SZTORIKUM - Závodi Gábor by Budapest Backstage by HFCC

Závodi Gábor

Sztorikum „Nagyon sokat derültem a történetek olvasása közben, annak ellenére, hogy a legtöbbet már ismertem. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akár a színpad elôtt áll, akár rajta.  Csak azt sajnálom, hogy velem ilyen vicces dolgok nem történtek meg!” Demjén Ferenc „Velem sem!” Somló Tamás „Velem sem!” Sipos Péter „Velem sem!” Rúzsa Magdi

Tartalom Zenekari történetek „Ne menjetek szét, maradjatok össze!” Körfüggöny ............................................................................................................. 9 Hátsó ajtó ............................................................................................................. 10 Elektromos hegedű . .............................................................................................. 13 Hakni a lakótelepen .............................................................................................. 15 Hakni az asztalnál . ............................................................................................... 17 Zenekari bemutatás ............................................................................................... 18 Hangszerboltban ................................................................................................... 20 Olcsóbb jegy ........................................................................................................ 21 Pech ..................................................................................................................... 23 Akkor mehet, srácok! ............................................................................................ 25 Úton ..................................................................................................................... 27

Gitáros történetek „Ha sokat akarsz csajozni, vegyél a nyakadba egy gitárt!” Jeggyel a bulira ..................................................................................................... 30 Akkor szevasz ....................................................................................................... 31 Roma szoli ............................................................................................................ 33 Irány a WC ........................................................................................................... 34 Mr. Brown . ........................................................................................................... 36 Ott voltam ............................................................................................................ 37 Semmi pénzért . .................................................................................................... 40 Kezes .................................................................................................................... 41 Stage diving .......................................................................................................... 43 Hányan voltak? . .................................................................................................... 44 Étteremben ........................................................................................................... 47 Beálláson .............................................................................................................. 48

Billentyűs, szaxofonos történetek „Ha véletlenül elrontasz egy hangot, ismételd meg és akkor az már jazz!” Tegyél az orgonára ................................................................................................ 50 A kutya volt .......................................................................................................... 51 Világvége .............................................................................................................. 54 Szódabikarbóna .................................................................................................... 55 Reggeli az ágyban ................................................................................................. 57 Mindjárt jövök ...................................................................................................... 59 Asztalnál . ............................................................................................................. 61 Fasírt . ................................................................................................................... 62 A reptéren . ........................................................................................................... 64 Szaxis, vagy dobos? ............................................................................................... 68 Csak ülj otthon . .................................................................................................... 71

Dobos történetek „A dobos szeret zenészekkel barátkozni.” A verők . ............................................................................................................... 73 Eladó pergő . ......................................................................................................... 74 Eladó zakó ............................................................................................................ 76 Eladó csizma ......................................................................................................... 77 Eladó csaptelep ..................................................................................................... 80 A kukkoló ............................................................................................................. 82

Énekes történetek „Egy zenekarban a szólóénekes keresi a legtöbbet, a vokalista a legkevesebbet, pedig mind a ketten énekelnek, és csak néhány méter választja el őket egymástól.” Leesett a mikrofon! . .............................................................................................. 85 Vodka és pálinka ................................................................................................... 87 Ananászlé ............................................................................................................. 89 A szemüveg .......................................................................................................... 91 Takaríts ki! ............................................................................................................ 94 Fontos ember ........................................................................................................ 96 Milyen sörük van? ................................................................................................. 99 A futószőnyeg ..................................................................................................... 100 Ugrás a színpadra . .............................................................................................. 103 Megjegyeztelek! .................................................................................................. 105 Fontos hívás ........................................................................................................ 108 Gázsi osztás . ...................................................................................................... 110 A lakókocsi .......................................................................................................... 113 Merre van a művház? ........................................................................................... 115 Fekete függöny ..................................................................................................... 117 Kontroll . ............................................................................................................. 120 Jó napot! . ........................................................................................................... 123 Ajánlás . .............................................................................................................. 124

