4
A csillagcsiszolók A téli szünet első napján eszünk ágában sem volt kimenni a kertbe. Örültünk, hogy végre nem kell fülig tekert sálban, vastag kabátunk súlya alatt taposni a havat, amely napok óta szüntelenül esett. Hiába lapátoltuk el, újra és újra betakarta a kiskapuhoz vezető ösvényt. A málnabokrok is jókora hógolyóvá terebélyesedtek. Jó volt zokniban felkuporodni a kályha melletti karoslócára, és nézni, vajon mit csinálnak a felnőttek, amikor mi iskolában szoktunk lenni. És hogy mit láttunk? Délelőtt megjött postás Bandi. Kicsatolta a táskáját, nagy odafigyeléssel átlapozta a tartalmát, és előhúzott egy borítékot, majd egy másikat, de vissza is dugta rögtön, a harmadikat pedig viccesen a homlokához csapta. – Na végre! Csakhogy megvagy! Tessék! Mosolyogva átnyújtotta a levelet, majd hirtelen a táskájára ütött, ami nagyot csattanva összezáródott. Már nyúlt is a kilincsért, de édesanyám útját állta egy tányér pogácsával. – Vegyél… Bandi hármat felmarkolt, és egyet rögtön bekapott. Jókora gombóc dudorodott az arcán, miközben teli szájjal azt motyogta: – Hmmm, ide holnap is hozok levelet... Aztán kilépett az ajtón. Letört egy jégcsapot az ablak előtt, és messzire hajította. – Bolond... – legyintett nevetve édesanyám, majd ránk nézett. – Miért nem mentek ki ti is? Játsszatok egy kicsit! Üldögélni az iskolában is lehet. Tudjátok, hogy ilyenkor hamar sötétedik. Vagy találkozni akartok a csillagcsiszolókkal? Emőke izgatottan lekászálódott a lócáról. – Kik azok? – A csillagcsiszolók? Mesebeli angyalok, akik éjszakánként bejárják az eget, és selymes szárnyaikkal kifényesítik a csillagokat, hogy mire eljön a karácsony, úgy ragyogjanak, mint a gyémántok. Petya is leugrott a lócáról. – És láthatatlanok? – kérdezte. – Dehogyis! Csak túlságosan messze vannak – válaszolta anya, és indult is dolgára. Mi pedig elkezdtünk öltözködni. – Ti ezt elhiszitek? – kérdeztem csizmahúzás közben. – A csillagcsiszoló angyalokat? – Emőke ezt úgy mondta, mint egy varázsigét. – Miért? Te nem? Persze hogy nem hittem el, de valamiért nem akartam kimondani, így hát csendben maradtam. Közben kiléptünk a frissen esett hóra. Gyorsan gyúrtam egy hógolyót, és elkezdtem gurítani magam előtt. – Segítetek? Építsünk hóembert! – hívtam a többieket, és hamarosan mind a hárman egy-egy jókora hólabdát hizlaltunk a puha, süppedős, fehér takaróból. Óvatosan egymásra pakoltuk, majd nekiálltunk felöltöztetni. A hóember a rákerülő apró széndaraboknak köszönhetően egyre barátságosabb arcát mutathatta. Büszkén tartotta előre répaorrát, és mosolyogva nézett a távolba. Sálat és kalapot a kamra sarkában heverő madárijesztőtől kapott, akinek tavaszig úgy sem lesz szüksége rá. – De jó lett!
