakiáltások, némi rugdosódás, kevés gól. Mindenki tudta, hogy ő a legjobb, a többiek kutyaütők. Karinthy főleg így gondolta. A méta után gyors törölközés,

zúdulás a fürdő előcsarnokába vagy teraszára. Az anekdoták, irodalmi ítélkezések szavát az itt is mindenki által Cininek hívott író vitte. Szellemes volt, egyszerre bántón nyers és ellenállhatatlanul kedves, nagyszájú és lehengerlő. Addigra már olvastam vagy tapasztaltam, hogy Sarkadi Imre, Örkény István, Devecseri Gábor, Szeberényi Lehel, természetesen Cini és néhány társuk bármire kész, ha borsot kell törni az író kartársak, irodalmi korifeusok orra alá. Ilyennek láttam 1980 őszén is, amikor Mi van a Dunában? című kötetének könyvbemutatóját vezettem, s ő zöld tintával barátságos dedikációt karistolt emlékül – egy régebbi könyvébe.

A világvándor örökfiatalra, a torlódó mindennapok termetes atlétájára, különféle sportok matadorára váratlanul, fojtogatón szakadt rá az öregedés. 1992. február 29-én halt meg. Csak négyévenként, szökőévben van emléknapja.

Itt lakom régóta, azon az úton, melynek egyik mellékutcája Devecseri gyermekéveinek sokszor megörökített színhelye. „Petivel, Tomival erre jártunk, / a keskeny utcában kiabáltunk” – foglalta felnőttként sihederhangú versbe A Lágymányosi utca és a Bicskei utca sarkán ámulatát. Peti: Devecseri Péter, a korán elhunyt testvéröcs, Tomi: Kertész Tamás, Karinthy Ferenc féltestvére. Ha más nem, megőrizte személyét anyjának, Karinthy Frigyes második feleségének, Böhm Arankának férjéhez intézett elhíresült mondása: A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.

Amikor házunk kapujától jobbra, a Hadik Kávéház felé indulok, vagy balra, a Karinthy Színház irányába, inkább a rövid sétát választom, mint a villamost. Karinthy-emléktáblára helyeznék egy szál virágot? Választhatom Frigyesét, Ferencét, sőt egy ideje egy harmadik Karinthyét, a balsorsú költő, fájdalomherceg Gáborét is a Móricz Zsigmond körtér sarkán.

De ki sem kell lépnem a lakásból, naponta százszor „átasszociál” agyamon a Devecseri-arc. Legalább ennyiszer pillantok szobám falán egy bekeretezett osztályképre. Többek között Cs. Szabó László író, Farkas Ferenc zeneszerző érettségizett ebben az osztályban, a Református Gimnáziumban. Amikor Cs. Szabó-emlékműsort forgattunk, az osztály még élő tagjainak egyikétől, Vida Zoltántól kaptuk a barna fotót. Másik példánya megvolt Farkas birtokában, s nyilván különféle hagyatékokban is. A forgatás befejeztével vittem vissza Zoli bácsinak a felvételt, de ő szelíden elállta otthona ajtaját, majd a fotót a kilencvenévesek rezge mosolyával rám testálta. Köszönet érte ma is. E képen az első sor közepén ül a hatvan tanítványánál idősebbnek alig tetsző Máthé Elek osztályfőnök, aki szignálta is a fotót. Máthé Elek, a lelkész, tudós, utazó, fordító volt Devecseri Gábor rajongott tanára, görög–latin filológusi pályáján egyik elindítója. Devecseri sokszor írt aztán Máthéról és műveiről. Késő öregkoráig látogatta tanárát. Nekrológját is megírta.

Karinthy Ferenc sem távozott igazán. Kezem ügyében Kaján Tibor rajza a vízgyűrűkből kikandikáló vízilabdázóról, hiszen az FTC-ben játszott, majd ott volt sokáig szakosztályvezető. Az író fia, Karinthy Márton rendező egy hónappal fiatalabb nálam, s szinte szomszéd, a környéken el sem kerülhetjük egymást. Először 2003-ban kiadott – igaz, nagyrészt Karinthy Gáborról szóló –, több nyelvre lefordított szabálytalan családregénye, az Ördöggörcs jelen dolgozatnak is fontos forrása.

