KÖNYVESPOLC MELLETT
Én én vagyok magamnak s néked én te vagyok, s te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom. Előbb idéztük Radnóti másik versét versét a Tétova ódát, melyben írja: „nem vagy más világ”. Azért szűnik meg más világ lenni, mert a költő belép szerelme világába, és otthonra talál benne. A szerelmesek, amikor belépnek egymás világába, annyi mindent, ami addig az életükből hiányzott, a másik által megkapnak. A másik öröme válik az ő boldogságukká. A másik fájdalmát ők is hordozzák. A szerelem első rózsaszínű ködfelhője hatalmas erővel forraszt eggyé két embert. A szerelem kezdetén ez a boldogító egység mintha ingyenes ajándékként hullana két ember ölébe. A falak leomlanak köztük. De nem magától marad két ember egymáshoz közel. Annyi minden történik velük közös útjuk során, amit az egyik így, a másik úgy él meg. A kisebbnagyobb hibák, amiket elkövetnek, falat építenek közéjük. Ha még el is tűnnek ezek a falak, menthetetlenül elkezdenek visszanőni, visszaépülni. Az élet természetes tehetetlensége két embert lassanként akaratlanul
is elsodor egymás mellől. Csak az a házasság marad szép, ahol két ember képes ezeket a falakat újra és újra lebontani, és az egység csodáját újrateremteni. S ehhez kell rengeteg érzékenység, odafigyelés, nagyon sok jóindulat, megbocsátás, humor, kedvesség, rengeteg idő, új mézeshetek és új nászutak. Egy házaspár ötvenéves aranylakodalmát ülte. Megkérdezték az idős férjet, mi volt az, ami ötven éven keresztül fenntartotta a házasságát. A férfi elgondolkodott és azt mondta: „Isten kegyelmén kívül az, hogy mindennap mondtam valami szépet a feleségemnek. Mindennap, főleg este ezzel aludtunk el, s ezzel ébresztettem.” Mindennap valami szépet mondani. Minden este, minden reggel. Nem nagy dolog, mégis hatalmas erő. Boldog gyermekek ilyen erős házasságokból születnek. Egy gyermeket elsősorban nem szavak nevelnek, hanem a szülők lénye. Amilyenek a szülők, azt sugázozzák át majd a gyermekekbe. A legalapvetőbb dolog, ami a szülők életéből a gyermekekre hat, az a kettőjük egymáshoz való viszonya. Ez adja meg
az otthon alaphangulatát. A gyerekek erről fogják majd lemásolni később az összes többi kapcsolatukat. Ez a gyermekek első tapasztalata a világról és az életről. Ha otthon azt tapasztalják, azt élik meg, hogy a dolgokat el lehet mondani, a másik megérti, ha valami félresikerül, és nem tragédia, akkor ők maguk is túl tudnak majd kudarcaikon lépni, meg tudnak bocsátani másoknak is, tudnak mosolyogni az élet hepehupáin. A gyerekek azt érzik majd, hogy szép ez a világ, érdemes élni, és kinyílik a lelkük mások felé. De ha azt kénytelenek látni, hogy otthon felesleges akármit is elmondani, mert a másik úgy sem érti, náluk minden szőnyeg alá van söpörve, mindenkiben óriási görcsök vannak, a szülők boldogtalanok, akkor majd a gyerekek is görcsösek lesznek, megijednek. Régi mondás, de nagyon igaz: a legtöbb, amit egy apa tehet gyermekeiért, az az, hogy szereti az anyjukat, és fordítva. Nem szabad elfelejteni, szülőként nagyon az eszünkbe kell vésni, hogy egy jó házasság a legnagyobb ajándék a gyerekeknek. Olyan, mint a napfény, ami sugárzik rájuk.
7