Előszó Nem gondoltam volna, hogy valaha írásra adom a fejem. Annak ellenére sem, hogy dalszöveget már jó néhányat sikerült összehoznom a szakmában eltöltött több mint harminc év alatt. Eleinte ezt az anyagot egy egyszerű vázlatnak szántam egy esetleges filmforgatókönyvhöz, de az alkotás folyamata épp úgy magával ragadott, mint zeneszerzés közben. Mire észbe kaptam a pár mondatos ötletekből több oldalas szövegek lettek, és első rajongómként nem tudtam úgy átolvasni, hogy ne röhögném végig újra és újra a saját magam által leírt történeteket. Az elmúlt két évtizedben annyira pörgött körülöttem az élet, hogy nemhogy könyvírásra, de még olvasásra is alig maradt időm. Pedig a könyvek szeretetét otthonról hoztam magammal. Szüleimet gyermekéveim alatt mindig könyvvel a kezükben láttam, főleg elalvás előtt, az ágyban. Nálam eleinte nem akart beindulni az olvasás, gyakorlatilag hetedikes koromig egyetlen könyvet sem olvastam végig, még a kötelező olvasmányokat sem. Aztán a kezembe akadt Henri Charriére Pillangó című kötete, s bár néhol igencsak kemény, inkább felnőtteknek való könyv volt, de mégsem, vagy talán éppen ezért nem tudtam letenni. Ettől fogva átestem a ló túrós oldalára, és gyakorlatilag egyfolytában olvastam a szó legszorosabb értelmében, azaz egész éjjel, étkezés közben, a vécén ülve, buszon utazva, de még gyaloglás közben is. Ha találtam egy nekem tetsző könyvet, akkor az adott író összes művét elolvastam, Rejtő Jenőtől egészen Émile Zoláig.

Most, hogy a cd-ipar gyakorlatilag megszűnt létezni, így a minden rosszban van valami jó alapon újra van szabadidőm, s lett kedvem leírni egy párat azokból a történetekbôl, amiket a zenekari buszban koncertről koncertre utazva egymásnak mesélünk évek óta. A sztorik mind igazak, némelyiknél magam is ott voltam, a többit a kollégáktól ismerem. Csak a körítést színeztem meg egy kicsit, csekély áldozatként az olvashatóság oltárán. A diszkréció érdekében neveket nem említek sehol, vagy ha igen, akkor azokat én találtam ki.

Zenekari történetek „Ne menjetek szét, maradjatok össze!”

Körfüggöny Az első történet még valamikor a hetvenes években játszódott. Akkoriban még nem vitték túlzásba a hangosítást. Nem kamionok szállították a zenekari cuccot, és nem utazott kisebb hadseregnyi technikus a bandával. Egy átlagos csapat elfért egy egyszerű Barkas-ban (a fiatalabbak kedvéért az egy akkori mikrobusz), a menőbbek egy Robur-ban (akkori kisbusz). A hangerôtôl senki sem kapott átmeneti süketséget és a basszus nem remegtette meg sem a beleket, sem a nadrágszárakat. A hangszerek a saját erôsítôjükbôl, az énekesek egy-egy hangszóróból szóltak csupán. A mai fülnek kellemes viszonyok persze akkoriban ugyan úgy megbotránkoztatták a kellôen konzervatív, táncházhoz szokott embereket. Szinte bele sem merek gondolni, hogy én majd húsz év múlva mitôl fogok kiakadni, ha a fiam koncertjén leszek egyszer nézô. A sztoriban szereplô kultúrház egyszerû fapadlós fajta. A színpad mind a négy falát ugyanolyan függöny takarta és a színpadra szokás szerint oldalról lehetett bemenni. Mivel a zenekar igen nagy késéssel érkezett, az igazgtó arra kérte a technikusokat, hogy behúzott függöny mögött szereljék be a hangszereket, mert időközben kénytelen volt beengedni a türelmetlen közönséget. A már egyáltalán nem szomjas technikusok az utasítás szerint – a nehezített körülményekhez, és akkori állapotukhoz képest – villámgyorsan el is készültek. A zenészek már kezdték is az első számot, ami alatt szokás szerint szét szokott nyílni a függöny. Az énekes nyomta vadul a mikrofonjától pár centire lógó drapériának, de az csak nem akart megmozdulni. Már jó ideje játszották így a dalt, amikor a dobos – aki mint minden átlagos zenekarban a színpadi elhelyezkedés leghátsó tagja szokott lenni – egy különös érzésnek engedve hátrapillantott, és megdöbbenve meglátta az elképedt közönséget a háta mögött. Ráadásul a teljesen kiütött technikusok ott horkoltak a dob mögé rejtőzve.

