Galič festői kifejezésmódjához

Akorán elhunyt festő- és grafikusművész Galič Štefan (Galič István) (1944-1997) gazdag örökségében szépszámú műalkotás maradt fenn, köztük olyan is, amelyeket „klasszikus” festői manírban alkotott meg. A festménygyűjtemény zöme azokból a darabokból áll, amelyek a műtermében, a lendvai Alsó utcában maradtak fenn, és azok az egyéni darabok, amelyek özvegyénél Alenkánál és fiúknál Árpádnál találhatók. Ezenkívül még több alkotása is fennmaradt, amelyeket a lendvai Galéria – Múzeum őriz, és amelyeket a szerző a hagyományos lendvai művésztelepek során készített, néhány értékes darabot pedig a muraszombati Területi Múzeum is őriz, valamint egyéni műkedvelők és gyújtők. A grafika mellett Štefan Galič egyfolytában festett is. Világos, hogy itt kifejezetten innovatív, introspektív jellemére lehet gondolni, ami a képzőművészeti gyakorlatok azon sorában nyilvánul meg, amelyekben Galič is megpróbálkozott, de határozott, majdhogynem szenvedélyes gyűjtői buzgalmában is. Ez nem csak a lepkék és varázslatos létük szenvedélyes megfigyelésében nyilvánul meg, hanem a régiségek, a kuriózumok és azok anyagi sokfélesége iránti viszonyában is, amelynek pedig Galič sokat sejtően ciklustól ciklusig és műalkotástól műalkotásig tárta fel lassanként ontológiai és képzőművészeti eredetét, elkötelező voltát. Galič alkotóműve természetesen számos elemzést és magyarázatot élt át, tágabb monográfiai edíció formájában is, mint például az 1991-ben1 megjelent monográfia, vagy a két évvel ezelőtti Hagymás István2 monográfia. Jellegzetes, hogy az elsőben Bassin a festményeknek tulajdonképpen tartalmi megfontolást szánt, hogy „…még a hetvenes években keletkezett képek is a kiválasztott motívumvilág (főleg a pillangók világából) egyfajta kísérői, amelyeket már grafikában is kifejtett (főleg linómetszetben), majd pedig a festészettel felhagyott.” Inkább, mint a Galič festészetének képzőművészeti terjedelmére vonatkozó értékelő diskurzus, bontakozik ki azon vélemény, hogy Galič a festőművészeti technikában tulajdonképpen saját grafikai kutatásainak eredményeit fordította át egy párhuzamos médiumba. Egy bizonyos fokig ez így is van, habár itt figyelembe kell venni, hogy az effajta projekciók igazándiból csupán a „hegedűk” és „lepkék” grafikai ciklusai motívumbeli, ikonográfiai átfordításáról van szó konvencionális festői manírban. Igazándiból nehéz elhatárolni, hogy mely ponton kerekedett felül nála a grafika, hiszen korai művei, főleg azok, amelyek számos aktot és a tájkép zsánerének mozzanatát viselik, erős elbeszélő hangot őriztek meg. Itt, ha már az említett aktokról beszélünk, elvétve egyegy portréról vagy tájképről, nem lehet figyelmen kívül hagyni az ügyesen megadott, sík árnyalatú és a színes realizmuson alapuló képeket. Az aktokra jellemző, hogy a meztelen női test vonalainál alig bontakozik ki valamilyen határozottabb, térbeli elem. És még több: szinte az egyiknél sem ismerjük fel a portréalany arcának jellegzetes vonásait. Ezt többféleképpen is magyarázhatnánk, és netán felismerhetnénk valamilyen lappangó pszichológiai jelet, ami pedig mindenképpen Galič bizonyos fokú zárkózottságára utal.

