Székely guzsaly, Sóvárad, 1902 Néprajzi Múzeum; R 2365
tatása lett a fő területe. A különböző időszakokban végzett munkái jól illusztrálják azt a folyamatot melynek során Szinte őstörténeti, régészeti, művészeti érdeklődése a népi kultúra, elsősorban a népi építészet területére tevődik át, felismerve azt, hogy ezek dokumentálása elengedhetetlen kulturális örökségünk megőrzése érdekében. A népi ízlés megnyilvánulásait keresve és a díszítményeket kutatva jutott el a székelyföldi temetőkig, ahol felismerte, hogy a protestáns temetők fejfáiban is megragadható a népművészet, a táj, a természet és az ember kölcsönös összefonódása. Szinte a kor művészeihez, rajztanáraihoz hasonlóan a sajátos magyar vonásokat, a nép díszítőművészetét kereste a fejfákon. Észrevette, hogy a fejfák helyét átveszik a kőből készült sírkövek, ezért rajzokkal, leírásokkal és famodellekkel dokumentálta a fából faragott sírjeleket. Megállapította, hogy a fejfák szimbolikus jelrendszere feledésbe merült és a feltárt adatok alapján azok változók települések, készítők, megrendelők szerint. A kiállításban egy tablón jelenik meg Szinte rajza azokról a fejfákon előforduló szimbólumokról, melyeket egy unitárius esperes és egy református lelkész segítségével gyűjtött össze. A fejfák típusait és faragásait a kiállításon Szinte gyűjtési területéről származó eredeti darabok szemléltetik. Ezek a fejfák és a mellettük kiállított guzsalyszárak, együtt mutatják be a díszítmények sokféleségét és azt a nem elhanyagolható szempontot, hogy a minták, faragások nem mindig szimbolikus jelentésűek. Szinte Gábor kutatásai idején sokan hangsúlyozták a református fejfák ősi jellegét, társadalmi és kultikus vonatkozá-
Az 1673-as mikházi kapu és installációja – fotó: Sarnyai Krisztina
sait, eredetükről eltérő vélemények alakultak ki. A kiállítás ismerteti az eredettel, történettel kapcsolatos különböző nézeteket és utal a két világháború között feléledő fejfafaragás tárgyára, mely mára a közös nemzeti-népi múlt jelképévé vált. Szinte Gábor néprajzi munkásságának egyik legismertebb és a néprajztudományban legtöbbet hivatkozott hozadéka a székelykapuról közel tíz éven át gyűjtött anyaga. A helyszínen fotókkal és vázlatokkal dokumentálta a kapukat, a hitelesség és a méretarány pontossága végett körzővel és vonalzóval készített rajzain a kapuk szerkezetére koncentrált; formavilágukat cikkeiben,
jelentéseiben részletesen leírta. Szinte bekapcsolódott a székelykapuk eredetvitájába is, azokat a cinteremkapuból vezette le. Elmélete ma már nem állja meg a helyét, de felvett adatai, képi dokumentációja elsődleges forrásnak tekinthetők. Hibásnak tartotta a székelykapu elnevezést, a galambbúgos nagy- és kiskapu kifejezést alkalmazta a székelyek szóhasználatára hivatkozva. A kiállítás reflektál a több kutatót is foglalkoztató székelykapu eredetének, fejlődésének kérdésére is. Gyűjtőútjai során azt tapasztalta, hogy a kapuállítás szokása eltűnőben van, ezért munkájának az is célja volt, hogy mintákat adjon újabb kapuk építéséhez. A
Galambbúgos kapu 1797-ből, Feldoboly, 1900-as évek – Néprajzi Múzeum; R 2550
5