Egymás hite által épülünk

„A Bethlen-kollégium 400 éve arra figyelmeztet: szükségünk van egymásra, a hitet, a kultúrát, az anyanyelvet csak úgy lehet építeni, ha egymás segítségére vagyunk, egymás hite által épülünk” – mondta Gudor Kund Botond. A Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesét a jövő héten Gyulafehérváron, Nagyenyeden, illetve a környező településeken tartandó Református Egység Napjáról és a hozzá kapcsolódó évfordulóról kérdeztük. Örülne, ha minél többen élnék meg az összetartozás érzését a helyszínen, és szeretné méltóképpen megköszönni az Istennek a sok jótéteményét.

Hogyan készülnek a gyulafehérvári és nagyenyedi gyülekezetekben és az egyházmegyében az egységnapra?

A gyülekezetekben intenzív munka folyik, van tennivaló, mert a kis dolgok a készülődés végére maradnak, és általában kiderül, hogy nem is olyan kicsik. A gyülekezetekben lelkileg-testileg készülnek arra, hogy nemsokára nagyobb közösségben adhatnak hálát azért, hogy az Úr támogatta, segítette őket a templomok megújításában. Ezt a köszönetet mindenképpen Isten elé kell vinni. Készülnek a nagy közös istentiszteletre, úrvacsorára, hiszen ilyen nem volt még Gyulafehérvár főterén. Hasonló volt 7 évvel ezelőtt a Bethlen-napokon, de azóta nem voltak ilyen rendezvények. Próbára tevő idő ez, hiszen fel kell készülni a rendezvényekre, a vendégek fogadására, hogy méltó és megfelelő legyen minden színhely arra, hogy a Kárpát-medence református püspökeit, elöljáróit és híveit fogadjuk. Emellett a gyulafehérvári hatóságokkal együtt folyik annak a szobornak a felállítása, amely méltó emléket állít Bethlen Gábornak az ókollégium előtt, tehát azon a helyen, ahol lényegében az erdélyi magyar protestáns tudomány élete elindult. Munkával, imával és várakozással teli ez a periódus.

Ha már említette, 400 éves a Collegium Academicum. Miért fontos ez az évforduló az erdélyi magyarság és az ország szempontjából?

Nem egyszerű a régmúlt felelevenítése, de talán vissza kell nyúlnunk 1622-höz, éspedig május 24-éhez, amikor a fejedelem eldönti, hogy az addig csak a Collegium Illustre szinten működő gyulafehérvári iskolai oktatást akadémiai szintre emelik. Ennek visszhangja egész Kárpát-medencei volt. Erdély szerencséjére és Európa szerencsétlenségére a harmincéves háború

„Nagyenyedről elmondható, hogy olyan a megújított kollégium, mint a végvári bástya: mindenki megleli benne a helyét, aki küzd a hitéért, az anyanyelvéért, a közösségéért.” nagy károkat okozott a német protestáns egyetemeknek, így alkalom és lehetőség volt megfogalmazni azt a gondolatot, hogy Gyulafehérvár Közép-Európa Heidelbergjévé váljon. Ezzel a gondolattal indította útjára Bethlen Gábor a felsőoktatási intézményt. A szobor méltó emléket állít annak a fejedelemnek, aki nem pusztán tervezett, nemcsak politizált, nemcsak hívő életet élt, hanem épített is. A Collegium Academicumnak az indulás pillanatától kezdve számtalan felemelő periódusa volt, de nagyon súlyos időszakai is. Az 1658-as török és a tatárdúlás után a kollégiumot 1662-ben Nagyenyedre költöztették. Innen indul az enyedi korszaka. Kevesen tudják, hogy Gyulafehérváron nem ért véget a protestáns oktatás, sőt az akadémiai szintű oktatás sem. 1672 után, amikor a jezsuita rend elűzte Sárospatakról a Kollégium diákságát, Gyulafehérváron fogadták be az intézményt, ahol 1716-ig volt. Gyulafehérvár kis református közössége nyilván büszke arra, hogy ilyen rangos intézmények voltak a városban. Örvendünk annak, hogy a gyönyörűen felújí- tott templomunk belvárosunkban (az Alsó-városban) van, és hogy Gabriel Pleșa, a polgármesterünk, aki hívő ortodox román ember, megértéssel fordul közösségünkhöz. Nagyon hálásak vagyunk az Úrnak azért is, hogy a római katolikusokban partnerre találunk, hogy ott van a székesegyház, amelyet ugyan a katolikusok visszakaptak, de fejedelmeink ott vannak eltemetve. Tehát a történelem szele átjárja a várost, és én úgy látom, hogy az egység napja arra is jó lesz, hogy ezeket a kisközösségeket hitben megerősítse és fejlődésre buzdítsa. Nagyenyedre átlépve, elmondható, hogy olyan a megújított kollégium, mint a végvári bástya: mindenki megleli benne a helyét, aki küzd a hitéért, az anyanyelvéért, a közösségéért. Körülbelül 700 diák tanul ott, olyan fontos intézmény, amelynek öröm a négyszáz évet megélni, és reméljük, hogy több százat ad az Úr még ezek után. Nagyenyed is készül a nagy ünnepre, városként, közösségként, kollégiumként, egyházközségként egyaránt. A városban az egységnap előtt két konferencia is zajlik. Az egyik a Protestáns Újságírók Szövetségéé, a másikat Kolumbán Vilmos rektor úr szervezi, és a Bethlen-kollégium négyszáz évéről szól. Tehát mindkét dél-erdélyi város méltóképpen felkészült arra, hogy a jelentős mérföldkőnek számító egységnapot ünnepelje és átélje azzal a reménnyel, hogy így talán még inkább figyelnek a legkisebbekre is, a szórványainkra. A Bethlen-kollégium 400 éve arra figyelmeztet, hogy szükségünk van egymásra, hogy a hitet, a kultúrát, az anyanyelvet csak úgy lehet építeni, ha egymás segítségére vagyunk, egymás hite által épülünk.

