Búvópatak 2014. szeptember mészetellenes volt a nagy csend. Különös volt, de inkább elaludtam, nem törtem a fejemet azon, hogy mi történt. A különös eseményre reggel derült fény: elkezdődött a tanítás. Ez volt az első és leglényegesebb hír, amelyet akkor a rádióban hallottam. Lám, a Tiberis-parton korábban a diákok használták ki az este, az éj kellemes hűvösét. Korábbi indulatom is csillapodott ekkor. Noha azóta sem értem, hogy miért kell a motorkerékpárokról a hangtompítót is leszerelni. Miért fokozza az iszonyatos zaj egy-egy szórakozó ember örömérzetét? Mindez a tűnődés a semmibe foszlott, ugyanis a műsorközlő bejelentette, hogy Liszt Ferenctől a Szerelmi álmok követezik. Ezzel búcsúztatják el a diákokat szép, nyári emlékeiktől. Mily régen szeretem a szívnek ezt a dalát, és mégis újként hatott abban a római környezetben. A híres szerelem-zenék ábránd- és álmodozás-világa betölti a teret, és oly érzés lesz úrrá az emberen, hogy nagy megvalósulás vár rá. Élete igazi hajnalához érkezett. A füvek, a fák, a virágok és még a kövek is azt zengik, hogy „Mily szép is az élet, örüljünk! A kezdet a legszebb nekünk.” Liszt úgy vélte, hogy a legszebb hangokat a halál pillanatában hallhatjuk meg. Ehhez viszont küzdelmes és tiszta élet kell, mert a tehetség kötelez. A kezdetünket kereste ő a mi zenénkben ott, ahol csak remélte, hogy arra rá lehet találni. Ezért másoltatta Lavotta János kottáit. Tanulmányozta őket. Zrínyi Miklós, a költő, író és hadvezér háromszázötven évvel ezelőtt halt meg. Dédapja ugyanúgy ihletője volt őneki, mint Lavotta Jánosnak és Csontváry Kosztka Tivadarnak. Híres festőnk némi csalódással élte meg, hogy a szigetvári környezetben nem találta meg azt a nagy motívumot, amelyet ő annyira keresett. Vajon mit érzett Lavotta János, amikor partitúráján végigsiklott a tekintete? Ez titok, de van valami jele annak, hogy több fogódzója lehetett, mint Csontvárynak. Íme, az a dokumentum, mely a zeneművet hirdeti: „Szigetvár ostroma, eredeti magyar ábránd, a nép között forgott százados zenetöredékekből alkotta Lavota,…” Népdalainkban tehát benne volt a szigetvári hős emléke – legalábbis töredékesen. Mily különös az, hogy a nyelvünk létét, lényegét megmutatók, feltárók nagy vitája, harca mennyire ismertebb, mint azok az ellentétek, amelyek a zenei gyökereink kapcsán feszültek egymásnak. Kazinczy Ferencről és újító társairól sokkal többet lehet tudni, mint azokról, akik zenei gyökereinkről nem egyformán vélekedtek. Különösen a háttér homályos sokak előtt. Főképpen akkor, ha arra gondolunk, hogy Mozartnak, Schubertnek, Beethovennek, Berlioznak – több elődjüknek és utódjuknak a zenéjében jelen vagyunk. Nyugati kutatók olykor azt is kiemelik, hogy olyan pillanatokban, amikor ezek a géniuszok nagyon jelentős léleküzenetet akarnak ös�szegezni. A vita alapja kétségkívül az, hogy a hajdani kor magyarnak tartott zenéje és az, ami eldugott falvaink múltba süppedt házikóinak a lakói megőriztek, nem azonos. A verbunkos zene népünk egy későbbi léthelyzetében született. Mindez igaz, de a félreértések ma is jócskán kísérik azt, amit köz gondolkodásnak nevezünk. Pedig a pentaton dallamok ősi kapcsolatairól már 1935-ben nagyon jelentős tanulmányt jelentetett meg Szabolcsi Bence. Majd 1936-ban Bartók Béla Anatóliában gyűjtött török népdalokat Adnan Saygun társaságában. Munkáját bevégezvén kijelentette: „Nem tudtam, hogy ily közeliek vagyunk egymáshoz”. Ősi gyökereink kutatásában ő jutott a legmesszebb. A törökök csak 1925-ben fedezték fel, hogy zenéjük ősi forrása a pentatóniában van. A további feltárásban maradt még jócskán tisztázni valójuk. Ezért hívták meg a legilletékesebbet, Bartók Bélát. A zenénk terén így jutottunk sokkal messzebb, mint nyelvi téren azoknak a jóvoltából, akik hamis axiómák kényszerzubbonyát húzták ránk: hivatalosan, és hitük szerint végérvényesen.