Egykori szeretett, csapongón bölcs folklórprofesszorom, a Devecserinél három évvel idősebb Dömötör Tekla nagybetegen adta nyomdába halála évében megjelent Táltosok Pest-Budán és környékén (1987) című emlékezését. Ő korán beltag lett abban a szellemi közösségben, melynek egyik feltöltője a Devecserikörnek is nevezhető, már gimnazistaként, a Hangszóró című diáklapban összeállt csoportosulás volt. Ebből az irányból főleg az „írógyerekek” érkeztek. Somlyó

Zoltán fia, György, Kosztolányi fia, Ádám, Benedek Marcell fiai, István és András, Guthi Erzsébet író-műfordító fia, Devecseri Gábor, valamint Karinthy Frigyes fiai. (Az „elátkozott költő” – Devecseri emlékező szavával a „méltóságteljes sötét arcú angyal” – Somlyó Zoltánt az induló Devecseri mesternek választotta, még Somlyó Zoltán Társaságot is alapított, a gellérthegyi Somlói utat is Somlyó Zoltánról akarta elneveztetni. Sokat tanult a mindennapok szorításában vergődő, máig nem kellőképp becsült poétától, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes barátjától. 1932- ben Somlyó előszavával és családi pénztárcából jelent meg Devecseri Gábor és Karinthy Gábor közös verseskötete.) Másfelől Dömötör Tekláék csapata, a csupán a „Társaság” névre hallgató baráti gyülekezet soraiban tudta – részint a Kerényi Károly által fémjelzett Stemma-körrel való érintkezés révén – Szilágyi János Györgyöt, Harmatta Jánost, Honti Jánost, Dobrovits Aladárt, Trencsényi-Waldapfelt, Szendrő Józsefet. Diplomájuk megszerzése, első publikációik, egy-egy külföldi időzésük, a II. világháború fenyegetése is kihatott kapcsolataikra, soraikban akkor már Szerb Antallal, Radnóti Miklóssal.

Dömötör Tekla megbocsátó ejnye-bejnyével gondol vissza a még középiskolás Karinthy Ferenc vezényelte „duhaj mulatozások, lakásrombolások és egyéb fiatalkori csínytevések”, a „polgárbosszantások” sorozatára, a jobbára Devecseri és Karinthy kezdeményezte „lavinákra”, ám amikor elfajult a dolog, ők vőlegényével

– 1937 őszétől férjével –, Dobrovitscsal olajra léptek. Könyve más helyén így összegez: „Devecseri Gábor főfoglalkozású barát volt. Kívüle egyetlen embert ismertem, aki az egész ország barátja volt: Vujicsics Tihamért. Mikor Devecseri és Vujicsics meghaltak, tényleg szinte egy nemzet gyászolta őket: nemcsak az értelmiség, hanem a nép is, az olvasók is, a zenehallgatók is. Mert ők is fenntartás nélkül, őszintén szerették az embereket”. (Vujicsics 1975-ben, repülőgépszerencsétlenségben hunyt el.)

Mit mond viszont egy másik nagyasszony, a Devecserivel egyazon évben született – az említett „Társaságba” nem tartozó – Szabó Magda? Az írónő 2000 őszén Bécsben anyagot gyűjtött regénye, a Für Elise sajnos soha el nem készült második részéhez. Elkísérte Kabdebó Lóránt, aki Szabó Magda-monográfiát fontolgatott. Beszélgetésük egy részlete napvilágot látott a Forrás 2012. 2. számában („Kitalálja az életet”. Szabó Magda emlékezése). Amint az Újhold folyóirat történetének egy Szabó Magda szemszögéből kritikailag értelmezett epizódjára, illetve a lap eléggé bonyolult személyi kérdéseire fordul a szó, felizzik a hang (Kabdebó közbekérdezéseit elhagyja citátumunk): „Mert én nem álltam szóba a kommunistákkal. Én úgy dobtam ki Devecserit, hogy olyan nem láttál. A házassági tanúnkat, aki összehozta ezt az ismerkedést [Szabó Magda férjével, Szobotka Tiborral – T. T.]. Halálos ágyán láttam utoljára, mikor Somlyó [György] könyörgött, hogy nem tud meghalni a bocsánatunk nélkül. […] Olyan mocsok volt, amilyen csak lehetett. Miután sose vettem komolyan egészen, nem is vártam tőle mást. Somlyó olyan volt, amilyen volt. De Devecseri nélkül mi nem ismerjük meg egymást. Devecseri beletartozott a kettőnk életébe. És nem engem, de azt, aki állandóan szereplési lehetőséghez jutatta, és mindig nyomta előre, a boldogtalan Tibort mint az Írószövetség főtitkára kizárja az Írószövetségből? Ez a nyomorult? Hát csodálod, hogy úgy halt meg, mikor én megátkoztam?”