karacsonyesti2.indd 4
2017.09.29. 13:23:59
karacsonyesti2.indd 5
2017.09.29. 13:24:02
6
Petya hátrébb lépett, és onnan figyelte, Emőke pedig elsimította, meglapogatta a még kiálló dudorokat, majd felnézett az égre. A csillagok lassan megjelentek az egyre sötétebb udvar fölött, de alig ragyogtak. – Gyerekek, befelé! Mindjárt vacsora! – kiáltott ki anya a résnyire nyitott ajtón. Amilyen nehezen vettük rá magunkat, hogy kibújjunk a házból, most legalább olyan nehezünkre esett bemenni. Utoljára még körbejártuk a hóembert, majd libasorban elindultunk befelé. Reggel egyikünket sem érdekelte már postás Bandi érkezése vagy a tűzrakás a kályhában, inkább igyekeztünk kifelé. Újra látni akartuk a hóemberünket, akire csak úgy tudtunk gondolni, mint a családunkhoz tartozóra. Tetszett, ahogy ott áll és rendíthetetlenül mosolyog. Most is, pedig… – Jaj, ki volt az? – kérdezte Emőke szomorúan, amikor végre odaértünk hozzá. – Ki lopta el? A hóember orr nélkül nézett a távolba, a répa nem volt a helyén. – A csillagcsiszolók – szólalt meg Petya. – Itt jártak és elvitték. – A csillagcsiszolók? De miért? – kérdezte Emőke. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a magyarázatot keresem, pedig én nem is hittem el anya csillagcsiszolós történetét. Elindultam inkább a pince felé, hogy keressek egy másik répát. Ott volt elásva a homokba, hogy meg ne fagyjon a hidegben. Fázott a kezem, fel akartam húzni a kesztyűmet, de kiesett a zsebemből. Lehajoltam, majd villámgyorsan le is guggoltam. A hóban kagyló alakú lábnyomok sorakoztak, mellettük sok-sok apró pecsét. – Gyertek gyorsan! Nézzétek! Őzike- és nyuszilábnyomok! Ezek ették meg a hóember orrát. Máskor is megesett, hogy az őzek a közeli erdőszélről besétáltak a kertbe, és megkínálták magukat a tyúkoknak kitett kukoricából. Most nem mentek odáig, minek is mentek volna? Ott volt egy jókora répa, éppenséggel a mi hóemberünk orra. – Tudtam, tudtam! – tapsikolt Emőke. – A csillagcsiszolók nem esznek répát. – Tudjátok mit? Építsünk egy hótortát – jutott eszembe –, lesz rajta répa és kukorica is. Az őzeknek. A hótorta hamar elkészült, és a hóember is új orrot kapott. Elégedetten, megnyugodva hagytuk magára, és besiettünk a meleg szobába. A felnőttek az asztal mellett kártyáztak. Közelebb húzódtunk az ablakhoz, hogy szemmel tartsuk az udvart. Talán egy fél óra telhetett el, amikor egy fiatal őz a szemünk láttára odasétált a hóemberhez. Lélegzet-visszafojtva vártuk, mi fog történni. Talán nem volt elég mutatós az a répa, vagy kevésnek bizonyult vacsorára? A kis őzike továbblépdelt. Egyenesen a hótortához ment, és beleharapott a beletűzdelt zöldségbe. – Sikerült! Megtalálta! – öleltük meg egymást boldogan nevetve, és tovább néztünk kifelé. Emőke szélen könyökölt. – Nézzétek a csillagokat! Sokkal fényesebbek, mint tegnap este voltak. Mégiscsak jártak erre a csillagcsiszolók. – Tényleg, én is látom – nézett fölfelé Petya is az üvegen át. És abban a boldog pillanatban én is elhittem a csillagcsiszolók történetét. Pedig tudtam, hogy nem ők lopták el a répát a hóember fejéről.
