EL TE
E IN Z
¤ KÖZÖSS E N I ÉG L N I O
2022/4
Főszerkesztő: Martzy Réka Szűcs Anna Emília Rovatvezetők: Bakó Sára Pécsi Zalán Ráday Zsófi Szabó Zoé Júlia Lazar Anilla Süll Kristóf
Korrektorok: Egri Dorottya Farkas Flóra Látvány: Teiter Sára
5.
Tartalom
Martzy Réka; Szűcs Anna Emília Az EltePress Műhely mint közösségi tér
8. Tereink - Nónay Kamilla (Műhely Café); Gál Kitti (Könyvtár Klub); Cserháti Kata (SzertárZugbár)
14. Princz Lara Tanulásra motiválni és kinyitni a világot – Tanítsunk Magyarországért, mert együtt könnyebb
18. Az Old Traffordtól a Bogdánfy úti BEAC pályáig
22. Zelena Dorina Lehet-e békével megöregedni? – Interjú Tisza Katával legújabb könyvéről, az ageizmusról és az öregedéskutatásról
26. Zelena Dorina „Meg kell próbálnom úgy gondolkodni, mint ők, ahhoz, hogy megérthessem őket.” – interjú Papp Richárd vallásantropológussal a hiedelmekről, vallásról, tudományról és ezek helyzetéről
33. EO Vízió
Tartalom 35. Szabó Zoé Júlia Egy asztal elmozdítása – Mikor a lakásod kiállítótérré alakul 39. Fazekas Fanni - Gönczi Dorina Kultúrával kapcsolódva
45. Közösség és fotózás
Az EltePress Műhely mint közösségi tér Martzy Réka - Szűcs Anna Emília Mi volt a Műhelymunka alapkoncepciója, és hogyan alakult? Réka: Valamikor 2021 nyarán született meg a gondolat, hogy létre kell hozni egy olyan fórumot, amely lehetőséget biztosít a szakmai fejlődésre, és persze egy olyan közösséget kell építeni, ahol meghalljuk egymás gondolatait. Akkor még nem ismertem Annát, de amint elkezdtük a közös munkát azonnal jöttek az ötletek. Anna: Szerettünk volna olyan eseményeket létrehozni, ahol együtt értékes tudást tudunk elsajátítani szakemberektől, ezért eleinte a Műhelyek közös csoportmunkával indultak mindig, amit aztán a pandémia és az egyetemi lezárások ellehetetlenítettek, ezért frontális formában folytattuk most februárban az Interjúval foglalkozó alkalmat, de erről is jó visszajelzések érkeztek. Alapvetően az egyetemi újságírás és bármilyen kreatív kontentgyártásban való felszabadultabb és profibb alkotást igyekszünk bátorítani, mert az ilyen típusú képzések általában vagy szűk körnek szólnak/ szűk kört érnek el vagy egyáltalán nem léteznek. Az EltePress Műhely ezeknek a kisformátumú, gyorstalpaló típusú verziója volna - ahol hasznos és alapvető dolgokat tudnak elsajátítani többnyire már nem kezdő alkotók. Mit szerettek a legjobban benne, és mit éreztek nehéznek? Anna: Számomra a legjobb érzés új embereket megismerni, figyelni, ahogy nagy tudású emberek átadják azt a rengeteg információt és felgyülemlett tapasztalatot, amivel rendelkeznek. A legjobb az egészben, amikor Réka szól, hogy pozitívan jeleztek vissza a felkérésünkre, annak ellenére, hogy nonprofit módon, önerőből csináljuk az eseményeket, de mindenkinek tetszik az, amit létrehoztunk és szeretnék támogatni a munkánkat. A nehézség emellett számomra talán az izgulás a kezdések előtt alapvetően azt gondolom magamról, hogy nehezen küzdök meg a lámpalázzal, de aztán mindig kiderül, hogy egyáltalán semmi okom félni, szóval mindig megnyugvás a vége. Ebben persze nagy segítség az, hogy Réka ott ül mellettem és tudom, hogy kisegít, ha baj van - ilyen alkalom volt, amikor Veiszer Alinda az Interjúzás Műhelyen az első kérdésre adott válaszában közölte, hogy nem kérdezünk papír alapján - miközben mindkettőnk térdén ott feküdt a papírlap a kérdésekkel. Nagyon jó érzés volt, hogy ebben a helyzetben is (amikor profi interjúztatókat, riportereket kérdez az ember) tudtunk annyira biztonságot adni egymásnak, hogy eldobtuk a papírt és elkezdtünk improvizálni.
Réka: Igen, az egy nagyon jó élmény volt, amikor némán ránéztem Annára, és mindketten tudtuk, hogy mostantól borul a rend, kérdezünk, ahogy tudunk. Nekem a kezdet azért volt nehéz, mert idén lettem főszerkesztő. Hirtelen rengeteg új ember lett körülöttem, a kabinet, az egyetem szervezetei, a szerkesztőség és a kari lapok, és emellett meg kellett határoznom, hogy pontosan mit is akarok ebből az egy évből kihozni. Azt hiszem a lendületem azóta is tart, folyamatosan új sorozatok, ötletek, projektek születnek, és ez a zine talán a kézzelfogható eredménye ennek. Meg a közösség, a szerkesztőségek, akik minden hónapban velünk voltak a Nyitott Műhelyben, utána a beszélgetések, amik igazán közösséggé tettek minket.
Mi alapján választottátok a témákat? Réka: Az elején egy nagy ívet képzeltünk el, ami szerintem meg is valósult. A lapalapítástól eljutottunk a közösségépítésig, és a kettő között pedig minden olyan aspektusból megvizsgáltuk az újságírást, ami szakmailag releváns. Szerintem nagyon izgalmas volt, hogy minden témában új nézőpontokra világítottunk rá, hihetetlenül jó beszélgetések születtek. Anna: A témákat a szakmai érdekeltség, közvélemény alapján rakjuk össze, de persze az is fontos, hogy minket is érdekeljen a dolog, vagy valamennyire legyen közünk hozzá, bár eddig még nem fordult elő, hogy valamihez ne tudtunk volna kérdéseket írni. Kiket szerettetek volna megszólítani? Anna: Azt gondolom, hogy mindenkit, megpróbáljuk a lehető legszélesebb körben lefedni a közönségünket, mindig figyelünk arra is, hogy a meghívott vendégek más-más területekről érkezzenek egy műfajon belül, hogy a diverzitással is minél több mindenkit meg tudjunk szólítani és persze, hogy minél profibban tudjunk működni. Az Interjúzásról szóló eseményünkön még az idősebb korosztály tagjai is résztvettek és a social media visszajelzések alapján igencsak élvezték az eseményt. Réka: Annával mindig úgy határoztuk meg, hogy mindenkit, akit csak tudunk, hiszen hiába nem ért valaki a fotózáshoz, a beszélgetés, az élmény és a közösség miatt úgyis eljön. Szerintem nagyon fontos, hogy a Műhely-sorozat elsősorban a hallgatókért van, hogy fejlődni tudjanak és betekintést nyerjenek a szakmai világba, és persze azért, hogy kicsit kinyissuk az ajtókat, ablakokat, hogy az egyetemi termeken kívül is van valami, ismerjük meg, szóljunk bele, gondolkodjunk róla.
Milyen közösség alakult ezáltal? Réka: Én először akkor éreztem, hogy itt formálódik valami, amikor az egyik beszélgetés után a Nyitott Műhely nem ürült ki, hanem mindenki beszélgetett, nevetett. Annával hirtelen azt sem tudtuk melyik asztalhoz üljünk. Szerintem a közösség valahol ez, hogy mindenki érzi a helyét az adott térben, még akkor is, ha esetleg nem ismerik egymást vagy nincs móduk beszélni egymással. De senki sem érzi kényelmetlenül magát, hanem tudja, hogy itt a helye. Anna: Igen, az események után mindig ott maradunk kötetlenül beszélgetni - ilyenkor azok is fel tudják tenni a kérdéseiket, akik esetleg introvertáltabbak, vagy egy pohár bor mellett jobban felengednek. Ez a közösségépítő jellege az eseményeknek nagyon fontos, hiszen a hangsúly a párbeszéd elindításán van, ez pedig azon áll vagy bukik, hogy képesek vagyunk-e szimpatikusak lenni az embereknek, hogy érdekel-e bárkit is a munkánk. Hogyan képzelitek el a jövőben a közösségépítést? Anna: Sajnos nem tudni, hogy milyen szervezeti formában tudjuk folytatni a munkát, hiszen Réka távozik a főszerkesztői pozícióból, annyit azonban elárulhatok, hogy már beszélgettünk jövőbeni tervekről és úgy gondoljuk mindketten, hogy az együtt elindított vállalkozásunkat (:)) folytatnunk kell - szóval coming soon… Réka: Igen, idén befejezem tanulmányaimat az egyetemen, ezért a főszerkesztői pozíciót is át kell adnom. Én nagyon bízom abban, hogy a jövő szerkesztősége folytatja az elkezdett munkánkat, a közösség formálását és építését. És igen, Annával pedig folytatjuk még sokkal sokkal nagyobb lendülettel.
Fotó: Lazar Anilla
TEREINK A Covid-időszakkal együtt járó bezártság után most különösen fontos, hogy visszataláljunk egymáshoz, és minél több közösségi élményben vehessünk részt. Újságíróink ezúttal három helyet mutatnak be nektek az ELTE kampuszainak közelében, ahol kiereszthetitek a fáradt gőzt egy hosszú nap után, új embereket ismerhettek meg, vagy akár eltölthettek néhány nyugodt, magányos percet.
Műhely Egyetem Café Nónay Kamilla
A Múzeum körúton található BTK már önmagában is az ELTE egyik legkülönlegesebb és titokzatosabb épületegyüttese ódon romantikájával, hangulatos kertjével, a BTK-s macskákkal, a Gólyavárral és az üvegtetővel ellátott könyvtárral együtt. Aki pedig bölcsészkaros egyetemista, pontosan tudja, melyik az a hely, ahol két óra között elütheti az időt, ahol számtalan kávét fogyaszthat el a vizsgákra készülve, ami közös találkozási pont lehet egy-egy előadásra menet. „És kérdezik, hogy megy a bölcs egyetem? Mer’ a Műhelyben látlak mindig, ha látlak” – szól a Carson Coma szám: ha pedig valamiről még dalt is írnak, akkor nem is lehet kérdéses, miért szeretjük ennyire.
A gimnáziumi és egyetemi büfék létezése nem számít újdonságnak, ezek azonban általában nem jelentik a gasztronómia csúcsát, és kevés ember van, akiben kellemes emlékeket ébresztenek a kihűlt melegszendvicsek és a hűtőpultból előkapott joghurtok vagy túró rudik. Manapság azonban a minőségi ételek fogyasztása egyre inkább elterjedt, legyen szó akár egy elsősorban egyetemistáknak fenntartott helyről. Bár a Műhely a város egyik ékszerdoboza, az utcáról viszonylag nehéz észrevenni a kávézót, amit a BTK udvarára belépve, a Főépület alagsorába nyíló ajtón lesétálva talál meg az ember. Már félúton megérezni a levegőben a friss kávé illatát, a konyhából pedig melegség árad ki: korán elkezdenek az ebédidőre készülni. A Műhely egész nap nyitva van, tudni kell azonban, mikor érdemes menni, a nap bizonyos szakaszaiban ugyanis akkora a látogatottság, hogy a sor egészen a folyosó végéig elér. Egy jó műhelyes kávéért azonban ez nem nagy áldozat.