Miért fontos az, hogy az egész Kárpát-medencei magyarság megismerje és megőrizze az erdélyi református hagyományt? Az erdélyi református hagyomány a hitvallásban is gyökerezik. Abban a meggyőződésben, hogy a mi hitünk a Szentíráson alapul, és hogy ezt a hitet semmilyen veszély közepette nem szabad és nem lehet feladni. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy Trianon után az egyház nem pusztán a hitvallásos reformátusságot próbálja átörökíteni, hanem az anyanyelvet is. Ezért az egyháznak Erdélyben, de például a Felvidéken vagy a Délvidéken, sőt a tengeren túl is mindig az a szerepe, hogy tartsa az élő lángot az emberek lelkében, ismertesse ezt anyanyelven, és működtesse azon intézményeinket, amelyekben egybeforr a templom és az iskola. Ezért is fontos a Bethlen-kollégium 400 éves története, hiszen iskola és hitvallás is egyben. Ez az öntudat mindannyiunk számára fontos, mert iskola, kultúra és hit nélkül nincsen jövőnk a Kárpát-medencében.

Mit érzett, amikor biztossá vált, hogy önöknél lesz az egységnap? Én személyesen nagyon örvendtem annak, hogy ez mégiscsak megtörténhet, hiszen a szórványban kissé hozzá vagyunk ahhoz szokva, hogy a demográfiai súlytalanságunk miatt a figyelem középpontja máshol van, de ez a döntés arról győz meg, hogy az utolsó magyar ember, az utolsó református is számít, és nyilván ez evangéliumi biztatás is. Viszont a lelki elégtétel mellett nagy felelősséget is jelent, hiszen menedzselni kell egyrészt a rendezvények lebonyolítását, persze nem egyedül, többek között a szobor felállítását, és az esetleg többségi részről megjelenő érzékenységet. Gondolom, az sem fordult elő eddig túl sűrűn, hogy egy és ugyanazon lelkészhez tartozó három templomot szenteljenek fel egy időben, ahogy az most esetemben lesz: Marosszentimre, Alvinc és Gyulafehérvár. De a nehézségeket és a feladatokat félretéve én nagyon várom azt, hogy találkozhassunk, örvendjünk egymásnak, és viszontlássunk olyan embereket, akik több ezer kilométert tesznek majd meg például Ausztráliából, hogy itt legyenek a szüleik és nagyszüleik templomában, Alvincen. Remélem, hogy a Kárpát-medencei magyarságot is meg tudja szólítani ez az esemény, sőt, az itt élő románság számára motivációt jelenthet, hogy megtalálják ők is azokat az érzéseket és helyzeteket, amelyekben jó együtt követni Krisztust. Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy imádkoznak és imádkoztak értünk, és tudom, hogy sokan nem fognak tudni eljönni az utazási nehézségek, a háborútól való félelem vagy az életkoruk miatt, de mindenképp biztosítom róla azokat, akik gondolnak ránk, hogy mi imádkozni fogunk értük. Az imáinkban hordozzuk a kárpátaljai testvéreinket is. Szeretnénk, ha egymásra találnánk, és ha ezek a közösségek azokkal, akik itt lesznek, méltóképpen tudnák megköszönni az Úristennek a sok jótéteményét. 