karacsonyesti2.indd 6
2017.09.29. 13:24:02
karacsonyesti2.indd 7
2017.09.29. 13:24:04
8
A megta lá lt ajándék A tél éppen csak beköszöntött, amikor egyik délelőtt hangos kopácsolás verte fel Dimbredomb városka főutcájának lakóit. Ácsok jöttek, és egy mesebeli birodalmat kezdtek építeni az út mellett, az ódon épületek közé. Az összeszegelt lécházaknak nem voltak falai, a tetejüket kecses fagerendák tartották. A berendezésük is nagyon egyszerű volt: fából készült asztalok, állványok és polcok sorakoztak a pavilonokban. Kezdetben úgy néztek ki, mint egy-egy hatalmas almásláda, de miután megérkeztek a kereskedők, hamarosan minden megváltozott. A csacsifogatok és lovas szánok prémes pokrócai alól előkerültek a karácsonyi portékákat rejtő dobozok: csillogó díszek, színes pertlik, szőrmés bekecsek. A gyertyaárusok katonás rendben végigrakták a polcokat. A csengőkészítők felaggatták a kampókra a kis csengőket, de előtte minden darabot kipróbáltak: csingilingi, csingilingi. Mintha csak a karácsonyi angyalok csilingelő kacagását akarták volna utánozni. Mellettük nagy bajuszú kolbászsütők forgatták kipirult arccal a serpenyőket. Sercegett a zsír, sült a kolbász, pirult a hurka. Mire az első vásárlók megérkeztek, már a puha kenyér is fel volt szeletelve. Egy szőke hajú, huncut tekintetű, mosolygós kislány is ott sétált a közelben. Cili – mert így hívták – beleszippantott a fűszeres illatú levegőbe, de nem lassított, édesanyja kezét fogva sietett a forrócsokiárus sarki bódéja felé. – Kaphatok mazsolát és pisztáciát is? – kérdezte, amíg a poharába csurgott a gőzölgő csoda. Óvatosan belekortyolt, és várta a választ. – Mazsolát? Mióta szereted a mazsolát? – kérdezett vissza az édesanyja. – Nem magamnak kérem… – Nem? – Nem! Kati babának. – Kati? Nem Lorának hívják a babádat? – Kati lesz az új babám, akit karácsonyra kértem, le is rajzoltam, nézd! Cili benyúlt a zsebébe. Egy gondosan összehajtogatott papírt húzott elő, és átnyújtotta. Távolról halk zeneszó hallatszott, majd egyre közeledett és egyre hangosabb lett. – Gyere gyorsan! Nézzük meg őket, kérlek! Cili a baba rajzáért nyúlt, de többre már nem emlékezett… A városi fúvószenekar befordult a főtérre. Mindenki látni akarta az egyenruhában menetelő, jókedvű muzsikusokat. A kislány is bújt előre az emberek között. Lábujjhegyen leskelődött a közeledő dobosok felé. A zenészek végigvonultak a bódék között, és a karácsonyi dallamokat az emberek szívében hagyva továbbhaladtak a kis utcákon. Amikor beesteledett, az adventi vásár is bezárt. Az árusok letakargatták vagy dobozokba pakolták az eladó kincseket, a bódék ajtaját pedig reggelig lelakatolták. Másnap Cili elment az iskolába. Egyik óra telt a másik után, s nem is sejtette, hogy amíg ő az uzsonnáját majszolja az ajtó melletti padsor harmadik padjában, valaki selyempapírba csomagolt ajándékokkal érkezik haza a vásárból. Gondosan elrejti, majd az ablak melletti karosszékben üldögélve hozzálát kihímezni a karácsonyi párnák huzatát, s várja, hogy ő is hazaérjen. – Csakhogy megjöttél, nézd, mekkora fenyőfát kaptunk az idén!
karacsonyesti2.indd 8
2017.09.29. 13:24:20
karacsonyesti2.indd 9
2017.09.29. 13:24:44
10
Cili édesanyja letette a hímzőkeretet, és már nyitotta is a nappaliba vezető szárnyas ajtót. A kislány belépett a fenyőillatú szobába. – Hű, mekkora! De gyönyörű! – Holnap feldíszítjük, várod már? Cili bólintott: – Várom, és a babát is. Karácsonyeste az egész család összegyűlt a feldíszített karácsonyfa körül. A szépen becsomagolt ajándékok ott sorakoztak alatta. Cili alig várta, hogy megnézhesse, mit rejtenek a dobozok, melyik lehet az övé, de a karácsonyi gyertyák meghitt fénye türelemre intette. Végighallgatta a felnőttek szeretetteljes szavait, majd édesanyja tekintetét követve odalépett a legszebb, szalaggal átkötött dobozhoz. Nagyot sóhajtva elkezdte lefejteni a papírt, de izgatott boldogsága hamarosan szomorúsággá változott. A dobozban egy pompásan kifaragott falovacska feküdt. A kislány elkerekedett szemekkel emelte ki, de azonnal le is tette. Talán el is pityeredett volna, ha ebben a pillanatban valaki nem kopogtat az ablakon. – Ki lehet az? Édesanyja odasietett, majd rögtön a bejárathoz. – Jó estét, boldog karácsonyt! Cilit keresem. Jónás Vince, az órásmester kisinasa állt az ajtó előtt. Kezében egy ugyanolyan dobozt tartott, mint amilyenben a falovacska