2 minute read
A kátránnyal leöntött rózsaszín csillámos unikornis esete
Mert nincs annál rémisztőbb dolog, mint amikor hirtelen ott terem, élő és birtokolható valóság lesz mindaz a cukros rózsaszín testbe álmodott vágy, ami után eddig csak sóvárogtunk, amire úgy gondoltunk, mint egy a csak nagyon kiváltságosok számára járó nem is e földi csodára, ami megvalósulásának pillanatában hangos és vakító szirénát kapcsol, rivallva bele a messzeségbe az egyszerű intelmet: „Menekülj!”
Mert ami elromolhat, az el is romlik, s a veszteség fájdalma - a megtapasztalt elérhetetlenség megízlelt valósága - nagyobb és fájdalmasabb lesz, mintha csak fikció maradt volna.
Az elérhetetlenhez való vonzódás be nem teljesülő volta biztonságos távolba helyezi a fájdalmat, kihelyezett tagozata ez a szívfájdalomnak, ami minimál fájdalomérzet, szemben a tapintható valóság közvetlen - közelről, részemmé váló eleven, húsbavágó pulzálóan szívbemarkoló fájdalmától.
Menekülj, mert ha megérinted, valósággá válik és fájni fog elmúlását végignézni, erőteljes, kiteljesedett létének passzív szemlélőként való végigasszisztálását a megsemmisülés egyirányú útján.
Mert ami elromolhat, az el is romlik. Mert a tündöklés útja a romlásba vezet, a megsemmisülés fájó űrt hagyó kínzó múltba húzó emlékébe. Most, hogy még így, hogy éppen csak megjelent a rózsaszín csillámos unikornis még nem köt hozzá sok emlék. Az érzelmi kötelékek laza szálai még nem kötnek össze, nem képeznek valós hidat közte és köztem. Még csak, mint csábító lehetőség lebegnek csábítva, hogy az elköteleződés mámorosan terhes
béklyójába hajtsam fejem, s magamra kössem a kapcsolatunkat, az egymáshoz tartozásunkat szentesítő kötelékeket. Ott van a lehetőség, hogy ebben a tisztán tökéletes pillanatban adjam át, örökítsem meg ezt az érintetlen valószínűtlen valóságot.
Mert el fogom veszíteni. Mert fájni fog. Mert ott fogok állni tehetetlenül. Ott fogom végignézni, ott fogom esendő eszköztelenséggel végigaszszisztálni, ahogy a mulandóság enyészetéé lesz a rózsaszín csillámos unikornisom. Nézni fogom, és nem fogok tudni tenni semmit, ahogy fényehagyottá válik a rózsaszín csillámos unikornisom, ahogy halad a léttelen romlás visszafordíthatatlan útján.
Mert el fogom veszíteni. Mert fájni fog. Mert csak fájdalmas lehet a végkimenetel. Mint végtelenített szalagon futnak ezek a gondolatok, a kétségbeesett menekülés ütőerén tartva a konstans nyomást, a veszteség előre vizionált nyomasztó gondolatát, mi azonnali és végleges lépésre kényszerít a fájdalom minimalizálás jegyében. Mert lépni kell, mert azt kell, hogy érezzem, hogy a döntés az én kezemben van, hogy aktív szereplője - s nem pusztán passzív elszenvedője vagyok a rózsaszín csillámos unikornisom és az én közös történetemnek. Mert tennem kell valamit a biztos romlás ihlette jövő perspektíva uralta gondolatok közepette. Nekem kell formálni a közös jövőnket, azt kell, hogy érezzem, hogy az én kezemben van az irányítás. S még most, mielőtt kibontakozna közös történetünk, gyorsan pontot kell, hogy tegyek a végére. A kezdet s a vég egy szűk keresztmetszetű körbe bele kell, hogy férjen, egy tünékeny délibábszerű ábránddá kell, hogy tegyem, hogy kipukkasszam, mint könnyű testű buborékot, melynek felcsillanó szivárványfényét magamba zárhatom mielőtt semmivé lesz, szétpattanva elterül kezemben.
Egy pillanatra megcsodálhatom a rózsaszín csillámos unikornisomat, szívembe zárhatom, mielőtt az örökkévalóságnak átadom. Csillogását sötétbe burkolom, hogy lénye, létének ténye, elmúló tény maradjon. Van, volt és lesz, így zsugorodik bele egy apró térbe, a pillanat fájdalmasan könnyed léttelen létébe.
Mert nincs annál rémisztőbb, mint amikor hirtelen ott terem, élő és birtokolható valóság lesz mindaz a cukros rózsaszín testbe álmodott vágy, ami után eddig csak sóvárogtunk, miközben tudván tudjuk a fejünkben élő megmásíthatatlannak hitt valóságot, hogy a biztos veszteségbe fut ki ennek a történetnek a zárófejezete.