Hátsó ajtó Képzeljük magunkat egy nagy vidéki sportcsarnokba. Tél volt éppen, és teltház, több ezer ember, mert nem csak, hogy a jelenleg legnépszerűbb énekesnő lépett fel, de a koncert ráadásként még ingyenes is volt. A színpad épp az ellenkező oldalon állt, mint az öltöző, ezért a zenekar kénytelen-kelletlen kívülről kerülte meg az épületet, hiszen, még ha akartak volna, se igen tudták volna a tömegen átgázolva elkezdeni a koncertet. Amikor a műsorvezető megkapta a jelet, hogy a zenekar elindult a hátsó ajtóhoz, hangosan bejelentette, hogy kezdődik a koncert. A tömeg extázisban üvöltött, de miután nem történt semmi, egy ideig még lelkesen kiabáltak, de pár perc kínos tétlenség után – amikor a kezdeti lendület kíváncsiságba csapott át – lassan elhallgattak, és fütyülgettek. A beállt csöndben egyre jobban hallatszott a zenekar dörömbölése a kinti havas, fagyos hidegből. A talpig fellépőben lévő zenészek a nem mindennapi helyzettől és az öltözőben elfogyasztott nagy mennyiségű helyi boroktól igen jókedvűen fogadták a helyzetet. A kinti kiabálás és röhögcsélés közben bentről egy borízű hang elüvöltötte magát, pont akkora hangerővel, hogy a lassan elhallgató tömegben is mindenki jól hallotta: – Józsi a kurva anyád! Hol az a rohadt kulcs? Majd, mint egy előre megkomponált effekt, hatalmas, robbanásszerű csörömpölés hallatszott, és a kidöntött üvegajtó romjain a zenekar üvöltve, mint egy szürreális Zrínyi berohanás, villámgyorsan elfoglalta a színpadot, és végre elkezdhette a koncertet. A sztori igazi csattanóját a gitáros adta meg másnap, aki az ajtókidöntésért és az egész koncertért felelős, folyamatosan tűzpiros Ferrari pólóban feszítő fiatal államtitkárnak a következőket mondta:

– Be kell valljam, ez életem egyik legkülönösebb koncertkezdése volt, hála neked. Már el is meséltem egy kedves újságíró kollégámnak a történteket, de ne aggódj, neveket nem említettem, mert még a végén járhatnál Moszkvics pólóban életed végéig.

„Ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek”

Elektromos hegedű A vidéki kisváros tiszti klubként funkcionáló lakását tulajdonképpen két nagyobb szobaként kell elképzeljük, ahol a helyi laktanya tisztjei annak idején esténként, némi zenei aláfestés mellett tisztességesen leittasodtak. Mivel katona-beatzenekart egy ideje nem sikerült összeszedni a sorkatonai állományból, ezért különösen nagy, megkönnyebbüléssel fűszerezett kíváncsisággal tekintettek a frissen megalakult „Tambur A major” névre önmagukat elkeresztelő csapatra. A szóban forgó zenekar a következőképpen állt össze: – a gitáros: pár évig játszott egy kisvárdai újhullámos stílusú gimizenekarban. Hangszere az amatőr kezdők közt igen jól ismert Jolana gitár gyenge másolata. – a basszusgitáros: a legdurvább nyíregyházi trashmetal zenekar basszerosa. Hangszere Paul McCartney gitárjára hajazó Hoffner típusú gityó. Csatlakozóját praktikus okokból állandóra forrasztották az aljzatba, ezáltal kiválóan fogja a Kossuth rádiót. – a dobos: már ült dob és rács mögött, az előbbi mögött lényegesen kevesebbet, az utóbbiról inkább mélységesen hallgat. Hangszeres tudását igen behatárolja, hogy a dob mögött csak kétszer fél órát töltött, azt is csak „szólózással” ütötte el. Hangszere egy Amati dobcucc maradéka, egy-két állványt fából kellett fabrikálni, és az amúgy is behangolhatatlan dobokat, verő híján, fordítva fogott fakanalakkal kénytelen csépelni. – a billentyűs: a múltját sirató zongora mögött jövőjéért aggódó zongorista. Hét évig klasszikus zenét tanult ugyan, de mivel a legolcsóbb szintetizátor ára megegyezett apja Wartburgjáéval, így zenekarban még nem játszott sosem. Hangszere egy valaha jobb napokat megért igazi