volt odabent. – Boldog karácsonyt neked is! – válaszolta könnybe lábadt szemekkel Cili, aki ekkorra már ott toporgott a havas küszöbön. – Gondoltam, örülni fogsz – szólt Vince, és egy meseszép babát vett elő a dobozból. Cili meglepetten csapta össze a tenyerét. Pont olyan volt, mint amilyenre vágyott. – De hát ez a tied! Most kaptad? Ám amikor kimondta, máris rájött, hogy a fiúk általában nem szoktak babát kérni karácsonyra. – Hogy került hozzád? És miért akarod nekem adni? Vince benyúlt a zsebébe, és egy rajzot vett elő. – Azt nem tudom, hogy került hozzám, de ezt te hagytad el! Láttam, amikor kiejtetted a kezedből… Nézd, pont ugyanilyen baba van rajta. – Igen! – mosolyodott el végre Cili. – Ezt én rajzoltam. Cili édesanyja, végighallgatva a beszélgetést, besietett a szobába, és hamarosan a falovacskával tért vissza a gyerekekhez. – Nézd csak, Vince, mit talált Cili a karácsonyfa alatt! A kisfiú arca felderült. A meglepetéstől alig jutott szóhoz. – Ez az enyém? – ölelte magához a feléje nyújtott játékot. – Végre mindenki megkapta, amit szeretett volna… – bólogatott Cili édesanyja is. Vince nem ácsorgott tovább, elköszönt és hazasietett, Cili pedig magyarázatot várva nézett fel az anyukájára. De hiába. Az elcserélt csomagok története titok maradt.
karacsonyesti2.indd 10
2017.09.29. 13:24:45
karacsonyesti2.indd 11
2017.09.29. 13:24:47
12
A varázslatos csorba bögre A három fiú már kiskorától kezdve mindennap együtt reggelizett. Gergő volt a legfiatalabb, Áron a középső és János a legidősebb gyermek a családban. Az évek során megmásíthatatlan szabályokat alakítottak ki az asztal körül. Például még véletlenül sem ültek le egymás helyére. A kenyereskosár is csak azon az apró, alig látható barna kis folton lehetett, melyet a vasaló ejtett hajdan a terítő közepén. Továbbá csak az nyújthatta ki előre a lábát, aki legelőször ült le az asztal mellé. Az értelmetlennek tűnő szokások néha nagyon idegesítőek voltak. – Nem mindegy? – kérdezte anya, ha rossz helyre került a kosár, és ők addig tologatták ide-oda az asztalon, amíg a helyére nem igazították. A fiúk meg sem próbálták elmagyarázni, hogy miért nem mindegy. Így tudták elejét venni azoknak az igazságtevő birkózásoknak, melyek miatt régen gyakran elkéstek az iskolából. A késés miatt pedig a tanító bácsi egy újabb adag házi feladatot adott, ami senkinek sem hiányzott. Szabályok ide vagy oda, egy dologban mégsem tudtak megegyezni: kié legyen a régi, ütött-kopott csorba bögre. – Nem mindegy? – kérdezte János is, miközben megterítettek. De soha nem nyúlt érte. Igyekezett mindig a legszebb csészét maga elé tenni, éppúgy, mint Áron. Ők ketten, ha lábujjhegyre álltak, már elérték a felső polcot, ahol ezek a virágos bögrék sorakoztak. Gergő viszont hiába nyújtózkodott. – Adjátok ide, halljátok! Most én következem, ma az enyém lesz! A bátyjai ügyet sem vetettek rá, ő pedig csak az alsó polcot érte el, ahol a csorba bögre lakott. Egykor az is gyönyörű szép volt, de mára nagyon megkopott. Na és az a repedés a szélén, mosogatás közben koccant össze a teáskannával, azóta csorba. Egyik reggel azonban különös dolog történt. Gergő, úgy, mint máskor, segített megteríteni az asztalt. Kivette a fiókból az evőeszközöket, és indult a bögréért. János és Áron már az asztalnál ültek. – Gergő, siess már, olyan éhes vagyok… – Bírd már ki, mindjárt jön – intette le a bátyját Áron. A kisfiú sietve felnyúlt a csorba bögréért, és már futott volna az asztalhoz, de hirtelen megtorpant. Érezte, hogy a bögre nem üres, ezért kíváncsian belepillantott. Egy ezüstre festett dió ide-oda gurult az alján. Nem sokáig vacakolt, kivette és gyorsan zsebre dugta. – Jövök már, itt vagyok, jó étvágyat! Gyorsan leült, és békésen megreggelizett. Egész nap eszébe sem jutott a dió, csak este, amikor vetkőzés közben kigurult a nadrágzsebéből. Felvette, és betette a párnája alá. Másnap reggel minden ugyanígy történt. – Gergő! Rád várunk! – türelmetlenkedett Áron. – Nem is! Még János sem ült le, és különben is, nem te vagy a kapitány! – Na ne mondd... igyekezz inkább! Gergő sietve eltette az újabb ezüstdiót, asztalhoz ült, és tűnődve kortyolgatta a citromos teát. Akkor már egy teljes hete nem kellett iskolába menni. Mindenki a karácsonyra készült. Az asszonyok kikeményítették a hófehér asztalterítőket, a férfiak megjavították a zárat a templomkert rozoga kapuján.