Devecseri rakétagyorsasággal indult költői, műfordítói röptének Szabó Magda által említett szakasza – sietős belépés az MKP-be, katonai mundérba bújás, tanárság a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján, főtitkárság a Magyar Írók Szövetségében 1949 és 1951 között, Horváth Márton és Révai irodalompolitikájának igenlése – máig sincs alaposan feldolgozva, de egyértelműen ez az életút legkevésbé dicsteljes periódusa. Legmegbocsátóbban a műfordító fegyver- és vetélytárs, Lakatos István költő ír erről Sírontúli üzenet című Devecseri-portréjában, a Paradicsomkert lapjain. Ifjúként első, Centrál kávéházi találkozásukkor megsértette Devecserit azzal, hogy maga is a Homérosz-fordításokat jelentette be nagy terveként. Az idősebb költőtárs emlékeztette, miként kötött útilaput Goethe Heine talpára, mert az nem kevesebbel kérkedett, mint hogy Faust-mű

alkotására készül Weimarban… Ennek ellenére az idősebb költő rögvest dedikálta a maga friss, később még sokszor csiszolt Homérosz-fordítását: „Lakatos Pistának, hogy fordítsa le jobban. Nagy szeretettel és várakozással D. Gábor”. Nyilván ez az epizód mondatja Lakatossal: „…szocreál korszakában, később, szükségképp el kellett távolodnunk egymástól. De – hadd fűzzem hozzá – Gábor azok közé tartozott, akiket legszamarabb időszakukban se lehetett nem szeretni”. Ami tehát az átkozó képességére oly büszke és azt valóban gyakorló Szabó Magda és mások szemében elseperni való mocsok, erkölcsi nadír, az Lakatos szerint csupán szamárság a köbön. Akkor sem haragszik meg Devecserire, amikor az nem adja írószövetségi pártfogását egy létszükségletű dramaturgi álláshoz. Igaz viszont, hogy az 1956 után izgatásért börtönbe került Lakatos cellamagánya minden pillanatában az Aeneist ültette magyarra, s kint Devecseri is kiadói ajánlatot kapott a mű tolmácsolására: „Gabi a felkérést habozás nélkül visszautasította. Azzal indokolta, tudomása szerint odabent én dolgozom rajta. Ha kiszabadulok, nyilván ennek honoráriuma lesz első keresményem, amire nagyon rá leszek szorulva akkor, jobban, mint lenne most ő”.

Mindezt hasonlóan adja elő – részint Lakatos nyomán – Ungvári Tamás, aki más nemzedéki réteget képvisel és más pikszisből érkezett, mint Dobrovitsék vagy Devecseriék. A feledés enciklopédiája című kötetében számára két bekezdés elegendő, hogy Devecseriről végletes álláspontokat fogalmazzon meg. Devecseri szerinte „átfestette magát újbolseviknak”, de „megmaradt őscivilnek”, viszont az Írószövetség titkári posztján „olyan bakafántos bürokrataként viselkedett, mintha nem is Devecseri lett volna”. Pedig ő – Ungvári szerint – ha akarta, ha nem, az a Devecseri volt, akiről Kosztolányi a bökvers halhatatlan mintáját faragta, s ezzel „klasszikussá emelte az utódot”. A nem egy változatban szállongó Kancsal rím leghitelesebbnek elfogadható szavai ezek: „Itt járt Devecseri, / jaj de nagyon bevacsorált”. Ungvári gonoszkodása, hogy ebből a kancsal rímből vezeti le Devecseri halhatatlanságát, mely azelőtt keletkezett, hogy „minden erőfeszítésével megpróbálta ledönteni a saját szobrát konformizmusból, ijedtségből, önzésből”. Csakhogy Devecseri már sokkal korábban tisztázta – lásd a Lágymányosi istenek nyári versnaplóiban –, hogy Kosztolányi e kancsalizmust nem az „ő személye alkalmából”, hanem „a rím alkalmából” ötlötte ki, s ha mégis van szereplője, az az apja, Devecseri Emil. Sőt, mivel nem is annyira ők jártak vacsorázni Kosztolányiékhoz, inkább Kosztolányi hozzájuk, „a statisztika igazságának hatására a sorpárt így kellene helyettesíteni: Itt volt tegnap Kosztolányi, / szeret nálunk kosztolónyi”. Szép példa e szállóigévé lett Kosztolányi-féle két sor az irodalmi szöveg önmozgására, a látszólagos vagy valóságos életrajzi elem kétségességére:

a versike a köztudatban immár leradírozhatatlanul Devecseri Gáborral tapad össze, akire nem vonatkozik. (Ungvári fentebbi könyvében Karinthy Ferencről is ír, röviden, kétélűen [Az ismeretlen remekmű], s képmellékletben közöl egy neki címzett Karinthy-képeslapot – ez is kétélű közlés –, mely a szerző egy korábbi Devecseri-portréját dicséri.)

Karinthy Ferencet, személyiségének ellentmondásosságát a külső vélemények helyett inkább saját szavaival mutatjuk be. Többször is legfontosabb művének nevezte egészében csak halála után napvilágot látott háromkötetes Naplóját. Ezekben az 1967 és 1991 közötti feljegyzésekben Karinthy sokszor tárgyilagosan karakterizálja önmagát: írói erényeit (témagazdagság, világos fogalmazás, nyelvi erő, kritikai irányultság, az erősen korrigáló újraírás képessége, humor) és gyengéit (megingó szerkesztés, hajlam a könnyebb alkotói megoldásra, szeszélyesség, linkség a kidolgozásban). Emberi önképe is hitelesnek érződik, bár a részben a Napló előtti időszakok (a Nemzetiben és a Madách Színházban, majd más színházi és filmes műhelyekben végzett dramaturgi tevékenység, levelezés) alapos kutatásával ugyanúgy adós az irodalomtörténet-írás, mint Devecseri szocreál korszakának feltérképezésével. Az önportretizáló Karinthy Ferenc tollából ezúttal egy kései, megrázó részt idézünk, melyben hamut szór fejére. E pár sor az önkritikai kétségbeesés, az egyén – betegségekkel is összefüggő – alászállásának megvallása, előbb 1990. június 27-én, majd szeptember 11-én: „Az az átkozott alkohol. Megint benn voltam, néhány napig. Előbb a Kútvölgyiben, aztán a János kórházban. A múlt héten elestem, szegény drága Ágikám kezét is eltörtem. Egy élet kevés ahhoz, hogy ledolgozzam, jóvá tegyem. Így nem megy tovább – élet vagy halál. Ez a mélypont. […] Ági, mivel képtelen engem otthon ellátni, és magamért is, bevitt a Palatinus utcai József Attila mentálhigiéniára, két hónapot töltöttem ott. […] Elhívtak pingpongozni, majd holnap, holnapután folytatom”. Ezután már alig öt-hat bejegyzés van hátra a Naplóban. Bár a pályáját majdnem egyszerre, egymás baráti vonzásában, de más műfajokban kezdő Devecseri és Karinthy művészi alkatának és elért eredményeinek rokonságaira és különbségeire még kitérünk, a feleség, Ági nevének felmerülése okán itt kell rögzítenünk, hogy mindkét író, akire sorsa bohém, Don Juan-i szerepet osztott, rengeteget köszönhetett egy életen át kitartó és megértő asszonya szeretetének. A hírhedten pontatlan, a jövedelem beosztásában járatlan, olykor infantilis Devecserinek Huszár Klára operarendező nem pusztán gyakorlati segítője, hanem több művének színre állítója is volt. Ági – Boros Ágnes – fáradhatatlansága, konzultatív érzékenysége nélkül a praktikusabb, dinamikusabb Karinthy is nehezebben boldogult volna. A két

házaspár számos külföldi útjáról fennmaradt, könyvterjedelmű szépirodalmi és esszéisztikus megemlékezések fontos adalékok.

