KELET
Kanyó Árpád HIT ÉS LITURGIA A Hit évében azt keressük, „mit hisz”, amikor „ünnepel” az egyház. Sorozatunk első része a liturgikus nap istentiszteleteit – a teljesség igénye nélkül – vizsgálva közelít hitünk vonásaihoz.
A HIT LITURGIKUS ÜNNEPLÉSE – az egyházi építészetben – A liturgikus építészet – amint az egyházi művészet is – Keleten „közvetítő szerep”-pel bír: az embert minden, maga az épület, a benne található szent tárgyak Isten felé emelik, s az „aktívan cselekvő” hívő a „misztikus Test”, a „nagy Egyház” részeként ebben az értelemben is megdicsőíti Istent, és kinyilvánítja beléje vetett hitét. Most, előző cikkünkhöz kapcsolódva, a templom épületét vizsgáljuk meg, mint Krisztus titkainak „térbeli ikon”-ját.
A
templom az ősi liturgikus magyarázatoktól kezdődően az egész kozmosz, a világegyetem képe. Benne felidéződnek az üdvtörténet nagy eseményei, kezdve a teremtéstől az üdvösség értünk végbevitt nagy titkaiig. Germánosz patriarcha így fogalmaz: „A templom a menny a földön, ahol a mennyek fölötti Isten lakozik és tartózkodik. A halált, a sírbatételt és a feltámadást ábrázolja”. Ennek a felfogásnak szép megjelenítője a későbbi századok folyamán fokozatosan rögzülő képprogram: minden falra festett ikonnak nemcsak szemet gyönyörködtető, hanem az adott helyen meghatározott célja, teológiai mondanivalója van. Megállapítható az is, hogy amint a liturgia szerkezete befolyásolta a templomépület elrendezését, ugyanígy a képprogram is hatott mind a liturgiáról alkotott nézetekre, mind magára a templom értelmezésére. A templomépület valódi értelme – tudniillik, hogy az „Egyház ikonja” – a liturgiában teljesedik be: az égi és földi egyház a tagok révén eg�gyé kapcsolódik, s az Eucharisztiában részesedő hívek élő, valóságos közösségbe kerülnek Krisztussal. Így megnyilvánul nemcsak a „hit egysége”, hanem a Szentlélekben megvalósuló közösség is. Krisztus
áldozata révén a teremtett világ kapcsolatba lép a teremtetlennel, s ezzel az épület értelme túl is mutat az egyszerű „kozmosz” megmutatkozásának képén. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a templom a végidőbeli, az ún. „eszkatologikus beteljesedés” felé haladó egyháznak a képe. Isten eljövendő országának a földön már megjelenő része. Ezt a templomok „keletelése” is jelzi. Abban, hogy a szentély mindig a fölkelő Nap égtája felé mutat, az egyház ősi felfogása mutatkozik meg: innen várja a második eljövetelkor hozzá érkező Urát. De az innen beáramló fény szimbolikája is jelentőségteljes: fizikai segítője a Krisztus egyházával tartott menyegzőjének átéléséhez. Mindezek könnyebb megértéséhez lássunk néhány konkrétabb dolgot: Az ősi hagyomány a templom előcsarnokában határozza meg a keresztelőmedence elhelyezését. Ezáltal érzékelteti, hogy a Krisztus sírjaként is értelmezett szent tárgy ugyanakkor az egyház „anyaméhe”: a Lélek által benne emberek születnek újjá, s közösségre lépnek Krisztussal és az Ő egyházával. A templomhajó a hívő közösség befogadója, ezáltal az egyház „je-
len korszakának” is szimbóluma: bemutatja az emberi összegyülekezés „többlet”-ét, vagyis nemcsak egy hús-vér tömeg, hanem az „Isten népe” van itt jelen, mely éli, és imádsága révén kifejezi az „egy, szent katolikus és apostoli” hitet. A szentélyből (az Isten trónjáról) kiárad a kegyelem a világot jelképező hajóba. Nem véletlen, hogy a nagy egyetemes zsinatok színterének épp a templomhajó adott otthont, pontosan ezen értelmezés alapján. A félkör alakú ambon az egész keresztény hit alapjául szolgáló húsvéti üres sír és angyali örömhír – „Nincs itt, feltámadt” – bemutató, imitációs helye. A diakónus, mint az angyal képe, innen hirdeti az evangéliumot, s a hely maga köré gyűjti a közösséget az Írások meghallgatására.
E néhány értelmezési mód végén a következő sztichira soraival nézzünk egyházunkra, templomunkra: „Újulj meg, szentelődj meg, új Jeruzsálem, * mert eljött a te világosságod, * s az Úr dicsősége felragyogott fölötted! * E hajlékot az Atya építette föl, * e hajlékot a Fiú megerősítette, * s ugyanezt a hajlékot a Szentlélek fölszentelte. * Ő az, aki megvilágosít, * erőssé teszi és megszenteli lelkünket”!
5