Z
14. oldal Lavotta János nem zenei csatákban kereste azt, amit leginkább ősinek lehetett tartani, hanem az énekhangban, a hegedűszóban érezte meg az eredeti szívdobbanásunkat. Nagy tisztelője, rajongója, Hubay Jenő más úton járt, mint Bartók Béla. Különös a találkozási pontjuk. 1906. november 17-én mutatták be az Operaházban Hubay Jenő Lavotta szerelme című négyfelvonásos operáját. Az egyik előadást Bartók Béla is megtekintette, és őszintén gratulált a zeneszerzőnek 1906. december 17-én írt levelében: „Rendkívül tetszett, magyarsága pedig meglepett. Nag yon örülök, hog y ezzel a munkával te is azoknak a sorába lépsz, akik a mag yar műzene megteremtésén fáradoznak.” Bizony, Lavotta János világa hozta őket össze rövid időre. Pályájuk a későbbiek során is más és más irányba tért el. A fő az, hogy volt, amikor szívük közösen dobbant. Hubay Jenő annyira szerette ezt a művét, hogy úgy végrendelkezett, hogy ennek az operájának a gyászindulóját játsszák majd a temetésén. Kívánságát teljesítették. Méltán nevezték Lavotta Jánost magyar Orpheusznak. Húszéves volt, amikor II. József nyelvrendeletével emberi méltóságunk legszebb, legcsodálatosabb alapját akarta lerombolni. Felcsendült Lavotta hegedűjén a dal: a mi dalunk; szívünk tiszta dobbanása, és a pokol erői megtorpantak. Tehetetlenek voltak, mert egy jogaitól, olykor az élet elemi lehetőségeitől is megfosztott nép dala zengett. Titokzatos áramlás hatotta át a szíveket. Nagyjaink láng-szavai, éteri zenehangjai betöltötték a rideg űrt, és meggyőzték a kisemmizetteket, a megalázottakat és megnyomorítottakat is arról, hogy egyedüli kincset hordoznak a szívükben. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Van emberi méltóságunk, és ezt senki sem veheti el tőlünk.
A fáklyatánc Torquato Tasso egyik versében olyan táncról ír, amelyben egy fáklyának igen fontos szerepe volt. Körbejárt, és a mulatságnak egy élemedett hölgy vetett véget, mert nem adta tovább a fáklyát, hanem félredobta. Erről a jelenetről, szórakozásról az élet szimbóluma juthat az eszünkbe. Folytonosság van benne, de az egyéni fáklya kilobban. Az itt maradók részvétet, kegyeletet éreznek. Ez az utóbbi szó a mai használatban elsősorban a halottaknak járó végtisztességet, emlékezést idézi fel. Szophoklész Antigoné-jából és több más görög remekből tudhatjuk, hogy a halottaknak járó szertartás, a temetés az ittmaradottak kötelessége, feladata. A néprajzi ismereteink alapján tudjuk, hogy a görögöket megelőző korokban is mindez rendkívül fontos volt, olyannyira, hogy Frazer nem véletlenül állapította meg, hogy az ősember a hagyomány rabszolgája volt. Ebből könnyen lehet arra következtetni, hogy a hagyománnyal is baj van, de beláthatjuk, hogy Konfuciusznak van igaza. Szerinte azzal, hogy az ember tudja irányítani, szabályozni ösztöneit, a fajfenntartása került veszélybe. Egyedül a hagyomány segíthet rajta. Igen, az életet szolgáló hagyomány felszámolása veszélyezteti a jövőnket. Ezen a téren is a mérték a legfontosabb. Ezt viszont nem mindig könnyű megtalálni. Ha a múlt kultusza túl erős, meddő, formális, a jelentől, a jövőtől visz el sok energiát, akkor felsóhajthat az ember, és talán joggal igényli azt, hogy vegyék észre őt a jelenben is. Bizonyos keretek között ez nem kegyeletsértés, hiszen őseink is a mi boldogságunkért küzdöttek, ha itt lennének velünk, nem örülnének bánatunknak, nélkülözésünknek. Mindezt nem azért mondom, mert azt hiszem, hogy a múlt nagyjainak a megbecsülésével azért van baj, mert túlzásba esünk az ő javukra. Ellenkezőleg, csak azt akarom kiemelni,