Hogy mennyire szem előtt lehetett Devecseri és Karinthy, a lesekvő szemek előtt nem az író, hanem a Casanova-férfi, elárulja a Fortepan-gyűjtemény egyik szigligeti fotóegyüttesében az állambiztonsági jelentésből vett, s a Karinthyarcképhez fűzött pár sor: „a nagy Karinthy fia és egykori vízipólós, sokkal veszélyesebb módon próbálkozik [mint a nyakán selyemsállal hódító Somlyó György – T. T.]. Felkapaszkodik a kastély tetejére, majd mikor a tetőn lépkedve a lány szobája fölé ér, bemászik a nyitott ablakán. Ez nem csak könnyelműség egy családapa részéről, hogy így kockára teszi a testi épségét, de eléggé nagy erkölcsi lazaságra is vall”.

Karinthy Ferenc Naplójának Ricordare című hosszú fejezetét még életében közzétette, egészen bizonyosan azért, hogy Devecseri végső hónapjait felidézze. Devecseri Gábor baljós és titkolni próbált előjelek után súlyos állapotban került kórházba. Előrehaladott daganatos betegsége folytán pár hetet jósoltak neki. Még kilenc hónapot élt. Memoárt (A hasfelmetszés előnyei) és kötetnyi verset (A mulandóság cáfolatául) írt, diktált a betegágyon, és testi romlását legyőzve megélt egy kései szerelmi kapcsolatot. Ennek regényesített verzióját Somlyó György Devecseri-faggató prózájában, az Árnyjátékban olvashatjuk, a Kriszta-vallomásban, s a narrátori sorokban, miszerint a haldokló főhős ezt a szerelmi kalandját ugyanúgy elmesélte feleségének, mint az összes többit.

Karinthy a Devecserihez fűződő, életre szóló barátság ellenére a rivalizálás bújtatott hangján szól utóbbi kései alkotói sikeréről, ám szavai nem nélkülözik a tárgyilagosságot sem. A beteglátogatások hamis optimizmusára, ifjúkorból örökölt, heccelődő bolondozására jellemző párhuzamot lel: „Pontosan úgy, ahogy apám látogatta meg a haldokló Kosztolányit”. A beteget általában „meglepően jó” állapotban találják a nap mint nap összeverődő régi barátok. „Úgy hiszi, hasnyálka-tébécéje van; arról, hogy rákos, sejtelme sincs. Nem is gondolkozik rajta, vagy nem akar, talán nem is érdekli, s a maga jelen állapotát ugyanúgy nem gondolja végig – mert ahhoz gondolkodni kellene –, ahogy soha semmit életében. Ezért a prózája, amit most ír, illetve diktál, mert kapott egy magnót, remek részletek, ragyogó megfigyelések mellett sok helyütt híg, felszínes, locsogó. A kötetlen forma – ő ugyanis ilyennek képzeli a prózát – bőbeszédűségre csábítja, s mindent belepaszíroz, ami napközben eszébe jut, vagy bárki bármit mond neki. Ezt, ha egyszer majd valóban sajtó alá kerül, nagyon meg kell húzni. / / A verseiben ellenben mindent tud. Csupa halálkölteményt ír mostanában, nagy verseket”.

Minden, amit az eddigiekben felsorakoztattunk, látszólag a két író magánszférájába utalható, az irodalom az utókorra kevéssé tartozó – a művek megítélésénél mellékes vagy sokadlagos – belügye. Nem egészen így van. Az az irodalmi irodalom, irodalomban és irodalomért való lét, melyet Devecseri és Karinthy rokon közegből hozott magával és őrzött mindhalálig, egyrészt rendre tematizálódott munkásságukban, másrészt a Nyugat folyóirat minőségi tradíciójának Karinthy-ágán kívül olyan ágát közvetítette, amelyről más leágazásoknál általában kevesebb szó esik. Például a már többször megidézett Somlyó Zoltán lírai tradícióját, továbbá az esszéíró nemzedék néhány tagjának, valamint más művészet- és tudományterületeken működő entellektüelek szellemiségét. Ebben a tág írói-művészi körben az irodalom nem bennfentesség: eszmény. Összes járulékos elemével, időnként túlhabzó játékosságával, néha teatralizálásra hajló túlzásaival. Eszmény és szövetség, amelyben az érintettek önmagukról is beszélnek, amikor valamely társukról írnak. (Így tett Devecseri is, amikor – lásd a Lágymányosi istenekben – Karinthy 1956-os Irodalmi történetek című kisprózáját elemezve a sematizmus legyűrését is kiemelte, az új beszédmódot az írói „kapkodás” meghaladásának ítélte, s még az irodalmi apakomplexustól is elfelé terelgette barátját.)

