LAJTHA LÁSZLÓ, A NÉPZENEKUTATÓ – III. Fotó- és dokumentumkiállítás a Hagyományok Házában Szakmai terv: Pávai István Gyjtési módok odaadta ezt a kottát először Rekedtnek Lajtha. Azt mondja: »Ezt „A gyűjtés helyes technikája megkívánja, hogy a gyűjtendő anya- tanuljátok meg!« [...] Egész biztos, hogy nem úgy játszották, mint got, továbbá a feldolgozandó terület néprajzát ismerő muzsikus- ahogy abban a kottába benne volt, abból ők valamit produkáltak. folklorista a helyszínen végezze a gyűjtést. Városba került, akár Ennek a fölvétele megvan odabent egész biztos, mert hisz ennek erre a célra faluból elhozatott, általában környezetéből kiszakított a zenekarnak a darabjait fölvettük később lemezre. [...] De tény népi énekes előadása után végzett gyűjtésnek több hátránya van, az, hogy ezt a fölvételt még Kodály sem kontrázta meg, hogy ne amelyek között a legfontosabb, hogy a gyűjtő nem tudja előadó- legyen benne. Az ott van, pedig abszolút biztosan nem autentikus ját ellenőrizni. Valamely dallam legépebb, leghitelesebb formáját úgynevezett népzenei darab, szó sincs róla, hanem egyszerűen ancsak úgy tudja a gyűjtő megállapítani, ha ugyanazt a dallamot a nak a 19. századi kiadványnak cigányok által átolvasott, átértelmefalu több jó énekesétől hallja, és az általánosan ismert, tradíciós zett, és azután hát leadott formája.” (Sebő Ferenc: Interjú Rajeczky előadástól elválasztja a városi vagy egyéb hatások alatt keletkezett Benjaminnal, 1985) romlásokat és egyéb torzításokat. [...] Valamely területre vagy népre jellegzetes dallamot attól, amit egy ember idegenben járva, vagy Lejegyzés idegen embertől véletlenül eltanult, csak a széleskörű helyi vizs- „Igen nehéz probléma a dallamok lejegyzésének kérdése is. A XIX. gálat tud elkülöníteni. Ebből a szempontból igen fontos az a csak század nyomtatásban is megjelent dalgyűjteményeinek, így külöa helyszínen eszközölhető megállapítás: mely dallamot ismernek nösen a hétkötetes Bartalus-félének is a rossz lejegyzés a legnaáltalánosan, melyet tudnak csak az öregek, melyet a fiatalok, és gyobb hibája. Aki csak Bartalus lejegyzéseiből ismerné a szabad melyet hallunk csak egy egyéntől. Csak a helyi gyűjtés eredmé- beszédtempóban és ritmusban előadott, gazdag cifrázatú székely nyezheti a sokszor igen értékes és érdekes helyi változatok gazdag dallamokat, bizony egész helytelen képet kapna róluk. anyagát.” (Lajtha L.: Népdalgyűjtés, 1931) Általában dús ornamentikájú és szabad, ún. »rubato« ritmu„A táncok felvétele mellett szükséges az olyan népszokások sú, tehát mind dallamilag, mind a ritmus szempontjából szövevéfelvétele is, amelyekben a mozgásművészet kezdetleges megnyi- nyes dallamokat pontosan nem lehet leírni hallás után, az énekes latkozásai tartalmaztatnak. [...] Természetesen mindig a zenével előadása nyomán. Csekély érvként említem csak fel, hogy közel együtt. két évtizedes népzenei gyűjtő- és lejegyzőgyakorlatom dacára sem [...] A tánc felvétele azonban elsősorban is néprajzi szempontok mernék erre vállalkozni. Egyszeri hallás után, akármilyen gyorsan szerint történjék. Láttam ugyanis olyan felvételeket is, amelyek- írjon is a gyűjtő, feltétlen maradnak a lejegyzésben homályosan, ben a balettszerűség és hatásosság kedvéért az etnográfiai hűséget kétesen s bizonytalanul lejegyzett helyek. Az sem segít, ha többmellékesebbnek tartották. Az ilyen film lehet forrása a »grand art« ször énekeltetjük el ugyanazt a dallamot. A népi énekes ugyanis balettjének, de a gyűjtő ne törekedjék a tudományos hitelesség ro- – bizonyos fokig – mindig rögtönöz. Így azután, ha a vitás helyen vására a színpadszerűségre. Sőt, ahol a népi táncba idegen elemek változtat valamit, ha csak kis dallami vagy ritmikai eltérésről lesz vegyültek, igyekezni kell ama táncnak a lehető legtisztább alakját is szó, a lejegyzést inkább megnehezíti, mint megkönnyíti. a felvevő gép elé hozni. E szempont különösen azoknál a népeknél Világszerte rájöttek már arra a zenefolkloristák, hogy a teljes fontos, ahol még él az ősi népművészet, amelyet a városi hatások tudományos értékű gyűjtés egyedül helyes eszköze a gép, mégpekönnyen megrontanak.” (Lajtha L.: Népies játékok és táncok Magyarországon, 1928) „Balassagyarmaton volt egy zenekar, amelyiknek a prímása Rekedt, ez volt a cigányneve neki. És ez a Rekedt, ez egy olyan jó, friss, és a zenekart jól összefogó prímás volt, azzal a bandával verbunkosokat, meg hasonló dolgokat ottan próbáltunk fölvenni, és ott történt meg például, hogy megkérdezte őket Lajtha, hogy nincs-e valami régi kottájuk. A nagybőgős azt mondja, hogy neki van. És erre szépen behozott a legközelebbi alkalomra a 19. század harmincas esztendejéből [...] egy főúr féle, vagy nagybirtokos, vagy valami ilyesféle, aki ilyen dilettáns muzsikusféle volt, és annak valamilyen kiadványát elhozta. Aztán Kodály nagyon érdeklődött a dolog iránt, és a végén meg is vette ezt a Lajtha László fonográffal gyűjt egy mikófalvi asszonytól (Heves vm.), 1931. (Néprajzi Múzeum) kottát a bőgőstől. [...] és egyszerűen
16