A Műhely megálmodója nem más, mint Szeleczki Gábor, aki Londonból költözött haza és nyitotta meg a helyet, amely hosszú évtizedek után megszabadította az egyetemistákat a szikkadt pogácsáktól és az előre csomagolt édességektől. Budapesten viszonylag nagy kultúrája van a brunchnak és a kávézóknak, a Műhely kínálata azonban még ebben a kategóriában is kimagaslik. A pultot elnézve, egy nap is kevés lenne, hogy az ember kiválassza, mit is szeretne fogyasztani: itt a szendvicseket nem tudják le annyival, hogy margarin és téliszalámi, a legropogósabb és frissebb ciabatták, paninik és bagelek sorakoznak egymás mellett, amik lazaccal, sajtkrémmel, pármai sonkával, pesztóval, rukkolával és különféle zöldségekkel vannak megtöltve. Az édesszájúaknak sincs oka aggodalomra: a folyton változó kínálatban olyan különlegességeket lehet találni, mint banános-datolyás süti, mandulás-meggyes tarte, csokimousse eperrel vagy éppen klasszikus répatorta. A kínálat itt még mindig nem ért véget, a Műhelyben ugyanis melegételeket is lehet fogyasztani, Szeleczki pedig a főfogásnál sem a menzás hagyományokra támaszkodik. Egy leves és egy főétel várja minden nap a látogatókat, melyek kiválasztásánál az olasz, az ázsiai, vagy akár a fúziós gasztronómiából is építkeznek. Krémlevesek, curryk, rizottók, gnocchik: minden frissen és olyan adagokban, hogy biztosan senki sem távozik üres hassal. Annak, aki valamilyen ételallergiában szenved, szintén nem kell aggódnia, hiszen többfajta glutén-, illetve cukormentes édesség várja a vendégeket, valamint saláták és pohárdesszertek között is lehet válogatni.
Ne felejtsünk el szót ejteni magáról a hely atmoszférájáról sem, ami igazi bölcsészmenyországot teremt: könyvek mindenhol és minden mennyiségben, színes párnák, fabútorok, „kuckózós” sarkok, a háttérben pedig finoman szól egy indie lejátszási lista. A hely tökéletes választás, ha a szaktársaiddal szeretnének átbeszélni az aktuális csoportmunkát, de akkor is, ha egyedül szeretnétek lenni egy kicsit. Akár ELTE-s vagy, akár csak a Múzeum körúton jársz éppen, mindenképp érdemes betérni a Műhelybe, nem fogod megbánni!
Könyvtár Klub Gál Kitti
Egy napsütéses szerdán nyüzsgő élet fogad a BTK kampuszán. Jó időben a kihelyezett asztalokat körülülő társaságok népesítik be az épületek közötti teret, míg a téli időszakban az alagsorban lehet jókat beszélgetni egy finom kávé mellett. A Könyvtár Klub azonban nekünk, bölcsészeknek még ennél is többet jelent. A lépcsőfokokon lesétálva, a súlyos ajtót kinyitva szinte keresgélni kell az üres asztalokat, esténként pedig már foglalásokat jelző papírdarabok hevernek rajtuk. Nem véletlen a hely népszerűsége. Ideális megoldást jelent az órák közötti szünetek eltöltésére, az elmaradt reggeli vagy a hiányzó kávéadag pótlására. Esténként azonban a Könyvtár Klub egy másik arcát ölti fel, hangulata megváltozik: buliközponttá válik. Programkínálata, egyedi dekorációja igazi egyetemista klubbá teszi a helyet. Vajon mit jelent mások számára a „KK”, mi teszi különlegessé? Erre a kérdésre keresem a választ ezen a szerda délelőttön.
Nem messze a bejárattól, a kinti részen ül Jázmin, aki 2019 óta tanul esztétika, valamint angol–magyar tanári szakon. Nevetve mesél arról, hogy a rengeteg órája miatt nagyon sok kávéra van szüksége, ezért jól jön neki, hogy a közelben van a KK. Mindig örömmel tölti el, amikor látja, hogy milyen élet van itt, az online oktatás után pedig különösen jólesett számára visszatérni ide az emberek közé. Amikor a legszebb emlékeiről kérdezem, a nyáresti kiüléseket, sörözéseket idézi fel a nagyobb baráti társaságokkal.
A teraszon töltött esték sokak szívébe belopták magukat, többen is a helyhez kötődő legkellemesebb emlékükként idézik ezeket fel. Réka hungarológia mesterszakosként gyakran jár ide. Szerinte a KK-ban pont az a jó, hogy összehozza az embereket. Arra a kérdésre válaszolva, hogy mit szeret a leginkább a klubban, a hangulatot emeli ki. „Amikor bejössz, sok hallgatótársad itt van, nem kell messzire menni, hogy találkozzatok – egyfajta közösségi térként, csomópontként működik az egész.” A legjobb élménye az itt megrendezett hungarológiás szaktalálkozó volt az előző félév elején, ami nagyon jól sikerült, hiszen jobban megismerhették egymást a többiekkel.
Hasonlóan a megismerkedés helyét jelenti a Könyvtár Klub Laura és Viki számára is. Ezen a szerdai napon éppen kint tanulnak, ez a második évük germanisztika szakon. Az előadásaik, gyakorlataik között mindig van egy fél-háromnegyed órájuk, de van, hogy órakezdés előtt hamarabb jönnek, hogy tudjanak egy kicsit beszélgetni vagy például egy-egy ZH-val kapcsolatban egyeztetni. A legszebb, a klubhoz kötődő emlékük az, hogy itt találkoztak egymással a „gólyanapok” során. Az utolsó néhány napban ugyanis ezen a helyen iszogattak, miközben megismerte egymást a csapat. „Ez hozott minket össze úgy igazán” – mondják.
Bár az asztalok még nincsenek kipakolva, a beszámolókból is látszik, hogy ha követjük a kis táblát és a földre írt két nagy K betűt, a kampusz szívét találjuk meg lent. A Könyvtár Klub a BTK-sok számára azt a helyet jelenti, ahol nemcsak kávét, hanem felejthetetlen élményeket is szerezhetnek.
SzertárZugbár Cserháti Kata
A Szertár egy, a BEAC szívében található kocsma, ahol a falakra kihelyezett, különböző sportágakra utaló jelképek és sporteszközök is jól kihangsúlyozzák a hely színességét és a sportoláshoz való kötődését. Az ott dolgozó hölgytől megtudhattam, hogy a BEAC területén sportoló személyek előszeretettel gyűlnek itt össze egy-egy edzés vagy mérkőzés után.
De mi a helyzet az egyetemistákkal? A Szertár a Lágymányosi Campus közelében helyezkedik el, ebből kiindulva leggyakrabban az ELTE TTK, a TáTK és az IK hallgatói érkeznek ide kikapcsolódni. Szoktak születésnapokat ünnepelni itt, illetve egy-egy sikeres vizsgára is szívesen koccintanak a Szertárban. „A hét legnépszerűbb napja a szerda, amikor kilenc óra után csapatosan érkeznek ide az egyetemisták” – tudhattam meg szintén a pultban kiszolgáló hölgytől. Néhány, a Társadalomtudományi Karra járó lány pedig azt is megoszttatta velem, hogy a Szertárban való találkozásoknak szerdánként kifejezett hagyománya van a hallgatók között. A karon és a HÖK oldalán csak „Szertár Szerda” néven emlegetik ezeket az alkalmakat.
A terasz néhány asztala minden szerdán a TáTK-s hallgatóknak van fenntartva, így a diákok könnyen be is tudnak csatlakozni másokhoz, akár egyedül, akár baráti társasággal érkeznek. A lányok szerint ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy olyanokkal is tudjanak beszélgetni, akikkel a mindennapi iskolai élet során nem szoktak, és olyanokkal is összefutottak már itt, akikkel utoljára a gólyatáborban találkoztak. A Szertár remek hangulatot és helyszínt biztosít ahhoz, hogy a TáTK-s és más ELTE-s hallgatók összegyűlhessenek és levezethessék az aznapi stresszt egy kis iszogatással vagy éppen kártyapartykat játszva. Fotók: Czirók Dániel, Lazar Anilla
Tanulásra motiválni és kinyitni a világot – Tanítsunk Magyarországért Hogyan fogalmaznád meg a Tanítsunk Magyarországért Program lényegét? A Tanítsunk Magyarországért Program arról szól, hogy fiatal és motivált egyetemisták hetente egyszer elmennek egy kevésbé gazdag településre, és próbálják az ott élő gyermekeket a továbbtanulás irányába ösztönözni, valamint színesíteni a világlátásukat.
Mikor csatlakoztál ehhez a kezdeményezéshez? 2020 januárjában, amikor az ELTE csatlakozott a programhoz, volt egy tájékoztató előadás. Egy ismerősömmel mentem el, akivel a cserkészet által ismerkedtem meg. A tájékoztató után megbeszéltük, hogy ez egy nagyon jó lehetőségnek és a cserkészethez valamelyest hasonló dolognak tűnik. Ezek után részt vettünk egy felkészítő tanfolyamon, és elvégeztük az erre szánt kurzust szabadkreditekért. Később meg kellett jelölnünk, hogy melyik településen szeretnénk részt venni a programban. Én Budakeszin lakom, amihez viszonylag közel van Tinnye. Ez a település is szerepelt azok közt a helyek közt, ahova lehetett menni, így végül oda jelentkeztünk.
Hogy nézett ki a gyakorlatban a program elindulása? Az akkori hetedikes osztályhoz kerültünk, a csoporttársammal négy-négy diákot kaptunk. Az én csapatom két lányból és két fiúból állt. Először tartanunk kellett egy foglalkozást, amin az összes mentor jelen volt. Szerencsés helyzetben voltam, hiszen a hét mentorból én már négyet ismertem korábbról. Az első foglalkozáson egy állomásos „forgójátékot” szerveztünk, így könnyebben megismerhettek a diákok minket, illetve mi is őket. A továbbiakban ránk bízták, mikor és mennyit megyünk, annyi megkötés volt, hogy minden héten legyenek alkalmak. Mi egy pénteki napot választottunk. Ilyenkor délután leutaztunk Tinnyére, ahol programokat szerveztünk a gyerekeknek. Nagyjából havonta egyszer azt is meg tudtuk csinálni, hogy egy hétvégi, szombati napot is kiválasztottunk, amikor kirándultunk, és volt, hogy felhoztuk őket Budapestre megmutatni nekik a várost, ezzel is szélesítve a gyerekek látókörét.
