Domokos Pál Péter és Laczkó László (Moldva, 1932) románul, Unguriként használták, majd 1968-ban Arini-ra változtatták. Közigazgatási központja a szomszédos Gajcsána (Gaiceana), ahol a milícia, a községháza s a bolt található. A falu egyetlen sor házból álló főutcája hosszan végignyúlik a dombok között, s abból ágazik szerte számos kis, girbe-görbe utcácska, beszögellés. Az első dolog, amire rácsodálkoztam, hogy itt, az Isten háta mögött, a magyarság nagy tömbjeitől elszigetelve, milyen szépen beszélnek magyarul. A következő, ami szinte mellbe vágott, a rettenetes szegénység. A faluban rengeteg a gyermek, az asszonyok, vallási okokból is, szülőképességük határáig szülnek. Nyolc, tíz, de nem ritkán tizenkét gyermeket is nevelnek egy-egy családban. A gyerekek alultápláltak, csenevészek. Számos, ilyen-olyan fogyatékos van közöttük. Már zsenge koruktól dolgozniuk kell. Fájó szívvel néztem, ahogy dolgoztak a mezőn, különböző állatokkal viaskodtak a domboldalakon. Életükben a tanulás, a játék nem sok helyet kap. A családok zöme a „kollektív”-ben, azaz a termelőszövetkezetben kínlódik. A szövetkezet csak tengődik, a földjeik gyengék, nincsenek gépeik, szinte mindent kézi erővel végeznek. Nem akartam hinni a szememnek, amikor láttam, hogy egy pipacsoktól vöröslő búzatáblán asszonyok és gyerekek hada hogyan aratott sarlóval. A faluból néhány férfi a környező városokban keresett munkát, de – mint megtapasztaltam – a katasztrofális közlekedési viszonyok miatt az ingázás is nagy nehézséget jelent. Házigazdámék, nagy bánatukra, gyermektelenek. A faluban jómódúnak számítanak. Talán ezért is engedhették meg maguknak, hogy engem vendégül lássanak. Köztiszteletben álló emberek, s ajánlásukra, kérésükre megnyíltak előttem az ajtók és a szívek. Nem győztem csodálkozni a bizalomnak és a szeretetnek ezernyi megnyilvánulásán. Válaszoltak legbensőbb titkaikra vonatkozó kérdéseimre, olykor kéretlenül is feltárták szívük, életük rejtelmeit. Amikor híre futott, hogy megbetegedtem, hársfavirágot, gombát, csirkét hoztak, hogy „megjöjjek”, vagyis meggyógyuljak. Ahogy jártam házról-házra, beszélgettem az emberekkel, gyűltek a hiedelemtörténetek, a mesék, rajzoltam, fotóztam a gazdálkodás eszközeit, ismerkedtem a jeles napi és a táplálkozási szoká-
sokkal, úgy éreztem, hogy visszamentem az időben. A balladákat, gyógyító és varázsló imákat, az elképesztő babonás hiedelmeket hallgatva a középkorban éreztem magam. A különböző megpróbáltatásokat feledve, úrrá lett rajtam valami boldog láz, s a szívem eltelt szeretettel azok iránt, akiknek az életét, a sorsát ilyen közelről megismerhettem. Bejártam a falu hársfaillatú erdeit, a mezőket, felkerestem a kopár legelőkön, az esztenán élő pásztorokat. Részt vettem a vasárnapi szentmiséken, ahol természetesen románul folyt a szertartás. Valamikor a magyarfalusi templom védőszentje Szent István király volt. Ma Szent István vértanút tisztelik. Egyik nap, kicsi földből rakott házacskájában, meglátogattam egy öreg özvegyasszonyt, házigazdáim „eskített keresztlányát”. Amikor találkoztunk, igen elcsodálkoztam, hiszen az asszony jóval idősebb volt náluknál. A második házasságánál násznagyoskodtak, tudtam meg később. Jankuj Rózsi néni számos gyönyörű történettel ajándékozott meg, amelyeket aztán népi szerelmes kötetemben fel is dolgoztam. Számomra a legmegrendítőbb az volt, amikor elbeszélte, hogy írástudatlan létére, hogyan tanította meg beteg kisfiát olvasni. Míg Rózsi nénivel „tanácsoltunk” (beszélgettünk), hazalátogatott a legfiatalabb asszonylánya. Édesanyja kedves közvetlenséggel mutatta be: – „E’, ne, a leányom, akit a román tanyítóval csinyáltam”, s már következett is, hogyan esett a dolog. A menyecske könnyes mosollyal hallgatta születése történetét, s mindjárt ő is megtoldotta három vidám, a nővérei s a maga lánykorából való elbeszéléssel. Észrevettem, hogy a fiatalasszony gyermeket vár, – akkor már tudtam, hogy a faluban mi a szokás – így hát elkértem a komaságot. Igaz, hogy amikor megszületett a kicsi fiú, Tibériu, nem lehettem Moldvában, nem tarthattam keresztvíz alá, de a következő nyáron meglátogattam, s a komaságot ma is komolyan tartjuk. Hamar elrepült a két hét, amit Magyarfaluban tölthettem. Egyik hajnalon ismét útra keltem, hogy Lészpeden folytassam munkámat. Házigazdáim egészen Adjudig kísértek, s könnyes szemmel intettünk búcsút egymásnak, míg kigördült velem a vonat az állomásról. Kóka Rozália
7