Steinway, bár a hiányzó kalapácsok, és a lepattogzott billentyűk láttán nem csoda, hogy behangolni nemigen lehetett. – a hegedűs énekes: élete tragédiájának fogta fel, hogy – szerinte – kiváló hangja és hegedűtudása ellenére a mátészalkai Paprika csárda prímása nem vette be a zenekarba másodhegedűsnek – Persze, mert nem vagyok cigány – vágta akkor oda az öreg prímásnak, és tényleg nem volt az, mint ahogy jó zenész sem. Hangszere egy ismeretlen készítőtől és helyről származó hagyományos hegedű. A hangosítást 1 db Regent márkájú (NDK) erősítővel oldották meg, melyben minden hangszer egyszerre, kellő analóg torzítással megspékelve üvöltött. Mivel a kincstárnak sem hegedű-pickupra, sem mikrofonállványra nem volt pénze, ezért a leleményes hegedűs a következőt találta ki: világoskék szigetelő szalaggal (épp az esett kézre) ráragasztotta a hegedűre az amúgy sem kisméretű, buszokon elhíresült „BKV SÚR” típusú mikrofonját. Szólistai és egyben zenekarvezetői pozíciójából eredően magát a leghangosabb állásra ütközésig, és ezzel egyidejűleg gerjedésig tekerve harsogott túl mindenkit. Sem több mikrofon, sem több csatorna a drága Regenten nem lévén, az éneklést a szájához frappánsan felemelt, hegedűre ragasztott mikrofonba rikkantgatva oldotta meg. – Kis angyalom te hagytál el, nem én engem, csuhajla!

Hakni a lakótelepen Valahol panelerdő közepén esett meg a következő történet, ott, ahol a házak közti játszóterek már évtizedek óta kutyatoalettként funkcionáltak, kiemelt státusszal, külön megbecsüléssel bennük a néhai homokozók. A lépcsőházakban állandósult a kukákból áradó bűz, és a liftek falára már minden kölyök felírta aktuális szerelméhez intézett sorait. Ide, egy teljesen átlagos, nem túl nagy, negyedik emeleti lakásba érkezett a felelőtlenül, idejekorán megkötött reklámszerződéssel sakkban tartott zenekar. Mivel a lakás tiszta volt, a cipő levételétől természetesen nem lehetett eltekinteni. Ez a művelet az előszobának hívott helységben, ami gyakorlatilag az amúgy is szűk és rövid folyosó bejárati ajtóhoz legközelebb eső része, már önmagában is szinte megoldhatatlan feladat egyszerre négy embernek. Hőseink Laokoón-csoport módján egymásba fonódó végtagokkal tudtak túllendülni az első akadályon. A welcome-drinkként felszolgált, nem túl finom, de természetesen agyondicsért kávé elfogyasztása után úgy tűnt, kifogytak az ötletekből, hogy hogyan kerülhetnék el érkezésük okát. A négytagú fiúcsapat – szemmel láthatóan kínos mosolygással és megadással – elhelyezte hát cd-jét a hifitoronyban. – Csak halkan srácok, tudjátok a szomszédok! – és már düböröghet is a hakni a koloniál szekrénysor, és a sebtében elhúzott műbőr ülőgarnitúra között. Nézősereg két fő. – De kár, hogy Pistike pont ma nincs itthon!

„A Techno az a műfaj, ami egy, vagy annál kevesebb harmóniából áll”

Hakni az asztalnál Biztos ismerik azokat a külvárosi éttermeket, amelyek a már nem meza, de még nem túl drága kategóriába tartoznak. A korábbról megismert, szponzor pénzzel sarokba szorított zenekar karrierje csúcsára érve, ismét bizonyíthatott egy rövid, húsz perces műsorral egy ilyen helyszínen. A gond csak az volt, hogy az éttermet nem bérelték ki, ennél fogva egyáltalán nem bizonyult zártkörűnek a rendezvény. A megrendelő egy asztalnál ült szűk családi körben, – Végre meglátod Pistikém, milyen jó kis zenekar ez! – és vacsorázott, éppúgy, mint a többi asztalnál gyanútlanul étkező vendégek. Képzelhető az a váratlan, és mindenkinek igen kínos pillanat, amikor nem a cigányprímás lépett az asztalok közé, hanem egy négytagú fiúcsapat kezdett playback hakniba a rántott sertés bordák és a borjúpörköltök társaságában. – Jó zenét az étvágyhoz!

Zenekari bemutatás A szóban forgó vidéki művelődési ház is pont úgy nézett ki, mintha a téeszelnök még tegnap olvasta volna föl a színpadról a pártkongresszuson meghirdetett munkaverseny győzteseit. A falakon látszottak a nemrég még ott lógó tablók körvonalai, és a portás is pont úgy viselkedett, mintha mára nem fakult volna meg a régen is csak viszonylagos hatalommal járó pozíciója. A színpadon egy, korábbi felállásban jobb időket megért rock zenekar zúzott. Gitártépés, fejrázás, futkározás, satöbbi. A nézők nem voltak sokkal többen, mint a banda, így könnyedén elfértek egy sorban, egymás mellett, az amúgy sem túl széles színpad előtt. A koncert éppen a legvégéhez ért, hatalmas zenekari tussal zárták le az utolsó számot. Szórványos, nem túl lelkes taps következett, majd az énekes-gitáros elkiáltotta magát: – És akkor engedjétek meg, hogy bemutassam a zenekart! Majd odalépett a legszélső nézőhöz, és odanyújtotta a kezét: – Szervusz, Baróti Zoltán. És tovább, a következőhöz, majd a zenekar sorban állva, egyenként kezet rázott mind a tizenkét nézővel…

