Volt egyszer egy Százhalom (I.) by Hírhalom Egyesület

VOLT EGYSZER EGY SZÁZHALOM

Volt egyszer egy SzĂĄzhalom...

HĂrhalom

Kiadja a Hírhalom Egyesület Hagyományőrző Köre A kiadvány megjelenését támogatta: Százhalombatta Város Önkormányzata ISBN 978-963-89594-8-5 ISSN 2416-0776 © Hírhalom Egyesület Hagyományőrző Kör 2018 Felelős kiadó: Jován László, az egyesület elnöke Szerkesztők: Szegedinácz Anna Jankovits Márta Szerzők: András Margit, Bauer Margit, Buzay József, Csupics Katalin, Dubecz Tibor, Duhon Mária, Jankovits Márta, Müller Ferenc, Kővári László, Kurán Katalin, Mitrov Ivanov Mária, Sándorovics Erzsébet, Pfeiffer Ádám, Szegedinácz Anna, Wejmola Irén Borító fotó: Pap Miklós Nyomdai munkák: Hírhalom, Százhalombatta

Tartalom Az András család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 A Bauer család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 A Buzay család . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 A Csupics család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 A Dubecz család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99 A Jankovits család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 A Kocsán család . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128 A Kővári család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 A Kurán család . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 A Mitrov Ivanov család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172 A Nedelkovics család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181 A Pfeiffer család . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 194 A Szegedinácz család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226 A Wejmola család. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 255

AJÁ NLÓ

Tisztelt Olvasó! Ön egy egészen különleges könyvet tart a kezében. A több mint négyezer éves település életében először vállalkoztak arra a könyv szerkesztői, hogy 14 család élettörténetén, korfáján bemutassák az itt élő emberek családját. Vajon a település újkori történetében hogyan alakult egy-egy család sorsa, hogyan éltek, házasodtak, mi lett a sorsuk? Korok, családok, történetek, évtizedeken, évszázadokon keresztül válnak láthatóvá, érzékelhetővé. Közel kerülünk hozzájuk, sőt nem is ismert családi, rokoni kapcsolatokat fedezhetünk fel. A kézirat olvasása során, meglepő, alkalmanként megdöbbentő újdonságokra leltem. Százhalombattán élt és még most is velünk élő döntően „amatőr” írók családtörténetén keresztül juthatnak el újabb és újabb felfedezésekre. Mit jelent a falu, az Újtelep, a Klisza. a Bara, a Téglagyár, a római-híd, Pannónia-puszta, Dunafüred, a Kocsány-kert, a hegy? Végeláthatatlanul sorolhatnám. Mindez megelevenedik a helyi családok bemutatásával az András családtól a Buzay, Csupics, Mitrov, Kővári, Pfeiffer és többi családon keresztül eljutva a Wejmola családig. Különleges unikum, amely helytörténet és hagyományőrzés egyben. Duna-parti mozaikok, amelyek idővel – bízva a folytatásban – különleges és páratlan tartalommal, családtörténet sorozattal varázsolják el az olvasót. Százhalombattaiként, lokálpatriótaként tisztelettel ajánlom Önnek, Önöknek a „Volt egyszer egy Százhalom” című míves könyvet. Százhalombatta, 2018. november Sinka László alpolgármester

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

„Anyám így mesélte nekem el az András család történetét...”

Az András család Szegedinácz Anna András Margit

Szegedinácz Anna: Édesanyám, András Margit megromlott egészségi állapota miatt 1988-ban elhagyni kényszerült óvárosi családi házunkat. Ilona nővéremnél talált menedéket Dunafüreden, ott kerestem fel, hogy gyermek- és ifjúkoráról meséljen nekem. Apám – Szegedi(nácz) András – az édesapjától, Szegedinácz Mihálytól örökölte a házat, amelyben laktunk. Ők 1930-ban házasodtak össze, anyám további életét ebben töltötte, ez volt az otthonunk. Az öreg parasztház két padlós szobából, téglával kövezett konyhából, kamrából – padlásfeljárattal –, pincéből állt. Utána a korábbi ház még meghagyott része volt: nyárikonyha kemencével, kis kamra, istálló. A ház végén volt a füstölő. Mellette egy kisebb épület volt a tyúkól, majd három disznóól, tetején kukoricagóréval. Utána a trágyadomb volt és egy öreg árnyékszék, melyet az apám az utolsó időben a vénséges vén bodzafához kötött. Amikor Misi elvágta végül a kötelet, az egész összedőlt, mint a kártyavár. Az udvarnak ezen a részén tároltuk a téli tüzifát. Utána volt a szérűskert, aratás után itt csépelték a gabonát, majd a pelyvaházba hordtuk be a pelyvát, amihez egy hosszú szalmakazal

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

csatlakozott. Abba rejtette el Laci a rétesalmát, hogy decemberben, amikor már nyers gyümölcs nem, csak befőtt volt a háznál, élvezhesse még a nyár ízeit, titokban. Rengeteget játszottunk itt, mint gyerekek, élveztük az életünket színesebbé, mozgalmasabbá tevő cséplést. Amikor tavaszra a szalma elfogyott, apám csalamádét vetett ide az állatoknak. Mindezek után következett a fakerítéssel bezárt kert, a mi igazi paradicsomunk. Sárgabarack, nyári körte, ringló, szilvafák, rétesalma a Dunánál lefelé a jobb oldalon. A baloldalon palántanevelő ágyás, tulipános virágoskert, almafák, májusi cseresznye volt, néhány tő szőlővel, kis konyhakerttel a Dunáig. Az út a kert közepén vezetett. Sokszor megjártuk napjában, mert a Duna az életünk része volt, el sem tudtuk képzelni nélküle. Tavasszal csak csavarogtunk. Nyáron rengeteget fürdőztünk, ősszel is tekeregtünk ott, bár kevesebbet. Télen a befagyott folyó peremén – ahol nem volt mély a víz, korcsolyáztunk. Legszebb gyermekkori emlékeim az udvarhoz, a kerthez és a Duna-parthoz kötődnek. A családnak én voltam a legkisebb gyermeke. A fiúknak – Misinek, Lacinak – gyakran kellett rám vigyáznia, így velük mehettem Duna-parti barangolásaikra és a Barához. Később Lacival – amikor már a nővéreim Pesten dolgoztak, Misi pedig középiskolában tanult –, gyakran mentünk le gyalog a Kiskúthoz, apám kertészetébe locsolni. Amikor pedig ő is elhagyta a családi otthont, mert megnősült, nyáron egyedül mentem le apámhoz Dunafüredre – ahol most a TESCO van –, segíteni lovat vezetni, vagy vele utaztam szekéren. Jártam vele a Nincstelenekbe lévő földünkre is, ahol kukoricát termelt az egyik esztendőben, a másikban pedig gabonát. Hetedikes-nyolcadikos koromban befogtak kapálni azokkal az asszonyokkal, akik apám földjeit segítettek megművelni. Vannak közöttük, még élők. Jól esik velük a találkozás az utcán, vagy valahol séta, esetleg utazás közben a buszon.

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

De hogy visszatérjek a fő témához, az édesanyám családja nem volt battai. Anyám így mesélte nekem el az András család történetét, amit átadnék a kedves olvasónak, továbbá saját családom fiatalabb tagjainak.

András Margit: Édesapámat András Józsefnek hívták, 1881. április 8-án született Dunaszentbenedeken. Én is ott születtem 1910-ben. Apai nagyanyám Petróczki Ágnes, nagyapám id. András József volt. Hároméves koromban apám vett a dunavecsei határban egy kis tanyát, 63 magyar hold földdel. Oda költözött föl a családjával – három fiával, egy lányával (azaz velem) és édesanyánkkal. Apám szülei – nagyszüleim – 40-42 évesek voltak, amikor testvérével születtek. Nyolc éves volt, amikor apja meghalt. Nagyapja nevelte 14 éves koráig, majd ekkor nagyapja is meghalt. Ott maradt az édesanyjával gazdálkodni fiatal gyerekként.

Aratás a dunavecsei határban

Apám 18 éves korában nősült először. Öt éves házassága után meghalt az első felesége, Török Erzsébet. Tőle két fia, Jó-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

zsef (1902) és Tamás (1905) született. Az édesanyámat, Szabó Annát (1887-1918) – már özvegyasszonyként vette feleségül, mert anyám első férjét az udvarukban agyonvágta a villám. Volt már egy lánya az első házasságából, Lukács Borbála. Anyámnak ikertestvére is volt, Szabó Rozália. (Szerk. megj.: Roza nénivel keserűteleki vendégségeim idején találkozhattam. A sok fizikai munkától hétrét meggörnyedt öregasszony volt és nagyon-nagyon idős. Szabadi nevezetű volt a férje. Kalocsa közelében Szakmáron laktak.) Anyai nagyszüleim Lakatos Barbara és Szabó István voltak. Miután apám másodszor megházasodott, megszülettünk mi. Első édestestvérem András István 1908-ban, én (András Margit) 1910-ben, András Ferenc 1913-ban. Talán 1915-ben született Erzsébet, aki 1 hónapos korában meghalt. Utána született András János 1916-ban. Volt egy tanyasi iskola – talán 5 km-re lehetett tőlünk – odajártunk minden nap idősebb testvéremmel, Istvánnal. Állami iskola volt, a környékbeli tanyasi, pusztai gyerekeknek. Sokan voltunk, 30-40-en. A tanyasi iskola nagyon messze volt tőlünk, ezért másodikban apám beadott bennünket egy öreg özvegy nénihez – Volorics Györgyné volt a neve – Apostagra, ott jártunk iskolába. Ő nagyon szeretett bennünket, mi is őt. Apám minden héten otthon kemencében sütött kenyeret hozott nekünk, és fizetett is az ellátásunkért. Amikor az első és második osztályt elvégeztük, kitört a forradalom, egy évig nem jártunk iskolába. Következő évben odaadtak Foktőre, ami Kalocsa mellett van, a zárdai iskolába. Oda jártam egy évig, édesapám testvérének a lányával, Bokor Teréz unokatestvéremmel. Egy év alatt végeztük el a két osztályt – harmadik-negyediket. Tehát csak három évig jártam iskolába. Karácsonykor vizsgáztattak le a harmadikról és januárban mehettem már a negyedik elemibe. Jó tanuló voltam. A zárdában nagy szigorúság volt, csavarogni egyáltalán nem lehetett. A zár-

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

dának nagy udvara volt. Délutánonként ott tanultunk, sétáltunk vagy mezei virágot szedtünk szórakozásképpen. Oda jártak be a falusi gyerekek is tanulni. Volt óvodás, kisiskolás és nagy iskolás nővér, aki a gyerekeket tanította. Egészen 6. osztályig volt oktatás. Tele volt az iskola, lehettünk úgy 40-50-en. Volt polgári iskola is. Nem volt sok diákja a faluból, akiket délután tanítottak. A főnöknő tanította a nagy iskolásokat, kisiskolásnővér a kisebbeket, és óvodás nővér az óvodáskorú gyermekeket. Rajtuk kívül volt egy nővér – szakács – aki főzött, és egy, aki segített neki a konyhán. Az ő feladata volt a mosás, takarítás is. Tanítás előtt reggelenként templomba kellett menni. Korán, 6 órakor keltettek bennünket. Hétköznap a kismisére kellett odaérni, vasárnap pedig a nagymisére. Karácsony előtt hajnali misére. Nagyon sokat fáztunk. Reggel nem engedték meg, hogy világosságot gyújtsunk, sötétben kellett felöltözni. A szobánkban volt egy 14-15 éves árva, apácajelölt kislány. Minden reggel és este le kellett térdelni, imádkozni. Ez volt a kötelességünk, akár tetszett, akár nem. Reggelire tejet vagy rántottlevest adtak enni. Ez nem nagyon tetszett nekünk, pedig nagyon jó fizetséget számoltak el a szüleinknek. Nem nagyon kedveztek nekünk. Mint mindenféle gyerek kilestük, hogy ők vasárnaponként kakaót öszögetnek, nekünk pedig rántottlevest, kenyeret adtak enni. Amikor eljött apám meglátogatni, a találkozón ők is ott voltak, ezért bizony nem panaszkodhattunk. Főtt ételt azt ettük, amit ők, de a spenótot nem szerettük, akkor inkább száraz kenyeret ettünk helyette. Amikor tanév végén hazakerültünk, elpanaszoltuk, milyen koszton tartottak bennünket. A tanyasi házunk hosszú, nagy épület volt. Volt benne két nagy szoba, egy nagy konyha, kamra, utána padlásfeljárat, majd egy nagy istálló. Olyan nagy volt, hogy elfért benne 4 ló, 8-12

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

szarvasmarha, 4-5 borjú – kisebb, nagyobb. Tartottunk ökröket is abban az időben. Bika nem volt. Később – 1917-ben – vette az apám a másik 74 holdas öreg tanyát, a solti határban. A kettő kitett 137 holdat. Ott teleltették az ökröket. Hol az egyik fiú aludt ott éjszaka, hol a másik. Nappalra hazajöttek dolgozni. Disznókat a lakóháznál tartottunk, legalább 4-5 anyadisznót, 8-10 süldőt, tavasszal malacokat. A kilencöles góré alatt voltak a disznóólak, öt vagy hat. Amikor a gazdasági világválság idején nem lehetett eladni a búzát, az apám épített a fiúkkal az udvarban 100 disznó – 50-50 mindkét oldalán – számára hizlaldát. A búzát az állatokkal etette fel. Mindkét végén ajtó volt. Egyik végén volt a daráló helyiség, ahol géppel daráltuk le az állatok számára az eledelt. Vízzel keverték össze etetéskor. 17 évesen én hordtam a ledarált búzát a nagy kádhoz. A 14 éves öcsém, Jancsi etette meg az állatokat. A papa még a szomszédos pusztákra is darált, a szomszédoknak szívességből. Megtanultam szénát kaszálni. Amikor a család 1925-ben aratógéppel maga aratott három hétig, marokszedője voltam a bátyámnak. Balogh bácsinak pedig Róza, a lánya. Négyen arattuk le a 35 hold földet. Apámnak cséplőgépe is volt. Ügyes, tehetséges gazdálkodóként értett a földműveléshez, nagyon jó gabonái teremtek. 20-22 mázsa búzatermése is volt holdanként. Már akkor is volt műtrágya, keveset abból is használt, de legfőképpen istállótrágyát. Télen a fiúk kihordták a földekre, majd amikor már lehetett szántani, megművelték a földet. Utána vetettek bele kukoricát. Gabona előtt nem. Ahol kukorica volt, a következő esztendőben gabonát vetettek. A szántókat akácosok választották el egymástól. Télen lemetszették az akácosok kisebb ágait, majd összekötötték kévékbe,

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

azzal fűtöttük a kemencét kenyérsütés előtt és „ízékkel”. Az állatok lerágták a kukoricaszár leveleit, a maradék volt az ízék. Zsófi mama, a mostohám 12 évesen odaállított kenyeret dagasztani. Egy-egy héten 5-6 kenyeret sütöttünk. Amikor elfogyott, sütöttünk újra. Este szoktuk bekovászolni a kenyérlisztet. Hajnalban bedagasztottam, majd befűtöttem a kemencét. Addigra megkelt a tészta – egy óra alatt. A háború alatt kezdtünk bele főtt, tört krumplit tenni. Olyan volt, mint a világ. Máma a legjobb kenyér sem olyan.

Az I. világháború után hadifoglyok – felvidéki katonák és egy orosz, Iván bácsi – dolgoztak nálunk. Aztán hazamentek. Iván bácsi az asztalnál apám mellett ült. Ő volt az első, akinek ételt mertek. A papa nagyon megbecsülte őt, mi pedig nagyon szerettük. A szüleim felpakolták egy kenyérrel, élelemmel, amikor elment. Megígérte, de nem írt nekünk. Nem tudjuk, mi történt vele, amikor hazaért. A Tanácsköztársaság alatt két katonatisztnek adott apám munkát, így nem kellett bujkálniuk. Amikor bejöttek a románok, elvitték a hereszénánkat. Felpakolták egy vendégoldalas kocsira és elmentek. A kommunisták a lisztünket vitték el, meg két véndöl zsírt. Búzánk volt, tudtunk őrölni újra, de zsírt nagyapámtól kellett kölcsönbe kérni. Tanyán az élet nagyon nehéz volt. Reggel korán – amikor virradt – fel kellett kelni. Télen még sötétben. Minden reggel felkeltettek bennünket befűteni. A bátyáim este behoztak egy nagy köteg szalmát a konyhába, fél négykor nekem kellett befűteni a kemencébe, mert a mama fél hatkor felkelt elkészíteni a családnak a reggelit, ami egy óra alatt elkészült. Tepsiskrumplit, prószát, vékonypitét, tejes pitét – palacsintatésztából –, tepertős vagy zsíros pogácsát, hozzá egy fazék leves, amivel jól lehetett lakni. Bátyáim hét órakor már befogták a két pár lovat és men-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

tek a határba dolgozni. Tavasszal szántani, vetni, nyáron aratni, kukoricát ekézni. Nyáron délben főzött a mama, este hideget ettünk. Télen délben hideget ettünk, este főtt ételt. Volt ennivalónk, mert 3-4 disznót vágtunk le évente. December elején egyet, karácsonyra vagy karácsony és újév között kettőt, esetleg még februárban is. Volt mit enni a kamrából. Nyáron, amikor nagyon hosszú volt a nap, még uzsonna is volt. Naplementéig kellett dolgozni a felnőtteknek. A gyerekek meg az állatokra vigyáztak kint a legelőn, tavasszal, nyáron.

Cséplés Apostagon

A tanya előtt – a földünk derekán – volt egy füzes völgy, egészen a solti határig. Míg őriztük az állatokat, mint mindenféle gyerekek nótáztunk, fütyültünk. Lány létemre megtanultam fütyülni. A marhákat és a disznókat legeltettük ott. Amikor még a tanyasi iskolába jártunk, reggel iskola előtt megetettük a disznókat, utána mehettünk iskolába. Tanítási idő alatt délután legeltettünk, majd egész nyáron. Amikor megérett a kukorica, a kendert nem vágták ki. Tiportunk benne kis házakat, abban játszottunk. Vett játékaink nem voltak. Pista csinált magának

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

csutából ökröket. Drótból volt a szarvuk. Készített hozzá jármot is. Ez volt a játéka. Többféle gabonát termeltünk. Búzát 20-25 holdon. Árpát, zabot és rozst is. A kukorica végén a forgónál – ahol a gépek és a lovak megfordultak – vetettünk magnak való kendert. Cukorrépából 12 holdat. Ahol leszerződött az apám, attól a cukorgyártól kaptunk minden évben előlegbe egy láda cukrot. Már 14 évesen – fiatal lányokkal – jártam cukorrépát egyelni, 15 évesen pedig kukoricát kapálni. Apám 12 évesen tanított meg fejni a teheneket. Jól megfizette a napszámosokat, szívesen jöttek hozzánk dolgozni. Egyetlen nyáron aratott a család aratógéppel gabonát, a többin kiadta részért. Így a férfiak tudtak utána rögtön szántani. Nyolc éves voltam, amikor az édesanyánk meghalt. Súlyosan megbetegedett, a lábai összehúzódtak, nem tudta kinyújtani. A nővérem, Boris mesélte, aki édesanyámnak az első férjétől való volt, hogy beletettek a fürdővizébe 2 kg konyhasót és beleültették. Másnapra tele lett az arca hólyagokkal és megdagadt. Reggel, amikor fölkeltünk még tudott beszélni, de egy óra múlva már megbénult. Este 6 órára meg is halt. Ez 1918 július végén lehetett. Emlékszem, a zabot akkor arattuk. Ott maradtunk árván. Apánk 1919 karácsonyán újra nősült, elvette Csada Zsófiát, aki szintén özvegy volt és volt egy fia, akit az apai nagyszülők neveltek fel. A férje orosz fogságban halt meg, lezuhant egy bányába. Voltak rá tanúk, ezért a felesége újra házasodhatott. Apám és Zsófi mama közös gyermeke lett Ágnes húgom, aki 1920-ban született. Korán megtanultunk főzni, mert segíteni kellett a konyhában. Metélttésztát, csipetkét, húslevestésztát gyúrtunk. Készült krumplis- mákostészta, gombóc. Többféle leves: húsleves, gulyásleves, levesek zöldfélékkel. Paprikáscsirke gyakran, rántottcsirke csak nagy ünnepeken.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Sok baromfit tartottunk a füves részeken a tanya körül. Tavasszal, amikor kotlottak a tyúkok, megültettük azokat. Ültettünk libákat is. Az 5-6 éves öcsémet, Jancsit kiküldte Zsófi mama korán reggel, mezítláb libákat legeltetni. Mindenkinek volt feladata a családban.

András Ágnes és első férje, Mátyási Gyula lakodalma a dunafüredi András tanyán 1942-ben

Barátnőm, Horváth Marcella a szomszéd tanyán olyan idős volt, mint én. Két nővére közül az idősebbnek udvarolt a bátyám, Pista. Még öregkoromban is leveleztem vele. Édesapjuk, Horváth Mihály az I. világháborúban esett el. Özvegy édesanyjuk nevelte fel egyedül a hét gyermeket. Parasztcsalád volt, negyven hold földet műveltek meg. Hozzájuk jártunk téli estéken beszélgetni. Nyáron csak vasárnap délután, amikor már olyan „kisnagylány” voltam, 13-14 éves. Ha nem kellett a libákat őriznem és volt délután 2-3 szabad órám. Sokszor eljött velem Pista, barátjával, Alberttel. Beszélgettünk, énekelgettünk. Akkor tanultam meg táncolni is. Csak amikor elmúltam 16 éves,

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

engedtek el Apostagra bálba, amit az ottani Polgári Kör és az Iparos Kör rendezett. A legidősebb bátyám, József 1926-ban Apostagra, a faluba nősült. Hozzájuk mentünk kocsival, és tőlük a bálba – nagyünnepeken. Akadt volna udvarlóm, de a mostohámnak egyik sem tetszett. Aki meg neki, az nekem nem. Aztán mégiscsak lett egy, de az én apámnak két tanyája volt, nekik pedig csak 30 hold földjük. Zsófi mama a piacon azt mondta valakinek: „Szegény az mihozzánk”. Amikor Battára költöztünk, megszakadt a kapcsolatunk. 1927-ben, amikor apám eladta az egyik tanyáját, kölcsönadott a volt apósának, Szabó Istvánnak, anyai nagyapámnak 16.000 pengőt. Nagyapámnak lejárt a szerződése Kisgerjenben az 550 holdas birtokon, amit 25 évig művelt. Úgy volt, átadja apámnak a területet művelésre. A birtok gróf Vigyázó Sándoré volt. Nagyapám nem készített leltárt a birtok élő és holt felszereléséről, ahogyan a gróf kérte egy évvel korábban. Amikor ki kellett költöznie, minden ingóságát, értékét is ott kellett a tanyán hagynia. Mindenét elvesztette a gróffal való pereskedésben, még saját 103 hold földje is elúszott. Apám a kölcsön miatt, amit nagyapám nem tudott neki vis�szafizetni, be akarta perelni. Megkeresett Kalocsán egy ügyvédet. Az ügyvéd azt mondta neki: „Sajnos az ügyét felvállalni nem tudom, de van egy ügyvéd társam, a levelemmel keresse meg őt, el fogja vállalni.” Írt a másik ügyvédnek egy levelet és odaadta nagyapámnak, aki lóháton ment be hozzá. A levél nem volt zárt borítékban, az ügyvéd valószínű azt gondolta, nem tud ez a paraszt sem írni, sem olvasni, de nagyapám tudott. Amikor elment tőle, elolvasta. Ez állt a levélben: „Kopaszd meg ezt a libát, én pedig majd megkopasztom a másikat!” 1927-ben apám új földek után járt, nagyobb területet akart vásárolni. 1928 telén talált Százhalombattán egy kis birtokot a Duna-parton, amit abban az időben László pusztának neveztek.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Tulajdonosa Matta Árpád országgyűlési képviselő, földbirtokos volt. Az eladó földet újságban hirdette. Feljött ide a papa – Battára vagy Pestre nem tudom – és megvett tőle a Dunaparton 200 hold földet. Otthon eladta a másik tanyát is, amiben laktunk, és 1929-ben felköltöztünk ide. Először ott laktunk, ahol a vendéglő, a Halászcsárda van. Az épületben egy szoba, konyha és nagy istálló volt. Még azon az őszön átalakították. A kutricásból még két szobát, konyhát, nyárikonyhát alakítottak ki. Az épület Matta cselédháza volt. Azon a nyáron, még dolgozta apám a földeket, de nagy bajok jöttek. A birtok adóssággal volt terhelve, ő pedig a birtoklapot nem nézte meg. Az átírásnál derült ki, hogy nem írják a nevére, mert az első jogosult az előző tulajdonosnak hitelt adó bank. A papa 80 000 pengőt adott készpénzben Matta kezébe. Sem ő, sem a szerződést készítő ügyvéd nem tájékoztatták őt a földet terhelő hitelről. Elkezdett vele pereskedni, de elvesztette. Hiába kereste az igazságát, egy országgyűlési képviselő nagyobb úr volt, mint egy parasztember. Tönkretette az apámat, hét gyermekével együtt. Az hittük, apánk öngyilkos lesz, olyan keserves napokat élt meg akkor. A kétszáz hold földjéből 28 hold maradt. Matta kilakoltatta apámékat a házból is. Ők a faluba költöztek albérletbe, míg a maradék földjére fel nem építette a tanyáját. 1930 tavaszán kezdtek építkezni. Apám földje a Bara mellett volt, egészen a Dunáig. (Szerk. megj.: most az uszoda, Sportközpont és a Csónakázó-tó van rajta. Délről a mai Vasút utca lenne a széle. Olyan nagy volt a harag közöttük, hogy amikor a Sóderos utat – a mai Barátság út – kialakították, a nagyapám kijjebb tette az ő részén, közelebb a Dunához, mint az öreg Matta. Ezért van rajta az az érthetetlen és értelmetlen kanyar.) A bank azonban nem művelni akarta a földet, hanem

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

kiparcellázni és értékesíteni. Amíg nem keltek el, kiadták bérbe. Évekig béreltünk ott részeket. 1930-ban mentem férjhez Szegedi(nácz) Andráshoz. Kicsik voltak még a gyermekeink, amikor itt arattunk. Közel voltak hozzánk apámék, ezért ott ebédeltünk náluk. Szegedi(nácz) Andrással 1929-ben a falusi Katalin-bálon ismerkedtem meg. Már voltak a faluban ismerős lányok. A húgom, Ágnes, oda járt iskolába. Barátnője nővérével, Tóth Annussal összeismerkedtünk. Nagy család volt, voltak vagy tizenketten testvérek. Aztán megismerkedtem szerb lányokkal is. Minden reggel vittem friss tejet hozzájuk. Pestre hordták családokhoz kannákban, vonattal. Amit este fejtünk, azt a mama megaltatta, túrót készített belőle, majd elvitte az érdi piacra eladni. András szegény árva fiú volt, nem volt csak 3 hold földje. Nővérével és annak családjával éltek a házban, melyet apjától örökölt. A másik évben, 1930. szeptember 14-én lettem a felesége, akkor költöztem el otthonról. András 23 éves volt, én pedig 20. Apámat a férjem és mások is figyelmeztették, hogy a Bara – igaz ritkán – de nagyon meg szokott áradni, ezért rossz helyre építette a tanyáját. A papa nem hitte el, hogy ez a kis patak akkora bajt csinálhat neki. A két „nagyárvíz” – 1941-42-ben – azonban megjött. Az első jegesárnál még a bútorokat sem engedte kihordani az épületből, csak az állatokat hajtották ki. A szekrényeket az asztalra tették, de a víz leforgatta azokat, mindenük elázott. Hetekig száradt a lakás, mire vissza tudtak költözni a házba. Két hold nagyságú jégtábla elakadt a parton és kiment alóla a víz. Ha az elérte volna a házat, letarolja. A következő évben már okosabb volt. A háború alatt a faluból egy férfi elárulta az oroszoknak, hogy az öregnek sok pénze van az eladott földekből. Fegyverrel bementek a tanyájába, falhoz állították, hogy adja elő a pénzét. Odaadta. Az élete fontosabb volt, mint a vagyona. A Rákosi-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

rendszerben kuláknak nyilvánították, kizavarták a tanyájából. Legfiatalabb lánya, Ágnes adott neki és Zsófi mamának menedéket a faluban. Őrként dolgozott a téglagyárban – a robbanószer raktárt őrizte –, hogy ketten meg tudjanak élni a keresetéből. 1956 után visszakapta, először csak a házat, majd néhány évvel később a nyárikonyháját is. Öregkorában szívesen font kosarat, házi használatra és eladásra is. Borsófejtés közben érte őt a halál – a színben – 1967 nyarán. Zsófi mama néhány évvel túlélte őt.

Szegedinácz Anna: András József és András Tamás édesanyja Török Erzsébet volt, fiatalon halt meg. Anyám legidősebb testvére, ifj. András József fiatal feleségével, Szemcsik Júliával 1935ben jött a nagycsalád után és költözött Battára, Apostagról. A Gyormában vettek egy kis házat, majd a szemben lévő nagyobb épületet vásárolták meg. Itt működött először a szódagyár és a daráló. A szódagyárhoz Kunt Oszkártól vásárolták meg a felszerelést, töltőgépet, üvegeket. Kézi erővel hajtották a kereket, mely a széndioxid gázt a színes, vastag üvegekbe töltötte. Volt egy-, és félliteres is. Stráfkocsival szállították a faluba, boltokba, a település kocsmáiba. Amikor a falu közepén egy másik szikvízüzem indult, felhagytak a gyártással. A szódagyártás mellett darálót is üzemeltetett a család 1937-45-ig. Az állatoknak való takarmányt őröltették meg a falusiak: kukoricát, árpát, zabot. A front után Tóth László gépészmérnökkel közösen – aki Kandó Kálmán munkatársa volt, és együtt építették meg a Kandó mozdonyt – malmot üzemeltettek. A gépeket, berendezést Tóth László biztosította, András József a helyet, meghajtást. Mivel András Józsefnek nem volt molnár végzettsége, Budapesten, valószínű a Gizella malomban szerzett mesterlevelet. Először gőzmeghajtással, majd benzinmotorral, végül villany-

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

motorral működtették. Az őrlésért 10 % vámot fizettek a gazdák. Államosítás előtt a gépeket visszaadták Tóth Lászlónak. Az épületet, a berendezések többi részét értékesítették egy balatonfüredi molnárnak. Dunafüreden a Duna mellett, a Bara torkolatánál építettek házat, odaköltöztek. József Pálmonostoron és Ceglédbercelen dolgozott tovább molnárként. 1956-ban, a forradalom eseményei idején, október 27-én ment férjhez óvónő lányuk, András Júlia (szül.: 1933.12.20 – Apostag) Dubecz Lászlóhoz. Egy gyermekük született, Piroska (Bisitsné Dubecz Piroska) – 1960-ban. Piroska a férjével, Bisits Árpáddal Venezuelában ismerkedett meg, 1991-ben házasodtak össze. Két gyermekük született, András és Dani. Árpádnak édesapja magyar, édesanyja német származású. Most Magyarországon él a család. Legifjabb András József (szül.: 1927) először itthon nősült, két gyermek – Béla és József – apja lett. A forradalom alatt – mint oly sokan mások is a faluból – külföldre távozott, Venezuelában élt. Második feleségétől, aki szintén magyar volt, született Carlos nevű gyermeke. András Tamás feleségével, Horváth Juliskával Sárosdon élt. Egyetlen gyermekük született, Piroska. András Ágnes (Kővári Ferencné) nevű húguk 1920-ban született. Édesanyja nagyapánk harmadik felesége, Csada Zsófia volt. Első férje és kicsi gyermeke a háború előtt meghalt. Kővári Ferenctől született Ferenc nevű gyermekét 1986-ban, felnőttként veszítette el. Unokái Kővári Katalin és György lettek. Katalin fia, Szenczi Krisztián, György gyermekei Kővári György és Kővári Ágnes.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Anyám édestestvéreinek családja:

Édesanyjuk (nagymamám) Szabó Anna volt, aki szintén fiatalon halt meg. András István volt a legidősebb, akinek a felesége Novath Teréz volt, 1933-ban kötöttek házasságot. Gyermekeik: István (szül.: 1935. 10. 05.- megh. 1956. 10. 30.) Imre, Tibor, Júlia, Terézia, Anna. A Vörösmarty és Borostyán utca sarkán állt öreg parasztházuk, melyet a feleség szülei építettek fel. Szép kert – gyümölcsös, zöldséges – és gazdasági épületek tartoztak hozzá. Kezdetben földje a feleségnek volt, majd közösen vásároltak is. István Komáromban végezte el a tejipari szakiskolát, a faluban a tejcsarnokot vezette a háború előtt. Oda hordták a parasztgazdaságokban megtermelt tejet, majd Budapestre vitték. Mellette a család a földjein gazdálkodott, ez biztosította András István és felesége, számukra a megélhetést. Novath Teréz 1933. Az 1956-os forradalom szomorú történéseket hozott életükbe. A legidősebb fiú, István 21 éves volt akkor, és katona, 1955-ben vonultatták be. Először Tökölön, majd 1956. október 2-től Budapesten híradósként teljesített szolgálatot. Október 29-én vagy 30-án a főnöke őrségbe állította maga helyett, mert kiment a városba körülnézni. Az őrszobába bement fegyverrel egy nő, majd hátulról tarkón lőtte. A

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

lövést valószínű nem neki szánta, István vétlenül halt meg. Nem ártott senkinek, még a harcokban sem vett részt. 1956. november 1-jén a battai Szent László templom előtt ravatalozták fel és az öregtemetőben katonai tiszteletadás mellett temették el. Ő volt az 1956-os forradalom egyetlen százhalombattai halottja. Hősi halott lett, mert szolgálatteljesítés közben vesztette életét. Fiatalabb testvére, Imre Budapesten géplakatosnak tanult. A Budapesti Erőműben volt ipari tanuló, majd ott maradt dolgozni. 1955-től kezdett el birkózni, 1956 tavaszán a Törekvés Sportegyesület által szervezett kötöttfogású versenyen – a Budapest Bajnokságon – öt győztes mérkőzéssel I. helyezést ért el. A második félévben rendezett bajnokságon szabadfogású birkózásban III. helyezett lett. Imre 1956. november 23-án barátaival, a szintén battai Szabó Lacival és az érdi Horváth Józsival külföldre távozott, és Dél-Afrikában telepedett le, ott él családjával. Szakmájában dolgozva munka mellett sportolni kezdett, a birkózásról áttért a judora. 1959-ben a 66 kg-os súlycsoportban első lett – aranyérmet szerzett, majd többször is. 1971-ben Pretoriában bekerült a 80 kg-os súlycsoportban a válogatottba. Olimpián nem vehetett már részt, mert 1960ban még igen, 1964-ben Dél-Afrika már nem szerepelhetett az Olimpián. Felesége, June német származású, három gyermekük született. A legidősebb Cheryl, akinek van egy fia, Péter. Húga, Michelle fiatalon meghalt, nyolc évvel utána férje is. Kislányuk, Dominique nevelőszülőknél él. A legfiatalabb gyermek Imre. Gyermekei András Imre és egy kislány, András Jessika. Imre tizenhétszer járt itthon. Magával hozta minden útján valamelyik gyermekét, legutoljára unokáját is, hogy a második és harmadik generáció is ismerje egymást, tartsa a rokoni kapcsolatot egymással.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Tibor és felesége, Lajos Rózsa két leánygyermeket nevelt fel, Szilviát és Erikát. Szilviának két gyermeke született: Török Alexandra és Török Norbert. Erikának egy fia van: Tóth Márk. Húguk, Júlia – Pesszer Fe rencné – a városban él. Gyermekei nincsenek. Terézia – Csóka Istvánné – fodrász lett. Két gyermeke közül Andreának vannak gyermekei – Szűcs Adrián és Szűcs Dávid. Fia, István fiatalon meghalt. Anna a „legfiatalabb lánytestvér” Biksi István méhész felesége lett. Gyermekeik István és Mónika. István gyermekei Biksi Bendegúz, Biksi Borbála és Biksi Lini. Mónika gyermekei Bobonkov Nikolett András Ferenc és felesége, és Bobonkov Renátó. Varga Irén (1943)

Édesanyám másik testvére, András Ferenc 1953-ig rendőrként dolgozott. A B-listázás idején felmondtak neki. Egy ipari szövetkezetben tanfolyamra küldték, majd reszelő-vágó szakmunkásként alkalmazták. Felesége Varga Irén volt, három fiúgyermekük született: János, Ferenc, István. János szakmunkásképzőt, majd gépipari technikumot végzett, majd 17 évig a TEL-NES műszeripari szövetkezet elnöke volt. Ferenc a budapesti Műszaki Egyetemen végzett, 1971-ben Bécsben telepedett le. Több évtizedig egy osztrák cég magyarországi leányvállalatának az igazgatója lett, itthon dolgozott. Ferenc kislánya Júlia.

A Z A NDR ÁS CSA L Á D

János gyermekei Csilla és Judit. Csilla gyermeke Gimesi Anna Zsófia, Judit (Pákozdyné András Judit) gyermekei Pá kozdy Szabolcs, Pákozdy Norbert és Pákozdy Gergő. Anyám legfiatalabb testvére, András János a II. világháborúban a fronton – visszavonuláskor – tűnt el. Anyám azt mesélte, hogy a tisztje bement egy házba civil ruhába öltözni és őt az épület előtt hagyta a kocsijában, mert Jancsi a koAndrás János – csisa volt. A tiszt az épületa II. világháborúban tűnt el a ből nem jött ki, ő pedig hiába fronton, visszavonuláskor várta. Mögöttük már az orosz hadsereg nyomult előre. Nem tudjuk, mi történt vele. Meghalt vagy fogságba esett? Eltűntnek nyilvánították. Sokáig anyám őrizgette leveleit, melyeket Jancsi a fronton kapott battai szerelmétől, ismerőseitől.

Források:

• Beszélgetés Szegedi Andrásnéval – András Margittal – 1988. Dunafüred, Damjanich út 50. – hangfelvétel • Szegedinácz Anna – A szódagyár, a daráló és a malom – Százhalom 1914. április • Szegedinácz Anna – Az örök óvodás – Százhalom 1916. február • Pesszer Ferencné András Júlia – szóbeli közlés • Szegedinácz Anna – Dél-Afrika lett az otthonom – Százhalom 2017. szeptember • Jankovits Márta – Vétlen áldozat – Százhalom 1914. október

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

„Mándé nagyanyám több nyelven beszélt anyanyelvén kívül, szerbül, rácul, tótul, horvátul”

A Bauer család Bauer Margit

Családom története szájhagyomány útján, az 1800-as évek közepétől követhető nyomon. Üknagyapám, Domanics András érdi születésű, római katolikus rác volt. Vincellérként dolgozott az érdi szőlőben, ami akkor még az nagyállomásig húzódott. Lánya, Katalin a tököli születésű Radnics Izidorhoz ment feleségül. Az akkori időkben az volt a szokás, hogy a gyermek azt a keresztnevet kapta, amely név születése napján a naptárban szerepelt. Így lett dédapám Izidor. Házasságukból született 1893-ban András (André) és 1898-ban lányuk Magdolna (Mándé). Izidor dédnagyapám 1901-ben a tavaszi szőlőnyitásnál tüdőgyulladást kapott. Mivel akkor még nem volt a tüdőgyulladást kezelő megfelelő antibiotikum, 32 évesen belehalt a betegségbe. Ezután özvegy dédnagymamám a gyermekeivel visszaköltözött szüleihez Érdre. A battai révtől özv. Kachlár György fuvarozta őket a szülői házig. Az ismeretségből házasság lett, így került Battára a dédmama. Később édesanyám Györgyöt Didának hívta. Didának is volt egy fia, Rudolf (Rudi), majd 1904-ben megszületett közös lányuk, Mária. Mándé nagymamám már nyolcévesen dolgozott a téglagyárban, kocsit tolt a többi hasonló korú gyermekkel. Mikor ellenőrök jöttek a gyárba, a gyerekeket felküldték a bányához játszani, hogy ne lássák őket.

A BAU ER CSA L Á D

Mándé nagyanyám több nyelven beszélt anyanyelvén kívül, szerbül, rácul, tótul, horvátul. Ez abból adódott, hogy a falu már akkor is több nemzetiségű volt. Mándé mama édesanyja 1906ban megbetegedett, hatalmas jeges eső érte munka közben az alsó szőlőben, minek következtében nyolc évig fekvőbeteg volt. Nagymamámra maradt a nagy család ellátása a dédmama irányításával. Közben üknagyapám is megözvegyült, a beteg lányához került Battára. Mándé nagyanyámnak Szabó András halászlegény udvarolt. A kocsmában tartott bálban, ha megszólalt a zene, a táncot

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

mindig ők kezdték. Híre volt a faluban a főzőtudományáról. Még ma is emlékszem főztjének az ízére. 1914-ben Andrét és Rudit besorozták katonának. Üknagyapa akkor már halálos beteg volt, de annyira várta haza a két fiút a sorozásról, hogy addig nem halt meg, amíg haza nem értek. Azzal fogadta őket, tudtam, hogy beváltatok, majd intett feléjük és meghalt. Ebben az évben halt meg nagyanyám édesanyja, Katalin is. Nagyanyám 1914. december 2-án feleségül ment Szabó Andráshoz, az esküvőt az érdi templomban tartották. Nagyapám özvegy édesanyjával a Szabadság hegyen lévő házukban lakott, oda vitte Mándé nagymamámat az esküvő után. Öt gyermekük született: 1915. novemberében András, aki pár hónaposan meghalt, 1916. november 26-án édesanyám Margit (Manci), 1917 nyarán, 48 éves korában meghalt anyósa, Szabó Ferencné, aki nagymamámat saját lányaként szerette. 1918-ban született György, a spanyolnátha járvány idején, amiben ezrek vesztették életüket. Nagymamámat is elérte a betegség. Náci doktor biztatta, hogy szoptatni, szoptatni a babát! A doktor úgy gondolta, hogy így megmenti az anyát és nem marad két pici gyerek árván. Így is történt. 1921. március 17-én jött a világra nagynéném Anna (Nusi), és 1923. június elsején Lajos. 1923-ban Szabó nagyapám az adonyi járástól bérbe vette a révet, évi 40 mázsa búzát fizetett bérleti díjként. 1929. október elején egy tót embert vitt át a Dunán, aki meszet árult a lovas kocsijáról. Tökölön, ahogy kihajtott a kompról a kocsi, tengelyig süllyedt a homokban a mésszel együtt. A gyenge lovacska nem bírta húzni, nagyapám próbált segíteni. A meszes kocsit úgy megemelte, hogy beleszakadt. Belső vérzést kapott, amin nem tudtak segíteni. Nagyapám október 15-én, 36 éves korában meghalt.

A BAU ER CSA L Á D

Nagyanyám azon a napon volt harmincegy éves. Özvegyen is folytatta tovább a révészkedést, segítséggel, de a segítők nem voltak megbízhatóak, mert ha otthon valami közbejött, nem mentek dolgozni. 1930 nyarán a Szabó ház nádfedelét cserépre cserélte és vett egy hold földet is. A cserepet Kővári István fuvarozta a házhoz, akivel 1930. november végén házasságot kötöttek. Nagyapám, Kővári István is három gyereket hozott a házasságba, Ferencet, Istvánt és Lászlót. A háztartás vezetése ebben a nagy családban nagyrészt édesanyámra maradt, mert nagymamám továbbra is sokat volt a Dunán.

Édesanyám az iskolai évek alatt végig kitűnő tanuló volt. Tanítónő szeretett volna lenni, de édesapja korai halálával álma nem válhatott valóra. Hiába voltak nagyon jó jegyei, nagyapám halála megakadályozta a továbbtanulásban. Mint legidősebb lánynak, neki kellett átvenni minden otthoni munkát 13 évesen. Mosott, főzött, takarított és vigyázott a kisebb testvéreire, Nusira és Lajosra. Már leánykorában aktív résztvevője volt az egykori

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Ifjúsági Egyletnek. Ő volt a híd amely összeköt több emberöltőt és hiteles tanúja a falu utolsó száz évének. Mindig szeretettel emlékezett meg Zenálkó Etel, „Tutus tanító néniről”, aki 1919-ben került Battára. Délelőtt nyolctól délig tanulták a nehezebb tantárgyakat, délután a készségfejlesztő órákra került sor. Télen nem voltak ilyen órák, mert korán sötétedett és spórolni kellett a petróleummal. Először palatáblára írtak, majd mártogatós tollal. A tanítónő nemcsak az iskolában töltött órák alatt törődött velük. Az édesanyjával lakott, saját családja nem volt, így minden idejét a gyermekekre, fiatalokra fordította. A lányokat arra is megtanította, hogy az otthoni munkát is szépen és jól végezzék. Heti két alkalommal háztartási fortélyokra is tanította a lányokat. Édesanyám az Ifjúsági Egyletben még leányként a többi hasonló korúval népszínműveket mutattak be a Tutus tanító néni és Bakody Ernő plébános vezetésével. Részt vett minden közösségi munkában, egészen addig, míg férjhez nem ment, 23 évesen. Az ünnepekkor is – főleg karácsonykor – az ünnephez kapcsolódó színdarabokat mutattak be, amelyen részt vett az egész falu. Nem számított, hogy hideg és sötét volt a kis házban, mert az új egylet még nem volt készen, örömmel mentek, mert együtt voltak. Mire az egész falu összefogásával felépült az egylet épülete, kitört a háború. Idős korában is nagyon aktív életet élt. Gyakran fordultak hozzá a „Matrica” Múzeum és civil szervezetek is, hogy meséljen a régi időkről, amelyek tanúja volt, amit Ő szívesen tett. Örökös tagja volt a Százhalombattai Faluvédő Egyletnek, mert a régi Ifjúsági Egyletnek is az volt, Kácser Teruskával, Tóth Nusival, Szabó Nusival, Tóth Jucival, Sefcsik Istvánnal és édesanyámmal Szabó Mancival. Azért írtam így a neveket, mert a korabeli plakátokon ezen a neveken szerepeltek, mint színjátszók. Tagja volt egészen a ha-

A BAU ER CSA L Á D

láláig a Dunafüredi Nyugdíjas Klubnak, eljárt a rendezvényekre is. Még megérte a 100. születésnapját, amikor egymást érték az őt köszöntő vendégek. Amíg tudott, minden vasárnap ment a misére is.

Szeretném idézni édesanyám saját kezével írt sorait: „Mikor már nagylányok voltunk, Zenálkó tanító néni szervezésével megalakult a Katolikus leányegylet, országosan is. Mi is rendeztünk leánynapokat, eljártunk ilyenekre, egyenruhánk is volt. Hetente kétszer összejöttünk, kézimunkázni tanultunk. Az egyikünk mindig felolvasott valami szép könyvből. Ősztől tavaszig sok színdarabot, teaestét rendeztünk, jótékonysági célra. Nagyon szép emlékem van, amikor az Eucharisztikus Kongres�szuson részt vettünk, amely 1938-ban Magyarországon volt. Az egész világról idesereglő emberáradat zászlókkal, énekelve részt vett a négynapos ünnepen. Felejthetetlen élmény volt, amikor a legnagyobb méltóságok és a legegyszerűbb emberek, vidéki fiatalok együtt vonultak fel Budapest utcáin, énekelve, imádkozva.” Édesanyám a szüleivel és két testvérével a falu feletti dombon laktak. Az 1900-as évek legelején kerültek Battára, akkor

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

mindenki így nevezte a települést. Sokszor mesélte nekem, hogy akkoriban mindenkinek dolgoznia kellett, ahogyan elérte az a kort , amikor már el tudta végezni azt a munkát, amit rábíztak. A gyerekeknek is megvolt a saját munkájuk, bár megjegyzem, az én gyermekkoromban is így volt. Egy falusi gazdaságban egész évben volt tennivaló. Édesanyáméknak volt földjük, állatuk, de amellett a családé volt a komp üzemeltetési joga Batta és Tököl között. A kompon elfért két lovaskocsi és még egy tehén is. Ezt a nagyapám készítette 2000 pengőért. Egy ladikba hatalmas motort szereltek, az húzta át a kompot a Dunán. Nem volt menetrend, amikor kellő számú ember, állat gyűlt össze a parton, akkor indult a járat. Tökölről meg ha valaki átkiabált, mentek érte. Nagyszüleim 1935-ben megvették a Fő utcán lévő Kővári Misa bácsi házát, rendbehozták, majd beköltöztek. Révészkedés tekintetében ez nagyon praktikus volt, mert az udvar végében folyt a Duna. Nagyapám fuvarozott a téglagyárból és saját földjeiken kívül még a banktól bérelt 30 hold földet is művelték. Nagyon sokat dolgoztak. Nagyapám virilista volt, vagyis az egyik legtöbb adót befizető állampolgár a faluban. Édesanyám 1936-tól négy nyáron át Tutus tanító néni ajánlására Balatonlellén dolgozott barátnőjével, Wejmola Terézzel a Tanítók házában, szobalányként és konyhai kisegítőként. Az ott keresett pénzből vette meg szobabútorát. 1939. november 26-án, a születése napján volt az esküvőjük édesapámmal, Bauer Istvánnal, aki 1912 április 25-én született.

Édesapámék hatan voltak testvérek, három fiú és három lány. Apai nagyanyám Tószegről került Battára. Nagypapa a vasúttól ment nyugdíjba, majd a tejcsarnokban dolgozott a háborúig. Édesapám a téglagyárban dolgozott, Jankovits Feri bácsi megbízásából a hajókra rakott téglát kísérte és adta át

A BAU ER CSA L Á D

Dunaföldváron a főbíró úrnak, a nagy építkezésekhez. Miután megnősült, az ólomgyárba ment dolgozni, mert ott több volt a fizetés. Édesanyám a második zsidótörvény után átvette a szatócsboltot Reisz Izidoréktól, akik az 1944-es elhurcolásukig nagymamámtól a második házban laktak, és nagyon jóban voltak vele. Az idők folyamán Kővári Ferenc nagybátyám vízirendőrnek állt. Nusi néném 1943-ban férjhez ment Tóth Mártonhoz, aki gátőr volt Dunafüreden. Egy lányuk született 44-ben, Magdolna. 1942. március 8-án, vasárnap megszülettem. Édesapám a vasárnapi ebéddel éppen elkészült, amit a Gólya nénivel jóízűen elfogyasztottak. Csecsemő koromtól nagymamám és Nusi néném gondjaira voltam bízva, mivel édesanyám a boltban dolgozott, de minden este hazavitt. Apát többször behívták katonának a háborús évek során. 1944-ben Hegyeshalomnál, az állomáson teljesített szolgálatot, amikor márciusban Hitler magához rendelte Horthy Miklóst. Kifelé menet a kormányzó barátságosan integetett a vonat ablakából. Aznap este és egész éjjel hatalmas dübörgéssel, mintha az ég szakadt volna le, csak jöttek és jöttek a német tankok. Március tizenkilencedikére a katonai csapatok megszállták hazánkat. Apu továbbra is Hegyeshalomnál teljesített szolgálatot, amikor a zsidó embereket marhavagonokba zsúfolva szállították az internáló táborokba. Szolgálatban volt, amikor a vasútállomáson megállt egy tehervonat. Az asszonyok vízért könyörögtek a gyermekeiknek, de a német katona nem adott. Apa erre kinyitotta a vagon ajtaját, hogy tudjanak vizet venni a nyomós kútból. Ebből nagy kalamajka lett, még lövöldözés is. Apát a parancsnoka, aki egy érdi főhadnagy volt, nyílt paranccsal azonnal hazaküldte, mert azt mondta, ha Bécsbe kirendelik emiatt, onnan nem kerül vissza élve.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Itthon volt, amikor 1944. december 6-án az oroszok sok véráldozat árán átkeltek a Dunán és elfoglalták a falut. Az maga lett a pokol, szabad rablás volt. Azokat a nőket, akik nem tudtak elbújni előlük, megerőszakolták. Az orosz katonák inkább állat, mint ember módjára viselkedtek. Apát és még tizenkét embert a Schulteisz pincében tartották fogva, ahonnan december tizenharmadikán átvitték őket Tökölre, onnan Kiskunlacházára, ahol nyolcvanan voltak. Ott tartották az oroszok az összerabolt élelmiszert, amit a magyar foglyokkal vagonokba rakattak és a Szovjetunióba vittek. 1945. februárjában amerikai gépek lebombázták a raktárakat, és minden megsemmisült. Az emberek is futottak szanaszét. Apa, Lajos bátyám és Tóth Pista bácsi a kis-Duna irányába futottak, a kukoricáson át, toronyiránt. Az amerikai gépek elvonulása után az oroszok lóháton keresték az elfutott embereket. A menekülőknek sikerült elérniük a kis-Dunát, ahol egy ember éppen fát rakott ki a ladikból. Megszólította őket: „Testvérek, szöktök? Én is tegnap szöktem.” Áthozta őket a folyón. Tovább gyalogoltak a lakott helyeket kerülve a Dunáig, ott ismét szerencséjük volt, találtak egy csónakot, amivel átjöttek, Dunafürednél kötöttek ki 1945. február huszadikán. Ezt a napot apa minden évben megünnepelte. A háború befejeztével újra megindult az élet. Anya kinyitotta kisboltját, ahova az árut Pestről hozta a hátán batyuban és a karján kosarakban. Apának volt egy öszvére, azzal jártak a Nagyvásártelepre, Tökölön keresztül. A közellátásnak is fuvarozott Martonvásárról olajat, trafikárut, petróleumot, Ráckevéről lisztet. Az öszvérrel még Pestre is bejárt áruért. Később vettek még egy öszvért, akkor már azokkal fuvarozta a téglát a gyárból az állomásra, vagonokba. 1948-ban kapott a község 60 házra kölcsönt. Bíró Pál földjéből parcelláztak 400 és 600 öles telkeket, de az építkezésbe csak

A BAU ER CSA L Á D

19 család mert belevágni. 1949 karácsonya előtt költöztünk az új házba, ami kívül vakolatlan volt, belül is csak félig kész. Az egyik szobából kisbolt lett kialakítva, ami az államosításig működött. Továbbra is anya maradt a boltban. Pannónián megalakult az első téesz Versits Péter vezetésével. Nagyon szegény emberek voltak a tagjai. A TSZ-tagoknak év közben nem volt jövedelmük, anyámnál hitelre vásároltak a boltban, ezért leltár alkalmával a boltnak 7 ezer forint hiánya lett, amiért anyát a bíróság két évre ítélte 1954-ben. A községből Versits Péter bácsi vezetésével küldöttség ment a bíróság elnökéhez egy kérelemmel, hogy anyát engedjék szabadon. Péter bácsi ismerte a bírósági elnököt, mert ő népi ülnök volt. Anya tíz nap után, egy havas téli estén hazajött nagyon nagy örömünkre, de a 7 ezer forintot ki kellett fizetnie. Megjegyzem, hogy édesanyám a jó szíve miatt került ebbe a helyzetbe. Egy frissen szült falusi asszony könyörgő levelet írt neki, amit valamelyik gyermekével küldött el, hogy „Mancikám ha Istent ismer, kisegít, mert éhen halunk” Időközben az öszvéreket lecserélték lovakra, az építkezés is megindult Dunafüreden és az Újtelepen. Nagyon sok házhoz ők hordták az építőanyagot. Az anyagbeszerzés nagyon körülményesen ment, mert az állami építkezések is beindultak és azok elsőbbséget élveztek. Ercsibe, Érdre, Téténybe, Budafokra, Albertfalvára jártak a tüzéphez, sőt cementért még Tatabányára is. Battán elég sokára lett építőanyag-kereskedés, de itt is sorba kellett állni. Hajnali kettőkor jött a tolató vonat, ami az építőanyagokat, tüzelőt hozta. Minden éjjel kiment anyám az állomásra, hogy megnézze, mit hozott a vonat. Amikor építőanyag jött, apa kihúzatta a kocsit a tüzépre, hogy sorba álljon, nyitáskor első legyen. Így volt esélye arra, hogy kapjon árut. Apai nagyapám, Bauer János 1958-ban, nagyanyám, Bauer Jánosné, sz. Kácsor Amália 1963-ban meghalt. Jómagam 1959.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

május 2-án férjhez mentem Drevenka Lászlóhoz. Következő év március 30-án megszületett egyetlen lányunk, Judit, aki szüleimnek szeme fénye volt. Az erőszakos TSZ-be kényszerítést apának sikerült elkerülnie, mert iparengedélye volt fuvarozásra. Anya viszont aláírta, de helyette néha én mentem dolgozni. Egy munkaegység 19 Ft-ot ért, ezért 800 öl kukoricát kellett megkapálni. Édesanyámat később büntetésből kizárták, mert nem járt a TSZ-be. A gyermekkorom az iskolával és munkával telt el. Otthon nagyon sok munka maradt rám, mert a szüleim állandóan dolgoztak. Már nyolcévesen aratáskor szedtem a markot apa után. Otthon el kellett látni az állatokat, és a házimunkában is sokat segítettem. Harmadikos koromban már gyúrtam a tésztát. Nagyon sokat voltam a Kővári nagymamáméknál a faluban. Édesanyám nagyon szigorúan nevelt, de a nagyanyám nem. Iskola után megebédeltem, megírtam hamar a leckét, aztán elengedett játszani a Kosztáékhoz, akik szemben laktak. Egyszer azt történt, aratáskor rám bízták a főzést. Ehhez azt kell tudni, hogy nagyon szerettem olvasni. Zöldbableves főzését bízta rám anya, el is kezdtem, de közben már a kezemben volt a könyv, ezért teljesen elfelejtettem, hogy a leves a sparhelton fő. Oda is égett rendesen. Féltem, hogy anya nagyon megszid ezért áttettem egy másik lábasba. Megfőztem és úgy vittem a határba, mert másik főzősére már nem volt idő. Anya persze észrevette, de apám kimentett azzal, hogy „ugye fiacskám töpörtyűs zsírral rántottad be?”. Egy másik alkalommal megint nekem kellett főzni, és akkor még a kútból kötéllel húztuk a vizet, de kávája nem volt, deszkával takarták le. Az történt, hogy a kacsák ott mászkáltak körülöttem és az egyik beleesett a nyitott kútba. Na gondoltam Margit, megint baj lesz. Most mit csináljak? Mit kaptam volna ha a kacsa tovább lubickol a kútban és rájönnek. Elmentem a

A BAU ER CSA L Á D

Szücs Pista bácsihoz, akik elég messze laktak, de jó ismertem és elmondtam neki mi történt. Pista bácsi hazajött velem, a hónom alá tette a rudazó kötelet és leengedett a kútba a kacsáért, így a kacsa és én is megmenekültem. Anya ezt évekig nem tudta meg. Ebből is látszik, hogy bár anya nagyon szigorúan fogott, nem voltam egy angyalka. Eléggé csavargós kislány voltam, az iskolából inkább a nagyanyámhoz, vagy a rokonokhoz mentem, akik aztán haza rendeztek. Ennek ellenére nagyon jó tanuló voltam, végig az általánosban kitűnő. Ennyi év alatt csak a nyolcadikban volt négyesem, fizikából, minden tantárgyat szerettem, kivéve a fizikát. A fiúk rólam másolták le a leckéket, főleg matematikát. Egyszer a Kanyicska tanár úr meg is jegyezte, hogy „nem a Margit leckéjére vagyok kíváncsi”. Osztálytársaim voltak: Koszta Juci, Stoff Marika, Sinka Manyi, Konics Erzsi, Telkes Panni, Szegedi Laci, Berényi Jancsi, Kaposvári Béla, Bauer Jancsi, Johanidesz Jancsi, Vlkukovszi Misi. Általános után a Budai Nagy Antal Gimnáziumba jártam, majd Érden fejeztem be a Vörösmarty Gimnáziumban. Később férjhez mentem és megszületett a lányom, Judit. Sajnos 25 év után elváltam, és a mostani párommal, Venczkó Istvánnal Szentesre költöztünk. Ott a postán helyezkedtem el, mint pénztáros, később főpénztáros. 1985-ben eljöttünk Szentesről Ráckeresztúrra, ahol vettünk egy öreg parasztházat, amit később elbontottunk, és 1989. december 14-én beköltöztünk az új házba. 2002 januárig laktunk ott, akkor költöztünk vissza Battára édesanyámhoz, ekkor édesapám már nem élt. Valószínűleg édesanyámtól tanultam, hogy a közösségi munkákban is részt vegyek. Már több éve a Dunafüredi Nyugdíjas Klub vezetője vagyok. Kirándulásokat, összejöveteleket, rendezvényeket szervezünk, a minap tartottuk egyik társunk Aranylakodalmát.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Judit lányom 1966-ban kezdte el az általános iskolát, de mivel beírattam hittanra, a faluba kellett járnia alsó tagozatosként, pedig az 1. számú iskola, tőlünk 250 méterre akkor kezdte a működését. 1979-ben a lányom férjhez ment Vass Ferenchez és három gyermekük született: Ferenc, aki gépész, Ildikó újságíró, Andris közgazdász lett. A család Százhalombattán lakik, kivéve Ildikót, aki Londonban él.

A faluban nagyon sok rokonunk él. A Kaposváriak (Kurán), a Bauerek, a Tóthok a Bartalos Jancsiék, a Stróbelek, a Ruzsenszkiek a Magduska révén, a Tolnai család a Strobel Márti révén. Számba véve a rokonsági fokokat kiderült, hogy szinte az egész falu valamilyen rokonsági fokon van egymással.

a BUZAY CSA L Á D

„Apai ágon a legelső Battán lakó ősöm az üknagyapám, Buzadich János telkes jobbágy volt”

Családom története Buzay József

Négy régi százhalombattai család vázlatos történetéről írok, melyeknek én a legidősebb férfi utódja vagyok, és fiam a legfiatalabb a Buzay családban. Buzay József édesapám családneve eredetileg Buzadics volt (az 1943. évi magyarosításig). Apai őseim, a Buzadicsok katolikus bunyevác (horvát) nemzetiségűek voltak, akik a hagyomány szerint a török hódoltság után telepedhettek le Érden. Innen a család egyik tagja Százhalombattára – az akkori Battára – került, mert ide nősült. Mint kiderült Törökbálinton is voltak Buzaditsok, az I. világháborús emlékmű elesett hősei között Buzadits Szilveszter neve szerepel, az érdi templomkertben én is láttam Buzadits síremléket.) Apai dédnagymamám családja, a Vlkovszky család igen népes, szinte számon sem tudom tartani, hány másod-, harmadfokú rokonom van. Tóth Anna édesanyám apai ágon egy másik régi battai családból, a Tóth családból származik, id. Tóth György, az utolsó battai bíró volt az édesapja. A Tóth család is szerteágazott, ma is sokan élnek Tóthok Battán, de csak távoli rokonok. Az anyai másik családi ág Marinkacsa Jakab dédnagyapámé, mely fiúutód nélkül halt ki.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A Buzadics család

Édesapám hagyatékában megtalálható keresztlevelek, házasságlevelek és halotti anyakönyvi kivonatok alapján tudom vis�szakövetni a család történetét, mert ezeket a zsidótörvényeket követően kellett kiváltani azoknak, aki közalkalmazott vagy katonatiszt volt. Édesapám ekkor a Fővárosi Elöljáróságon dolgozott és innen tartalékosnak bevonultatták a Ludovikára, majd később katonatisztként 1941-ben az orosz frontra küldték. A tiszti ranghoz is kellettek igazolásként három generációra vis�szamenőleg a keresztlevelek. Apai ágon a legelső Battán lakó ősöm az üknagyapám, Buza dich János telkes jobbágy battai lakos lehetett, aki 1825-ben született, és 1844-ben kötött házasságot az 1817-es születésű Malárik Évával. Akkoriban – 1910-ig – Battán csak szerb ortodox templom volt, ezért az akkor még sokkal kisebb számban lévő római katolikusok Érdre jártak templomba és ott is anyakönyvezték születésüket, házasságkötésüket és halálukat is.

Buzadics József dédnagyapám (1848-1931)

a BUZAY CSA L Á D

A nem szerb nemzetiségűek a magyarok és a monarchia más tájairól érkezett morvák, csehek, tótok, horvátok, valamint németországi svábok voltak. Ezen kívül néhány zsidó kereskedő család is élt még Battán. 1848-ban született Buzadics József dédnagyapám (meghalt 1931-ben) és 1853-ban Vlkovszky Magdolna dédnagyanyám (meghalt 1928-ban), akik 1871-ben kötöttek házasságot és Batta 141. szám alatt laktak. Dédnagyanyám szülei Vlkovszky Károly kőműves (aki 1816ban még Morvaországban született, 1896-ban halt meg és Batta 40. sz. alatt lakott) és Eberhardt Mária (1834-?) voltak, akik 1857-ben kötöttek házasságot. Róluk a keresztlevélben írtakon kívül több adatom nincsen. Üknagyapám lehetett az első betelepülő a családjából és a kiterjedt battai Vlkovszky család tőle származik. Három gyermekük volt, József nagyapám, Franciska (Fáni néni) és Mária (Rici néni). Fáni néni férje Kása Mihály volt és két fiuk – már magyarosított néven Katona József, aki kivándorolt Ausztráliába és Kecskeméti Mihály, aki Ausztriába, majd Venezuelába menekült 1945-ben. Fáni néni gyerekkoromban még ott lakott nagyapám volt házában és 1956-ban követte fiát Venezuelába. Másodfokú unokatestvérem Kecskeméti Pablo ott lakik édesanyjával és feleségével Jovanovics Évával, két gyermeke pedig Európában él. Rici néni férje Vidákovics István, gyermekei Vidákovics Erzsébet és István voltak. Erzsébet néni férje Sipos Károly, fia Karcsi és két lánya: Magdus néni Fábián Dezsőhöz ment férjhez és két lánya született, Kató néni Farády Andorhoz ment férjhez és két fiuk volt István (a színész) és András. Buzadics József nagyapám 1881-ben született és 1890ben Csordás Ilona nagyanyám, akik 1908-ban kötöttek házasságot Budapest-Józsefvárosban. Csordás nagymama szülei

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Csordás János kőmíves Szeged-Felsővárosi és Kaminár Ilona Szegedpalánki lakosok voltak, akik 1871-ben kötöttek házasságot. Kaminár Ilona szülei Kaminár Antal kőmíves és Csipak Katalin Szeged-Belső lakosok voltak és valószínűleg a szegedi nagy-árvíz után költöztek Budapestre.

A Buzadics család Battán

Nagyapám, aki akkor már Budapesten kőműves segédként dolgozott, 1907-ben szerzett kőművesmesteri képesítést, ezután vette el a szintén kőműves Csordás János lányát és ők már Budapesten telepedtek le. Négy gyermekük született, Magduska, Iluska, édesapám József és Marcsi – keresztanyám. Nagyapámat 1914-ben bevonultatták katonának – így nem volt kenyérkereső a családban, emiatt nagy szegénységben éltek. A battai nagyszülőknél laktak egy kis nádtetős házban, valahol a mai Árpád utcában. Dédnagypapa napszámból tartotta el a

a BUZAY CSA L Á D

családot. Apu mesélte, hogy egyszer az utcán egy kenyérhéjat talált a földön, felvette és megette, olyan éhes volt. Buzadics nagypapáról egy katonasági csoportképem van, csak következtetni tudok arra, hogy valahol a déli fronton – talán Hercegovináben, Montenegróban, vagy Boszniában – de mindenképpen muzulmán környezetben szolgált – egy fezt viselő kisfiú látható a kép előterében. Családi történetet nem hallhattam arról, hol szolgált, mert már nem élt amikor megszülettem. Egy feljegyzése szerint „Bronz vitézségi érmet” és „Károly-csapat kereszt” kitüntetést kapott. Csak miután nagyapám 1918-ban visszajött a frontról és leszerelt, lett könnyebb a család élete, mert ügyes mesterként, majd vállalkozóként egyre többre vitte. Budapest 8. kerületében megvette a Kálvária tér 21. házat, ahol a családjával élt és a műhelyei voltak.

A pesti ház

Nagypapa 1927-ben egy új házat vett Battán szüleinek – ez a mai Szent László utca 99-101. épület – ezt 1932-ben egy Duna-parti támfalas terasszal és új épületszárnnyal bővítette.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A Régi Buzadics ház

A Pesten élő család is mindig itt töltötte a nyarakat – születésem után még rólam is készült itt fénykép – de 1952-ben jogtalanul államosították a házat. Már a háború után is használták az első házrészt, ahol egy ideig a falusi bölcsődét is berendezték. A falusi párt- és tanácsi vezetők nézték ki maguknak és költöztek bele, de az utcai szárnyon az 1970-es évekig a falusi posta is megmaradt. Végül az akkor már önkormányzati bérlakásban a vízi-rendőr lakott, majd az épületet ebek harmincadjára hagyták. Én már csak romosan tudtam feleségemmel csere útján visszaszerezni és felújítani – de ezzel édesapámnak már nem büszkélkedhettem, mert ő ezt már nem élhette meg. Apu sokáig levelezett, hogy visszaadják, még Kádár Jánosnak is többször írt, a rendszerváltáskor pedig Németh Miklósnak, Pozsgaynak – de mindig csak hitegették. A kárpótláskor néhány százezer forinttal „kártalanították”.

a BUZAY CSA L Á D

Nagyapám kőműves vállalkozóként főleg Budapesten tevékenykedett, egy Gellért-hegyi villa építésénél van képem is róla.

Nagypapa egy Gellért-hegyi építkezésén

A katolikus egyháznak, a Ferences rendnek is sokat dolgozott, ugyanakkor hívő emberként támogatta a battai egyházközséget is, amelynek szántóföldet adományozott. Ezért minden évben egyszer alapítványi szentmisét mondanak a lelki üdvéért a battai templomban, gyerekkoromban ezen mindig részt kellett vennem. Egy oklevél tanúsítja az Esztergomi Ferences Rendház megbecsülését, melyben „konfráteri” hamadrendi szerzetesi címet kapott. A 60-as évek elején többször mentünk édesapámmal családostul az esztergomi ferences kolostorba, ahol a nyugalmazott egykori ferences tartományfőnök páter, Hársligethy Vinkovits Viktor vendégei voltunk, miközben egy apáca segédkezett az ebédnél. Gyerekként nagyon megfogott ez a kissé

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

misztikus találkozás a rendház kis vendégfogadó szobájában, a kolostori puritán körülmények között, a 90-es éveiben járó őszhajú, tonzúrás fejű, harnacsuhát, sarut viselő, de még mindig tekintélyt parancsoló termetű atyával. Ezek a jó kapcsolatok generációkat és rendszereket is túléltek. Hasonlóan jó kapcsolatot ápolt édesapám Dezső István tisztelendő atyával is, egykori battai plébánossal, akinek plébánossága idején még nagypapa végezte a templom felújítását 1934-ben. Dezső Pista bácsi háláláig többször volt vendégünk Pesten. Nagyapám mint építőmester a vállalkozásában jómódú ember lett, 1938-ban megvette Pesten a Kálvária tér 23. házat, melyben 18 komfortos bérlakást alakított ki – ezek lakbére lett volna öregkorára a „nyugdíj” forrása. Sok rokonának adott helyet házában, Udvardi Lajos unokatestvére és Fáni néni, a húga is itt lakott. Ezt is államosították, de szerencsére még előtte 1945ben két lakást összenyitott szüleimnek nászajándékként, ahol aztán testvéreimmel felnőttünk.

A Kálvária tér 23., szülőházam

a BUZAY CSA L Á D

Édesapám, Buzadics (Buzay) József 1911-ben született Buda pesten, ő volt az első a családban, aki már a fővárosban született és ott is nevelkedett. Kisgyermekkorát a világháború alatt, majd később a nyári szünidőket is battai nagyszüleinél töltötte. Édesapám két nővére tüdőgyulladásban korán meghalt, ami a családnak nagy bánatot okozott, de nagyszüleim nagy örömére 1928-ban vigasztalásként megszületett Marcsi, apám kishúga. Nagyapám már taníttatni tudta édesapámat, aki előbb a Horánszky reálgimnáziumba járt, majd a Budapesti Műegyetemen tanult tovább és 1934-ben építészmérnökként diplomázott. Családunk példájából is úgy látszik, akkoriban az nem volt véletlen – sőt törvényszerű volt – hogy a mesterség a családban öröklődött. Nálunk is mindkét ágon az ősök közt kőművesapák, vagy apósok és vejek voltak. Ráadásul 1848-óta a Buzadics fiúk mind Józsefnek lettek keresztelve, tehát kőművesek és Józsefek – ez a hagyomány nálunk. Ez a kettős hagyomány nálam, és szerencsére a fiamnál is folytatódott. Édesapám fiatal építészként az akkor híres Möller Károly építész-vállalkozónál helyezkedett el, és hogy gyakorlatot szerezzen a híres mesternél, az első évben azt is vállalnia kellett, hogy fizetés nélkül dolgozik. Dunapataj templomának bővítése volt az első és igen érdekes munkája, ahol a szentély alá sínpályát építették, hátracsúsztatták és közé építették az új nagy templomhajót. Később Serédi Jusztinián hercegprímás gerecsei villájának építkezésén dolgozott. 1937-ben már önálló építésvezető építészmérnökként dolgozott a lellei MABI (biztosító intézet) üdülőjének építkezésén vitéz Kapuváry Gusztávnál (aki előtte a Városmajori templom kivitelezője is volt). Érdekes, hogy nagyapámmal a családi vállalkozásban nem tudtak együtt dolgozni, valószínűleg nagyapám határozott, erőszakos természete és apám túl becsületes és vállalkozónak alkalmatlan beállítottsága miatt. Apu túl tisztességesnek bizonyult az

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

árajánlatok készítésénél is, emiatt sem jöttek ki nagyapámmal, ezért apám végül inkább a fővárosnál helyezkedett el mérnökként, ahol szépen haladt előre a ranglétrán.

Apu egyik építésvezetői munkahelyén

A háborút követően a gyorsan kiépülő kommunista rendszer lépésről lépésre államosította a vállalkozásokat, végül a kisebb építővállalatokra is sor került. Ezt a nehéz időszakot, az óriási inflációt, államosítást nagypapa is nehezen élte meg, végül 1949ben agyvérzésben meghalt. Édesanyám ekkor már várandós volt velem, de nagypapa már nem érhette meg fiúunokája megszületését. Sajnos nagyapámat nem ismerhettem meg, pedig állítólag hasonlítok rá. Egyszer gyerekkoromban nyáron, amikor kopaszra nyírva, mezítláb mentem a battai főutcán, egy szerb öregasszony így kiáltott rám: „nicsak, a sztari Buzadics”… Nagymama özvegyi jogon, kisvállalkozói keretek között még egy ideig apám segítségével tovább vitte a vállalkozást, de végül kénytelenek voltak visszaadni az ipart. Pesti nagymama (mi, unokák így hívtuk őt, megkülönböztetve a battai nagyszülőktől) 1964-ben halt meg.

a BUZAY CSA L Á D

Édesapám a fővárosnál dolgozott 1949-ig, akkor bocsátották el, amikor nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty hercegprímás elítélését követelő aláírásgyűjtő ívet. Ezután a metró beruházáshoz került, de azt nem sokkal Sztálin halála után a kormány leállította. Az ő feladata maradt az elkészült alagutak állagfenntartása, a műszaki leltározás és a leépítés megszervezése. Innen az AKIG Fővárosi Autóközlekedési Igazgatósághoz – későbbi AKÖV, VOLÁN vállalathoz – került beruházónak. Ekkorra a látása már nagyon meggyengült, az 1971. évi nyugdíjazásáig hátralévő éveket csak a cég vezetőinek megértő segítségével tudta kihúzni. A végén már a legvastagabb filctollal írt jegyzeteit is alig tudta elolvasni. Idővel gyakorlatilag megvakult, szembetegsége ideghártya degeneráció volt, ami csak késleltethető, de gyógyíthatatlan. Ehhez a betegséghez saját elmondása szerint hozzájárult a frontszolgálat, amikor alultápláltan, kimerülve és az orosz télben, nagy hidegben kellett dolgozniuk utászként a Dnyeperre és árterére épített cölöphíd kivitelezésén. Horthy Miklós kormányzó látogatásáApu hadnagyi díszruhában ra el kellett készülni a hídnak, ehhez a századnyi utász és sok szegény zsidó munkaszolgálatos irtotta az erdőt, kézzel fűrészelte a gerendákat, pallókat és kézi cölöpverőt használtak a mederpillérek építéséhez! Mindez pedig 1940-41-ben történt a tengeralattjárók és V2 rakéták korában!

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Az utász század Galiciából, gyalogosan, lóháton kelt át a Kárpátok hágóján és a trén lovasszekerekkel vitte a muníciót, nekik ez a „technika” jutott csak a magyar hadseregben. Ennek ellenére apám, mint hadnagy szakaszparancsnok katonáit sértetlenül hazahozta 1941-ben, és erről az időről rejtegetve, de megőrizte részletes naplóját és fényképalbumát – ami történelmi kor-dokumentumnak számít. Katonai szolgálatait Vaskereszttel és a „Signum laudis” kitüntetéssel jutalmazták – de ezzel nem lehetett dicsekedni gyerekkoromban. Édesapám a főállású munkája mellett magántervezőként is dolgozott, gyerekkoromban főleg Százhalombattán tervezett családi házakat. A faluban ismertsége, kiterjedt rokonsága miatt sokan fordultak hozzá háztervezés miatt – persze ezek a 60-as 70-es évek két szoba konyhás, főleg sátortetős egyszerű kis házai voltak. Szegény emberek építkeztek, a battai téglagyár főleg selejt téglájából – amit Praczkó Jóska igazgató kedvezményesen intézett nekik. Apu olcsón dolgozott – akkoriban 300-400 Ftba került egy engedélyezési terv nála! Emlékszem, egyszer egy másik battai építész megkereste aput és javasolta, hogy emeljen az árain, mert nyomott áraival erősen rontja az ő üzletét. Apám ilyen volt, nem volt szíve a szegény emberektől többet kérni, ezért persze mi is szerényen éltünk. Amikor technikumi tanulóként már én is segíteni tudtam a rajzolásban – persze ebből kis zsebpénzt is kaptam – én is mondtam neki, hogy egy kicsit emelhetne az árain! Úgy látszik, nagyapám vállalkozói hozzáállásából valamit inkább én örököltem… Buzay Mária keresztanyám 1963-ban Horváth József kőműveshez ment férjhez, házasságukból Horváth László, Mária és Rita nevű unokatestvéreim születtek. Marcsi kereszanyám igen korán, 1970-ben maghalt. Jóska bácsi áldozatosan nevelte fel gyermekeit, ők most mind Budapesten laknak.

a BUZAY CSA L Á D

A Tóth család

A Tóth család Battán kiterjedt családfát mutat és valószínűleg az első betelepülő Tóth Andrással kezdődik nagyapám ága is. Az ő adatait csak a sírkövön olvasható feliratból ismerem – 1834-ben halt meg és 66 évet élt – tehát 1768-ban született! Az ő fia, vagy unokája lehetett a szintén Tóth András nevű telkes jobbágy, akit feleségével, Petrov Máriával – mint szülőket említi – az 1849-ben született fiuk Tóth Á. József keresztlevele. Anyai ágon ő volt az üknagyapám, aki 1872-ben kötött házasságot Kurán Máriával, és Batta 75. szám alatt laktak. Kurán Mária dédnagyanyám 1853-ban született, apja Kurán József (a keresztlevél szerint „agricola battensis” Batta 75. sz. lakos) és anyja Rozs Mária volt. Az ő fiuk volt nagyapám, Tóth György kisbirtokos, aki 1886-ban született (lányuk Tóth Mária), felesége a szintén 1886-os Marinkacsa Anna nagymamám volt. Ők 1906-ban házasodtak össze, három gyermekük született. ifj. Tóth György, Tóth Julianna és Tóth Anna – az édesanyám. Nagypapát – aki a 1920-as évektől 1945-ig Százhalombatta bírója volt – mindenki „Bíró Gyurinak” nevezte, ezért gyermekei ragadványneve is „bíró” lett. Édesanyámat így mindenki Bíró Nusinak nevezte. Kurán Mária dédnagymam, akit édesanyám csak „lenti nagymama”-ként említett, a mai Szent László utca 24. alatt lakott. Ezt később Szalai házként is emlegették, mert a férje Szalai Károly volt. 1944. évi halála utána a házat nagypapa megváltotta és fia, ifj. Tóth György és felesége, Gajárszky Matild (Matyus néni) laktak benne. Édesanyám a másik nagyanyját (Marinkacsa Jakab özvegyét) – aki a mai Szent László utca 57-ben a régi nádfedeles Marinkacsa ház helyén, a nagypapa által 1943-ban épített tornácos házban élt velük egy háztartásban – pedig „fenti

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

nagymamaként” emlegette, aki 1944-ben a világháború végén halt meg. Az is megér egy mesét, miért volt „lent” a mai Szent László utca eleje és a Gyorma utca (régen csak Nagy-Gyormának nevezték) sarok, ahol a „faluvégi” kereszt áll! Ez az elnevezés Battának a szomszédos településekkel való kapcsolatára is utal a vasútépítés előtti időkből, amikor Érd felől a „hegyen” át lehetett megközelíteni a falut. A katolikus battaiak Érdre jártak templomba keresztelkedni, házasodni, és ott jegyezték be a „matriculába”, az egyházi anyakönyvbe halálukat is. Tehát a falu Érdhez közelebbi vége volt a felvég „a fent” – ahol később a téglagyár is épült, és volt a „lent”, az Ercsibe menő út felé az alvég.

A Tóth család – a felső sorban Tóth Nusi (édesanyám), ifj. Tóth György, Tóth Juci, az alsó sorban Tóthné Kurán Mária, Tóth „bíró” György, Tóthné Marinkacsa Anna, Marinkacsáné Julianna

Anyu apai nagyanyjának a családja, a Kurán család is többágú volt Battán, mert több Kurán család (például a Kaposvári) is rokonunk. Ahogy tudom Ercsiből jött az első Kurán Battára, mert nagyapám unokatestvére, Kurán György Ercsiben élt és

a BUZAY CSA L Á D

az ismert Koltay Gábor filmrendező nagyapja volt. A Kurán család valószínűleg a hódoltság után itt maradt, letelepedett törökök utódja lehet. A korán-hitűeket nevezték ugyanis akkor „kuránnak”. Koltay Gáborral a Magyar Néphadseregben egy rajban szolgáltam egyetemi előfelvételisként Szentesen 1968-69-ben. Amikor az első eltávozás-szabadság után a laktanyában újra találkoztunk, említettem Gábornak, hogy otthon nagyapámmal is találkoztam, és beszéltem neki a katonaságról, bajtársaimról. Ekkor mesélte nagypapa, hogy Ercsiben él egy unokatestvére, Kurán György, akiről úgy tudja, Koltay-ra magyarosította nevét. Így derült ki a seregben, hogy harmadfokú unokatestvérek vagyunk!

A Marinkacsa család

Marinkacsa Anna nagymamám – akit a faluban csak Ánó néninek hívtak – az 1855-ben született Marinkacsa Jakab (meghalt 1915-ben) és Rihó Julianna (1861-1944) 1880-ban kötött házasságából született második leánygyermek volt. Anyai nagyszülei Rihó István és Juhász Katalin voltak. Özv. Rihó Istvánné vette 1888-ban részükre Milosevits Arzéntól a Batta 137-138. szám alatti házat, udvart és kertet együtt 220 forintért osztrák értékben, örökáron és visszavonhatatlanul – az „Adásvevési szerződés” szerint. Öregkorában Jula néninek hívták, édesanyám csak „fenti nagymamának” nevezte. A mai Szent László utca 57. számú házban, illetve az előtte ott állt házban laktak. Édesapját – Marinkacsa Jakabot – a keresztlevele kisbirtokos földmívesnek (Batta 56. alatti lakosnak) említi. Szülei azonban érdiek voltak, apja Marinkacsa Mátyás (agricola érdensis, Érd Nr. 120 lakosnak nevezi keresztlevele), anyja Dundich Márta volt.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Marinkacsa Jakab Battán már jómódú parasztgazdának számított – akkoriban „virilisnek” nevezték a jó adófizetőket –, sokáig tagja volt a Községi Képviselő Testületnek is, később Törvénybíró volt. Az óvárosi Duna-part nevezetessége az a termetes tölgyfa a Kossuth Lajos utca melletti játszótérnél, melyet ő ültetett 1896-ban a Milleniumi ünnepségek alkalmából. Ennek emlékét tábla is megörökíti. Még az 1960-as évek elején is élővíz volt az a Kis-Duna, mely a Szkelától indult és a Bara torkolatánál ömlött a Dunába. Ennek a partjáig ért az a szántóföld, melynek végére ültette a kocsányos tölgyfát. A föld másik vége a mai Erőmű útig ért, ebből „vették el” 1950-ben a focipálya területét. Marinkacsa Jakab 1915-ben halt meg, ekkor özvegye, Marin kacsa dédnagymama – Jula néni – vitte tovább a battai viszonylatban is egyik legnagyobb parasztgazdaságot – amit aztán két lánya örökölt. Jóllehet ekkor Anna lánya – nagymamám már házas volt nagypapával, Tóth Györggyel, és együtt is laktak. Nagyanyám örökölte a Marinkacsa birtok felét, mely egyesült Tóth nagypapa földjeivel. Idősebbik lánya, Katica néni Zorinátz Jánoshoz ment férjhez Csepelre, nekik négy gyermekük született: Antus (Antal) bácsi, Joza ( Jozefa), Juliska, Márta és Anna (Nusi) néni. Csak Nusi néni maradt Battán, élete végéig gazdálkodott a Marinkacsa örökségből neki maradt földön. Ekkor azonban az első világháborúba Tóth nagypapát is bevonultatták, az asszonyok egyedül maradtak – nagymama már két kis gyermekével – Gyurival és Jucival. Nagypapa több fronton is szolgált úgy tudom, Galíciában, majd a déli fronton Boszniában (?) lehetett – a fényképen úgy látszik fezt viselnek a kép előterében fekvő szakácsok. Jól jellemzi azt az időt egy történet Jula néniről, aki kardos özvegyasszony lehetett. A parasztgazdaságban megtermelt bort már akkoriban is árulták háznál, afféle „bögre csárda” működött

a BUZAY CSA L Á D

esténként. Egy alkalommal többen ott boroztak és rájuk esteledett. Mikor már többszöri unszolás ellenére sem akartak az italos vendégek hazamenni, Jula néni elővette a fiókból a flintáját és a levegőbe lőtt egyet … erre aztán mindenki elfutott! Tóth nagypapát 1918 elején leszerelték, hazajött a családhoz és nem véletlen, 1918. decemberében megszületett harmadik gyerekként édesanyám, Anna. Tóth nagypapa rendkívüli ember volt, azt hiszem mindenki szerette és tisztelte. Jó humorú, megnyerő – szép kék szemű – jóképű ember volt. Emellett szorgalmas és jó eszű parasztember is, aki mindig képezte magát. 1928-ban „Rét- és legelőgazdasági alsófokú tanfolyamot” végzett, később „aranykalászos” mezőgazdasági továbbképzésekre járt. 1923-tól tagja volt a „HANGYA” szövetkezetnek 26 ezer Korona üzletrésszel. 1941-ben 10 Pengő „rendes”, 1943-ban 100 Pengő „alapítványi” üzletrészt is vásárolt. Magyar anyanyelve mellett jól beszélt szerbül, hiszen szomszédjai szerbek voltak, velük együtt nőtt fel. A K.u.K hadseregben megtanult németül is. Még cigányul is tudott, hiszen később bíróként velük is tárgyalni, egyezkedni kellett. A szovjet megszálláskor az oroszokkal is szót értett, hiszen szerbül beszélt. A nagymamai örökség földdel és a sajátjával szépen boldogultak és ügyesen, takarékosan gazdálkodtak. Az 1920-30-as években tovább gyarapították földjeiket, hiszen 1920 – a trianoni békediktátum – után a szerbek nagy része az önállóvá vált Szerbiába, az „őshazába”vándorolt vissza, házaikat, földjeiket eladták. Ekkor a százhalombattai nemzetiségi arány is megváltozott, a korábbi szerb nemzetiség helyett a magyarok lettek többen. Így történhetett, hogy a községi előljáróságban is magyar többség lett és magyar bírót választottak a tekintélyesebb gazdák közül – Tóth György nagyapám személyében.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Ezért még a 60-as években is tisztelettel „bíró Gyuri bácsiként” emlegették őt. Nagypapa és nagymama folyamatosan gyarapították birtokaikat és 1943-ban eljutottak odáig, hogy a régi nádtetős ház helyére újat építsenek. A paraszti gazdaságban mindig előre valóbb volt új istállót, présházat, pincét építeni amire a gazdálkodáshoz volt szükség. A ház jó példája annak a gangos háztípusnak amelyből még ma is jó néhányat látni a Szent László utca mellett – habár már sokat lebontottak. Anyu mesélte, hogy akkoriban még nem volt csendőr Battán, csak Érden és ha valami rendbontás történt, mindig a bírót hívták, hogy igazságot szolgáltasson, rendet tegyen.

Az új Tóth ház 1943-ban

Egyszer amikor a kocsmában verekedés tört ki – akkoriban ez menetrend szerint megesett – hívták „Bíró Gyurit”, hogy tegyen rendet. Ő először szép szóval próbálta rábírni a feleket,

a BUZAY CSA L Á D

hogy hagyják abba, de mikor ez hatástalan volt, felkapott egy kocsmai széket és kiverte az ajtón a rendbontókat… lehet, hogy ezért nyílik mindig kifelé a kocsmaajtó! A cigányokkal is szót értett, pedig a falu lakói és bíróként ő is keményen megakadályozták, hogy azok Battán telepedjenek le. Tavasztól őszig idénymunkásként dolgoztak a faluban cigányok. Árnyékszéket takarítottak, kondásként, csordásként is dolgoztak és ekkor ideiglenes kunyhókban laktak az úgynevezett „cigány kanyar” domboldalában (ez a TEHAG területén volt, a mai Vörösmarty utca vége itt kanyarodott a Római-híd felé). Ezeket a putrikat az ősz végén lerombolták, a cigányoknak télire vissza kellett menni Ercsibe, ez volt a megállapodás. A viszony mégsem volt ellenséges, hallottam, hogy gyerekkoromban a Kálvin téren egy öreg megismerte nagypapát és nagy örömmel üdvözölte őt, cigányul beszélgettek a régi időkről… A Szent László napi búcsú vasárnapján is rendszeresen jöttek a zenészek muzsikálni az ebédhez – amikor az egész Tóth atyafiság összejött nagypapa házánál – Pestről, Martonyból… Őket a Máris nevű cigányasszony is kísérte, aki használt ruhát, élelmet gyűjtött a purdéknak. Ez a szokás – a parasztvilággal együtt – megszűnt a téeszesítéssel az 1959-60-utáni években. Addig vannak szép nyári emlékeim a nyári paraszti munkáról, aratásról, cséplésről is, amiben mindenki részt vett. Csak a szüret maradt meg talán, meg a disznóölések… Nagypapa-nagymama földjei sokfelé voltak a faluban, a látmányosi dűlőben, a megyunkában – a Tóth tanya mögött – az erőmű helyén a hosszú- és feljebb a rövid-földek, a már említett Marinkacsa föld a mai Kossuth-Halász utca helyén, a Kliszán a „csücsökben” – ez a római sáncok és az Alsó-szőlők domboldala között volt. Az Alsó-szőlők a mai lakótelep alatt a Dunafüred felé lejtős domboldal volt (ennek része a szánkópálya – nyúldomb), egészen a Dunáig a Kácsás sziget alá húzódott. Gyerek-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

koromra már csak a nevében volt szőlő, valószínűleg a filoxera járvány alatt pusztultak ki a tövek. A csücsöknél, ahol a Dolena majortól jött le egy kis völgy, itt fakadt a „Kiskút” nevű forrás. Ettől nem messze volt nagypapának egy istállója, mellette a nagy diófára emlékszem. Ezt a területet ma az „olajtó” foglalja el. Kisgyerekkoromban nagypapával sokszor mentünk ide szekérrel, a Római hídtól egyenes út vezetett le a Déli-gát végéig, ott kezdődött a „Klisza” területe. Még a háború előtt történt, hogy a „csücsökben” a szántás egy cserépedénnyel sok római pénzt fordított ki a földből. Ennek maradékát a padláson egy Frank-kávés dobozban őrizgettéknagyapámék, nekünk titokzatos kincsnek számított. Nagyapáméknak két szőlője is volt. A nagypapámé a mai Erőmű úton a Balogh-tanyától balra volt és egészen leért a Bara patakig, ezt „nagy szőlőnek” nevezték, a „kis szőlő” nagymamámé volt, a mai Emese utcától, felért majdnem a nagy halomig – a „hunkákig”. Ez talán csak nyolc sor szőlő volt, a Marinkacsa örökségből, a fele nagymamám testvérének Katica néninek a lánya, Zorinátz Nusi néninek volt a tulajdona. A szőlőket a téeszesítés is megkímélte, háztáji birtokként megmaradhattak. Ezért még ma is emlegetik középiskolás barátaim a régi szüreteket – amikor jöhettek segíteni – és nagymama finom gulyáslevesét ehették. Nagypapa – úgy emlékszem – nem mindig gazdálkodott együtt fiával, Gyuri bácsival, mert ő később kocsmárosként dolgozott. Neki nem volt fia, de három lánya született Gajárszki Matildtól – Matyus nénitől, Marika, Ili és Györgyi unokanővéreim. Így nagyapám Tóth ága fiúutód nélkül halt ki. Édesanyám nővére, Juci néni Csiszér Jenő agronómus gazdatiszthez ment férjhez. Jenő bácsi a háború előtt József főhercegnél dolgozott gazdatisztként és a zsurki birtokon éltek, amikor első gyermekük, Balázs megszületett. A front elől So-

a BUZAY CSA L Á D

roksárra költözött a család, ekkor született Jutka unokanővérem is. A kommunista rendszer Jenő bácsit Állampusztára internálta és a család kénytelen volt hazaköltözni. Az 50-es évek elején a Kocsán házban laktak albérletben, Müller Ferencné Oci néninél. Egy nyarat még náluk is eltöltöttem, talán 1954-ben. Később aztán beköltöztek nagyapámék házába, az első két szobába. Juci néném aztán élete végéig itt lakott, haláláig nagymamát is ápolta. A Tóth család legfiatalabb tagja édesanyám, Bíró Nusi volt, aki már az I. világháború után született. Az elemi iskolát (az 1-4. osztályt) Battán járta ki, tanítónénije a falusi művház névadója, Zenálkó Etel, Tutus néni volt. Egy parasztlánynak nagy lehetőség volt, hogy polgári iskolába is járhatott anyu, Ercsibe, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Nagy tragédia volt édesanyám életében, amikor a szívéhez közel álló fiatalember, Kalauz Pál 1935 nyarán, fürdés közben a Dunába fulladt. Ezt a gyászesetet Bakody Ernő plébános úr is megemlíti a „historiadomusban”. Anyu élete végéig gyászolta, és minden Halottak napján gyertyát gyújtott a sírjánál. Anyunak a polgári iskola után nem volt módja továbbtanulni, szükség volt munkájára a parasztcsaládban. Csak később, 1943ban folyamodott a Magyar Királyi Posta vezérigazgatójához, hogy vegyék fel postahivatali kisegítőnek. Ezután iratkozhatott be postatiszti tanfolyamra, így aztán már a battai postán dolgozott a háború kitörése előtt. A példát talán Lendvai Julika néniéknél, egyik legjobb barátnőjénél látta, akinek édesanyja és nagynénje „postás kisasszonyok” voltak a Kossuth utca végi házukban. Édesanyám házasságáig aktív tagja volt a battai színjátszóknak. Több főszerepet is játszott a falusi Kultúrház színpadán. A meglévő szerepkönyvek szerint ezeket a darabokat adták elő – a tanítónéni, Sefcsik Pista, Bakodi plébános és Újhelyi tanító

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

rendezésében: Szűz Mária szent szíve (Irmengard) 1937. márc. 25,27., A Gyurkovics lányok (Mici) 1937. szept., Borúra derű (Marika) 1937. dec. 9., Szellemjárás (Pincsi Házi Eufrozina) 1938., A molnár és gyermeke (Emma) 1938. dec. 25-26., Darázsfészek (ElsieBenedotti) 1939. febr. 19., Elnémult harangok (Florica) 1939. nov. 25., A tót lány (Hanka) 1939. dec. 26., Az ördög mátkája (Vermes Judit) 1940. márc. 3, 17., Katóka őrmesterné (Katóka) 1940. okt-nov., Huszárkisasszony (Erzsike) 1940. dec. 1,8.

Édesanyám a 30-as és 40-es években

Szerepkönyvei szép kézírásával megvannak, a végszavak után az ő szövegeivel. Azt hiszem ezek archiválva példaszerű emlékei lesznek az akkori battai fiatalság és az alakuló polgári életnek és művelődésnek.

a BUZAY CSA L Á D

Már szinte a II. világháború előzménye, hogy a bécsi döntések utáni nagy nemzeti felbuzdulásban, mindenhol „Országzászlót” avatott a kormánypolitika. Battán a katolikus templom kertjében a legnagyobb ceremóniával és a járási előkelőségek részvételével zajlott az ünnepség. A második világháború nagy fordulatot, változást hozott az ország és Százhalombatta sorsában is. A front átvonulása sok család életében nagy tragédiát, kifosztást jelentett. Az 1944-es dunai átkeléssel Tökölről érkezett az első szovjet „ágyútöltelék” sereg. Az átkeléshez mindent felhasználtak, ami úszott – a tököli gazdák borát megitták és a hordókból is tutajt tákoltak össze. A battai „hegyen” – a temető körül – befészkelt német tüzérség irtotta őket, de még így is elég sokan átkeltek. Ez az első front aztán pusztítva, erőszakoskodva vonult át a falun, Tóth nagyapám családja is csak csodával határos módon – nagypapa szerb-orosz nyelvtudásának köszönhetően – menekült meg. Ezen sereg elesettjeinek a temetőben lévő obeliszkkel állítottak emléket – a felírt nevekből látható, hogy Sztálin az első vonalban főleg a besorozott nem kívánatos nemzetiségeket hajtotta előre – sok zsidó nevű katona esett el az átkelésnél és az átkaroló műveletben – az obeliszken érdemes a neveket kisilabizálnia annak aki még közülünk tud oroszul. A második vonalban már reguláris sereg érkezett, ezek parancsnoka nagyapámnál – a bíró házában – kvártélyozta be magát stábjával, ami ezután már némi védelmet jelentett a családnak. Ezekről a borzalmakról gyerekkoromban nem is volt tanácsos beszélni, az öregek titkolták, máig kibeszéletlen a lányok rejtegetése, a sok erőszak, a bujkálás, a kifosztás, a kivégzések. A tehenek, lovak, az élelmiszertartalék nagy része áldozatul esett a front alatt. Azonban vicces, hogy nagyapámnál egy csomó vegyes ezüst evőeszközt felejtettek a továbbvonuló katonák,

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

amit ki tudja hol „zabráltak”, raboltak útközben. Több villa, kés, kanál volt grófi, bárói címerekkel – ebből anyunak is volt még a konyhaszekrényében néhány.

Az „Országzászló” avatása a templomkertben, 1941

A szovjet megszállást követően jöttek az új tanácsrendszert kiszolgáló gátlástalan érdek-emberek, legtöbbjük tanulatlan primitív, „kommunistának” állt bosszúszomjas szegénysorsú ember volt. Ezután a hatalommal a hátuk mögött már ők dirigáltak a faluban, ahol tudták, megalázták a szorgalmas parasztembereket, akiket hamar kuláknak tituláltak és kisemmiztek az első termelőszövetkezetek megalapításakor. Sajnos a nyelvi előnyökkel is visszaéltek néhányan, ezért a nemzetiségi ellentét is kiéleződött. Érdekes és szomorú erről Perjés Béla plébános feljegyzéseit olvasni a „historiadomus” lapjain. Nagypapáék sem tudták sokak viselkedését elfelejteni!

a BUZAY CSA L Á D

A magyar vidék paraszti-iparos társadalmának felbomlása már ekkor elkezdődött, és 1960-ra be is fejeződött. Megszűnt egy olyan felhalmozódott tudás, munka- és életkultúra, aminek hiánya máig ható…

Tóth György nagypapa és Marinkacsa Anna nagymama

Boldog gyermekkorom családi emlékei között a nagyszülői házat, udvart most felnőtt fejjel felidézni – szomorú, de ezek közt játszottunk akkoriban gyerekként. Az 1960 után egyre pusztuló, kiürülő gazdasági épületek, a beszolgáltatást túlélt rozsdásodó, széteső gazdasági felszerelések, szekerek, vetőgép, a hintó roncsai jelennek meg szemem előtt. Meg az is, hogy nagyszüleim mindezek ellenére, sorsukat a jó Istenre bízva emelt fejjel, büszkén viselték! Utódokként mi is büszkén mondhatjuk, hogy az általuk még képviselt – sok száz év alatt kialakult – paraszti mentalitást, szorgalmat, életszemléletet és a jövőbe, az utódokba vetett hitet tovább örökítették gyermekeikben, unokáikban… Megőriztem nagyszüleim padlásán még kamaszkoromban összegyűjtött néhány „néprajzilag is érdekes” eszközt, tárgyat:

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

dédnagymamám rokkáját, az orsón az utolsó kenderfonállal, a famozsarat, a lószerszám (zabla) egy-egy darabját, a hintó vasalatát, apám szerszámai között pedig nagyapám ácsfúróját, libellás fa vízmértékét, furdancsát, cigányfúróit… a paraszti és az iparos múlt tárgyi emlékeit… Nagymama a nagypapa halála után Juci nénivel élt a Szent László utca 57. alatti házukban, telente Pesten volt nálunk a Karácsony körüli időben. Emlékszem egész nap olvasott és szellemileg teljesen friss volt. 96 évesen már egyre gyengébb volt, utolsó hónapjaiban ágynak esett. 1981-ben halt meg végelgyengülésben – éppen Halottak napja előtt. Juci néni, még nagymama kérésére – ünnepi kalácsot, beiglit sütött, de mire az kisült volna, nagymama elaludt… Juci néni, a leánya is 96 évet élt, és hasonlóan végelgyengülésben halt meg! Ezután a ház elárvult, az utódok közül mindenki Budapesten él már, nem maradt lakója… Az „utolsó battai bíró” házát ezután – mint anyai örökségünket – unokatestvéreimmel együtt eladtuk. Nagypapa „Bíró Gyuri bácsi” háza remélem egyszer egy emléktáblát megérdemel majd az utókortól! Hiszen nem is régen szó volt róla, hogy a katolikus templommal és Óvárosi Kultúrházzal szemben, a plébánia mellett faluháznak megvennék – Isten engem úgy segéljen – legyen belőle valamikor valami!

Szüleim és családunk

Szüleim, Buzay József (1911-2003) és Tóth Anna (19182010) a háború végét követően, 1945 decemberében házasodtak össze. Buzadics nagyapám nagyon sokáig ellenezte és akadályozta házasságukat, azt mindenféle feltételhez kötötte. Egyéves próbaidőt is megszabott, ami alatt nem találkozhattak és nem is beszélhettek egymással.

a BUZAY CSA L Á D

Úgy látszik, a már nagypolgárivá vált pesti vállalkozónak alacsony rendű volt a parasztlány menye, előkelőbb „úrilányt” választott volna inkább a fiának. Milyen könnyen elfelejtették akkoriban is, akik szegény sorból verekedték fel magukat, hogy honnan jöttek – legalábbis az érdek és az új társadalmi kapcsolatok ezt diktálták.

Szüleim fiatal házasokként (1946)

Szüleim végül is kiállták a próbát, hosszú levelezésük is regénybe illő lehetne, és végük összeházasodhattak. Házasságukból hat gyermekük született, de sajnos 1946-48 között három csecsemő koraszülöttként, néhány naposan meghalt. Én – Buzay József – 1950-ben, Annamária húgom 1952-ben és Ilona húgom 1953-ban már egészségesen megszülettünk és felnevelkedtünk. Így most is hárman vagyunk testvérek, és hármunk családjában „focicsapatnyi”, 11 unoka is született. Ha még élnének, most már 14 dédunokájuk is lenne.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Családunk a Budapest VIII. kerületi Kálvária tér 23. számú házban lakott, mely korábban nagyapám tulajdona volt, szerencsére az államosításkor szüleim mint bérlők megmaradhattak a lakásban. Két házzal odébb, a 21-ben lakott Buzay nagymamám Marcsi lányával.

ABuzay család 1962-körül Pesten

Édesanyámnak, amikor velem várandós volt, orvosa tanácsára az utolsó négy hónapban végig feküdnie kellett. Ezért nővére, Juci néni végig vele volt ezalatt és segített neki, ápolta. Ez a mindenkinek segítés szerencsére jellemző volt a családban, anyu is segítette testvéreit – főleg a gyerekeik pesti iskolázása alatt. Itt nőttünk fel a Józsefvárosban, ami akkor még nem a mai „nyócker” volt, hanem iparosok, parasztgazdálkodók által lakott kispolgári környék. A szomszéd házban van ma is a „Jó Pásztor Kápolna” ahova családunk templomba járt. Itt voltunk első áldozók, itt ministráltam – akkor még latin volt a mise nyelve – szinte még most is fújom a „suscipiat-ot”… Később a püspök a Józsefvárosi Plébánia templomban bérmált meg. A Dankó

a BUZAY CSA L Á D

utca, Magdolna utca a körmenetek útvonala volt, az ablakokban gyertyák égtek – nem úgy mint most. Akkoriban a Baross utcán még villamos járt, 1955-től lett helyette trolibusz. Azóta az egész környék megváltozott, rá sem lehet ismerni. A Baross utcában keresztben még egyérintőt is játszottunk rongyfocival, szegélytől szegélyig, olyan kicsi volt a forgalom – ma azt sem tudják mi volt a rongyfoci, régi harisnyából, fűrészpor kitöméssel magunk varrtuk. A Dugonics utcai általános fiú- és leányiskolában jártuk ki a nyolc osztályt. Én 1956. szeptemberében iratkoztam be, októberben az iskola kapuja előtt a szemem láttára égették a nagyobb fiúk az orosz tankönyveket! Unokanővérem, Tóth Marika ekkor a Csobánc utcai gimnáziumba járt, és nálunk lakott 1955-56-ban. Anyu nagyon megrémült, amikor október 23. utáni napokban Marika kiszökött „nézelődni” a Köztársaság térre, de végül sikerült őt megtalálniuk, nem esett baja. Az (ellen) forradalmat otthon a légó-pincében éltük át, pric�cseken, ágyakon. A pince másik ágában töltötték szemem előtt a benzines palackokat. A házunk előtt a Baross utcán kockakőből barrikád épült, a Dankó utcát egy felborított troli zárta le. Az időközi tűzszünet idején ablakunk alatt vonultak az orosz tankok, hátsó részükön holttestekkel. Érdekes véletlenre emlékszem, apu is és anyu is vett egy-egy kétkilós kenyeret, és nagypapa is beállított két kosár élelemmel és egy hízott kacsával Battáról! Így a megszállás alatt sem éhezett a család az óvóhely pincében. November 4-én, vasárnap hajnalban a visszatérő orosz csapatok tankokkal megszállták a Kálvária teret, és miközben a Köztársaság teret lőtték, a házunk is belövést kapott – erre ébredtünk és menekültünk le a pincébe.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A Kádár-rendszerben szegények voltunk, de lassan normalizálódott a városokban a helyzet, javult az ellátás, már nem volt jegyrendszer. Viszont a kisvárosias környék lassan átalakult, egyre több műhely szűnt meg, eltűntek a sváb földművesek is az Illés és Kálvária utcából, ahol még korábban tehenet is tartottak, tejet lehetett venni. Nagy játszótér volt nekem a Kálvária (akkor még Kulich Gyula) tér és a nagymamám kertes háza, ahol nagyapám régi műhelyeit egy kádár mester bérelte. Tele volt az udvar feneketlen hordókkal, kitűnő bujócskázó és nyilazó hely volt – amíg majdnem kilőttem Genczinger Misi osztálytársam szemét. Akkora verést, mint akkor, sosem kaptam apámtól. Az általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam, ezért aztán a nyolcadik után fel is vettek az Ybl Miklós Építőipari Technikumba – a régi M. Kir. Felső épitőipari iskola utódjába. Szakmai szempontból a legtöbbet itt kaptam kitűnő és szigorú technikumi tanáraimtól, 1968-ban érettségiztem. Ezt emlegettük nemrég, 50. érettségi találkozónkon is. A technikum után előfelvételisként egy évig katona voltam, majd a Budapesti Műszaki Egyetem Magasépítőmérnöki Karra jártam öt éven át, ahol 1974-ben végeztem okleveles építőmérnökként. Anyu gyerekkorunkban otthon volt velünk, de végül munkát keresett, hogy a családi költségvetést kipótolja. A MŰTEX vállalatnál lett bedolgozó 1959-1962-ig. Esténként az egész család besegített a munkába, legyen az babaruha varrás utáni szál-levágás, játékbabák kitömése, fogkrémes kupakba a parafa tömítés behelyezése. Édesanyám apai unokanővére, Szalay Mária nálunk lakott néhány évig és 1963 tavaszán halt meg. Ezután Csiszér Jutka unokanővérem lakott nálunk, amíg gimnáziumba, egyetemre járt.

a BUZAY CSA L Á D

Anyu 1963-ban főállásban elhelyezkedett a Postán, három műszak mellett minden nap főzött ránk, ellátta a családot és csak azután ment már nyugdíjba amikor elvégeztem az egyetemet. Emberfeletti munkát végzett, minden zokszó nélkül és mindig vidáman optimistán. Apuval is egyre több gondja volt amikor az ő látása romlott, egyre idegesebb, türelmetlenebb lett. Felnőtt fejjel tudom én is megbecsülni és értékelni amit értünk tettek, nehéz küzdelmes életük során!

Egyetemi ballagásom után (1974)

A technikumi nyarakon kőműves gyakorlaton voltunk, és később is dolgoztam egy-egy nyári hónapot Battán segédmunkás – kőművesként Bognár Jóska bácsi kőműves mesternél. Sok kis battai nyaralón, lakóházon dolgoztam együtt Sinkó Árpival, Sebestyén Jostival és másokkal. Anyagilag is, emberileg is sokat jelentett ez a fizikai munka – azóta is tudom hogyan kell a munkásemberek között viselkedni. Később építésvezetőként

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

sem lehetett ezért „eladni”! Mert amúgy a „táskás embert” mindig megkritizálták. A zsebpénzemet rajzolással is gyűjtögettem, édesapámnak előbb csak a szalmiákszagú fénymásolatos terveit festettem ki 5 példányban, majd a rajzokat is én készítettem, miután apuval a helyszínt felmértük, a megrendelővel megbeszéltük a feladatot. Ebbe úgy belejöttem, hogy az egyetem alatt már „alá is írtam” a terveket. Az egyetemen tanáraim mindjárt az első évtől bevontak saját egyetemi munkáikba, ez is jó kereseti lehetőség volt. Mint technikusok, szakmailag a gimnáziumi kollégák előtt jártunk, és gyorsan dolgoztunk. De a matekkal, szilárdságtannal és a differenciál egyenletekkel viszont nekünk kellett felkötni a gatyánkat! A nyarak és telek meghatározóak voltak egész fiatalságom idején, amikor az iskola után Battára jöttünk nyaralni a nagyszülőkhöz, 1960-körül nagypapa présházát nyárra kimeszelték és berendezték nekünk „nyaralónak”, ahol a sarokban még a kotlós kotkodácsolt és a hombárban volt a búza. Tóth nagypapát nagyon szerettem, nyaranta ha lehetett, mellette voltam. Reggelente és este vizet kellett húzni a kútból az itatáshoz, és kiönteni a vályúba – ez nem is volt könnyű feladat amikor 5-6 lovat, tehenet, borjút és csikót kellett megitatni. Néha lovat fürdettünk a „Hangyánál” (ahol ma a rév van), vagy lovat vezettem, amikor a kukoricát kellett ekével tölteni, aratásnál kötelet terítettem, vagy betakarításkor a kepék alatti egereket kellett vesszővel „ártalmatlanítani” – majd zacskószámra hazavinni a macskáknak. Úgy jártam meztélláb a tarlón a nyár végén, mintha cipő lett volna rajtam! Ezek a nyári emlékek nekem mint egy kis pesti srácnak, egész életre szóló élményt jelentettek! Meg a dunai pecázások – nagypapa istállójának meszelt falán hemzsegtek a legyek, ebből egy gyufaskatulyával megfogni percek kérdése volt csak. Utána a gombostűből

a BUZAY CSA L Á D

hajlított horoggal, cérnával és nádszállal készült pecámmal egy locsolókannányi snecit lehetett egy délelőttnyi idő alatt fogni. Egy részét paprikás lisztben megsütötte a nagymama, a többit a favágó tőkén baltával felaprította a kacsáknak… Akkoriban, amíg szüleim dolgoztak, a nyári szünet elején nagymama, nagypapa gondjaira voltunk bízva. Unokatestvéreimmel és a szomszéd gyerekekkel voltunk nap közben, szinte csak ebédelni, vacsorára mentünk haza. Az első napok alatt többnyire persze jól leégtünk – nagymama kenegethette a hátunkat aludttejjel! Nagypapának talán még gyerekkoromban kerülhettem én is közel a szívéhez, mert mikor katonaként egyszer meglátogattam, nekem ajándékozta jegygyűrűjét! Miután leszereltem 1969-ben, a szüret után halt meg agyvérzésben – amilyen az akkori orvosi „ellátás” volt. Az 1960-as évek elején nagymama a Kossuth utcai háztáji földjéből 600-600 négyszögölnyi telket adott két lányának ajándékba. Anyu telkét gyümölcsfákkal ültettük be a nagypapával, és közben még kukorica is termett rajta. Mivel akkor még nem volt kutunk, naponta 1-1 vödör vízzel kellett megöntöznöm a facsemetéket – ehhez a vizet persze csak a Kis-Dunáról lehetett hoznom! Nem volt mese, dolgozni kellett a 10-12 éves gyereknek is. Persze akkoriban WC sem volt még a telken – egy rossz, ülőlap nélküli „Thonet” szék volt az ülőke, minden nap máshova ásott gödör fölé lett telepítve a kukoricasorok között. Végül ezen a telken szüleim 1963-65 között kis nyaralót építettek fel „házilagos” kivitelezésben, apu unokatestvérének, Vlkovszky Karcsi bácsi kőműves mesternek és keresztanyám, Marcsi férjének, Horváth Jóska bácsinak a segítségével. A budapesti Kálvária tér 21. alatti házat ugyanis ekkor vette meg a

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Posta nagymamámtól, aputól és Marcsitól, és egy bérházat épített a helyén, ennek apámra eső negyedrészét tudták a nyaralóépítésre fordítani. Az építkezésben én is részt vettem alapárok és meszesgödör ásással. A vakoláshoz az éles szemű finom homokot az akkori Kis-Duna meredek partjából bányásztuk ki VlkovszkyLacival – Karcsi bácsi unokájával. Talán 1-2 forintot kaptunk is egy talicska homokért, amit a mély gödörböl kellett kitermelnünk, felhúzni a partoldalon és haza talicskázni. Nagy halom homokot termeltünk, de legalább ezt sem kellett megvásárolni!

A család az épülő battai nyaraló előtt (1963)

Ezután minden szabadidőt itt a nyaralóban töltött a család, kamaszkorunk legszebb nyarait. Ekkor már épült az Erőmű, és a Kis-Duna helyét elfoglalta a „sóderhegy”, melyről a leugrálás a Duna vizébe a legjobb élvezetet jelentette. Sok osztálytársunk jött le a nyáron és nagy bandázások voltak battai barátainkkal, Györei Jancsival, Gaál Zolival és Ágival.

a BUZAY CSA L Á D

Az egyetem elvégzése után 1974. szeptemberétől első százhalombattai munkahelyem a Városi Tanács műszaki osztályán volt. Előtte már megvolt az állásom egy tanárom által ajánlott építőipari vállalatnál, amikor apu unokatestvére, Udvardi Jani bácsi – aki tanácstag volt – üzent, hogy Ferenczi Illés tanácselnök-helyettes mérnököt keres a battai műszaki irodára. Még egy későbbi bérlakás lehetőségét is felvetették… Így lett első munkahelyem az akkori Tanácsházban – a korábbi Bíró kúria – mai „Matrica” Múzeum épületében. Lassan beletanultam a hivatali munkába is és a KKÜ (SZÁKOM Kft. elődjének) kivitelezési munkáival is kapcsolatom lett, majd mikor műszaki irodavezetőnek kineveztek, a szakmai felügyeletük is munkám részévé vált. Akkor „terveztem” és irányítottam az Erőmű út Szent László utcáig tartó járda és a vízelvezetési munka kivitelezését. A temetőben a régi ravatalozó épület bővítése, korszerűsítése is akkor készült. Ekkor találkoztam a temetőben azzal a lélektelen „posztkommunista” barbársággal, ahogy a régi köztemetőt felszámolták az új parcellázás érdekében ahelyett, hogy már akkor új területtel bővítették volna. A Duna felőli teljes régi szerb és magyar temetőrészt eldózerolták, de előbb a sírkövekről a keresztet valaki barbár módon leverte! A KKÜ dolgozóival én válogattattam ki a többnyire szerb sírköveket, és állíttattam fel sorban a temető bejárati útjának bal oldalán, Tóth András ősöm vörösmárvány sírkövének darabjait nagyszüleim szedték össze ekkor, és őrizték a Csiszér-sír mellett. 1997-után egy pilösvörösvári kőfaragó mesterrel aztán restauráltattam a sírkövet – az eltűnt keresztrészt és egy másik hiányzó darabot pótolták – majd a Marinkacsa dédszülők sírköve mellé helyeztettem el. Azóta ebben a sorban vannak szüleink sírjai is.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Első házasságom kezdetén még Budapesten, a szüleimnél laktunk. Vonattal ingáztam Battára, majd amikor 1978-ban lakást kaptam, Battára költöztünk az Eötvös utcába. 1979-ig dolgoztam Battán a Tanácsnál, ezalatt a városépítés, településrendezés, az úthálózat bővítése, hidak építése is feladataim közé tartozott az építéshatósági munka mellett. Ez egyre több idegességgel, feszültséggel járt, ezért újabb más jellegű kihívást, építésszakmai, kivitelező munkát kerestem. Így kerültem a Fővárosi 1. sz. Építőipari Vállalathoz. Itt előbb fejlesztő mérnök voltam két évig, majd építésvezető lettem – így persze most Pestre kellett ingáznom, amíg kocsim nem lett. Ezt követően a vállalat által alapított Team Pannon kivitelező Kft. ügyvezetője voltam 1989-től, sok szép munka után Berlinben is dolgoztunk négy évig. A kivitelezői évek alatt a kőműves mestervizsgát is letettem! A szabályok fintora, hogy hiába volt mérnöki diplomám, ha önálló vállalkozásba akartam fogni, mestervizsga kellett! Ez jól is jött, mert egy rövid ideig egyéni vállalkozó is voltam. Ancsi húgom a gimnázium után fényképésznek tanult, majd szakoktató lett. Miután férjhez ment Hajdu Andráshoz, két fiúgyermekük született, András és Péter. Sajnos elég korán megözvegyült, és most nemrég pedagógusként ment nyugdíjba. Azóta András keresztfiamnak is három fia van már. Ili húgom a gimi után az orvosi egyetemet végezte el, és férjhez ment Sapszon Istvánhoz. Hat gyermekük született: Bálint, Zsófi, Ági, Anna, Orsi és Gergő. Szép családjukban nemsokára már 10 unokájuk lesz! Ili még mindig praktizál és nagy családját menedzseli! Én vagyok egyedüli a családból, aki ragaszkodtam Százhalombattához – itt dolgoztam és itt is laktam. Miután édesanyám a 600 négyszögöles kertből Anna húgomnak és nekem is 150150 négyszögölet ajándékozott, egyre inkább a saját családi ház

a BUZAY CSA L Á D

építése kezdett foglalkoztatni. 1984-ben neki is fogtam, ezért előtte anyutól még 100 négyszögölet kaptam, hogy elég hely legyen az új háznak. Szüleim nyugdíjas korukban egyre több időt töltöttek itt Battán a nyaralóban, nagyon szerették a kertet, a dunai levegőt… egyre nehezebben viselték el a budapesti zajt, az egyre szlömösödő környéket, a lakóházukba költöző több mihaszna, összeférhetetlen ember szomszédságát.

Szüleim 50. házassági évfordulója 1995.

A régi pesti lakás megmaradt azonban a nagy családi ünnepek helyszíne, a Húsvétot, a Karácsonyt mindig együtt töltöttük, még édesapám halála után is. Édesapám 2003-ban halt meg 92 éves korában, halála után anyu végleg egyedül maradt a pesti lakásban. Ezért a régi, a szomszédomban álló nyaralónkat komfortossá alakítottam ré-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

szére, így ezután állandóan itt lakott mellettünk. Nagymama halála után ő is mindig megsütötte a beiglit édesanyja utolsó kívánsága szerint Húsvétkor, Karácsonykor és Halottak napjára de már csak nekünk, gyerekeinek és unokáinak az örömére. Édesanyám a hatvanadik születésnapom megünneplésén még ott volt velünk, de néhány héttel azután meghalt – apuval egyidős korában – 92 évesen! Testvéreim és családjuk nagy része is Budapesten lakik, de a régi Anna-napokat még Battán ünnepeljük meg az egymással szomszédos régi nyaralóban és a családi házamban. A Józsefnap megünneplése is megmaradt a családi összejövetelek hagyományos alkalmának, csak már én vagyok az idős József és fiam a fiatalabb. Néhány éve a pesti lakástól is megváltunk, üresen állt, már semmi nem kötött minket oda… Gyermekkorom emlékeinek helyszíneit így hagytuk el végleg!

Családom

A rendszerváltozás az én életemet is alaposan megváltoztatta, első feleségemtől elváltam és Anikó lányom 1989. évi megszületése után újra megnősültem. A családi házat már második feleségemmel (született Snóbl) Gyöngyivel fejeztük be teljesen, miután 1990-ben visszaköltöztünk az általam épített házba: két gyermekünkkel, Rádler Csaba nevelt fiammal és Anikó újszülött lányommal. 1991-ben azután megszületett József fiam is, Buzay néven a harmadik, de Józsefnek már az ötödik! Boldog és kiegyensúlyozott családi életemhez az is hozzájárult, hogy újra helyben dolgozhattam 1993 után mint egyéni vállalkozó, kivitelezőként és tervezőként. Még arra is volt energiám, hogy részt vegyek az új demokratikus rend kialakításában, szervezésében, mert 1990-től 1998-ig képviselőjévé választott

a BUZAY CSA L Á D

az Óváros, és Százhalombatta Önkormányzatában aktív részese lehettem a városfejlesztésnek. 1994-től a SZÁKOM Kft ügyvezetőjének választottak, és ebben a beosztásban voltam 15 éven keresztül. Innen a már korábban megalapított és működő saját tervezőcégünkhöz tértem vissza, és innen mentem nyugdíjba is. Azóta – de az elmúlt években nagyon aktív – elfoglalt nyugdíjasként dolgozom. Gyermekeink is felnőttek, sikeresen saját pályát kezdtek. Csabi fiunk elvégezte a Budapesti Kommunkációs Főiskolát. Anikó lányunk a Magyar Kórusiskolai előzmények után a Pénzügyi és Számviteli főiskolán diplomázott, angol szaknyelvű könyvelőkénet egy nemzetközi cégnél dolgozik.

Egyházi esküvőnk a családdal és barátokkal (1990. július 21.)

Jocó fiam tavaly végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen mint építészmérnök. Így ő is elődeink nyomába lépett, folytatja az építész szakmát és tervezőként már bedolgozik a családi cégbe is. Az „építész + József ” hagyomány tovább él családomban,

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

ha látják a Buzadics – Buzay ősök, remélem büszkék rá, hogy van folytatása munkájuknak.

2017. október 23., „Pro Urbe” kitüntetést kaptam

Csabi fiamnál végre van már egy unokám is, a most öt éves Adél, új színt, élénkséget hozva az amúgy sem álmosítóan nyugodt életünkbe! Eddigi építész és lokálpatrióta munkámat, életpályámat tavaly nagy kitüntetéssel ismerte el és jutalmazta Százhalombatta Város Önkormányzata, érdemesnek tartott a „Pro Urbe” díjra!

A CSU PICS CSA L Á D

„Családom tagjai hétköznapi, becsületes, hús-vér, esendő, ámde nagyon erős emberek voltak”

A Csupics család Csupics Katalin

Amikor fölhívott a Szávi (Sándorovics Erzsi), és elmondta mire készültök, a feladat számomra megoldhatatlan tűnt. Az első reakcióm az volt, hogy ehhez a témához igen csekély ismereteim miatt, érdemben, biztos, hogy nem tudok hozzászólni. Aztán ahogy teltek a napok egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy gondolataim még a szokottnál is sűrűbben kalandoznak el a régmúltban, és még a szokottnál is többet gondolok azon szeretteimre, akik ma már sajnos nem lehetnek velünk.

Nagy nehezen összeszedtem magam, megmártózva egy-egy személy, esemény, hangulat bűvkörében, és nekirugaszkodtam az írásnak. Mint egy mementó-szerű tisztelgésként elhatároztam, hogy elmondom a családomról azt a keveset, amit tudok, és azt, hogy honnan jöttünk mi szerbek Battára? Sajnos nem tudom, mint ahogy szerintem a battaiak közül talán senki sem. Amikor erről a szüleimet kérdeztük, bizonytalan válaszokat kaptunk. Szerintük talán Montenegróból, vagy Bosznia-Hercegovinából menekültek az őseink valamikor a 17. században, a török mészárlások elől, kutatva azokat a helyeket, amelyek hasonlítottak elhagyott otthonunkhoz. Vízparti, hegyekkel körülölelt vidéket kerestek, hasonlót ahhoz, amit kénytelenek voltak magunk mögött hagyni, esélyt adva ezzel a túlélésre.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Ma sem tudom eldönteni, hogy nagyszüleink, és szüleink valóban ilyen kevés tudással rendelkeztek-e, vagy egyszerűen csak nem merték elmondani az erre vonatkozó ismereteiket. Talán féltek, vagy esetleg így akartak óvni, védeni bennünket, és persze magukat is valamifajta estleges megtorlástól. Sosem derült ki.

A régi falusi fiúk Csupics Izsák, Csupics Nikola Kozárovics Tómó

Ami a Csupics-ágat illeti, családunk Dunapenteléről költözött Százhalombattára. Apai nagypapám, Csupics György, „Tatáty” bácsi. A legendárium szerint szép szál, huncut szemű, gyönyörű hangú, bohém férfi volt, aki néhány hold földdel és nagyon jó kiállással, igazán, partiképes, fiatalembernek számított. Abban az időben a párválasztást, családalapítást nagymértékben motiválta a vagyonegyesítés. Nagyapám házasságot kötött Radován Jevroszimával ( Jévró nénivel), a nagymamámmal. A frigy gyümölcseként 3 fiuk született: Demeter (Mitrus), Sztankó, és Miklós (Nikola) Tatáty nagyapámnak gyönyörű hangját „messze-földön” ismerték. Eljutott a híre Tolnától Baranyáig. A battai görögkeleti

A CSU PICS CSA L Á D

templom őrzi veretes hangját, ahol élete végéig kántorként tevékenykedett. Szívhez, lélekhez szólóan, igaz átéléssel végezte feladatát, amelyet nagyon komolyan vett. Nem volt rest lovaskocsiba ülni, akár három napon át utazni, pl. Medináig kocsikázni egy-egy szerb ünnep, vagy búcsú alkalmával, teljesíteni munkáját a vidéki templomokban, és persze az azt követő mulatságokban, a helyi hívek, szépasszonyok, és leányok, igaz örömére! Túl sok személyes élményem vele kapcsolatban sajnos nincs. Talán 7-8 éves lehettem, amikor egy szörnyű éjszakán valakik éjjel bekopogva az ablakunkon, felébresztették a szüleimet, hogy gyorsan menjenek a vasútállomásra, mert a nagypapát elütötte egy vonat. Az élet, a nagy rendező ezúttal sem tétlenkedett, vagy talán a sors fintora, ma sem tudom. Történt ugyanis, hogy Szigetcsépen meghalt egy nagyon kedves ismerőse, és ő Kiril bácsival, a legjobb barátjával elutazott a temetésére. Úgy mesélték, a temetés utáni halotti tor még a szokottnál is hosszabbra sikeredett, a rossz nyelvek szerint, még egy-egy nóta is felcsendült, mert mint tudjuk: sírva vigad a szerb is, nem csak a magyar, és emiatt épphogy elérték az utolsó vonatot. Nagypapa az egyik szemére nagyon rosszul látott, leszállás közben nem vette észre a szembejövő vonat érkezését, a szerelvény maga alá sodorta, és életét vesztette a síneken. Kiril bácsi, a barátja nem sokkal nagyapám halála után ment el. Állítólag olyan önvád emésztette, mert nem volt képes elrántani a nagypapát a vonat elől, amit nem tudott feldolgozni. Igaz barát volt. Jévró nagymamámról, Májkoról talán kicsit több emlékem van. Érdekes, összetett személyiség volt. Nagydarab, robusztus, inkább rosszkedvű, keserű asszonyra emlékszem, akit ritkán láttam nevetni. Nem volt könnyű élete, négy férfiről gondoskodni egy akkori szerényen felszerelt falusi háztartásban, egy bohém

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

férj mellett, nem lehetett egyszerű feladat. Állandó, nekünk, gyerekek számára érthetetlen hangulatváltásai voltak, ma talán depressziónak gondolnám, ami neki is és a környezetének is kemény terhet jelentett.

Esküvői násznép a templomban. Rokonok, ismerősök

Jókedvűnek szinte csak akkor láttam, amikor a barátnőivel töltötte az idejét. Akkor felszabadultan, nevetgélve sztorizott. Jövedelme kiegészítéseként furfangos pénzkeresési formákat talált ki. Elképzeléseit szigorúan meg is valósította, apáink bánatos, sűrű felháborodására, vagy talán épp azért. Szinte hetente ment fel Pestre, ahol titkos beszerzési forrásokat keresve, különböző női holmikat, ruhákat vett, cserélt, árult. Otthonában pirított szotyolát mért poharanként. Gyuri unokabátyám volt az anyagbeszerző, Budapestről hozta az „árut” folyamatosan. Ez a tevékenysége számomra azért volt figyelemre méltó, mert nekünk, unokáknak is pénzért adta a magot, kedvezmény nélkül. Ez nem jelenti azt, hogy irigy lett volna, részéről ez csupán praktikus döntés volt, hiszen hét unoka elköpködte volna a hasznot!

A CSU PICS CSA L Á D

Amikor mi gyerekek voltunk, akkoriban indult az erőmű építése. Májkóval nyáron szinte minden délután kimentünk egy púpozott ruháskosár főtt kukoricával, és eladtuk jó pénzért a munkásoknak. Remek üzleti érzékkel engem és Ancsa unokahúgomat vitte magával, mint árva gyerekeket, csalinak. Én már akkor is finoman szólva, erős külsővel bírtam, az én feladatom az volt, hogy a kosár mögött guggolva segítsek, nehogy bárkinek is gyanús legyen az árva gyermeket meghazudtoló külsőm. Ancsa magas, nagy fekete szemű, hajszálvékony kislány volt, tökéletes alany a felnőttek megnyeréséhez. A kukorica pillanatok alatt elfogyott. Tömött pénztárcával, boldogan tértünk haza. Ezeket az „üzleti” sikereket ősszel áldomás követte. Ös�szeszedte az unokáit, libát, süteményt sütött és ellátott minket mindenféle földi jóval. A vacsora után mi lányok szépen felöltöztettük, masnit kötöttünk a hajába, és ő percek alatt egy „dívává” változva, divatos kuplékat, operettdalokat énekelt nekünk, a közönségnek. Egyszer úgy belemelegedtünk a mulatságba, hogy utána mindnyájan a fogsorát kerestük az asztal alatt, ami kiesett a szájából a nagy kavalkádban. Aztán hirtelen megbetegedett. Besárgult, kórházba vitték epekő gyanújával. Megműtötték, és kiderült, hogy májrákja van. Miután hazahozták a kórházból, a fiai, menyei felváltva vigyáztak rá. Minden éjjel nála aludt valaki, mi is Ancsával. Soha nem hagytuk magára. Mi akkor tizenéves lányok voltunk, de még gyerekek, természetesnek tartottuk, eszünkbe se jutott félni. Ezt ma már nagyon nehéz elképzelni. Egyik nap az ablaka előtt elsétált egy általunk is jól ismert falusi szerb bácsi. Nagymama kemény kínok közepette próbált felülni az ágyban, hogy jobban lássa. Döbbenten láttuk, hogy könnyek csorognak az arcán. Elsiratta élete nagy szerelmét, és az életét. Nem sokkal utána halt meg, 68 éves volt.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Mitrus nagybátyám, elsőszülött fiuk érdeklődését leginkább a könyvek töltötték ki. Tanulni akart, mert tanító akart lenni. Ebbéli vágya szülei részéről meghallgatásra talált. Tanító, majd később iskolaigazgató lett. Ercsiben dolgozott a nyugdíjaztatásáig. Elhivatottsága élete végéig kitartott. A könyvek mellett természetesen nagyon szerette a gyerekeket, persze minket is, és mi is őt. Egy tőlünk messzebb eső buszmegálló mellett laktak, de mi a testvéremmel a buszhoz előbb indulva mindig a hosszabb utat választottuk, mert ilyenkor, menetrendszerűen behívott magukhoz, és ellátott bennünket mindenféle finomsággal. A mi kis közösségünkben ő jelentette a kovászt. Fontos volt számára a faluban élő szerbek egyben tartása, összekovácsolása, hagyományaink megtartása. Magyar barátokat is bevonva, sűrűn szervezett egy-egy buszos kirándulást Budapestre és vidéki városokba egy-egy nevezetességhez, vagy éppen gyógyfürdőbe. A busz mindig tömve volt. Az időseknek legalább egy kicsit kitágult a világ. Maguktól biztosan nem jutottak volna el ezekre a helyekre. Ma már sajnos nincs követője, senki sem vette át a stafétabotot. Nagy kár! Ennyire megváltoztunk volna? A szép garai nádszálkisasszonyt, Bábity Máriát (Nína) vette feleségül, aki mindenkit elbűvölt, még a falusi asszonyokat is – ami nagy szó – gyönyörű tánctudásával és légies szépségével. Három gyermekük született: Gyuri, Ancsa, és Angéla. Ancsa és Gyuri a faluban élnek. Angélát a szerelem Lórévig repítette, ma is ott él a családjával. Mitrus nagybátyám életének volt egy nagyon sötét időszaka. Az ötvenes években Tito „láncos-kutya” idején, mint ahogy az akkoriban sajnos előfordult, koholt vádak alapján elítélték, és börtönbe zárták. Egy pici gyermeke maradt itthon, komoly megpróbáltatások elé állítva fiatal feleségét és a családot, akik kitartóan, bizakodva, mindenben helytállva várták őt haza. Hazatérésében biztosak voltak. Három év után engedték ki, bete-

A CSU PICS CSA L Á D

gen csontsoványra fogyva. A legrosszabbtól ugyan megmenekült, de ezeket az éveket sosem heverte ki. Szép, magas, fekete férfi volt, vastag sűrű, fekete szemöldökkel, és szép nagy fekete szemekkel. Ezek a nagy fekete szemek mindig tele voltak szomorúsággal, és soha fel nem tett kérdésekkel. Azóta sem láttam annyi szabadjára engedett, és erőltetve, leplezni igyekvő könnyet senki szemében. Már jó ideje mind a ketten a battai temetőben alusszák örök álmukat.

Én ülök édesanyám Nedelkovics Szeranfila mellett, a másik oldalon nővérem Marija és édesanyám testére Risztáná (Rica)

Nikola nagybátyám, a legkisebb fiú gyerekkori álmairól semminemű ismeretem nincs. Annyit tudok, hogy a szülők papnak szánták. Pénzt, energiát nem kímélve, minden reggel lovaskocsival szállították a vasútra, hogy időben érjen a papneveldébe. Délután ugyanez volt a menetrend hazafelé. Útközben azonban annyi érdekességgel találkozott, hogy ritkán jutott el az iskoláig. Őt inkább az élet napos oldala érdekelte, az iskolának hamar búcsút intett, szülei nagy bánatára. Egy ideig a mező-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

gazdaságban dolgozott, majd később sikeres vállalkozása lett az erőműben, ahol szigeteléssel foglalkozott. Aztán megismerte Juci nénit, Simon Júliát, s mint ahogy az lenni szokott, összeházasodtak. Juci néni feltűnése a családban – lévén tanult nő – pillanatnyi zavart okozott. Nem tudták, hogy viszonyuljanak hozzá, hogy kezeljék ezt a helyzetet. Egy tanult nő státusza akkoriban még nem volt tisztázott. Aztán rövid idő alatt helyreállt a rend. Kölcsönösen megtörtént az elfogadás, és a befogadás is. Hamarosan megszületett első fiuk, Péter, aki az újtelepen él családjával, majd jött Sztani, ő a faluban lakik. Nikolát a munkája rendszerint vidékre szólította, csak hétvégeken járt haza, így a családra váró összes feladat Juci nénire hárult. Masszívan állta a sarat, úgy mondták. Nikola mindig azt az érzést keltette bennünk, mint aki éppen most lépett ki egy divatlapból. Remek külsejéhez páratlan humor is társult. Sűrűn hallottam a falusi asszonyoktól, „ez a Nikola, olyan mint egy olasz filmsztár, Ő aztán tudja, mitű döglik a légy” – jelentsen ez bármit is. Tény, hogy a szebbik nem nagy rajongója volt, és azt hiszem, ezt a tulajdonságát élete végéig megőrizte. Juci nénivel útjaik idős korukban sajnos szétváltak, de szerintem a lelkükben ők örökké egy pár maradtak. Nikola sajnos már a temető lakója, Juci néni még él hála az égnek, a faluban lakik, de már egy másik házban.

Édesapám, Csupics Sztankó nagyszüleim középső fiaként jött a világra, 1924. októberének végén. A pontos dátumot nem tudjuk, mert akkoriban az anyakönyveztetés Érden intéződött, és a bejegyzés napokkal a születése után történt. Október 30. lett beírva utólag, így hát ez a nap lett a születésnapja. Már kiskorában feltűnt a családnak különös rajongása a természet, a Duna, a föld és az állatok iránt. Egészen fiatalon tudta, kinek hol helyezkedik el a földje, ki mit termel rajta, vagy ép-

A CSU PICS CSA L Á D

pen hol lehet egy-egy üregi nyulat, fácánt elejteni. Állandóan a hegyet és a Dunát rótta, szabadságigénye az átlagosnál sokkalsokkal nagyobb volt. Jobban ismerte a battai és az érdi határt, mint a tenyerét. Aztán jött egy újabb „bolondéria”: a zene. Beleszeretett a tamburába. Nappali fárasztó felfedezéseit kisimította az esti zenélés. Elmondása szerint ez volt élete legszebb időszaka. Éjjel-nappal azt tehette, amit rajongásig szeretett. Idilli állapot. A zenélést nagyon szerette, de gyorsan rájött, hogy ez a tevékenység – legalábbis tamburán – nem egyszemélyes műfaj. Ez több ember közös öröme még több ember közös örömére. Hamarosan „bandát” alapított. Zenésztársai: Udvardi Károly bácsi, Dubecz Feri bácsi, Kővári Laci bácsi, Kozárovics Tomó (Szamóca) voltak. Húzták a talpalávalót, nem csak Battán, de a környező szerb településeken is. A zenélés az örömön kívül komoly bevételi forrást is jelentett. Hozadéka szinte kimeríthetetlen volt. A zenészek nagyon népszerűek voltak akkor is. A lányokat természetesen az ujjuk köré csavarták, egy-egy nóta elhúzatását külön borravalóval jutalmazták, ingyen vacsorát, italt, szállást kaptak, és ezek a szempontok azokban az időkben egyáltalán nem voltak elhanyagolhatóak. Nem csak mulatságokban zenéltek, akkor még javában tartott a némafilmek világa. Mozikba jártak, vidéken és Battán is ők adták a némafilmek alá a zenei aláfestést. Micsoda izgalmas idők! Aztán ahogy teltek az évek, szüleitől a lecke feladatott: zene, vagy egy „tisztességes” foglalkozás. Döntés elé kényszerült, ami, valljuk be kemény dolog. Hosszú idő után derül csak ki, jól tettük-e, vagy sem? Elengedve a zenélést, ő a „tisztességes” foglalkozást választotta. Az élet úgy hozta, hogy utolsó hónapjait velem töltötte Pilisszentlászlón. Egy gitárt adtam a kezébe, kérve, hogy játs�-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

szon nekem. Akkor vallotta be, hogy egyáltalán nem biztos akkori döntésében. Először tehát földműves lett, majd a Városi Tanács elnökhelyettese, később pedig az Érddel összevont érdi és battai TSZ elnökhelyettese. Elvhűsége az akkori rendszer iránt mindenki által ismert. Természetesen párttag is volt. Elhivatottsága, őszinte, elkötelezett, vállalható, gyakran kritikus ugyan, de részéről igaz cselekedet volt. Mindig nagyon fontosnak tartotta saját képzését, fejlesztését is. A „Foxi-Maxi” elvégzése után agrár-közgazdász diplomát szerzett, majd mezőgazdasági kormánybiztos lett. Szakmájában komoly sikereket ért el.

Édesanyám Bóró bácsi (Ivanov Boriszláv) mellett kólót táncolnak egy bálon

Az innovációt a mezőgazdaságban is fontosnak tartotta. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a fejlett nyugati országokban, Franciaországban, Finnországban, Hollandiában, végezhetett tanulmányokat. Az ott szerzett tudást, és tapasztalatot

A CSU PICS CSA L Á D

ügyesen ültette át a saját gazdaságukba, az itthoni viszonyokat, adottságokat figyelembe véve. Az emberekhez való viszonya, segítőkészsége, szakmai tudása, és sikerei tagadhatatlanok. Nyolcvankilenc éves volt, amikor számára bevégeztetett. Utolsó kérésének teljesítése unokáihoz, Alexander fiamhoz és Mirkó unokaöcsémhez szólt. Kérte őket, hogy hamvait szórják szeretett Dunájába egy csónakból, de a csónakban csak ők ketten lehetnek, rajtuk kívül senki sem vehet részt a szertartáson. A csónak a téglagyártól indult és a házunk előtt állt meg, ahol unokái szétszórták hamvait, visszaadva Őt imádott Dunájának és a végtelen természetnek. Boldogsággal tölt el, hogy élete utolsó hónapjait, kivéve néhány napot, a közvetlen közelében, Vele tölthettem.

Édesanyám, Nedelkovics Szeranfila 1918. június 18-án született Százhalombattán. Szegény, bolgárkertészettel foglalkozó hatgyermekes család első leánygyermekeként jött a világra, pontosan 100 évvel ezelőtt. Csupa tűz, csupa temperamentum, egy energiabomba, száz százalék spiritusz! Azt, hogy energiáit kitől örökölte, honnan merítette, elképzelni sem tudom. Mindezen tulajdonságai mellé még a „falu legszebb lánya” címet is kiérdemelte, legalábbis így emlegetik. Már tizenévesen keményen dolgozott a kertészetükben, és otthon a háztartást is ő vezette. A lányok közül ő volt a konyhai munkálatok mestere. Hamarosan már tehetősebb házakhoz járt főzni, először Soroksáron, majd egészen az akkori Jugoszláviában is megismerhették, konyhaművészetét. Később a téglagyárban dolgozott, vizesrakóként a vizes téglákat pakolta a forró kemencébe. Ez a nehéz munka egy férfinak is becsületére vált. Apám hat éven át udvarolt neki, kitartóan, ellenállva családja tiltakozásának, akik nem adták áldásukat az egybekeléshez, hivatkozással nagy társadalmi különbözőségükre. Végül azonban

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

győzött a szerelem! Közös életüket a Tildy-pusztán, albérletben kezdték. Házasságukból két lányuk született: Marija, és én, Katalin. Majd négy év múlva felépült új otthonunk a faluban. Én akkor két éves voltam. A ház ma is áll, most unokaöcsém, Mirkó lakik benne. A szüleim először borozót üzemeltettek a házban, ezt később zöldségbolt váltotta. Anyám vitte a boltot, művelte a házunkhoz tartozó kertet, és kint a földeket. Háztartást vezetett, nevelte a két gyereket, állatokat tartott, és szilárd hátteret biztosított apám felnőttkori tanulmányaihoz, és későbbi felelősségteljes munkájához. A reggel még kapirgáló csirkéből, pontban 12-kor az asztalon gőzölgött az ebéd, kedden kézzel mosott, csütörtökön géppel, amitől soha nem tért el, és minket, kislányokat is bevont. A ruhák és textíliák nálunk mindig kikeményítve, ropogósan kivasalva ragyogtak, mindenki ámulatára. A bolt 12-14 óra között zárva volt, ő akkor”pihent”, de a falusiak ezt sosem vették komolyan, a nyitvatartásra természetesen fittyet hánytak. Folyamatosan jöttek a vevők, és ő kitűnő üzleti érzékkel, kiabálva, káromkodva ugyan, de mindig kiszolgálta őket, soha nem mondott nemet. Nem csak hétköznap, de vasárnap délben is fölkelt az asztal mellől, és kiszolgálta a vevőit. Tudta, hogy ilyenkor zömében azok jönnek, akik a „nagykönyvben” szerepelnek, mert nála mindig, mindenkinek volt hitel. A boltja névleg zöldséges volt, de a túrón-tejfölön át a füstölt áruig mindent tartott, hétvégén pedig élő baromfi gazdagította a kínálatot – anyám meg a családot a pult alól. Volt olyan időszak, hogy a falusi asszonyok fejét egytől egyig (akkor általam gyönyörűnek tartott) színes nejlonkendő díszítette, a férfiak pedig csinos zöld, vagy barna egyen orkánkabátban hódítottak, ha esett, ha fújt, de még ha sütött, akkor is. Ezeket a divatos holmikat külföldi hajósoktól szerezte be, akik

A CSU PICS CSA L Á D

Dunafüreden kötöttek ki, és szállították anyámhoz a csempészárut. Szabadidejében újságokat, könyveket olvasott, gyönyörűen kézimunkázott, és leheletfinom csipkéket horgolt, még színházba is eljutott. Nem csak a faluba érkező vándorszínészeket nézte meg, akik előadás után mindig a borozó vendégei voltak, de Pestre is elment színházba, ha tehette.

A svájci sapkás édesapám Csupics Sztankó

Ebben a munkarengetegben volt egy nagyon kedves segítsége, Kővári néni, aki Gyomaendrődről jött Százhalombattára a Miákits család távoli rokonaként. Megismerkedett a szüleim-

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

mel. Bákó egyedülálló, idősebb, ám még nagyon tevékeny as�szony volt, aki úgy megszeretett bennünket, hogy elhatározta, nem tér vissza szülővárosába, hanem nálunk marad fogadott családjában. A házunkhoz a szülők hozzáépítettek egy plusz szobát, ami Bákó önálló, teljes jogú otthona lett, amit nem győzött meghálálni. Néha elment Gyomaendrődre a rokonokhoz, sűrűn vitt magával bennünket gyerekeket is, és az ottani rokonok is időnként eljöttek hozzánk, meglátogatni őt. Ők is nagyon szerették. Jobban vigyázta a házat, mint a szüleim, különös tekintettel a kamrát és a pincét. Volt egy nagy, bokáig érő kék köténye, az alá rejtette a kulcsokat. Ha nap közben lepihent, véletlenül sem vetkőzött le, ”mint a cirkuszi ló” szokta mondani „ancúgostul”. A feladat önálló döntése volt, küldetésként kezelte. Ebbe a két helyiségbe csak az ő engedélyével mehetett be idegen, vagy éppen rokon. Emlékszem Nikola és Izsák nagybátyám, hogy bosszantsák, ha beléptek a konyhába első dolguk volt kivenni a fiókból a nagy kést és irány a spájz kolbászt, sonkát enni. Bákó éltes kora ellenére egy söprűvel állta útjukat, elzárva a bejáratot amihez mindig ő ért oda hamarabb. Egyszer úgy gondolta, hogy a készlet a szokottnál is jobban megcsappant, aminek nem értette az okát és, hogy kiderüljön a turpisság, cselhez folyamodott. A spájzban italt sohasem tároltak. Egy másfél literes csatos üveget megtöltött petróleummal, így akarta elcsípni a tettest aki titokban dézsmálja a készletet. Ez az akció azonban balul sült el. Kislányként természetesen a titkok nagyon izgattak, és amikor a kamrában jártam feltűnt az üveg ami ott szokatlan volt. Kíváncsiságból meghúztam. Nagy volt a pánik, főleg Bákót bántotta nagyon, hogy engem „mérgezett” meg. Hánytatott, tejet itatott velem, és egész éjjel az ágyamnál ült, de nem lett semmi bajom. Másnap azonban elmesélte, hogy

A CSU PICS CSA L Á D

a pincében a hordók mögött van egy szódás láda, mert minden kanna borhoz jár ½ liter szóda is. A spájzban meg a „szajré” van eldugva a stelázsik mögé (nylon kendő, orkánkabát), amiket nem lenne jó ha a fináncok megtalálnak. Büszke voltam nagyon, hogy beavatott a nagyok dolgába de állandó kényszerem is volt, hogy valakivel megosszam a titkot de aztán még sem tettem. Órákat tudnék még mesélni ezekről a humoros szituációkról. Anyám harsány hangja mindig iszonyatos erővel zengett. Mindenről volt véleménye, amit soha senkivel szembe nem rejtett véka alá. Határozott, szókimondó egyéniség volt. Sosem futott fárasztó, kötelező köröket, mindig megmondta amit gondol. „Nincs kivétel, nincs pardon” – szokta mondani. De a szíve az óriási volt. Emberszeretete, empatikus készsége, nagylelkűsége példaértékű. Néhány cigány családdal a famíliánk komaságban állt. Mári néni és Rozi néni minden szombaton hozott egy-egy pléh tejeskannát, amit anyám minden vasárnap megtöltött az épp aktuális étellel, a kanna tetejét süteménnyel, és azt az élelmiszert, ami nem fogyott el hétvégére a boltban, összekészítette, és nekik adta. Ezeknek a dolgoknak délben már hűlt helye volt. De nem csak rájuk gondolt, jutott a csomagokból falusi ismerőseinkhez is, akik albérletben laktak a faluban, vagy a szomszédságban, sok kisgyerekkel, vagy otthon beteget ápoltak szegényes körülmények között. Gyakran felhívta a figyelmünket arra, hogy mindenkit emberként kell kezelni, legyen az cigány, zsidó, szerb, magyar, szép, vagy csúnya, mindenkit. Hogy minden embernek van egy téglája a börtönben és a „diliházban”, és ahhoz, hogy valaki odakerüljön, nem kell se bűnözőnek, se őrültnek lenni. Akkor nagyon untuk ezt a fajta „prédikációt”, nem is értettük igazán miről beszél. Hosszú idő után lett csak világos, hogy mit is jelentenek ezek a mondatok.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A mi házunk mindig egy nyitott ház volt, nagy kiterjedésű családi, és baráti társaság vett bennünket körül. Minden vasárnap reggel nevetésre zsivajra, hangoskodásra ébredtünk. Nálunk volt a família összes férfitagja, a barátok, a szomszédok és szomszédnők, akik minden vasárnap reggel fölhörpintették eddigi életük legjobb pálinkáját, bárki főzte is azt, és megtárgyalták a hét történéseit. Igaz meggyőződéssel hitték, hogy ők fogják megváltani a világot.

Édesanyám Bóró bácsival

Délután hatalmas kártyapartit csaptak. A férfiak ultiztak, a lányok-asszonyok römiztek, snapszereztek, persze szigorúan pénzre. Ha összegyűlt egy csinosabb összeg, abból „bunkó bulit”tartottak. Sütöttek, főztek, jót szórakoztak. Fontosak voltak egymásnak. Szerették, segítették egymást nekik ez így volt természetes.

A CSU PICS CSA L Á D

Aztán mint tudjuk egyszer minden jó véget ér, és ez nálunk sem volt másként. Szüleink házassága tönkrement, elváltak. Apám újranősült, elköltözött. Anyám idegösszeomlást kapott, sajnos ő megtalálta a „tégláját”. Hónapokig volt kórházban. Próbált talpra állni, ami látszólag sikerült is, de ezt a traumát soha nem heverte ki. Nyugdíjba vonult, és lassan-lassan, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a sok barát is eltűnt. Szinte csak 2-3 barátnője maradt mellette, és persze mi, a lányai. Amikor megszülettek unokái, a fiam Alexander, kislányom Miléna, később Marija fia, Mirkó, új erőre kapott. Ismét egy szeretetbomba lett, belevette magát a gyerekek körüli teendőkbe, mindenben igyekezett részt venni és segíteni, segíteni, segíteni! Hatalmas erővel és szeretettel.

A képen édesapám Csupics Sztankó, állva Ferenczy Illés, mellette András István

Hetvenhét éves volt, amikor átesett egy agytrombózison. A betegség letaglózta, mindenféle értelemben. A bal fele lebénult, ráadásul balkezes volt. Ez a betegség pokolian megkínozta.

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Ő, aki egy örökmozgó életét élte, a legnagyobb büntetést kapta a sorstól, erősen mozgáskorlátozottá vált. Kezdetben otthon ápoltuk, segítségünk is volt. Aztán egy borzalmas tragédia engem a legmélyebb gödörbe taszított, nem ment az ápolás sem. Ráadásul Marija eltörte a lábát, meg kellett műteni, több hétig tartó fekvőgipsszel lehetetlenség beteget ápolni. Kénytelenek voltunk kórházi segítséget igénybe venni. Miléna akkor már több mint egy éve nem volt közöttünk. Január 6-án, a szerb karácsony szentestéjén bent voltam anyánál a kórházban. Szép ünnepeket kívánva elköszöntünk egymástól. Én már az ajtóban voltam amikor utánam szólt, ő a karácsonyt Milénával szeretné tölteni. Marija 8-án ment be hozzá, de már csak az üres ágyat találta. Kívánsága teljesült. Anyám az 1997-es év karácsonyát már Milénámmal töltötte.

Kedves szerkesztő! Jelcsinek írott levelében megnyugtat bennünket, hogy csak az jelenik meg a könyvben, ami publikus. Ezen sorok számomra minden betűje vállalható, publikus és elfogadható. Családom tagjai hétköznapi, becsületes, hús-vér, esendő, ámde nagyon erős emberek voltak, akik irigylésre méltó tartással alázattal méltósággal viselték életük megpróbáltatásait ők nekem nagyon fontosak, és nagyon szerethetők. És még csak egy mondat: Mint ahogy azt már Zorba, a görög is megmondta, „az élet elviseléséhez mindig kell egy csipetnyi őrület”. Ebből hál’ istennek nálunk mindenkinek jutott, kinek több, kinek kevesebb. Volt, akinek ez segített, hogy teljes életet éljen, és volt akinek, ez segített a túléléshez. Boldogság, hogy ha csak egy picit is, de én is a részük lehetek.

A DU BECZ CSA L Á D

„Apámnak kellett a segítség, ezért mellé szegődtem halásznak”

A Dubecz család Dubecz Tibor

Az anyai ág történetéről többet tudok, mert sokat voltam közöttük. Gyerekként gyakran tartózkodtam Sóskúton, anyám szülei, nagyszülei laktak ott. Anyai ágon csehek voltak az őseim, valahol a cseh és lengyel határ közelében éltek. Dédapámat Patz Antalnak hívták, dédanyámat Szimándi Erzsébetnek. Kőbányájuk volt a sóskúti hegyen – Antal bánya. Valamilyen funkciót is betöltött a faluban a gyámügynél, mert köztiszteletben álló ember volt, akit nagyon szerettek. Dédapámék ketten voltak testvérek. Ő az I. világháború alatt tüzér katona volt. A háborúban való részvételéért 1 kataszteri hold juttatott földet kapott. Abban az időben az Öreghegy nagy részét a biai és etyeki határig feketefenyők borították, az ő földjének is egy részét. Amikor az új tulajdonosok kivágták a fenyőket, helyére szőlőt, gyümölcsöt telepítettek. Mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak. Később vásárolt is földeket hozzá, így 50 holdas birtoka lett. Az Öreghegy Sóskúthoz – a faluhoz – tartozott, de földjeinek egy része a katolikus egyház tulajdonában voltak. Dédnagyapámék két gyermeke közül a fiú – Antal – az 1930as években megváltoztatta a nevét, magyarosította: Pusztaszerire. Antalnak vendéglője volt Pesten. Először egy kisebb, majd az Operaháznál a Hajós utca sarkán egy nagy. Bizonyára jól

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

jövedelmezett, ők pedig ügyes vendéglősök lehettek, mert voltak magánházaik is a jövedelméből. Azt a bort is árulták, amit sóskúti szőlőjükben megtermeltek. Háború után, az államosítás idején mindent elvettek tőlük. Dédapámék lánya (anyai nagyanyám), Patz Irén, feleségül ment Cigányik Péterhez. Annak testvérét Cigányik Rezsőnek hívták. Cigányik nagyszüleim gyermeke volt anyám, Cigányik Irén. Szülei Battán béreltek földet és szőlőt a Gyüre háznál, azon gazdálkodtak. Abban az épületben laktak, ahol ma a Barát család él. Később azt a házat bérelték, ahol később Johanidesz Jani bácsi kovácsműhelye lett. Anyám a hozzá hasonló 14-15 éves fiatal lányokkal együtt kora hajnalban, vonattal Budapestre vitte a megrendelőknek a tejet. VII-VIII. kerületi családokhoz, címre szállította. Szüleim a gazdasági világválság idején a ’30-as években ismerkedtek meg itt Battán.

Dubecz János (apai nagyapám) Lászlópusztán, a mai Dunafüreden Matta Árpád birtokának vincellére volt. A Halászcsárda épületében laktak azalatt az idő alatt. Amikor a katolikus templom megépítéséhez adományokat gyűjtöttek, az öreg derekasan kivette belőle a részét. Sokat járt hétvégeken a környékbeli falvakba, hogy meg tudják építeni a templomot, amely végül 1910-ben fel is épült. Szent László nevére szentelték fel. Apámnak sok testvére volt: János, László, Rozália, Mihály, József és Annus néni. Nagybátyám, János bácsi felesége Czeiner lány lett. Sajnos ő korán meghalt, gyermekük nem született. Laci bácsinak Stróbel Rozália lett a felesége. Józsefnek (apámnak) Czigányik Irén. Rozi néni Mikulecz Gyuri bácsihoz ment feleségül, Annus néni Vlkovszki Károly bácsihoz, Vlkovszki Mátyás fiához. Misa bácsi felesége Ilus néni lett.

100

A DU BECZ CSA L Á D

Dubecz János és felesége Czeiner Anna, apai nagyszülők (kb. 1925.)

Apám és Laci bácsi halászok lettek, Misa bácsi pedig révész, de szabad napjain ő is halászott a többiekkel. Ők kisszerszámos halászok voltak, a halászható területet a Kácser családtól – Kácser Mihálytól – bérelték. Kácserék voltak a főbérlők, melynek Dunaegyházi Halászati Szövetkezet volt a neve, ők adták ki az engedélyt a kisszerszámos halászoknak és a pecázni szándékozóknak is. Területe abban az időben a budapesti vasúti hídtól egészen Ercsiig tartott, birtokosai Ráckevén éltek. Amikor a háború után államosították a halászati jogot, megalakult a Csepel-Százhalombatta-Ercsi Halászati Szövetkezet, amely 1945-1954-ig működött. A Kácser családon kívül a Dubecz, Bugyinka és Hajdú családok férfitagjai vettek benne részt. Voltak Ercsiből, Csepelről is tagjai. 1956 után megváltozott a vízjog, halászati termelőszövetkezetek lettek. Budapest alatt a Dunaföldvári-, Paksi-, Bajai Halászati Termelőszövetkezet, a főváros felett a Dunakeszi-, Váci,

101

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Győri Termelőszövetkezetek működtek. Ezeknek Budakalászon volt a köpontja, a Kék Duna Halászati Termelőszövetkezet. A miénknek 1956 előtt Csepelen, utána Ercsiben volt a központja. Beletartoztak a Duna mindkét oldalának települései: Délegyháza, Batta, Ercsi, Rácalmás, Dunaújváros. Neve Ságvári Endre Halászati Termelőszövetkezet volt.

Dubecz József és felesége Czigányik Irén – a szülők (1972)

Apámat 1934-ben hívták be katonának, szanitéc lett. Szolgált Komáromban, Fehérváron, Pesten, majd a fronton. Sebesült társait mentette ki a frontvonalon, majd maga is megsérült. Édesanyám két testvéremmel Sóskútra vitt bennünket, özveggyé vált nagyanyámhoz. Én voltam a legidősebb a testvéreim között, tíz éves. Jóska 6, Inci (Irén) 1 éves volt. A front idején indultunk el egy napon, este 10 órakor. Toskov Miklós bácsi vitt bennünket el lovaskocsival. Ő Biatorbágyra járt piacra – keresztül a hegyen –, a Jankovics tanya melletti földúton. Onnan ki a 6-osra, majd azon Ercsi felé haladva egy

102

A DU BECZ CSA L Á D

kis idő után ismét egy földúton tovább. Ez ma a Csenterics út folytatása a 6-oson túl. Akkor éjszaka légiriadó volt. Támadtak az amerikai repülők és az oroszok Sztálin-gyertyákkal világították be a terepet, amitől szinte nappali fény lett. Budapest ostroma folyt. Sóskúton maradtunk nagyanyánál. Ott jártam óvodába, majd első, második osztályban iskolába is.

Apámat Tácon érte a béke. Mire hosszú hónapok múlva hazaért, a férfiakat már elhurcolták a faluból az oroszok. Nemcsak a katonákat fogdosták össze, a civileket is. Hatodikos lettem, amikor végleg visszaköltöztem Battára a szüleimhez. 1949-ben jelentkeztem ipari tanulónak. Szerettem volna villanyszerelő lenni, de nem volt protektorom, segítségem a felvételihez. Nehezen lehetett akkor a divatosabb szakmákba bekerülni, ezért szerszámkészítő lakatosnak jelentkeztem.

Dubecz Irén (Wejmola Tódorné) és Mikulecz Júlia (Sinkó Ferencné) (1949)

103

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Hajnal ötkor keltem. Gyalog mentünk ki a vasútra. Pesten a villamosok olyan zsúfoltak voltak, kívül volt rajtuk korlát (kapaszkodó), hogy mindenkit el tudjanak szállítani. A Ganz Gyárban – a Kőbányai úton – volt a műhelyünk. Az utolsó félévet egy súlyos kerékpárbaleset miatt magánúton kellett letennem. 1951ben végeztem el a szakmunkásképzőt. Nem sokkal később, 1954-ben behívtak katonának. 1956-ban kiemeltek a politikai osztályra mozigépésznek. Ahová kivonult az egység, követtem a fiúkat. Volt a honvédségnek egy központi filmraktára, onnan vételeztük ki a filmeket és szállítottuk vissza. Sokat, rengeteget utaztam. Dubecz Mihály (Misa bácsi) Nyílt parancsom volt, bárkit megállíthattam az úton, fel kellett, hogy vegyen, ha vidékre mentem a gyakorlatozók után. Az 1956-os események alatt Budapesten voltam katona. Október 23-án kirendeltek bennünket az Országházhoz hangosítani. Délután három óra lehetett. Elhelyeztük a hangszórókat, elfoglaltuk a helyünket egy nagy zárt teherautóban, ahol az erősítő volt. Én voltam a hangtechnikus. A technikai eszközök a Filmtechnikai Vállalaté voltak. Tudtuk, Nagy Imre fog beszélni. Óriási tömeg gyűlt össze, lehetett talán 200 ezer ember, nemigen értettük az okát. Nem volt fogalmunk arról, mi a forradalom és az, éppen az készülődik kitörni.

104

A DU BECZ CSA L Á D

Talán 5-7 percet beszélt Nagy Imre, amikor az Alkotmány utcából feltűnt egy teherautó, tele egyetemistákkal. Az egyik azt kiabálta: „Emberek! Ti itt vagytok, miközben a rádiónál a karhatalmisták halomra lövik az embereket!”. Hatalmas lett a felzúdulás. A tömeg elkezdett a térről távozni. „Nekünk itt már semmi keresnivalónk nincs. Menjünk!” – mondta a parancsnokom.

Sinkó Ferenc, felesége Mikulecz Júlia, Júlia szülei: Dubecz Rozália és Mikulecz György (1963)

Minden ott maradt, hangfalak, erősítők. Közben hallottuk. valaki azt mondta: „A Felszabadulás téren döngetik Sztálin szobrát!” Az őrnagy parancsnokom úgy döntött, előbb a katonai

105

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

dzsippjén odamegyünk, azután vissza a laktanyába. Kicsit távolabbról azt láttuk, a tömeg lángvágókkal, traktorokkal próbálja a hatalmas bronz monstrumot ledönteni. A harcok alatt a laktanyában maradtunk, hallgattuk a híreket. November 3-án Zsíros Laci katonatársammal parancsot kaptunk, menjünk ki Érdre az egyik tisztünkért. Másnap reggel hozzuk be a laktanyába. A fővárost már körbevették az oroszok, de nekünk parancsunk volt, átengedtek a gyűrűn. Anyám boldog volt, hogy épségben hazakerültem. Másnap reggel kimentem a buszmegállóba, hogy megvárjam a társamat, akinek értem kellett volna jönnie. Ahogy ott állok és várok katonaruhában, fegyverrel a vállamon, jön Jóska, a feleségem bátyja. Azt mondja nekem ijedten: – „Te itt állsz, így? Az oroszok most jöttek át a Dunán, vízen járó tankokkal. Ha meglátnak, nem maradsz életben! Statárium van!” Gyorsan bementünk Béla Bözsi néni házába. Levetkőztem. Ők eltüntették a katonaruhámat és a fegyvert. Jóska hazaszaladt, hozott nekem polgári ruhát. Átöltöztem. Már nem tudtam anyámékhoz a Gyormába hazamenni, mert orosz kétéltű jár művek vonultak föl rajta. Megtudtuk, hogy magyar légvédelmi ütegek voltak fenn a hegyen – valószínű a földvárban vagy környezetében. Az oroszok, miután lefegyverezték őket, megsemmisítették kézi fegyvereiket. Ott volt az egyik pontja a Budapestet körülvevő légvédelmi vonalnak, ezért lehettek ott.

1953-ban a Pest Megyei Tanács döntést hozott, hogy a kis falvakba vándormozit kell vinni. Battára is hoztak néhány filmet, viszonylag rendszeresen. Kanyicska Béla bácsi fogadta őket, Tunkel Pisti lett a mozigépész. Néha megkért, hogy segítsek neki.

106

A DU BECZ CSA L Á D

November 7-re nagy ünnepséggel készültek. A vetítés nagyon hangosra sikeredett, ezért a kakasüllő – erkély – egy részét befalazták, ott alakították ki a vetítő szobát. Azután rendszeressé váltak a vetítések. Végleg én lettem a mozigépész, egészen 1990-ig, amikor megszűnt a Mozi Üzemi Vállalat. Az épület tulajdonjoga a városhoz, üzemeltetése a Művelődési Központhoz került.

Idős, ifjú, ifjabb Patz Antal és Dubecz Tivadar (1939)

107

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

1956 után egy ideig nem volt termelés, álltak a gyárak, lebénult a gazdaság. Apámnak kellett a segítség, ezért mellé szegődtem halásznak. Hárman halásztunk, apa, testvére, Laci bácsi és én. 1994-ben mentem nyugdíjba. Továbbra is gondnoka lettem az „Egyletnek”. Már régóta szerveztünk feleségemmel bálokat, közreműködtünk rendezvényeknél. Segítettük az új klubok, szakkörök, létrejöttét, működését. Megszerveztük az Óvárosi Nyugdíjas Klubot. 2013. október 23-án a város Pro Urbe-díjjal jutalmazta kettőnk közéleti szereplését, az óvárosi közösségért végzett munkánkért. Cseresnye Erzsébettel 1957. november 16-án házasodtunk össze. Egy gyermekünk született, Tibor, aki szintén a halászat szép hivatását választotta. Egyetlen unokánk van, Gyöngyi, aki már 29 éves és boldog pálkapcsolatban él Szabó Lászlóval.

108

A JA NKOV ITS CSA L Á D

„Apám nagyon sokszor mesélte, hogy az ősök az Adria mellől jöttek Magyarországra, mint olajütők”

A Jankovits család Jankovits Márta

A Dunánál című versben József Attila írja ezeket a sorokat: „Anyám kun volt, apám félig székely”. Talán sok magyar családban így van. Apám dalmát, anyám bajor felmenőkkel is rendelkezik a nevükből eredően, de az évszázadok alatt keveredett a magyarral és ki tudja hányféle nációval. Volt itt török 150 évig, volt tatár, de a leszármazottak – bár nevük jelzi eredeti származásukat – magyarok lettek. Mária Terézia telepített be svábokat, akik leszármazottai szintén családom tagjai, a fiam és az unokám. Szorgalmasan dolgoztak, megtanulták a nyelvet, de sokan, akik később kerültek ide, megőrizték a saját nyelvüket, őrzik a közösségüket, de a hazájuk itt van. Apám, Jankovits Ferenc (1897-1973) nagyon sokszor mesélte, hogy az ősök az Adria mellől jöttek Magyarországra, mint olajütők. Ez azt jelentette, hogy egy mozgatható szerkezettel étolajat sajtoltak olajbogyóból. Krizsán László „Százhalom százados krónikája” című könyvében egy 1774-75-ből származó összeírásban szerepel Jankovics Janes neve. A rokonság nem bizonyítható, esetleg a család valamelyik tagja itt maradt, de apám családja az 1800-as évek végén került Battára, vagy ide vissza. Ifj. Jankovits István nagyapám 1858-ban született Seregélyesen. 1882. október 1-jén vette feleségül reverzálissal a református

109

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Csákvári János (1837. Kápolnásnyék) és Liber Katalin (1841. Baracska) leányát, Csákvári Juliannát (1864. Kápolnásnyék). Ilyen vegyes házasságban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követik. Hat gyermekük született: Julianna – a későbbi Szokolai Istvánné, Anna (csecsemőkorában meghalt), József (1893), Ferenc (1897), János – később Jászberényi János (1899), és István. Az akkori törvények szerint Jánosnak, aki a vasútnál vagy a postánál dolgozott, kötelező volt a nevét magyarosítani. Nagyapámról, nagyanyámról, Jani nagybátyámról és apámról maradt egy régi kép. Ünneplőbe öltöztek a fénykép tiszteletére. Nagyapámat elnézve kis termetű, mokány, bajuszos gazdaember, fehér ing, nyakkendő, mellény, öltöny, a derekán óralánc. Legjobban, szinte a megszólalásig hasonlít rá a legidősebb fia, Jóska bátyám. Őbelőle lett földműves, szerette is nagyon az állatokat a földet. Nagyapám, Jankovits István a Matta Árpád földesúrnál volt gazdatiszt, ahogy akkoriban mondták: intéző. Még a cigányok is „gazduramnak” szólították. Az uradalomban laktak, most a Géza fejedelem és a Lehel utca van a helyén. Innen költöztek a katolikus templom feletti, immár saját házukba, a mai Hun utcába, ahol később a Kurán család lakott, a fia János feleségének a testvére, Kurán Ferencné és Tóth Margit családja. A százhalombattai plébánia Historia Domusa könyvéből tudom, hogy 1927-ben templomatya volt, a római katolikus iskolaszék tagja. Dezső István atya beírása szerint „Augusztus 13án Nagyboldogasszony napján temettük el a község nagy részvétele mellett egyik templomatyánkat, Jankovits Istvánt”. Ez 1928-ban történt. Nagyanyám földig érő sötét szoknyában, blúzban és a homlokát is eltakaró fejkendőben ült nagyapám mellett. Ahogyan mesélték, igen kardos menyecske lehetett, mert vasárnaponként csak nagyapám ment misére, lévén nagyanyám református, és

110

A JA NKOV ITS CSA L Á D

mire hazaért, sorra „elpangott” a húsleves. A férfiak nem indultak egyenesen haza, hanem a kocsmában még egy-egy pohár sör, vagy bor mellett megbeszélték a világ dolgait. Persze késett az ebédről, amiből aztán minden vasárnap cirkusz lett. Fiaik – József, Ferenc és János – nagyon magas kort értek meg, Julianna is idősebb korban halt meg, de Istvánt, a legfiatalabb fiút a spanyol influenza vitte el. Legszebb fia, a Pisti halála annyira tönkretette, hogy nagyanyám utána tíz évig ágyban fekvő beteg lett a szívével. Juliannának nem született gyermeke, József feleségül vette az özvegyasszony Kővári Máriát két gyermekkel. Mindkettőt, Tóth Istvánt és Tóth Máriát (Vlkovszki Józsefné) saját gyermekeként nevelte a közös lányukkal, Jankovits Juliannával (Miákits Ferencné). Apám, Jankovits Ferenc Apám, Ferenc 1926-ban feleségül vette Gschwindt Ilonát és három lányuk született: Ilona (1927), Gizella (1934) és én, Márta, a késői gyermek 1951ben. János feleségül vette Tóth Katalint és öt gyermekük született: István (1927), László (1929), János (1931), József (1938) és Katalin (1943) (Rácz Lászlóné). János és József nevő fiainak is születtek fiai, de ők már nem vitték tovább egy lehetetlen törvény miatt a családi nevet, így aztán én vagyok az utolsó Jankovits. Jánost 1931-ben még Jankovits néven anyakönyvezték, de a névváltoztatás kötelezettsége miatt a többiek már a Jászberényi

111

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

nevet kapták. Most 2018-ban a testvérek közül már csak János és József él.

Édesanyám családjának története az 1700-as évekig vezethető vissza, köszönve Ilonka nővéremnek, aki megőrizte azokat az anyakönyvi kivonatokat, amiket egy erkölcstelen és szégyentelen törvény értelmében 1938-ban mindenkinek a szülőhelyén ki kellett váltani, igazolva származását. Ennek csak egyetlen értéke van, hogy a családfa visszavezethető.

Gschwindt Antal (1898-1978), Ferenc (1904-1979), Gizella (1890-1943), Lajos (1894-1920-25 között)

A Gschwindt-család ősei az 1404. évben Bajorországból érkeztek Magyarországra. Dédapám, György 1812-ben született Marcaliban. Nagyanyám, Gschwindt Antalné született Kovács Eleonóra (1871. Szőkedencs – 1955. Százhalombatta) mesélte, hogy az apósa igen gazdag ember volt, nemesi ősökkel. Marhatőzsér volt, ami azt jelentette, hogy marhacsordákat hajtott fel Bécsbe eladásra. Nagyanyám igen szegény családból származott,

112

A JA NKOV ITS CSA L Á D

ezért a dédapám nem nézte jó szemmel ezt a házasságot, amelyből aztán kilenc gyermek született. Ezt a történetet a Forgószél című könyvemben le is írtam, ahogy apám családjáét a Vándorúton címűben. Antal nagyapám (1865. Marcali – 1911. Százhalombatta) egy Vas megyei uradalomban jó hírű gépészkovács volt sok segéddel. Szolgálatáért kis házat, kertet kapott sok gyümölcsfával a földesúrtól, de az ital erősebb volt nála. Egy napon eljött munkáért Százhalombattára Matta Árpád itteni földbirtokoshoz, amit meg is kapott egy cselédlakással a Matta pusztán, ahol ma a Panoráma utca van. Egy sürgönyt küldött nagyanyámnak, hogy pakolja fel a gyerekeket, a mozdítható holmikat és jöjjön ide utána. Ez 1911-ben történt, de még abban az évben elbúcsúzott a földi élettől. Matta Árpád az özvegyet 8 gyermekkel – egy már csecsemőkorában meghalt – kirakta a cselédlakásból, ami az ő szempontjából talán érhető is. Nagyanyám nyakába vette a falut és szerencséjére az idősebb Szegedinácz András befogadta egy istálló melletti kis szobába. Ezt a családunk soha nem felejtette el nekik. Nagyanyám elvállalt mindenféle munkát, mosott, takarított házaknál, az Gschwindt Mária iskolában. Hajnalban ő rakta meg a kályhákat az osztályokban. Később a híres téglagyári „gangos házba” költözött. Minden gyermekének a lányoknak is szakmát adott a kezébe.

113

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Gizella (1890-1943) Pesten jó hírű varrónő lett, Mária (18921918?) spanyol influenzában meghalt fiatalon, Lajos (1894-?) az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, hazajött de fiatalon hunyt el, Jenőről nincs adat, csecsemőkorban halt meg, Antal (1898-1978) Törökszentmiklóson jól menő taxis vállalkozó lett, Ferenc, (1904-1979) Budapesten a TÜKER vállalat 2. telepének vezetőjeként gyakran segített a battaiaknak szénhiánykor, Imre (1906-1930) 24 évesen halt meg Százhalombattán betegségben, Ilona (1908-1982) édesanyám varrónőnek tanult Érden, István (1911-1994) az édesapja halála után született, kereskedőnek tanult.

Anyám a téglagyárban ismerkedett meg apámmal, Jankovits Ferenccel, aki már akkor, mint iskolázott ember, a gyári irodát vezette nyugdíjazásáig. Nagyanyám először nem nézte jó szemmel, mert félt, hogy a lánya is úgy jár mint ő, de idősebb is volt 11 évvel. Bekerül egy nála módosabb családba és le fogják nézni. Ez nem történt meg, mert nagyon szerették anyámat, ők ketten meg egymást, negyvenhat éven át. Az Eleonóra nagymama a házasságkötés után élete végéig velük lakott. Először egy gyári lakásban, ahol Ilonka nővérem született 1927-ben, aztán házat építettek az akkori Szent Imre telepen, ma Kossuth Lajos utca. Gizella nővérem már ott született 1934-ben, én pedig már mint, mindenki, Budapesten kórházban. A történethez hozzátartozik, hogy apám 16 évesen egy ipari balesetben elveszítette egyik lábát. Míg várt anyámra, volt tíz éve, hogy többekkel együtt szervezte a falu közösségi életét Zenálkó Etel tanítónővel, Bakody Ernő plébánossal, Sefcsik Istvánnal. Összefogott az egész falu, hogy megépüljön az „Egylet”, a mai Zenálkó Etel Közösségi Ház. Apám 1921-től a Százhalombattai Ifjúsági Testedző Egyesület alelnök, az Ifjúsági Egylet alelnöke. 1926-tól a Levente

114

A JA NKOV ITS CSA L Á D

Egyesület gazdasági vezetője, könyvtáros. 1927-től Dalárda tag, színjátszó, 1935-től a községi Képviselő Testület tagja, 1941től a Százhalombattai Gazdakör választmányi tagja, ahogy írtak róla, az „Egylet lelke” volt. Zenálkó Etellel együtt 2012-ben a Magyar Kultúra Napján az egylet falán emléktáblát kaptak.

Jankovits Ferenc, Jankovits (Jászberényi) János, Jankovits István és felesége Csákvári Julianna

Apámnak a háború előtt öt emberről kellett gondoskodni, ezért úgy gondolta, a téglagyár mellett vállalkozásba kezd. A két háború között hitelből vett egy cséplőgépet és egy Hoffer traktort és nyaranta bércséplést vállat a battai gazdáknál. A mázsánál

115

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

anyám állt, aki bár nem voltak felső iskolái, rendkívül jó tehetsége volt a számoláshoz. (Na meg a kártyához. Évente egyszer karácsonykor kártyáztunk az éjféli miséig, hogy el ne aludjunk, de anyámat soha senki nem verte meg. Persze csak egyszerű magyar kártyával játszottunk, na de vissza a munkához.) A balesete miatt apámat végül is nem vitték el katonának, de sokszor mesélte, hogy arra a Szent István csatahajóra került volna, ami az Otrantói öbölben süllyedt el és 89 tengerész veszett oda. 1974-ben találták meg 60-70 méter mélységben. A horvát kulturális minisztérium hadisírrá nyilvánította. Apám egyszer el is vitt egy múzeumba, ahol megvolt a hajó makettje. A háború minden családnak felforgatta az életét. Ahonnan elvitték katonának a családfenntartót, még nehezebb helyzetbe kerültek. Sokan estek el, vagy a fogságból csak évek múlva tértek haza. Mindkét családunkból a háborúban senki nem maradt ott és nem lett hadifogoly sem. Feri bátyám az orosz frontra került. A visszavonulásnál a hosszú jeges, havas úton, megpróbált felkapaszkodni egy német teherautóra. A katonák bár elvben szövetségesek voltak, puskatussal verték a kezét, hogy engedje el a az autó hátsó lecsukható részét, de ennek ellenére sikerült hazajutnia. Az oroszok 1944. december 6-án, Mikuláskor jöttek át a D unán. Innen a németek lőtték őket, akik ezt látták azt mondták, a Duna vize piros volt a vértől. Akkor már bombáztak is, és mindenkinek óvóhelyre kellett menni. A mi családunk a Gyormában a Bíró Gyuri bácsi (Tóth György) – ő volt a bíró – pincéjében kapott helyet. Apám már jóval előtte otthon különféle rejtekhelyeken élelmiszert, lisztet, zsírt, cukrot, elálló dolgokat rejtett el, de olyan ügyesen, hogy nem találták meg, pedig nagyon keresték. Nemcsak nálunk, mindenkinél. A háborús történetek is benne vannak a Vándorévek második kötetében.

116

A JA NKOV ITS CSA L Á D

A háború után, pontosabban 1951. február 12-én, a születésem napján államosították a cséplőgépet és a traktort. Később – főleg a születésnapjaimon – tréfásan megjegyezte, hogy „nem jó cserét csinált”. A két lány után fiút szeretett volna, de én, a késői gyermek megint lány lettem, ám a kezdeti csalódás után alaposan elkényeztetett. Akkor már félő volt, hogy a földeket is elveszik, erre azonban csak később került sor. Több helyen is vásároltak földet, mert apám azt mondta: „kell egy darab föld, mert azt nem viszik el”, történjen bármi, a föld az a helyén marad. Ez a hit azonban 1960-ban megdőlt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy apám állt a ház előtt a diófánál és nézte, hogy egy hatalmas markoló a mi búzaföldünkön – ahogyan később megtudtuk – a melegvizes csatorna helyét készíti elő. Anyám csendben megjegyezte: „látod, a földet is eltudják vinni”. Apám szeméből folyt a könny. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Nemcsak vitték, de el is vették a földeket. Egy darab maradt a mostani Szent István úton, ott termeltünk kukoricát és egy darabon konyhakerti növényeket. Amire már én is emlékszem, az az 1956-os események. Ötévesen már felfogtam, hogy valami fontos történik. A felnőttek izgatottan hallgatták a rádiót a szomszéd Jóska bátyámnál. Kitört a forradalom – mondták. Én nem nagyon tudtam mi az, de látva a felnőtteket, fogtam egy magyar zászlót, mert volt otthon, és szaladtam át a szántóföldeken a Zorinácz Nusi néni háza felé, aki egy lóval szántott és kiabáltam: „Nusi néni, kitört a forradalom!” Anyám és a nagynéném – tanulva a tíz éve véget ért háborúból – kipakolták a szekrényeket, az összes ruhát, ágyneműt, értékesebb dolgokat, és egy gumikerekű kocsin húztuk fel a Gyormába a pincébe, ahol átvészelték a bombázást. „Jönnek az oroszok”, mondták és hurcolkodtunk. Nekünk akkor ez, ahogy ma mondanák, „jó buli volt”. Kevéssé figyeltek ránk, tetszett a

117

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

felfordulás. Később felnőve már megértettem, csak nekünk volt játék 5-6 évesen. Nagyon sokáig csak suttogva vagy sehogy nem beszéltek róla előttünk, gyerekek előtt, gondolva, nehogy baj legyen belőle. Ezekben a napokban Százhalombattán nem volt haláleset, de pár embert elvittek rendszerellenes tevékenység miatt. Többen hónapokig voltak börtönben. A forradalomnak egyetlen battai halottja volt, egy kiskatona, de őt Budapesten a laktanyában lőtték agyon. Ebben az évben még egy olyan esemény történt, ami azóta sem, és még a régiek sem emlékeztek hasonlóra: egy földrengés Dunaharaszti epicentrummal. Reggel 8 óra körül történhetett, én nem emlékeztem rá, mert még aludtam a konyhában egy kiságyban. Anyám mesélte, hogy egyszerre csak a poharak csörömpöltek, mozgott a lámpa a plafonon. Látta, hogy már nincs idő kiszaladni, a kiságy fölé hajolt, hogy védjen engem. Szerencsére nem okozott lényeges károkat, de akkor sokan átélhették, milyen félelmetes tud lenni ha megmozdul a föld. Egy napon, lehettem talán 7-8 éves, az utcán játszottunk, mint mindig, mikor öltönyös férfiak, köztük az oroszt tanító Virányi Márton bementek a nagybátyámékhoz a téli konyhába és csak órák múlva jöttek ki. Talán ott voltak apámék is, de már erre nem emlékszem. Később mesélték el, hogy akkor ez a sok öltönyös azért jött, hogy rábeszéljék a nagybátyámat – és gondolom apámat is –, hogy lépjen be az alakuló TSZ-be, és a földjét is vigye be. Nem csak győzködtek, néha keményebb módszerekhez is folyamodtak, például beszélték a faluban, hogy volt, akit nagykabátban a forró kályha mellé állítottak, míg alá nem írta a belépést. Az 1950-es években, mivel közel voltunk Budapesthez, sokan ingáztak a főváros és környéki munkahelyekre. Elhelyezkedése miatt Batta zárt településnek számított, ahova idegen nem

118

A JA NKOV ITS CSA L Á D

nagyon tévedt be. Éltük a félig paraszti, félig a téglagyár miatti munkás hétköznapjainkat. Akkor még a csordás többszáz tehenet hajtott ki reggel és délután vissza a legelőről. Szinte minden háznál volt ló, szekér, disznó, lábasjószág. Nem volt ritkaság, ha csikó szaladt végig az utcán. Szekereken vitték a gazdák a trágyát a földekre, ősszel hozták a terményt haza. Személyautót nem igen láttunk, de teherautót igen, azon szállították a téglát a vasútra. A bolthoz árut szállító autókat és a ritkán közlekedő buszt. Mint mindenhol, nálunk is beleszólt a politika a hétköznapjainkba, de emlékeim szerint a felnőttek előttünk semmi ilyesmiről nem beszéltek. Jártunk vasárnap a templomba és hittanra, aztán az iskolában kisdobosok majd úttörők voltunk. Mivel idegen nem tévedt gyakran a faluba, még az óvodába is egyedül mentünk 3-4 évesen. Akkor nem tűnt fel, de meggyőződésem, hogy az egész falu vigyázott ránk, mert soha senkit nem ért bántalom, legfeljebb egymást vertük, ami igen gyakran megtörtént. Néha csodálkoztam, hogy ha valamilyen rosszat követtem el, mire hazaértem, anyám már tudott róla. Nem volt sem telefon, sem más, de mégis mindent tudtak. Ez még ma is rejtély számomra. Gyanítom az emberek beszélgettek egymással. Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban a főutca tele volt emberekkel, állatokkal. A gyerekek, mind a nyolc osztály reggel iskolába ment, az asszonyok boltba, a gazdák mentek a határba, a gyáriaknak már korábban kezdődött a munkaidő. Valahogy minden évről évre pontosan úgy történt, ahogyan előtte. A munka, az ünnepek, az iskola, a szünet, a házimunka – nekünk gyerekeknek is –, a játszási idő. Ez nagyon biztonságosnak, kiszámíthatónak tűnt. Apám minden reggel 7 órakor az asztalnál ült velünk együtt, mert arról szó sem volt, hogy külön eszik a család. Tejeskávé, kifli vagy vajas kenyér, házi kolbász, sonka ritkábban, aztán min-

119

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

den nap ugyanabban az időben biciklivel indult a téglagyárba, mert az irodások nyolc órakor kezdtek. Hozzá órát lehetett igazítani. Negyven év alatt soha nem hiányzott egy napot sem, amikor működött a gyár. Délben pontosan a harangszókor ott ült az asztalnál ás anyám merte ki az ételt. Utána ment vissza és délután négy óráig dolgozott. Én mentem az iskolába, anyám a boltba, kivéve nyáron, amikor bennünket küldtek. Sokszor délig vártuk a kenyeret, mert késett a kocsi. A mi korosztályunk még nagyon jól emlékszik, hogy a Tóth Sanyi bácsi hentesboltjához volt, aki már éjfélkor odaült, hogy kapjon húst. Hoztak valamennyit és ha az elfogyott, nem volt több. Nyáron az asszonyok vittek ülőkét és jól elbeszélgettek. Vasárnap és ünnepekkor, aki vallásos volt ment a templomba a 10 órai misére. Ebbe a csendesen folydogáló életünkbe tört be az 1960-as évek elején az erőmű építése. Először mindenféle emberek jöttek és mértek valamit. Több asszony is elment akkor dolgozni a „mérnökökhöz”. Nekik kellett fogni a léceket és tenni ahova mondták. Megjelentek a mi utcánkban a hatalmas ZIL teherautók és vitték a Duna partról a hegyként magasodó sódert. Ott ahol békésen fürödtünk a Dunában nyaranta, olyan tiszta volt a víz, hogy fehérneműt mostunk benne. Ennek aztán vége lett. Nőttek a kémények, indult a lakótelep építése. A faluban megjelentek az albérlők. Nálunk is több család lakott, nagyon rendes népek. Anyám a havi 200 forint lakbérrel egészítette ki apa nyugdíját. Az addig nyitva levő kapukat zárni kellett, mert előfordult, hogy az unokatestvérem ment be a szobába, ahol egy férfi pakolta ki a szekrényt. Egy vasárnapon ebéd közben megjelent a nyári konyhánkban egy férfi, aki elmondta, hogy fogadott a kocsmában, hogy bemegy az egyik házba és megborotválkozik. Apám kis szekrénye ott volt az ajtónál a tükörrel. Az ember tel-

120

A JA NKOV ITS CSA L Á D

jes nyugalommal elővette a borotvát és nekiállt borotválkozni. Mi a félelemtől bénultan ültünk, még apám is, nem tudtuk mi a szándéka, kezében a borotvával. Ettől kezdve zártunk mindent. Este már nem mertem az udvarra kimenni, mert láttam, hogy valaki fut hátrafelé az udvaron. Még a zárt kapu sem tartotta vissza. Később már javult a helyzet, mert a kész üzemekbe és a lakótelepi lakásokba már szakemberek, mérnökök jöttek. Hetedik osztályban életünkben először nem fáztunk az iskolában, mert egy osztályt kiköltöztettek barakk épületbe, ahol csöveken jött a meleg. A templom melletti iskolában három osztályterem volt, kettő a felső részen, egy az utca felől, közötte az igazgatói lakás. A tantermek – főleg a felső kettő – hatalmas volt, és télen jéghideg. A Koszta néni hajnalban ugyan befűtött a hatalmas fekete szenes kályhába, de az nem fűtötte be az egész termet. Szünetekben körülálltuk, hogy kicsit felmelegedjünk. A padlót olajos kencével kenték be, ami elég borzalmas volt. Télen ott tornáztunk félrehúzva a padokat, nyáron az udvaron vagy a focipályán. Valahogy minden szürkének tűnik, dísztelennek, így visszagondolva. Elnézve az évente készült osztályképeket, a ruházatunk katasztrofális. Egy azonban jó volt benne, mindenki, majdnem mindenki egy – két kivétellel ugyanúgy öltözött. Mackó nadrág alul összehúzva, patent harisnya a lányoknak, magas szárú fűzős cipő, szövetkabát, kék iskola köpeny. Persze volt ünneplő ruhánk, azt vasárnap meg ünnepekkor vettük fel. Iskolain sötétkék rakott szoknya, fehér matrózblúz és a kisdobos- vagy úttörő-felszerelés. Nyakkendő, derékszíj, síp. A WC az udvaron, egy rémálom volt. Persze akkor ebből semmit nem vettünk észre, mert ez volt a természetes. Mindezek ellenére mégis az ember – legalábbis én – nagyon jó emlékeket őrzök, főleg a tanárokról. Végig nagyon jól tanultam, szerettem is, bár nem mindent. A matematika és

121

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a fizika mély rejtély volt előttem, de mivel a többiből nagyon jó voltam, főleg történelemből és magyarból, a Kanyicska tanár úr addig „gyötört”, míg valami elfogadható jegyet tudott adni. Nagyon szerettem harmadikban az Elmann Ágota tanárnőt és nyolcadikban Tóth Dezsőné Piroska nénit. A hatodik osztályt a szerb iskolában jártuk, a hetediket az erőmű barakkban. Nyolcadikban kerültünk vissza a régi iskolánkba. Az osztálytársak a mai napig is szorosabb kapcsolatban vannak egymással, még akkor is ha 10 vagy 20 év múlva találkoznak. Sokszor hangzik el falubélivel való beszélgetéskor: Te kivel jártál? És számon is tartjuk. A tablót nézve sokan nincsenek már közöttünk. Köröskényi Jutka, Szijártó Olga, Bugyinka Pityu, Csörgő Béla, Karácsony Laci, Póth Pali, Kővári Feri és még többekről nem tudok semmit. Apám és testvére, Jankovits József a Kossuth Lajos utcában építkeztek egymás mellett az 1920-as évek végén. Ez nagyon jó ötlet volt, mert a nagy család biztonságot adott. Valaki mindig ráért, hogy vigyázzon a gyerekekre, főleg, mert az asszonyok akkor az otthoni munkát végezték: vezették a háztartást, dolgoztak a földeken, állatokat tartottak, nevelték a gyerekeket. A munkából nekünk is alaposan kijutott, akkor mehettünk játszani vagy moziba, ha otthon végeztünk a ránk osztott munkával, ami nem volt kevés. Igyekeztünk is, hogy minél hamarabb mehessünk nyáron a Dunára fürödni, télen szánkózni, tavasszal a Mattába csimbókozni vagy a keresztnél játszani. A csimbókozás úgy történt, hogy vittünk egy zárható befőttes üveget, egy már elhasznált mackó felsőt, vagy pulóvert. Ezzel ütöttük le a cserebogarakat és tettük az üvegbe. Ez felért egy sporttevékenységgel, mert a csimbók bizony elszállt, mi meg utána. Le a dombról fel a dombra, amerre a szállt a bogár. Aki a

122

A JA NKOV ITS CSA L Á D

legügyesebb volt, az gyűjtötte össze a legtöbb cserebogarat. Ez igen kedvelt tavasz szórakozásunk volt. Na és a nyár! Olyan hosszúnak tűnt akkor, hogy nem láttuk a végét. Gyorsan elintéztük a munkát és mentünk a Dunára. Kijelölt strand még sehol nem volt, de battai mégsem fulladt a a vízbe emlékeim szerint. Mindenki tudta, hova kell lépnie, hol vannak a gödrök, a forgók. A nagyfiúk rendre átúszták a Dunát. Alig vártuk, hogy fél kettő legyen, mert akkor ért ide Pestről a kirándulóhajó. Beültünk a parton a vízbe és vártunk. Először a hajó kiszívta alólunk a vizet, majd jött a nagy hullámok. Integettünk, kiabáltunk, ahogy a hajó elhaladt a kirándulóknak, ők meg vissza integettek. Nem mondom, hogy veszélytelen volt, de nagyon vigyáztunk fürdéskor. Tudtuk, hogy a Duna hideg még a legmelegebb nyárban is, ezért nagyon óvatosan mentünk bele. Először térdig majd egyre feljebb, ahol már érezni lehetett a sodrást. Télen csúszkáltunk a part menti jégen, mert a Duna minden télen befagyott. Ez sem volt kevésbé veszélytelen. Én egyszer be is szakadtam, haza sem mertem menni a vizes ruhámban, a Cseresznye Ilonka néniéknél szárítkoztam meg. Kaptam volna anyámtól. Szerencsére csak olyan fél méteres lehetett a víz alattam, így nem lett nagyobb baj belőle. Ne ez volt egyetlen, amikor komolyan veszélybe kerültem a Duna miatt, de valahogy otthon ezt nem tudták meg. Az ünnepek meghatározó dátumok voltak az életünkben. Sokszor hallottuk, hogy majd karácsony előtt, vagy után, húsvét előtt vagy után, nem beszélve a búcsúról. Ugyanígy a munkák is időhatározók voltak. Aratáskor, szüretkor, kukoricaszedéskor, disznóvágáskor és így tovább. Minden biztonságosan következett egymás után, mint a tavasz a nyár az ősz és a tél.

123

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Nyolcadik után felvételiztem közgazdasági technikumba. A Vas utcaiba szerettem volna bekerülni, mert oda járt a nővérem nagyobbik lánya, de már a negyediket járta. Szeptemberben már nem tudtam bekerülni, és így a József Attila lakótelepen lévő Lengyel Gyula Közgazdasági Technikumba vettek fel. A Vas utcában megígérte az igazgató úr, hogy félévkor átvesznek, bírjam addig ki. Nehézen de kibírtam, mert reggel három órát és délután ugyanennyit utaztam haza. A félévi szünet után mentem első nap a Vas utcába, együtt egy másik lánnyal, aki 4 évig a padtársam és a barátnőm lett a ami napig, Krémer Irén. Nagyon szerettem a Vas utcában, életem talán egyik legszebb négy éve volt. Ötösre érettségiztem történelemből és magyarból így aztán szó nélkül felvettek volna Egerbe a tanárképző főiskolába. Sajnos nem így lett, mert édesapám könnyes szemmel, de azt mondta, hogy 72 évesen már nem tudja biztosítani a továbbtanulásomat. Így aztán kereskedő lettem több évtizedre. A nagyüzemek idetelepedésekor békés életünknek vége szakadt, de sokan itt kaptak munkát és a fiatalok lakást a lakótelepen. Az elején még nem tudtuk, hogy mi jön ki a hatalmas 200 méteres kéményekből. Egy napon a fél falu kiszaladt az utcára, amikor órási zajt hallottunk az erőmű felől. Azt hittük valami felrobbant. Aztán kiderült, hogy ez folyamatosan így lesz, mert a gőzt engedték ki a szabadba. Sem akkor sem később nem tájékoztatták a falu lakóit, hogy mit terveznek és ez mivel fog járni. Azt sem, hogy se szó se beszéd a saját földünkre építkeznek, amiért egy forint kártérítést azóta sem kaptunk. Ahogy már írtam, a mi búzaföldünkön épült a melegvizes csatorna. Talán nem voltunk ügyesek, mert az összes földünkért én egy bolti pénztárgép árát kaptam, ami akkor 65.000 ezer forint volt. Ezt egyszer le kellett írni, mert ma sem tartom becsületes eljárásnak.

124

A JA NKOV ITS CSA L Á D

1970-ben férjhez mentem Markgruber Bélához, egy ercsi fiúhoz. Két gyermekünk született, Zoltán és György. Zoltán egy orvosi műhiba miatt sérülten született és négyévesen meghalt. György féléves volt, amikor először befulladt. Nem tudtuk, hogy ez milyen betegség, mert addig ilyet nem láttunk. A kórházban azt mondták, hogy kruppos és a szennyezett levegő az oka. A meghalt kisfiam is így fulladt, de az ő állapotát még az orvosi műhiba is súlyosbította. Gyurit kb. harminc alkalommal vitte a el a mentő, többször életveszélyes állapotban. Akkor kezdtem el környezetvédelemmel foglalkozni, és 1998-ban megalakítottuk a Faluvédő Egyletet, aminek azóta is az elnöke vagyok. 2013 óta adjuk ki a havonta megjeMarkgruber György, a fiam lenő Százhalom nevű újságun(2015)

125

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

kat és évente egyszer a Százhalom Kalendáriumot egy csapat munkájának köszönhetően. 2001-ben megszületett az unokám, Balázs. Tíz évig a családdal működtettünk egy kis élelmiszerboltot a házunk két szobájában. Aztán sorban kinyitottak a nagy áruházak és, ahogyan sokan, ami sem bírtuk a versenyt a multikkal. Így aztán itthon maradtam nyugdíjban és elkezdtem könyveket írni. Továbbra is az egyletben tevékenykedtem. 2008-ban megalakítottuk az egyleten belül a Hulladékkommandó Társadalmi Járőrszolgálatot, ami később különvált. Mi hagyományőrzéssel foglalkozunk, ők környezetvédelemmel.

Markgruber Balázs, Mészáros Mónika és Mészáros Dani (2014)

Ma, 2018-ban, mikor családom történetét írom a kiadvány számára, az eredeti családból én élek egyedül. Édesapám, édesanyám két nővérem is meghalt. Gizella 2014-ben, Ilona 2017ben. Gizella Raffer Józsefhez ment feleségül, két gyermeke született, József és Ferenc. Józsefnek két gyermeke és három unokája van, Ferencnek két gyermeke. Ilonka nővérem férje Medgyesi

126

A JA NKOV ITS CSA L Á D

Imre volt, két gyermekük született, Ilona és Mária. Ilonának két gyermeke és négy unokája van, Máriának két gyermeke.

A menyem az unokámmal

Fiamnak, Györgynek egy gyermeke született, Balázs, az első házasságából. A másodikban feleségével Markgruber Gál Andreával kicsi koruktól együtt nevelték testvérként a három gyermeket. Balázst, aki most 17 éves és most fog érettségizni a Szent Benedek Gimnáziumban. Andrea két gyermekét, Mónikát, aki külföldön dolgozik, Danit, akit most vettek fel az egyetemre. Így összeszámolva szüleimnek 3 gyermeke, 6 unokája, 9 dédunokája és 7 ükunokája van. Százhalombattán én, a fiam és Medgyesi Mária családja maradt. A Kossuth Lajos utcai családi házban Mária fia, Márk nyitott autószerelő műhelyt és ott fog lakni. Ez a történet mindegy 220 évet ölel fel. A családi kötelék felbomlott, a dédunokák is már csak látásból ismerik egymást.

127

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Nagyapám választhatott volna a „jobb sors” vagy a „balsors” között, de ő az arany középutat választotta.

A Kocsán család Müller Ferenc

Az Óváros egyik meghatározó épülete a Téglagyár közvetlen szomszédságában az ódon, öreg ház. Nem csak az épület tudna mesélni történeteket, de szívesen megteszi ezt kedvünkért Müller Ferenc, az unoka, akit a családról kérdeztem. (Szerk. megj.: Az írás részben egy 2016-ban készült újságcikk tartalma, amely kiegészült a családra vonatkozó, hiányzó friss információkkal. Sajnos közben Feri felesége 2017 nyarán súlyos betegségben elhunyt. A családjáról mesélt történeteket tehát korábban – az újságcikk írása idején rögzítettem.) Müller Ferenc: Nagyapám 1884-ben egy erdélyi kis határfaluban, Halmin született, amit Trianon után Romániához csatoltak, de a szőlőhegye már Ukrajnához tartozott. Szülei Apai Erzsébet és id. Kocsán Károly, aki csizmadia volt, emellett földjein gazdálkodott. Négy gyermekük született – Károly, János, Zsuzsanna és József. A négygyermekes család legidősebb fia volt Károly, a nagyapám, akit nagy áldozatok árán taníttattak a szülők, így lett tanító. Amikor elvégezte a képzőt, Magyarországra jött, munkát vállalt, áthozta a testvéreit, és hogy ne maradjanak le ők sem műveltségben, kitaníttatta mindegyiket. Először a Felvidéken, az Érsekújvár melletti Udvard községben lett tanító.

128

A KOCSÁ N CSA L Á D

Amikor idősebb öccse, János végzett, egy rövid bevezető idő után átadta testvérének a helyét, státuszát, majd a fővárosba, Budapestre költözött. János teljes pályafutását Udvardon töltötte. Amikor gyerekként nála vendégeskedtem, a falu lakói – palócok lévén – tánító úrnak szólították. János fia volt Kocsán Géza – Géza bácsi –, aki itt élt a faluban családjával egy ideig, és fiai, Géza (beceneve Tati volt) és István unokatestvéreim itt jártak Battán általános iskolába. Géza bácsi végzettsége szerint kertész volt. Abban az időben voltak olyan szakmai képzések, amiket nem lehet a mai képzési rendszerbe beilleszteni. Talán technikumhoz lehetne hasonlítani. Budapesten a János Kórház főkertésze és gondnoka volt. Felesége Sári Erzsébet, Erzsi néni.

A Kocsán nagyszülők (1937)

A háborút követően az általános élelmiszerhiányt enyhítendő, a János kórház kibérelte a Stich-tanyát (ma Karácsony-tanya), ott részben a kórház ételmaradékaiból, vásárolt gabonából disznófarmot üzemeltettek, melynek gazdatisztje Géza bácsi volt. Ennek megszüntetése után családjával Budapestre költözött.

129

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

János leánygyermeke – Géza bácsi húga – Zsuzsa, Vácott volt tanító. Sosem ment férjhez, a hivatásának élt. A legfiatalabb testvér József volt, ő is tanító lett – Pesten. A lánya Ilona (Ica), szintén nem alapított családot. Édesanyja addig válogatott a kérői között, amíg kifutott a férjhez menős időből és vénlány maradt.

Kocsán József és felesége, Ilona

Húguk, Zsuzsanna – Zsuzsa néni – Erdélyben Máramaros szigeten élt. Feleségül ment egy hétgyermekes özvegyemberhez, Kovács Gyulához. A megszületett közös gyermekük csecsemő volt még, amikor férje meghalt. Zsuzsa néni spártai körülmények között, nagy szigorral, egyedül nevelte fel őket. Gyermekei valamennyien diplomát vagy szakképesítést szereztek. Zsuzsa néninek szatócsboltja volt, de 1945-ben megvonták a működési engedélyét. Gyermekei sorra megházasodtak, többen nála maradtak családostól. A bolt érintetlenül maradt. Történt pedig,

130

A KOCSÁ N CSA L Á D

hogy nála vendégeskedtem. A gyermekei biztatására megkérdeztem tőle, miért nem lakják a boltot? Azt válaszolta: „Szó sem lehet róla. Mert ha a kommunizmus vasárnap véget ér, hétfőn nyitunk.”

Nagyanyámék (Terletter Olga) hárman voltak testvérek, mindhárman lányok. Édesapjuk, Terletter Károly korán meghalt. Nővére, Gabriella, mint a nagyanyám, tanítónő lett. Húguk (sajnos a nevére már nem emlékszem) 16 évesen a Zeneakadémia művészkurzusán, zongora szakon tanult. Nagykoncertje után hazafelé megfázott, mert lengén öltözött fel, és tüdőgyulladást kapott, amibe belehalt. Nagyapám, Kocsán Károly az I. világháborúban katona lett, és megsérült Gorlicében, a fronton. A háború után pártok alakultak az országban. Egyik alapítója lett a Keresztény Szocialista Pártnak. Mellette felkarolta a katolikus tanítók ügyét is, létrehozta a Katolikus Tanítók Egyesületét, amely – mint egy szakszervezet – a dolgozók érdekeit volt hivatott Kocsán Károly védeni. Újságot szerkesztett, cikkeket írt, maga volt a főszerkesztője is. Aztán gondolt egy merészet, a Keresztény Szocialista Párt színeiben országgyűlési képviselőnek jelöltette magát, mint a Párt főtitkára. A tatabányai körzetben indult. Akkor listás választások voltak még és pártja támogatásával bekerült a Parlamentbe. Pártja jó néhány képviselőt adott az országnak.

131

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Nagyon büszke volt arra, hogy ebben a bányászvárosban sikerült nyernie a Szociáldemokrata Párt előtt. Két cikluson át volt képviselő, 1926-1934-ig. Az akkori Választási jegyzőkönyvet még emlékként őrzöm, amelyet bekereteztetett. Egyszer csak érzékelte, hogy elkezd a politika polarizálódni jobbra és balra. Hívta őt Gömbös Gyula, hogy menjen át hozzájuk, és kultuszminiszter lesz belőle. Nagyapám azt mondta neki, rossz irányba halad a pártjuk. Ezért aztán nem lett népszerű a jobb oldalon. Hívták a baloldalra is, oda meg bolond lett volna menni. Választhatott volna a ”jobb sors” vagy a „balsors” között, de ő az arany középutat választotta. Így aztán mindkét oldalt magára haragította. Visszavonult a politikától, pályafutását lezárta. Bár a politika jól fizetett abban az időben, legálisan – nem korrupcióval – havi 1200 pengőt keresett. A korrupció nem volt akkor még népszokás, a becsület evidencia volt. Ma azt mondják: a rendes ember nem lop. Akkor az volt az alap, nem loptak. Arról álmodott, ha majd egyszer megöregszik, lesz egy kis birtoka, ahová kiköltözik kicsit gazdálkodni. Jómódú, kétlaki életet álmodott magának. Volt a Fadrusz utcában egy szépen berendezett bérlakása. Úgy tervezte, ősztől tavaszig ott tartózkodik a családjával, a jó időben pedig vidéken. Egy véletlen folytán került Battára, mert megismerkedett Kéry Gyula jegyzővel, aki mesélt neki a faluról. Már a Balatonnál is keresett földeket, de a tó messze volt, és akkor még nem is volt olyan frekventált hely, mint később lett. Batta elfogadható távolságra volt budai lakásától. Kéry, a jegyzőnk, szépnek írta le a települést és beszélt a Duna-partról is. Nagyapám úgy gondolta, ha egy falunak csak egy utcája van, azt is Fő utcának nevezik, nem lehet rossz hely. A legelső objektum, amit megvett, egy földszintes – nagy valószínűséggel gazdasági célra használt – épület volt és annak környezete, vagyis a körülötte lévő földek.

132

A KOCSÁ N CSA L Á D

A birtokot a téglagyári kerítés és a mai Halom utca határolta, és a hegytetőig tartott. Területe 16 hold volt. Később a Főutca sarkán az idősebb Klimsa Artúr 200 négyszögöl földet megvett tőle, oda építette a házát. Eredetileg a birtokot Lyka Károly művészettörténész vásárolta meg, majd házasságon kívül született fiának, Marezs Vazulnak ajándékozta, amikor az nagykorú lett. A fiú azonban gazdálkodni nem akart és hamar túladott rajta. Tőle vette meg a nagyapám. A terület lepukkant szőlőhegy volt, a tetőn legelővel.

Bérmálás (1961). Feri mögött áll Kocsán József

A ház földszintjén olyan erős volt a födém, hogy nagyapám – az építész tanácsára – nem bontatta el, hanem az emeleti részt arra húzták fel. Többe került volna az elbontása, mint egy új felépítése. Valószínű, hogy nem Lyka építtette, mert már állt, mikor megvette. Nagyapám elsősorban nyaralóként használta, nyáron itt, télen Budapesten laktak. Gondolta, majd ha nyug-

133

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

díjba megy, lesz itt egy kis gazdasága, amiből biztosítja a család ellátását. Amikor mi az udvart előkertté alakítottuk, előkerült egy leégett parasztház alapja, égett téglákkal. Nagyapa vett még hozzá földeket – szántót – és 30 hold nagyságúra növelte a birtokát. A falu felőli oldalon az utcafrontról nyíltak a gazdasági épületek, ahol a jobboldali eredetileg magtár volt, a baloldali szoba-konyhás személyzeti lakás éléskamrával. A kettő között hátul pedig az istálló.

Bérmálás utáni ebéd a plébánián (1961)

Amikor elvette az állam (államosították), lakásokká alakították. De az istállót felületesen építették át, mert a nyári melegben még később is érezni lehetett az istállószagot. Mögötte volt hat pince, amiből talán 2-3 még mindig megvan. Nagyapám birtokait 1949-ben vették el. Államosításkor egyszerűen elkobozták a vagyont, vagy teljesíthetetlen terheket róttak a tulajdonosra. Jó esetben hajlandó volt az állam térítésmentesen átvenni. Akkor nagyapa megtarthatta a házat, a földekből annyit, amennyit

134

A KOCSÁ N CSA L Á D

lehetett és megtartotta a gazdasági udvart is. Aztán 1960-ban kaptunk egy V.B. határozatot, mely így szólt: „Állami tulajdonba vesszük Kocsán Károly gazdasági udvarát. Indoklás: Mivel nincs gazdasága, nincs szüksége gazdasági udvarra sem.” Aláírás: V.B. titkár. Nem sokkal később a Téglagyárban úgy határoztak, egy kis lakótelepet építenek a munkásoknak, és elkezdték kitűzni a házak helyét. Akkor apám fellebbezett. A téglagyár hajlandó lett volna fizetni a területért, de a VB-titkár még azt is sajnálta tőle. Kijelentette: „Biztos állami tulajdonban van, építhetnek rá”. Ennyi elég volt. Így került a kerítés a mostani határ vonalára. Nagyapámat nem annyira birtokainak az elvesztése keserítette el, hanem az, büntetésképpen még a nyugdíját is letiltották. Megvonták tőle, pedig egész életében fizetett nyugdíjjárulékot. A nagymamám pedagógus nyugdíjából kellett megélniük. Nagyanyáméknak volt a Fadrusz utcában egy szépen berendezett bérlakásuk, erre szemet vetett egy ávós. A legegyszerűbb megszerzése az volt, ha a tulajdonosát kitelepítették. Vihetett magával egy 10 kg-os csomagot, minden más ott maradt. Nagyon szerethették nagyapámat a környéken, mert megsúgták neki, hogy rajta van a feketelistán, de ha „önkéntes száműzetésbe vonul” megúszhatja. Apám volt a segítségére, lovas kocsikat fogadott, felmentek Budapestre, kipakolták a lakást, és az ingóságokkal hazajöttek. Volt egy vénlány a családban, akit egyébként is támogattak, neki adták át a lakást. Értesítés még nem volt az államosításról, ezért beköltözhetett. Teréz persze nem tarthatta meg, mert az ávós igényt tartott rá továbbra is, de legalább kapott helyette egy kisebbet.

Nekünk nagyanya mesélte el, hogyan ismerkedtek meg nagyapával. 1918-19 körül az öreg Budapesten tartott egy nagygyűlést. Mivel hangosítás még nem volt abban az időben,

135

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

egy emelvényen állt, onnan hirdette az „igét”. Nagyanyám a barátnőjével épp arra sétált, aki megkérte őt, álljanak meg egy kicsit, hallgassák meg a szónokot. Nagymama hirtelen megszólalt: „Milyen csúnya ember! Nem is hallgatom tovább.” Mire a társa: „De hallgasd! Egészen okos dolgokat mond.” Aztán továbbmentek. Másnap vagy két nap múlva ismét arra jártak, és nagyapa megint az emelvényen szónokolt. Megszólalt nagymama: „Nem is olyan csúnya.” Később összeismerkedtek, egymásba szerettek. Nagyanyám óbudai volt. Fennhangon hirdette, hogy ő nem sváb, hanem bajor származású. Az óbudaiak nem svábok, hanem túlnyomó többségben bajorok voltak. Az 1700-as években a bajor nemesség fellázadt a király ellen, és a „dicső második helyen” végeztek. Két választásuk lehetett, vagy felakasztják őket vagy elmenekülnek. Így népesült be Óbuda velük, mert a magyarok mindig toleránsak voltak, csak a betelepülők időnként megfeledkeznek erről. A kispolgári családban volt hentes, szűcs, tisztviselő, pedagógus. A legnagyobb karriert egy dohánygyár-igazgató érte el közülük. Nagyanyám félárva volt, hárman voltak testvérek, de az édesanyjuk mindhárom lányt modernül nevelte. Egy lánynak sportolni abban az időben, egy lépésnek számított a prostitúció felé. Nagyanyám teniszezett, szertornázott és jégtáncolt. Teniszben kétszer, jégtáncban háromszor lett magyar bajnok és szertornában is az élmezőnyben volt. Az üknagyanyám, aki elítélte ezt a tevékenységet, egyszer azt mondta neki edzés előtt: „Már megint csak haszontalankodni mégy azzal a nokedliszaggatóval!” Már volt vagy „1000” éves, amikor, ha befagyott a Duna, lejött bennünket korcsolyázni tanítani. A társaim szeme-szája elállt a csodálkozástól, miket tudott még öregkorában is alakí-

136

A KOCSÁ N CSA L Á D

tani. Nagyapával nagyon szépen éltek. Egy gyermekük született 1925-ben: Olga, az édesanyám. Nagyapámat lelkileg megtörte, hogy nem kapott nyugdíjat. Elkeseredésében sokszor mondta: ő egy eltartott. Nagymama ilyenkor az asztalra csapott és azt mondta: „Maga engem 40 évig tejben-vajban fürösztött. Nem azért nincs jövedelme, mert rossz ember vóna, hanem mert ilyen a világ. Úgyhogy, szava se legyen!” Magázta nagyanyámat, aki többször ajánlotta, tegeződjenek. De ő így válaszolt: „Én erdélyi vagyok, ott csak a gyereket és a cigányt tegezik. Aki iránt tisztelettel vannak, azt magázzák. Maradjon ez így.” Nagyon jó ember volt az öreg, én nagyon szerettem őt. Pesten főszerkesztője volt a pedagógus újságnak, ahol volt egy Moravicz Lajos nevű kollegája. Jó barátok lettek, néha meglátogattuk őt – mi ketten – itt Battán a házában. A mostani Szabadság úton volt az épület. Később Bilikék vették meg, utána Szabó Laci lakott benne a feleségével. Az öreg kétlaki életet élt, mint más családok is. Jó időben itt, télen Pesten. 1965-ben halt meg nagyapa, nagymama 1971-ben. Amikor az Amerikában élő rokonainkat értesítettük, kiderült – meglepetésként –, haza készülnek jönni látogatóba, akkor először. Nagyon jó emberek voltak, csupa jó emlékem van róluk. A rokonságban volt 8-10 unokatestvérem. A front után kihozták őket, mert egyik soványabb volt, mint a másik. Nagyapámnak egyetlen ékszere volt, egy szép arany óralánc. Eladta, vett belőle egy fejőstehenet. Volt talán még egy zsák lisztjük is, így segítették a rokonokat. A gyerekeket persze befogták gyümölcsöt szedni, mert napszámosra akkor már nem nagyon tellett. A rokonságban amelyik családban nem jutott pénz a gyerekeknek nyaralásra, hozzájuk küldték. Ezek már mind idősek, de életük meghatározó emléke lett a battai nyaralás. Aki nem

137

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

tudott úszni, azt nagymama a Dunán megtanította. Figyelmeztetett bennünket, ahol nem tudjuk hová érkezünk, nem ugrunk fejest. És ha belefulladnánk, ne kerüljünk a szeme elé! Nagyanya elvi kérdést csinált abból, hogy május 1-jén kezdte el és szeptember 30-án fejezte be a dunai fürdőzést. Még az is előfordult, hogy hártyázott a jég és abban a békebeli, sokfodros ruhácskájában fürdött meg. 1965-ben nagy árvíz volt, mindenki el volt tiltva a Duna közeléből, de őt ez kicsit sem zavarta. Lement fürödni, és leúszta a szokásos távot. De jött a vízirendőr, kérdezte tőle: „Mit csinál?” – Pancsikázom egy kicsit – válaszolta. Akkor azt mondta neki: „Kedves Asszonyom! Ha csak 20 évvel volna fiatalabb, elverném a fenekét, hogy nem tudna leülni.” Amíg a birtok megvolt, nemcsak önellátók voltak, de termeltek eladásra is. A tetőn sárgabarackot, az oldalban őszit. Nagyapám újító szellemű ember volt. Sárgabarackban volt rózsa – tömegtermelésre –, és nagyméretű szaftos ananász. Az ő elnevezésük persze nem mérvadó, mert a nagyanyámnak, ha valami nagyon édes volt, az olyan volt, mint az ananász. Ha sós, akkor olyan, mint a mandula. Az őszibarackból Shampiont termeltek, zömmel eladásra, mert saját fogyasztásra egy családnak egy-egy fajtából elég 1-2 fa. Az értékesítést megszervezték, piacra hordták fel a gyümölcsöt. Egyszer nagyon sok termett, és hogy ne vesszen kárba, nagyanyám a sok sárgabarackot üstben megrottyantotta. Csak úgy cukor nélkül 5-8-10 literes üvegekbe tette el. Aztán felment Pestre, felkereste a Pajor Szanatórium élelmezésvezetőjét (most a SOTE Érsebészeti Klinikája az épület), és felajánlotta megvételre. Az megkérdezte tőle: „Le van-e passzírozva, van-e benne cukor?” Szégyenkezve válaszolta nagyanyám: „Nincs.” „Akkor meg van véve” – mondta a vevő. Mert nekik természetes állapotában volt csak jó. Rendesen meg is fizették nagyanyámat. A

138

A KOCSÁ N CSA L Á D

kórházak akkor még önellátók voltak, szabadabban vásárolhattak, közvetlenül a termelőktől. Ha végképp nem tudták értékesíteni a barackot, lefőzették pálinkának, cukor nélkül. Egyszer – legalizálva – 300 liter lett. Ha vendégségbe mentek, nagyapám elvitt egy 5 literes demizsonnal. Nagyanyám ilyenkor mindig mérgelődött: „Még borban sem nagyon járja, nem pálinkában!” Jellemző a kettejük közötti stiláris különbségre: Voltak kampánymunkák, amikor az alkalmi munkásokat a nagymama igazította el, és katonásan azt mondta: „No, emberek! Aztán dolgozzanak szorgalmasan! Meg ne lássam, hogy lógnak! Félúton negyed óra szünet. Ebédelni, aztán csinálják!” Ha nagyapa volt az irányitó: „- Jó reggelt, emberek. Jól aludtak? - Igen! - Netán elkelne egy stampedli? - Hát … el – körbeadta. - Ízlett? - Ízlett. - Netán még egy stampedli, elkelne? - Hát … el – mégegyszer körbeadta. Hát ez volna a feladat – mondta. – Vóna egy kérésem. Csinálják meg rendesen, mert ha nem, kikapok. – Így aztán szépen dolgoztak nálunk a napszámosok. A gazdasági épületben utoljára Versitsék laktak. A kocsis a családjával, aki más munkákban is segített. Volt két ló, 1-2 tehén meg baromfi. Az is előfordult, hogy 300 kacsát neveltek. Nagyapámnak nagy ismeretségi köre volt Pesten, nem okozott gondot az élőállatokat felvinni és eladni. Akkor még önellátók voltak és szabadok. Versits Károly – a Karus – szerette volna megadni a módját, hogy kedves munkaadóját kellő megszólítással tisztelje meg. Nagyságos úrnak szólította. Bár nagyapámat megillette volna ez

139

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a titulus, nem szerette. Többször kérte, ne szólítsa így, de hiába. Egyszer aztán – tréfából – amikor a kocsis megint így köszönt: „Jó reggelt Nagyságos Úr!” Nagyapám így válaszolt: „Jó reggelt Kegyelmes Úr!” Ezek után aztán rendre így szólították meg egymást, Karus nagy megelégedésére.

Nagyszüleimnek csak egyetlen gyermekük született, anyám, aki a keresztségben az Olga nevet kapta. Jó pedagógusok voltak, nem akarták őt túlságosan elkényeztetni. Talán ezért is lett anyám egy vadóc, fiúnak kellett volna megszületnie, 14 éves korában már saját puskája volt. Kedvelte a vaskos tréfákat, mint a hozzá hasonló gyerekek a környezetében. A szülei mégis szerettek volna belőle úrilányt nevelni. Eljárt teniszezni, zongorázni tanult. Kisiskoláit az apácáknál végezte Pesten. Elvégezte az elemit, a polgárit és beíratták egy gazdaasszony-képzőbe. Amizoni Károlyról nevezték el az iskolát, ahol kis és középbirtokos háziasszonyokat képeztek ki, hogy ha majd férjhez mennek, segíthessenek a gazdaságban a férjüknek. Más volt akkor az oktatási rendszer, más szerkezetű. Tanultak főzni, kézimunkázni, veteményezni, gazdaságot irányítani. Hasznos gyakorlati tudás mellett általános műveltséget, érettségit is adott. Sok arisztokrata társa is volt, akik felfedezték, hogy ez egy jó hely a tanulásra. Legjobb barátnője Habsburg Margit, József főherceg lánya volt, aki az Odeszcalci hercegnek lett a felesége. Jött a háború. Amikor a front elvonult, és az élet kezdett normalizálódni, egyre többet tartózkodtak Százhalombattán. Kővári Gyuláné (Berta Júlianna) – Juci néni – volt a legjobb barátnője. Sok csibészséget, vaskos tréfát engedtek meg maguknak leánygyermekként, akár fiúk kárára is. Mivel a falusi gyerekek márciustól már mezítláb jártak iskolába, ő sem lóghatott ki

140

A KOCSÁ N CSA L Á D

a sorból. Odafelé menet volt egy biztos helye, ahol levetette a zokniját, cipőjét és elrejtette. Hazafelé jövet vette vissza. A fiúk közül Ispaics Feri volt nagy haverja. Édesapja, Ispaics József főgépész volt a Téglagyárban. Amikor áttértek a villamos meghajtású üzemmódra, akkor költöztek el. Ferivel gyakran ladikáztak a Dunán. Ő kilenc éves volt, a fiú lehetett tizenöttizenhat. A Duna sokszor hozott halott embereket, vízihullákat, amit aztán partra dobott a folyó. Szabály volt, hogy annak a falunak kellett meghirdetni – keresni a hozzátartozókat -, ahol kifogták, és eltemetni, ha nem találtak családot, rokont. A felmerülő költségek és ügyintézés miatt – amely a falut terhelte – általánossá vált, hogy inkább visszalökték a testet a vízbe, legyen gondja a következő településnek. Amikor a kormány erre rájött, rendeletet hozott, hogy 100 pengővel jutalmazzák azokat, akik megtalálják és bejelentik a községházán. Így téve érdekeltté az embereket. Egyszer, amikor ők ketten a tököli oldalon csónakázva megláttak a vízben egy úszó emberi tetemet – gondolva a jutalomra -, kötelet kötöttek a lábára és nem kis erőfeszítéssel átvonszolták a battai partra. Aztán a jutalomért elmentek a községházára bejelenteni az esetet. Kérdezte az elöljáró: „Hát hol fogtátok?” – Tökölön – vallották be őszintén. „Jó, itt van a 100 pengő. De még egy hulla, és hozzákötlek mindkettőtöket, leengedlek benneteket a Dunán!” Mikor aztán anyám felnőtt és megismerkedett apámmal, a vége házasság lett. Budapestre mentek nászútra. Egyik nap kimentek a Városligetbe kicsit szórakozni. Annál a mutatványosnál, ahol először megálltak, konzervdobozok voltak egymás tetején gúlába felhalmozva. Azt kellett rongylabdával megdobni a díjakért. Anyám balkezes volt. Célzott, dobott. A mutatványos közben arrébb állt, nehogy őt találja el a labda. Sutty! -szana-

141

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

széjjel repült az egész gúla. A céllövöldés hozta is a fődíjat. Aztán apám befizette mégegyszer. Anyám célzott, dobott. Sutty! – a dobozok ismét szétrepültek. Amikor negyedszer dobta szét a gúlát, a mutatványos azt mondta: „Visszafizetem a teljes részvételi díjat, és visszavásárolom az ajándékokat is.”

Feri a szüleivel

A következő alkalommal egy másik ügyességi játék mellett álltak meg, amit kecskének neveztek. Egy sínen kellett meglökni, és ha elég erős vagy nagyon ügyes – illetve a megfelelő technikai tudás birtokában – volt a játékos, a kecske felszaladt egy emelkedő pálya tetejére, ott megbökte a figura fenekét. Először apa próbálta ki, de csak a harmadáig sikerült feltolnia. Mellettük nagytermetű pesti vagányok iszogattak, nevetgéltek mások balsikerén. Akkor odaállt anyám. Meglökte a kecskét, és az pontosan azt tette, amit elvártak tőle. Vaktyúk is talál szemet – gondolták a körülöttük lévők -, de anyám még egy menetet kért.

142

A KOCSÁ N CSA L Á D

A kecske pontosan ott találta el a bábút, ahol kellett. Anyámat végigmérve, apámhoz fordult az egyik pasi és azt kérdezte: „A felesége?” – Igen – mondta apám. „Bánjon vele jól!” Apai nagyapám urasági cseléd volt. A leghosszabb időt a Zichy grófok szolgálatában töltötte belső cselédként. Amikor már megházasodott is, oda mentek, ahol a grófi család tartózkodott. Felesége egy időben szolgálta őket, bár nem volt hivatalosan az alkalmazottjuk. Apámat az édesanyja így szülte meg Tatán. Keresztapja egy Eszterházy herceg volt, aki a háború alatt lett ismert politikus. Amikor jöttek a behívók, nagyanyám felkerekedett, útra kelt Pestre és felkereste őt az irodájában. Beköszönt: „Jó napot, Komám Uram!” – Jó napot! Miben segíthetek? „Hát idefigyeljen! Maga az én fiamnak a keresztapja. Mint tudjuk, soha életében még egy savanyúcukrot sem vett neki. De most itt az ideje, hogy bepótolja a mulasztását. Ad nekem egy nyilatkozatot, jó nagy pecséttel, hogy a fiam fő’ van mentve a katonaságtól!” És adott! Ez egy darabig mentesítette apámat a katonai szolgálat alól. A nyilas időkben már nem volt elég, szerencséjére mégis megúszta a frontszolgálatot. Utoljára a grófék Adonyba költöztek. Így lettek ők is adonyiak. Apám nagy erőfeszítések közepette elvégzett egy felső kereskedelmi iskolát, aztán a jegyzőképzőt. Manapság ez egyetemhez kötött, de akkor más volt az oktatási rendszer. Ezt már saját erejéből tette le, így lett jegyző. Segédjegyzőnek Battára került, itt ismerkedett meg anyámmal, majd összeházasodtak. Abszolút ideális pár voltak az ötvenes években: a segédjegyző elvette a kulák lányát. Ez a két „ellenség” volt akkoriban. Ezzel alapozták meg a jövőjüket.

143

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Apám szeretett volna továbbtanulni. Az ő pedigréje még csak-csak rendben lett volna, a szülei foglalkozása miatt. Talán azt is elnézték volna neki, hogy közben jegyző lett. Na de a felesége egy kuláknak volt a lánya! Így, mint osztályidegen, nem tanulhatott tovább, bejáró dolgozó lett. Anyai nagyapámnak a kulákságán kívül voltak más érdemei is. Ő hozta kapcsolatai révén Battára a Hangya Szövetkezetet, ami kiegyensúlyozottabb kereskedelmi árfekvést hozott a falunak. Legalább négy szatócsbolt volt akkor még, és a Hangya Szövetkezeti bolt, a mai Rév utcával szemben. A Hangya Hitelszövetkezet kirendeltsége a községháza épületében működött. Az öregeknek alig volt jövedelme, apám fizetése se volt túl sok. Anyám elment hát a téglagyárba dolgozni, ahol az egykori kocsisunk, Versits bácsi volt az igazgató. Örömmel vette fel anyámat. Eltelt egy hónap, amikor az irodájába hívatta. Szomorúan közölte vele: „Jött a parancs. Ki kell magát dobnom, mert kulák lánya nem kaphat állami állást.” Hogy meg tudjanak élni, földet béreltek. Jó barátságban voltak Tóthékkal, Tóth László gépészmérnök családjával, és Kovácsékkal, Kovács Miklós bácsi családjával. Elhatározták, együtt gazdálkodnak, közösen művelik meg a földjeiket. Egyszer kint dolgoztak a határban – vetettek valamit – és az öreg Tóth László testvére, Géza bácsi úgy látótávolságra dolgozott tőlük. Arra lettek figyelmesek, az öreg elterül a földön. Gondolták, majd csak feltápászkodik segítség nélkül, de percek múlva sem mozdult. Eldobták a kapát a kezükből és odarohantak: „Mi van Géza bácsi? Rosszul van? El tetszett esni? Nem tudott fölkelni?” „Hát gondoltam, ha már fekszem, pihenek egy kicsit.” Tóth Géza bácsi érzékeny lelkületű, sértődékeny ember volt. Együtt laktak Kovácsékkal a Tóth tanyán. Egy alkalommal, amikor valamiért felhúzta az orrát, másnap reggel így köszönt Miklósnak: „Dicsértessék!” – Dicsértessék! – volt a meglepett válasz.

144

A KOCSÁ N CSA L Á D

Amikor este elköszönt tőle az öreg, megint csak ezt mondta neki: „Dicsértessék!” – Dicsértessék! – lett ismét a válasz. Így ment már egy hete. Miklós bácsinak bökte az oldalát, mért köszön neki az öreg így? Vette hát a bátorságot – mert egyébként sem váltottak egymással túl sok szót – és megkérdezte: „Idehallgasson Géza! Maga hithű ateista, én református vagyok. Hát mér köszön nekem úgy: Dicsértessék?” – Azért, mert Maga nekem a halálos ellenségem. A fehér ember a másik embert üdvözli. De elgondolkoztam ezen. Nem tegeződünk. Az kiesett. Az ember a halálos ellenségének nem kíván jó napot meg jó estét. Mert képmutatás. Ez, mint Szabadság, vagy hasonló kommunista üdvözlések, nem jönnek az én nyelvemre. Hát … marad a Dicsértessék. Géza bácsi bár tehetséggel megáldott ember volt, de ugyanakkor nagy csibész is. Lehetett talán 13 éves, amikor odaállt az apja elé és azt mondta: „Apa! Építsünk gőzhajót!” – Semmi akadálya fiam. Tessék! Itt a rajzasztal, tervezd meg! Vannak hozzá anyagok is, csináld meg! Géza bácsi lázasan fogott hozzá, megtervezte a 1,5 m-es gőzhajót és el is készítette. „Ki kéne próbálni!” – mondta akkor az apjának. A következő hétvégén lovaskocsira rakták a gőzhajót és elment az egész család Törökbálintra. Odaértek, vízre tették. Géza bácsi befűtötte a kis kazánt és a hajó elindult. Gyönyörűen, nem pöfögve, finoman ketyegve, mint az óra. Tökéletesen működött. Már vagy 50-60 métert is megtett, amikor Géza bácsi lekapta a kocsiról a puskát. Puff! – elsüllyesztette. Csak eddig érdekelte őt a dolog.

A front alatt a család Budapesten élt, közvetlenül a háború után költöztek ki. Mivel később budapesti lakásukat államosították, végleg Battán telepedtek le.

145

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Apám, Müller Ferenc 1944-től volt Kéry Gyula főjegyző mellett aljegyző. Amikor Kéry nyugdíjba vonult (1948-49-ben lehetett), apám lett a falu jegyzője. Állását családi kötelékei miatt – és mert nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba – vesztette el. Budapestre ment munkát keresni. A fővárosban is államosították a kisiparosokat, létrehozták a Vegyesipari Vállalatot, ahová apám segédmunkásnak jelentkezett. Szakmák szerint csoportosították őket. A város minden területén voltak műhelyeik. Bár saját telephelyeiken maradhattak és dolgozhattak, ebbe a cégbe vonták be őket. Volt közöttük fodrász, ékszerész, kazánkovács, építész, mindenféle szakma. Amikor jelentkezett, megkérdezték, tud-e gépelni? Mondta apám: „Tudok.” – Akkor fel van véve, vízvezeték szerelő segédmunkásnak. Bújtatott állású tisztviselő lett, mert meg volt határozva, hány tisztviselőt foglalkoztathat egy cég. Ezért, ha ellenőrzés volt, apámnak 1-2 napig nem kellett bemenni dolgozni, nehogy az igazgató lebukjon és felelősségre vonják. Így került a vállalat központjába – az irányítás területére – vízvezetékszerelő munkás státuszba. Bejáró dolgozó lett, de szerette ezt a munkát, a kollegáit. Igazgatóját – talán 1952-ben – mert csődbe vitte a céget, szabotázs címén bíróság elé állították. A bíróság a perben felmentő ítéletet hozott „butaság címén”. Nyilvánvaló felkészületlen, alkalmatlan volt a feladatára. Nem ő egyedül abban az időben. 1956-ban, a forradalom alatt egyszer éjjel megjelent nála egy ismerős ember a cimborájával. Mondta apámnak, menjen velük, zavarják ki a kommunistákat meg az oroszokat. Mivel apám tudta róla, hogy a háború előtt a nyilas pártnak, a háború után meg a kommunista pártnak volt a tagja, úgy gondolta, olyan forradalom, amelyben ez az ember benne van, neki nem az. Mondta nekik, nem megy velük, menjenek a dolgukra.

146

A KOCSÁ N CSA L Á D

A forradalom alatt itthon tartózkodott végig, mégis megadta az árát. Sztrájkok voltak Pesten és távollétében őt választották meg a Vállalati Munkástanács elnökének. Elővették ugyan érte, de szerencséjére tisztázódott, hogy ott sem volt akkor. Mégis erre hivatkozva nem tanulhatott tovább, hiába szeretett volna. Nagyon nehéz anyagi körülmények között éltünk, csak apámnak és nagyanyánknak volt egy kevés jövedelme. Ezért anyám a ’60-as években munkát vállalt az erőmű konyháján, majd egészségi okok miatt átment a 26-os Építőipari Vállalathoz tisztviselőnek. 1980 körül ment nyugdíjba, és akkor már nem vállalt munkát, hogy még egy kis ideig élvezhesse a nagymamaságot, bennünket segítsen vele. Szívesen kertészkedett itthon. Nagyon örült, amikor telefonunk lett – újra kinyílt számára a világ -, mert rokonai, barátai Pesten éltek, így újra közvetlen kapcsolatba kerülhetett velük. Anyám 2004-ig élt közöttünk. Apámat 1969-ben súlyos egészségi problémái miatt leszázalékolták. Közben apai nagyanyám Adonyban egyedül maradt, ápolásra szorult. Apám anyagilag támogatta őt. Amikor a fiatalabb testvére meghalt, az ő támogatási összegét is átvállalta. Ahogy nagyanyám állapota romlott, önmagát feláldozva odaköltözött hozzá, hogy segíthesse. Fiatalon, 65 éves korában, 1988ban halt meg. Az ő emberi tartása volt a minta számomra. Jómagam 1951-ben születtem, és nagyszerű gyermekkorom volt. Akkor gazdag és szegény között nem volt akkora különbség. A hasunkba mindig került étel, fázni nem fáztunk, volt hol aludni, a többi meg ki a fenét érdekelt? Horgásztunk, futkároztunk, nyáron fürödtünk, télen korcsolyáztunk és szánkóztunk. Lelkes ministránsok voltunk, pláne, hogy hozott is a konyhára. Minden egyes ministrálásért 50 fillért kaptunk a papunktól, Perjés Bélától, ösztönzőnek. A teljesítésről nyilvántartást vezetett, pláne hogy tudta, mi is vezetjük halálosan pontosan. Nagyon sokan voltunk, ezért 10 fős csoportokba szervezett ben-

147

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

nünket. Egy hónapban csak egy csoportra került sor. Jártunk betlehemezni is. Nemcsak a faluba, de Füredre, Franciska- és Zoltánpusztára is. Próbálkoztunk a lakóteleppel, de ott becsukták előttünk az ajtót – köszönik, nem kérik. Nagyszerű barátaim voltak: Kanyicska Béla, Kanyicska Gábor, Gajárszky Jóska, Bóta Tamás – Palló bácsi unokája. Volt ladikunk, bográcsunk, pecabotunk, úgy éltünk, mint Marci hevesen. A falusi iskolában három tanterem volt, valamint a szerb ortodox egyház államosított iskolája, melyekben délelőtt és délután is volt oktatás. 1965-ben fejeztem be az általános iskolát, tanulmányaimat szinte végig kitűnően végeztem el. Akkor ős�szel nyílt meg a lakótelepen a Damjanich úti Általános Iskola. Anyám nagy álma volt, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanuljak tovább. Oda nagy volt a túljelentkezés, a 80 helyre 800-an jelentkeztek. A papokat nem a tárgyi tudás érdekelte elsősorban, hanem az adottságok, képességek. Felvételi vizsgát tartottak, ahol el is beszélgettek velünk. Egy vidéki iskolában kevesebb ismerete lehetett egy tanulónak, mint egy budapesti erős intézményben, éppen ezért kevésbé számított a bizonyítvány. Karácsonykor kaptuk az értesítést, hogy felvettek. Eleinte nem örültem, mert véget vetett a szabad életemnek. Mindenféle korlátokat állítottak nekünk, nem volt kimenőnk a faluba, de nagyon jó, összetartó társulattá váltunk. Rendszeresen összejárunk még most is, nem létezik akkora elfoglaltság, program, hogy egy érettségi találkozóra ne menjen el valaki közülünk. Amikor elvégeztem, az Agrártudományi Egyetemre jelentkeztem Gödöllőre. A felvételin azt mondta a tanár: „Ne erőlködjünk tovább. Látom, a felkészülésével nincsen baj. De, amíg én vagyok ennek az egyetemnek a párttitkára, egyházi iskolából gyerek ide be nem kerülhet.” Megkérdeztem tőle, miért? Azt

148

A KOCSÁ N CSA L Á D

válaszolta: „Egy faluban három értelmiségi van: a pap, a tanító és az agrármérnök. Ezért csak a mi emberünk kerülhet oda.” Így hát műszerész lettem, esti tagozaton elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet, de nem lettem közgazdász. Először gombát termeltem – nagyban – jó néhány évig, aztán az épületgépészeti kereskedésben találtam állást. Volt saját vállalkozásom is. Egy évig a Polgármesteri Hivatalban voltam pénzügyi osztályvezető, de az zsákutcának bizonyult. Aztán egyszercsak megöregedtem, nyugdíjas lettem. Feleségemmel nagyapám házában éltünk, békében, szeretetben. Az ő élete sokban hasonlít az enyémhez.

Feri felesége, Duhon Mária így mesélte el családja történetét:

Duhon Mária: Budapesten születtem 1949-ben. A családom ősei a franciaországi hugenotta üldözés elől menekültek Magyarországra. Délvidéken a Vajdaságban – Zomborban – telepedtek le. Felmenőim férfitagjai sok generáción keresztül szinte valamennyien orvosok voltak: dédapám, nagyapám és édesapám: Duhon János is. Nevem is francia eredetű: Duhon Mária (ejtsd: Düson). Sváb lányokat vettek feleségül, kivéve apám. Édesanyja nem is nagyon beszélt magyarul. Anyám kisnemesi család tagja volt. Apám Zomborban született, ott érettségizett, majd Budapesten végezte el az orvosi egyetemet. Az OTBA Korházba került, amely biztosító az OTI előtt volt, másokkal együtt. Ez a mai Kútvölgyi Kórház. Az OTBA az elit biztosítója volt a háború előtt, háború után pedig az új vezetőké. Nevét 1949 végén vagy 1950-ben változtatta csak meg, és lett Állami Kórház. Nemcsak a neve változott meg, lecserélték az egész gárdát, még a takarítónőket is, mint nem megbízhatókat. Mindenkit elküldtek. Apám

149

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a Sport Kórházba került. Három-négy hónap múlva behívta őt Ratkó Anna, az akkori egészségügyi miniszter asszony. Azt mondta neki, az elvtársak azt követelik tőle, hogy menjen vissza. De csak úgy mehet, ha belép a pártba. Apám azt mondta neki: „Szó sem lehet róla, nem lépek be.” Ratkó Anna próbálta őt kapacitálni, azt az utasítást kapta, vegye őt vissza és lehet osztályvezető főorvos – holott eddig csak adjunktus volt – a sebészeten. Akkor apám azt mondta neki: „Értsék meg, szarba nem lépek!” – és az asztalára csapott, hogy megértse. Kitiltották őt Budapestről. Sokáig nem volt munkája, aztán Salgótarjánban lett állása. Én másfél éves voltam akkor és három, amikor az orvosi hetilapban sebész főorvost kerestek Szigetváron. Megpályázta, megkapta. Odaköltöztünk. Nagyon fiatalon halt meg, én csak kilenc éves voltam. Anyámmal visszaköltöztünk Budapestre, mert minden családtagja itt élt. Egészségügyi középiskolát végeztem, orvos szerettem volna lenni, de a családom miatt nem vettek fel. Ennek ellenére az egészségügy területén képeztem tovább magam. Ferivel úgy ismerkedtünk meg, hogy egyik barátnőm felhozta őt hozzám. Nemcsak barátság és szerelem, házasság lett belőle. Egy közös fiúgyermekünk van: Gábor. Jogi egyetemet végzett, ügyvédként dolgozik. Budapesti munkahelyeim után a battai Szakorvosi Rendelőben lettem röntgen asszisztens. Amikor Feri édesanyja meghalt, a családi házukba költöztünk. Itt élünk békességben, két kedves kutyával. Őrizzük családunk szép emlékeit, és várjuk, hogy mi is egyszer nagyszülők lehessünk majd.

(Duhon Mária 2017. nyarán, súlyos betegségben halt meg.)

150

A KŐVÁ R I CSA L Á D

„Az első battai tamburazenekar játszott magyar csárdást, keringőt, tangót és a szerb kólót egyaránt”

A Kővári család Kővári László

Anyai nagypapám és nagymamám (Mirkovics Dániel – Dánilo bácsi és Papsógor Katalin – Kátó néni, akinek magyarosítani kellett a vezetéknevét) itt születtek mindketten a faluban az 1800-as évek végén. Házasságkötésük után a szerb templom előtti hosszúgangos parasztházban laktak, ahol megtalálható volt a tisztaszoba, a nyárikonyha, az istálló tehénnel és lóval, a disznóólak, a kukoricagóré és minden más, ami egy földműves parasztházhoz tartozott. Szerbek voltak mindketten. Nagyapám az első és a második világháborút is végigszolMirkovics Dániel (Deda) gálta, mint gyalogos baka. Szerencsére mindkét háború után egészségesen jött haza, így tudta folytatni a szakmáját, a földművelést. A földjük Dunafüreden a csónakház és a római kori földvár között helyezkedett el (ezt a részt a battai szerbek úgy hívták, hogy Klisza), a Dunától egészen a Kiserdőig. Főleg vöröshagyma- és zöldségtermesztéssel

151

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

foglalkoztak, de minden évben megtermelték az évi szükségletet a kenyérre való búzából és az állatoknak szükséges árpából vagy kukoricából. A zöldséges kerteket a Duna vízével, árasztásos módszerrel locsolták, a Rubes család szivattyújának segítségével. A megtermelt áruból pénzt kellett csinálni, és hetente kétszer hajnalban el kellett indulni megrakott lovaskocsival az érdi vagy a budafoki piacra, mert bizony a zöldségfélék hamar tönkremennek, ha nem adják el őket. Tavasztól őszig bizony nagyon sokat kellett dolgozni a földeken, ezért nagyapám a földvárat körbevevő vizesárokban készített magának egy kunyhót, és sokszor ott aludt, mert sajnálta azt a kieső időt, amíg a lovaskocsival este bebaktat a faluba, majd reggel újból ki a Kliszára. Így legalább másfél órával többet tudott dolgozni a földeken. Ez az út úgy nézett ki, hogy a faluból köves úton ki kellett jöni a római hídig, de csak akkor használták lovaskocsival a köves utat, ha nagy esőzés és sár volt mindenütt, különben a köves út mellett kitapostak egy földutat, mert ez nem rázott olyan rettenetesen, mint a zúzott köves út. Aztán a római híd után egyenesen a mostani kiserdő alatt – amit régen alsó szőlőnek neveztek és tele volt mindenféle gyümölcsfával: szilva, cseresznye, meggy, dió – ment a földesút egészen le a Kliszáig. Két helyen volt itatási lehetőség, mert bizony a ló a nagy hőségben hamar megszomjazott: egy gémeskút volt a római hídnál, itt volt az egyik nagy tehénlegelő, a másik pedig a kiserdő alatt, ahol a másik legelő volt. Akkoriban a parasztok a sáncokat is kaszálták, ami olyan meredek volt, hogy nagyapám fentről lefelé ülve kaszálta a földvár oldalát. Ebből lett a finom széna az állatoknak. Nagyanyámnak minden este haza kellett menni a földekről, mert az állatokat meg kellett otthon etetni, a tehenet meg-

152

A KŐVÁ R I CSA L Á D

fejni és a tejet leadni a tejcsarnokban. Mesélte nekem, hogy a lovaskocsin ülve egyedül a faluba érkezvén, kifejtette a zöldborsót vagy a fejteni való babot és megpucolta a zöldségeket. Hazaérkezve rögtön feltette a levest főzni. Ez volt a vacsorája. Reggel bepakolta egy kosárba, és vitte ebédre a nagypapámnak a Kliszára. Egy darab szalonnát majdnem minden levesbe belefőzött, majd a levesből a hideg pincébe tette, hogy megdermedjen. Ez volt a finom reggeli házi kenyérrel és vöröshagymával.

Mirkovics Zsófia (anyu a falusi ház udvarán)

Mikor a mezőgazdasági munkák egy kicsit alábbhagytak, nagyanyám folytatta a „másodállását”, a halaskofaságot. Mivel Százhalombattán akkoriban legalább hét család foglalkozott halászattal, (Dubeczék, Kácserék stb.) ebből éltek, örültek neki, ha valaki nagyobb mennyiségű halat vásárolt tőlük. Márnát, kecsegét, keszeget, de néha még nyurgaponty is akadt a hálóba. Nagyanyám megvett a halászoktól egy puttony (vesszőből font négyszögletes mély kosár) halat, a hátára vette, és elindult gyalog

153

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a Duna mellett Érdre, Budatéténybe vagy éppen Tökölre. Voltak állandó kuncsaftok mindegyik településen, még a kocsmárosok is vettek tőle halat. Nagyon sokat gyalogolt szegény. Öregko rára bizony meglátszott rajta a sok munka.Kellett a pénz, mert a ruhaboltban hagymáért vagy paprikáért semmit nem adtak. Két lányukat el kellett tartani, amikor pedig felnőttek, ki kellett házasítani.

Májkó és Deda

A idősebb lány, Mirkovics Darinka, a nagynéném (nekem szerbül Tetká) hamar férjhez ment, kiszemelte őt egy magas, jóképű székesfehérvári fiatalember, aki nagyobb ünnepekkor, de főleg búcsúkor, Osztovics Milánhoz (Keckos bácsiékhoz) jött vendégségbe. Mindig autóval jött, ami a két világháború között nagy dolognak számított egy faluban. Össze is futott a jónép. Ő volt Tésits Milán (későbbi nagybátyám), aki egy fehérvári taxis család egyik gyermeke volt. Két Ford valamint két Opel autóval

154

A KŐVÁ R I CSA L Á D

szállították az utasokat Fehérváron és annak környékén, de a II. világháború után mindenüket elvették. Tehát ő kérte meg feleségül nagynénémet, Tetkát, akit elvitt Székesfehérvárra, és három, szép gyermekük született. Itt éltek együtt halálukig. Gyerekkoromban ide, Székesfehérvárra vittek nyaralni, nagy élmény volt számomra a kis sáros Battáról egy szép nagy városban lenni egy vagy két hétig. Itt ettem először fagylaltot, itt vittek el olyan moziba ahol, ha felálltam a székről, akkor az nagy csodálatomra felcsukódott, és innen vittek le Balatonra egy ponyvás teherautóval (amire padokat tettek), hogy meglássam a nagy vizet. A fiatalabb lány, édesanyám Mirkovics Zsófia (Szóká) itt maradt Battán, és sokat segített nagyszüleimnek a földeken és az otthoni munkákban, állatok etetésében. Szegénynek majdnem a paraszti munka lett a végzete, mert egyik évben a Duna an�nyira kiáradt, hogy a kliszai földek teljesen víz alá kerültek. A terményt a víz alól kellett megmenteni, kiszedni a földből, hogy ne vesszen kárba az egész éves munka. A térdig, de néhol derékig érő vízben édesanyám annyira átfázott, hogy alig tudták megmenteni az életét a Bakáts téri kórházban, ahol több, mint egy hónapig feküdt. A család nagyon hálás volt Silhavi adjunktus úrnak, aki kikezelte anyámat a súlyos betegségből. Minden évben meghívták őt és feleségét Battára szeptember 21-én, amikoris a szerb búcsú napja volt. Ilyenkor az asztal bőségesen meg volt terítve. A húslevesben egészben főtt a házi kapirgálós tyúk, a sütőben sült az egész hízott kacsa, a sparhelten sült a rántott hús, a hideg szobában pedig várakoztak a torták és a sok finom házi apró sütemény. Kővári István nagyapámnak és Dubecz Mária nagymamámnak három fiúgyermeke született. István (Pityó) még az első világháború kezdetekor, Feri a háború végén, apu, Kővári László pedig 1923-ban. Édesapám születése után három évre meg-

155

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

halt anyukájuk, így a gyerekek árvák lettek. Apunak egyetlen egy fényképe maradt édesanyjáról, amit nagy becsben tartott és néha nekem is megmutatta. A szomorú évek után Kővári nagypapa újból megházasodott, és elvette a a szintén három gyermekes Mándé néni néven ismert özvegyasszonyt. A család révészettel és fuvarozással kereste a kenyerét, de ne a mai révre gon-doljanak, hanem egy nagy ladikra, amit motor híján evezőkkel kellett átjuttatni Tökölre és vissza. Ez egy személyszállító volt, amit főleg kosaras kofák vettek igénybe. A kikötő mólója a régi kocsmával szembeni bazaltköves lejáró végén volt. Erre a mólóra ment vízkeresztkor a templomból a szerb körmenet, ahol a vízszentelést tartották. Még emlékszem, hogy az odakészített fakádból merítve Szteván bácsi milyen jóízűen ivott a szentelt vízből egy fél literes bögrével. Visszatérve a révhez: egy hideg, szeles tavaszi napon, még a háború előtt a három fiútestvér visszafelé evezett – már utasok nélkül – Tökölről Battára. A Duna hosszában óriási szél támadt, nagyok voltak a hullámok és Pityó, a legidősebb testvér beleesett a vízbe. Igyekezett úszva a csónak után, hogy fiatalabb testvéreit ne hagyja egyedül, de sajnos a viharos szél és a hullámok egyre távolabb vitték az úszó fiút a csónaktól. Apám mikor ezt nekem elmesélte mindíg hozzátette, hogy Pityó nagyon jó úszó volt, sokszor átúszta a Dunát oda-vissza, és ha akkor azon az ominózus napon nem a csónak felé, hanem a part felé akart volna úszni, biztosan életben marad. Édesapám így nem csak anyukáját, de a szeretett testvérét is elvesztette. Annyira megviselte, hogy soha többet nem akart a réven dolgozni, megutálta a Dunát, és engem is nagyon óvott a víztől. Tizenhat évesen inkább választotta a fizikailag sokkal keményebb munkát, a fuvarozást. A téglagyárból lovaskocsival vitte a téglát a vasútra, ott vagonba rakta, majd visszafelé azért, hogy

156

A KŐVÁ R I CSA L Á D

ne legyen üresjárat, egy nagy szívlapáttal megrakta a lovaskocsit szénnel és vitte be a téglagyárnak. Emberes munka volt! Ezekben az években, a háború előtt épült meg nagyon sok társadalmi munkával az „egylet”, a mai Közösségi Ház. Színdarabokat játszottak, bálokat rendeztek, ahová zenekar is kellett. Össze is állt az első battai tamburazenekar: Dubecz Ferenc prímtambura, Kővári László tambura, Tóth Gyuszi brácstambura és Udvardi Károly nagybőgő. Apám legjobb barátja, Tóth Gyuszi halála után Csupics Sztankó csatlakozott a zeneAnyu és én karhoz. A zenekar tagjai nem kottából, hanem autodidakta módon tanulták meg a zeneszámokat. Játszották a magyar csárdásokat, keringőket, tangókat és a szerb kólókat egyaránt. Az egyletben tartott rendezvények egyikén jöttek össze szüleim, és 1943-ban úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. A tanácsházán, ahol a hivatalos esküvő volt, rajtuk kívül csak a két tanú volt jelen. Abban az időben még nem fordult elő az, hogy egy magyar fiú szerb lányt vegyen feleségül. Mindkét család finoman mondva tartózkodott a házasságuktól, ezért aztán az ifjú pár beköltözött a falu végén lakó Dubecz Feri bácsiékhoz (a zenekarban a tamburás ) a nyárikonyha melletti hátsó kisszobába. Ahogy édesanyám várandós lett Szilárd bátyámmal, a Deda és a Májkó már befogadták apámat. Főleg mikor látták, hogy szorgalmas, dolgos fiúról van szó, aki ráadásul nagyon szereti az állatokat, és bánni is tud velük. Ennek ellenére apám úgy döntött, hogy saját házban, külön a szülőktől szeretne élni. Kapóra jött

157

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

az a lehetőség, hogy 1947-48-ban a mai Újtelepi részt elkezdték felparcellázni, és telkeket osztani jelképes áron az igénylőknek. Ez a terület addig Gróf Bíró Pál szántóföldje volt, akinek a nyári rezidenciája volt a mai „Matrica” Múzeum épülete. Ennek jobb oldali szárnya leért a mostani Szákom területére.

Készülődés az olimpiai láng vitelére

1948-ban szüleim megkezdték az építkezést sablon tervek alapján, felvettek ú.n. békekölcsönt, ami indulásnak elég volt, de közel sem fedezte a ház felének sem a költségeit. Apám bontott téglákat szerzett, köveket gyűjtött a kliszai földekről, hogy a ház alapjába ne kelljen olyan sok betont beletenni. Ahogy mesélte, összesen hat mázsa cementet lehetett igényelni az államtól. Tudom és megértem, hogy ezekben az években kellett újjáépíteni az országot a háború után, és mindenhol szükség volt építőanyagra. Nagyon sok sajátkezű munkával végül egy év alatt felépült az egy konyha, másfél szobás szülői házam a szántóföld közepén,

158

A KŐVÁ R I CSA L Á D

ahol 1961-ig még szilárd burkolatú járda sem volt. A fürdőszoba abban az időben még felénk ismeretlen volt, a konyha közepére kitettük a hokedlit, rá a nagylavórt és kész volt a fürdő. Az egyetlen „közmű” az udvar közepén lévő kerekeskút volt. A ház még ma is áll a mai Madách Imre utca 36. sz. telken, lassan már az egyetlen lesz az akkor épült házak közül. Ebből a házból jártam a falusi általános iskolába hol gyalog, hol női biciklivel. Volt, amikor apu férfikerékpárját kaptam meg, ilyenkor váz alatt kellett tekernem, mert különben nem ért le a lábam a pedálig. Képzeljék el, hogy esőben vagy hóolvadáskor – járda és út híján – hogyan néztem ki, mire kikeveredtem a házunktól a kastélyig, a mai múzeumig. A Gesztenyés út már murvával felszórt kövesút volt, ami becsatlakozott a vasútállomás és a téglagyár közötti kövesútba a régi háromlyukú római hídon keresztül. Sajnos volt olyan év is, amikor akkora volt az áradás, hogy a római híd tetején is állt a víz, ilyenkor nem mentünk iskolába.

Középen állnak Csupics Sztankó Kővári László és Udvardi Károly

159

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A mai Újtelepet mi úgy hívtuk, hogy Dühöngőtelep. Abban az időben az egész telepen kb. 10-15 ház volt, nem voltak nagy fák, amelyek a szelet tompították volna. Esős időszakban a rettenetesen nagy sár, az erős szelek, a köves járda és a villany hiánya miatt, méltán illett a területre a név. Szabadidőmben lejártam a Pannónia pusztára, ami a mai Gesztenyés úttól a TEHAG-ig, illetve a Harcsa Csárdán keresztül a sportparkig tartott. Itt a hosszú cselédházakban 30–40 család lakott sok, velem egyidős gyerekkel. Voltak istállók számtalan tehénnel, lóval, birkával. Ide küldött édesanyám esténként friss tejért. Így volt ez 1956 őszén is, amikor hazafelé jöttem a tejjel, és megszólaltak Tökölön az ágyúk. Úgy futottam haza, hogy még a tejeskanna fedelét is elveszítettem.

A Kővári család

A Pannónia pusztán a cselédházak között volt egy kovácsműhely, ahol patkolták a lovakat, a lovaskocsihoz fémalkatrészeket kovácsoltak. Itt egy gyerek számára mindig volt látnivaló. A tehénistálló mögött volt egy olyan kút a marhák itatásához, ahol vil-

160

A KŐVÁ R I CSA L Á D

lanymotor híján egy lónak folyamatosan körbe kellett járni és húzni a szivattyút meghajtó rudat. Sokszor odaültem és néztem ezt a lovat, és mivel szédülős gyerek voltam, nagyon megsajnáltam. A másik nagy játszóterem a kastélykert volt. Ez a mostani múzeum kertje, ami kb. húszszor nagyobb volt, mint a mai terület. Itt akkor még megvoltak a murvával felszórt sétálóutak, a hatalmas mogyoró-, hárs- és még kitudja milyen fák között. Az egyik ilyen magas fára két hosszú kötéllel felkötöttek egy hintát, aminek a kilengése volt vagy 10 méter. Én féltem nagyon belengetni, de voltak olyan fiúk akik állva is kilengették a maximumig. Ha megéheztünk, a bokrokról kökényt, csipkebogyót vagy éppenséggel naspolyát szedtünk. Szép kert volt. A kastélyban volt egy kultúrterem kis színpaddal, itt játszott a zenekar, ha szüreti bált tartottak. Csodáltam a lovasokat és a szép lányokat, akik ilyenkor népviseletbe öltöztek. 1960-ban a város építésének kezdete sajnos hozott negatív dolgokat is. Például ezt a szép kastélykertet a Földgép nevű cég lebuldózerezte, gyakorlatilag letarolta, és bádogból szerelőműhelyt épített a helyére. Éjszakánként ezen a területen parkoltak a hatalmas földgyaluk és a dömperek. A maradék kastélykertet pedig beépítették barakokkal, így odalett a mi szép játszóterünk. Igazi lokálpatrióta vagyok, 1950-től folyamatosan a szülői telken lakom, most is ennek a teleknek a másik felén van a házunk, amit feleségemmel 1984-ben építettünk. Innét jártam a falusi általános iskolába, Érdre a gimnáziumba, Pestre technikumba, 44 évig a DKV-ba és a Dunastyr-be, munkahelyeimre. Erről a telekről indultam, amikor 1969-ben megalakítottuk Batta első közösségi klubját és zenekarát, az ORIGO-t, aztán innen indultam, hogy vigyem az olimpiai lángot 1972-ben Münchenben, mint Pest megye legjobb magasugrója. És innen jártam zenélni későbbi zenekarommal a lakodalmakba, a Stefánia Palotába, vagy éppen a Gresham Palotába, ami Magyarország legszebb

161

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

szállodája. Bárhol vagyok, alig várom, hogy Battán legyek és itt megnyugszom. Feleségem, Kőváriné Pintér Valéria 1975-ben került Százhalombattára. Vele a kosárlabdás éveim alatt ismerkedtem meg, tagja volt a helyi női csapatnak. 1983-ban összeházasodtunk és három szép lányunk született: Anna, Franciska és Valéria, akik már felnőttek és saját életüket élik. Az első, rövid házasságomból született Ildikó lányom, aki Zalaegerszegen él férjével és Lottika unokámmal. Szeretnek Battára jönni, mert tudják, hogy ide is haza jönnek! Nejem a tanítóképző főiskola elvégzése után Battán helyezkedett el, és már 37 éve tanítja a gyerekeket Százhalombattán. Ő is igazi battai lett. Az idén 2018-ban hazahozhattam Százhalombatta legmagasabb elismerését, a Város Díszpolgára címet, amit március 15-én a városi ünnepségen vehettem át Százhalombatta polgármesterétől, Vezér Mihálytól. A szép gyűrűt azóta is viselem, az oklevél pedig bekeretezve a szobánk dísze lett.

162

A KUR Á N CSA L Á D

„Öten voltunk testvérek, ennek ellenére édesapámat behívták katonának”

A Kurán család Kurán Katalin

Kovács Ferencné, Kurán Katalin vagyok. Százhalombatta a szülőfalum, mint ahogyan számtalan felmenőmnek. A régi anyakönyvi kivonatok bizonyítják, hogy a battai családok többsége a házasságok révén rokoni kapcsolatba került egymással. Ez a tudás lassan – velünk, akik még számon tartjuk bizonyos mértékben ezeket a kapcsolatokat – véget ér. Ezért tartom nagyon fontosnak ezt kiadványt, mert Kurán Katalin ahogyan én, más is előkeresi a megsárgult iratokat, felhívja az esetleg régen nem látott távolabbi rokonait is. A családi iratok a dédszülőkig visszamenően követhetők. Anyai dédnagyanyám: Pestanácz Máriánné született Ilkics Klára. Ők érdiek. A battai temetőben van 1839-ből Tóth József sírköve, a Tóth nagymama sírja mellett, így valószínű egy család voltak.

163

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Teljesen nem tudnám felsorolni a közelebbi, távolabbi rokoni kapcsolatokat, de néhányat megemlítek: Az egész Tóth M. család, a nagybátyám Tóth M. István (felesége Wejmola Teréz), három gyermekük született: István, József és Ágnes (Kanicsár Jánosné). Édesanyám testvére, Tóth Katalin Jászberényi ( Jankovits) János felesége volt, öt gyermekük született: István, László, János, József és Katalin.

A Kurán testvérek és szülők

Stroblné Nusi néni (Tóth M. Mártonné, férje halála után ment feleségül Strobl Károlyhoz), Bauer Manci néni (Nusi néni testvére), Ruzsenszkiné Tóth Magdolna (Nusi néni lánya). A családfámon találtam valamikor az 1800-as években élő Buzadics Erzsébet nevű ősömet. Egy közjegyzői okiraton szerepel Radován János lánya, Zsófia, akinek az édesanyja magyar volt a mi családunkból. (Zsófi néni a Boro bácsi felesége volt.) A nagyanyámnak, Pestanácz Máriának (Tóth M. Józsefné) 11 gyermeke volt, akiket a férje korai halála miatt (1919-ben

164

A KUR Á N CSA L Á D

spanyol influenzában hunyt el) egyedül nevelt fel. A család továbbra is nagyon összetartó volt, mert névnapokon, születésna pokon, ünnepekkor mindig összejöttek. A keresztapám Jászberényi János I. világháborús élményeit nagy élvezettel hallgattam. Ezek az összejövetelek szeretetben, jó hangulatban, nótázással teltek el. Jómagam Százhalombattán születtem 1942-ben. Édesapám Kurán Ferenc (19021963), édesanyám Tóth Margit (1908-1977). Több Tóth család is él a faluban, mi a Tóth M. ághoz tartozunk, az M. betű semmi különöset nem jelent, megkülönböztetés a többi Tóth családtól. Édesapám szülei: Kurán József (1876), édesanyja: Herbszt Róza (1881). Édesapám, Ku rán Ferenc testvérei: József ifj. Jászberényi János (Kaposvári), Katalin, István, Julianna. Édesanyám szülei: Tóth M. József, Pestanácz Mária. Édesanyám testvérei: Mária, Ludovika, Balázs, Katalin ( Jászberényi Jánosné), Anna (Tóth Györgyné), József, István (felesége Wejmola Teréz) László, Márton (felesége Szabó Anna) és Julianna. Öten voltunk testvérek: Ferenc (1934-1988), Margit (1936), László (1939), József (1941-2010), ennek ellenére édesapámat behívták katonának. Egy újságból tudtuk meg, hogy életben van. Ettől kezdve minden vasárnap a mise és az ebéd után édesanyám ünnepibe öltöztetett bennünket és kimentünk a vasútra gyalog, várni a vonatot. Nem úgy volt, mint ma, hogy óránként

165

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

jártak, csak egy vagy kettő naponta. A hazajövetele mégsem úgy történt, ahogyan vártuk. Anya több szülővel együtt az iskola termeit meszelte, takarította, mikor Feri testvérem jött a hírrel: „Hazajött apa”. Nem vonattal, hajóval. Első útja az édesanyjához vezetett a faluba a Fő utcára. Három évig volt fogságban. Most is őrzöm a hozzánk írt leveleit. Ez volt ráírva, mint feladó hely: CCP Láger 7056. Az első levelet, amit kaptunk ő írta ugyan, de egy kiskunfélegyházi vasutas adta postára. Kidobta a vagonból ennek a vasutasnak, hogy életjelt adjon magáról, hogyan vitték át 1945. május 7-én vonattal Kiskunfélegyházán át a fogságba. Apának nagyon szép hangja volt, amit szinte minden testvérem örökölt és magam is. Az unokatestvéremnek, Tóth M. Áginak (Kanicsár Jánosné) szintén nagyon jó a hangja. Ez Jászberényi Jánosné valami örökség lehet, de nem Tóth Katalin tudjuk kitől. Apám nagyon sokat szerepelt az egyleti népszínművekben prózai és énekes szerepekben is. Egész családunk templomjáró, így vasárnaponként és ünnepnapokon ott hallhatták a hívek énekelni. A Budafoki Borforgalmi Vállalatnál kapott állást, onnan is ment nyugdíjba. Amikor apám a fogságban volt, anya amellett, hogy öt gyermeket nevelt, mindenféle munkát elvállalt, ami adódott a határban gazdáknál, házaknál mosás, takarítás. Hosszú évtizedekig a templomban és a plébánián mindent elvégzett, amit rábíztak. Mosta a miseruhákat, a terítőket, díszitette, takarította a templomot, főzött, még a püspök látogatásakor is. Úrnapján – ami

166

A KUR Á N CSA L Á D

nálunk igen nagy ünnep – a nagybátyámék Tóth M. István házánál felállított virágsátrat évente a mi családunk is segítette felépíteni, lombokból, virágokból, szentképekkel, terítőkkel. Ez mindig nagy élmény volt nekem, mert kisebb lányként kis kosárból szórtam a körmenetben a virágszirmokat, később a nagy kosarat vittük, a menet mellett. Akinél elfogyott a szirom, onnan töltöttük fel a kosárkákat. Jóska bátyám és én a háború alatt születtünk, az idősebbek is, még tíz év alattiak talán valamit segíthettek, vigyáztak ránk, míg anya dolgozott. Anya nemcsak a gondunkat viselte, de az édesanyját is ő ápolta. Hihetetlen dolog, hogy mit bír ki egy ember, ezért sokszor csodálkozom, hogy ma sokan mennyit panaszkodnak, akár a legkisebb gond miatt is. A szüleim minden testvéremnek szakmát adtak a kezébe. A három bátyám az erőmű alapításától nyugdíjig ott dolgoztak, Feri lakatos, Laci esztergályos, Jóska műbútorasztalosként. Margit szövőnő lett, én gimnáziumban érettségiztem. A fiúk reggel munka előtt kismotorral bejöttek a faluba anyához egy kávéra, délután műszak után jöttek segíteni a ház körül. A háború alatt én nem emlékszem, de otthon sokszor mesélték, hogy amikor Tökölről a belövés érte a házunk alatt lévő katolikus templom tornyát, a mi házunk is lövést kapott. Ötvenhatot már 13 évesen éltem meg, arra emlékszem, hogy nagyon féltem. Arra is, hogy mikor átjöttek az oroszok, az érdi hegyen lévő magyar katonákat, akik innen lőtték őket, segítettük menekülés közben, szállást adtunk nekik. Egész gyermekkoromat meghatározta az iskola, a templom és a plébánia. Mindháromra ráláttam a házunkból, mert pont alattunk voltak. Abban az időben a plébánián két apáca teljesített szolgálatot a plébános mellett. Redempta és Aléria „kedves nővérek”. Így szólították őket a faluban, és nagyon tisztelték őket az emberek. Civil nevük Margit és Mária néni voltak. Ők

167

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

figyeltek fel először, hogy „ennek a kislánynak milyen jó hangja van”. Tanítottak az egyházi énekekre, mert Mária néni is gyönyörűen énekelt és játszott a harmóniumon. Ő volt a kántor is. Később is minden évben nagypénteken énekeltem a Jeremiás Siralmait és a Passióban az evangelistát. Évekig a temetéseken az énekesi teendőket én láttam el, amikor nem volt kántor. Emlékszem, hogy még egészen kicsi lány voltam, mikor talán énekelgettem a plébánia kertjében – valószínű anyám magával vitt – mikor a Perjés plébános úr meghallotta az énekemet. Behívott a szobába, ahol még ott volt két barátja a Müller Ferenc, aki ha jól emlékszem jegyző volt a faluban, és a Pável Nándor tanító. Kértek, hogy énekeljek és én, amit tudtam elénekeltem. Még adtak is valamennyi apró pénzt is ezért, amivel boldogan szaladtam haza: „Nézd anya, mennyi pénzt kerestem!”. A kedves nővéreket, ahogyan később megtudtuk kitelepítették, nagyon nehéz fizikai munkára. Novemberben mezítlábasan, szandálban szedték a földeken a marharépát, és állatoknak való helyen aludtak. Mária néni egész életében szenvedett a megfázás okozta betegségektől. Őutánuk került a plébániára kántornak Pálffy Valéria. Nagyon sokat foglalkozott a lányokkal. Volt nevünk is: „veronikások”. Talán hetente többször is összejöttünk a plébánián az első szobában, énekeltünk és gyöngyöt fűztünk. Vali néni után jött Gubody Margit néni, vele hosszú évekig énekeltünk a miséken, ünnepeken. Nemrégiben halt meg nagyon idősen. Szívesen emlékszem a májusi és az októberi litániákra és a decemberi rorátékra. Mind a háromnak valamilyen különleges hangulata volt. A májusi estéken az egész falu illatos volt a virágzó fáktól, decemberben ugyan reggel hat órakor volt a roráté, de szívesen keltem fel és mentünk a nagy hóban a misére. Iskolába is szerettem járni, főleg az irodalom és a történelem érdekelt és persze az ének. A tanítók közül nagyon szerettem Kanyicska Bélánét,

168

A KUR Á N CSA L Á D

aki az osztályfőnökünk is volt, Bodon Rózát, aki az első két évben az összevont osztályba tanított, Surányi Dánielnét, Holdas Sándornét, aki fiatal tanárként a férjével költözött a szomszédunkba.

Kurán Ferenc a budafoki borospincében

A nyári szüneteket a munka mellett, amit a lányok a háztartásban, a fiúk a nehezebb munkákban segítették a szüleinket, a Duna határozta meg. Ahogy lehetett mentünk a Dunára fürödni. Talán nem is volt olyan battai gyerek, aki nem tudott volna úszni. Nem volt kijelölt strand, de ismertük a Dunát, hogy hol hol vannak a veszélyes gödrök, forgók. A víz is nagyon tiszta, szinte iható minőségű volt egészen a hatvanas évekig. Egyszer ugyan, akkor még nem tudtam jól úszni, bajba kerültem, majdnem belefulladtam a Dunába. A tanárnő férje, Holdas Sándor húzott ki a vízből. A Hun utcai családi házunkat, ami valamikor Jankovits István (Katalin nagynéném férje és keresztapám Jászberényi János

169

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

édesapja) háza volt, 1959-ben átépítettük és én is ott laktam 1979-ig. Középiskolába Budapestre kerültem a Budai Nagy Antal Gimnáziumba, ott is érettségiztem. Tagja voltam az iskola énekkarának és egy időben énektanárhoz is jártam Kazacsai Irénhez. Egyszer Béres Ferenc népdalénekes is meghallgatott, tetszett neki a hangom. Óvónő szerettem volna lenni, de apám akkor ment nyugdíjba és kereső munkát kellett vállalnom. Így kerültem a téglagyár irodájába tisztviselőnek 11 évre. Utána Budapestre kerültem a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gazdasági Igazgatóságára társadalombiztosítási ügyintézőnek, itt is 11 évig dolgoztam. A Kiváló Dolgozó kitüntetést is ott kaptam. 1979-ben férjhez mentem Kovács Ferenchez, akkor költöztem Dunakeszire a férjem édesanyjához. Kiléptem az egyetemről és közös vállalkozásba kezdtünk. 1984-ben megszületett a lányunk, Krisztina, aki egyetemet végzett művészettörténész. A Várfok Galériában művészeti igazgató. Nálam is elérkezett a nyugdíj ideje 1996-ban, de még sok erőt éreztem magamban és 2002-ig a Dunakeszi Szociális Foglalkoztatóban vállaltam állást. Férjem halála után Budapestre költöztem és ott is megtaláltam azt a közösséget, ahol jól érzem magam, és ez a Józsefvárosi templom. Tagja vagyok a Rózsafüzér Társulatnak, naponta járok templomba. Battára ha nem is sűrűn, de rendszeresen járok, itt van a férjem eltemetve, itt vannak a rokonaim. Margit testvérem Tökölre ment férjhez, ma is ott lakik. Egy időben miatta költöztem én is Tökölre. Most számoltam össze, hogy életemben hétszer költöztem. A fiatal nemzedéket is megemlíteném pár mondattal. Feri bátyám nagyon korán ment el 53 évesen, a fia, Ferenc sem él már. Margit nővéremnek két gyermeke van: Versits István és

170

A KUR Á N CSA L Á D

Katalin, valamint 4 unoka. Laci testvéremnek és feleségének, Latyák Magdolnának (Ráckeresztúr) 3 gyermeke: Katalin, Zsuzsanna és Paula, valamint 7 unokája van. Jóskának és feleségének Király Máriának (Ercsi) két gyermeke van Gábor és Rita, 3 unokája és 3 dédunokája van. Nekem egy lányom van: Kovács Krisztina. Mindig örömmel jövök és elég gyakran, ha ismerőssel találkozom szívesen idézzük fel a közös emlékeinket.

171

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

„Nagyapám, Ivan Ivanov Mitrov kilenc évesen gyalog jött Magyarországra, Bulgáriából”

A Mitrov Ivanov család Mitrov Ivanov Mária

A szoba-konyhás házat, ahol kisgyermek koromban éltem, még a dédszüleim építették, és a Szabóék felőli oldalon állt. Volt benne éléskamra, az épület hátsó részén pedig az istállók voltak. Környezetünkben szerb családok éltek, Csupicsok, Radovánok. Nagyapám, Ivan Ivanov Mitrov kilenc évesen gyalog jött Magyarországra. Úgy tudom, Bulgáriában nem voltak testvérei, szüleinek egyszem gyermeke volt. Rokonai (unokatestvérei) Budafokon éltek. Mint oly sokan abban az időben a bolgárok, valamelyik nagybirtokon, bérelt földeken bolgárkertészetet működtettek. Rövid ideig náluk lakott, Tétényben dolgozott. Akiket még ismerek közülük, azok magyarosították a nevüket, mint Szerencsev János, édesapja Szerencsev Boriszláv. Battán már éltek bolgárok, nagyapám talán ezért költözött ide. Itt ismerkedett meg a nagymamával, Osztovics Irénnel, akit feleségül vett, és akinek édesanyja, a dédanyám Radován Krisztina, dédnagyapám pedig Osztovics Ilija volt. A faluban több Osztovics família élt. Dédszüleimnek két gyermeke született: Tinka néni és nagymamám. Apai nagyszüleimnek hét gyermeke született: Hriszto, a legidősebb 1921-ben. Krisztina 1923-ban, Miklós Nikola 1926ban, Marija 1929-ben, Ilija (az édesapám) 1933-ban, és az ikrek,

172

A M ITROV CSA L Á D

Perszida (Szidi) és Boriszláv (Boro) 1935-ben. Borisz a születése után elhunyt, Krisztina (Kica) 23 évesen tbc-ben halt meg.

A II. világháborúban becsapódott egy akna az udvarba és megölte nagyapámat, Marija és Nikola súlyosan megsérültek. A nagymama azt se tudta hova vitték el őket a bombázás alatt. Nagyapámat a folyamatos, súlyos harcok miatt három napig temették. Végül éjszaka lopva tudták csak kivinni a temetőbe és eltemetni. Egy Radován nevű pap temette el őt, még nem Lázár bácsi.

Mitrov Ivanov Iván és Osztovics Irén

173

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A nagymama itt maradt özvegyen a gyermekeivel, a legidősebb 24, a legfiatalabb 10 éves volt akkor. Drága nagyanyám végül 1954-ben halt meg. Azon a napon, amikor az udvarból vitték ki a koporsóját, beszóltak, hogy meghalt Szövő Éva édesanyja is. Három asszony halt meg abban az évben a faluban. A harmadik Kácser Teruska édesanyja, lánykori nevén Szegedinácz Teréz. Voltak földjeik – még Adonyban is – béreltek is, abból éltek. Nagyanyám Adonyba is járt kapálni. A terményeket a budafoki és az érdi piacon értékesítették apámmal, mellette abból éltek, önellátók voltak. Apám 1961-ben nem lépett a tsz-be, nem dolgozott ott, saját földjeit művelte. Viszont munkát vállalt az ERBE-nél. Nem hagyott fel a földek művelésével és az állattenyésztéssel sem. 12/24, 12/48-as munkabeosztásban dolgozott, így tudott időt szakítani a gazdaságára. Társaival – Osztovics Gyurkával, Osztovics Milánnal, Szabó Ferivel – együtt borjúkat vásároltak, felnevelték, felhízlalták és leadták a tsz-nek, amelyeket azok értékesítettek. Lusztig András és György vették át, ők voltak akkor a vágóhídon. Apám megtartotta a lovait, velük művelte a földeket, őket használta szállításra is. Korábban volt 2700 négyszögöl bérelt földje az Alsó-Szőlőkben, a Holtoknál – ahol ma a Klári kocsma van –, és a Parlagokban 1 hold. Saját földje a Régészeti Parknál volt 880 négyszögöl, 600 négyszögöl a mai István király útnál, 1800 négyszögöl a Lehel útnál. Két lova volt, sok állatot nevelt. 12 bikát, 100 disznót eladásra, legalább 300 aprójószágot. Először volt libánk, aztán már csak kacsáink, tyúkok, csirkék. Aprójószágot elsősorban saját ellátásunkra, fogyasztásra neveltek. Gyermekkoromban termelt az édesapám kukoricát, búzát, napraforgót, krumplit, borsót, bükkönyt is. Kukoricát, gabonaféléket a jószágoknak, búzát nekünk.

174

A M ITROV CSA L Á D

A lovai 1987-ig voltak meg, utána traktort vett, azzal művelte meg a földeket. Másoknak is voltak még lovai apámon kívül: Osztovics Gyurkának, Osztovics Milánnak, Sztoján Gyurkának, Csupics Zsiga bácsiéknak, Popovicséknak és Radován Mitrének. Apám is fuvarozott amíg volt lova, de nem hivatásszerűen, csak ha valaki megkérte, hozza haza a termését a határból, vigyen fát, szenet, bármit, amit szállítani kellett és nem volt az illetőnek mivel. Vannak fotóink ebből az időből. Apám húgának, Szidinek a fiát, Raskovics Gyurcit és a testvérét, Jelenát is ő nevelte fel. Gyurci talán második osztályos volt, amikor kép készült róla az istállóban, ahogyan a kezét a bocira teszi. Nagyon szerettük a fiatal állatokat. Abban az időben sokan dolgoztak a faluból idős asszonyok a tsz kertészetében: Rákics Miklósné (Ivanov Natália, Nádó néni), Osztovics Jánosné (Bojcsev Szókó, Szókó néni), Toskov Miklósné (Katica néni), Nikolov Jovánka és mások. Még nem voltam iskolás, mielőtt átmentem Mártuskáékhoz, azt mondta az édesanyám, adjak vizet, darát a pipiknek. Amikor alsó tagozatos lettem, nyáron hajnalban fél 3-kor ébresztettek. Míg apám befogta a lovakat, mi gyerekek próbáltunk felébredni. Mindig azt mondta: „Melegben nem lehet dolgozni.” Amikor az idős asszonyok – Néró néni és társai – vállukon a kapával kifelé mentek, mi befelé. Amikor hazaértünk, mondta apám: „Meg lehet mosakodni, le lehet feküdni.” Addig aludtunk, ameddig akartunk. Apám sohasem feküdt le ilyenkor. Anyám dolgozni ment reggel (boltba, kocsmába, tanácshoz, bárhová), apám megfőzte az ebédet. Akkor aztán felkeltett bennünket és mondta: „Lehet jönni ebédelni.” Megbecsültek bennünket. Nem azért vittek ki a határba, hogy keményen dolgozzunk, hanem azért, hogy megtanuljunk dolgozni, megtanuljuk értékelni azt, amit kapunk. Amikor azt

175

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

mondtam éhes vagyok, anyám vagy apám azt mondta nekem: „Jó. Kenek neked egy szelet zsíroskenyeret. Menj, hozz addig egy vödör vizet!” Akkor még nem csapból folyt a víz. 20 kg voltam „vasággyal együtt”, alig bírtam el. Ott volt a vizespad, rajta két vödör tele vízzel. Nem értettem, miért kell nekem hozni, ha tele vannak a vödrök. Felnőtt fejjel rájöttem, ha valamit szeretnél, meg kell dolgozni érte. Nem beszéltek a nevelésről, tették.

Mitrov Ivanov Illés és Izinger Irén esküvője

176

A M ITROV CSA L Á D

Anyámat Izinger Irénnek hívták, svábok voltak. Szüleinek öt leánygyermeke született. Érden, a Budai úton volt a házuk, ott ahol most az OTP van. Büszke vagyok rá, hogy építész nagyapám, Izinger Gotlib Jakab tervezte és építette a Debreceni Orvostudományi Egyetem épületét, valamint az Ózdi Kohászati Műveket. Nagyon korán, 58 évesen szívbetegségben meghalt 1948-ban. Első házasságából volt egy lánya, Emma, akinek meghalt az édesanyja. Utána vette feleségül az én anyai nagymamámat, Treith Rózát. Anyám és Magdi néném azért születtek Ózdon, mert nagypapa akkor építette fel az ózdi kohógyárat, építész vállalkozó volt. Onnan hazajártak Érdre a házukba.

Anyai dédnagymamám az unokákkal (Erzsébet, Magdolna, Irén, Edit)

Anyukám Érden járt iskolába, ott végezte el a polgárit. Fiatal korában a Belügyminisztériumban volt osztályvezető. Az akkori miniszter az ’56-os események után ment nyugdíjba. Megüresedett Százhalombattán egy anyakönyvezetői, v.b. titkári állás. Azt mondta neki a főnöke: „Cili, gondold meg! Én elme-

177

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

gyek nyugdíjba, nem lehet tudni, mi lesz itt Budagyöngyével.” Budagyöngye területe anyámhoz tartozott. Úgy is hívták őt, Budagyöngye. Anyám hallgatott rá, elvállalta a battai állást. Akkor 31 éves volt és még nem volt férjnél, apám pedig 24. Itt ismerkedtek meg 1957-ben. Még abban az esztendőben össze is házasodtak. Kormosné – Irina – a munkatársa mondta neki: „Te jó Isten! A palotából eljöttél a putriba.” Apámék nem voltak gazdagok. A ház szobái még földpadlósak voltak. Anyukáméknak pedig már a 20-as években fürdőszobájuk volt. Nagyon szépen éltek 33 évet együtt. Sajnos apa nagyon fiatalon, 56 évesen halt meg, anyukám pedig 10 évvel utána. A 29 év alatt talán kétszer hallottam őket vitatkozni. Veszekedni soha. Ha konfliktus volt, apám keresztet vetett és csak annyit mondott: „Bocsásd meg neki Uram! Nem tudja, mit beszél” – és kivonult. Amikor egy idő múlva visszajött megkérdezte: „Na Irénkém, anyukám! Kiveszekedted magad?” – Veled még veszekedni sem lehet – mondta anyám. „Bármit lehet, de azt nem.” Anyám később elmondta nekem, vitatkoztak ők akkor, amikor épült a ház 1960-ban, de sohasem előttem. 1964-ben költöztünk be. Amire emlékszem viszont, nagyon sokat ettünk kakaós tésztát. Abban az időben nem úgy volt, mint most, gondolok egyet és veszek húst. Pedig tele volt lábasjószággal az udvar. Volt a padláson sonka, kolbász, de nem arról szólt az élet. Alig vártuk a búcsút, hogy teleegyük magunkat kacsából, ünnepi eledelekből. Azt ettünk, amit megtermeltünk, de beosztással. Néha elmentem Tóth Sanyi bácsihoz egy vagy fél kiló marhahúsért, nem heti szinten. Anyám főzött belőle marhahúslevest vagy vadast. Azt csak ő szerette. Anyám ette egyedül a nyúlhúst, de csak a vadat.

178

A M ITROV CSA L Á D

1961-ben születtem, ’67-ben kezdtem iskolába járni. Elsőben és másodikban Herendiné volt a tanítóm, nagyon szeretettem őt. Harmadik-negyedikben más. Szülői értekezleten a tanítóm megjegyezte: nem gondolta volna, hogy a falusi gyerekek ilyen tiszták. Anyámnak egyáltalán nem tetszett a megjegyzése.

Izinger Gottlib Jakab és Treith Róza, anyai nagyszülők

179

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Ötödik osztálytól Jelica volt az osztályfőnökön. Bár nagyon szerettem, nem voltam jó gyerek. Egyszer ezért pofon akart vágni, de én megborultam és szegény a táblába ütötte bele a kezét. Osztályfőnöki intőt kaptam tőle, mert be voltam tupírozva és elmentem az 5 órai teára. Általános iskolás tanulóknak akkor szigorúan tilos volt bálozni, amíg el nem végezték a 8. osztályt. Tanított Tóth Dezső, Zakor Ferencné, Károlyi József, Balázs Gézáné, Tüske Lászlóné Borika néni. 1974-ben végeztem el a sulit. Utána fodrásztanuló lettem a budapesti Dallos Ida Szakmunkásképzőben, a Krisztina körúton. Az iskola kétéves volt. Azóta fodrászként dolgozom. Anyámat nyolc évig ápoltam. Az öregségibe beszámít, de a nyugdíjba nem. Volt, amikor úgy dolgoztam, hogy nem voltam bejelentve. A nyugdíjas élet ezért még messze van, a fodrászok nem szoktak nyugdíjba menni. 1981 május 23.-án mentem férjhez. Két gyermekem van: Veszna 1982-ben, Borisz 1984-ben született. Egyetlen unokám, Lőrincz Nenad, Veszna gyermeke 2009. szeptember 10-én született. Családom a szerb ortodox egyház ünnepeit tartotta és tartja meg a mai napig – húsvét, pünkösd, búcsú, karácsony. Piros betűs ünnepek voltak még: Szent Illés napja, Péter Pál, Iván nap, szőlőszentelő, dióverő ünnepe és rétesnap, amikor minden háznál sütöttek rétest. A családok legnagyobb ünnepe a pátrinus volt. A mi patrónusunk december 19-én Szent Miklós napja volt. Hagyományaink nagyon gazdagok, melyet igyekszünk megőrizni, megtartani és továbbadni a bennünket követő generációnak.

180

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

„Nagyszüleimet a mai időkben biokertésznek neveznék, mert mindent visszaforgattak a természetbe”

A Nedelkovics család Sándorovics Erzsébet

Több ezer éves történelmünkben 50-60 év elenyésző idő, viszont ahhoz elegendő, hogy akkor élt őseink feledésbe merüljenek. Csupán leszármazottaik emlékezetében élnek, pedig Százhalombatta falu megbecsült polgárai voltak. Családommal és unokatestvéreimmel együtt Nagyapánktól és Nagyanyánktól kezdve szeretnénk a család történetéről írni, hogy mások is megismerhessék őket, valamint azt a kort, amiben éltek, azt az életformát, ami Százhalombatta parasztságának életét jellemezték. Nagyszüleink: Nedelkovics Miklós (Nikolá Nedelkov) 1878. 07.05. Pusevo, Galambos Katalin (Kátá Golubovity) 1889. 04.07. Százhalombatta. Árverésen 1000 koronáért megvettek két ingatlant közös udvarral. Szorgalmas emberek voltak, így több helyen vásároltak kisebb földdarabokat (kisparlag, nagyparlag, alsó szőlő, Duna part stb.). Amikor a bank felparcellázta a mai Kossuth Lajos utcai földrészt, megvették azt a telket, amin most én élek a családommal. Palántákat neveltek, amit a Dunaparti részen lévő 6 hold földön ültettek el. A telek valóságos palántakert volt. Melegágyakat csináltak, a faluból mindenki tőlük vette a palántát. Egy parasztembernek megfontoltnak kellett lennie, mivel meg kellett terveznie évekre a jövőjét, hiszen el kellett tartania a nagy családját.

181

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Az én nagyszüleimet a mai időkben biokertésznek neveznék, mert mindent visszaforgattak a természetbe, amit csak lehetett. A Kossuth Lajos utcai telken voltak a melegágyak és egy nagy verem. Nagyapám a téli időszakban mindig felhozta a jeget a Dunáról, amit a verembe helyezett el, majd erre jött rá a kukoricaszár és szalma. Mivel abban az időszakban még nem voltak hűtőházak, egyszerre pedig nem tudta értékesíteni a megtermelt zöldségeket, muszáj volt a frissen tartás érdekében az árut elvermelni, hogy aztán nagyanyám heteken át árulhassa a piacon. A nagyapám által megtermelt zöldséget nagyanyám puttonyban, a hegyen keresztül, gyalog vitte az érdi piacra, ahonnan mindig hozott nekünk valami apróságot. Manapság sokat beszélünk a klímaváltozásról, amit sokan megkérdőjeleznek. Egy biztos, ha csak az elmúlt 5 év téli időjárásaira gondolok, a nagyapám hiába ment volna le a Dunára jégért, üres kézzel jött volna vissza. Nagyszüleimnek volt még egy földterülete a Benta patak mellett, melynek öntözését a patakból oldották meg. Ezt bizonyítja, hogy annak idején vízhasználati tervet is készíttettek. Ezt az 1921. 04. 22-én kelt műszaki leírás eredeti okirata bizonyítja. Nagyapám Magyarországon honosítási eljárás keretében 1928. 01. 23-án tett állampolgári esküt. Nagyszüleim házassága 1908. 02. 09-én Százhalombattán köttetett. Végig boldog, és kiegyensúlyozott volt, noha nehéz életük volt, tele gondokkal, problémákkal, tragédiákkal. Tavasztól őszig keményen dolgoztak, de télen sem tétlenkedtek, javították az eszközeiket, tervezték a következő évet. Ők még nem tudtak az ultraibolya sugárzásról, mégis hajnalban és késő délután dolgoztak a földeken, a tűző napon az otthoni munkákat végezték. Mire jött az ősz a legtöbb élelmiszerből annyit tartalékoltak, ami egész évben elég volt. A mezei munka mellett otthon állatokat tartottak, élmény

182

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

volt egy-egy disznóvágás, amikor is a család, a rokonok összejöttek vacsorára. Míg nagyapám volt a gondoskodó, érzelmeit nehezen mutatta ki, de éreztük szeretetét. Egyenes, becsületes ember volt. Ezzel szemben nagyanyám maga volt a szeretet. Még 60 év elteltével is szeretettel gondolok rá. Csendes, közkedvelt asszony volt, akit szerbek, magyarok egyaránt Kátó néninek hívtak. Ő vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. A téli estéken összejöttek a többi szerb asszonnyal beszélgetni, történeteket mesélni. A petróleumlámpát lejjebb csavarták, így ha nála aludhattam, a félhomályban duruzsolásukat hallgatva aludtam el. Hosszú évekkel ezelőtt, amikor a csatornát vezettük be a Kossuth Lajos utcai telkünkre, a fiam ásás közben egy lópatkót talált. Amikor a kezembe vettem, felrémlett előttem nagyszüleim arca és az ő világuk. Azonnal tudtam, hogy a talált lópatkó csakis a nagyapám lováról eshetett le.

Második generációs szerb lányok

183

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A szerbek és bolgárok vallása görögkeleti, míg a magyarok a faluban zömmel katolikus hitűek voltak. A nagyszüleim idején a szerb ünnepek voltak elsődlegesek, gyönyörű szertartások voltak, de tiszteletben tartották a magyar ünnepeket is. Vegyes házasságok szinte elő sem fordultak. A szüleim idején még csak a szerb ünnepeket tartottuk meg, de változtak az idők és több lett a vegyesházasság, ami természetes velejárója lett, hogy mindkét szokást egyformán megtartották. A szerb ünnepekkor a szüleimmel ünnepeltünk családostól, magyar ünnepeken a férjem családjával. Ennek igazán a gyerekeink örültek, hiszen kétszer kaptak ajándékot. Sokszor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mi az, ami a bolgár identitásból megmaradt? Talán egy-két étel, ami ma már különlegességnek számít. Ilyen például a sült paprika elkészítése, melyet a fiam az édesanyámtól tanult meg. Ezt az ételt a mai napig hagyományosan platnin sütjük meg. A paprika illata messze száll. Ilyenkor a régi magyar szomszédjainknak – akik még gyerekkorukból emlékeznek erre az ételre – mindig viszünk kóstolót. Elkészítése: a sült paprikáról lehúzzuk a héját, majd megpároljuk fokhagymás zsírban. Kenyérrel fogyasztjuk. Szerettünk volna többet megtudni nagyapám családjáról, így a fiammal levelet írtunk Pusevo polgármesterének, akitől kedves levelet kaptunk, de segíteni nem tudott. Adataik csak 1888tól vannak, és a katonai archívumban sem találtak róla adatot. Ezért csak az édesanyám által elmondottakra hagyatkozhatok. Nagyszüleim házasságából 7 gyermek született. Sajnos elsőszülött gyermekük, Szerámfila balesetben meghalt 2-3 éves korában, elütötte egy lovaskocsi. Életben maradt gyermekeik: György (Gyurá), Szerámfilá, Veroniká, Risztáná (Rica), Miklós (Nikolá), László (Zlátoje). Sajnos nagyapámat 1953-ban, nagyanyámat pedig 1956-ban elvesztettük. Átéltek két háborút, beszolgáltatást és sorolhat-

184

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

nám még mi mindent, mégis tisztességgel felnevelték mind a hat gyermeküket. A család negyedik szülöttje Nedelkovics Veronika. A három lány közül ő volt a középső, ő volt az édesanyám. Szép, okos, gyakorlatias nő volt. Szerette a természetet, a kertészkedést, így sokat segített az édesapjának. Téli időszakban gyalog a hegyen keresztül, többedmagával, a Bányagyutacs Gyárba ment dolgozni. Előfordult, hogy a battai téglagyárban is dolgozott.

Sándorovics Illés és felesége, Nedelkovics Veronika

A háború alatt rendszeresen járt cserélni különféle otthon megtermelt élelmiszert. Az utat sokszor a vonatlépcsőn utazva tette meg. A háború után ismerkedett meg édesapámmal, aki az egyik rokonához, Osztovics Márta nénihez járt vendégségbe. A rövid ismeretségből szerelem, majd 1945. 10. 21-én, édesanyám születésnapján házasság lett. Édesapám, Sándorovics Illés székesfehérvári szerb családból származott. Lakodalmuk három napig tartott, az akkori szokás szerint, a menyasszonyi háznál. Az előkészületekben segítettek rokonok, szomszédok, barátok.

185

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Együtt sütöttek, főztek. Vacsora után tálcán kínáltak süteményt a nézelődőknek. Az esküvő után Soroksáron laktak, ott volt édesapámnak háza és jól felszerelt kertészete. Házasságkötésüket követő évben, amikor édesanyám a szüleit meglátogatta, 1946-ban megszülettem Százhalombattán. Mivel orvos nem volt a faluban, így a szüléseket Gólya néni vezette le. Legtöbben így ismerték, kevesen tudták, hogy Vera volt a neve. Gyermekkoromban Soroksáron éltünk, de nagyon sokat voltam a nagyszüleimnél, hiszen sokáig egyetlen unokájuk voltam. 1951-ben megszületett a húgom, Natália. Az általános iskolát még Soroksáron kezdtem. Azonban édesapám kertészetét államosították, házát elvették, amibe egy idegen családot telepítettek. Nekünk egy szobát hagytak, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy Százhalombattára költöznek egy új, jobb élet reményében. Újra kellett kezdeni az életünket, noha ez az ötvenes években nem volt könnyű. Édesapám a TSZ-ben helyezkedett el. Tavasztól-őszig kint laktunk a kertészetben Benta Pusztán, ahol apám kertész volt, Anyám a háztáji földön zöldségeket termesztett, amit aztán a piacon adott el. Nagyon sokat dolgoztak, így nekünk is kijutott az otthoni feladatokból. Nekem a Benta puszta azt a szabadságot jelentette, amit csak az ismer, aki élt már tanyán. Ebben az időben parcellázták az Újtelepet, így a szüleim úgy döntöttek, hogy ott fogják saját otthonukat felépíteni. Édesapám kilépett a Tsz-ből, mivel abból a keresetből nem lehetett egy családot eltartani és OTP részletet fizetni, viszont édesanyám belépett helyette. Ő a kertészetben dolgozott, a mai betontelep helyén, de sajnos egészsége megromlott, ezért Érden a Tsz. portán kapott állást egészen a nyugdíjba vonulásáig.

186

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

TSZ-kertészet

Édesapám a Metallochemia Vállalatnál helyezkedett el. Szigorúan, de szeretettel neveltek bennünket, még a legszegényebb időben is igyekeztek, hogy ne szenvedjünk semmiben hiányt. Édesapám a nyugdíjba vonulása után a telket művelte édesanyámmal. A megtermelt zöldséget, gyümölcsöt apám az úgynevezett Versits ABC előtt árulta. Sajnos a húgom 1993-ban fiatalon meghalt. Édesanyám ezt a fájdalmat nem tudta elviselni, így egy évvel később követte a húgomat. Apám szép kort élt meg, hét évvel később, 87 évesen hunyt el. Gyermekkorunkban lázadoztunk a feladatok miatt, de felnőttkorunkban értettük meg, mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy az életüket többször újrakezdjék. Ketten voltunk testvérek, Erzsébet és Natália. Először a húgomról, hiszen neki olyan rövid élet adatott meg. Jó kedélyű, vidám, barátságos lány volt. 1969-ben ment férjhez, két kislánya született: Veronika és Andrea. Hosszú ideig a szüleimnél laktak,

187

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

majd a Gesztenyés lakótelepen kaptak lakást. A húgom a lányait nagy szeretetben nevelte fel, mindketten továbbtanultak. Én az általános iskolát Soroksáron kezdtem, de fél év után a fenti okok miatt Százhalombattán folytattam, itt is fejeztem be. Csodálatos tanítóink voltak. Nem volt szükség fogadóórára, hiszen tanáraink napi szinten találkoztak szüleinkkel, itt éltek velünk. Ballagásunkra Újhelyi igazgató úr mindenkiről csasztuskát írt, amit előadtunk. Háború utáni generáció voltunk, nem sok gyerek született, így összesen 17-en voltunk, 13 fiú, és 4 lány. 1960-ban felvettek a Budai Nagy Antal Gimnáziumba, itt is érettségiztem. Mivel a húgom ekkor fejezte be az áltaSándorovics Natália lános iskolát, és két gyerek taníttatását a szüleim nem tudták anyagilag vállalni, érettségi után adminisztrátorként kezdtem dolgozni. Munka mellett három évig számvitelt tanultam, majd két évig munkásellátási tanfolyamra jártam. 1966-ban a munkahelyemen megismerkedtem a férjemmel, Horváth Lászlóval, aki akkor szerelt le a katonaságtól. 1968-ban házasodtunk össze. Három évig a szüleimmel laktunk, majd édesanyám nekem ajándékozta a Kossuth Lajos utcai telket. Itt szülői, baráti segítséggel építkeztünk, akkor még lehetett kalákában építkezni. 1971-ben beköltöztünk a közös otthonunkba, 1973-ban itt született meg fiunk, László. Férjem családszerető, rendes ember volt, közös életünk során sok mindent végigcsináltunk. Egymásra voltunk utalva, talán ezért is kötődtünk nagyon egymáshoz, de sajnos beteg-

188

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

ség következtében 2014-ben elhunyt. Gyereket neveltünk, dolgoztunk, képeztük magunkat. A fiam 14 hónapos volt, amikor olyan körülmények adódtak, hogy vissza kellett mennem dolgozni. A rendszerváltásig a Munkásellátási Osztályt vezettem. Munkámat megbecsülték, elismerték. Talán ennek volt köszönhető, hogy egy csepeli szakszervezeti delegációval kiutazhattam Ausztriába, Graz környékére. Ez azért volt érdekes, mert akkor kaptam először kék útlevelet, először jutottam ki nyugatra, először láttam szupermarketeket. Előtte külföldön, csak a szocialista országokba járhattunk piros útlevéllel. Később már családostól utazhattunk bárhova. A rendszerváltáskor az elsők között számolták fel a munkahelyünket, így a férjemmel együtt lettünk munkanélküliek. Szerencsére mindketten találtunk új munkahelyet. Férjem az Erőkarnál helyezkedett el, én egy bank kirendeltségének vezetője lettem, ahonnan évekkel később jöhettem el nyugdíjba. A következő generáció László fiam, aki 1973-ban született. Mivel a szüleim az Újtelepen laktak, nem tudtak nekünk segíteni, így a férjemmel együtt kellett megtanulnunk egy gyerek gondozását. Márta viccesen keresztfiának tekinti a fiamat, hiszen Ő segített először megfürdetni. A gyereknevelés nehéz időszak volt, mivel sorra jöttek a gyerekbetegségek. Később, az óvodai évek alatt már könnyebb volt. A fiam az általános iskolai tanulmányait az 1. sz Általános Iskolában, középiskolai tanulmányait már Budapesten a Fáy András Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában végezte. A műszaki dolgok érdekelték, de sok mindenre az édesapja tanította meg. Érettségi után, a kötelező sorkatonai szolgálatát teljesítette, ahol megismerte későbbi feleségét, Andreát. Házasságkötésüket követő évben, 1995-ben megszületett az unokám, Miléna Anna. Ő a sors ajándéka számomra, már a születésével segített túlélnem szeretteim elvesztését. Az unokám abban a szerencsés helyzet-

189

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

ben volt, hogy 2,5 évet otthon tölthetett az édesanyjával. Ezt követően bölcsődés lett, majd az óvárosi óvodába járt. Mint minden nagymama én is nagyon elfogult vagyok az unokámmal szemben. Talán ez annak is köszönhető, hogy születése óta nagyon erős kötődés alakult ki köztünk. Pici korától fogva rengeteg közös programunk volt, ilyenek voltak a nyári családi nyaralások. Amikor a férjem már nyugdíjas volt, rendszeresen ő vitte úszni, lovagolni, táncolni, mesemondó versenyekre. De az évek elszálltak és az unokám már az Egyesült Királyságban a Southampton-i egyetem hallgatója. Jelenleg a harmadik egyetemi évét tölti Németországban a Freiburg-i Albert-Ludwig Egyetemen. Angolul és németül kiválóan beszél. Kihasználja az EU adta lehetőségeket különböző projektekben vesz részt és ezáltal számos pályázatot nyert el. De ez már egy más generáció.

Ezek után szeretném bemutatni az édesanyám testvéreit és azok gyermekeit. A család első szülötte Nedelkovics György (Gyurá) 1913. 03. 12-én született, Százhalombattán. Lázadozó gyerek volt. A II. világháborúban fogságba esett a mai Szlovákia területén. A fogsányi fogolytáborban tolmácsolt. A háború után az első transzporttal visszahozták Magyarországra. Hazakerülve a családi földeken dolgozott, legnagyobb segítsége volt édesapjának. Később önállósodott, megalakította a bolgárkertészetet a Mengelsz tanyánál, a mai Fuga területén. Ebben az időben vette el Bartha Rozáliát, aki feltűnő szépségű asszony volt, nagyon szerették egymást. A munkában is partnerek voltak. Akkor már megengedhették maguknak, hogy egy-két embert felvegyenek a kertészetbe segítségnek. Amikor megalakultak a Tsz-ek, az elsők között lépett be önként. Három Tsz alakult, és az egyiknek, az „Aranykalász”-nak, az elnökévé választották. Felesége szintén a Tsz-ben, a gomb-

190

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

üzemben dolgozott. Gyurá népszerű volt, munkáját igyekezett a legmagasabb szinten végezni. Mivel mindig egyfajta szivart szívott, az emberek kedveskedve „pipás” Gyurának szólították. A beosztottjai nagyon szerették, de népszerű volt az ismerősei körében is. A Tsz-ek összevonásakor ő lett a kertészet vezetője. Majd amikor a százhalombattai és az érdi Tsz-t egyesítették, megalakult a Benta-völgye Tsz., Gyura nyugdíjba vonult. Közben 1949. 11. 30-án Százhalombattán megszületett fiúk, Dömötör vagyis Mító. Mivel akkoriban mindenki bábaasszonynál született, így őt is Gólya néni segítette a világra. A szülők gyermeküknek szép, boldog gyermekkort biztosítottak. Mitó az általános iskolát Százhalombattán, majd az első inaséveket az Erőműben töltötte. Villanyszerelő lett a szakmája, amiben 1983-ig dolgozott. Utána érdeklődése a méhek felé fordult. A méhek szeretete kiteljesítette életét, és a mai napig is folytatja. Felesége Molnár Ildikó, támasza, segítője munkájában. 1997. 04. 30-án megszületett gyermekük, Márkó. A család másod szülöttje Nedelkovics Szerámfilá. Az ő történetét Katalin lánya határozott kérése miatt nem áll módomban elmesélni. A család negyedik szülöttje: Nedelkovics Risztana (Rica). A három lány közül ő volt a legfiatalabb. Jó kedélyű, táncos lábú, mulatni szerető, szorgalmas lány volt. Édesanyámhoz hasonlóan ő is sokat segített a nagyszüleimnek. Későn ment férjhez, ezt követően Budapestre költözött, ott vállalt munkát. Gyermeke nem született, ezért a család összes gyerekét imádta. Jelena unokahúgát a kollégiumból gyakran elvitte magához hétvégeken, Angyalföldre. Rica férje halála után tért vissza Százhalombattára. Itt élt haláláig, tágabb családja által körülvett szeretetben. Hiánya az évek múltán sem halványul. Kedves emlékem, hogy sokszor megker-

191

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

getett, mert szobájában a szekrényében elbújtam és elolvastam a szerelmes leveleit. A család ötödik szülöttje: Nedelkovics Miklós (Nikolá) 1927. április 12-én Százhalombattán, született, és 2009. január 17-én hunyt el. Felesége, Kánya Vilma 1929. január 22-én született Erdélyben, (Csíkbánfalva mellett), Kotormányban. A háború előtt elutazott meglátogatni a nagynénjét Magyarországra, de csak hosszú évek múltán térhetett vissza a háború kitörése miatt szülőföldjére. Százhalombattai nagynénjével éveket élt együtt, akinek betegsége idején támasza volt, ápolta haláláig. Vilma szorgalmas lány volt, megtanult kötni, horgolni, hímezni. Szerénysége, és szépsége miatt figyelt fel rá a nagybátyám, együtt dolgoztak a téglagyárban. Házasságkötésük 1956. február 25-én volt, Százhalombattán. Nikolá gyerekkorában nagy csibész volt, előszeretettel lopkodta a szomszédok fáiról a gyümölcsöket. Általános iskolába a faluban lévő szerb iskolába járt. Sokat segített a szüleinek a kertészetben. Együtt jártak a gyerekek lovaskocsival az érdi és a nagytétényi piacra, eladni a megtermelt árut. Felnőttkorában a Pest megyei Téglagyárban helyezkedett el. Képezte magát, a téglagyárban előbbre jutása érdekében targoncavezetői, majd exkavátorkezelői tanfolyamot is elvégzett. Felnőtt fejjel, hosszú éjszakákon át tanulta a matematikát és a többi tantárgyat. Szeretett társaságba járni. Sokan csak „Csigi” becenevén ismerték. Számára fontos volt a család, ezért az ünnepek alkalmából mindig összejöttek a testvérek. Feleségével életük végéig szerették, becsülték egymást. Büszke volt nemzetiségére. Felesége a hosszú évek alatt, magyar létére tartotta a szerb ünnepeket, sütött, főzött, vendégül látta a rokonokat, barátokat. A családban olyan híre volt a fasírtjának és a buktájának, hogy még a budapesti rokonok is emlegették. Valamilyen szinten egykét szót tudott is szerbül. Sajnos a téglagyári munka során beteg

192

A NEDELKOV ICS CSA L Á D

lett, és korán leszázalékolták. Súlyos betegségei ellenére megérte a 83. évet, 2012. július 12-én halt meg. Egyetlen gyermekük: Nedelkovics Ilona ( Jelená-Jelcsi). A család hatodik szülöttje: Nedelkovics László (Zlátoje). Nagyszüleim legkisebb gyermeke 1931-ben született. Nevét magyar megfelelő híján Lászlónak fordították. Kedves, csendes ember volt, hozzám a legközelebb állt, mivel köztünk volt a legkevesebb korkülönbség. Sokszor kipótolta a zsebpénzemet is. Nagyapámnak a palántakertben segített, de amint egyedül hagyták a telken, a következő pillanatban már a focipályán rúgta a labdát a barátaival. Lebukás esetén mindig megkapta a büntetését. Katonai szolgálata idején ismerkedett meg első szerelmével, Mártával, akitől egy kisfia született, Lacika. Sajnos a kapcsolat nem végződött házassággal. Majd később feleségül vette Kozárovics Anasztáziát, akivel szép házasságban éltek nagybátyám 1968-ban bekövetkezett haláláig. Nagyon örülök, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy a nagyszüleimről és a családomról írhassak. Úgy érzem, hogy ezzel a történettel hozzájárultam ahhoz, hogy azok, akik máshonnan érkeztek ide és a jövőjüket Százhalombattán képzelik el, bepillantást nyerhetnek a régi falusi családok életébe. Remélem, hogy a jövőben más régi százhalombattai családok életét is megismerhetjük. Különösen érdekesek számomra azok a régi vegyes házasságok magyarok és szerbek között, amelyek közvetlenül a II. világháború után, az iparosítás előtt köttettek, mivel ez akkor még egyáltalán nem volt szokás Jövőnket meghatározza a múltunk, ezért nem szabad eltemetni a régi emlékeket.

193

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

„Édesanyám családját a battaiak jól ismerik, hiszen ők szinte őslakosnak számítottak”

A Pfeiffer család

Összeállította: dr. Pfeiffer Ádám A XVII. század végére hazánk területéről sikerült kiűzni a törököket. A 150 éves megszállás, és a felszabadító harcok óriási pusztítást hagytak hátra. Tönkrement gazdaságok, elnéptelenedett falvak jellemezték ekkor az országot. Óriási volt az emberáldozat, a lakosság száma drasztikusan lecsökkent. A felszabadított országban újra kellett szervezni a gazdaságot, gondoskodni kellett a városok, falvak újraélesztéséről. A régiek mellett új birtokok jöttek létre, de kevés volt a munkáskéz. Ekkor a Balkánon még mindig tartott a török sanyargatása, ezért sokan családostól menekültek észak felé, hazánk területére. Mária Terézia és adminisztrációja nem akadályozta a bevándorlást, ennek eredményeként, főleg a Duna mentén benépesülhettek a korábban elhagyott falvak. Ennek köszönhető a Százhalom nevű falu újraéledése is, igaz, szinte teljes mértékben szerb telepesekkel. A XX. század elején is, a már Százhalombattának nevezett faluban még mindig többségben voltak az ortodox keresztény szerb lakosok. Már 1750-ben felszentelték a szerb templomot, amely a mai városnak is nevezetessége, a Szent László római katolikus templom csak 1910-ben készült el. A szerb menekültek csak csekély mértékben tudták pótolni a hiányzó népességet. Ezért kellett toborozni német tartományokból is családokat, akik már a XVIII. század elejétől is tö-

194

A PFEIF FER CSA L Á D

megesen érkeztek hazánkba. Az ország számos területén jöttek létre úgynevezett sváb falvak, de Tolna és Baranya vármegyében különösen sokan telepedtek be az elhagyott településekre, sőt létrehoztak újakat is, a földbirtokosok támogatásával. Ebben az időszakban érkezhettek az én apai nagyszüleim felmenői is a Bonyhád körüli falvakba. Pfeifer János nagyapám és Fischer Katalin nagyanyám már Bonyhádon éltek. (Családunkban csak édesapám nevében kettős a második f betű). Hat gyerekük született, három fiú és három leány, közülük a legidősebb, János édesapját követve kőműves-kőfaragó lett. Gyermekei János, Katalin, Henrik, Ádám és Krisztina. Jani elesett a háborúban, Katica négy fiú édesanyja, két éve, 92 évesen halt meg Ausztriában, Krisztina már korábban. Henrik most 87, Ádám 85 éves. Ők Németországban élnek. Henriknek négy szép lányunokája van.

A Pfeifer nagyszülők

195

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

János bácsi leány testvérei Katalin, Erzsébet, és Krisztina. Krisztina, mint Schultheisz Pálné özvegyen három fiút nevelt. Az ő férjét 1945-ben, mint sok mást, (Battáról például Würth Antal bácsit és fiát Pistát), civilként vitték el az oroszok, és már a szegedi gyűjtőtáborban kitört járványban meghalt. Krisztina, azaz Tini néni özvegyen, nagy áldozatvállalással, sok munkával mindhárom fiát taníttatta. Gyula kohászmérnök lett, a székesfehérvári Köfém főmérnöke volt, Karcsi érettségizett szakmunkás volt a bonyhádi cipőgyárban. Gyula és Karcsi már nem élnek. Béla tanár lett a bonyhádi Gimnáziumban. Korán megözvegyült, egyedül nevelte két fiát, már nyugdíjas.

Tini néni és családja Battán

Édesapánk, Ádám 1905. április 1-jén született, majd 1911ben a legfiatalabb testvére, Henrik. A testvérek közül édesapám a kötelező osztályok elvégzése után már nyolc évfolyamos gimnáziumban is tanulhatott. A Sárszentlőrincen alapított gimnáziumot, ahol Petőfi is kisdiákoskodott, ekkor már Bonyhádra

196

A PFEIF FER CSA L Á D

helyezték, ott kapott méltó otthont, (ma már Petőfi Sándor evangélikus Gimnázium néven működik, itt tanított a már említett Béla unokaöcsém). A gimnáziumban édesapám egyházi támogatással tanult négy évig. Ezután a helyi Hangya szövetkezet üzletében folytatta tanulmányait, és ott szerzett kereskedő segédoklevelet. Henrik bácsi is itt volt gimnazista, de ő már nyolc évig tanulhatott, itt érettségizett, majd a bajai Tanítóképzőben szerzett kántortanítói oklevelet. Nagyszüleimet én még kisfiúként ismerhettem. 1940-ben Battáról Bonyhádra utaztam édesapámmal. Dombóváron át kellett szállni egy másik vonatra, amelyre estétől hajnalig várni kellett. A hosszú időt az ottani állomásfőnök lakásában tölthettük. Ezt a kedves embert apám ismerte, hiszen ő volt Szabó Mihály, a Battán közismert Szabó Feri nagybátyja. Bár kicsi voltam, de jól emlékszem arra a takaros, egyszerű, L alakú bonyhádi házra, melynek udvari részén a nagyszülők, utcai részén a legidősebb gyerek, János bácsi és népes családja laktak. Mi az öregeknél aludtunk. Néhány napra a közeli Alsónánára mentünk, ahol Henrik bácsi, mint kántortanító élt Kati nővérével. Kati néni a szép szolgálati lakást és a kertet gondozta, vezette a tanító úr háztartását. Vasárnap a helyi kocsma udvarán folyt a kugliparti, amelybe Heini bácsi és apu is beszállt. Amikor már unatkoztam, állítólag azt mondtam, hogy „megmondom az anyunak, hogy te mindig „dudlizol”. Ezt „mondásom” még sokszor emlegették szüleim. Édesapám a bonyhádi Hangya üzletben ismerte meg a szintén ott tanuló Bőhm Sándort és Bakonyi Sándort, akikkel, és később a Budafokon megismert Földi Mihállyal életre szóló barátságot kötött. Böhmék és Bakonyiék később Battán is gyakori vendégek voltak. Diákkorunkban, a téli hónapokban én is,

197

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

húgom is lakhattunk Bakonyiéknál. Ritka tartós, később családi barátság volt Édesapámat 21 éves korában nagykorúsították (ekkor még 24 év volt nagykorúság kezdete), hogy a kitűnő ajánlólevele birtokában boltvezetői állást vállalhasson. Móron, Bélapátfalván, Budafokon volt Hangya üzletvezető. 1931-ben elnyerve a Hangya szövetkezet pályázatát, Százhalombattára került. A Rév utcával szemben lévő, ma üresen álló ház helyén volt a Hangya ház, és mögötte, ugyanazon a telken a Tejcsarnok. A házban működött a mai méretekhez képest kis területen a falu és a puszták lakóit kiszolgáló üzlet, és hozzáépülve a mindenkori vezető szolgálati lakása. Ebbe a szoba-konyhás lakásba költözött Pfeiffer Ádám és nővére Katalin, mint házvezetőnő. Ebben az időben is szinte csak szerb és bulgár családok laktak a Hangya közelében. Kati néni, mint később hallottam, baráti kapcsolatban volt a szerb asszonyokkal. Többször együtt utaztak Pestre, fürdőbe. 1934-ig, apám nősüléséig élt Battán. (Később Alsónánán Henrik öccsével lakott, a kitelepítésig). Linka néni, Tódó néni, Leposzava néni évek múlva is gyakran kérdezték apámtól: mi van – ahogy ők mondták – a Kádival (Katival), hogy van a Kádi? Sok év múlva ő is név szerint kérdezgette, hogy mi van a battai ismerőseivel. Három év múlva édesapám bejelentette a községházán, hogy nősülni fog. Kéri Gyula bácsi, a főjegyző megkérdezte tőle, ki a menyasszony? Válaszolta, hogy a Tóth Ica. „No, akkor töltse fel jól a bukszáját, mert sok kalapot kell majd vennie” válaszolta Gyula bácsi. Igen, Tóth Ica a viszonylag jómódú hentes és mészáros mesternek, Tóth Sándornak és Würth Rozáliának, nagyszüleimnek a lánya. Legjobb barátnője Tóth Juci (később Csiszér Jenőné) volt. A tehetősebb szülők leányainak módjukban állt követni az akkori divatirányzatokat. A Duna mentén felnövekvő höl-

198

A PFEIF FER CSA L Á D

gyek kitűnően úsztak, nyaranta oda-vissza többször átúszták a folyót. A szülők féltek, hogy bajuk lehet, amire sajnos volt is példa, igyekeztek tiltani a bravúroskodást. A szomszédok gyakran árulkodtak, hogy az Ica meg a Juci megint átúszták a Dunát. A házasságkötés után már elmaradtak ezek az események, mi, gyerekei viszont neki köszönhetjük, hogy hamar megtanultunk úszni.

Szüleim, mint ifjú házasok

Az ifjú pár a Hangya házban lévő szolgálati lakásban kezdte meg közös életét. Három év múlva, 1937. január 1-én megszülettem én, majd 1941. augusztus 29-én húgom, Ilike. Kisgyerek-

199

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

ként gyakran lábatlankodtam az üzletben, akkori élményeimet, tapasztalataimat később felidézve elmondhatom, ez az üzlet kicsiben olyan volt, mint ma egy kisáruház. Minden volt ott, amire a falusi embereknek szüksége lehetett. Vasáruk, a patkósaroktól a kapától, kaszától a gombostűig, a zománcedényekig, vegyi áruk a petróleumtól, a mosószerekig, a kocsikenőcsig, szeszes italok, liszt, cukor, só, fűszerek, a Sinkáéktól, Andáséktól származó szódavíz, vasúton, erős faládákban érkező palackos italok, kristályvíz, narancs, banán, citrom, ruhaneműk a méteráruktól a kötöttárukig, és még sok egyéb áru volt kapható ebben a kis üzletben. Elképzelni is nehéz, hogy fért el annyi minden. Igaz volt jelentős raktárterület a ház alatti, és hátul, a partban lévő pincében. A téli szezonban tűzifát, szenet tároltak az udvaron. Mák-, dió- és kávédaráló is működött a boltban, persze kézi tekeréssel. Még pálinkázni is lehetett. Reggelente a gazdák, mielőtt a földekre mentek volna, lovaskocsiikkal megálltak bolt előtt, hogy felhajtsanak egy féldeci snapszot vagy az akkor népszerű „hangyakeserűt”. Váltottak néhány szót a napi eseményekről, az időjárásról, aztán mindenki ment a dolgára. Édesanyám is szinte az egész napját a boltban töltötte. Szükség is volt a segítségére, jól lehet inasok és segédek is dolgoztak a boltban. A Tóth fivérek (sok Tóth nevű van a faluban, de nem mind rokon), Laci (Basa) és Miska (Kecsa), Würth Anti, Jászberényi Pityu, Horvát Miska apámtól tanulták a kereskedői szakmát. Mint segéd került Battára a szabadegyházi Horváth Gyurka, aki később Dunafüreden, a halászcsárda épületében megnyitott fióküzletnek lett, a nyaralók körében népszerű vezetője. Ő még a háború után is gyakran meglátogatta családunkat, atyai barátjának tartotta Ádám bácsit. Édesanyámnak is voltak segítői a háztartásban, a gyereknevelésben. Akikre én emlékszem: Mikulecz Julis (Sinkó Ferencné),

200

A PFEIF FER CSA L Á D

Tímár Bözsi, Németh Margit (Köllő Györgyné), keresztlánya Würth Ilonka. Édesapám közvetlensége, barátságossága folytán népszerű volt a vevők körében. Magánéletükben jó viszonyban voltak a szomszédokkal. Csupics Sztankó bácsi (Deda) engem gyakran a combján lovagoltatott. Zsiga, Nikola, Alexa bácsiék, Szivonicsék, Ivanovék, Bobonkovék, Osztovicsék, Mikuleczék, Majorék, Szegediék, mind jó szomszédok voltak. Édesanyámnak barátnője lett Csupics Nerica, akinek menyasszonyi fátylát én tartottam a szerb templomban zajló esküvőjén. Már ekkor láthattam a katolikustól eltérő görögkeleti szertartást, és csodáltam a díszes templombelsőt. Emlékszem a fuvarosokra, Czeiner Zoli bácsira, Jocán bácsira, akik Budapestről a Ceglédi úti Hangya tárházból rendszeresen szállították az apám által megrendelt árukat. Másokra is, akik a vasútról lovas kocsijukkal hordták be a vagonban érkezett fahasábokat, különféle bányákból érkezett szenet, télen dunajéggel (akkor még minden évben zajlott vagy ”beállt” a Duna) töltötték meg az udvarban lévő, nádfedelű jégvermet. Nyáron az itt tárolt jéggel működött a bolti jégszekrény. Barátaim is szomszédok voltak, Sinkó Miklós, Kurán Feri, Radován Jócó. 1943-ban lettem ministráns. Emlékszem, hogy Hrubes Lajos, aki ugyan a „fölszegen”lakott, decemberben, a sötét reggeleken, többször bezörgetett az ablakunkon, hogy igyekezzek, mert elkésünk hajnali, 6 órakor kezdődő rorátéról. A háború közeledtekor, a rádióban gyakran felhangzó ”Figyelem, figyelem, légiriadó, Bácska, Baja” szövegre is, a légitámadásokat jelző szirénázásokra, a felettünk elhúzó amerikai bombázó repülőkre, amelyek a csepeli gyárakat, és a horthyligeti (Szigethalom) repülőbázist bombázták. Ilyenkor, bezárva a boltot szaladtunk a szomszédokkal együtt az udvar végén lévő pincébe. Itt vártuk a veszély elmúlását jelző sziréna hangját.

201

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Az üzletben az inasok feladata volt a liszt pékekhez történő szállítása, tragaccsal. Többször velük mentem. Tunkeléknél kaptam, és élvezettel majszoltam az akkor már sajnos elterjedt, de nekem újdonságnak számító fekete „csokis” kenyeret. Nálunk még akkor is a fehér kenyér került az asztalra, hiszen már volt pár hold földünk, melyet Tóth nagyapám művelt, a fehér kenyérhez szükséges búzát megtermelte. Egy téli napon Würth Antival, aki már akkor segéd volt, egy nagy csomagot szállítottunk szüleihez, akik akkor a téglagyár egyik lakásában laktak. Nem sokkal előtte kaptam egy nagyon szép, irhabőr, zsinóros bundát. Érkezésünkre a gyárudvaron ös�szefutottak az ott játszó, szegényesen öltözött gyerekek, és megcsodálták, simogatták az új kabátomat. A mai napig meghatározó élmény számomra ez az esemény. Amikor nekem szép, új bundám volt, azt láttam, hogy az egyik fiú egy sátorponyvalapba tekerve didergett mellettem. Talán ekkor alakult ki bennem a mai napig meglevő szociális érzékenység. 1944. december elején a szovjet csapatok már elfoglalták Tökölt, amikor Tóth nagyapám közölte szüleimmel tanácsát és tervét. Javasolta, hogy az oroszok dunai átkelésének várható veszélyei, és édesapám német származása miatt a család utazzon a közeli, de biztonságosabbnak tűnő Sóskútra. Már megbeszélte az ottani hentes barátjával, Schóber Laci bácsival, hogy a családja által lakott házzal azonos udvarban lévő nem lakott, de bútorozott házába mehetnénk, amíg elvonul front. Hamar megszületett a döntés, elfogadva az ajánlatot, így a legszükségesebb holmikat összepakolva, nagyapám lovas kocsijával áthajtottunk Sóskútra. Velünk jött a két unokatestvér, Würth Ilonka és Anti is. Karácsony este harc nélkül, Sóskútra is bejöttek az oroszok. Már éjszaka elvették Anti karóráját, másnap reggel apám zsebóráját is. A front elvonult, majd néhány nap múlva az orosz ka-

202

A PFEIF FER CSA L Á D

tonák nagy fahordókban hoztak rengeteg, valahol elkobzott lesózott sonkát, és a vágóhídon beindították a „kolbászgyárat”. A férfiak, Laci bácsi, az ugyancsak hentes két fia, szerencsére apám és Anti is tagja lett a kolbászkészítő brigádnak. A kolbász alapanyagát, a sonkát, valamint a szükséges adalékanyagokat folyamatosan szállították. A férfiak igazolványt kaptak, mentességet az esetleges zaklatásoktól. Laci bácsiék egyik szobájába beköltözött az üzemet működtető parancsnok, a „sztarsilityinánt”, az istállóba, a rá, és a házra vigyázó két szoldát. Az asszonyoknak minden estére kolbászos vacsorát kellett készíteniük, melyeken a dolgozók is jelen lehettek. Biatorbágy környékén az előnyomulás hosszasan stagnált, a katonák élelmezését meg kellett oldaniuk, szükség volt a kolbászra, ezért ez a nyugodt „hátországi”állapot jó néhány napig tartott. Egészen addig, míg a német ellentámadás rakétája be nem csapódott az udvarba. A repeszek az egyik Shóber fiút és Antit megsebesítették. Anti koponyájába fúródott egy repesz. Őt az Érden működő hadikórházba szállították, ott látszólag felépült, de később sajnos meghalt. Február elején Battáról gyalog megérkezett Rozi mama és hívott, hogy menjünk haza, mert már viszonylag nyugalom van otthon. Igaz, hogy a Hangya üzletet feltörték, a mi lakásunkat is feldúlták (főleg a helyiek), oda nem mehetünk vissza, de majd náluk lakhatunk a hátsó szobában, hiszen Sanyi fiuk katonaként fogságba került. Szobabútorunkat a lakásból Würth Pali bácsi segítségével át tudták menteni hozzájuk. A korábban vásárolt, szomszédjukban lévő házunkba akkor még nem költözhettünk, mert abban bérlőként már évek óta a Miákits család lakott. Ös�szepakoltunk, és indultunk haza. Nagyapám stabil kocsiját, amivel Sóskútra jöttünk, az oroszok elvették, egy rozogára cserélték, csakúgy, mint a lovainkat. Körülményesen, de szerencsésen hazaértünk. Felszabadultunk, de éltünk.

203

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Néhány hónap múlva amikor Mákitsék máshová költöztek, igénybe vehettük házunkat. Az egykori Urbach féle szatócsbolt berendezését némileg átalakítva, édesapám megnyitotta saját boltját. Újranyitották a Hangyát is, de már Földműves Szövetkezet néven. Működtetői apám korábbi segédei, Jászberényi István és Horváth Mihály lettek. A kezdeti nehézségek után lassan beindult a kereskedelem, de aztán jött a hatalmas infláció, az élelmiszerekre bevezetett jegyrendszer, ami nagyon megnehezítette a lakosság és a kereskedők életét. 1946 augusztusától megszűnt a pengő, helyette jött az új pénzt, a forint. Ettől kezdve a mi boltunk is szépen gyarapodott. Szaporodtak a budapesti nagykereskedések, ügynökök vették fel a rendelést. Apámnak és segítőinek már nem hátizsákban, bőröndökben kellett cipelni Pestről az árut, mint kezdetben, hanem teherautókkal házhoz szállították a legkülönfélébb portékákat.

Apám üzlete a régi házban

204

A PFEIF FER CSA L Á D

1947-ben már olyan lett a kis üzletünk, amilyen a háború előtt a Hangya volt. Itt is volt minden, amire szüksége volt a lakosságnak. Szüleim sokat dolgoztak, de meg is volt is eredménye. Sajnálatos események is történtek ebben az időben családunk életében. 1946-ban, a kollektív bűnösség jegyében Pfeifer nagyszüleimet, János bácsit családostól, Kati nénit, mint svábokat, mindenüket hátrahagyva, egy-egy batyuval tehervagonba zsúfolva Bonyhádról Németországba telepítették, szerencsére a nyugati részre. A Schulthiesz fiukat és özvegy édesanyjukat – talán apjuk korábbi elhurcolása és halála miatt – mentesítették. Erzsi néni a családi házuk nyári konyhájában maradhatott, Henrik bácsi katonaként, orosz fogságban volt. A mi családunk Battán nem volt veszélyben.

A kitelepített rokonok Darmstadtban

A kitelepített rokonok a Frankfurthoz közeli városban, Darmstadtban kaptak telket, amelyre támogatással felépítették szép családi házukat. A nagyszülők időközben meghaltak, de a

205

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

60-as évek közepétől János bácsi, Kati néni, és a felnőtté váló gyerekek családostól többször hazalátogattak. Jelenleg már csak két unokabátyám, Henrik és Ádám él. A fiatalabb, feleségével az utóbbi években gyakran hazalátogatott. Szüleimmel gyerekként többször voltunk nálunk. Feleségemmel, Grétivel, tavaly látogattuk meg őket, talán utoljára. A temetőben mindig felkeressük az elhunytak sírjait. Meghatódva olvastuk Kati néni sírkövén: KATHARINA PFEIFER BONYHÁD – UNGARN. Fontosnak tartotta „üzenni”, hogy ő ugyan német származású, de bonyhádi magyar volt.

A háború után több új „közszereplő” érkezett a faluba. Az elhunyt Bakody Ernő plébános úr helyére Perjés Béla, segédjegyzőként Müller Ferenc, tanítóként Pável Nándor, a Hajnár család, a Kanyicska házaspár, később tanácstitkárként az Eskulits házaspár. Szüleim ezekkel a kedves emberekkel szinte baráti viszonyba kerültek. Az egymás után születő négy Kanyicska gyereknek édesanyám volt a keresztanyja. Velük is, az idősebb Kéri, Stich, Lindner házaspárokkal, Perjés Bélával, később Tóth Andorral, és persze a rokonokkal gyakoriak voltak az összejövetelek egy-egy névnap, születésnap, disznótor alkalmával. Olykor még a Jóska cigány is bekopogott, hogy hegedűszóval segítse a nótázást. Némelyek napközben is, csak úgy beköszöntek a boltba beszélgetni. A néhány nyugalmas, fejlődést mutató év után következett a rossz emlékű Rákosi korszak. A megszorítások, a „kuláklistára” kerülés kivédése miatt édesapám 1950-ben „lemondott” a még a háború előtt vásárolt hat hold földjéről, majd 1951. február 26. dátummal határozatot kapott, hogy az illetékes hatóság tudomásul vette bejelentését, mely szerint „beszüntette” vegyes- és terménykereskedését.

206

A PFEIF FER CSA L Á D

Ezután néhány hétig próbálkozott állást keresni. Már majdnem elfogadta az épülő Sztálinvárosban nyíló Népbolt vezetését, amikor az akkori párttitkárnő, Vinics Juli néni közölte vele, hogy Pfeiffer elvtársnak (az úr helyett ekkor már ez volt hivatalos megszólítás), mint hozzáértő szakembernek át kell vennie a Földműves szövetkezeti bolt vezetését. A sors fintora, hogy ez a bolt annak a Hangya boltnak az utóda, amelynek 1931-től 1945-ig vezetője volt. Később a szövetkezeteket összevonták, Érd és Vidéke Földműves Szövetkezet üzleteként működött tovább. 1954-ben bővítették, korszerűsítették, majd, a battai iparlétesítés idején a bolt a Nyugat Pest Megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat kezelésébe került (Népbolt). Édesapám itt dolgozott 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. Tehát, leszámítva a „maszek”időszak 5 évét, 1931-től 1970-ig, igaz más-más néven, ugyanabban az üzletben volt vezető. Ezekben az években is vele dolgozott édesanyám, aki a munka mellett példásan gondoskodott a családról is. Legendásan kitűnő háziasszony volt. A nálunk gyakorta megforduló rokonok, barátok sokszor dicsérték, emlegették Ica néni ízletes ételeit, nagyszerű süteményeit. Tőle szerzett sok tapasztalatot Ilike húgom és feleségem, Gréti. Diákkoromban Bobonkov Kristóf barátommal, (és más „bejárókkal”) biciklivel tekertünk a vasútra, a 6.10-es vonathoz (csak 1964-től lett autóbusz, a „fakarusz”). Hajnali 5-kor kellett kelni, hogy elkészüljek. Édesanyám, Ica mama minden reggel még hamarabb kelt, hogy a „petroforon” meleg vizet, majd reggelit és uzsonnát készítsen fiának (később a lányának is). Búcsúzáskor a kapuban egy keresztet „rajzolt” ujjával homlokomra, így bocsátott utamra. 1953-ban a veseműtétem után február elején skarlátot kaptam, a Sportkórházból átszállítottak a László járványkórház

207

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

sebészetére. A kórteremben egy ugyancsak skarlátos 6 éves kisfiúval egy hónapot töltöttem bezárva, ahova látogatók nem léphettek. Édesanyám ez idő alatt hetente kétszer, a hideg időben, kigyalogolt a vasútra (1953-ban még buszunk nem volt), hogy vonattal, majd villamossal bumlizva, benézhessen néhány percre a, szerencsére földszinten lévő szoba ablakán, az ott karanténban lévő fiához. Persze minden alkalommal becsempészett két ropogós zsemlét, és néhány szelet, akkor luxusnak számító gépsonkát. Hát ilyen volt az én édesanyám. Ezekben az években édesapámnál tanulta a kereskedői szakmát Versits Jancsi, Vlukovszki Matyi, Sinkó Ági. Nála dolgozott az évek során Reiszné, Wejmoláné, Menyháziné, Tóthné, Csiszérné, Hóborné, Horváthné. Valamennyien ismert battaiak. Már nyugdíjas volt, amikor korábbi dolgozója, Horváthné Simon Marika, az egyik újvárosi áruház vezetőjeként invitálta őt, az üzlet adminisztrációjának végzésére. Ezt a feladatot örömmel vállalta, hiszen itt találkozhatott, beszélgethetett egykori vevőivel, a városba költözött falubeliekkel. Nyolcvan éves koráig heti két napon végezte ezt a munkát. Jól esett neki, hogy a cég vezetői méltóképpen köszönték meg sok évtizedes munkáját, melyet kereskedőként Százhalombatta lakosságáért végzett. A városi önkormányzattól is kapott elismerő kitüntetést.

Az 56-os forradalom reményteljes napjainak kudarca számunkra is lehangoló volt. Eltérően több osztálytársamtól, akiket szintén nem vettek fel az egyetemre, nem disszidáltam, pedig lett volna hova mennem, a kitelepített rokonaimhoz, Németországba. A következő évben lettem egyetemista. 1958-ban családi elhatározással lebontottuk a korszerűtlen, nedvesedő, vályogfalú házunkat. Banki kölcsönnel, a régi ház viszonylag jó tetőszerkezetének felhasználásával még az évben sikerült felépíteni, beköltözhető állapotba hozni az új házat.

208

A PFEIF FER CSA L Á D

Persze, még sok tennivaló volt, amíg komfortossá vált. Az építkezés alatt megint nagyszüleink házában laktunk. A tervet id. Klimsa Artúr készítette, a szakipari munkákat a kitűnő helyi szakemberek végezték (Bognár József, id. Miákits József, ifj. Vlukovszki Károly, Cseresznyés József, Würth István, Szíjártó Dezső). A segédmunkából a család tagjai, és a rokonok is kivették A megépült családi házunk részüket. 1970-ben újra építkeztünk. Húgomékkal közösen balatoni nyaralóépítésbe fogtunk. Főleg battai mesterek dolgoztak itt is velünk együtt, általában hétvégeken. A munka szervezésében, anyagok beszerzésében igen sokat segített édesapánk, a munkások élelmezéséről édesanyánk gondoskodott. A megépült nyaralónkat szerencsére még ők is sokáig élvezhették.

Az idő nem állt meg. Édesapánk 1990-ben 85 évesen, édesanyánk öt év múlva 82 éves korában itthagyott bennünket. Édesanyját követve, három év múlva fiatalon, 56 éves korában meghalt Ilike húgom is. Velük, és sok rokonnal, baráttal már csak a battai temetőben „találkozhatunk”. Ilike az általános iskola elvégzése után a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségizett, majd a diétásnővérképzőben tanult tovább. Gyakorlati évét a pécsi Honvéd kórházban töltötte. Ezután Budapesten, a Tétényi úti, a ma Szent Imre kórházban dolgozott, mint diétás nővér, élelmezésvezető. Munkája mellett hallatlan szorgalommal, levelező tagozaton, az Élelmezésügyi Főiskolán diplomát szerzett. Az új képesítésével nyugdíjas koráig, az Országos Élelmiszeripari Tudományos

209

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Intézetnek volt megbecsült kutatója. Férjével, Szalma Istvánnal Budapesten lakott. Ők is, feleségemmel én is, szinte minden hétvégen hazajártunk Battára. Nyugdíjba készülése előtt megtámadta a daganat, operálni kellett. Örültünk, hogy a sikeres műtét után jól érezte magát, szinte kivirult. Aztán 1997 októberében bekövetkezett a tragédia. Rosszul lett, a kórházban közölték, hogy az áttétek miatt nincs visszaút, rövidesen meghalt. Fájdalmunkban csak az jelentett megnyugvást, hogy édesanyánk nem érte meg hőn szeretett lányának halálát. Pistával, özvegyen maradt sógorunkkal a mai napig megmaradt korábbi jó kapcsolatunk. Ilike és feleségem, Gréti, mint sógornők között végig felhőtlen, baráti volt a kapcsolat, aminek a szülők is nagyon örültek.

Ádám és Ilike a két gyermek, már felnőttként.

Édesapánk legfiatalabb testvére Henrik. Érettségi után evangélikus kántor-tanító lett a Tolna megyei Alsónána nevű faluban. Takaros szolgálati lakást és hozzá kis szőlőskertet kapott.

210

A PFEIF FER CSA L Á D

Fiatal legényember lévén Kati nővére került hozzá segítőnek. Nagyon szép hangja volt, ezért jelentkezett a 30-as évek végén egy tehetségkutató pályázatra. Úgy érezte, sikeresen szerepelt, de csalódott, mert nem ő, hanem Sárdi János, a később híressé vált énekes színész, vetélytársa nyerte meg a pályázatot. A háború alatt nem kapott felmentést, behívták katonának, hosszú ideig, mint hadtápos, karpaszományos (érettségizettek jelzése) főtörzsőrmesterként szolgált. Már a visszavonuláskor, Sopron környékén megismerte Kozma Vilmát, a fiatal tanítónőt. Aztán amerikai fogságba került, de pechére fogolycsere kapcsán a szovjetekhez jutott. Négy kemény évet töltött a Szovjetunióban, hadifogságban. Sokan már 47-ben szabadultak, de őt neve alapján német tisztnek minősítették, ezért csak 48-ban jöhetett haza. Itthon értesült arról, hogy az alsónánai lakásából a vele élt Kati nővérét még 46-ban kitelepítették, személyes holmiját széthordták (néhány apróságot Gyula unokaöccse átmentett Bonyhádra), lakásában már más lakott. Másik nővére, az özvegy Tini néni fogadta be saját házukba. Tanítói állást egy ideig nem kapott, a bonyhádi cipőgyárban segédmunkásként dolgozott, majd dalárdát szervezett a gyárban. 1951-ben végre kinevezték Diósberénybe tanítónak. Mivel a hosszú fogságban elsajátította az orosz nyelvet, beiratkozott levelező tagozaton orosz nyelvszakra. Ekkor, meglepetésére, sok év után a Főiskolán újra találkozott azzal a kedves hölggyel, akit még katonakorában ismert meg. Ő is orosz szakra jelentkezett, egy Páli nevű községben tanított. Hamarosan összeházasodtak, 1952-ben már ő is Diósberénybe került, szolgálati lakást kaptak. 1954-ben megszületett Éva leányuk, majd 56-ban Henrik fiuk. Henrik bácsi hamarosan igazgató lett. A falu kulturális életében meghatározó szerepet vállaltak mindketten. Az iskolaépület bővítésének gondja, a megfeszített

211

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

szellemi munka következtében 1961-ben sajnos agyvérzést kapott. Vilma nénire a gyerekek nevelése mellett még több munka hárult. Édesapám javaslatára és támogatásával Battán, a Vörösmarty utcában házat építettek. Id. Buzay József készítette a tervet, a munkát zömmel a helyi mesterek végezték. 1963-ban már beköltözött a család az új házba.

Henrik bácsi, Vilma néni és a kis Évi

Henrik bácsi már nem dolgozhatott, betegségéből nem épült fel, sokáig ágyban fekvő volt, majd 75-ben meghalt. Vilma néni egy évig Érden tanított, majd Battára került a lakótelepi új iskolába, ahol 64-től igazgatóhelyettes volt. Már ő is a temetőben nyugszik.

212

A PFEIF FER CSA L Á D

Éva lányuk Érden, a Vörösmarty Gimnázium kémia-biológia tagozatán érettségizett (osztályfőnöke, kémia tanára voltam), tanítónőként Battán tanított. Férje Homonnay Zsombor, geodéta. Mindketten nyugdíjasok, a családi házukban laknak. Gyermekeik Zsombor, Tibor, egyaránt apjuk szakmájához hasonlót választottak, és Klára, nyelvtanár lett. Zsombi aktív kézilabda kapus, Tibor jelenleg Németországban dolgozik. Klári meghatározó tagja a ma már világhírű Forrás Néptáncegyüttesnek. Henrik fiuk kohómérnök lett. Korán nősült, felesége Emília, bakonycsernyei lány. Kezdetben Székesfehérváron laktak és dolgoztak, majd Várpalotán építettek egy szép családi házat. Nyugdíjasként, de már korábban is, sokat tevékenykednek Bakonycsernyén a családi szőlős- kertben, és élvezik munkájuk eredményét. Két leányuk van. Krisztinek négy, az Olaszországban élő Eminek két gyermeke született.

Édesanyám családját a battaiak jól ismerik, hiszen ők szinte őslakosnak számítottak a 20. század elejétől. Igaz, Tóth Sándor nagyapám a Veszprém megyei Szentgálról, mint hentesmészáros mester került Battára, és feleségül vette az évek óta tényleg Battán élő Würth József kovácsmester és Gajárszki Anna (dédszüleim) legidősebb lányát, Rozáliát, nagyanyámat. Tóth nagyszüleimnek két gyereke nőtt fel. Édesanyám és öc�cse, Sándor. Nagyapám kitűnő szakember, népszerű közösségi, bohém ember volt. Szakmája mellett értett a paraszti munkához is. A hentes és mészáros szakmát több fiatal tőle tanulta (fia Sanyi bácsi, Würth Pali, sógora Antal bácsi, Kurán Pista bácsi, Stróbel Karcsi bácsi). Szeretett kuglizni, kártyázni, jól tudott biliárdozni. Persze társaságban az italt sem vetette meg. Jó barátságban volt sógoraival, Bíró (Tóth) Gyuri bácsival, Tatáty (Csupics)

213

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Gyuri bácsival, a hentesboltban vevőivel, és mindenkivel, akivel egy pohár bor mellett el tudott beszélgetni.

A Tóth nagyszülők és Ilona leányuk

Nagyon szeretett minket, unokáit. Fájt a szíve, amikor az előrehaladott tüdőbaja miatt már nem mehettünk közelébe. Nem érhette meg, hogy Sanyi fia megérkezzen a hadifogságból, 1947 nyarán, 59 éves korában meghalt. Nagyanyánk, Rozi mama kitűnő társa volt. Jól vezette a háztartást, a gazdaságot, az üzletben is helyt állt. Összefogta a szűkebb és tágabb családot. Hozzájuk szinte naponta „benéztek” a szomszédok, rokonok, a barátok. A fogságban lévő testvérével is „tartotta a kapcsolatot”. Németh István unokaöcsém archívu-

214

A PFEIF FER CSA L Á D

mából előkerült egy levél, amelyet nagyanyám írt 1946. decemberében az orosz fogságban lévő legfiatalabb testvérének, Antal bácsinak. Ez a levél a Vöröskereszt útján meg is érkezett, amit Antal bácsi megőrzött, így került az unokájához, Pistához. Íme a levél szövege: „Kedves testvérem nagy örömet szereztél a lapoddal, amit októberben írtál. Az még nagyobb öröm lenne, ha te jönnél már. Viszontlátnánk egymást kedves testvérem. Mi hála Isten egészségesek vagyunk mindnyájan. Mama is még bírja, egészséges. Most már egy kicsit mozog az üzlet is, nem gondoltuk, hogy ilyen hamar rendbe jön minden, mondjuk. Nem tudom hogyan, de az embereknek pénze van, mindegy csak forintot kapjanak. Sanyi már régen nem írt, Kubánban van, onnét jött egy ember, azt mondta, hogy ismerte. Maradunk szerető testvéred és sógorod és Icáék is.”

Négy generáció együtt

215

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Özvegy édesanyja, Würth Józsefné idős korában velük élt 90 éves koráig, az 50-es évek közepén halt meg. Neki tizenhárom gyermeke született, heten élték meg a felnőttkort. Dédszüleinkre büszkék lehetünk, hiszen a felnevelt gyerekeik dolgos, becsületes életet éltek, többen népes rangos utódokat hagytak maguk után. A Würth család eredetéről, tagjainak életéről Németh István unokaöcsém (az ő féltestvére Jutka) írt részletesen a Százhalom nevű újságban, „A hatodik nemzedék” címen. Ezért csak Rozi nagyanyám nála fiatalabb hat testvéréről írok röviden. Jóska bácsi és felesége voltak az én keresztszüleim. Budapesten éltek, gyakran jártak Battára, én még emlékszem rájuk. Fiuk, Jóska iskolázott, jóvágású, igazi úrfi volt, kitűnően táncolt. Sajnos tüdőbajt kapott, fiatalon meghalt. Édesanyámmal többször látogattam keresztszüleim és az ő sírját a Kerepesi úti temetőben. Pali bácsinak hét gyermeke született. Felesége hosszan tartó betegség után meghalt, majd 1947-ben ő is követte. Árván maradt testvéreiről (Feri, Józsi, Juci, Nusi) Margit (Györeiné) példásan gondoskodott. Rózsi nővére vidéken élt, Pali öccse hadifogságban volt. Juli néni ügyes háziasszony, férje Bori bácsi cipész volt. Gyermekük nem volt. Gyula bácsi Vámosra magyarosította nevét. Dorogon élt családjával. Őt nem, de három felnőtt gyermekét (Gyuszi, Laci, Évi), akik jártak Battán nagyszüleimnél, ismertem. Mária néni, Kirilla Mihályné fiatalon halt meg. Fia Kalocsai Béla haláláig kötődött családunkhoz, Dunafüreden volt nyaralója. Antal bácsi a legfiatalabb testvér. A téglagyárban dolgozott, mint gépész-kazánfűtő. Népszerű, nótázó, társasági ember volt. Névnapokat, születésnapokat, disznótoros vacsorákat, gyakran

216

A PFEIF FER CSA L Á D

tartott együtt a rokonokkal. Gyermekei Pista, Anti, Ilonka, Sanyi. Kedves emlékem a Dédiről, hogy még a 80-as éveinek vége felé is, ha jó idő volt, a hátára vette puttonyát, és kapájára támaszkodva felment a hegyre, a szőlőbe. Anna-nap táján boldogan hozta haza az első érett szőlőfürtöket. Hogy melyik tőkén találta, soha sem tudtuk meg. Már nagyon öreg volt, amikor még ringathatta kocsiban a legkisebb dédunokáját, Sanyikát. Rozi mamáról is vannak kedves emlékeim. Egyetemista voltam, amikor időnként a zsebembe dugott egy kis zsebpénzt csekély jövedelméből. Később gyakran kérdezte, hogy fiam, mikor nősülsz már? Megérte, hogy megtörtént, nagy megelégedésére. Édesapám nagynénje, Évi néni utolsó éveit nálunk töltötte. Aranyos néni volt, tőle még gyermekkorunkban sok kedves mondókát hallottunk. Csak egy közülük: „Kell kenyér? Nem? Na jó, teszem el. Mersz visszabeszélni? Mars az eperfára, früstökölni.” Édesanyám, mielőtt dolgozni mentek apámmal a boltba, minden nap előkészítette az ebédet. Mire ebédszünetkor hazajöttek, nagymama és Évi néni befejezték a főzést. Egy szép nyári napon, amikor szüleim megérkeztek, a két néni a teraszon ülve, beszélgetett. A következőket hallották: „Jó volna már meghalni”, mondta nagyanyám. Évi néni felháborodva reagált. „Te meg akarsz halni, amikor ilyen szépen süt a nap?” mondta. Pedig ő volt az idősebb. Néhány év múlva mindkét néni itt hagyott bennünket. Rozi mama temetéséről is van egy kedves emlékem. Fent a hegyen, a temetőben, a szertartás alatt Sanyi öcsém észrevette, hogy a lábak között, leeresztett farokkal liheg a fekete kutyájuk. Megható volt látni, hogy a hűséges állat ott akart lenni a valóban szeretetre méltó gazdája, a mi drága nagyanyánk búcsúztatásán.

217

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Édesanyám öccse, Sanyi bácsi négy polgárit végzett Érden, majd édesapjától megtanulta a hentes és mészáros szakmát. Több éves katonaság után három évig hadifogoly volt. Később sokat mesélt a Szocsi környéki építkezések keserves éveiről. Hazaérkezése után átvette elhuny papája iparát és hentesüzletét. Később néhány évig a Földműves szövetkezet alkalmazottja volt. Feleségül vette Vlukovszki Annát, Nunci nénit, és két gyermekük született, Sanyi és Anikó. Mindkettőjüket szeretettel nevelték, későbbi unokáik sok örömöt jelentettek számukra. Sanyi bácsit nagyon megviselte felesége halála, sokat kesergett, majd 80 éves korában követte szeretett párját. Sanyi fiuk villanyszerelő szakmát tanult, majd sokáig hivatásos gépkocsivezető volt. Fiatalon nősült, felesége Budai Ilona, egészségügyi dolgozó. Több évig a szülőknél laktak, majd, Dunaújvárosba költöztek. Bár nyugdíjasok, Sanyi még mindig aktívan dolgozik a Papírgyárban. Igazi ezermester, számára nincs lehetetlen, minden műszaki problémát megold. Gyermekeik Anita és Laci. Anitának már két felnőtt gyereke, Lacinak aranyos kislánya van. Anikó az érdi Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett. Aktívan kézilabdázott, az Elzett és a Vasas NBI-es csapatának kapusa volt. Virágkötészetet tanult, volt saját virágüzlete, jelenleg is gyönyörű kompozíciókat készít megrendelői számára. Férje, Sinka László, egykori falubeli iskolatársa. Laci is régi battai családból származik, a csepeli ipari technikumban érettségizett, majd katonaévei után a DKV-ban dolgozott. Házasságuk első éveiben a Tóth szülőknél laktak, majd Dunafüreden egy szép házat építettek. 1976-ban született meg fiuk, Tamás, aki később egy kisfiúval örvendeztette meg a családot. Sinka László, az évek során nemzetközileg ismert sportvezető lett. Korábban a Magyar Röplabda Szövetség főtitkára volt, majd sok éven át, kedvenc sportágának, a Kézilabda Szövetség-

218

A PFEIF FER CSA L Á D

nek főtitkára, később elnöke lett. Irányításával érte el csúcspontját a magyar kézilabdasport. Különösen a női szakágban születtek világraszóló sikerek. Munkája során olimpiák, világ- és európa-bajnokságok alkalmával nagyon sok országba eljutott. Ténykedése ezen a sikerterületen megszűnt de továbbra is tiszteletbeli tagja maradt az Európai Kézilabda Szövetség elnökségének, a Magyar Olimpiai Bizottságnak. Szervezőképességét, diplomáciai rátermettségét jelenleg a Magyar Sportlövő Szövetség főtitkáraként hasznosítja. Százhalombatta közéletében képviselőként, és alpolgármesterként tevékenykedik, mint a város díszpolgára.

A fent leírtak alapján megállapítható, hogy a Pfeiffer, a Tóth, és a Würth családok élő tagjai között én vagyok a legidősebb (nálam idősebb a Németországban élő két unokabátyám). Befejezésül, bár sokan ismernek Battán, magamról is írok. 1937. január 1-jén születtem Százhalombattán. Az elemi iskola négy osztályát helyben végeztem el. Szívesen emlékszem ezekre az évekre, hiszen ekkor ismertem meg a helyi embereket, osztálytársaimmal, barátaimmal sok közös élményben volt részem. Perjés atyával a ministrálás, a Szívújság kihordása (a téglagyári családokhoz jártam), gombfoci bajnokság, úszás, focizás, fejelés, Pável tanító úrral a fegyelmezett tanórák (volt tenyeres is a nádpálcával), számháborúzás, kirándulások, megannyi kedves emlék. Szüleim 1947-ben beírattak a budai, az akkor még nyolcosztályos Érseki Katolikus Gimnázium első osztályába és a hozzá tartozó Rákóczi Kollégiumba. Szeptembertől már 5. osztályos általános iskolások lettünk, de továbbra is egyházi működtetéssel, főleg paptanárokkal folyt a tanítás. Egy év múlva államosították az egyházi iskolákat, és megszüntették a kollégiumot,

219

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Rákóczi gimnázium és általános iskola néven működött tovább az intézmény. Családunk kedves barátai, Fodorék felajánlották, hogy náluk lakhatom Budapesten, hiszen Tamás fiuk is a Rákócziba járt. Nekik köszönhetem, hogy itt fejezhettem be az általános iskolát. Tizennégy évesen, már az ugyancsak budai Toldy Ferenc Gimnáziumban, Battáról bejáróként teltek diákéveim. 1951-ben igazolt futballista lettem, a Százhalombattai Építők ificsapatának kapusa. Egy év múlva már a felnőtt csapat legfiatalabb tagjaként a Budai Járási Bajnokságban játszottam. A gimnáziumban röplabdáztam, atletizáltam. 1953-ban a sportorvosi vizsgálat kiderítette, hogy a bal vesém olyan beteg, hogy ki kell operálni. A műtét megtörtént, és ezzel véget ért aktív sportpályafutásom. Még gimnazista voltam, amikor mindenesként tevékenykedtem a falu sport- és ifjúsági életének szervezésében (edző, intéző, sportbál, szüreti bál, pingpong, röplabda, atlétikai versenyszervező). 1955-ben érettségiztem, két évig dolgoztam, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán, biológia-kémia szakon tanultam, ahol 1962-ben középiskolai tanári diplomát szereztem. Egyetemi éveim során is szerveztem a falu sportéletet, irányításommal újra egy sikeres labdarúgó csapat jött létre. Mint a Budai Járási Sport Bizottság elnökségének tagja, részt vetten a járás sportprogramjainak irányításában is. Kezdő tanárként Érdre kerültem az akkor szervezett gimnáziumba, az alapító tanárok egyike vagyok. Rövidesen igazgatóhelyes lettem. Jelentős szerepem van a ma már rangos Vörösmarty Gimnázium fejlesztésében, hagyományok megalapozásában, a kémia-biológia tagozat szervezésében. Időközben labdarúgó-edzői oklevelet szereztem a Testnevelési Főiskolán. Diákjaimmal több éven át szerepeltünk a budapesti ifjúsági bajnokságban. Az Érden töltött tizenegy év alatt

220

A PFEIF FER CSA L Á D

sok battai diákom is volt. Többen egyetemet, főiskolát végeztek, vagy az érettségi után kitűnő szakemberek lettek. (Kővári Laci idén lett a város díszpolgára). Kiemelkedően sikeres Kanyicska Béla, aki kémiából az országos versenyen döntős volt, majd kémia-biológia szakos tanár lett. Jelenleg az USA egyik neves egyetemén professzor. 1967-ben megnősültem. Feleségem Münzendorfer Hedvig, Gréti, külkereskedelmi területen dolgozott Budapesten. Esküvőnk abban a templomban történt, amelyben az 1947/48-as tanév minden reggelén, paptanár osztályfőnököm miséjén ministráltam. Húsz év múltán egyébként ő, Abai Imre adott össze bennünket. Ettől kezdve gyakorlatilag budapesti lakos lettem, de kötődésem Battához mindvégig megmaradt. 1970-ben kineveztek Pest megye középiskolai kémia szakfelügyelőjének, majd két évig a dunaharaszti Baktay Ervin Gimnáziumban voltam igazgató. Rövid budafoki kitérő után (itt diákom volt Százhalombatta kulturális életének irányítója, Szigetvári Jóska is), 1977-ben megpályáztam és elnyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumának kémia vezetőtanári állását (végzős tanárjelöltek gyakorló tanításának irányítása). Bekapcsolódtam az Egyetem szakmódszertani csoportja munkájába, ahol számos módszer és újítás kidolgozásában, kipróbálásában vehettem részt. 1980-ban doktoráltam, 1990-ben megjelent a szerves kémia tankönyvem, amely 12 évig volt országos használatban. Diákjaim közül itt is, sokan eredményesen szerepeltek az országos versenyeken, felvételi vizsgákon. Mint szakszervezeti vezető számos bel- és külföldi kirándulást és egyéb programot szerveztem kollégáimnak. 1989-ben megpályáztam és elnyertem az ország egyik legnevesebb gimnáziumának és kollégiumának, az Apáczainak igazgatói feladatkörét. Ebben a beosztásban nyolc éven át, nyugál-

221

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

lományba vonulásomig tevékenykedtem. Kollégáimmal sikerült megtartani a gimnázium korábban kialakult színvonalát, rangját. Színesedett a tanórán túli diákélet is (énekkar, színjátszó kör, Apáczai napok, bálok, sportesemények). Diákcsere rendszerek alakultak ki külföldi gimnáziumokkal. Testvériskola kapcsolat jött létre a kolozsvári Apáczai Líceummal, és névadónk szülő helyének, az erdélyi Apáca községnek iskolájával. Apáczai szellemiségének ápolására megalakult az Öregdiák Egyesület, majd az Alapítvány az Apáczai Gimnáziumért, amelynek segítségével létesült a tiszainokai üdülőtábor. Az alapítvány ösztöndíjakat ad diákoknak, támogatja a rászoruló idős tanárokat, a nyugdíjas tanárok rendszeres összejöveteleit. Egy művészszülő megtervezte új címerünket, amely a szülők által adományozott zászlón, kitűző jelvényen, sportmezeken jelenik meg. A gimnázium alapításának 40. évfordulóját az 1995/96-os tanévben rangos programokkal ünnepeltük (hangverseny, színházi előadás, öregdiák találkozó, testületi kirándulás Erdélybe, emlékfal az elhunyt apáczais tanárok és diákok tiszteletére). 1997. december 31-én véget ért aktív pedagógiai pályafutásom. Nyugdíjba vonulásom alkalmával az egyetemi közgyűlésen az ELTE rektorától a Pro Universitate emlékérmet, Magyar Bálint oktatási minisztertől a Pedagógus Szolgálati Érmet vehettem át. Később a Magyar Kémikusok Egyesülete a SzentGyörgyi Albert aranyéremmel jutalmazott, mint a legtöbb kémiai diákolimpikont adó gimnázium igazgatóját. 1998-ban, már nyugdíjasként meghívtak külső tagnak a kémia tanár szakos hallgatók államvizsga bizottságába. 2001-ben újabb szerves kémia könyv megírására kaptam felkérést. Egykori iskoláimmal a mai napig kapcsolatot tartok. Az Apáczaiban 20 év óta szervezem a nyugdíjas tanárok összejöveteleit (születésnapi köszöntések, autóbuszos kirándulások, elhunytakra emlékezés). Az 50 éves jubileumi rendezvényeknek

222

A PFEIF FER CSA L Á D

aktív résztvevője (Apáczai bál), a 60 évesnek díszvendége voltam. 2011-ben örömömre, pedagógusi munkám elismeréseként megkaptam az igen rangos „Rácz tanár úr” életműdíjat. Az érdi Vörösmarty Gimnáziumban rendszeresen találkozom egykori kollégáimmal, diákjaimmal az öregdiák napokon, érettségi találkozókon. Mint alapító tanár, 2011-ben részese voltam az 50 éves jubileumi ünnepségeknek. 2015-ben együtt ünnepeltem az első érettségiző osztályunk öregdiákjaival az 50 éves találkozón. A következő évben már a saját osztályom tagjai ünnepelték az 50 évet. Ekkor döntöttünk arról, hogy eztán évente találkozunk. Én akkor közöltem, hogy az 51 évest Százhalombattán tartjuk, szülői házamban, pincéjében, és kertjében. Ez sikeresen lezajlott. Idén már az 52 évesre készülünk. Az évek múlásával sorra következnek újabb osztályok 50 éves találkozói. Ebben az évben az „örökölt” osztályom, és ha megérem, 2022-ben a tagozatos osztályom tart 50 éves találkozót. Persze a többi általam tanított osztály meghívásának is eleget teszek. A találkozókon, az egyéni beszámolók alapján jó érzés tapasztalni, hogy a kezdeti években Érden tanult szinte valamennyi diákom, sikeres, szép életet él, boldogan emlékszik vissza az érdi diákévekre. 1994 szilveszter estjét húgoméknál töltöttük édesanyánk társaságában. Én fényképeket készítettem. Amikor édesanyámat fényképeztem, megjegyezte, hogy ez lesz az utolsó kép róla. Azt is mondta, ha meghal, akkor biztosan hamarosan eladjuk battai családi házunkat. Mi lehurrogtuk, hogy ne mondjon ilyet. Valóban akkor készült az utolsó fotó Róla, hiszen február 18-án meghalt. Sajnos két év múlva Ilike húgom is követte őt. A családi házat én örököltem, Anyunak nem lett igaza. Büszke vagyok rá, hogy halála és húgom halála után több mint 20 éven át feleségemmel és megözvegyült sógorommal, aki a mai napig kötődik hozzánk, megtartottuk a házat. Karbantar-

223

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

tottuk, fejlesztettük, szépítettük. A kertet gondoztuk, ápoltuk, élveztük a szép virágokat, a megtermelt zöldségféléket, a sok fajta gyümölcsöt, a finom borokat, és a Duna közelségét. A kialakított díszkertben, a pincében gyakran szerveztünk összejöveteleket, fogadtunk vendégeket. Unokatestvérek, németországi rokonok, barátok, szomszédok, egykori diáktársak, diákjaim többször találkoztak nálunk.

Unokatestvér találkozó Battán

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy ha megérem a 80. évet, bármennyire is nehéz szívvel, de a realitásokat tudomásul véve, mégis meg fogok válni a szeretett háztól. Ez az idő elérkezett. 81 éves koromban, 2017 őszén eladtam a házat, de továbbra is kötődünk Battához. Mindhárman örülünk annak, hogy megbecsültük drága szüleim örökségét. BÚCSÚ A BATTAI CSALÁDI HÁZTÓL címmel meghívtam unokatestvéreimet hétvégére, egy Tolna megyei Hotelba. Kértem, fogadják el meghívásomat, így emlékezzünk együtt Szüleimre, Húgomra, szülőfalumra, battai életünkre. Erre az

224

A PFEIF FER CSA L Á D

összejövetelre 2018. március 2-4 között került sor, amikor kellemesen töltöttük együtt az időt, élveztük a hely kínálatait. Battától nem szakadunk el, hiszen a szülők, Ilike és a sok rokon a temetőben nyugszanak. A rokonokat is látogatjuk, örömmel találkozunk a szomszédokkal, barátokkal, ismerősökkel. Figyelemmel kísérjük a város fejlődését, őrizzük az Ófaluhoz kötődő emlékeinket. További sikereket kívánunk az óvárosi közélet szervezőinek.

Ádám bácsi boltja a faluban

225

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

„Battai birtokkönyvekben 1845-től fordul elő a nevünk”

A Szegedinácz család Szegedinácz Anna, András Margit Gyökerek

Szegedinácz Anna: András nap volt. Vacsora után összegyűltek nálunk apám barátai, hogy megünnepeljék őt. Anyám tepertős pogácsát sütött, mint mindig, aztán hajnalig folyt az éneklés, míg el nem fáradtak és minden vendég haza nem tért. Gyerekként szerettem ezeket az estéket, melyek kiemeltek bennünket a hétköznapok sorából, ünneppé tették apám nevenapját. Néha eszembe jutnak azok a dalok, amit annyi szeretettel, örömmel énekeltek dalárdás társaival. Sokat elfeledtem, gyakran már csak töredékeikre emlékszem. Magamban dúdolgatok, ha nincs közönség, mert bizony gyermekkori hangom erősen megkopott. Miért maradt meg emlékezetemben ez a kis dal, magam sem tudom? „A pécskai cigánysoron nagy a sírás rívás. A pécskai cigánysoron haldoklik a prímás …” Már nem tudom hibátlanul az egész szöveget, de hogy névadó ősünk, Szegedinácz Péró életét kutattam, észre sem vettem, ezt a kis dalt dúdolgattam közben.

226

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Szegedinácz Péró Pécskán született 1655-ben. Apám sosem emlegette Pécskát, talán nem is volt ismert számára sem az öreg – szépapa? – születési helye. Felkeltette kíváncsiságomat a dalban megőrzött kis település és utánanéztem az interneten. Amit találtam, igencsak meglepett.

A mai Pécska Románia Arad megyéjének – Partiumnak – Aradhoz közeli kisvárosa. Nagylakon át a Maros mentén érhető el. Valamikor a Magyar királyság része volt. Battához hasonlóan már a bronzkorban lakott. Nagysáncát, bronzkori telepét, vaskori erődítményét találták meg a régészek. Ajtony monostorának romjait említik még. Legkorábbi levéltári források 1335-ből, mint egyházashelyet jelölik. 1514-ben vámszedőhely. A lakosság többsége 1550ben elmenekült a törökök elől. 1561-ben felégették, mert lakói nem fizettek adót. Ópécska zömében románok által volt lakott, Magyarpécska pedig magyarok lakta település. A kettő összeolvadása után 1960-tól lett csak Pécska. A kisváros lélekszáma a harmadik legnagyobb a megyében – 11 452 fő napjainkban. Pécska neogót katolikus temploma a XIX. században épült. Ma kedvelt turisztikai célpont a Maros ártér Natúrparkja. Hogy nem halt ki a település lakóinak szabadszelleme, jelzi, 1958-ban súlyos ítéletet hirdetett a Temesvári bíróság, az ún. Szoboszlay perben. A romániai diktatúra áldozatainak később emlékművet állított a város lakossága, mert többen pécskaiak voltak. Az 57 vádlottból 10-et halálra ítéltek – nem lehet tudni, hol végezték ki őket –, 47 főre hatalmas, többekre életfogytig tartó börtönbüntetés várt. Szoboszlay Aladár pap, Lukács István kereskedő és társainak pere a legnagyobb politikai per volt Romániában, az 1950-es években. Ma számos látnivaló, program, szálloda várja a turistákat, és a vendégcsalogató Pécskai Bivalypark bivalypörköltje, pécskai kenyérrel.

227

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Minekutána megörvendeztettem magam a számomra eddig ismeretlen Pécska megismerésével, lejegyezném röviden Szegedinácz Pera történetét. Szeged határőrkapitánya volt, aki társaival részt vett a törökök elleni felszabadító háborúban 1684-ben. Szerbül a neve: Pera Jovanovic Szegedinac. A kuruc háborúk után a kurucok kérték fel, vezesse őket a császári seregek elleni újabb felkelésben, amit elvállalt. Egykori katonatársát – akivel együtt harcolt a törökök ellen – kérte, álljon melléjük. Thököly Ránkó, Arad szerb várkapitánya azonban elfogatta, börtönbe vettette, feljelentette, majd kiszolgáltatta a császári „igazságszolgáltatásnak”, amely 1736. április 4-én halálra ítélte. A fővádlott Perat a vizsgálati fogságban megkínozták. A végrehajtás fázisában kerékbetörték, felnégyelték. Holttestének darabjait fűrészporos ládákba dobták, majd Arad, Nagyvárad, Sarkad és Békésszentandrás határában oszlopokra szegezték. Hasonló és más súlyos megtorlás várt a többi elítéltre is. Pera nevű fia nem élt már akkor. Másik fia, Mihály, aki szintén várkapitány volt, miután részvételét a felkelésben bizonyítani nem tudták, elengedték ugyan, de hivatalától megfosztották. A császári család az ellenreformáció nyomán elvárta, majd Mária Terézia törvénybe iktatta, hogy csak azok maradhattak meg császári hivatalokban, akik katolizáltak. Így lett Pera Jovanovicból – aki feltételezhető, eredetileg ortodox vallású volt – Szegedinac Pera. Az erőszakos visszatérítés a pápaságnak kedvezett. Szegedinac Pero tiszteletére, emlékére az Országos Szerb Önkormányzat Budán – kivégzésének helyszínén – a Sándorpalota közelében, szerb-magyar nyelvű emlékkövet állított. Apámat, ha tréfálkozni akartak vele, Szegedinác Pérónak nevezték a faluban. Már felnőttként a Kozárovics lányok – Irina és

228

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Olga – mondták nekem, hogy a szerbek szájhagyományában tudott volt, Szegedinac Pera leszármazottai vagyunk, akit a szerbek a császári harag elől Buda környékén és Érden bújtattak. Battai birtokkönyvekben 1845-től fordul elő a nevünk. A XIX. század második felét sújtó kolerajárványban 9 családtagunk halt meg. Kisgyermekkoromban apám megmutatta nekem azt a sírkövet, amelyre a nevüket vésték. Ez a hely a temetőnek azon a részén volt, ahol – ötödik osztályos voltam akkor, 11 éves – a homokbányában gránáttól felrobbant két iskolatársunkat, Malomsoki Ferencet és Borda Jancsit temették. Jancsi jóeszű, jóvágású fiatalember volt, kitűnő tanuló. Nagy-nagy szomorúság volt számunkra értelmetlen haláluk. Csak egy kisfiú élte túl – súlyos sérülésekkel – az ostoba kalandot.

Szegedi András Erdélyben nagybátyjánál, Verba Andrásnál

229

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Dédnagyapám neve Szegedinácz Márk (Márkó) volt, apai dédnagyanyám Csibrák Matild. A szomszéd udvar kútjába belevésték dédapám nevét. A telekrészt valószínű eladhatták a Tóth család részére, ahol a közös udvarban Tóth Márton és Tóth György parasztháza állt gyermekkoromban.

Nagyapám, Szegedinácz Mihály lovasrendőr

Nagyapám, Szegedinácz Mihály 1864-ben született és 1924. november 21-én halt meg. Nagyapámnak leánytestvérei voltak, közülük az egyik Tökölre ment férjhez Malackó (talán Márton)

230

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

nevű férfihoz. A fia – Malackó Marci bácsi – gyakran meglátogatott bennünket, ha Battán akadt dolga. Nagyapám másik lánytestvére Deák Jánoshoz ment feleségül. Leszármazottai is a faluban élnek.

Szegedinácz Margit, Szegedinácz Mihályné, Szegedinácz Róza, Szegedinácz Teréz

Apai nagyanyám Verba Terézia volt (1875-1926), akinek szülei, Verba András és Tóth Éva érdi lakosok voltak, katolikus rácok. Apai nagyszüleim 1893. január 11-én házasodtak össze. Nagyapa 29 éves nőtlen, nagyanya 20 éves hajadon volt. Tanúik

231

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Tóth János és Marinkacsa Jakab földművesek voltak, Kereskényi Gyula esperes adta őket össze. Tóth György (Bíró Gyuri bácsi) családjával Tóth Éva dédnagyanyánk által voltunk rokonok. Nagyanyám a testvéreivel együtt korán árvaságra jutott. András nevű testvére Erdélybe költözött, ahol apám Szegedi(nácz) András meglátogatta őket, fotó is készült a találkozásról. A fia mérnök lett és a nagybányai aranybányának lett a munkatársa. Gyerekkoromban sokszor gondolkodtam el azon, miért lehetett a nagyapa lovasrendőr? Örökölt, legfőképpen pedig vásárolt földeket, melyeken aztán korán árvaságra jutva apám gazdálkodott. Nagyanyámnak nyolc gyermeke született, ebből négy gyermek érte meg a felnőttkort: Rozália, Margit, Teréz és apám, András. Anna nevű gyermeke kicsi korában tüdőgyulladásban halt meg, mert a karácsonyi betlehemes játékon angyalnak öltöztették, az ablakon át adták be a színpadra a kicsi házban, ahol az ünnepség volt. Megfázott, beteg lett, a láz elvitte. Sírját – a régi temetőben – iskolás koromban még gondoztam. Később ellepte ezeket a sírokat az orgona cserjéje. Az utolsó időkben tisztították meg a temetőnek ezt a részét. Ott is újra temetkeznek. Rozália Martonvásárba egy kovácshoz ment feleségül, Benkő Jánoshoz. Két fiú: József (sz: 1915.02.13.), János (sz: 1922.05.10), mellett két leánygyermekük is volt, Gizella – Rádics Jánosné – (sz: 1918.07.15) és Benkő Vilma (sz: 1920.04.16.). Rozália fiának, Józsefnek és feleségének (Balás Anna Mária) két leánygyermeke született: Ildikó – Spohn Ákosné – (sz: 1946.04.13.) és Mária – Vörös Ottóné – (sz: 1949.03.05.). Jánosnak és feleségének Broskó Emmának nem voltak gyermekei. Gizellának férjétől Rádics Jánostól négy gyermeke született. János (sz: 1945.04 12.), Rádics Gizella (sz: 1948.03.02.), Mária – Juhász Ferencné – (sz: 1951.06.30) és Baloghné Rádics Márta (sz:

232

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

1959.07.06.). Vilmának egy gyermeke lett Benkő Éva. Ez a női ág népes utódokkal bővült. Apám másik két élő nővére, Teréz (gyermekei Mihály és Teréz) és Margit. Margit nem ment férjhez, utódja nem volt. Benkő Józsi bácsi művészlélek volt, szeretett festegetni. Apámat sokszor korholta, mindig elégedetlen volt vele. Anyjától – Roza néninek szüleitől – örökölt földjeit apám művelte, ahogyan a többi testvéréit is. Ezért természetben vagy pénzben fizetett nekik.

A Szegedi család felső sor: Szegedi Margit, Ilona, Mária, Mihály, alsó sor: Szegedi Andrásné, László, Anna, Szegedi András

A család tagjai – amíg apám élt és ők is – meglátogatták egymást. Gyermekkoromban apámmal lovasszekéren mentünk hozzájuk látogatóba – Martonvásárba. A Széles-csapáson végig a hármas határhoz, ahol Érd, Ráckeresztúr és Batta közös

233

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

határköve található. Roza néni nem élt már akkor, csak a férje Benkő János. Kácser Terus mesélte, akinek édesanyja Szegedinácz Teréz – szintén apám nővére volt –, a nagyapám nem örült ennek a házasságnak. Nem volt kedves szemében ez az alacsony kérő, Benkő János. De Rozi néni ragaszkodott hozzá és azt mondta nagyapámnak: „Irígyli, hogy a lánya mesteremberhez megy feleségül?” Nagyapám beletörődött a házasságba. Rozi néni viszont sokat, rengeteget dolgozott a mesterember mellett, akinek nem volt túl jó természete. Igen, az öregek megláthatnak olyan dolgokat is, amit egy szerelmes lány nem lát meg a szerelem vakságában. Nagyon kedvelte viszont halász vejét, Kácser Mihályt, Teréz lánya férjét, akit mi is végtelenül szerettünk. Ha eljött hozzánk, az összes lánytestvéremmel körbe rajongtuk, kedves, jóságos természete miatt. Ő volt az a nagyszerszámos halász, aki mesterségét apjától, Kácser Istvántól örökölte. Testvére, Gáspár bácsi korán meghalt, így rá maradt a nagyszerszámos halászat, amit hatalmas tapasztalattal, gyakorlati tudással művelt társaival. Igen kedves emlékem maradt róla, egy közös keserűteleki búcsúba utazva. Hajóval mentünk egészen Hartáig, ahol hintó várt bennünket, anyám testvérének, Boris néninek Balogh András nevű fia. Apám és Mihály bácsi, hogy jobban teljen az idő, a hajó kantinjában tartózkodtak többnyire. Még csak odafelé Dunapentelénél jártunk, amikor az öreg felsóhajtott, elfogta a honvágy: „Ha én egyszer hazajutok, soha többet el nem hagyom a falu határát!” Megtartotta szavát. Nem tudtuk többet rábeszélni, hogy tartson velünk a keserűteleki búcsúba. Már nagyon öreg volt, nem járhatott halászni, mégis minden nap leszökött a Dunára, hiába óvta, korholta őt a lánya ezért. Egy alkalommal a fiatal halászok már csónakjukba szállva csalogatták az öreget. Bizony, mire odaért volna, azok nevetve be-

234

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

lökték a vízbe a ladikot és eleveztek. Az öreg búsan bandukolt a part sekély vizében, amikor egy hatalmas halat a lába elé sodort a víz. Boldogan vitte haza. A Duna, akit annyira szeretett és tisztelt, megajándékozta őt még egyszer, utoljára. Sajnos sem Teréz, sem Mihály nevű gyermekének nem voltak utódai, így ez a női ág kihalt a famíliából.

Szegedi Mária és Matusa György esküvője 1954.

Teréz (sz: 1923.09.27.) a keserűteleki Balogh Sándor felesége lett. Idős koráig varrt megrendelőinek ruhákat. Kiváló tanuló volt, de a lányokat akkor ritkán engedték a szülők továbbtanulni. Bánta is Mihály bácsi, amikor már megöregedett, és hosszú élete több bölcsességet adott neki a világról. Terus sokat mesélt nekem családjáról öregkorában, szülei lakodalmáról, ahol perbáli fúvószenekar húzta a talpalávalót. Mihály bácsi a falu másik végéről jött leánykérőbe hozzájuk az esküvőjük napján. Azt énekelték: „Ez a kislány eladó, majd megveszi a zsidó. A zsidónak nem adjuk, száz forintért eladjuk.”

235

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A lakodalom éjszakáján a koszorúslányok, legények elkísérték a fiatal párt a fiú szüleinek házába. Előtte eső esett, nagy volt a sár az utcán. Villanyvilágítás nem volt még akkor, gyertyával kísérték a nászéjszakára a fiatalokat a többiek. Ne gondoljátok, hogy a gyertya arra szolgált, elkerüljék a tócsákat. A fiúk haladtak a lányok előtt. Amikor tócsa jött szétnyílt a fiúcsapat és mondták: – Ugorjatok! Mire Mihály bácsiék házához ért a fiatal társaság a lányok latyakosak, csurom vizesek lettek. Terusnak a történteket Jászberényi János bácsi mesélte el, aki részt vett az „aranycsapatban”. Élete legvidámabb estéje lett az öregnek, mert sokat emlegette Terus szüleinek lakodalmát. Nagyszüleim halála után apám fiatalon – 16 évesen – maradt árva. Tizennégy évesen vesztette el édesapját, két év múlva az édesanyját. Tera néni akkor azt mondta Mihály bácsinak: „Hazamegyek az öcsémhez, nem hagyom őt egyedül. Ha akarsz, gyere velem.” Így Mihály bácsi is szülőházunk lakója lett, míg apám meg nem nősült 1930-ban. Apám Kácser István bácsit, sógora édesapját jelölte meg gyámnak. Terus azt is elmesélte nekem, hogy a halászat szépen jövedelmezett a családnak, az irdatlan sok munka mellett. Közvetlenül a háború előtt azt tervezték, hogy az összegyűjtött pénzből újabb földet vásárolnak a faluban, mert a több lábon állás nagyobb anyagi biztonságot jelentett. Közeledett a front és Tera néni a megtakarított pénzt jól elrejtette a padláson. Amikor kinézték maguknak az óhajtott földet, sehogy sem akart előkerülni az elrejtett bankó. Aztán hamar eljött a millpengő világa, a pénz elértéktelenedett és bejött az új forint. Egyszer aztán a nagynéném valamit keresett a padláson és egy csizmában rátalált az elrejtett pénzre. Szidta magát, de már késő volt a bánat. Kácser Mihály gyermekként kitűnő tanuló volt, az elemi hat osztályát 1939-ben végezte el Battán. Az elemi után a XII.

236

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

kerületi Márvány utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolában tanult 1947-48-ban. A háború után azon kevesek közé tartozott, akik a faluból egyetemre jártak. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatójaként diplomázott. 1962-ben, mint okleveles közgazdász „A könyvterjesztés fejlődése, különös tekintettel az Állami Könyvterjesztő Vállalat működése” tárgyában készített doktori értekezést. 1962. június 20-án közgazdaságtudományi doktorrá avatta és a „dr. oec.” cím használatára jogosította fel az egyetem rektora. Feleségével, Móré Irmával Budapesten laktak. Az Állami Könyvterjesztő Vállat épületének legfelsőbb szintjén a Deák Ferenc utcában. Kezdetben mindketten ott is dolgoztak. Mihály később, amikor a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatot létrehozták Budapesten, náluk dolgozott, gazdasági vezetőként. Nekik köszönhetem az első mesekönyveimet, melyek örökre a könyv szeretetére, megbecsülésére ösztönöztek engem. Tőle halottam a Dunában fogott viza történetét is. Egyetemista korában egy reggel a Közgazdasági Egyetemhez érve hatalmas tömeget látott a Duna-parton. Ahogy lement meglátta az édesapját halásztársaival és a halászbárka mellett egy óriási vizát, amit az „öreg halász” fogott a folyó vizében. Akkor még nem épült meg a Vaskapu zsilipje és a vizák feljöttek a folyón ívni. Így akadt a hálóba ez a tengerben élő nagytestű hal, a halászok legnagyobb szerencséjére. Egy jó nevű vendéglős vette meg vendégei ámulatára, örömére az egészet. Anyám, András Margit életének utolsó idejében 1988. január 27-én – amikor betegen Ilona nevű nővéremnél Dunafüreden tartózkodott – így mesélte el nekem apámmal közös életüket, életünket:

237

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

A családunk:

András Margit: 1929-ben a Katalin-bálban összeismerkedtem egy szegény fiúval. Árva volt, már nem éltek a szülei. Nővére családjával lakott – nővérével, sógorával, gyermekeikkel: Mihállyal és Teruskával – az apjától örökölt családi házban. A másik év szeptember 14-én a felesége lettem. A tanyánk mellett hajókikötőt építettek a faluban megszüntetett helyett. Azon a napon – az esküvőnk napján – kötött ki először Dunafüreden a hajó. Még onnan mentem férjhez, abból a házból, amiből az apámat kilakoltatta Matta. Teljesen a Duna-parton volt, még nem volt gát. Utána, 1930 telén kellett kiköltöznie. Ezért tudta később a bank eladni a kiparcellázott telkeket, mert hajó kötött itt ki. Anyám, András Margit Az uramnak, Szegedinácz leánykori képe Andrásnak csak három hold saját földje volt. Az apám nem akarta ezt a házasságot sem, akit akart volna – a bíró fiát – azt pedig én nem akartam. Azt mondtam neki: „ha a dunavecsei 30 holdas nem volt jó, majd jó lesz a 3 holdas.” Nővére a férjével a következő tavaszon a falu másik végén házat vett, odaköltöztek. Magunk maradtunk ketten. Alig vártam, hogy az első gyermekem megszülessen, ne legyek egyedül napközben sem. Szokatlan volt nekem az egyedüllét. Hozzá voltam szokva a nagycsaládhoz. 1931-ben megszületett a kislányom,

238

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Margit. A férjem dolgozgatott a kis földjén és két nővérének az örökségét használta bérbe. Árendát fizetett érte. Sógorai nem voltak parasztok, az egyik kovácsmester, a másik halász volt. Harmadik nővérének a földjeit is ő művelte – akiről nem tudtuk, hol él. Cselédnek adta őt az apja még fiatal korában, nem tartott velünk kapcsolatot. Férjem volt a legfiatalabb a testvérei között. Lovasrendőr édesapja 1907-ben építette a házat, amit fiának hagyott örökül. 60 éves korában halt meg, édesanyja pedig fiatalon, 49 évesen. Az uram 23 éves volt, én pedig 21, amikor összekerültünk. Margit lányom született 1931-ben, Mária Terézia 1932-ben, Imre 1935-ben. Egyéves kora előtt két héttel halt meg a gyönyörű aranyszőke hajú kisfiam seblázban. Kenyeret vittem a pékhez, megkértem a szomszédaimat, vigyázzanak rá addig. A család éppen kukoricát morzsolt, Imre a szájába vett egy szemet és a légcsövébe került a mag. Nem tudtuk kivenni, a kórházban is csak sebészi úton. Meghalt a láztól. Utána ismét lánygyermekem született: 1937-ben Ilona, majd két fiú, Mihály 1939-ben és László 1942-ben. Te, Ani már a háború után születtél, 1947ben. Apáddal és gyermekeinkkel dolgoztunk, műveltük a földeket. 1939-ben a Franciska pusztán gróf Wimpffen Ferenc földjéből parcelláztak 2-2 holdakat. Nagyon drága földek voltak azok, hitelre vettük. Akkor már voltak más vásárolt földjeink is, így 11 hold földön, a Margit néni 5 holdján és bérelt földeken gazdálkodtunk. Termeltünk búzát, árpát, zabot, kukoricát, cukorrépát, néha rozst is, volt kertészetünk az Alsó-Szőlőkben a Kiskútnál. Férjemnek volt egy idős nővére, Margit, akinek az alsó határban, az Alsó-Szőlőkben is volt földje. A keresetéből vásárolta meg az édesapja. A férjem használta, fizette utána az adót. Konyhakertészetet alakítottunk ott ki. Paprikát, paradicsomot, tököt – kocsiszámra –, uborkát, karalábét, retket, zöldséget, ré-

239

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

pát, káposztát termeltünk rajta. A hegy alján volt egy forrás. Annak a vizét a férjem két medencében összegyűjtötte, abból locsolta a bakhátak közé ültetett növényeket. Vetettünk borsót, babot táblákba. Szombatonként az érdi vagy a budafoki piacon árultuk a terményeinket. Egyszer olyan felhőszakadás volt, hogy a zsákokba megszedett borsót a Jegenyés alatti földünkről a Nagyrétre vitte az ár. Volt a falunál a Dunáig érő 2 hold földem, amit anyám örökségéből vettünk. Apádnak a Parlagokban a testvéreivel együtt volt egy-egy negyed hold örökölt földjük – a Kisszőlő. Szőlővel, gyümölcsfákkal telepítettük be. A testvéreinek a részét is mi műveltük, hosszú ideig. Szőlő volt az Alsó-Ledinákban a szántó felén, Margit néni földjén. Szántó volt a Rövidek dűlőben is. A háború előtt elviselhetők voltak az adóterhek. Sok munka mellett ugyan, de tudtunk tartalékolni, földeket vásárolni, gyarapodni. Akkoriban apád tagja volt a falusi előljáróságnak, ahova a szegény nép választotta be. A főjegyzőnek nem tetszett, mert szegény gyerek volt ő is, csak pár hold földje volt akkor még. Az emberek elvárták, követelték, hogy szólaljon föl az érdekükben. Azt mondták neki, azért választottunk meg elöljárónak, hogy szólaljál föl az érdekünkben, mondd el, mire van szükségünk. Hamarosan le is tették őt. Olyan idősebbeket választatott a főjegyző, aki könnyebben bólintott neki. Mikor az uram katona volt, a falvakban a nagycsaládosok felmentést kaptak a szolgálat alól, nem kellett nekik bevonulni. Apád két évig volt katona, pedig már öt gyermekünk volt akkor. Küldtem az uramnak egy fényképet magunkról. Laci hét hónapos volt rajta. Megmutatta katonatársainak és a tiszteknek. Kérdezték tőle, hát te hol vagy a képről? – Itt vagyok köztetek. A feleségem most küldte – mondta. – Hát neked ekkora családod van? – kérdezte a tisztje. Mert egész fiatalnak látszott még

240

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

akkor is. Kérdezték, kapott-e katonai segélyt a felesége. – Nem, bizony nem – mondta. A tisztje akkor idetelefonált a főjegyzőnek. Az mindjárt hivatott a segélyért. Három hónapig kaptam még utána, de két évig semmit sem kaptam. Pedig nekem fel kellett fogadni valakit, aki szántott, vetett, aratott helyette, behordta a gabonát a csépléshez. Az én uramat nem engedték haza, még hordásra sem. Csak cséplésre engedték haza végül, utána pedig már nem kellett bevonulnia, felmentették a katonai szolgálat alól. Segítettek nekem persze a bátyám és a szomszédok is. Utána vonultak be a katonák Erdélybe, ott élt a nagybátyja a családjával. Egyszer volt is nála látogatóban, még fénykép is készült róla. A háborús évek nagyon keservesek voltak. Már előtte is nagyon nehéz volt. Nem lehetett ruhaanyagot, ruhát kapni. Aztán jött a front. Ágyúlövések, bombák. Ami nem robbant fel, azt a háború után kiásatták a rabokkal. Méter nagyságú bombák is voltak. Az egyik beesett az udvarunkba. A gyerekekkel a pincében voltunk. Szerencsénkre döglött akna volt, annak az aljából csinált apád a kúthoz vödröt. Először németek jöttek. Azokról nem hallottam annyi ros�szat, mint az oroszokról. Az oroszoknak enni is kellett. Sok helyen voltak állatok, nálunk is volt disznó. Bejött hozzánk egy olyan orosz bácsi, aki beszélt magyarul. Az I. világháborúban Győr környékén volt fogságban Magyarországon, akkor még fiatalon. Úgy ötven éves lehetett. Elkezdett velem magyarul beszélgetni. Az uramat elvitték akkor igazoltatni, hogy nem volt-e az orosz fronton katona. Persze nem tudták rábizonyítani. Elhajtották őket, nem volt itthon három vagy négy napig. Klimsa Artúrral sikerült megszöknie tőlük.

241

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Odavettem Stefant – mi csak Pista bácsinak szólítottuk – harmadmagával ( Jakab, Cirill, André voltak a társai) nappalra és éjszakára a házba, hogy mentsenek meg bennünket minden bajtól. Hallottuk, hogy a rossz oroszok rabolnak, rendetlenségeket csinálnak a nőkkel. Apád néhány nap múlva jött csak haza. Volt még az ólban egy disznó. Azt mondta az öreg: „Gazdaas�szony vágják le, amíg itt vagyunk. Mi is eszünk belőle, de ha mi elmegyünk, esetleg a többiek elviszik és nem lesz mit enniük. Így lesz nekünk is, meg maguknak is.” Amikor az uram hazaért levágtuk, lesóztuk és elrejtettük a húsát, a zsírját meg kisütöttük. Az egyik orosz katona fegyverrel vigyázott az udvarban, nehogy bejöjjenek a többiek. Mégis bejött egy, adtunk neki. Pista bácsiék ott voltak nálunk 2-3 hétig. Utána egy éjszaka 14 kocsi jött be az udvarba. A tehenet és borjút kiengedték az istállóból, beköSzegedi Margit, Mária, tötték helyére a lovaikat. Még Ilona, Mihály a tyúkólba is bekötöttek 2 lovat. Nagyon fáradtak voltak az állatok, hosszú utat tehettek meg. Beköltöztek a házba. Az uram fölment a pincéből és vitt nekik egy hatalmas disznósajtot, meg kenyeret. Először neki kellett ennie belőle egy-két falatot. Talán féltek, hogy meg akarja mérgezni őket. Aztán úgy megették a fele sajtot, mintha ott se lett volna. Befalták, aztán lefeküdtek. Az ágyakban pokróccal betakaróztak.

242

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Amikor ezek is elmentek, egy olyan orosz jött, aki angolul is beszélt. Lehet, hogy kém volt? Igazi úriembernek látszott. A többiek nem voltak olyan műveltek, mint ez az egy. Kérdezte, kik alszanak itt? Aztán látta, tele vannak a szobák és elment. Emlékszem, eltemettek itt egy kapitányt. De hogy mi volt a neve, arra nem emlékszem. A front ideje alatt a gyerekekkel a pincében tartózkodtunk. Volt a faluban egy ember, ócska alak volt. Csellengő oroszokkal paktált, bratyizott. Elment velük éjjel házakhoz rabolni. Tudta, hol lehet valamit elvinni. Nagyapádat az oroszok falhoz állították. Azt mondták neki, ha nem adja elő a pénzét – amit a földek eladása után kapott az öreg – agyonlövik. A papa odaadta. A háború alatt nem volt termelés. Utána, ha valakinek volt földje, megtermelte magának legalább a krumplit. Kukoricakását ettünk és krumplit. Megfőztük héjában, aztán egy kis zsírral meglocsoltuk. Azon voltunk, legalább ennivaló legyen. Olyan is volt talán, akinek még az sem volt. Ki tudja? Amíg disznót tudtunk tartani, addig volt mit enni. Megtermeltünk mindent. Aztán jöttek azok a rettenetes beadások. A háború után, az ’50-es években elviselhetetlenné váltak a gazdálkodást sújtó terhek. Lerongyolódtunk, a felnőtt lányaimat el kellett küldeni Pestre dolgozni, hogy önálló életet élhessenek. Gabona terményekből csak a fejadagot hagyták meg. Azon felül fizetni kellett még 22 000 Ft adót is, amikor egy munkás havi bére 600-1000 Ft körül volt. Évi 280 kg volt búzából a fejadag, a gyerekeknek kevesebb, 250 kg. A cséplés az udvarokban és a szérűskertekben folyt. A cséplőgépek mellé rendőrt állítottak, nehogy többet tartsanak meg a családok az előírtnál. A beadásnál kiszabták, miből mennyit terményt kell beadni. Mindenből volt kötelező beadás, „bagóért”.

243

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Bérelt földeken is gazdálkodtunk. Nagyapád földjét is műveltük egy időben, árpát, zabot, rozst, kukoricát termeltünk rajta. Misi akkor kezdett felsőbb iskolába, technikumba járni. Azt mondta apádnak: „Apa! Írja össze a beadott termények szabad (szabadpiaci) árát. Kiszámolom, mennyit kapna érte, ha a piacon szabadáron adná el, amit be kellett szolgáltatni az államnak.” 96 000 Ft. értékű árut adtunk le, amiért az állam 5000 Ft-ot fizetett vissza nekünk. Mindezen felül volt a pénzben fizetendő adó is. A beszolgáltatás ideje alatt odahordtuk a tejcsarnokba az összes tejünket. A tejcsarnokot még a háború előtt az apám – idős András József – javaslatára hozták létre. Korábban a fiatal lányok naponta, hajnalban vitték vonaton Pestre a tejet kannákban, azokhoz a családokhoz, akik megvásárolták. Nem fejtem ki annyi tejet az egyetlen tehenünkből, amennyit be kellett szolgáltatni. Ha volt sertés, elvitték ingyen. Ha enni akartunk, feketevágásra kényszerültünk. Először évente 6 kg zsír, majd később már 12 kg zsír beadására köteleztek bennünket. Be kellett szolgáltatni 25 kg tyúkot, 15 kg kövér libát, annak is, aki nem nevelt baromfit. Tojás beadását a termőföldek – holdak – után számolták ki. Az uramat saját 11 hold földje után 60 q búza beadására kötelezték. Elment Budafokra az elöljárósághoz panaszt tenni. Azt mondták neki, ott csinálják a tanácsházán ezt. Apátokat 11 hold földje miatt kuláknak nyilvánították. A szerbekből egy sem lett kulák. Jött egy szegény ember tanácselnöknek hozzánk. Berci bácsinak apád elpanaszolta, amikor eljött hozzánk ismerkedni, ezért levették a nevéről a kulákságot. Az akkori igazgató az iskola kórusával a Magyar Rádióban kiénekeltette őt, mint „hátul kullogó parasztot”. Misi tagja volt az iskolai kórusnak. Amikor a gyerekeket Pestre vitték a rádió-felvételhez, őt nem vitték magukkal.

244

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Ez az igazgató a háború végén a családjával Nyugatra szökött. A lakását rábízta valakire. A front után üresen találták, ezért egy barlanglakásba költöztek ideiglenesen. Semmijük sem maradt. Az uram pokrócot vitt, amivel be tudtak takarózni éjszaka, hogy meg ne fagyjanak. Sokféle módon aláztak meg bennünket. A faluban fölszereltek egy hangszórót, azon keresztül üzenték meg, hogy hátulkullogók vagyunk. Kiírták az iskola ablakába. Sokan nevettek rajtunk, pedig a nagycsaláddal mindig tisztességesen éltünk. Mindig dolgoztunk és meg is éltünk a munkánkból. Ahogy szaporodott a család, az uram mindig nagyobb és nagyobb földeket vett ki árendába. Úgy tudtunk megélni, mert kevés földből nem lehetett. Aztán kertészkedtünk, abból is jött a haszon, de nagyon sokat dolgoztunk érte. Egyszer ki akarták rámolni az első szobát, el akarták vinni a bútorainkat. Odaállítottak a házunk elé egy szekeret, az öreg Kővárival – aki fuvaros volt –, hogy amíg ki nem fizetjük az adót, elviszik a bútort, fölpakolják a kocsira. Azt mondta nekik az uram, elmegy a piacra és kifizeti belőle az adót. A falu vezetői tudatlan asszonyok voltak. Az egyik írástudatlan és beszédhibás volt. Sem írni sem olvasni nem tudott. Valamikor a párttitkárnő – a másik – férje az aratónk volt. Nyáron még a katonaságtól vagy a munkahelyéről is hazajött pár hold földet learatni, hogy legyen télen kenyere a családjának. Fizetését így másra költhette. Ha jól emlékszem a 9-ből 1 mázsa búza lett az övé. A nagyon szorgalmas emberek megkeresték akkor is a kenyerüket, ahogyan, aki szorgalmas, ma is. Akkor még nem nagyon lógtak egész nap a férfiak a kocsmában, mert nem volt a népnek elszórni való pénze. Egyszer éppen libát tömtem. Bejött az egyik nő két parasztemberrel az udvarba. „Jaj! Tömi nekünk a libát” – mondta. – Tömi

245

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

ám, a nem tudom kicsoda. Ha el nem mennek, kisöprűzöm az udvarból magukat – feleltem. Látta, hogy van még a góréban egy kevés kukorica. Azt mondta: „Kell egy kis kukoricát is beadni még.” – Mi már, ami beadásra ki volt szabva, be is adtuk. Rászóltam a parasztemberekre: „Szégyelljék magukat, Menjenek dolgozni, ne ilyen vénasszonnyal csavarogjanak a faluban.” Elzavartam őket. El is mentek. Azokban az években nem győztük fizetni a rettenetes adót. A gabonát már a cséplőgéptől elvitték. A forradalom annyi változást hozott, utána már csak pénzben kellett adót fizetni. (a szerk.: évi 26 000 Ft-ot) 1959-ben azt mondták, kötelező belépni a tsz-be. Az uramat felkeltették éjszaka, hogy rábeszéljék a belépésre. Cvetkó bácsit bundában a forró kályha mellé állították, hogy kényszerítsék. Nagylányaink már Pesten dolgoztak, Misi oda járt technikumba. Apád is belépett. Utána már nem fizettünk adót, mert nem volt mire, földünk sem volt. Kényszerített aláírással elvették a kis vagyonunkat. A férjem írt csak alá, én nem írtam alá az én 2 hold jussomat, amit édesanyámtól örököltem. Mindjárt rátették a csatornát. Amikor a férjem aláírta a tsz-t, kivágott a föld végéből a Duna-parton 3-4 fát tüzelőnek. Volt még ott, maradt legalább húsz fa, de mégis jól megbüntették őt érte. Addig, akinek földje volt, annak kellett azt rendbe tartani, nyesegetni, hogy egészségesen, szépen nőjön a fa. Ha kivette – a szokásjog szerint – ültetni kellett helyébe másikat. A földek melletti fa mindenkinek saját tulajdona volt. Csak a háború után lett az államé a Duna-part. Azelőtt nem úgy volt. Tildy-pusztán az asszonyok, akik korábban napszámba jártak hozzánk, csirkéket neveltek. Az uram hordta nekik a vizet a Dunáról négy esztendeig télen, nyáron minden nap. A kocsit és a lovakat egy darabig még itthon tarthatta ezért. Adtak nekik takarmányt a tsz-ből.

246

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Nem volt sem szabad ló, sem szabad kocsi a tsz-tagoknál, mert mindenkitől elvitték a lovakat, munkaeszközöket. A falusiak gyakran megkérték apádat, segítsen hazahozni a háztájiban megtermelt terményt, amiért kapott pár forintot, fuvardíjat. A többiek irigyek lettek ezért rá. A negyedik év után rászóltak, vigye ki a lovait a pusztára és hagyja ott. Amikor otthagyta a lovait, azt mondta: – Csináljanak velük, amit akarnak. Engem ne várjanak, nem jövök többet. „Miből fogsz megélni ezután?” – kérdezték. – Nem hagyom magam kikérdezni, válaszolta. Kért az idősebbik lányunktól kölcsön pénzt, beállított egy rossz lóval, a Rigóval. Elkezdett fuvarozgatni. Abból tengettük az életünket 1975-ig. A tsz-ben 150-200 Ft-ot kaptak havonta a tagok. Az első év végén apád hazahozott mindösszesen 800 Ft-ot. Nem lehetett belőle megélni. Amikor „maszek” lett, mint fuvaros, még a halottakat is ő szállította, mert nem volt mivel felvinni őket a hegyre, sem szekér, sem autó. A tsz-tagok lovait addigra már vágóhídra vitték. Ezt persze nem számították be később a nyugdíjába. 1975-ben megbetegedett. Eladta a lovat, elment éjjeliőrnek egy másik tsz-be. Aztán oda jutott, hogy megöregedett, megbetegedett, 1979-ben el is távozott az élők sorából. Ottmaradtam özvegyen. Éppen meg lett a 10 év munkaviszonya, így kaphattam utána özvegyi nyugdíjat, 1400 Ft-ot havonta. Mint éjjeliőr 2200 Ft volt a fizetése. Fiatal korában járt a Dalárdába énekelni, a községi tanító volt a karnagyuk. Nagyon szeretett énekelni, sokszor 11 óráig is együtt voltak dalárdás társaival. A Színjátszókörnek nem volt tagja, oda inkább nőtlen férfiak és hajadonok jártak. Eljártunk az előadásaikra, megnéztük a „Sárga csikót”. Egyszer az én testvérem, Jancsi is játszott benne.

247

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Legendák apámról:

Szegedinácz Anna: Apám nagy tréfamester volt és híres volt mesélőkedvéről. Televízió nem lévén, téli estéken, ha éppen nem szomszédoltunk Kozárovicséknál, vagy Tóth György feleségénél, Maris néninél, gyakran elszórakoztatott bennünket régi történeteivel. Két évig volt katona, de többet tudott mesélni róla, mint azok, akik megjárták még a hadifogságot is. Szerettük ezeket az estéket, szívesen hallgattuk történeteit. Sajnos már régen kihullottak emlékezetemből, azok viszont nem, amelyek valóban az én időmben történtek meg vele. Az ötvenes években Berci bácsi, a tanácselnökünk nem vetette meg a jó bort. Gyakran volt vendége a Halászcsárdának, ahogyan apám is, ha az Alsó-Szőlőkből hazafelé tartott egy fárasztó nap után. Ilyen alkalommal szedte fel szekerünkre apám, hogy ne kelljen hazagyalogolnia a Duna-parton a kishídon keresztül késő este. Bizonyára kellően „elfáradt” az öreg is, mert nem az ülésen foglalt helyet mellette, hanem a kocsi rakterében. Azon a napon apámék a másnapi piacra készültek, a kocsi tele volt mindenféle megszedett zöldségfélével. Berci bácsi kényelmesen egy kosárba helyezte el magát, aztán elszunyókált. Rendesen hazaértek, elköszöntek egymástól. Drága jó anyám, éppenhogy virradt, kiment megnézni, mit visz apám a piacra. Akkor látta meg, valaki a paradicsomos kosárban utazott hazafelé. Szidta az elkövetőt, meg apánkat is, de már hiába. Az erőmű és a finomító építésének ideje egybe esett a kolhozosítással. Ennek következményeképpen mindazok lovait, akik beléptek a tsz-be, vágóhídra vitték. Nem maradt szállítóeszköz a halottak temetőbe vitelére. Mivel a papa akkor már fuvarozott az öreg rossz lovával, Rigóval, a tanács őt kérte fel erre a „felemelő” feladatra. Persze nem csak a településen természetes

248

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

halállal meghaltakat kellett szállítania, hanem azokat is, akiket a Dunából sodort a partra a víz. Gyakran, még éjszaka is felkeltették őt, hogy beszállítsa a halottat a temetőbe. Egy ilyen alkalommal, valahol a Bara közelében, a falu egyetlen rendőre megállította őt és kérdezte tőle: „Mit visz, Szegedi bácsi?” – Feketefuvart – válaszolta apám. Akkor a szerv felhajtotta a lazsnakot, amivel a bádogkoporsó le volt takarva, hogy meggyőződjön róla, nem szállít-e apám valami tiltottat a kocsiján. Remélem, az arcát el tudják, el tudjátok képzelni. Legendaként emlegették ismerősök az alábbi történetet is. Apám és Károly bácsi, a falu sírásója ketten jártak ki a lakótelepre a halottakért. Mindkettő öregember volt már, de találékony. Történt pedig, hogy a nyolcemeletes házban, valamelyik legfelső emeleten meghalt valaki. Őket ugrasztották hát, hogy a halottat a temetőbe vigyék. A két öreg liften vitte fel a bádogkoporsót, majd meggondolva, mekkora feladat levinni azzal együtt a halottat, gondoltak egyet, beállították a bádogkoporsót a liftbe, benne a halottal. A dolog rendben lett volna, de a földszinten valaki vagy valakik éppen a liften szándékoztak felmenni. Panaszt tettek a két öregre a tanácsnál. A liftet fertőtleníteni kellett, az öregeket pedig megdorgálták a történtekért. Apám lovai olyan gyakran álltak meg a kocsmák előtt, hogy pontosan tudták, hogyan kell oda befordulni. Amikor apa katona lett és anyámnak kellett az eladnivaló árut a budafoki piacra vinni, hazafelé nem győzte rendreutasítani a lovakat, mert a szokás már kialakult náluk. Abban az időben, amikor a papa halottakat szállított a kocsijával, sem történt másképpen, mert az éppen felépült „Fényes” nevű vendéglátóhelynél meg-meg állt, ha éppen koporsó volt is a kocsiján. Aztán kapott a tanácstól egy hivatalos levelet, amely-

249

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

ben felszólították őt, amennyiben halottat szállít, azt egyenesen a temetőbe vigye. Ahogyan mindenkivel megesik egyszer, drága apánk meghalt. A temetésén Andor atya a következőképpen búcsúzott el tőle: „Drága Szegedi bácsi! Eddig maga a szekerén hozta fel a temetőbe a halottakat, de magát már gépkocsin szállították ide.”

Gyermekeik és az új generációk:

Szegedinácz Anna: Apám a ’30-as években magyarosította a nevét Szegedináczról Szegedire. Két legidősebb nővéremet még így anyakönyvezték születésük után, de a többi testvéreimet már csak Szegediként. Margit 1931-ben született. Gyermekként, fiatal lányként sokat segített a gazdaságban, ahogyan Mária Terézia, aki 1932-ben és Ilona, aki 1937-ben érkezett a családba. A gyermekek bevonása a termelőmunkába létszükséglet volt. Misi 1939-ben, Laci 1942-ben születtek, én pedig utolsó gyermekként 1947-ben. Anna Györgyikének anyakönyveztek. Lehettem vagy 3-4 éves, amikor a „nagy betyár” bátyám, Laci elvitt a kedvesnővérekhez – két apáca segítette a pap munkáját – bemutatni engem. Kérdezték tőlem? „Hogy hívnak, szép kislány?” – Cinka Panna – vágtam rá bátran, ahogyan a testvérem megtanította nekem. Valamennyien itt jártunk általános iskolába, jó tanulók voltunk. Misi már ötévesen iskolába ment, mert a barátja, Radován Misi is iskolás lett. Év végén Perjés Béla, a papunk azt mondta neki: „Miska! Te még nem kaphatsz bizonyítványt, mert még nem vagy iskolaköteles.” – Akkor én szeptemberben nem fogok iskolába járni – mondta az én testvérem. Végül Perjés Béla elintézte, hogy az első osztályról – amit kitűnően végzett el – bizonyítványt kapjon.

250

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

Margit nevű nővérem felnőttként a honvédségnél helyezkedett el. 1955-ben vőlegényével az esküvőjük előtt három héttel súlyos, halálos motorbalesetet szenvedtek Érden, a 6-os úton Pest felé menet. A csapás annál is nagyobb volt, mert előző évben halt meg a nagynéném, Szegedinácz Teréz, apám nővére. Mária 1954-ben ment férjhez Matusa Györgyhöz. 1956. október 13-án Gyurka a testvéréhez Kulcsra ment, másnap volt a szüret. Apám csak a munka elvégzése után, amikor hazajöttünk a házhoz, közölte a rossz hírt: Gyurka előző este motorbalesetben meghalt. Egy lovasszekérnek ütközött, motorja kigyulladt, ő súlyosan megégett, amibe belehalt. A motorja ép volt, égési sérülésnek nyoma sem volt rajta. Gyurka testén – nyakán – szúrt seb volt, amit csak szüleimnek árult el Pató Józsi, aki azonosította őt. Valakinek, valahol, valamire nemet mondott, ezért kellett meghalnia 10 nappal a forradalom előtt. Mária (második férje után Schuller Istvánné) 1951-től az egészségügyben dolgozott. Először, mint gondozónő, majd 1954-től bölcsődei vezető. Később – 1968-tól – a Csepel Művek 1500 adagos gyermekkonyhájának élelmezés-vezetőjeként vállalt munkát. 1975 januárjában megbízták egy 120 férőhelyes új bölcsőde beruházásával. Innen ment nyugdíjba. 1983-1995ig a Csepeli Egészségügyi Szakközépiskolában heti 11 órában óraadó szakoktató lett. 1977-ben az Egészségügyi Főiskola intézményvezető szakán államvizsgázott. 1995-97-ig gyermekorvos mellett asszisztensként dolgozott. 65 éves korában súlyosan megbetegedett, azóta ápolásra szorul. Ilona Gajárszky Gábor felesége lett. Már felnőttként tanulhatott csak, kereskedelmi szakiskolát végzett. Két gyermekük született – Gábor 1962-ben és Ottó 1968-ban. Gabinak három gyermeke van – Péter, Benjamin és Lídia. Kiváló asztalos lett belőle. Sajnos fiatalon 43 éves korában súlyos betegségben meghalt. Ottó Szakközépiskolát végzett. Egy kislánya van, Nóra.

251

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Mihály közlekedésgépészeti technikumot végzett. A család legtehetségesebb tagja volt. Élete sajnálatos módon zsákutcába futott. Három fogadott gyermeküket – Andrást (szül.: 1973ban), Sándort (szül.: 1976-ban), Istvánt (szül.: 1977-ben) – feleségével, Bíró Évával nevelte fel, aki tanárként dolgozott Százhalombattán egész életében. Andrásnak egy kisfia van – Krisztián. Sándornak három gyermeke – Sándor, Erik és Beatrix. István fiatalon, 25 éves korában halt meg.

Pál Attila családja: ifj. Pál Attila, Pál Anita, Szegedinácz Anna (Pál Attiláné), Mitzl Vanessza

László volt a család renitense. Tanulni nem akart, bár minden képessége megvolt hozzá. Korán nősült, Dubecz Irén lett a felesége. Két gyermekük még itthon született. Laci másodikat, Erika az első osztályt végezte el, amikor nyáron külföldre távoztak. Népes családjával az USA-ban él, harmadik gyermekük, Mike, már ott született. Laci művészlélek, Erika könyvelő

252

A SZEGEDINÁCZ CSA L Á D

lett, Mike gépészmérnöki diplomát szerzett. Erikának három lánya, Brittany, Katie, Chrissy és kisfia Johnny született. Férje Neale White. Unokáik Brittany gyermekei. Reileight Danielle Mulcahey (sz.: 2013. 02. 20.) és Dylan Thomas Mulcahey (sz.: 2017. 09. 29.) Mike-nak (Misinek is nevezzük – úgy magyarosan) két gyermeke van, Marci és Sári. Így fonódott össze családunk két tősgyökeres battai famíliával – a Dubecz és a Gajárszky családdal. Én (Pál Attiláné Szegedi Anna) utolsónak, hetedik gyermeknek születtem a nagycsaládba. Bár nagyon szép gyermekkorom volt közöttük a Duna-parton, emlékeimben elevenen él az ötvenes évek világa, amikor szüleimet – persze sok más családdal együtt – a hatalom totálisan kiszolgáltatottá tette. Nemrégiben főiskolás társaimmal találkoztunk, ahol meghánytuk-vetettük a mai kor visszásságait. Amikor a magát „nagy szocialistának” valló fiatalabb társamat – aki nem tudta megemészteni a rendszerváltást – figyelmeztettem, hogy a „gulyásszocializmust” a Rákosi rendszer előzte meg, azt kérdezte tőlem, hány éves voltam akkor? Mivel 1947-ben születtem, 1951-ben már négy, 1956-ban pedig 9 éves voltam. Azt mondta: „Gyerek voltál te még akkor!” Igen, valóban. De láttam a házunk előtt a szekeret, amire fel akarták pakolni a bútorainkat. Ott voltam, amikor a padlásfeljáróba elrejtett bort a finánc megtalálta. Akkor is ott voltam, amikor feketevágáskor – mi a kamrában dolgoztunk, én is mint gyerek – anyám falfehéren jött, hogy két finánc keresi az apámat. És ott voltam a mindennapi gondjaiknál, amikor nem volt tejünk, mert el kellett vinni a tejcsarnokba. Persze akkor is ott voltam, amikor 1956-ban a két nővérem, Cila és Mária gyalog jöttek haza Budapestről a Mester utcából, mert harcok voltak a fővárosban. És nálunk jöttek össze az emberek, hogy hozzák a híreket arról, mi történik Budapesten.

253

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Már csak engem ébreszthetett fel anyám hajnalban, amikor Pató Józsi elköszönni jött hozzánk, mert családjával külföldre távozott. A többiekkel együtt másztam fel a gátra, András Juci és Dubecz Laci esküvőjén, mert már folytak a harcok és az ágyúlövés elhallatszott egészen Dunafüredig. Átéltem, amikor apámnak meg kellett válnia egész életében kemény munkával megszerzett vagyonától, hogy annak a munkásosztálynak a hatalmát gyarapítsa, aki persze nem ehetett sarlót és kalapácsot, csak azt, amit „a szocializmus rabszolgái a kolhozokban éhbérért megtermeltek”. A középiskolába nem juthattam volna be, ha nem vagyok úttörő. Erre Szabó Kati barátnőm figyelmeztetett. Így hát nyolcadikos koromban beléptem, mert tanulni akartam. Főiskolát, egyetemet nem végezhettem el utána, mert először dolgoznom kellett, eltartani magam, hiszen felnőttem. 1979-ben házasodtunk össze férjemmel, Pál Attilával. Már két gyermek mellett – Anita és Attila – tanultunk mindketten főiskolákon. Ő a rendőrtisztin, én népművelés-pedagógia szakon tanárképző főiskolán. Alapértékeimet a családom adta. Tudom, a legnagyobb ajándékot tőlük kaptam egész életemre. Bátorságot, őszinteséget, emberszeretetet.

Források:

• Beszélgetés Szegedi Andrásnéval – András Margittal – 1988. Dunafüred, Damjanich u. 50. – hangfelvétel • Szegedinácz Anna – Emlékeim Kácser Mihályról – Százhalom 2017. november-december • Jankovits Márta – Késői találkozás – Százhalom 2015. november-december

254

A W EJ MOL A CSA L Á D

„Az idősebbeknek a Wejmola névhez a friss kenyér illata kapcsolódik, hiszen a pékségünkben sült”

Wejmolák a faluban Forján Imréné sz. Wejmola Irén

Édesapámat Wejmola Tódornak hívták, testvére Vejmola Péter (így, V-vel írva), bátyám Wejmola László. Történetem az 1910es években kezdődik, amikor nagymamám, Tettinger Ágnes (1892-1975) és nagypapám, Wejmola Tódor (1886-1929) házasságot kötött. Nagyapám Tökölről hozott magának asszonyt, házasságukból négy gyermekük született. Annuska lányukat hamar eltemették, de Terézt (1912-2001) Pétert (1920-2000) és apámat, Tódort (Dorit 1922-2004) egészségben felnevelték. Az idősebbeknek a Wejmola névhez a friss kenyér illata kapcsolódik, hiszen pékségükben sült a falusiak kenyere. A nagypapa halála után Ágnes mama és a gyerekek végezték a nehéz, kitartó munkát. A háború idején nagy baj érte a családot, mert mindkét fiút elvitték katonának. Dorit, aki levente volt, a sors nyugatra vetette hadifogságba, Peti keleten orosz hadifogságba került. Ágnes mama fiúk nélkül, segítség nélkül maradt. Mindkét fiú borzalmas körülmények között élte a hadifoglyok napjait, de egy dolog tartotta bennük a lelket, hogy őket hazavárják. Dori az iratai tanúsága szerint borzalmasan lefogyva, szinte csak vonszolta magát 1946. április 4-én a falu felé, s közben arra gondolt, hogy ő bizony azt a lányt feleségül veszi,

255

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

akivel először találkozik a faluban. Hazatérése napját egészen haláláig minden évben ünnepként tartotta számon. Mikor elérte a falu elejét, a mai Kossuth Lajos utca felől egy szőke lány közeledett felé. Bevárta és akkor jött rá, hogy a halász Dubecz Laci bácsi lánya, Irén az, aki a temetőbe igyekezett egy fehér lepedővel, mert meghalt a nagyapja és a szemfedőt vitte. Beszélgettek néhány szót, majd elváltak és apu elmondása szerint meg is feledkezett fogadalmáról, hiszen magával sodorta a falu nyüzsgő élete és a sok tennivaló. Az Egylet, a színjátszás a foci a barátok és a tennivalók.

Wejmola Tódor és felesége, Dubecz Irén

A két fiú hazaérkezése után a pékség is elkezdett üzemelni. Nagynéném, Tercsi néni férjhez ment Tóth M. Istvánhoz (19121967) és három gyermekük született: István (Pityu 1946-2005),

256

A W EJ MOL A CSA L Á D

József (Öcsi 1947-) és Ági (1949-). Tercsi néni szegénységben, de nagy-nagy szeretettel, szelíden és tiszta alázatos hittel nevelte három gyermekét a nehéz időkben, mindent megadva nekik, amit csak lehetett A Wejmola fiúk részt vettek az akkori fiatalság közösségi életében, a színjátszásban a szüreti vagy pünkösdi mulatságok szervezésében, de legfőképpen a focit szerették. A vasárnaphoz hozzátartozott az ünneplő ruha, a vasárnapi mise ahol apu mindig kitűnt szép hangjával a kóruson éneklők közül. A közös ebéd majd a délutáni focimeccsek. 1948. október 17-én Dori feleségül vette Dubecz Irént, és elmondása szerint csak az oltár előtt jutott eszébe fogadalma. Nekik két gyermekük született László (1950-) és én, Irén (1955-). Peti nősült utoljára. Mikulecz Annát vette feleségül. Nekik is két gyermekük született Anna (1954-) és Péter (1957-).

Mikulecz Anna és Wejmola Péter

257

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

Az ötvenes évek második feléből már ködös, de saját emlékekkel is rendelkezem, melyek persze keverednek a családban hallott visszaemlékezésekkel. A nagy házban az utca részen volt a mama lakrésze, középen a pékség, ahol a polcokon keltek a kenyerek, kalácsok. Baloldalon volt a nagy kemence. A kemencét egy keskeny folyosó ölelte körül, amit pastumnak neveztek. Peti bácsiék elöl laktak a mamával. A nagy ház mögött egy kisebb szoba-konyhás épületben laktunk mi. Még hátrébb az udvar végében lakott Tóth Annus néni az anyukájával és lányával, Herceg Julival. Százhalombattán akkor még nem volt óvoda, így mi gyerekek – Laci, Juli, Ani, én és Péter – otthon voltunk. Nekünk volt a legjobb dolgunk, mert apuék reggelire hatalmas friss lángost sütöttek, amiből mindenki törhetett magának egy darabot a pohár tej, vagy kakaó mellé. Ebből az időből rögződött belénk apu mondása, ahol kenyér és hal van, ott soha nem éheznek. Nyáron ott volt a nagy közös udvar, meg a Duna-part. Télen meg a kemencét körülölelő pastum volt a legjobb hely számunkra, hiszen ott mindig meleg volt kenyérillattal, és mindig volt kukorica csuta amiből babák és játékautók készültek. Ezekben az években apuék nagyon sokat dolgoztak, a faluból szinte mindenki innen szerezte be a kenyerét. Voltak, akik maguk dagasztották a tésztát és csak sütni hozták a pékségbe, míg mások a kész kenyeret vették meg. Itt a pékségben ismerhettük meg gyerekként, a faluban lakó szerbek ünnepeit és szokásait, hiszen láttuk a gyönyörűen díszített ünnepi „nagy kalácsaikat” és más ünnepi süteményeiket, melyekből gyakran kaptunk kóstolót is. Nagyon sok pesti hivatalnok épített nyaralót az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején Dunafüreden. Szombat és vasárnap reggel apu és Peti bátya biciklin vitték a friss kiflit, zsemlét és kenyeret a rendelések szerint. Apu a pékség mellett eljárt

258

A W EJ MOL A CSA L Á D

Dubecz nagyapámékkal halászni, nyáron pedig még cséplőgép mellett is dolgozott, hiszen kellett a pénz az új ház megépítéséhez. 1958-ban elkészült a házunk az Alkotmány út 124-ben. Az addigihoz képest nagy és szép volt, ablakai a Dunára néztek és teljesen más lehetőségeket nyitott meg számunkra. A nagy udvar és a környék (a Kocsán-kert és a Dunapart) lehetővé tette a “bandázást”. Laci barátai, Győrei Jancsi és Laci, Sefcsik Geri (akikkel iskolába is és ministrálni is együtt járt), a nagy fiúk megtűrtek bennünket, kicsiket, Győrei Jutkát és engem, hiszen ők vigyáztak ránk. Később barátaim és unokatestvéreim népesítették be az udvarunkat. A Wejmoláné Ágnes néni, a pék szüleink dolgoztak, de Ágnes mama és a falu idősebb lakói mindig figyeltek ránk és bármilyen gondunk adódott, bárkihez fordulhattunk. A szerb és bolgár szomszédoktól (Ilija bácsi, Bóró bácsi, Zsófi néni) sokat tanultunk. Az iskolában is jól megfértek a szerb és a magyar gyerekek. Szerb búcsú idején sokáig minden évben Marinov Jovánéknál vendégeskedtünk, a László-napi búcsút pedig Jován töltötte nálunk. Ez a jó kapcsolat a falusi szerbekkel a mai napig megmaradt. A házhoz az akkori szokásokhoz híven nyári konyha is épült, na nem azért, hogy anyu ott főzzön, hanem mert mindig volt olyan keresztgyerekük, aki éppen akkor nősült vagy ment férjhez, és átmeneti lakásra volt szüksége. A mi nyári konyhánkban mindig lakott valaki. Abban az időben a keresztszülők segítették

259

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a fiatalokat, amíg meg nem oldódott a lakhatásuk. Szüleinknek nagyon sok keresztgyerekük volt, akikkel mindig jó kapcsolatot ápoltak. Ebből az időből szívesen emlékszünk vissza Lacival a nagy névnapokra, amikor a közeli és távoli rokonokon, barátokon kívül ott volt a plébános és a falusi orvos is.

Marinov Jován, Wejmola Irén

Nem voltunk gazdagok, de minden nyáron eljutottunk valamelyik szakszervezeti üdülőbe a téglagyár jóvoltából. Apunak és Peti bácsinak kevés olyan nap volt az életében, amikor nem ültek ladikba, vagy nem tartózkodtak a parton valamilyen ürüggyel órákat. Már közelebb voltak a 80-hoz, mint a 70-hez, amikor jött az árvíz, és mint két kamasz, belegázoltak a vízbe, mert ki akarták hozni a ladikokat. Azonban jött egy nagy kirándulóhajó, aminek a hulláma összecsapta a csónakokat, és a két öreg bordáit. Ők kicsit szégyenkezve, kis levegőket véve és

260

A W EJ MOL A CSA L Á D

hetekig sántítva, csak hallgattak a dologról. Utólag – nevetve a saját butaságukon – mesélték el a történteket. Apu élete utolsó napjaiban is a kapuja előtt lévő padon ülve, az óráját figyelve „ellenőrizte” a révészeket, hogy a komp menetrend szerint indul-e. A Duna Lacinak is, Áginak is, nekem és a gyerekeinknek, unokáinknak is a mai napig nagyon fontos. Idősebbik fiam is örömmel újságolta minap, hogy új munkahelye azért nagyon jó, mert a Dunára néz az iroda ablaka.

Wejmola Tódor Dori bácsi

A hatvanas évek már nagy változást hoztak a falu életében. Megnyitott az óvoda, ahova az ennivalót és a délutáni alváshoz szükséges takarót otthonról kellett magunkkal vinni. A két boltba már kenyeret is szállítottak, ami a dolgozó embereknek ez kényelmesebb volt, mint az otthoni dagasztás és a pékségben kisütés, így lassan a pékségre nem volt szükség és bezárt. A Wejmola fiúk, mint sok más fiatal a téglagyárban kapott munkát. Peti bátya a műhelyben dolgozott, ahol jól kamatoztathatta kreativitását és jó műszaki érzékét. Igazi ezermester volt. Apu a

261

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

pékség kemencéjétől a téglaégető kemence mellé került. Mindketten a téglagyárból mentek nyugdíjba. A Wejmola „gyerekek” példát mutattak nekünk és mindenkinek a testvéri szeretetből, hiszen halálukig nem telt el úgy nap, hogy ne találkozzanak, ne segítsenek egymásnak. Tercsi néni élete utolsó pillanatáig anyáskodott az öccsei felett. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk abban hasonlítani a szüleinkre, hogy a három Wejmola “gyerek” úgy halt meg 80 évesen, hogy nem volt a faluban haragosuk. Mindenki szerette és tisztelte őket, és ők is mindenkit szerettek és mindenkin megpróbáltak segíteni, ha bajba jutott. Szerintem ők nagyon „gazdag” emberek voltak. Kreativitásukat, kézügyességüket, hitüket, ünnepi szokásaikat, a család fontosságát, a munkához való hozzáállásukat, a Duna, a természet és a futball szeretetét továbbvitték gyerekeik, unokáik, dédunokáik. Tercsi néni gyermekei közül Pityu a föld és az állatok szeretetéből fakadóan a mezőgazdaságban találta meg élete értelmét. Neki két lánya született, Ildi és Noémi. Ildiék Németországban élnek két gyermekükkel, Edinával és Mátéval és Márk unokájukkal. Noéminak egy fia van. Öcsi ( József ) szép családot mondhat magáénak. Belőle remek kereskedő lett. Négy gyermeke született. Éva a város főkertészeként sokat tesz ezért a virágos városért. A növények mellett négy gyermeket nevelget. Gyöngyvér és Boglárka a számok világában teszi a dolgát, Boginak egy gyermeke van. Bence öccsük jelenleg még egyetemista. Ági szintén a kereskedelemben jeleskedett, több nagy forgalmú bolt vezetőjeként dolgozott nyugdíjazásáig. Neki két lánya született: Ági nagy lelkesedéssel és példamutató empátiával segíti sok lakótelepi család zűrös hétköznapjait, mint közös képviselő, s közben jó édesanyaként egyengeti gyermekei, Martin és Linett életét. Betty pedig a jó szervezőkészséget és a kereskede-

262

A W EJ MOL A CSA L Á D

lemhez kötődő örökséget ötvözve a város piacának irányítását végzi. Lánya, Viki már dolgozó felnőtt. Péter nagybátyám lánya, Ani szintén a kereskedelem felé vonzódott. Neki két fia született: Józsi itt Százhalombattán él a családjával, Attila Londonban él négy fiával és feleségével. Péter fiából, Petiből apja kézügyességét és műszaki érzékét örökölve külföldet is megjárt tapasztalt hegesztő lett. Melinda nevű lánya férjével és két fiával Érden lakik. A fiúk a dédnagypapa foci iránti rajongását örökölték. Patrik a Puskás Akadémia tehetséges focistája, aki már az U-17 válogatottjaként is képviselhette országunkat. Fia pedig, aki a Vejmola nevet továbbviszi, apja és nagyapja műszaki érzékét és kézügyességét örökölte. Más külföldi projektek mellett 31 évesen 2016-ban lakatos-hegesztőként részt vett az Egyesült Államokban, Atlantában az Atlanta Falcons amerikaifoci-csapat névadóját szimbolizáló óriássólyom megépítésében, mely 12 m magas és szárnytávolsága, 20 m-nél is nagyobb. A monumentális madarat Szőke Gábor Miklós magyar művész álmodta meg. Testvérem, Laci szintén a korán kialakult műszaki érdeklődést és problémamegoldó képességet vitte magával örökségként, amikor villanyszerelőként majd elektrikusként dolgozta végig életét a DKV (MOL) dolgozójaként. Ezt, és a foci szeretetét adta tovább fiának, Lacinak is, aki a MOL területén működő PETROLSZOLG alkalmazásában dolgozott kisgépszerelőként korai haláláig. Az ő fia Ádám, aki szintén továbbviszi a Wejmola nevet. Ő még tanuló, és szabadidejében szívesen futballozik. Testvérem lánya, Andi a számokat részesítve előnyben, jelenleg egy bankban teszi a dolgát. Nagyobbik fia Adrián a kereskedelmet és a jó szervezőképességet ötvözve az egyik vezető kereskedelmi cég áruszállításának logisztikájában érdekelt. Kisebbik fia, Noel sok jót örökölt a Wejmoláktól. A jó énekhangon kívül

263

VOLT EGYSZER EGY SZÁ ZH A LOM

a matematikához való vonzódáson túl a futball mindenek feletti szeretetét. Jelenleg középiskolás és a Vasas Kubala Akadémia tehetséges, nagyreményű focistája.

Wejmola Péter, Wejmola Tódor és családja (1991)

Én negyven évig matematikát és fizikát tanítva próbáltam nevelni városunk ifjait kisebb nagyobb sikerrel. Két fiam született: Imre a számok és a logika fontosságát tartva szem előtt, jelenleg programozóként dolgozik és Budapesten él, Csaba fiam műszaki érzéket és problémamegoldó képességet és az emberek, a természet és a kerékpározás szeretetét örökölte. Közel 18 éve háztartásigép-szerelőként és iskolai, óvodai karbantartóként ismerik a városban. Neki egy kislánya van, a hároméves Virág, aki már biztosan örökölte dédpapájától a zene, a dalok a tánc és a virágok szeretetét. A befejezés egy matematika tanárhoz híven számokban: a három Wejmola testvér örökségét hét gyerek, 16 unoka, 23 dédunoka és egy ükunoka viszi tovább ebben a században, de ez a szám reméljük folyamatosan nőni fog.

264