karacsonyesti2.indd 12
2017.09.29. 13:24:57
karacsonyesti2.indd 13
2017.09.29. 13:25:04
14
A gyerekek is mintha kevesebbet rosszalkodtak volna. A kislányok angyalkákat hajtogattak, a fiúk pedig csutkajászolt építettek a kis Jézuskának a meleg kályha mellett. János és Áron egész nap képes útikönyveket nézegettek, Gergő kifestőt színezett, de közben egészen máshol járt az esze. Lassan beesteledett. Lefeküdtek, de hiába fészkelte el magát, nem jött álom a szemére. A két ezüstdió ott lapult a párnája alatt. – Biztosan a karácsonyi angyalok tették a bögrémbe – suttogta a macijának. – Vagy a bögremanók. Szerinted léteznek bögremanók? A maci nem tudott beszélni, de Gergő a fekete gombszemek ragyogásából egyértelműen kiolvasta a választ: dehogy léteznek, ne légy már dedós. – Most óvatosan felkelünk, és megnézzük a csorba bögrét. Ne félj, vigyázok rád! – súgta a macinak. A maci engedelmesen, fél karját lógatva csüngött Gergő kezében, amikor elindultak a konyha felé. Mindenki békésen szunyókált, csend volt a házban. A kisfiú a konyhapolc elé érve magasabbra emelte a gyertyát. Fénye imbolygó, szürke árnyakat festett a konyha falára. A csorba bögréé is olyan volt, mint egy hatalmas fazék, de Gergőt ez egyáltalán nem érdekelte. Amikor közelebbről meglátta, alig hitt a szemének. Nem ezüstdió volt benne, hanem tele volt színes papírba csomagolt cukorkával. – Ez mind az enyém? Juuuuj, maci, ide nézz! Gergő rögvest megtömte a zsebeit, majd nyomott egy puszit a kiürült csorba bögrére, és visszasietett az ágyához. Miután a macija is jóváhagyta a kései nyalakodást, gyorsan bekapott egy cukorkát, a többit pedig eltette a párnája alá. Reggel vidáman, ugrándozva fordult be a konyhába. Tette a dolgát. Elővette a fiókból az evőeszközöket, majd a polchoz lépett a csorba bögréjéért. Ám a bögre helyén egy szép, virágos teáscsésze álldogált, a Jánosé. – Hol a bögrém? – hőkölt hátra. – Nálam! Ezentúl én iszom belőle. Remélem, örültél a búcsúajándékoknak! A bátyja nem nézett rá, csak leült a szokott helyére, és megigazította a kenyereskosarat. Nem mondott többet. Gergő közelebb sétált. Megállt a fiú mellett, aki ekkor idegesen zsebre dugta a kezét. – Kezet rá! – mondta Gergő. Mit volt mit tenni, János kihúzta a kezét a zsebéből, és az öccse felé nyújtotta. Az egyik tenyerén három halvány ezüstpaca látszott, éppen olyan, mint a bögrében talált diók színe. Gergő elkerekedett szemekkel csapott a közepébe, majd átölelte a bátyja derekát. A titkot azóta sem árulták el senkinek. Csak ők és a maci tudhat róla.
karacsonyesti2.indd 14
2017.09.29. 13:25:05
karacsonyesti2.indd 15
2017.09.29. 13:25:07