„Nem kell ide kettő - négy, csak egy - egy - egy”

Hangszerboltban Külföldi, különösen nyugat-európai turnék során, ahol a távolságok akár több napossá is nyújthatják az amúgy sem túl kényelmes utazást, a zenekarok előszeretettel látogatják az útjukba kerülő hangszerboltokat. Történetünk helyszíne is egy ilyen üzlet, ahová a zenekar betért a technikusokkal és a sofőrrel együtt, már csak a buszozás egyhangúságát is ellensúlyozandó. Minden zenész rávetette magát a saját hangszerére, a gitáros gitárokat, a billentyűs szintiket, a dobos dobverőket nézegetett. Egyszer csak észrevették, hogy a technikusok a gitárerősítőket emelgetik. – Mit csináltok vazze? Miért emelgetitek? – Csak próbáljuk, hogy milyen nehéz. Nagyon nem mindegy!

Olcsóbb jegy Jó néhány évvel ezelőtt a régi, később hamuvá lett Budapest Sportcsarnok legfelső, ablaktalan emeletén elhelyezkedő hatalmas termek egyikében próbált egy zenekar a szilveszter előtti koncertjére. Úgy tűnt, kitünően zárják az évet, mert két héttel a koncert előtt már minden jegy elővételben elkelt. A hangulat kiváló is lehetett volna, de egy aprónak tűnő probléma megoldása némi feszültséget gerjesztett a csapat és a menedzser között. A gondot az okozta, hogy sok ismerős már nem kapott jegyet, és akár pénzért is, de valahogy be akartak jutni a bulira. Mivel a vendéglista már túl hosszúnak bizonyult, a menedzser felajánlotta, hogy pénzért ugyan, de kedvezményes jegyet tud még néhányat szerezni. Ezt mindenki megelégedéssel fogadta, és továbbította is az információt az érintett, bejutni vágyó haveroknak. Ráadásul, a zenekarnak az ügyletet meghitelezendő, ki is kellett fizetnie az említett jegyeket előre, a segítőkész menedzsernek. Az igen kínos helyzetet az okozta, hogy a koncert napján, amikor a jegyeket jogosnak vélt tulajdonosai már türelmetlenül várták, derült ki, hogy az van ráírva: „A jegy ára 0 forint”. És ezt kellett volna a zenekarnak továbbadni kedvezményes, baráti áron 5000-ért. A csapat hitetlenkedő kérdésére a menedzser csak ennyit válaszolt: – Higgyétek el, gyerekek, nekem sem könnyű!

„Egy szót mondok: heavy metal!”

Pech Több zenekarral történt már olyan eset, hogy kevesebb hangszert talált a próbatermében, mint amennyit előző nap otthagyott, a hangfalakba éptett hangszóró rejtélyes módon egy sokkal ócskább típussá változott, vagy kevesebb pénz maradt a koncert alatt az öltözőben hagyott nadrág zsebében, mint előtte. De történtek ennél megmagyarázhatatlanabb, szinte a paranormalitást súroló esetek is. Egyszer például, egy Budapest Sportcsarnokba szervezett koncert előtt a mindenki által régóta elismert szervező – amúgy az egyik legnagyobb hangosító cég tulajdonosa – autóját törték fel, és micsoda pech, pont az állójegyeket lopták el belőle. A megoldás: az eltűnt jegyeket azonnal újra kell nyomni, nehogy a nagyérdemű lemaradjon valamiről! Bár néhány, rosszindulatú emberben felmerült a gyanú, hogy valóban történt-e bûncselekmény, és nem az úgynevezett jegy túlpörgetéssel állunk-e szemben, de szerencsére az APEH nem vizsgálódott az ügyben (legalább is eddig). Kicsit furcsa volt ugyan, hogy a székek szerint beszámozott ülőjegyeket – egy helyre többnyire csak egy ember tud leülni – a fondorlatos tolvajok nem bántották. Valószínűleg szintén a véletlenek különös összejátszásának tudható be, hogy az amúgy csurig telt koncerten pont annyival voltak többen a kűzdőtéren, mint amennyi jegy eltűnt. Furcsa pech. Egy másik esetben egy szintén sok koncertet már több-kevesebb sikerrel megszervező menedzsert húzták nyilvánvalóan csőbe, amikor egy, a rendőrség szerint illegálisan hazánkban tartózkodó laoszi menekültekből álló, raktárban rejtegetett negyvenfős csoport tagjai arra a kérdésre, hogy ki itt a főnök, egyszerre rámutattak.