Az elmúlt másfél évben hogyan kovácsolódott össze a társaság? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden gördülékenyen ment: voltak nagyon csúnya veszekedések. Nyilván próbáltunk ezen javítani, az például sokat segít, ha a gyerekeknek van közös pozitív élményük, amitől azt érzik, ők egy jó csapat. Próbáltuk feloldani a klikkesedést, ami nem mondom, hogy száz százalékosan sikerült, de érkeztek pozitív visszajelzések. Például az osztályfőnök jelentkezett, hogy az osztálykiránduláson nagyon szépen együttműködtek a gyerekek. Amikor pedig ugyanez az osztály külsős programon vett részt, érkezett olyan visszajelzés is, hogy a korábban egymással konfliktusban álló gyerekek le tudtak ülni beszélgetni egymással.
Szerinted miért fontos, hogy ezek a gyerekek színesebb látásmóddal rendelkezzenek? Feljöttünk Budapestre, és volt olyan gyerek, aki még életében nem mozgólépcsőzött. Nekünk ez a mindennapjaink része, teljesen természetes, nekik újdonság. Volt olyan játékunk, ahol képregényt kellett rajzolni arról, milyen lenne számunkra a tökéletes nap. Mondtuk a gyerekeknek, hogy korlátlan mennyiségű pénzük van, bármerre repülhetnek, megtehetnek mindent, amit csak szeretnének. Mi a mentorokkal teljesen elrugaszkodtunk a valóságtól, viszont a feladat megbeszélésekor csomó gyereknél az jött ki, hogy nem igazán vágynak semmire, mert annyira alacsony az ingerküszöbük; olyan keveset láttak a világból, hogy egyszerűen nem is tudják, miről maradnak le. Az egyik fiú rajzán az szerepelt, hogy reggel felkel fél kilenckor, ír a barátjának, hogy „kockuljanak”, majd este tízig videójátékoznak. Ennek a fiúnak a legjobb barátja ugyanezt rajzolta. Azt érzem, hogy annyira be vannak szűkülve, hogy nem is tudják, milyen lehetőségeik lehetnének, ha célorientáltak lennének, és jobban „ráfeküdnének” a tanulásra. Nekik az a megszokott, hogy abba az iskolába járnak, ami a településükön van, és a lehető legközelebbi középiskolába felvételiznek. Nem érdeklődőek, és ez abból fakad, hogy nem is tudják, mennyi minden érdekelhetné őket. Sok esetben ezek a gyerekek tengődnek, nem feltétlen látnak motiváló példát a szülőktől, beleragadnak abba, hogy ennyi az élet. Természetesen vannak itt is kivételek: volt olyan lány, aki gimnáziumban szeretett volna továbbtanulni, így vele ez alatt a másfél év alatt folyamatosan készültünk a felvételire.
Mennyire önállók a gyerekek? Azt láttam rajtuk, hogy abszolút nem önállók abból a szempontból, hogy tizennégy évesek, de nem igazán tudnak tenni magukért. Volt olyan hétvégi programunk, amikor elmentünk kirándulni, majd bevásároltunk a közértben, mert pizzát szerettünk volna sütni. A gyerekek megkérdezték, miért nem rendelünk inkább. Erre azt feleltük, megcsináljuk együtt, ez is a közös program része. Úgy gondoltuk, ezzel is tanítgatjuk őket arra, hogy nem túl bonyolult elkészíteni az ételt saját maguk számára, ráadásul jóval olcsóbb is. Ezeknek a gyerekeknek problémát jelentett kinyitni egy konzervet, felvágni a sonkát, lereszelni a sajtot. Éppen ezért a program keretein belül igyekeztünk minél több foglalkozást úgy tartani, hogy az életre is neveljük őket. Volt, hogy megkérdezték, miért nekik kell megcsinálni bizonyos dolgokat, de miután megmutattuk nekik, hogyan oldják meg az adott feladatot, képesek voltak rá.
Mi az, amit kaptál a programtól? Rengeteget jelentett, hogy mikor odamentem Tinnyére, a gyerekek mosolyogva vártak, és megosztottak velem olyan dolgokat is, amiket nem nagyon mondanának el senkinek. Volt olyan mentoráltam, aki gyakran felhívott, hogy elmesélje, milyen napja volt. Róla tudni kell egyébként, hogy van két kisebb testvére, ráadásul nemrég született a harmadik, szóval valószínűleg rá jut a legkevesebb figyelem otthon. Az, hogy felhív és mesél, visszajelzés nekem arról, hogy szeret velem időt tölteni, vagyok neki annyira fontos, hogy elmesélje például, milyen volt a dzsúdóedzése. Az anyukája is felhívott már, és elmondta, sokat mesél rólam otthon a lánya. Volt olyan diák is, aki nem sportolt semmit, de én mindig mondtam neki, hogy van biciklije, menjen ki a friss levegőre a haverjával, biciklizzenek együtt „kockulás” helyett. Volt, hogy rámírt Messengeren, miközben éppen Pokemon GO-val játszott: emiatt sétált öt kilométert a szabadban. Ilyenkor tudom, tőlem várja a dicséretet, én pedig megerősítem abban, mennyire jó, hogy elmentek sétálni, hiszen iszonyú fontos a mozgás.
Mi volt a legmeghatározóbb élményed és a legnagyobb nehézséged? Ezeket a diákokat alapvetően nagyon nehezen lehet rávenni a mozgásra. Ők is bevallották, hogy még a tesiórákon is csak sétálni szoktak. Mondtuk nekik, hogy menjünk el a Cyberjump nevű helyre (egy népszerű trambulinpark – a szerk.) és a lelkükre kötöttük, hogy csak akkor megyünk oda, ha tényleg mozogni fognak, mert ha nem használják ki, nincs értelme. Élvezték, kipirosodtak, ugráltak, lelkesek voltak. Szóval lehet őket motiválni, de nem feltétlen iskolai keretek között. Egy idő után maguktól kezdték el ontani az ötleteket, hogy mit szeretnének csinálni. Nem is gondoltuk volna, de az egyik legjobban sikerült alkalom az volt, amikor a tornateremben építettünk egy akadálypályát. Kötéllel át kellett lendülniük egyik helyről a másikra, magasról kellett leugraniuk egy szivacsra. Ezek a tapasztalatok abszolút azt mutatják, hogy szeretik, jönnek, csinálják: csak az iskolai környezet nem motiváló számukra. Nehézség az volt, hogy sokszor kiütközött, számukra teljesen más a norma, mint számunkra. Emiatt csomószor elcsúszott a kommunikáció. Amikor még nem annyira csiszolódtunk össze, volt olyan, mikor már tartottam ki Tinnyére, és jöttek az üzenetek, amiben közölték a gyerekek, hogy nem tudnak eljönni az aznapi alkalomra. Persze volt, aki igazából azért mondta le a programot, mert a társai is így tettek. Ezek után megbeszéltük, hogy aki nem szeretne jönni, az ne a program előtt tíz perccel szóljon róla. Utána ez jól működött már.
Szerinted a gyerekek számára motiváló volt, hogy közösségben voltak? Szerintem igen, hiszen itt is működött a csordaszellem: ha az egyik gyerek jött, akkor a másik is. Volt olyan hétvégi program, hogy azt válaszolták, ha a társuk jön, akkor ők is. Nagyon befolyásolta őket, kik jönnek el az alkalmakra, és általában ezáltal sikerült „befűzni” őket, hogy jelenjenek meg.
Közösségszervezőként neked van konkrét célod? Mi az, ami miatt csinálod? A három legjobb barátnőmet a cserkészetnek köszönhetően, a gyerekkori őrsömből ismerem. Nekem ez iszonyú sokat adott: mindig velem voltak, és hatalmas buli volt a közös táborozás, portyázás. Tizenhat évesen, mikor már saját őrsöm volt, azt láttam, hogy ha ezt jól tudom csinálni, akkor nagyon szoros barátságok köttethetnek. A járvány alatt mutatkozott meg a legjobban, hogy akiknek nincsenek barátaik, azok teljesen magányosak otthon egyedül. Akik pedig alapvetően jó viszonyt ápoltak egymással, azok a karantén alatt is találkoztak: kutyát sétáltattak, a természetben voltak. A cserkészet esetében az volt a célom, hogy ebből a tizenkét lányból olyan közösséget hozzak létre, akik, ha tíz év múlva találkoznak, akkor is tudjanak egymáshoz bátran fordulni. A Tanítsunk Magyarországért Program esetében mindenkinél más célokat állítottam fel. Volt, akinél a továbbtanulás, másnál az osztályba való integrálás, a játékfüggőség elhagyása volt a cél.
Fotó: Czakó Tímea
Az Old Traffordtól a Bogdánfy úti BEAC pályáig
Hogyan lesz az Old Trafford-ból Bogdánffy úti BEAC-pálya? Mit adhat egy amatőr egyetemi labdarúgó-bajnokság a felsőoktatásban tanulók közösségépítéséhez? Miért jelentkezik évről évre több száz egyetemista és alumnus ugyanabba a focibajnokságba? Hogyan kapcsolódik a BEACfocihoz a karaoke buli? Magyar válogatott, de minimum NB1-es futballista lehetett volna belőlem. Mindenki ezt mondta. Az U17-es megye III-as utánpótlás, egyben felnőtt csapat edzője is, Mester, polgári nevén Feri bá’; de még Zoltán, a gyepmester is meg volt róla győződve, hogy sokra vihetem még. Aztán jött az a fránya térdsérülés. Egy ilyen trauma után már nem volt visszaút. Menthetetlenül lehagytak a kortársak a fejlődésben. Meg hát ott volt az érettségi is. Nem volt könnyű a heti 2×1 órás edzést és a hétvégi bajnokit összeegyeztetni a tanulással. Csalódottan vettem tudomásul, hogy sosem fogok világbajnokságon sem játszani (bár ’86 óta egy magyar futballistának sem adódott meg ez az élmény).
Anyám szerint a tanulás mindig is fontosabb volt, és hát szerettem is a történelmet… meg a tesiórát. Mint oly sok kortársamnak, a futballkarrier megbicsaklott, maradt hát a „B” terv, az egyetem. Érettségi után egyből bejutottam az ELTE pszichológia szakára, aminek persze nagyon örültem, de mégis hiányzott valami az életemből: a labdarúgás. Emlékszem, egy borongós keddi délutánon az egyik mentorunk megkérdezte, hogy mit szeretek jobban, a sört vagy a focit. Mivel hosszas gondolkodás után sem tudtam dönteni, megemlítette nekem a BEAC szervezésében évről évre induló bajnokságokat. Több, mint 20 liga 3-4 különböző osztállyal, minden szemeszterben, de még télen és nyáron is indulnak bajnokságok, meg hát versenyszellem, díjak, érmek, adatbank, saját bíró minden meccsen. Nagyon megörültem, tudtam, hogy itt van a helyem: rögtön riasztottam is a gimis haverokat, akik szintén friss egyetemistaként keresték a lehetőséget, hol lehet futballozni egy jót. Már az első félévben alapítottunk is egy csapatot és beneveztünk a Lágymányosi bajnokság 4., azaz D ligájába. Úgy számolgattunk, hogyha egy kis szerencsénk van, akkor két éven belül, még bőven a BA-diploma előtt megnyerhetjük az A ligát, vagyis az 1. osztályt.
