31
Novella
2011. január 11. |2. szám
Ivana Dobrakovová: Peterrel élni A modern szlovák prózaírás kimagasló alakja, Ján Johanides életének java részét Vágsellyén élte le és itt is halt meg két évvel ezelőtt, 74 éves korában. A neves alkotóra méltán büszke város önkormányzata tavaly kétévenként kiosztandó Ján Johanides Díjat hirdetett meg a pozsonyi Irodalmi Információs Központ, valamint a németországi Hessen tartomány tiszteletbeli szlovák konzulátusának társalapítói közreműködésével. Az első díjkiosztó ünnepség, miként arról hetilapunk, a Csallóköz is beszámolt, nyár elején volt s az idősebb pályatárs, Stanislav Rakús Telegram című könyve mellett, a harminc éven aluli szerzőnek járó legjobb prózai művéért odaítélt díjat a 28 éves, váltakozva Pozsonyban és Torinóban élő Ivana Dobrakovová vehette át Első haláleset a családban című novelláskötetéért. Az alábbi szemelvényt ebből a kötetből választottuk a csallóközi prózaíró, Bereck József fordításában. (Folytatás az előző számból) Michalt a szavaim természetesen fölháborították, az arca egészen brutálissá torzult, ugyan, Irena, az isten szerelmére, te talán viccelsz, biztosan csak viccelsz, mással ezt nem tudom magyarázni, vagy értsem talán úgy, hogy szeretnéd kiűzni a házból az én drága barátomat, mint a rühes kutyát, az én barátomat, akit csak néhány napja terített le a szélütés? és utána csak csomó a torokban, a tekintet az asztalra sütve és visszatartott könnyek, nem, természetesen nem, ha ez így van, én nem tudtam, szélütés, az szörnyű, azt tényleg nagyon sajnálom, mondtam, csakhogy megnyugtassam Michalt, mert a felbőszült Michal az egyáltalán nem vicc, olyankor pofonok is röpködhetnek, ám az én férjem már megnyugodott, már újra nyugodtan támaszkodott a székre és hirtelen felemelte a kezét, elhalt egy része az agyának, két centiméterszer másfél centiméter, mutatta ujjaival, az orvosok azt mondták neki, ha egy picivel arrébb történt volna, már tolókocsiban lenne, de így, csapott Michal nekividultan a combjára, így nem is tudják igazából, mi baja történt, érted, nem tudják, mit irányított agyának az a része, ami elhalt, hát nem jó ez, röhögött Michal, hát nem egy fasza dolog ez? Vacsora után a nappaliban ültünk a heverőn, mi Michallal egymáshoz húzódva, hogy mind a hárman elférjünk, hogy Peternek kellő helye legyen a heverő másik felén, Peter, akiről megtudtam, hogy a
foglalkozását tekintve filmkritikus, ezért világos volt, hogy a hírek után, az ország északi részén történt áradások és a földrész délvidékét sújtó tűzvészek után, némely kiderítetlen gyilkosságok és politikai torzsalkodások után éppen Peter volt az, aki átvette a tévékapcsoló fölötti ellenőrzést, Michal készségesen oda kapcsolt, ahova Peter kívánta, mígnem megállapodott a második programon, ahol valamiféle régi orosz filmet adtak, valamiféle Nosztalgiát, én azonban rövid időn belül felálltam a heverőről, itt hagylak benneteket, fiúk, engem az ilyen filmek valahogy nem fognak meg. Elég gonddal jár a mindennapi élet, mosolyogtam el magam bocsánatkérően és elvonultam a hálóba, ahová alig fél óra elteltével Michal is követett azt mondva, Peter még nézi, egy ideig én is igyekeztem ráhangolódni, ám… de, hagyjuk ezt, az ilyen intellektuálist vagy milyet, mellém feküdt az ágyba s miközben elaludtunk, kivehetően hallottuk a falon át a filmet, amely pergett tovább és szemem előtt ugyanaz a látvány, az üres nappali, az üres heverő és a bekapcsolt tévé, amely fénylik a sötétben, ahol a színészek majd széttépik magukat az igyekezettől a váltakozó jelenetekben, ugyanakkor teljesen hiába, mert közben senki nem nézi őket. Tudtam, hogy mindennemű agyalás tárgytalan, hogy úgysem teszek semmit, hogy sehova nem helyezem el, ám ennek ellenére az egész következő napot gondolatban a bolondokházával töltöttem, nem, nem kórházzal, hanem diliházzal, miért félnek némely emberek olyannyira et-