Szintén pech. És végül az egyik legkülönösebb eset egy koncert alatt történt, itt ugyanis a menedzsert rabolták ki. Ez önmagában még nem lett volna különös, bár egy menedzser viszonylag ritkábban öltözik át, mint mondjuk a zenekar, következésképp a személyes holmija sem marad az öltözőben. Esetünkben a furfangos tolvaj valahogy mégis meglovasította a zenekar gázsiját, illetve annak egy részét. A koncert végén ugyanis a menedzser az egyik zenésznek – akit véletlenül abban az időben nemigen bírt – a következőképpen adta elő az esetet: – Képzeld mi történt! Kiraboltak, és ha hiszed, ha nem, pont a te gázsidat lopták el! Rendkívül nagy pech.

Akkor mehet, srácok! Egy határon túli, elég nagyméretű fesztiválon az anyaországból bérelt hangosítással érkezett hangmérnök és egy helyi zenekar kissé félreértette egymást. A rendezvény már két napja tartott, túl voltak már több tucat különféle stílusú és tudású bandán. A több kiló port belélegző, és több hektó bort elfogyasztó hangtechnikus már kezdett kissé belefáradni az eseményekbe, ám a szóban forgó zenekar felkeltette a rutin mögött megbújt lelkesedését. Külön kérés nélkül, egyenként léptek a színpadra, a technikus szerint nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy minél könnyebben lehessen beállítani a hangzást. A beállás alatt eljátszottak egy-két teljesen ismeretlen számot, ami alatt a kissé magára találó hangmérnök külön-külön bekapcsolt hangszerekkel – azaz hosszú ideig mondjuk csak a pergô dobot lehetett hallani szép lassan elkészült a beállításokkal. Mintha már régóta dolgoznának együtt, a zenekar varázsütésre abba is hagyta a muzsikálást, és levonult a színpadról. Hangtechnikusunk hátra is ment a fiatal csapathoz, hogy megdicsérje őket a profikhoz méltó beállásért, és frissen támadt lelkesedéssel információkat szerezzen a várható műsorral kapcsolatban. Vállára csapott a zenekarvezetőnek: – Ez az öcsém! Így kell ezt csinálni! Na, akkor milyen számokat fogtok játszani? – De… Mi már játszottunk… Épp most fejeztük be. – És nem szóltunk valami fényesen. – tette hozzá a dobos.

„Most az egész zenekar unplugged halkuljon le!”

Úton Amikor valaki éveken keresztül utazik országútról országútra sok mindennel találkozik, szomorú és vidám dolgokkal egyaránt. Egyes történések hangulati megítélése igen szubjektív dolog, attól függ, hogy kinek a szemszögéből nézzük, különös tekintettel arra a köztudomású tényre, miszerint az alkoholos befolyásoltság fordítottan arányos az empátiával. Az a sztori például, amikor egy zenekar egy részeg, öntudatlan, földön fekvő kerékpárost szedett össze valahol egy nyírségi falu határában és Budapest előtt néhány kilóméterre tették ki, nagyon viccesnek tűnt a buszban utazó, vihogó zenészeknek. Tudomásom szerint a bringás ürgét senki sem kérdezte meg, hogy mennyit nevetgélt magában, amíg újra hazavergődött valahogy. Vagy az a körülbelül 150 centiméter alacsony sofőr sem kapott röhögő görcsöt, amikor az általa vezetett hatalmas emeletes busz kapott defetet. Nem volt elég, hogy az emelője sem működött rendesen, de még az üggyel-bajjal lerángatott 140 centiméter átmérőjű baromi nehéz kerék is maga alá temette. Kívülről szemlélve a „Mr.Bean” ügyességével megáldott jóember rendkívül mulatságos volt, különösen azért, mert udvariasságból a zenekar megpróbálta ugyan leplezni széles jókedvét, de az ettől csak még inkább, könnyük csordultáig hatványozódott. Az újabb és újabb ballépésekről nem is beszélve. Végül ott vannak az országút mellett álldogáló, lenge ruhában önmagukat áruló nőlények, az élő nőstény biorobotok. Megszokott dolog, hogy a zenekari busz lelassít egy-egy ilyen látványosságnál, és a bent ülők állapotuktól függően kikiabálnak egy-két keresetlen szót a menyecskéknek, arra utalva, hogy ők bizony mit is csinálnának a legtöbb esetben sötétbőrű leányzók összes bejáratával. 27