Mi közöset mondhatunk Devecseri Gáborról és Karinthy Ferencről, egy költő-műfordító-esszéistáról és egy drámát, naplót is író epikusról? Viszonylag hosszú idővel távozásuk után mindketten jelen vannak az irodalmi köztudatban, alkotásaik egy része nem hullott ki az olvasói emlékezetből. Mára mellékes, hogy literátus mókamesterek, szoknyavadászok, olykor gyenge emberek voltak-e, s egy magasabb morális ítélőszék előtt életük mely periódusaival és tetteivel lehet nehéz elszámolniuk. Devecseri magyarított Íliásza és Odüsszeiája nélkül elképzelhetetlen az érettségi szintű iskolázódás. Bár költészete egyenetlen, egy kései remekét, bizonyára örök antológiadarabnak maradó betegségversét, az Erdőt, e megkapó Dante-rájátszást nem lehet nem idézni: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötét erdő jutott belém: / a születő halálnak tudata. / Sok ágbogával, árnyával növekszik; / s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik –. / Nem szarv, maszk, lópata, / kívülről leső rém ez a tudat: / erdő a szivem égboltja alatt; / susog szelíden, mert hálás nekem: / egy levele sem sarjad nélkülem”.

Karinthy egy – Hunyady Sándor írásművészete felől indítható – múltba forduló novellatípus továbbalakításán fáradozott nem eredménytelenül, majd továbbhaladva, a társadalomkritikai kisregény ideológiai tűréshatárokat letapogató jelen idejű alakzataival próbálkozott. Megírta az Epepét, e nehezen meghatározható műfajú művet, utópiát vagy ellenutópiát, melynek ugyan

szerves befejezést nem tudott adni, ám így is a magukénak vallhatják a 20. század utolsó harmadának szolid epikai modernizmusát kedvelők, az abszurd egy válfajának hívei, a tudományos-fantasztikus irodalom elkötelezettjei.

Irodalompolitikai megbecsültségük, díjazásuk nagyjából az ötvenes évek első felében tetőzött. Egyiküket sem érdemtelenül jutalmazták. Az 1939-ből és 1946-ból két Baumgarten-jutalmat is „magával hozó” Devecseri ugyan nyilván akkori közéleti pozícióitól nem függetlenül vehette át 1950-es és 1952-es József Attila-díját, 1953-ban viszont a Kossuth-díjat a Homérosz-fordítás, az egyetemes magyar fordításkincs egyik legkiemelkedőbb teljesítménye indokolta. Karinthy is kapott Baumgarten-jutalmat (1949), két korai József Attila-díjat (1950, 1954), 1955-ben Kossuth-díjat, háttérben a Budapesti tavasz 1953-as regény-, 1955- ös filmváltozatával. Az ő esetében a kulturális vezetés később valamelyest megerősítette ezeket az elismeréseket, 1974-ben a harmadik József Attila-díjjal, 1987-ben a kisebb jelentőségű, de számára igazán kijáró Karinthy-gyűrűvel, Devecseri esetében nem. Egyikük sem tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának.

Egymással mindvégig érintkező, ám más műfaji medrekben futó pályájuk rokon vonása, melyet eddig a monográfusok, emlékezők kevéssé vizsgáltak: ízléskonzervativizmusuk, mely munkásságukra és karakterükre is kihatott. Ez a vonás meglepőbb és önveszélyesebb a minden újra fogékony Karinthy Frigyes fiánál, érthetőbb és adaptálhatóbb Devecserinél.

