Százhalom - 2014. október

Százhalom Régi népviseletek Battán

II. ÉVF. 20. SZÁM

Megünnepelt hétköznapok

Falusi történet

2014. OKTÓBER

Ó V Á RO SI KÖ ZÖS S ÉGI, KÖZÉLET I FOLYÓIRAT

Koszorúk és virágok A TARTALOMBÓL: Pro Urbe-díj: megünnepelt hétköznapok • András István októbere, a halál nem válogat • Földindulás, egy kiállítás margójára • A battaiak régi ünnepi viseleteiről • Medved doktor úr • A szüret ideje • Koszorúk és virágok: battai temetőtörténet

Szerzőink A Százhalom magazin a helyi civil összefogás lapja. Közreműködő munkatársai idejüket, szakértelmüket bocsátják díjmentesen rendelkezésünkre. A szerkesztőség tisztelettel ezúton is köszöni Százhalombatta Óváros és közössége nevében munkájukat.

Balpataki Katalin (44)

A Miskolci Egyetem történelem szakán végeztem, jelenleg mesterkurzuson folytatok néprajzos tanulmányokat. 2001-től a Matrica Múzeum történésze vagyok, ahol Százhalombatta helytörténetének kutatásával foglalkozom.

Számos kiállítást szerveztem, valamint Ferenci Illés monográfiájának megírása is a nevemhez fűződik

Jankovits Márta (63)

lokálpatrióta, helytörténeti Művészettörténész dipíró, Százhalombatta Vá- lomámat 2013-ban szerez­ ros Díszpolgára. Eddig öt tem a Pázmány Péter Kakönyve jelent meg. tolikus Egyetemen, és még ebben az évben festménybecsüs képzettségre tetKovács Edina (29) tem szert. Ekkor kezdtem aktívabban részt venni a város kulturális életében, a Matrica Múzeum külsős munkatársaként kutatási feladatokkal foglalkozom.

2013-ban a Százhalombatta város önkormányzata által létrehozott Százhalombattai Értéktár Bizottság tagjává választottak.

A Szegedi Tudományegyetemen tanultam filozófiát és történelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem történészként. 2013 óta dolgozom a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, a Városi Archívumban.

Almási-Szabics Judit (39)

Török László (39)

Dokumentum fotós, a Hírtükör rendszeres sajtófotósa, első battai kiállítása a napokban zár a Hamvas Béla városi könyvtárban.

Würth Pál (63) Családja és a Würthök kiterjedt rokonsága évszázadok óta él Százhalombattán. Elhivatott ter-

Németh Nóra (27)

Családja több generáció óta él Óvárosban. Civil mozgalmi aktivista, a Faluvédő Egylet alapító elnöke,

A Kodolányi János Főiskolán végzett kommunikációs szakon. 2002-től a Halom TV szerkesztő-riportere, valamint a Hírtükör munkatársa. Jelenleg szabadúszó újságíróként dolgozik.

mészetvédő, lokálpatrióta, amatőr természetfotós. Lapunk természettudományos cikkeinek szerzője.

A szerkesztőség

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

3

Pro Urbe Százhalombatta

Megünnepelt hétköznapok Ünnepélyes keretek között október 23-án vehette át a Pro Urbe díjat Szokolai Lászlóné Ancika.

A kitüntetéssel a több évtizede a közösségért, a városért tett munkáját ismerte el a képviselő testület. Az ünnepségen kissé megilletődve, de annál ékesszólóbban köszönte meg a rangos elismerést. Mi már az óvárosi házban beszélgetünk. Itt az otthon falai között előkerülnek a régi fényképek és megelevenedik a múlt. rendelkeztünk, így akik a sérülésük miatt nem tudtak hazautazni vidékre, azoknak az ellátása így volt biztosított.

- 1965-ben Százhalombatta megkapta az első körzeti ápolónői státuszt…

- Igen, ezt első alkalommal én tölthettem be. Napi négy óra rendelői munka után négy óra (vagy, ahogy alakult) területi betegellátás volt. Minden problémával minket kerestek meg a betegek.

Szakrendelő akkor még nem volt, így az orvosnak minden szakterülethez értenie kellett. A rendelői munka a betegek ellátása mellett, adminisztratív feladatokkal is járt a számomra, így a kartonok vezetése, az események naplózása, valamint a kézi gyógyszertár kezelése, feltöltése is az én feladatom volt. Ezután következett a területi munka, a betegek látogatása. Volt, amikor az orvos ki tudott vinni a helyszínre, de volt, amikor gyalog - Mikor kezdődött a százhalombattai pályafutása?

- 1963-ban kerültem férjemmel együtt Százhalombattára. Akkor az Erőmű Beruházó Vállalatnál tudtam elhelyezkedni, mint ápolónő. Feladataim közé tartozott az orvos munkájának segítése - aki akkoriban csak napi két órát rendelt -, az adminisztráció vezetése, elsősegélynyújtás. Erre elég sokszor volt szükség, hiszen az építkezéseken előfordultak kisebbnagyobb balesetek, kéz-vagy lábtörés, melynek rögzítése szintén az én feladatom volt. A hegesztésnél égési sérülések is előfordultak, vagy az erős fény okozott irritációt a munkások szemében, melyet kezelni kellett. De volt olyan is, hogy idegen testet kellett eltávolítani onnan (fémforgácsot, stb.). Itt fektető helyiséggel is

Szokolai Lászlóné, Wenczel Anna, 1941. szeptember 21-én született egy Baranya megyei községben Kisnyárádon. Édesapja a II. világháborúban hősi halált halt, így őt és nővérét édesanyja nevelte nagy szeretetben. Az általános iskolát is szülőhelyén végezte, majd Budapesten egészségügyi szakiskolában folytatta tanulmányait és általános ápolónőként végzett. Útja a pécsi Fül-Orr-Gégészeti Klinikára vezetett, ahol hamarosan már főnővér helyettesként dolgozott. Itt ismerkedett meg férjével, majd házasságkötésük után Százhalombattára költöztek. Átmenetileg a budapesti János Kórházban helyezkedett el, majd 1963-tól már az Erőmű Beruházó Vállalatnál teljesített szolgálatot, mint ápolónő, elsősegélynyújtó, készenlétes. 1964-ben megszületett a fiuk László. 1965. március 1-étől körzeti ápolónő lett Százhalombattán. Több mint húsz orvos mellett látott el ápolónői feladatokat, elsőként Dr. Kurusa György, majd később hosszú ideig Dr. Tóth Béla és Dr. Pereczár Klára mellett. 1997ben ment nyugdíjba, de a segítő tevékenységet mind a mai napig folytatja.

1978-ban Miniszteri Elismerésben részesült, 1980-ban a Százhalombattai Rendelő Intézet elismerő oklevelét vehette át, 1994-ben az Egészségünkért Díjat adományozta részére a testület, 2001-ben pedig a Faluvédő egylet által alapított Faludíjat kapta meg. 2014-ben pedig a ProUrbe elismerésben részesült.)

4 mentem, jártam a házakhoz. Vérnyomásmérés, kötözés, injekciózás, gyógyszerkiváltás, gondozás, ápolás, minden hozzám tartozott. Főztem, vagy takarítottam is, ha arra volt szükség. Úgy éltünk itt a

faluban, mint egy nagycsalád, legyen az szerb, vagy magyar. A születéstől a halálukig elkísértem az embereket az „úton”.

- Volt egy csodatáskája is? Mi minden volt benne?

- Minden olyan eszköz, amely sebkötözésnél, vagy egyéb sérülések ellátásánál szükség lehet. Volt még vérnyomásmérő, sztetoszkóp, és egy kisebb patika is.

Hozzám bármikor jöhettek, nappal vagy éjszaka, volt olyan, hogy az ebéd mellől felálltam, mert segíteni kellett valakinek.

De nekem ez természetes volt. Szerencsére a családom is elfogadta, támogatta, és segítette a munkámat.

- Hogyan tekintettek Önre itt a faluban?

- Én azt gondolom, ahogy én viszonyultam az emberekhez, ugyanazt kaptam vissza, kivétel nélkül. A látogatásaim alkalmával elmondták problémáikat, amin ha tudtam segítettem, de megosztották velem örömeiket is. Meghívtak az ünnepekre, bálokba, mely számomra mindig megtiszteltetés volt. Többekkel máig tartó barátság alakult ki.

- Mi kellett mindehhez, hogyan bírta energiával?

- Volt energiám. A szeretett, az empátia, amely nagyon sokat jelent, mind a betegnek, mind nekem, aki segítettem őket. Én nagyon szeretem az embereket. Hivatásként, mindig szívvel-lélekkel végeztem a munkámat. Feladatomnak tekintettem, hogy segítsem a bajba jutottakat, tevőle-

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER gesen vagy csak egy jó szóval.

- Nyugdíjba vonulása után is tevékeny maradt.

- Sokat dolgozom a kertben, a ház körül. Támogatom a családomat, szerencsére egy nagyon összetartó család vagyunk. Megünnepeljük a névnapokat, születésnapokat, ünnepeket és most az én elismerésem apropóján is több, mint tízen ültük körül az étkező asztalt.

Az óvárosi ismerősökkel napi sétáim során találkozom, és a nyugdíjas klub aktív tagjaként több rendezvényen is részt veszek. Jó kapcsolatom van a szomszédaimmal is, bár ők fiatalok, de sikerült megtalálnom velük és gyermekeikkel is a hangot. Segítek nekik is, ha kell, virágot locsolni, házra figyelni. Régen is szívesen elmentem szüretelni, kapálni, ha kellett.

- A Rendelő Intézetbe jár-e még be?

- Ritkán. Amikor esetleg nekem van gyógyszerre szükségem, akkor természetesen. Többen vannak még ott akikkel együtt dolgoztam, vagy akiknek átadtam a munkakörömet. Szívesen beszélgetek velük, amikor összetalálkozunk.

- Tele van energiával. Van-e valami nagy álma, mit szeretne csinálni?

- Nagyon szeretek utazni, ebben a családom is támogat, és sok helyre el is visznek, elmegyünk együtt. Álmom… Szeretném megérni, hogy lássam a legkisebb unokámat is leérettségizni!

Kívánom, hogy ne csak unokája ballagását, hanem dédunokája születését is ilyen jó egészségben érje meg!

Almási-Szabics Judit

Az Óvárosi Nyugdíjas Klub

szeretettel hívja, várja elsősorban óvárosi nyugdíjasok jelentkezését. Összejövetel: kéthetente a Zenálkó Etel Közösségi Házban.

Bálint Ilona klubvezető

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

5

Emlékezés András Istvánra

Vétlen áldozat Százhalombatta temetőjében nyugszik egy 21 éves fiatalember 1956. november első napja óta, pedig még nem jött el az ideje, hogy eltávozzon. Ő az az ember, aki, ahogyan mondják, rosszkor volt, rossz helyen. Azon az októberen senki nem tudta mi fog vele történni a másik pillanatban. András István Százhalombatta egyetlen halottja 1956 októberének, úgy, hogy részt sem vett benne. Mégis hősi halott ő, mert szolgálatteljesítés közben vesztette életét. Úgy gondoltam, miután az országos eseményekről évről-évre megemlékeznek, nekünk meg kell írni András István és családjának történetét. Testvérét, Pesszer Ferencné, András Juliannát kerestem fel beszéljen róla. „12 esztendős voltam 1956-ban, így részben saját emlékeimre, részben a családi beszélgetésekre emlékezve tudom felidézni azokat a szomorú napokat.

Családunk nagyon régen él Százha­ lom­battán. Édesapámat András Istvánt, Pista bácsit, édesanyámat született Novat Terézt, és testvéreimet mindenki ismerte a faluban. Az András családnak nagyon sok tagja él ma is Százhalombattán. Ist-

ván bátyám aki a papáról kapta a nevét, elsőnek született 1935. október 5-én.

Utána született Imre, Tibor, majd jómagam, és még két lány Teréz és Anna.

Istvánt 1955-ben vonultatták be sorkatonának több ezer más fiatallal együtt.

Tökölre került, abba a laktanyába ami most a rabgazdaság, de akkor még a katonasághoz tartozott. 1956. október 2-án elvezényelték, mint híradóst Budapestre, a Hungária körúton lévő laktanyába. Azon a végzetes napon nem is lett volna szolgálatban, de a főnöke őrségbe állította, mert – ahogy később megtudtuk – körül akart nézni a városban. Ez 1956. október 29-én, vagy 30-án történt.

30-án este katonatisztek jöttek a házunkba és közölték a szüleinkkel, hogy fiuk meghalt. Akkor mondták el, hogy az őrszobába – ahol szolgálatot teljesítettbejött egy fegyveres nő és a bátyámat hátulról tarkón lőtte. Azt a lövést valószínűleg személyesen nem neki szánta az, aki megölte. Szegénynek annyi ideje sem lehetett, hogy felfogja mi történik vele.

Szó szerint hátulról tarkón lőve kivégezte az ismeretlen nő.

István 21 éves volt, nem ártott senkinek, még a harcokban sem vett részt. Pár nappal a születésnapja után halt meg. Édesanyámat teljesen összetörte a fia halála, csak sírt és sírt. Azt kérték a szüleim a hadseregtől, hogy itthon temethessék el. Így is történt. Már 1956. november 1-jén otthonról vitték a falu temploma elé, ott ravatalozták fel. Díszlövéseket adtak le a

tiszteletére, mert hősi halott lett, szolgálatteljesítés közben vesztette életét.

Egész családunkat, szüleinket és minket, testvéreket, bár többen még gyermekek voltunk akkor, mélyen megrendített bátyánk halála. Imre annyira nem tudta elviselni édesanyám fájdalmát, és azt, hogy Istvánnak ilyen módon kellett meghalnia, hogy november 23-án egy barátjával együtt nyugatra disszidált. Először 1956-ban a két ünnep között, kaptunk tőle hírt és fényképet egy ausztriai lágerből, ahol a magyar disszidenseket elhelyezték, és különböző országokba irányították. Imre Amerikába akart volna menni, de akkor már oda annyi volt a jelentkező, hogy csak Dél-Afrikába lehetett. Először 1970-ben jött haza, majd 1981-től kétévenként. Gyermekeit és már két unokáját is hazahozta, hogy megismerjék, honnan származik.

Szüleink azóta meghaltak, de mi testvérek még mindnyájan élünk, és tudunk emlékezni, főleg ezekben a napokban ártatlanul megölt testvérünkre.” * Emlékezzünk András Istvánra, Százhalombatta egyetlen 1956-os halottjára, aki nem a saját döntése szerint vett részt az akkori eseményekben, mégis ő lett a vétlen áldozat.

Jankovits Márta

SZÁZHALOM

Óvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat Meg­je­le­nik havonta Fe­le­lős ki­adó: Száz­ha­lom­bat­tai Fa­lu­vé­dő Egy­let, elnöke: Jankovits Már­ta Szerkeszti a szerkesztőbizottság.

Postacím: 2440 Száz­ha­lom­bat­ta, Avar köz 2.

Honlap: www.faluvedo.battanet.hu E-mail: faluvedoegylet@gmail.com Te­le­fon: 06-23/356-343 ISSN szám: 2060-2766 Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta

6

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

Egy kiállítás margójára A szarajevói merénylet idején a százhalombattaiak már tudták, kik azok a fiatalemberek, akik az év őszén megkezdték volna a szolgálatukat a Császári és Királyi Hadsereg vagy a Magyar Királyi Honvédség kötelékében. Egy hónappal a merénylet után ezek a fiatalemberek, a tartalékos állományban lévő férfiakkal együtt már háborúba készültek. A férfiak lelkesedtek, a nők aggódtak. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezete szerint Százhalombattáról Székesfehérvárra a Császári és Királyi Hadsereg 69. gyalogezredébe, illetve a Magyar Királyi Honvédség 17. gyalogezredébe vonultak be.

A háborús lelkesedést bizonyítja, hogy a 17. gyalogezred egy héttel az első mozgósítási nap (július 28.) után az ezred már menetkész volt. Az esküt augusztus 1-jén tették le, augusztus 20-án megindult a bevagonozásuk és 23-án már a galíciai hadszíntéren vannak.

Az itthon maradtak pedig e hetekben postán megkapták katona fiúk, férjük civil ruházatát és az első katonaruhás felvételeket.

A férfiak hiánya érződött a falu éle-

tében, hiszen a mezőgazdasági munkák még nem fejeződtek be, a télre még nem készültek fel.

Az 1914-ben bevonuló helyi katonák számát, hiteles forrás hiánya miatt még nem ismerjük. Csak azt tudjuk, hogy 40 olyan férfi vonult be, akik után 60 gyermek maradt itthon.

A hadba vonult katonák családjának megsegítésére országosan, járási szinten már augusztusban bizottságok alakultak, melyhez Százhalombatta község 200 koronával járult hozzá. A magyar állam által novemberben kibocsátott hadikölcsön kötvényekből a község összesen 1800 korona értékben, míg a helyi lakosság összesen 61.200 korona értékben jegyzett.

A helyi családok karácsonyi megsegítésére özv. Pelczmann Ferencné a Pannónia puszta birtokosa 300 koronát küldött Kováts Lajos jegyzőnek azzal a céllal, hogy ebből a pénzből minden gyerek kapjon egy „papírzacskó czukor süteményt és az anya pedig minden gyermek után 5 korona készpénzt…”

Hogy a hadba vonult katonák mit éltek át a fronton az itthon lévők még csak nem

is sejthették. A források tanúsága szerint 1914-ben még nem postáztak halálhírt.

A hiteles források szerint az első halálhírt a Sefcsik család kapta 1915 januárjában, miszerint Sefcsik János 26 éves a Magyar Királyi Honvédség 17. gyalogezredének póttartalékosa 1914. október 20-án elhunyt a harctéren. Mivel ez a gyalogezred ekkor a galíciai hadszíntéren harcolt valószínűleg ott esett el.

Jóval később 1917 decemberében kaptak értesítést a hozzátartozók Drevenka János 29 éves a Császári és Királyi Hadsereg 69. gyalogezredének gyalogosának halálhíréről, aki 1914. szeptember 12.-én a galíciai csatatéren elesett.

Jóval a háború után, a halottá nyilvánítás során derült ki, hogy Tóth I. István 28 éves, a Császári és Királyi Honvédség 69. gyalogezred, 5. századának gyalogosa az orosz hadszíntéren 1914. október 14-én eltűnt és Fehérvári György 40 éves a Magyar Királyi Honvédség 17. gyalogezredének népfelkelője a szerb hadszíntéren 1914. november havában eltűnt.

Balpataki Katalin

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

7

Földindulás 1914...

A százhalombattai „Matrica” Múzeum az első világháború centenáriumára Földindulás címmel egy kiállítás–sorozattal készül, melynek keretében évről-évre mutatják be az adott év jellemzően magyar vonatkozású eseményeit.

A kiállítás célja, hogy a látogató eddigi ismereteit árnyalja, rámutasson olyan eseményekre, amelyekről csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem tanulhattak az általános és középiskolában.

A sorozat első része Földindulás 1914 címmel 2014. október 13-án 17 órakor kerül megnyitásra. A kiállítást Horváth Lajos a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály szakreferense mutatja be és adja át a közönségnek.

A kiállítás megnyitóját a 29. honvéd gyalogezred hagyományőrzői is megtisztelik jelenlétükkel.

A kiállítás-sorozat első része bemutatja a háborúhoz vezető utat, Európa nagyhatalmi viszonyait, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság helyzetét, a szarajevói merényletet, annak előzményeit, következményeit, az ultimátumot, a hadüzenetet, az 1914. évi bevonulásokat és a hadi eseményeket. Nagyméretű térképen jelenítik meg azon hadszíntereket, amelyen a Császári és Királyi Hadsereg és a Magyar Királyság katonái vettek részt. Ezeken túl részletesen bemutatják az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság hadseregét, sorozási rendszerét, egyenruháit, fegyvernemeit, kitüntetéseit, eredeti és másolt tárgyak-

kal, illetve esetenként a tárgy fotójával.

A kiállítás alapja a korszak médiája, azaz a látogató 1914-es újságokból is informálódhat a hazai és harctéri eseményekről.

A harcoló katonák mindennapjait egy hadi enteriőr idézi. Továbbá bemutatatásra kerül Horváth Lajos „játék-katona szakértő” makett gyűjtő, készítő ólomkatona gyűjteménye is.

A Földindulás 1914 kiállítás szakmai tanácsadója Irsay-Nagy Dénes katonai szakértő.

Irsay-Nagy Dénes a témához kapcsolódóan 2014. november 19én, 17 órakor tudományos, ismereterjesztő előadást is tart a Múzeumban.

A kiállításon helyet kapnak a Múzeum, makettkészítési felhívására beérkezett pályaművek is. A pályázat eredményhirdetésére a kiállítás megnyitóján kerül sor. A makettek elbírálására szintén Horváth Lajost, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály szakreferensét kérték fel, aki jelentős katonai makett referenciával rendelkezik.

Az általa kiválasztott díjnyertes makett készítői háromnapos szarajevói kiránduláson vesznek részt.

A „Matrica” Múzeum kiállítása november 23-ig látogatható.

XII. Márton-napi újbor ünnepe 2014. november 7. péntek, 18:00 Barátság Kulturális Központ

Alkotók és fogyasztók Márton-napi Újborünnep alkalmából ismerkedjünk meg a 2014 évi borverseny győztes borászaival, akik bemutatják újboraikat, valamint megosztják Önökkel a borkészítés fortélyait. Írásművek a „bor”-ról – a bor megjelenése az irodalomban. belépődíj: 1.000 Ft információ: Homoki Tímea, Kiss Cecília

8

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

A battaiak régi ünnepi viseleteiről

Szerb népviseletben Százhalombattán Dalibor Milenkovic atya társaságában

A XVI. század óta ismertek olyan közigazgatási rendelkezések, melyek előírták, mit szabad viselnie a jobbágynak, a városi kézművesnek, nemesembernek. Ettől az időtől kezdve maradtak fönn viseletábrázolás-sorozatok is, amelyek épp az öltözet különbözőségével jelenítették meg a társadalom különböző rétegeit, illetve különböző népek, népcsoportok tagjait. A népviselet fogalma azonban csak jóval később, a XIX. században alakult ki, amikor a közép- és kelet-európai nemzeti mozgalmak kibontakozásával együtt a paraszti kultúra feltárása megindult.

Az 1896-os millenniumi Országos Kiállításon az. ún. „Néprajzi Falu-

ban” 12 magyar és 12 nemzetiségi terület népművészetét mutatták be.

A viselet volt a paraszti műveltség egyik legkorábban számba vett megnyilvánulása. A legismertebb népviseletek (kalotaszegi, kalocsai, matyó, hollókői, torockói, sárközi, palóc stb.) jellegzetességei jól ismertek, ha azonban településünk régi viseleteit szeretnénk megismerni már nehezebb helyzetben vagyunk.

A török korban igen gyéren lakott, a későbbiekben sem egységes és zárt közösséget alkotó faluban igazán sajátos magyar népviselet nem fejlődhetett ki. A faluba a XVII. század végén letelepült szerbek régi ünnepi öltözékeiről többet tudunk: egy-egy fekete-fehér fotó,

leírás, beszámoló segíti a tájékozódást. Az 1876-os Nemzetközi Ős- és Koratörténeti Kongresszus régészeti terepszemléje során Battára is ellátogattak és a beszámolóban érdekes néprajzi megfigyelésekről is olvashatunk: „Érdekes ünnep-, és vasárnapokon az illyr (délszláv, szerb; megjegyzés szerzőtől) asszonynépet, főleg a leányokat, kik befonatlan, leeresztett hajat viselnek, végén szalaggal összekötve, templomba menet látni: nyakukon keleti szokás szerint ezüst és aranypénzekkel, a férjezettek fejükön arany és ezüst tűkkel, selyem szoknyával, selyemszövetű vörös vagy kék harisnyával sárga vagy vörös lábbelijökben.” Az egyik tudósnak a „nép viselete tetszik meg an�-

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

nyira, hogy naplójában megörökíteni el nem mulasztja.” A szerbek ünnepi öltözéke színekben gazdag volt, a pénzérmék viselésének szokásáról pedig nemcsak az iménti leírás, hanem a „Matrica” Múzeumban őrzött, valószínűleg a XIX. század végéről származó felvétel is tanúskodik: a fotón látható fiatalasszony fején kendőt, a mellrészen pénzérmékkel díszített hosszú-ujjú inget, bokáig érő szoknyát és csizmát visel.

A két világháború közötti időszakból származó egy-egy felvétel, továbbá a városi múzeum nemrég megnyílt, az I. világháború első évét bemutató időszaki kiállításán látható egy-egy viselet árulkodik arról, hogyan is öltöztek a régi battaiak ünnepnapokon. Jellemző volt a hosszú vagy térd alá érő fekete vagy fehér szoknya, fehér inggel és pruszlikkal (mellénnyel) viselve. A magyarok öltözködése szerényebb volt, a fekete és a fehér színek domináltak. A battai magyarok életéből már valószínűleg igen korán kiszorult a népviselet, 1945 után már ünnepeken sem viselték. Budapest közelsége, a megváltozott életforma, a modern ruházat praktikuma mind közrejátszott ebben a folyamatban.

A II. világháború után a népművészet, a népviselet leginkább a táncház mozgalmakban élt tovább, az emberek mindennapi életéből végképp kiszorult. Manapság a székely népviselet kezd ismét ünnepi ruhadarabbá válni, a hollókői viselet a mai napig élőnek tekinthető, a vasárnapi szentmisére, jeles ünnepek alkalmából veszik fel lányok, as�szonyok. Jelenleg úgy tűnik, a divat világa egyre fogékonyabb a népviseletek iránt, a magyar tájegységek viseletei gyakran válnak inspirációs forrássá a tervezők számára. Népi motívumok, anyagok, szabásvonalak átvételével, felhasználásával újulnak meg 21. századi ruhadarabjaink.

Németh Nóra

9

10

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

A legendás orvos, dr. Medved János Vannak emberek akiknek emlékén nem fog az idő. Közéleti szereplőknél szerencsés esetben maradnak róluk levéltári feljegyzések, fényképek, esetleg a családi emlékezet megőrzi tetteiket. Vannak olyan emberek, akiket egy egész falu, vagy több település is megőriz emlékezetében, de csak egy ideig. Ezért tartottam fontosnak, hogy lapunk hasábjain megemlékezzünk, falunk régi legendás orvosáról. Gyermekkoromban nagyon sokszor hallottam otthon a szüleimtől nagy tisztelettel emlegetni, Medved János nevét. Az orvos nagyon fontos egy település életében, ezért kíváncsi lettem milyen ember lehetett az, akit több idős ember a mai napig is szeretettel őriz emlékezetében.

Megkérdeztem Ábel András helytörténészt Érd történetének szakavatott ismerőjét, mit tud dr. Medved Jánosról. „Medved doktor egy olyan időszakban került Érdre, 1921-ben, mikor a föld lakóinak nagy része túl volt egy világháborún, és a háborúsnál is több áldozatot követelő spanyol influenza járványon. Amiért a battaiaknak is nagyon fontos volt az ő személye, hogy akkor a falunak még nem volt saját orvosa. Mint több mindenben, az orvosi ellátásban is Érdhez tartoztak. Medved János egészen 1944ig mint Érd körzeti orvosa, a posta, és az uradalom orvosaként is tevékenykedett. Ezen kívül az O.T.I. MÁV orvosa is volt, de szükség esetén ellátta a környező településeket, kiemelten Százhalombattát is. (Pályafutása kezdetén a körorvos dr. Milhoffer Ignác. ) Életrajzáról csak annyit, 1893-ban szü­ letett Tárcsón, Torontál megyében. Pancsován érettségizett, orvosi diplomáját Budapesten szerezte 1920-ban. Először a nyíregyházi kórházba került és onnan Érdre.

Orvosi kötelezettségei mellett, azonnal belevetette magát Érd közéletébe. Fejér Vármegye és Székesfehérvár Szabad Királyi Város Általános Ismertetője és Címtára szerint, betöltötte a kaszinó alelnöki tisztjét, valamint a Levente Egyesület elnöke lett. Az I. világháborúban 28 hónapig harcolt a tűzvonalban, mint egészségügyi hadnagy szerelt le.

1926-ban a mohácsi csata 400. évfordulójára Ő és SJ Páter Müller Fülöp, valamint Baranyai Nándor főjegyző kezdeményezésére állíttatott fel az az emlékmű, mely a Római út és a kastély eljáró sarkán hirdeti II. Lajos király, valamint a lengyel segédcsapat érdi tartózkodásának emlékét. Számos polgári kör, világi és egyházi énekkar létrehozásában működött közre.

Kezdő orvosként, Polákovics Fábián, Fő ut-

cai házában lakott, itt rendezte be a rendelőjét is. Kezdetben gyalog járt a betegeihez, később egy lovas hintón közlekedett. Már akkor olyan sok lett munkája, hogy az akkori viszonyok között kuriózumnak számító gépkocsit vásárolt. Páratlan munkabírás és sokolda-

lú tevékenység jellemezte. Sportolt, támogatta a Szapáry Péter foci csapatot, zongora kísérettel különböző rendezvényeken énekelt, a templomban gyakran orgonált.

Mint orvos páratlan diagnoszta volt, felismerte a lappangó bajt is. Dr. Kerékgyártó Imréné (Nógrádi Erzsébet, Buci néni) emlékei szerint: „ Már megjelenése is gyógyulást jelentett, ahogy piros pozsgás mosollyal megjelent. Bizalmat és reményt árasztva, még a haldokló is életkedvet kapott tőle”.

Később a Fő utcán, Fülöp városban felépítette saját családi házát, melynek alagsorában orvosi rendelőt, kisebb műtőt és röntgent rendezett be. A műtőt és a rendelőt a II. világháború alatt sokáig használták a folyamatosan átvonuló hadtestek sebesültjeinek gyógyítására, de a lakosság ellátására is.

A nyilas hatalom átvételkor családjával 1944-ben külföldre távozott. 1957. február 24-én Göttingenben halt meg.

A háború után a házát államosították, majd itt működött a város rendelő intézete, annak lebontásáig. A róla és munkásságáról a hálás érdiek és a Városszépítő és Honismereti Egyesület kezdeményezésére emléktáblát helyeztek el a rendelőintézet falán. Érd Megyei Jogú Városa ezt a területet jelölte ki az új rendelőintézet elépítésére, így a ház lebontásra került. Nagy meglepetésünkre dr.

Veres Judit doktornő akkori helyi képviselő javaslatára az új egészségügyi központot nem Érd és az egész környék legendás orvosáról, dr. Medved Jánosról nevezték el, hanem más, ugyan Érden született, de itt soha nem praktizáló orvosról nevezték el. Abban is reménykedünk, hogy egyszer ennek az épületnek a falán is helyet kap Medved János eltávolított emléktáblája.

Személye elevenen él a történelmi Érd lakóinak szívében, híre szájról- szájra terjedt. A szegények orvosaként is tisztelik, ki sokszor a gyógyszereket kiváltva ingyen vitte szegénységben lévő betegeinek. A II. világháború alatt a bombázások során a veszélyekkel nem törődve sietett, ellátni, és összeszedni a sebesülteket. Meg kell emlékeznünk azonban két segítőjéről ezekben az időkben: Monostori Erzsébetről ( Kaposi Sándorné) és Monostori Bélánéról ( Ábel Viktória), Viki néniről, akit egész Érd így ismerte, mint bábaasszony volt a segítségére.

Akik meséltek róla nekem: Kerék­gyár­tóné Nógrádi Erzsébet, Kaposiné Monostori Erzsébet, a nagynéném, Monostori Béláné Ábel Viktória, valamint a Polákovics család.” * Dr. Medved János emléke még most él azoknak az emlékezetében, akik vagy személyesen ismerték, vagy szüleiktől hallottak róla. Reméljük, hogy hivatalosan is megkapja azt az elismerést amit megérdemel, legalább egy emléktábla formájában.

Jankovits Márta

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

11

Falusi történet Százhalombatta és Érd története több száz éve összefonódik, alig pár kilométernyi távolság a két hely között, mégis vannak családok, akiknek évekbe telik megtenni ezt az utat… Beszélgetőtársam Falusi Ferenc érdi lokálpatrióta, közéleti szereplő, helytörténeti kutató.

- Mit jelent az érdi helytörténet az Ön számára? Mióta foglalkozik vele, hogyan kezdte el a gyűjtést?

- 1970-óta foglalkozom helytörténeti kutatással Érden. Itt nőttem fel, iskolatársaimmal jártuk a várost, nekünk a Szapáry-kastély, a Minaret, a Kutyavár, mind-mind játékaink egy-egy helyszíne volt. Aztán iskoláim Budapestre szólítottak, de amikor elkezdtem Érden dolgozni, akkor ismét előtérbe került a helytörténeti kutatás is. Közösségi emberként sok ismerősöm volt, lett és nagyon szerettem az idős emberekkel beszélgetni, érdekeltek a régmúlt idők történései, a város múltja.

Elbeszéléseik nyomán megelevenedett a múlt, és én úgy éreztem, hogy még töb-

bet szeretnék tudni mindezekről. Elkezdtem gyűjteni azokat a relikviák, emléktárgyakat, amelyek a település életének történeti emlékeit, hagyományait elevenítik fel. Eleinte kisebb dolgokat, eszközöket kezdtem gyűjteni, majd később korabeli képeslapokat Érdről. De ez kiterjedt a környező településekre, így Százhalombattára is. Ehhez hozzá járult még a régi újságok, dokumentumok felkutatása, rendszerezése is, amelyek szintén olyan történelmi tény volt, vagy olyan személyek életrajza, akik meghatározó szereplői voltak az akkori Érdnek. Később a török idők kerültek sorra, amikor régi útleírásokból, könyvekből azonosítottuk a helyszíneket, történéseket. Ami a történelmi múlt feltárását irányította nálam, nem csak a helytörténet feltárása volt, hanem a múlt megmutatása a közösség felé, ennek érdekében több kiadványt, könyvet is készítettünk. Érd és Százhalombatta történelme, története is sok szállal kapcsolódik össze, ha csak a római útra, a Limes-re gondolunk, máris megvan egy vonal… De ha a hegyet járjuk, akkor sem mindig tudjuk eldönteni, hogy most Battán vagy Érden vagyunk.

A „Matrica” Múzeum munkatársaival közösen is végeztünk helytörténeti kutatásokat, így a római út feltárásánál, valamint a halmok számozásánál, feltárásánál is dolgoztunk együtt.

- A Falusi család gyökerei alapján bat­ tai…

- Igen. A Falusi család Battán élt, és még mai is vannak ott rokonaink. Többek között a húgom családja is. Mi 1939-ben költöztünk Érdre, így én már itt születtem.

De a nagyszülők Battán laktak, a Petőfi Sándor utca utolsó háza volt a Falusi-ház. Az utca elején lévő Nácsó-ház, pedig nagymamámé volt. Gyermekként sokat jártunk Battára. Felpakoltunk a szekérre és a téglagyár melletti kis úton átporoszkáltunk nagyszüleimhez. Nagyon szerettem a szüretet, ahol a család apraja nagyja kivette a részét a munkából, jó hangulatban, vidáman teltek ezek a napok. Többször átmentünk halászáskor is, amikor friss és finom halhoz jutottunk

Dubecz bácsiék jóvoltából. Jó volt a Duna-parton, mindig voltak rokon és ismerős gyerek is játszótársnak. Az ünnepek

alkalmával is összejött a nagycsalád, legyen az búcsú, születésnap vagy esküvő.

- Közeledik Halottak Napja napja. Vannak-e szeretteik a battai temetőben?

- A családból többen is a százhalombattai temetőben vannak eltemetve.

Ilyenkor természetesen mi is átmegyünk emlékezni. Az I. világháború áldozatai között is van rokonunk, Nécsó István halt hősi halált ekkor. Neve a Szent László templom melletti emléktáblán is szerepel.

- Sok emlék van még, amely még felkutatásra vár. Mit tervez a közeljövőben?

- Belekezdtem Százhalombatta kutatásába is egy kicsit, egyrészt amikor a képeslapokat gyűjtöttem, de most amikor az érdi németség adatait gyűjtöttük az Érd-ófalusi templomban, akkor rengetek olyan százhalombattai adatra bukkantunk, ami újból felkeltette az érdeklődésemet, és további kutatásokra ösztönöz.

Születések és házasságkötések bejegyzései szerepeltek ezekben a dokumentumokban. Terveim között szerepel még a Falusi-család és a Nécsó-család múltjának teljes felkutatása is.

Almási-Szabics Judit

12

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

Október, a szüret ideje A szüret időpontja a XVIIIXIX. században valamilyen jeles naphoz kötődött: Szent Mihálytól (szeptember 29.)

Simon-Júdás (október 28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent Mihály napkor kezdték a szüretet. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (október 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (október 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (október 28) napján.

A szüret a parasztgazdaságokban kölcsönös segítséggel végzett társasmunka, a városi szőlő-monokultúrás gazdaságban általában bérmunka, a XIX. század közepe előtt a földesúri szőlőkben főként robotmunka volt.

A kisebb szőlőkben a család ma is meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót vihetnek haza.

Bortermő vidékeken nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat rendeztek. A XVI-XVII. században, a szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. A XIX-XX. század fordulóján a szüreti felvonulásokat, akárcsak az aratásiakat, miniszteri rendelettel egységesítették és szabályozták, ennek alapjául szolgáltak a XVIII-XIX. századi uradalmi szőlőmunkások szokásai.

A közhírré tett szüretkezdet után a szőlőhegy felszabadításával, a hegykapuk megnyitásával láthattak a szedéshez. A dézsmás időkben dűlőnként, később gazdánként folyt a szüret. A szedők (lányok, asszonyok), görbe késsel, kacorral, szőlőollóval vágják el a fürt nyelét, csutáját s a helyileg szokásos gyűtjőedénybe teszik. A szüret munkája a csemegeszőlők terjedése és az igényesebb, fajtánkénti külön szedések óta több részletben történik, de a történeti borvidékeken már a XVII. századtól külön szüretelték a vörös és fehér szőlőket, illetve az aszúszemeket, amelyek eltérő borkészítési eljárást igényeltek. A kisparaszti szőlőkben (Dunántúl, Alföld) szokásos az előszüret, néhány korán érő fajtából szüreti bort csinálnak, a tulajdonképpeni szüret itt a szőlő egybeszedését jelenti. A szedők gyűjtőedényéből a férfiak, a puttonyosok, ill. csöbrösök háton, vállon vagy kézben hordott szőlőszállító edényébe kerülnek a

fürtök. Ők hordják ki a szüretelőhelyre a termést, és beleöntik a szedő vagy taposó kádba, a szállító kádba, illetve lajtba ( hordó). A szüret sajátos munka és ünnep jellegére utal a hagyományos szüreti étrend és a szüreti szokások.

A szüreti szokások a szőlőszedés utolsó napjához, a végzéshez kapcsolódtak: az uraság megkötözése; szüreti koszorú elkészítése; a koszorúvivők leöntése vízzel; az uraság köszöntése verses rigmusokkal; a legjobb szedők

dégül látták a fiatalokat, akik az esti bálra invitálták a község lakóit. A közösségi házat feldíszítették, szőlőleveleket és szőlőfürtöket aggattak fel, amit szőlőcsőszök őriztek. Dicsőségnek számított, ha valaki éjfél előtt meglépett egy fürt szőlővel. Akit a csőszök elkaptak, annak meg kellett váltani magát. Általában a lányok pénzt, a fiúk csókot kértek. A szüreti mulatság volt az elsőbálos lányok bemutatkozási lehetősége is, ahol a legszebb ruhájukban mutatkoztak meg. A Tambura zenekar

megajándékozása pl. kendőkkel; végzéstánc; mulatság.

Százhalombatta nem kimondottan bortermő vidék, de mégis sokan foglalkoztak a kertjükben szőlőtermesztéssel. Ennek is köszönhető, hogy a község legnagyobb mulatsága a szüreti felvonulás és a bál volt. A szüreti felvonuláson a lányok magyar ruhába öltöztek, a fiúk pedig csikósnak. A fiúk hívták a bálba a lányokat. A lovas csikósok mellett féderes kocsin utaztak a lányok és énekeltek. A felvonulás a földbirtokosok – dr. Matta Árpád, Sina báró, Bíró Pál – kastélyáig tartott, a vonulókat kormos cigányok kísérték, akik belisztezték azokat, akik nem adtak egy kis pénzt nekik. Külön hintón utaztak a bírót, bírónét, jegyzőt, jegyzőnét megszemélyesítő fiatalok, akiket a gazdák is megsüvegeltek.

A szüreti felvonuláson a földbirtokosok ven-

zenéjére sokszor hajnalig tartott a mulatozás.

A szüreti időszakot követően nem sokat kell várni Márton-napig, ami az újbor ünnepe. Szent Márton napjára általában megforr az újbor. „A bornak Szent Márton a bírája” tartja a mondás. Úgy gondolták, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget vesznek magukba.

Ahogyan Hamvas Béla megfogalmazta: „Először a víz borrá változik, másodszor a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem. Az anyagból lélek, a lélekből szellem, ez a dupla átalakulás, melyet itt a földön át kell élnünk.”

A fotó százhalombattai szüreti mulatságokon készült.

Kovács Edina helytörténész

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

13

Ne csak halottak napján emlékezzünk

Október utolsó napjaiban járunk, rövidülnek a nappalok, kémények elnyúló füstje ül a házakra, apró fagyott dér csillan a derengő hideg hajnalon. Duna felől lassan köd szökik a dombtető sírhantjai közé, temetve és rejtve a kopott, elfeledett hantok fejfáit.

Néhol még a tegnap gyújtott mécses utolsókat pislákoló, derengő fénye sejlik, csend honol a tájon, még a madarak is hallgatnak. Majd a lassan elillanó ködben a két templomtorony rajzolódik ki, alattuk a sárguló falevelek között megcsillan a felkelő nap fénye, a párát eregető víztükrön.

A lassan, mindent beborító fényben láthatóvá válik a régi sírok közé ékelődő és egyre sokasodó friss sírok hantjai.

A múltból felébredő nagyon meglepődne, az egykori temető lassan és véglegesen megváltozik, eltűnnek az egykori parcellák, ahol a falú egykori és soknemzetiségű népe megtalálta a végső nyughelyét.

A katolikus templom felett a magyar és egyéb nemzetiségűek temetkeztek, az egykori parcellából már csak néhány sír maradt meg a kerítésen kívül, hasonlóan a szerb nemzetiség temetkezési helyéből,

régi sírjaiból, melyeket a 60-as években eldózeroltak, új sírhelyek kerültek a földben nyugvó hozzátartozóinkra.

A múlt századi bővítés nyomán már új parcellák sírjai sokasodnak, lassan körbezárva a régi temetőt, ahol a folyamatos rátemetések nyomán megemelkedett a talajszint.

Itt is lassan eltűnnek a múltunk emberének sírhantjai, helyükön friss sírok domborulnak, még néhány felirat szerint van, amelyik több mint 100 éve őrzi a titkát, benne ismeretlen, vagy ismert gazdája emlékét.

A szegényebb emberek hantjai gondozatlanul simulnak a gyomos földbe, néhol egy-egy olvashatatlan feliratú fa vagy fémkereszt árválkodik. Az elfeledett és elhagyott gazdagabbak sem különböznek a szegényektől, itt egy idő után egyformává válik minden ember, pedig van aki méltóságos úrként élte az egykori életét.

A fák között madarak ugrálnak, alattuk apró gyereksírok bújnak. Mellettük egy lassan ferdülő sírkőn fém plakett őrzi az itt élt kutató arcvonásait. Néhány idős ember gondozza a család által elhagyott, de a nemzeti sírkerthez tartozó, védett sírokat. Arrébb egy angyal alakja uralja a tájat, mellette a háború katona és polgári áldozatainak jóindulatból gondozott sírja rejtőzködik.

A temető kerítésén túl új házak sokasodnak, az egykori szántók, gyümölcsösök helyén. A föld alatt a hajdani, több évezred alatt itt élt őslakók településnyomai mellett rengeteg, számolatlan urnás, csontvázas sírt rejt a föld. Tovább haladva a fennsíkon, az egykori Százhalom településnek nevet adó, a 123 ősi sírhalom néhány leszántatlan, még magas sírhantja uralja a tájat, méltatlanul, kiszolgáltatva a tulajdonosa kénye-kedvének.

Százhalombatta földje, a közigazgatási területén belül és azon túl is még számtalan meglepetést őriz, települése-

ket, a hozzájuk tartozó temetőkkel. Az eddigi nyomok alapján olyan kép rajzolódik ki a múlt embereiről, hogy sokkal nagyobb tiszteletben tartották a halottaikat, azok emlékét. A halott személye és a túlvilági kultusz beépült és hozzátartozott a mindennapjaikhoz.

Sajnos ez napjainkra teljesen eltűnőben van, az emberek egyre inkább anyagiassá, közömbössé válnak. Ritkuló

temetőlátogatásokkal, halványuló emlékkel kevesebb időt fordítanak az egykori, életükben talán jobban becsült elhunytjaikra, sírjaik gondozására.

Mára már szinte sokan sikkből keresik fel a temetőket, csak ilyenkor, halottak napja tájékán.

Akit el felejtünk, az olyanná válik, mint aki meg sem született, ezért még élünk emlékezni kell. Múltunk, a jelenünk és a jövőnk alapja, aki nem tiszteli a múlttat, a múlt emlékeit, az nem érdemli a jelent, és nem várhatja, hogy majd mások is emberként, az emberhez méltóan becsüljék életét, őrizzék emlékét, vigyázzák végső nyugvóhelyét!

Würth Pál

14

SZÁZHALOM • 2014. OKTÓBER

Sír a mezőn A tavaszi nap éppen csak felkelt. Bár volt ereje, mégis hideg volt még az idő.

Csonkaujjú a sötétben érkezett, hogy próbára tegye tudását és kipróbálja szerencséjét itt a nagy folyó mellett.

Biztositania kellett családjának a mindennapi betevőt. Népes családjának a sok étel is kevés volt.

Idegszálait megfeszitve a hullámokra meredt, miközben csontszigonyát a vizre szegezte.

Percek óta figyelt egy termetes halat, csak a megfelelő pillanatra várt. Éppen lecsapni készült, amikor a háta mögül felcsattant egy vidám hang: - Szép jó reggelt, testvér! Már megint a halakat ijesztgeted?

- Elvétettem. Hogy a hideg rázzon ki!

Nem látod, éppen lecsapni készültem?!

Most bottal üthetem a nyomát! Pedig milyen szép nagy volt.

- Már itt sem vagyok.

- Ha már ide evett a fene, beszélj, milyen szelek fújtak hozzám! Minek jöttél?

- Egy kis agyagért. Csak itt van az a szürke, amiből jó edényt lehet csinálni.

- Jó bányászást. Miután elijesztetted a zsákmányt, tartozol nekem egy jó nagy bütykös főzőedénnyel, ahelyett, amit múltkor összetörtek a gyerekek. Az as�szony majd a fejemet harapta le mérgében. Úgy rám ripakodott, hogy a föld alól is keritsek neki másikat.

- Onnan biza! A föld alól. Itt van a jó agyag.

Te csak vadásszál tovább. Ott jön egy még nagyobb hal!

- Hol? - ugrott fel Csonkaujjú.

Megfeledkezett arról, hogy csonka ujját is egy hatalmas csukának köszönheti, aminek a szájába belenyúlt.

A harcsa, ami közeledett, sokkal nagyobb volt az elszalasztott halnál. Éhes lehetett, mert az apró halakat leste. Szinte egyszerre csaptak le.

Csonkaujjú ezúttal nem tévesztett célt.

Akkora volt, hogy ketten vonszolták ki a partra, majd hazaindultak.

A család örömtáncot járt a zsákmány láttán. Hozzá fogtak az elkészitéséhez,

hogy nagy lakomát csaphassanak.

Közben bátyja a házába vitte az agyagot és finoman meglocsolta. Az ebédre természetesen ő is hivatalos volt.

Mindannyian belakmároztak. Tele bendővel a fazekasnak aznap már nem volt kedve dolgozni.

Másnap reggel az udvarra vitte az agyagot és alaposan megtaposta. Mire tökéletes lett az edény készitéséhez, kimelegedett.

Hatalmas hurkát gyúrt egy-egy darabból és csigavonalban egymásra tekerte.

Lassan emelkedett keze alatt az agyag, mire kialakult a Csonkaujjú által kért főzőedény. Egy nagyobb kaviccsal simára lapitotta az oldalát. Jó termetesre sikerült, ami kellett is a nagy családnak. Örömmel látta, az agyag mennyisége elegendő még néhány vizeskorsóra is.

Mire elkészült már majdnem este lett.

Bepakolta az elkészült tárgyakat a háztető alá, ahol jól járt a levegő és kiszáradhattak az edények.

Bent a házban csak néhány bogyót és gyökeret talált, igy hát kénytelen volt beérni ezzel a szegényes vacsorával, majd nyugovóra tért.

A nagy fazékba még nedvesen hullám mintákat karcolt, amely a lélegzetet jelképezte, hogy mindig egészséges étel legyen benne.

Amikor kellően kiszáradtak, kemencéjében kiégette őket.

Büszkén vitte az elkészült edényt Csonkaujjú családjához. Megörültek annak, mindjárt fel is avatták. A sógorasszony lencsét főzött benne, megbolonditva mindenféle zöld fűszernövénnyel.

A fazék kiállta a próbát. Teljesen kiürült. Mindenki dudára ette magát.

Este Csonkaujjú és bátyja a vizpartra mentek, gyönyörködni a természetben és megfigyelni hol fészkelnek a vadkacsák.

Egyszer csak mozgásra lettek figyelmesek a víz felől. A hatalmas tutaj lassan feléjük közeledett, majd ki is kötött. Közben ők - biztos, ami biztos - elbújtak a zsombékban.

Nagy meglepetésükre az idegenek

egy nyelven beszéltek velük, igy mindent értettek, ami elhangzott.

A maroknyi csoport - élükön a diszes ruhájú vezetővel - messze földről idáig menekült.

A magas délceg férfi karjában egy öt éves formájú kislány pihegett. Arca vörös volt a láztól.

Nyomában a siró anya vizes kendővel törölgette a kislány homlokát.

Csonkaujjú bátorságot vett magán és megszólitotta őket: - Békés szándékú vagyok, itt lakom a családommal a környéken. Látom a gyermek beteg. Ide hoznám a feleségem a gyógyfüves batyujával, hátha segiteni tudna rajta.

- Hálásak lennénk érte,… de attól tartok talán már késő.

Kis idő múlva Csonkaujjú visszatért a feleségével. Az asszony gyógyitó főzetet készitett. Reggelre mégis meghalt a gyermek.

Csonkaujjú mutatott egy nyugalmas szép mezőt, ahol megépitették a sirt.

Lapos kövekkel rakták ki a mélyedést, ahová a gyermek fehér gyolcsba tekert testét helyezték. Ruháját, testét bronz ékszerekkel diszitették. Lábához két edényt helyeztek ételekkel, a túlvilágra szánt ajándéknak.

Temetés után az idegenek meg akarták hálálni a segitséget. Ajándékot adtak, amely bőrtömlőben volt.

Elámultak a gazdagságon, mert tele volt sóval.

Az idegenek néhány hónapig közöttük laktak. Megtanitották a fazekasnak, hogyan lehet ércet bányászni, és az általuk hozott ércekből bronzot önteni.

Mivel nem érezték magukat biztonságban itt, rábeszélték a családot, költözzenek együtt a folyó mentén kicsit följebb. Oda, ahonnan messzire lehet ellátni, és időben észre lehet venni a rossz szándékkal közeledőket.

A mezőn nem maradt más, csak a kislány sirja, a felgyújtott házak üszkös romjai, a törött fazék maradványaival.

A és M

MEGJELENT! Az első világháború emléke elhalványodni látszik. Százhalombatta Óvárosában a katolikus templom előtt álló emlékoszlop őrzi a battai áldozatok neveit. Arra vállalkoztunk, hogy felkeressük és emlékezésre sarkalljuk a még itt élő utódokat, családtagokat.

Erről szól a kiadványunk, aminek igazán az ad aktualitást, hogy a száz éve kezdődött I. világháború 1918-ban, a 11. hónap 11. napján 11 órakor ért véget. „Az én kis falumról” szólt valamikor egy nagyon jó film. Ami pontosan ráillik az egykori Százhalombattára, és ez igaz is volt, egészen a legutóbbi évtizedekig.

Bár történelme évezre-dekre nyúlik vissza, de igazán a legtöbbet csak az utolsó száz évről tudunk.

Történetünk egy békés, a mindennapjait a Duna partján élő közösségről szól, amelyet 1911-ig még vasút sem kötött össze a nagyvilággal. Művelték a földet, hajnalban keltek, megetették az állatokat, tavasszal, nyáron, ősszel befogták a lovakat a szekér elé és mentek a határba. Tették a dolgukat, szüreteltek, letörték a kukoricát, elvermelték a zöldséget, készítettek az állatoknak télire is élelmet, de saját maguknak is. A kamra megtelt babbal, befőttel, az almát, körtét ládákban tárolták újságpapír között.

Hordóban állt a savanyított káposzta, ami kitartott egészen tavaszig. Decemberben, januárban, februárban minden haj-nalban valamelyik udvarban visított a disznó, aminek a vágá-sánál segített szomszéd, rokon. Az asszonyok, főztek, mostak, takarítottak, nevelték a gyerekeket. A munkások egy része a téglagyárba járt dolgozni, másik része a vasúttal ingázott a pesti és Pest környéki munkahelyekre. Pap, jegyző, bíró, a képviselők, tanító, földesúr, gyárigazgató, a tisztviselők, az orvos, a módosabb gazdák alkották a falu vezető rétegét. Mindenkinek megvolt a maga helye ebben a közösségben...

Hírhalom Kiadó, 2014 • 128 X 197 mm, 76 oldal Ára: 500 Ft A kiadvány megrendelhető a százhalombattai Faluvédő Egylet címén: 2440 Százhalombatta, Avar köz 2.

Tel.: 06-23/356-343 E-mail: faluvedoegylet@gmail.com