Az egyik legfrappánsabb beszólást, egy igen leittasodott állapotú dobos produkálta. Már hosszú ideje készült a legközelebbi nőlény megsértésére, fejében rangsorolta a jobbnál jobb bemondásokat és már előre örült a sikernek, amit majd egy hihetetlenül egyéni körmondat bekiabálásával szerez. Amint lelassítottak, már fel is tépte az ablakot, és egy hosszan bent ragadt „Mmmmmmmmmm” hangzón túllendülve ennyit bírt végül kinyögni: – A kurva anyád! Egy másik csapat még ennél is tovább ment, és meg is állt egy hölgyeménynél az árak iránt érdeklődve. – Egy menet 3000, hajazással 3500. – jött az unott, ezerszer ismételt válasz. Bár a zenekar nem volt teljesen tisztában a „hajazás” nevű szakkifejezés jelentését illetően, de arra gondoltak, hogy az aktus közben megcibálható frizurára utalhat ez a meghatározás. Mindenesetre a hátsó ülésről azonnal jött a konkrét megrendelés: – Akkor lesz két hajazás!

Gitáros történetek „Ha sokat akarsz csajozni, vegyél a nyakadba egy gitárt!”

Jeggyel a bulira Volt néhány békebeli év, amikor a pesti koncertek leghangulatosabb helyszínei az egyetemi klubok voltak. Egy ilyen, akkoriban hatalmas eseménynek számító koncert előtt a zenekar már túlesett a beálláson, és az öltözőben sztorizgatva múlatták az időt. Lassan gyülekezett a tömeg, amikor a gitáros üzenetet kapott, hogy megjött az egyik legkedvesebb unokatestvére, de nem engedik be. A lelkes, újdonsült gitáros persze büszkén indult a bejárathoz, és arcáról lerítt, hogy mennyire várja a pillanatot, amikor ismerôsei szeme láttára a biztonsági őrök hajbókolva, sorfalat alkotva átengedik vendégével együtt a tömegen. Az első gond akkor adódott, amikor kiderült, hogy a kedves rokon nem az épület bejáratánál, hanem az utcai kapun kívül várta. Sebaj, ennyit azért megtesz az ember, különösen, ha ez az első igazán nagy koncertje Budapesten. A külső kapunál sem jutottak át könnyen, jó pár percbe beletelt, amíg átpréselődtek a lelkes rajongók között, és mivel most került a bandába, nem is ismerte fel senki. Az épület bejáratánál aztán közölték velük, hogy 1000 forint a belépő fejenként. – De hát én vagyok a gitáros! – szólt elképedve a főhős. – Te vagy a negyedik, aki ezzel próbálkozik. 1000 forint! – jött a közönyös, de határozott válasz. Így hát nem volt mit tenni, mint megvenni mind a két jegyet, hisz ő hívta meg a kedves rokont csakúgy, mint azt a további nyolc embert, akit szintén be kellet vinni a bulira valahogy.

Akkor szevasz A konfliktus ebben a történetben éppen ugyan az volt, mint az elôzôben, csak itt a basszusgitáros még a sound check-ről is elkésett, és a közönséggel egy időben akart bejutni a koncertjére. A tömegben tolongva, hangszerrel a kezében lépett oda a beengedőhöz: – Szevasz! – és ment volna tovább, de egy erős marok visszarántotta: – Hova, hova? – Hát játszani. – És mit játszol öreg, balszélsôt? – Majdnem. Én a basszeros vagyok. - és a kezében lévô gitártokra mutatott. – Az már rég itt van öreg! Hallottam, amikor beálltak. Hol a jegyed? – Mondom, hogy én vagyok a basszeros, csak lekéstem a beállást. – Én meg azt mondom, hogy jegy nélkül nem mész be! Érted öreg? – Ez biztos? – Tuti! – Hát, akkor szevasz, öreg! – és azzal sarkon fordult, és hazament. A koncert persze elmaradt.