től a szótól, hiszen a bolondokkal senki nem bánik kesztyűs kézzel, a bolondokra kényszerzubbonyt húznak, hogy ne lamentáljanak annyit, elektrosokkot adnak nekik, minek tehát kerülni ezt a szót, ezt a szaftos bolondokháza szavat, ahova Michal kétségkívül való, de ki zárná
semmilyen Michal, de Peter sem, főleg Peter nem, ám mindeközben tudtam, hogy nem szabad elhagynom magam, hogy éppen most nem hagyhatom el magam, mert Michalnak szüksége van rám, ismételgettem lélekben, Michalnak nagy szüksége van rám. A múltban ezt már többször megpróbáltam, mentősöket hívtam Michalra, hogy pakolják fel és vigyék, feltűrt kézelővel vártam, amíg elviszik, de ez már régen volt, évekkel és évekkel ezelőtt, akkor még volt bennem némi életenergia, valami, amit reménynek lehetne nevezni, Michal felgyógyulásába vetett hitnek, de most már tu-
hogy ezt már a szememre hányja, mert te, ahogy egyszer a képembe vágta, te nőszemély vagy az, aki ide bedugott, s a reszkető keze, amellyel hadonászik a levegőben. S a bolondokházában töltött napjai a legkisebb mértékben sem segítettek rajta, távozásakor mindig csak egy roncs és ráadásul, pár hónap múltán a dolog újra visszatért, mindig visszatért, akkor hát minek, mindazok a procedúrák, az erőszakos elcipelése kényszerzubbonyban, a doktorok együttérző pillantásai, akik már ismertek, és a nővérek az osztályon, akik mindig csak tréfálkoztak vele, amikor kérte őket, hogy
Fogas Ferenc illusztrációs felvétele
be őt oda, én biztosan nem, én oda legföljebb magamat zárom be, ha ez így fog folytatódni, még két bejelentés nélküli látogatás és érett leszek a diliházra, és ha őszinte akarok lenni, teljesen ott szeretnék lenni most, a zárt osztályon, ahol az embernek nem kell semmit csinálnia, ahol egészen védve van a külvilág elől, ahol rendszeresek az ebédek és vacsorák, társalgóhelyiség van keresztrejtvényekkel és nyáladzó pácienstársakkal, akik csoszogva húzzák lábukat a linóleumon, milyen jó lenne nekem most a bolondokházában, gondoltam hazafelé tartva a munkából, ahol nem lenne
dom, hogy hiába, minden hiábavaló, Michal sosem ismeri be, hogy nincs rendben, hogy beteg, Michal mindig csak ne túlozzatok, ne csináljatok belőlem bolondot, legfeljebb megengedi, hogy valamikor talán említett valamiféle Štefant, csak úgy szóba jött, semmi több, tényleg nem gondolt ezzel semmi többre és mi mindjárt hallucinációk, mentősök, bolondokháza, amit mindig igyekezett elfelejteni, ahol olyan gyógyszereket adtak neki, amik után képtelen volt koordinálni a mozgását és én láttam, jól láttam rajta, amikor szombat délután elmentem őt meglátogatni, hogy ezt már rosszalja,
engedjék el, mert neki elvégre haza kell mennie, értsék már meg, én teljesen rendben vagyok, nincs semmi bajom, tényleg, kérte őket rimánkodva, miközben ők fuldokoltak a visszatartott nevetéstől, maga tényleg egy nagy szám, mondták csak és elindultak a folyosón a további pácienshez, és ha Michal erősködött, ha feltartóztatta őket, elkapta a formaöltözékük szegélyét, mérgesen kitépték magukat és dobbantottak a lábukkal, úgy viselkedik, mintha maga lenne itt az egyetlen páciens, térjen már észhez, az istenért! (Folytatjuk)