Korai művei közt van az ún. Önarckép (1965) is, amelyet semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen konvencionális vonásaival egy önmagába tekintő fiatal, de kutató festőt tár fel. Az aktokon kívül Galičnak ebben az alkotói időszakában keletkezett néhány tájképe, lendvahegyi motívuma, vagy az akkor még erősen rurális, etnográfiai szempontból jellegzetes lendvahegyet megörökítő alkotása. Persze, nem mondhatjuk, hogy a realisztikus, sík színárnyalatú műalkotásoknál rendkívüli értékű alkotásokról beszélhetnénk, hiszen képzőművészeti módjukban felismerhetők Anton Gojmir Kos (1896-1973) festészetének vonalai, „nemesdítése” Galič idősebb hionfitársánál, Pandur Lačinál (1913-1973) vagy észlelhető Maks Kavčič (1909-1973) hatása is, akinek színes palettája és főleg képzőművészeti kifejezése, úgy látszik Galič reflexióiban úgyszintén lekötelező terjdelemre leltek. Galič grafikai opusára az invenció volt jellemző, amellyel akkor közeledett leginkább a festészethez, amikor processzuálisan megszülettek a „hegedű” és „lepkék” ciklusai. Azok a számos kísérletek, amelyek alkotó kapcsolatban állnak a grafikával, képzőművészeti szempontból számos sikeres megoldást eredményeztek, amikor a megszokott gálicsi motívumok emblematikusba fonódnak, egészen pop-artista módon. Egyfelől tehát az egyidejű produkció terén való próbálgatásokkal magával ragadták őt a kortárs művészet trendjei, amelyeket ugyanakkor saját világa egyedi tolmácsolásában valósított meg. A festészetben Galič a színfelhordás egészen új technikáit alkalmazta. Nem csupán akril technikát, hanem az ú.n. air-brush színfelhordást alkalmazta ill. a színek szétszóródásával szándékosan megduplázta a festői felületet, a monokrom sík felület közt, ahogy a grafikában az alap, tehát a papír jelenti, és a felhordás rafináltan reliefszerű struktúrájával, ami a festék grafikai nyomatával egyenlő. Ily módon, mint ahogy azt ő is hangsúlyozta, állította fel az immanens kettősséget, amely egész alkotói konceptusára is jellemző. Galič festői produkciójának érdekes levezetését jelentik azok a művek, amelyeket 1980 körül tervezett, és amelyekkel sajátos módon szembesült a hiperrelaizmus képzőművészeti princípiumaival. A művészre, akiről állíthatjuk, hogy mesterien, a verista erejével és természetesen nem csupán mimemtikus szellemben rendkívüli módon fordította át a dolgok természetes állapotát képzőművészeti normává, nagy hatással volt környezete, és ezért ipari tájképein kritikus, ökológiai szempontból öntudatos reflexiókat észlelhetünk. Egészen más fejlődési irányt állított fel magának aztán Galič Štefan. Saját festői produkcióján belül még a 70-es évek közepe előtt és a 80-as években, és részben egészen korai haláláig, viszonylag felismerhető, kubisztikus, szűkebb orfisztikus posztulátumokra támaszkodó alakokat alkotott. Itt a kubista faszettákhoz, fénytörésekhez és lapos egységekbe való átmenetekhez finom hozzáállással közeledett, amely nála sajátos ecsetvonásban nyilvánult meg. Az effajta képzőművészeti móddal aztán számos tájképi, zsánerien festői motívumokat alkotott, néha pedig egy-egy portrét is így jelölt meg. Összes festménye közül, amelyek terjedelmükben is kimagaslóak, ebben a zsánerben számos pompás lendvai

tájképet festett meg. Erre a témára Galič Štefan számos variációt alkotott. Főleg azok a kimagaslók, amelyek a jellegzetes lendvai tájkép központjába gömbölyű tömeget helyeznek a széles lendvai láthatár elé. Ezekről és a többiekről is meg vagyunk győződve, hogy a végsőkig illik rájuk az orfista képzőművészeti recepció, amely megismételhetetlen lírikus pátosszal egészen ráhangolódik arra a hangra, amelyet érzékien jegyzett, épített és festett Galič Štefan – István.

1 Štefan Galič: 1944–1997, Murska Sobota (Zbirka Monumenta Pannonica, szerk. Janez Balažic és Ludvik Sočič; kísérő esszé:

Aleksander Bassin, interjú a művésszel Janez Balažic) 1999. 2 Hagymás István: Az alsólendvai csillag Gálics István, Lendva (magánkiadás T. Galič) 2008

Bence Lajos Galič, ilustrator in grafični oblikovalec Galič, mint illusztrációkészítő és formatervező