A mitológiában, a mítosz időtlenségében élő, gondolati forrásait rendíthetetlenül az antikvitásból csordító Devecseri türelmi konzervativizmusa részben szakmai erénnyé vált. Derült egyik mestere, Kerényi Károly rigorózusságán, aki a kemény tojásból is csak a sárgáját ette meg, mert annak „van mítosza”, „az a Nap!”. Igyekezett átplántálni a görög-latin értékeket, a régi szövegek sugalmait a jelenbe, kereste a régiben az újat. Fordítói és saját költői meggyőződését fejtegetve lépett be a ma csupán kortörténeti adalék Trágárság és irodalom vitába, az erotika mellett, a nem túl pontosan körülírt trágárság ellen. Ezt a cikkét az Antik tanulmányokban érdemes fellapozni. Rendszeres műfordítás-elméleti összegzést nem hagyott hátra, de ugyane gyűjtemény idevágó cikkei, kritikái, például az eredetihez való tartalmi és formai hűség elve aligha találkozna a 21. századi fordításkultúra olyan, kimagaslóként ünnepelt produktumaival, mint Nádasdy Ádám rímtelen Isteni színjátéka. A teljes hűség Devecserinél a szövegátültető tökély szinonimája. Nem merült feledésbe, hogy egy-egy nagyobb fordításának legutolsó pillanatban történő korrektúrázásakor nagyobb késedelmi költséget fizetett ki, mint amennyit az egész magyarításért kapott. Szerették is a nyomdászok, különféle tréfás okleveleket állítottak ki számára.

Devecseri oly sokszor megírt, megrendítően hosszú, az életbe kapaszkodó haldoklása, halála is visszavisz a múltba, búcsúszava mégis az időtlenség epitáfiuma. Lakatos István adja tudtunkra, hogy a nagybetegnek általa kölcsönzött Karinthy Frigyes-verseskötetben utóbb jelöléseket talált, amelyek egyértelművé teszik, hogy a már idézett Erdő egyes motívumai Karinthy rákbetegségben elhunyt nővérét sirató versének fragmentumaira emlékeztetnek. Talán ezért lehetett Devecseri Gábor utolsó érthető földi szava, a „sírontúli üzenet”: Megyek, vár Frici bácsi. Devecseriné Guthi Erzsébet szerint az epepe – vagy inkább az ismételgetett epepe–jepphe–pphe – halandzsát Kertész Tamás és Devecseri Gábor „találta fel”, amikor gyerekként csúfondárosan így köszöntötték az érkező vendégeket. A Karinthy család több tagjának emlékezete szerint az epepe Karinthyék önmagán túl mutató, részben értelmezhető familiáris nyelvi tulajdona, kommunikációs formája volt, sokféleképp dekódolható – vagy épp nem dekódolható – nyelvi esemény. A sokjelentésesség záloga. Mivel a szó (ismétléseivel, variánsaival együtt) párbeszédben, dramatikus mikroszituációkban hangzott el, idővel kis jelenet, személyekre, közösségekre vonatkozó kritikai látlelet nőtt ki belőle. Dömötör Tekla a „Társaság”, a kibővült Devecseri-féle társaság összejöveteleire időzíti az epepézés létrejöttét, felfutását és kifáradását, ám valószínű, hogy a játék korábbi. Magát Devecserit nem az epepe időbelisége, hanem egy-két felelevenített mintapéldája, a csak az epepe-bázisú hangsoron alapuló egyedi beszéd, valamint ennek humoros, kritikai és álfilozófiai célzata izgatta. Somlyó György az Árnyjáték függelékében nyomatékosan jelzi: a szót Karinthy Ferenc copyrightjának tekinti (hiszen már közölte is Epepe című regényét), s ő maga a könyv harmadik fejezetében barátja engedélyével ad részben új tartalmat az epepének. A Karinthyregény lapjain az epepe dezorganikusságában organikus nyelvi rendszer, sőt nyelv, amely ugyanakkor egy anarchiába dőlt, netán anarchiát építő társadalom a külső szemlélő számára alig feldolgozható ideológiája is. Az epepe nyelvi és színszerű zárványból e regényben vált modellé és csak bonyolultan körülírható, súlyos tartalommá.

Miért ne nyerhetné el az epepe, nyelvünk e szótározatlan, de kitörölhetetlenül meglevő, a gyereknyelvet és a fantázianyelvet automatikusan egyesítő, már-már végtelenített gördülésű szava – Devecseri Gáborra és Karinthy Ferencre emlékezve – az árnyrajz jelentést is?

Tarján Tamás (Budapest, 1949 – Budapest, 2017) József Attila-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár.