tosabb jellemzője, a „jiddiskájt”, a zsidó élményvilág megélésének prioritása a halachikus normarendszer és a rituális tudás fölött (Papp 2000, 2001, 2004, 2009, 2015). Mivel tehát nem tudtam jobban náluk – ahogy egyikük fogalmazott – „magyar zsidóul”, őszintén, presztízsvesztés nélkül osztották meg velem világuk egyéb aspektusait, tanítva engem és nem vizsgára ítélve általam. Néhány évvel később Dobradóban hasonló tapasztalatot élhettem át. Egy kutatói projektben való részvételem miatt Dobradó környéki szerémségi településekre is el kellett jutnom, ahová viszont Bajec, a dobradósi Hajnalok nagycsaládjának vezetője kísért el. Egy közeli városban, Rumában a katolikus templomhoz kapcsolódó művelődési intézmény épületében járva egyszercsak egy gyermekek által festett képre lettem figyelmes, amelynek közepére ez a szó volt nagy piros betűkkel odafestve: „uskrs”. Rámutatva a szóra megkérdeztem Bajectől, hogy lehet ezt a szót egyáltalán kiejteni, majd mégis kísérletet tettem a számomra kiejthetetlennek tűnő szó kiejtésére, amelynek eredménye Bajec és rumai beszélgetőtársaink hangos kacagása és könnyesre nevetett szemük több percig tartó törölgetése lett. Ahogy hazaértünk Dobradóba, Bajec azonnal elmesélte a többieknek esetünket, és ott tartózkodásom végéig több százszor kellett kimondanom, hogy „uskrs”, aminek sikere sohasem maradt el. Még évekkel később is, ha telefonon beszélgetünk, újra és újra megkérnek arra, hogy: „mondd ki, mondd azt a szót”, és bár már a sok gyakorlástól talán helyesebben is ki tudtam volna ejteni, mégis a megszokott helytelenséggel mondtam ki jólesően nyugtázva, hogy sikerült újra jókedvvel megajándékoznom dobradósi rokonságomat. Tudatlanságom öntudatlanul olyan gátat oldott fel bennük irányomban, amelyre csak később ébredtem rá, újragondolva esetemet az „uskrs”-szel. Az „uskrs” jelentése szerbül húsvét, és azért nehéz egy magamfajta magyarországinak kiejteni, mert a szerb nyelvben az „r” betű bizonyos esetekben magánhangzóként viselkedik. Bajec és a dobradósiak kiválóan értik ezt, hiszen éppen a negyvenéves Bajec volt az utolsó évfolyam, amelyik még legalább egy évig magyar tannyelvű általános iskolába járhatott. Nyelvhasználatuk azóta saját megfogalmazásaik szerint „kevert” lett, amelynek eredménye, hogy „jobban föltaláljuk mi magunkat a szerbek között, mint amikor magyarok között vagyunk”. Volt feleségem erről írta szakdolgozatát és több tanulmányát (Hajnal 2003, 2004; Hajnal–Papp 2004: 124–162), így ebbe nem kívánnék belekontárkodni. Ami a fenti eset szempontjából fontos, Bajec és a dobradósiak kisebbrendűséggel vegyes stresszel élték meg a legtöbb találkozást – szavaikat idézve – a „tiszta magyarokkal”. Ebbe a bonyolult és érzékeny viszonyrendszerbe csöppentem én be „pesti tanárként” – ahogy ők identifikáltak engem. Volt feleségem, vajdasági lévén, hamar megtanulta a dobradósiak „kevert” nyelvét, én azonban – ahogy fogalmaztak – „olyan úriasan” beszéltem, amelyből „sokszor nem lehet kivenni, mit is beszél”. Ráadásul tanár is voltam, amelynek presztízsét a korábban a faluban élő Mókus tanító tekintélyéből is megörököltem, megspékelve az „északi”, „tiszta magyarból” való származásommal. S ezen az sem segített, hogy befogadtak a Hajnal-klánba. Kedvesek voltak és szerettek, de a partneri viszony, a bizalmasság még váratott magára.
104
V ÍZZEL Í RTVALÓSÁG