Azóta eltelt öt év, és még a D ligát sem sikerült megnyernünk. Mondjuk néhányunknak még a BAdiploma se jött össze azóta. Na mindegy, járulékos veszteségek ezek, a sport örömét senki nem veheti el tőlünk, gondoltam és gondolom még mindig. Az ambíciókból persze lejjebb kellett adnunk, de megtaláltuk a számításainkat. Hetente egyszer a „BEAC-foci” – ahogy hívják – megteremtett mindent, amire egy kevésbé tehetséges, de sportolni szerető fiatal vágyhat. Munka és/vagy egyetem után összegyűlik a régi baráti társaság, és 2×20 perc erejéig elfelejtünk minden gondot. Elcsépeltnek vagy éppen nyálasnak is tűnhet egyik csapattagunk fogalmazása egy nehezebb vizsgaidőszakban: „Kurva szomorú, de valójában két foci között élek.” És én is tapasztaltam hasonlót, egy-egy nehezebb időszakban valóban nagyon feldobja a hangulatomat az egyetemi foci. Egyrészről a testmozgás is sokat segít a mentális egészség megőrzésében, másrészről pedig valóban egy kifejezetten befogadó, kellemes környezetben focizhatunk itt hétről hétre.
Az első szezonban szinte kizárólag régi ismerősökből álló csapattal indultunk. Persze azóta új barátokkal is színesedett a csapat. Eltelt több mint 10 „szezon”, közben jöttek-mentek a csapattársak, de mára kialakult egy stabil társaság. Nyitottak voltunk más egyetemekről, szakokról érkező játékosokra, nem különösebben számított az sem, hogy mennyire focizott jól az illető. Miközben ezeket a sorokat írom, végiggondolom, hogy mennyi barátságra tettem szert az évek alatt. Olyan embereket ismerhettem meg a BEAC-foci keretein belül, akikkel jó eséllyel sosem találkoztam volna az életben. Akadt olyan csapat is, akikkel a KCsSK kissé megfáradt pályáján vérre menő csatákat vívtunk szezonról szezonra, de a hármas sípszó elhangzása után közösen karaokéztuk a magyar popkultúra örökké stabilan álló bástyáját, a „Júlia nem akar a földön járni” című slágert. Kissé nosztalgikusan gondolok vissza a kollégiumi pályára, ahol évekig harcoltunk a legalsó ligában az – amúgy lehetetlen – kiesés elkerüléséért. Az a pálya azóta már „bezárt”, de új szentélyre talált csapatunk, a Mérnök utcai Pluhár István labdarúgó pályára. Itt is ugyanúgy a legalsó ligában vitézkedünk, de praktikusan közel van a kocsma, remek társaság gyűlik össze hétről hétre, tehát minden adott egy amatőr egyetemi fociélmény megszerzéséhez.
Sokat gondolkodtam, hogy valójában mi teszi igazán vonzóvá a BEAC gondozásában szervezett egyetemi labdarúgást. Nem kell feltétlenül jól játszani, vagy különösebben imádni a futballt, az igazi varázsa valójában a közösségépítő hatásában van. Egy korábbi cikkünkben mutattuk be az „Én is BEAC-os vagyok” című interjúkötetet, amiben az ELTE legendás sportolói mesélik el saját élményeiket különböző korokból. Dr. Horkay Ferenc emeli ki, hogy nem kifejezetten a sportban elért teljesítmények miatt marad emlékezetes a 70-es évek BEAC-ának hangulata, hanem a rengeteg közösen eltöltött idő, a pezsgő szellemi élet és a különböző sportolók, diákok, értelmiségiek találkozása és közös élményszerzése.
Az évtizedek múlásával a BEAC egyre kevésbé tagja már országos szinten (néhány helyen szerencsére még igen) a versenysport élcsapatainak – bár ez nem is annyira meglepő az egyre inkább üzleties sport világában. Az amatőr sport közösségépítő hatása azonban mit sem veszített korábbi szerepéből. Simon Krisztián, a bajnokság egyik szervezője emeli ki, hogy legyen szó gimnáziumi, egyetemi vagy akár Alumni baráti társaságokról, fontos szerepe van a futball-általi találkozásoknak „nem beszélve a focit követő »második félidőről«, ahol egy korsó sör mellett át lehet beszélni az elmúlt hét történéseit, feleleveníteni régi történeteket, beszélgetni a zh-hét nehézségeiről.” Valójában itt jelenik meg leginkább a BEAC-foci közösségépítő szerepe: a hét közbeni meccsek találkozási pontokká válnak, ahol egy idő után már nem csak az akár különböző szakokról érkező csapattársak kötnek barátságot, hanem komplett csapatok is, így ők már azonos játéknapra jelentkeznek, hogy azonos párosítások alakulhassanak ki évről évre. Simon Krisztián és szervezőtársa, Sajben Marcell elsődleges motivációja is ebben van: létrehozni és fenntartani ezeket a találkozási pontokat. Mivel ők is régóta aktív tagjai az ELTE és BEAC közösségének, kifejezetten fontosnak tartják az egyes ligák megrendezését, mert azok mind a BEAC szellemiségét képviselik: a közösség összetartásának fontosságát, a rendszeres testmozgást és az egészséges életmód jelentőségét az ember életében.
Végül nem lett belőlem profi futballista. Nem játszottam és jó eséllyel nem is fogok játszani világbajnokságon. A labdarúgás és a sportolás iránti szeretetemnek azonban sikerült egy új közeget találnom, ahol egyszerre lehet letenni a hétköznapok problémáit, új és régi barátokkal találkozni és még mozogni is egy keveset. Talán nem is baj, hogy a gyerekkori álmokkal ellentétben nem az Old Traffordon, hanem a Bogdánfy utcai műfüves pályán lépek pályára hétről hétre. Talán még a D ligát is megnyerhetjük egy szép napon.
Lehet-e békével megöregedni? – Interjú Tisza Katával legújabb könyvéről, az ageizmusról és az öregedéskutatásról Nemrég lehetőségünk volt Tisza Kata íróval, interkulturális pszichológia szakértővel, egyetemünk volt hallgatójával interjút készíteni, melyből videó is készült. Ebben a cikkben most mélyebben is megismerhetitek doktori dolgozatának témáját, szakterületét, az öregedéstudományt. Miről szól legújabb könyve és hogy született meg sajátos műfaja? Mi az az ageizmus? Az aszexualitás és a depresszió az időskor velejárója? Milyen szerepe van a társadalomnak az öregedésben? A következőkben ezekre a kérdésekre is választ kaphattok!
Zelena Dorina: Legújabb könyved, az Egyedül – A szerethető öregedés felé sajátosan mutatja be az öregedést, az életúton való folyamatos haladást. Számíthatunk arra, hogy a későbbiekben ezt a területet is érintik majd verseid is, vagy a forma adja a témát is? Tisza Kata: Nem tudok úgy írni, hogy előre eldöntöm, ez most egy vers lesz. Számomra a versek annyira mélyről törnek fel, hogyha az fel akar törni, az fel is fog, ha pedig nem akar, akkor nem. Ezt a témát, az öregedést regény formában dolgoztam fel, de egyébként is az a problematikám, hogy nem tudom élesen elválasztani a műfaji határokat. Ezt a szakmai témát nem akartam szárazon megírni, mert azzal úgy éreztem, kiheréltem volna, kivéve a lelkét, elintellektualizáltam volna. Én magam sem szeretek igazán száraz, tudományos könyveket olvasni – tudom, hogy kell, rengeteget kellett olvasnom, de ha szabadidőmben olvasok, akkor nem tudom befogadni az ilyen struktúrájú könyveket, mert nincs benne lélek. Ezek a szabályok nekem, különösen pszichológia témában, túl oldschool-ok. Ellenben az irodalmi feldolgozásoknál gyakran érzem azt, hogy a benne megjelenő erőszakábrázolás, akár a bántalmazásról, öncélú.
Ha csak az egyik és csak a másik műfajban dolgozom, akkor hiányérzetem van. Tíz éve kutatom az öregedést, végül is megengedtem magamnak, hogy ne pusztán tudományosan dolgozzam fel, hanem adjak hozzá egy irodalmi keretet. Tehát megjelennek az érzelmek, de ezek tudományosan le vannak vezetve, állandó dialógusokon keresztül a regényben.
Szeretnék visszatérni ahhoz a húszéves önmagamhoz, aki kinyitott magában valamit, és egy flow-ként hagyta ezt folyni. Ez egy nagyon értékes állapot, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Minél többet tanulunk és tudunk, annál inkább egy szakmai kritériumrendszert, egyfajta megfelelést tartunk szem előtt, nem engedünk teret a saját megnyilvánulási formánknak. Nem tudunk csak szabályok és megfelelések mentén élni. Fontos, ad egy keretet, de elengedhetetlen a szabadság is. Z.D.: A kutatók általában nem szeretik ezt a kérdést, de megfogalmaznád, kérlek, miért fontos az öregedéskutatás, és hogy mutatnád be ezt laikusoknak? T.K.: A társadalomban nagyon gyakran megjelenik a kategorizáció és az annak mentén létrejövő stigmatizáció, gondolok itt a rasszizmusra, szexizmusra. Az ageizmus is hasonló hatásmechanizmus. Minél magasabb a frusztráció egy társadalomban, minél több a megoldatlan kérdés, szorongás, mint hogy mi lesz a nyugdíjammal, mi lesz a jövőmmel, mi lesz az egészségüggyel, az oktatással… Ezek nagyon komoly egzisztenciális szorongást aktiválnak, és minél kevésbé látszanak erre válaszok egy társadalomban, ez a frusztráció egyre csak gyűlik, és keres magának egy felületet, ahova le tud csapódni, ahol levezetődik. A frusztráció pedig ilyenformán át tud csapni agresszióba, pusztításba. Ezek a már készen álló csoportok nagyon jó levezető felületetek. Tehát ha már létrejött egyfajta felosztás a társadalomban, nem, bőrszín, vagy éppen életkor alapján, akkor nagyon könnyű létrehozni a mi-ők kategóriákat, ahol magunkat besoroljuk a felsőbbrendű MI kategóriába, akik biztonságban vannak, és létrejönnek az ŐK, ahova elvezetjük a reflektálatlan, fel nem dolgozott szorongást, frusztrációt. Jelen esetben ez az életkor alapján jön létre, ez az életkor alapú előítélet. Ők lesznek a „rossz” kategória, ahol levezetjük ezt a feszültséget, ami voltaképpen a halálfélelemből, az egzisztenciális szorongásból fakad. Így az idős embereket egy homogén csoportként láttatjuk teleaggatva olyan sztereotípiákkal, mint hogy szenilisek, inkompetensek, aszexuálisak. Mint egy nagy tömegsírba, bedobáljuk az összes ilyen sztereotípiát. Ezek érzéseket váltanak ki, tehát társadalomlélektani távolságot tartunk, ami elvezet diszkriminatív cselekvésekhez, mint a kényszernyugdíjazás, pozíciótól, autonómiától való megfosztás, kirekesztés. Mivel egész fiatalkorunktól találkozunk ezzel, nem alakul ki rá védekező mechanizmus egészen addig, amíg mi is el nem jutunk odáig. Belsővé tesszük. Mire megöregedünk, tele leszünk öngyűlölettel, hogy megöregedni bűn, rossz, szégyenteli, el kell rejteni a ráncokat, a kopaszságot, mindent, ami azt mutatná, hogy az idő múlik. Emögött a reflektálatlan halálfélelem áll, valamint a többi rárakódott frusztráció. Minél szabadabb egy társadalom, annál alacsonyabb szinten jelennek meg ezek.
Bár fiatalkori előítélet is van, amikor leírnak, lenéznek, tapasztalatlan vagy, ne szólj bele, utána pedig már túl öreg vagy. Mikor volt az a pont, amikor éppen a megfelelő pozícióban voltunk? Különbség van aközött, hogy nőként vagy férfiként, alacsony vagy felsőosztálybeliként öregszünk meg. Például az aszexualitás sem igaz, vagy nem úgy igaz, ahogy sztereotipizáljuk azt: egy idős embernek is szüksége, igénye van intimitásra, csak ha ezt a társadalom tiltja, szégyenteljessé teszi, vagy ha funkcionális probléma esetén az előzőekből fakadóan nem fordul segítségért, vagy ha mégis, az orvostársadalom él a sztereotípiákkal. Ugyanígy természetesnek tartja a depressziót mint az időskor velejáróját, miközben nem az. Egy csomó ilyen társadalmi összefüggés jön elő, ezek ellen küzdünk. A másik szempont az, hogy ennek van egy szakirodalmi háttere, de meg szerettem volna nézni, mit jelent ez egy emberi életútban. Ennek van egy külső vetülete, hogy a társadalom hogyan konstruálja meg az időskort, és van egy belső, egyéni, intrapszichés vetülete, hogy te hogyan képzeled el és éled meg azt. Hogyan bántod magad az életkorod előrehaladtán. Arra jutottam, hogy az életútkutatás valójában lefedi az élet összes fontos kérdését. Hiszen ahogy egy idős ember reflektál az életére retrospektíven, nagyon szépen kirajzolódnak a csomópontok, ahol máshogy is dönthetett volna, előjöttek témák, amikkel máskor is foglalkoztam, mint például a bántalmazás. Minél inkább eltávolodtál a saját belső magodtól, minél nagyobb kompromisszumokat kötsz és minél nagyobb hazugságokban élsz, bezárulsz, annál inkább bezáródó, betegeskedő időskorod lesz. Egyre több vetületet nyom ránk a társadalom, ami ellen úgy lehet küzdeni, hogy visszatérünk a saját belső igazságunkhoz, nem engedjük be ezeket az abúzusokat. De vannak olyan helyzetek, amik ellen nem tudunk küzdeni, például ha kényszernyugdíjaznak, mindenhonnan elutasítanak, egy ponton már nem mondhatom azt, hogy „ember, küzdve küzdj és bízva bízzál”. Vannak olyan strukturális dimenziók, amik ellen társadalmilag kell küzdeni, politikai színtereken, míg mások olyanok, ahol csak az egyén küzdhet. Vannak olyan tényezők, amikre nincs kontroll, de már az védettséget ad, ha tudatában vagyunk ezeknek, tudomásul vesszük, mert így tudunk távolságot tartani: hogy nem a mi felelősségünk. Viszont ez elvezet oda, hogy mi az, ami viszont a mi felelősségünk, mi ellen tudunk küzdeni akár önismereti, akár identitásfelszabadítási utakon. Így tudunk eljutni egy megbékélt, önmagunkat szerető és másokat is elfogadó időskor felé.
„Meg kell próbálnom úgy gondolkodni, mint ők, ahhoz, hogy megérthessem őket.” – interjú Papp Richárd vallásantropológussal a hiedelmekről, vallásról, tudományról és ezek helyzetéről Mi köze a modernitásnak és a kapitalizmusnak a tudományhoz? Lehet-e egy tudós vallásos, és egy mélyen vallásos ember tudós? Mi az a hiedelem, és hogyan függ össze a mítoszokkal? Vallás-e a tudomány? Hiedelem, vallás és tudomány témakörében készítettünk interjút Papp Richárd kulturális antropológussal, az ELTE Társadalomtudományi Kar habilitált egyetemi docensével. Zelena Dorina: Mi a különbség hiedelem, hit és vallás között? Lehet-e ezekre tudományos szemmel nézni? És ha igen, hogyan? Papp Richárd: A hiedelem szót mi, antropológusok nem használjuk, mert ez „tévhit-ízű”: olyan pejoratív konnotációja van, amelyet a különböző ismeretterjesztő irodalmak vagy szótárak a tévhithez hasonló megnevezésekkel szoktak illetni. Pont ez a lényeg, ami miatt nem érthetjük meg a vallási jelenségeket: hogyha így kapcsolódunk hozzájuk. A beliefs angol szót szokták hiedelmeknek fordítani általában, de ebben az angol szóban, amit egyébként az antropológia is használ, jobban benne van, hogy ez nem valami téves, irracionális gondolat, hanem pont az ellenkezője, tehát tudás van benne, a tudás jelentései. Ez egyfajta mitikus, mitológiai alapú tudáshoz kapcsolódik, amit egyébként mások esetleg valóban hiedelemnek hívnának. Annak pont az ellenkezője, mert itt pont az a lényeg, hogy ez a racionalitás. Ez az, amit egy vallásos ember gondol a világról, hogyan teremtődött az univerzum, hogyan teremtődött az ember, kicsoda az ember, mi értelme van az életünknek. „A vallás által adott válaszok ezekre a kérdésekre a totális realitást, a teljes valóságot mondják el számukra, tehát a világról való tudás egyik formája a vallásos tudás: ezt szokták hiedelemnek, hitnek nevezni.” A hiedelem vallásantropológiai, vallásfenomenológiai szempontból egy vallásos ember számára a teljes racionalitást jelenti. Ez egy nagyon pontos tudás, és bizonyosság arról, hogy a világ olyan, amilyen. „Ha pedig vannak olyan elemei ennek a valóságnak a világunkban, amelyeket esetleg nem tudunk az érzékszerveinkkel érzékelni, az nem jelenti azt, hogy ne lennének ugyanolyan valóságosak, mint azok az érzékelhető dolgok, amelyek körülvesznek minket.”
Z.D.: Összeférhet-e vallás és tudomány? P.R.: Hogyha megnézed a különböző vallásokat, akár az úgynevezett történelmi vallásokat, vagy a new age-hez kapcsolódó, vagy mindenféle spirituális tartalmakat hirdető, tanító, összehozó szövegeket, amelyeket magukról írnak vallási közösségek, vagy bármilyen csoportok, egyének, azt fogod látni, hogy az emberek folyamatosan kapcsolódnak a tudományhoz. Úgy próbálják legitimizálni a vallásos nézeteiket, az ő racionalitásukat, hogy az tudományosan is alátámasztható. „Mivel a modernitásban a tudomány a meghatározó mércéje a világról való gondolkodásnak, amit az iskolában megtanulunk, egyfelől igen, a tudományos gondolkodás kikerülhetetlen alap még a vallásos emberek számára is, mivel a szocializációnk része.” De a vallásos emberek is folyamatosan arra utalnak, hogy valahogy tudományosan is bizonyíthatók az ő nézeteik. Nem mindegyik, de a legtöbb, az alapok igen. Ami esetleg nem bizonyítható tudományosan, az azért van, mert a tudomány még nem látja azokat a valóságtartalmakat, amiket a vallás már lát. Továbbá van egy olyan tudomány feletti intuíció, vagy egyfajta tudomány feletti kapcsolódás a valósághoz, amelyhez a tudománynak még nincsen nyelve. Tudományos oldalról nézve a vallásokat olyan szempontból összeegyeztethető a kettő, hogy a vallás kutatható és mi, akik társadalmunkban kutatók vagyunk, a vallást a társadalom egyik nagyon meghatározó elemének tartjuk, amely nélkül komplexitása például nem érthető meg. De nyilván vannak más diszciplínák is. Nagyon nehezen összeegyeztethető mondjuk a vallásos világnézettel, hogy a tudomány egy folyamatosan kérdező, kutató, kísérletező, a megállapításaira bizonyítékokat kereső kritikus gondolkozásra épülő világnézet, tehát nem abból indul ki, hogy van valami, ami már eleve adott és abból próbálja meg levezetni az ismereteit, hanem folyamatosan megpróbál rákérdezni a természetre, az univerzumra, az ember és a társadalom kérdéseire. Ráadásul a legtöbb vallás gondolkodásmódjában nem kellenek tudományos bizonyítékok ahhoz, hogy valaki tudja, hogy olyan a világ, amilyen, ami mondjuk egy tudományos gondolkozású ember számára alapvetően fontos és megkerülhetetlen.
Z.D.: Milyen szerepet tölt be a közösség a vallásban és milyet a tudományban, illetve milyen fő különbségek és hasonlóságok vannak egy vallási és egy tudományos közösség között? P.R.: Vannak olyan megközelítései a tudományról való gondolkodásnak, főleg a tudományokat kutató társadalomkutatók részéről, hogy úgy próbálják megérteni a tudományt, hogy a tudománynak is megvan egy olyan mitikus rendszere, ami választ ad az élet nagy kérdéseire. „A mitológiának, a mítoszoknak az a lényege, hogy azok a valóságról szóló teljes narratívák; van válasszuk arra, hogy kicsoda az ember, milyen a világegyetem, mit kezdjünk az életünkkel, mi az élet értelme.” Sokan úgy látják, hogy a tudománynak is vannak megkérdőjelezhetetlen világnézeti keretei, amelyek alapot nyújtanak a tudományos megismerésnek. Például az, hogy az univerzum, a társadalom, a világ megismerhető, vagy még nem ismerjük, de tudományos módszerekkel megismerhetővé válik. Nem dogmaként, de mégiscsak nagyon nehezen megcáfolható gondolkodásként hatnak egy tudományos közösségben, tehát van egy olyan ideológiai világnézeti alap, amelyet sokszor mítoszként vagy tudományos mítoszként szoktak elemezni, ráadásul a modernitásban, az állami iskolákban megtanuljuk, hogyan keletkezett a világ, hogyan keletkezett az ember, és miből áll. Tehát nagyon erős narratívákat kapunk, amelyekből azt is megtanuljuk, hogy ezeket a tudománynak köszönhetően tudhatjuk, kialakul egy tudományhoz kapcsolódó hitrendszer. Most ez persze nem teljesen így van, a tudományban benne van ez a folyamatos rákérdezés. Épp ezért ez a közösség folyamatosan vitatkozik. Megvan az intézményrendszere is a tudománynak, meg a rítusai: diploma, államvizsga, vizsga, záróvizsga; meg kell írnod, meg kell védened a magad kutatásait. Aztán a mesteren megint, aztán a doktorin, ha bekerülsz valami tudományos intézménybe, folyamatos átmeneti rítusok során intézményesülsz te is, vagy intézményesít téged a tudományos világ. Hogyha tudós vagy, ez egyfajta identitást is ad számodra, mint mondjuk a művészeknek, vagy mint a vallásos embereknek. Ez nem zárja ki azt, hogy ne lennének vallásos tudósok. Nagyon sok hasonlóság van a tudományos és vallási közösségek közt, de van bőven különbség is. Először is az, hogy más azért a motivációja a tudományos közösségépítésnek, és más a célja a tudománynak az oktatás, a további kutatások, a továbbkérdezés, a hierarchiák kiépülésének terén is, mert nem a spiritualitás vagy valamifajta tényleg vallási, a vallási tanításokból fakadó legitimitás adja az embernek azt, hogy a hierarchiában milyen helyet foglal el, hanem a tudományos munka tudományos eredményeinek konszenzuális elismerése. „A vallás esetében az egész közösségnek van egy spirituális célja, egy nagy igazságrendszer, amelyet magadévá teszel, és aki erre képes, az a hierarchiában magasabb szintre áll, hogy ezt a fajta igazságot megerősítse akár közösségen belül, akár képes legyen arra, hogy más emberek irányába képviselje. Tehát a hierarchiát ez a fajta vallási motiváció inspirálja, más a cél, az életcélok is.” Lényegében rendszer mind a kettő. Nem tud másképp fölépülni egy vallási közösség, mint más közösségek, nem beszélve arról, hogy ez sokszor összefolyik. Tehát maguk a közösségek határai is elmosódhatnak, és az emberek is egyszerre több csoportnak lehetnek a tagjai, mert egy életen belül is hányszor változik az, hogy melyik csoporthoz tartozol, vagy a tartozás erőteljessége.
Z.D.: Ez alapján szerinted mondhatjuk azt, hogy míg a vallásnak dogmái vannak, addig a tudománynak pont a cáfolhatósága miatt „anti-dogmái”? P.R.: Nagyon nehéz ezt általánosítani. Egy csomó vallásnak nevezett kulturális jelentésrendszerben nem találunk dogmákat. Narratívákat találunk, rítusokat találunk, szimbólumokat, amelyek elmondják, kik vagyunk, milyen a világ, stb. De ezek nem rendeződnek dogmákká, mint mondjuk a katolicizmusban. Nem rendeződnek megdönthetetlen vallási igazságokká és az azokból fakadó iránymutatásokká vagy akár törvényekké. Míg természetesen vannak olyan vallások, amelyeknek vannak dogmái, amelyek tulajdonképpen meghatározzák azt, hogy hogyan gondolkozz doktriner, magad által is tesztelhető módon a világról: megfelelsz-e egy dogmának; amit helyesnek, valóságosnak tart a vallásod, ahhoz képest te mondjuk hogyan gondolsz a világra. A tudományban ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg pontosan az van, amit mondasz. A dogmát többször elfedjük úgy, hogy valóban van egy tudományos eredmény, és azt nem lehet megkérdőjelezni, mert az egy alap, és az úgy helyes, ahogy elmondja nekem a tudomány. Pedig ez pont a tudományos gondolkozás ellentéte lenne. Ugyanakkor lehet, hogy ez is benne van a kérdésedben. Diákként is, de már kutatóként is sokszor érzi az ember, hogy valóban vannak olyan berögzült alaptételek, dogmatikus igazságok egy-egy tudományban, amiket nagyon nehéz megváltoztatni. Van egy konszenzus, és ha egy kicsit másképp gondolod, akkor lehet, hogy sokan hülyének néznek. „Ugyanakkor a nagy tudományos előremutatás, a nagy tudományos forradalmak, a nagy fordulatok bármelyik tudomány elméletében pont abból indultak ki, hogy ezeket a már szinte dogmává vált, örök igazságnak tartott tudományos nézeteket megcáfolta valaki, újraértelmezték, újragondolták.”
Z.D.: Szerinted lehet-e egy kutató vallásos, babonás? Hihet-e olyan, a modern korban is széles körben elterjedt hiedelmekben, new age vallásokban, mint például különböző ezoterikus irányzatok, asztrológia, horoszkóp, tenyérjóslás, vagy hiteltelenné teheti ez a tudományos szférában az adott kutatót? P.R.: Ez kutatótól függ. A babona szót se szoktuk használni, mert annak is megvan ez a pejoratív értelme, hogy nem túl okos az, aki babonákban hisz, ő egy irracionális valaki. Vallásos tudósok mindig is voltak, vannak és lesznek, akiknek megvan a saját maguk vallási világnézete, az ELTE-n is több olyan tanárról tudok, akik amellett, hogy nagyon jó tudományos kutatók, elkötelezett tagjai egy-egy vallási közösségnek is. Tehát abszolút nem zárja ki a kettő egymást. A lényeg az, hogy amikor a tudományos munkáját végzi egy vallásos ember, akkor abba ne szűrődjön bele a vallási világnézete. De ezek az emberek zárójelbe tudják tenni arra az időre a maguk vallási világnézetét, és pusztán a tudományos rákérdezős, továbbgondoló, értelmező attitűdből fakadóan és elkötelezettségből végzik a tudományos munkájukat. Egyáltalán nem zárja ki a kettő egymást. A vallási identitásuknak is elengedhetetlen része, hogy a hivatásuk a tudomány, és ez a vallásukból is fakad, abszolút összeegyeztethető dolog, jobbá teszik ezzel a társadalmat, segítenek az embereknek, hogy értelmesebbek legyenek, a tudományos eredményeket tényleg az emberiség javára próbálják fordítani. Biztos, hogy nagyon mély és spirituális elkötelezettségük van, ugyanakkor mondom, ez a tudományos életükbe nem szól bele – ha beleszól, akkor a tudományos közeg erre reagálni fog, a diákoktól egészen a kollégákig és az intézményekig, és akkor újra kell fogalmazniuk, mert a tudománynak pont az a lényege. Na, most még az nagyon érdekes lehet, hogy magukat a tudományos eredményeket a vallásos tudósok hogyan használják, hogyan épülnek be a különböző vallásokba különböző tudományos gondolatok, de z már a vallás a területe. Az, hogy egy tudós hogyan viszi be a tudományos eredményeit, a tudományos elkötelezettségét a saját vallásába, az egy dolog. De ha egy vallásos társadalomtudós például a modern ideológiákkal foglalkozik, abból az ő vallási közössége is tanulni tud. Előadásokat tart, ír, kontextualizálja a vallásos közegbe, ugyanakkor ez már eleve vallási kontextusban zajlik. „Az antropológiában nagy vita tárgya, hogy könnyű-e vallást kutatni egy olyan embernek, aki vallásos, vagy voltak már vallási élményei, mert akkor jobban megértheti azt, amit kutat. A vallásnak megvannak az élményszerű átélései vallási jelentéseknek, főleg a rítusok, amelyeket nehéz szavakkal értelmezni. Ezért egy kívülálló lehet, hogy nem tud mindent megérezni abból, ami egy vallási közösségben történik, aki viszont elő tud hívni magából vallásos tapasztalatokat, az lehet, hogy jobban megérti őket.” Van, aki azt mondja, hogy ez egyáltalán nem releváns, és nem az a cél, hogy az ember ráérezzen dolgokra, hanem hogy a narratívákat, a látható eseményeket leírja, értelmezze a közösség tagjainak a segítségével. Persze vannak olyan esetek, amikor kifejezetten hasznos, ha a kutató az adott közösség tagja. Például nekem is írtak muszlim vallásos tanítványaim szakdolgozatokat, de olyan is van, hogy több antropológusnő kutatott muszlim országokban, vallásos közösségekben muszlim nőket, mert ott pedig lehetetlen lett volna ezt férfiként, és vice versa, de elméletben, ha nem muszlim nő lett volna, akkor is tudta volna őket kutatni, tehát lehet, hogy ez valójában nem is a valláson múlott. Ugyanakkor nekem a fent említett muszlim tanítványaim azt mondták, hogy azért a vallás is sokat segített a bizalom elnyerésében, értették egymást. A kutatást a közös valláshoz tartozás adott esetben segíteni is tudta, de van, amikor meg pont akadály. Sok mindent nem veszel észre, ha a közösség tagja vagy, vagy közel állsz hozzájuk, pár dolgot nem fogsz emiatt meglátni és nem fogsz tudni értelmezni. veget
Z.D.: Mi ma a vallás legfőbb feladata? Mi ma a tudomány legfőbb feladata? P.R.: Nem tudom, milyen feladatai vannak ma az emberiségnek. Nem állunk jól, úgy tűnik, de valószínűleg sosem álltunk. Én csak szubjektíven tudok erre válaszolni, objektíven nyilván nem is lehet. Jóisten ments – szó szerint –, hogy erre objektíven válaszoljon bárki is. Úgy gondolom, a tudománynak azt kell csinálnia, amit eddig: folyamatosan újra és újra átfogalmazni, átértelmezni, rákérdezni, újra kérdezni a tudományos eredményekre, elméletekre, és valahogy elérhetőbbé kéne válnia a társadalom számára. Nem mondom, hogy nincs sok tudományos ismeretterjesztés, tévécsatornák vagy eredmények a közösségi médiában. Néha még a különböző médiumokban is megjelenik egy-egy tudós, és felfelkapnak néhány évre „sztártudósokat”, akik megmondják a világegyetemről a tutit, vagy a társadalomról, vagy a történelemről, és vannak izgalmas és nagyon-nagyon jó gondolataik, ilyenkor őket azért sokan olvasgatják, de tovább kéne menni. Az ismeretterjesztés mellett nagyon fontos szerepe lenne az értelmező tudásnak, a gondolatok feltevésének, vitaműsoroknak, de lehetne akár különböző lokális színtereken, mint régen mondjuk a közösségi házakban, izgalmas előadásokat tartani, több meghívottal. Valahogy kicsit mozgalmasabbá tenni a tudományos életet, a publikációkat pedig sokkal inkább láthatóvá tenni. Az a fajta kapitalizáció, amit látunk, hogy egy könyv most már négy- meg ötezer forintba kerül, ezt ellehetetleníti. Ahhoz, hogy valamihez hozzáférj, például olyan könyvtárakhoz vagy platformokhoz, ahol nagy, magas színvonalú tudományos munkákat olvashatsz, az inged-gatyádat rá kell költeni. Á, ez nem szép. Én biztos, hogy ingyenessé és elérhetővé tennék mindent az interneten is, mind a publikációk, mind az ilyen tudásbázisok elérhetőségét. De hát ez csak egy álom. A klasszikus ismeretátadást ki kéne bővíteni az értelmezéssel, az önreflexióra és a rákérdezésre való készségnek a felpiszkálásával, de hát ezt nyilván már az oktatásban el kéne kezdeni. Újra kéne gondolni egy csomó mindent, hogy hogyan is, mit is szolgál a tudomány: csak ismeretek közlését, enciklopédikus összegyűjtését, vagy valóban egy folyamatos rácsodálkozást és rákérdezést önmagunkra, a világegyetemre, a természetre és a társadalomra. A vallásokban azt látom, hogy egyfajta társadalmi, kulturális rendszerként a vallás befolyásolja a társadalmat, és a társadalom is hat a vallásra. Ez egy kettős tánc. Ezért nyilván nagyon sok esetben összekapcsolódnak a vallások a politikával, olyan ideológiai rendszerekkel, amelyek, azt gondolom, a hatalommal és pénzzel egy csomó társadalomban a mai napig hiteltelenítenek. Ha én vallásos ember lennék, szeretnék ebből visszamenni, harcolni ellene, küzdeni kellene az adott vallásom berkein belül. Az tetszik nekem a vallásokban, hogy ha megnézed a vallási tanításokat vagy a különböző mítoszokat különböző kultúrákban, annyiban valahogy mégiscsak tényleg hasonlítanak a vallások a tudományhoz, hogy rákérdeznek dolgokra, kicsoda az ember, meg mit csináljunk az életünkkel. Ugyanakkor utána rögtön meg is adják a választ. Vagy lehet, hogy már azelőtt, hogy föltették volna a kérdést, de maga az út a cél. Viszont ez egy nagyon izgalmas dolog is, mert segíthet az embernek önmaga, a világ és a társadalma értelmezésében. Ez szuper lenne, ha én vallási ember lennék egy közösségben, akkor ezért is dolgoznék. Tisztelem azokat az embereket, akik a vallási tanításokkal valóban őszintén azonosulni tudnak, mint afféle coachok vagy edzők, akik drukkolnak az embernek, hogy azért jobbak is tudtok lenni, meg jobban is tudjátok csinálni, mint ahogy csináljátok. Ez a fajta segítő mentálhigiénés velejárója vagy aspektusa a vallásnak szimpatikus nekem.
Z.D.: Meglepett, amikor kijelentetted, hogy te kifejezetten a nem vallásos antropológusok táborát erősíted, miután kifejtetted, hogy miért nehéz úgy vallásos antropológusnak lenni, hogy vannak olyan aspektusok, amiket nem érthetsz nem vallásosként ezekből a kultúrákból. P.R.: Én nem vagyok vallásgyakorló, viszont, ahogy említettem is, mint kérdezőt, engem nagyon érdekel. Engem ez nagyon-nagyon érdekel, én nem tudnám azt mondani, hogy van egy vallás, ami aztán totálisan igaz, és a többi az hülyeség, nyilván, hiszen vallásantropológiával foglalkozom, úgyhogy nem vagyok vallásgyakorló, de nyitott vagyok, és nagyon érdekel. Nyilván nehézség, de minden egyes kutatásnál lennének nehézségek. Itt az a nehézség, de a könnyebbség is mondjuk az én szempontomból, hogy nem vagyok vallásgyakorló, de megértem vagy megpróbálom megérteni meg átérezni, hogy mások számára a vallás miért nagyon fontos, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Én megpróbálok a különböző vallási közösségekben lévő emberekkel úgy foglalkozni, hogy nem róluk akarok megtudni valamit, nem róluk akarok gondolkodni, hanem velük együtt akarok gondolkodni róluk. És ez már azért egy nagyon fontos szintje a bevonódásnak. A másik meg, hogy amihez én a legközelebb állok, az a judaizmus, ennek megvannak a személyes okai. Nem vallásos családból származom, de mindig is érdekelt a judaizmus személyesen is, és nem véletlen szerintem ilyen szempontból sem, hogy én főleg zsidó közösségekben végeztem a terepmunkámat, és a zsidósággal foglalkozom, ott van egyfajta személyes erős kapcsolódás is. Nem áll tőlem érzelmileg sem távol például a zsidóság, de nem vagyok egy ortodox vallásgyakorló, nem identifikálnám magamat ortodox vallásgyakorló zsidóként, hiszen nyitott vagyok a többi vallásra is. Amikor pedig közöttük kutatok, megpróbálom a világnézetemet zárójelbe tenni és úgy próbálom megismerni őket, megérteni őket, részt venni az ő életükben, hogy közben a kritikus észrevételeimet igyekszem egy kicsit a küszöbön kívül hagyni, míg ott vagyok, és amíg a megértés folyamata zajlik. Ugyan nem tudom teljesen feladni a világnézetemet – és nem is kell –, de akkor, ott meg kell próbálnom úgy gondolkodni, mint ők, ahhoz, hogy megérthessem őket.
EO VÍZIÓ
Egy asztal elmozdítása – Mikor a lakásod kiállítótérré alakul Rendhagyó eseményre kaptam július végén meghívást: egy nyolctagú baráti társaság lakáskiállítást készített kettejük lakhelyén, hogy olyan kérdéseket járjanak körbe, mint mikortól válik egy tárgy kiállítási darabbá, vagy mi az az egyetlen gesztus, amely megváltoztatja a mindennapjaink zárt rendszereit? A kiállítók között több volt és jelenlegi ELTE-s hallgatótársunkat is felfedezhetjük. Szabó Zoé
Nem gondoltam volna, hogy egyszer a következő mondattal fogok találkozni: „Aki a mosdót használni szeretné, egyeztessen a zenésszel!” Pedig ez teljes mértékben lefedte a valóságot, hiszen az elektromos gitáron játszó Gerdesits Pál valóban a lehajtott ülőkén pengette nemcsak a háttérzenét, de egyben a kiállítás részét is képző dallamokat. A program két főszervezője Bass Judit és Magyary Anna (Panni) voltak, akik már február óta forgatták a fejükben a kiállítás ötletét. Kettejük közül a Panni volt az, aki hollandiai tartózkodása alatt kutatást készített a lakáskiállításokról. Ahogyan Panni elmesélte: „A lakáskiállítások egy hosszú hagyományba ágyazódnak, onnantól kezdve, hogy 18. századi gyűjtők saját otthonaikban állították ki felhalmozott műkincseiket, egészen odáig, hogy non-konform művészi csoportosulások használtak lakásokat kiállítótérként. Kicsit ezeket a különböző gyakorlatokat szerettünk volna játékosan megidézni.”
Mint Panni és Judit kiemelték, fontos volt a szervezési és alkotói folyamat során az otthon terére való folyamatos reflektálás: sok projekt kifejezetten ebből a témából kiindulva, a lakás terével eljátszva született meg. De az otthonukba fogadtak olyan alkotásokat is, amelyek nem erre a kiállításra készültek, feltételezve, hogy ebben a környezetben minden elhelyezett tárgy új jelentésekkel bővül, új párbeszédekbe lép mind a térrel, mind az őt körülvevő dolgokkal. Sok esetben ez a párbeszéd a legradikálisabban értelmezett: bizonyos helyzetekben eldönthetetlen, hogy mi a kiállítás része, mi pedig az otthon környezetéé.
A szervezési munkák mellett természetesen Judit és Panni is beleadták saját műveiket a kiállításba: Judit oltárt emelt az otthon hétköznapi tárgyainak, rámutatva az azokhoz való viszonyulás széles, sokszor a szakrális tiszteletig terjedő spektrumára, illetve Kazsimér Somával együtt a múlékonyságról készítettet cianotípiás (kéknyomatos) fotogramokat, tárgyakkal beépített polcot, valamint fényképeket a kamera obscurává átalakított szobába vetülő külvilágról. Panni pedig az otthon tárgyait csempézte szó szerint a falra, átírva a holland kékcsempés tájkép műfaját. A többi alkotó kettejük baráti társaságából alakult, együtt gondolták át, hogy kiket látnának szívesen úgy az otthonukban, hogy megengedjék nekik annak (részleges) átalakítását. Így az alkotási folyamatban még Bartal Mária, Csizmadia Kinga, Demeczky Ádám, dr. Gellért Marianna, Kazsimér Soma és Szilágyi Júlia vettek részt.
Bartal Mária, aki a BTK oktatója, szobrokat és róluk készült saját festményeket hozott a lakásba. Csizmadia Kinga már végzett magyar–francia szakos tanárként szállt be a munkába, tőle festett gyógyszeres üvegcséket, egy alternatív időmérő eszközt és kavicsokat láthatunk. Ezek utóbbi érdekessége, hogy minden résztvevő elhelyezhetett egyet a lakás egy számára tetsző pontján, ezzel is alakítva a tárlaton. Demeczky Ádám, diplomázott irodalomtudós Újpesten fotózott töredezett és abszurd részleteket, és a fényképeket szerte a lakásban szórta szét. Gellért Marianna festett etűdöket alkotott, ezek a konyhában kaptak helyet. Szilágyi Júlia festményét, amin a saját otthonában jár haláltáncot, a nappali polcára feszítették ki. De nem mindenki régi ismerősként került bele a megnyitó programjába: Gregor Lilla, aki 2019-ben végzett irodalomtudomány szakon, például a megnyitó előtt egy hónappal ismerte meg az ötletet, amikor végül egy Judittal folytatott beszélgetés eredményeként ő is belekerült egy kifejezetten a lakás terébe koreografált táncperformansszal a megnyitó műsorába.
Érdekesség, hogy minden közreműködőnek ez volt az első lakáskiállítása, így izgalmas kérdés az is, hogy ki milyen forrásokból inspirálódott? Lilla és Ádám a tanulmányaikhoz nyúltak vissza. Júlia és Kinga a vírushelyzetre, a bezártságra reflektáltak munkáikkal, Bartal Mária a műtárgyaktól való távolságot szerette volna megszüntetni. Judit azt is kiemelte, hogy a koncepció kialakításának fontos része volt, hogy az alkotók azt együtt dolgozzák ki. „Ez ugyan lassította a folyamatot, de nem akartunk kész tervet adni a csapatnak” – tette hozzá. A kiállításról egy katalógus is készült, melyhez a képeket Ballagó Márton készítette. „Ugyan ez egy tágas lakás, de fotós szemszögből mégis szűkös térnek mondható, így kihívás volt megalkotni a képeket. Mivel ezek a műtárgyak a térrel együtt léteznek, nem jelentett problémát az, ha egy-egy olyan dolog is belelóg a képbe, ami nem a kiállított darab része, mivel ez is hozzátartozik” – meséli Marci.
A megnyitó egy performansszal kezdődött, melyben Panni a kimosott ruhákat vette le a szárítóról, Judit pedig könyveket pakolgatott, eközben pedig felváltva meséltek a projekt ötletéről és kivitelezéséről. Érezhető volt, hogy ezt a mozzanatot gondosan eltervezték, de ezzel együtt nem veszített semmit a spontaneitásából és nagyban hozzásegítette a résztvevőket ahhoz a szemlélethez, melyet a rendhagyó kiállítás megkívánt. Ezután az alkotók bemutatása következett, majd Lilla tánca zárta az est hivatalos részét, aki koreográfiájával végleg belakta, vagyis inkább betáncolta a lakást. Azt hiszem elmondható, hogy igen egyedi és értékes kezdeményezésnek lehettünk tanúi, melynek remélhetőleg egyre több folyatása lesz – akár más otthonokban is.
Kultúrával kapcsolódva Az ELTE telis tele van a kultúra köré szerveződő körökkel, hogy az idejárók megtalálják egymást és a közös hangot, az így létrejött kapcsolatok pedig akár egy életre is szólhatnak. Az egyetem négy klubja vezetőjét kérdeztük a náluk élő közösségekről. Fazekas Fanni és Gönczi Dorina írása.
ÁJK Filmklub – ahol több nézőpont találkozik
Az ELTE ÁJK Filmklub vezetőjével, dr. Rácz Annával beszélgettünk a legújabb közösség összekovácsoló lehetőségről az ELTE-n, a Filmklubról. Tavaly nyáron érkezett a megkeresés a Nemzeti Filmintézettől, hogy az ELTE-n belül is szeretnék egy régi hagyományt feleleveníteni, ugyanis a korábban az ELTE-n is működött egyetemi filmklub.
Mi lehet a filmklubnak a közösségépítő ereje? Az, hogy meg tudjuk osztani egymással a közösen megszerzett élményeket, ugyanazokban az impulzusokban részesülünk, hasonló dolgokat élünk át együtt. Számtalan szempont van, amit a résztvevők be tudunk hozni a beszélgetésbe, olyanokat, amelyeket még több megtekintés után sem biztos, hogy mindenki észrevesz. Sok nézőpont tud találkozni, és akár személyes történetek is elhangozhatnak. A résztvevőink az ELTE több karáról is érkeznek, így az egyetemi karok közötti kapcsolatok is megteremtődhetnek. Kiket vár a filmklub? Minden ELTE polgárt szeretettel várunk, hallgatókat, oktatókat és az adminisztratív állományban dolgozókat is. Várjuk azokat is, akik már többször láttak egy programunkban szereplő filmet, és azokat is, akik még egyszer sem látták. Mi a legfőbb hozadéka a filmklubnak? A résztvevők megismerhetik a magyar filmtörténet jelentős alkotásait, és olyan emlékezetes beszélgetéseken vehetnek részt, amelyek segítségével megérthetik egyrészt azt a kort, amelyben ezek a filmek születtek, másrészt azokat az örökérvényű társadalmi és emberi kérdéseket, amelyeket bemutatnak. A beszélgetéseken rendszeresen vesznek részt meghívottként az ELTE BTK Filmtudományi Intézetének munkatársai, így remélem, hogy a karok közötti kapcsolatok fejlesztéséhez is hozzájárulhatunk. A Filmklub fellendíthet egy olyan közösség összekovácsoló hagyományt, amely az ELTE-s polgárok számára kiváló kikapcsolódási lehetőség lehet. Várnak mindenkit szeretettel az ELTE ÁJK Filmklubban!
Eötvös Művészeti Együttes – együtt zenél minden korosztály
Az Eötvös Művészeti Együttes már közel 75 éves múltra tekint vissza. Az 1948-ban alapított énekkart és az 1957-ben létrehozott, jelenlegi formájában vonós kamarazenekarként működő zenekart 60 éven Baross Gábor vezette. Utóda Kovács László lett, aki már 13. éve a művészeti igazgatója az együttesnek, ő mesél nekünk a zene közösségalkotó erejéről.
Miről szól leginkább ez az együttes? A közös zenélésről. Az ittlétről, hogy milyen a próbák hangulata. Az új tagok segítéséről, hogy be tudjanak illeszkedni a programba. Hobbiból zenélni úgy, hogy kitartó munkával, heti két estét próbákon eltöltve, közös erővel létrehozni egy nagyon színvonalas zenei produkciót. Végül mindezt megkoronázni azzal, hogy kiállhatunk a legkiválóbb koncerttermek színpadára, ahol a teltházas közönség hosszú perceken át tapsol, így rögtön adottá válik a pozitív visszajelzés, közösen élhetik át az együttes tagjai a sikert is.
Látszik, hogy itt több korosztály zenél együtt… Az együttes különlegessége, hogy akik fiatal egyetemistaként bekerülnek és megszerzik a diplomájukat, azután sem kényszerülnek elhagyni az együttest, hanem kedvük szerint maradhatnak és továbbra is együtt zenélhetnek. Így történik tehát, hogy egyszerre muzsikál megannyi korosztály, 18 és 60 évesek egyaránt. Ezáltal az együttesnek van egyfajta hagyományrendszere, olyan tradíciók, amelyekkel viszünk tovább egy kulturális örökséget; olykor visszanyúlunk olyan darabokhoz, amelyek 10-15 évvel ezelőtt szólaltak meg, így sokkal könnyebben tudunk előre jutni, illetve akik később csatlakoztak hozzánk így könnyebben tudják elsajátítani ezeket a műveket. Mi leginkább a közösség összehozó ereje az Eötvös Együttesnek? Nagyon sok olyan lehetőség van az egyetemen, ahol a szabadidőt tartalmasan el lehet tölteni. Kulturális elfoglaltságok közül egyedülálló az, amit az együttes kínál. Hangszeres képzés az ELTE-n máshol nincsen, ilyen nagy vegyeskar nem létezik. Azok, akik már rendelkeznek zenei háttérrel, a zenélés a hobbijuk és idejönnek, máris egy nyelvet beszélnek. A zeneirodalom legcsodálatosabb műveit lehet megismerni és megtanulni. Különböző zenei műfajokkal lehet találkozni. A legkiválóbb szólistákkal együtt szerepelni, operakórusokat megszólaltatni, a Hot Jazz Banddel közös produkcióban fellépni, akár filmzenéket előadni, mindez szerepet játszik abban, hogy igazán jól összekovácsolódjon a társaság. Felejthetetlen élményekhez lehet jutni egy-egy tábor vagy turné alkalmával, ezt sem szabad kihagyni a sorból. Örök emlék marad mindannyiunk számára az a történelmi pillanat is, amikor az ELTE Bartók Béla Énekkar és Egyetemi Koncertzenekar koncertjén gitáron közreműködött az ELTE rektora, Dr. Borhy László. Hatalmas élmény és megtiszteltetés volt együtt zenélni Rektor úrral a Hot Jazz Banddel közös esten.
Argentin tangó – ha a tánclépésekben építkezünk
A Latin-Amerikából származó tánc is képviselteti magát az ELTE BEAC kínálata között. Hönich Helena vezető táncoktatót kérdeztük a tangó körül kialakult közösségről.
Hány éve működik az ELTE-n az argentin tangó? Vannak az indulás óta is aktív tagok? Az ELTE Argentin Tangót 2016-ban alapította Balogh András és Wéber Edina. Először csak az általános testneveléskurzus keretében voltak órák, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel elindultak az esti, szabadidős táncórák is. Sokan éveken át aktív tagok voltak, lelkes és támogató táncosok. A járvány miatt kénytelenek voltunk átállni az online tanításra, ami egy páros táncnál elég nehéz, főleg, ha valaki az elejéről kezdi a tanulást. Ekkor az egyetemi kredites kurzus nem indult, ezért az esti órák szenvedték meg a kialakult helyzetet. A kényszerszünet sajnos rányomta a bélyegét a folytonosságra és így szinte teljesen újra kellett építenünk az ELTE tangós közösségét. Vannak olyan törzsgyökeres tagok, akik az indulás óta kihagytak némi időt, de most újra velünk tartanak.
Inkább párok járnak hozzátok, vagy egyénileg is csatlakoznak táncolni vágyók? Nálunk abszolút nem kikötés, hogy csak párok jelentkezhetnek. Persze többen így járnak hozzánk, de sokkal gyakoribb az egyénileg csatlakozók száma. Milyen a közösség? Az órákon kívül is tartjátok egymással a kapcsolatot? Jártok esetleg közösen "csapatépítő tréningekre"? Minden félévben teljesen új kezdő kurzust és testneveléskurzust indítunk, így sok új táncossal ismerkedünk meg, a kezdő szintet átlépők pedig velünk maradnak a középhaladó óráinkon. A mostani közösség 2021. első félévében kezdett jól összeszokni, akikkel nagyon jó hangulatban telnek az órák. A heti egyszeri találkozások mellett egy folyamatosan bővülő, zárt online csoportban tartjuk a kapcsolatot, ahol az órákon készült összefoglaló videókat is megosztjuk egymással. Szoktunk szervezni zártkörű közös milongát (tangós táncest) a táncosainknak, ahol élesben gyakorolhatják a megtanult etikettet és a felkérés szabályait egyelőre ismerős környezetben, hogy ezután nagyobb bátorsággal vegyenek részt a hivatalos milongákon. Fontos nekünk, hogy támogassuk őket, amikor belecsöppennek az ismeretlenbe, így ilyenkor együtt szoktunk részt venni a nyilvános tangó esteken. Jó látni, hogy egyre több tanítványunk kapcsolódik be a budapesti tangós életbe, kipróbálják más tanárok kurzusait, sőt, nemzetközi fesztiválokra is elmerészkedtek már.
Fotók: Sziszi Li, Lazar Anilla
Közösség és fotózás "A néptánc szépségét, egyediségét és színességét ragadja meg számomra ez a kép, ami legalább olyan dinamikus, mint amilyen az esemény volt." Baló Tímea
"Azért ezt a képet választottam, mert a magánéletemben is sokat sportolok, a kamerámon keresztül pedig teljesen új szemszögből figyelhetek meg egy-egy edzést. A kickbox edzések megörökítése külön kihívás volt." Czakó Tímea
"A kép egy könyvrestaurátori műhelyben készült, ahol a restaurátor épp egy könyvet mutat meg a látogatóknak, amelyet korábban restaurált. A mű a legfiatalabbaktól a legidősebbekig felkelti mindenki érdeklődését. Egy oldal erejéig beleleshettek eme régi könyv lapjai közé, épp úgy, ahogy egy nyílt nap erejéig az egyetemi könyvtár életébe." Czirók Dániel
"Azért szeretem ezt a fotót, mert visszaadja az összELTE-s gólyabál fergeteges hangulatát, amikor még a járvány előtt, utoljára az egész egyetem együtt bulizhatott. " Csomos Attila
"Az ELTE közösségi életének kiemelkedő része a sport és az aktív kikapcsolódás. Az alábbi kép a BEAC Kispályás focitornáján készült, ami jól tükrözi a kisebb közösségek kialakulását. A csapatok együtt dolgozva, egymásért játszottak, támogatták és segítették egymást így a siker elérése mellett tovább erősítve kis közösségüket." Kiss Boglárka
"A 2021-es ELTEfesztet jártam fényképezővel a nyakamban, fotóztam az egyetemi nyílt napra érkezett diákokat, amikor feltűnt ez a lány. Ahogy belenézett egy pillantra a kamerába, megcsillant a szemében minden, amiről az ELTEfeszt szól: remény és öröm, lelkesedés, és mindazok a várakozással teli pillanatok, amik a jövő ismeretlenjébe vezetnek." Lazar Anilla
"Nekem talán ez a kedvenc EO-s fotóm. Ezt az 5vös5km-en fotóztam, nagyon tetszett a verseny hangulata, amin a tanárok és a diákok együtt teljesítették a távot. Ez a kép szerintem ezt adja át valamennyire." Pécsi Máté
"Ez a kép számomra kifejezi az egyetemi élet minden vidámságát és örömét. A közösség erejét és az önfeledt szórakozást. Itt szerzünk értékes kapcsolatokat és barátokat akik aztán sokszor egy élethosszig velünk maradnak!" Réder Brigitta
"A 2021-es Pont Ott Partyn éreztem azt, hogy az izgalom és közös várakozás pillanata egy nagy közösséggé kovácsol ismeretlenül is minden leendő egyetemistát, leendő ELTE-s hallgatót. A lemenő nap fényében tündökölnek az izgatottságtól a diákok akik pár percen belül megkapták a várva várt SMS-t." Zsolnai Dóri