„Mindenki saját magának a kovácsa”

Roma szoli A zenei életben igen nagy rajongótábora van a fekete muzsikusoknak még a nem feketék körében is. Sőt, sokaknak az a véleménye, hogy bizonyos műfajok esetében igazán jól csak a feketék tudnak játszani. Valószínűleg ebből a gondolatmenetből indult ki az a roma származású zenész is, aki egy alkalommal azzal dicsekedett kollégái körében, hogy ő bizony szoláriumba jár. A meglepett barátokból érthető módon, reflexszerűen szakadt fel a kérdés: – Mi a francnak jársz te szoliba? – Ne mondjátok már, hogy nem értitek a lényeget! Na, kik játszanak legjobban jazzt? Na, kik? – Na, kik? – Hát a feketék drága testvéreim! A feketék! Minél sötétebb a bőröd, annál jobban muzsikálsz. Ez színtiszta logika! – De te cigány vagy apám! Nem vagy így is elég sötét? – Hát belülről már igen, de kívülről még nem!

Irány a WC A történet egy igen közismert banda igen közismert gitárosáról szól, aki a zenekara fennállásának legnagyobb koncertjére készült. Mivel kellően hipochonder és még babonás is, ezért szinte rettegett attól, hogy a koncert előtt valamilyen baleset érheti. Mindent megtett, hogy a szerinte elkerülhetetlen bajt megússza: nem nyírt füvet, nem vágott kenyeret, nem kerékpározott, nem mászott létrára, nem szerelte meg az elromlott kenyérpirítót, és az autójával is maximum negyvennel hajtott. Biztos, ami biztos. A dolog elég jól működött, mert már csak egyetlen éjszaka volt hátra a buliig, és még minden ok, még mindig nem történt baleset. Mivel az utolsó éjszakát szerette volna a legkönnyebben átaludni, ezért egy altatót is bevett, csak a biztonság kedvéért. Az éjjel mégsem telt el eseménytelenül, mert hajnal négyfelé arra ébredt, hogy a gyomra rettenetesen dolgozik, mozog, morog, és még fáj is. Úgy tűnt, nagydolgoznia kell. Semmi gond. Bár az altatótól még kissé kábult, és baromira álmos is volt, de irány a WC, mi baj történhet? Lassan és óvatosan kitotyogott a WC-ig, de egy ajtóval elszámolta magát. Benyitott a sötét helységbe, letolta a gatyáját, és nyugodt, lassú, egymilliószor ismételt mozdulattal, hanyatt bedőlt a lefelé vezető lépcsőházba. Bumm!

„Művész úr, tessék ébredni, élvezni tetszik!”

Mr. Brown A sóbizniszben mindenki megpróbál egyéniséggé válni. A tehetségesebbeknek sikerül is. Van akit a klumpájáról, a napszemüvegéről, vagy a sapkájáról is könnyen azonosíthatunk. A szóban forgó nagybőgőshöz egy szín kötődött állandó stílusként. Már szinte mindent elért kis hazánkban, amit egy zenész elérhet, sőt még külföldön is ismerősem csengett a neve a műfajában mozgó zeneértők között. Örök titok maradt, hogy a fából készült bőgő szeretetéből fakadt-e az a vélhetően esztétikai szempontok alapján hozott döntés, miszerint állandóan barna öltönyt viselt. Egyszer hosszas győzködésre volt csak hajlandó belebújni egy kék zakóba a szabónál, de a tükör előtt állva a próbát a következő szavakkal zárta rövidre: – Jó, jó! A szabása tetszik, csak a színe nem elég barna. Kollégája egy temetésen, ahol az idős zenész természetesen barna öltönyben jelent meg, meg is jegyezte: – Na, a Pali megint szarnak öltözött. Egy másik, már szinte szállóigévé vált mondása a következő helyzetben hangzott el. Jelen volt a nagybőgős zeneszerző és az új szaxofonos, akinek épp most mesélte el, hogy milyen szabályok szerint működik a zenekara. Az eligazításhoz az idős szerzőnek elég volt a lényeget felvázolnia: – A dalokat általában én írom, de írhatsz te is. Ha jobbak lesznek, mint amiket írok, akkor eljátsszuk őket. Majd kis szünet után: – De nem lesznek jobbak!

Ott voltam A zenészélethez csakúgy, mint az élet más területeihez hozzá tartoznak magánjellegű, titkos események. Ezek a titkok jelen esetben az aktuális házastárssal szemben értendőek. Mivel saját hangstúdióval rendelkezem, ahol évek óta készülnek a hazai könnyűzenei élet remekművei, így előfordult már, hogy egy kolléga azzal hívott fel, hogy: – Csak hogy tudd, ma este sokáig nálad dolgozom. – és, bár az aktuális oldalborda ellenőrző telefonja még sosem érkezett meg, a bebiztosítás kellő nyugalmat adott az este hangulatos eltöltéséhez. Szakmán belül köztudott az az íratlan szabály, hogy mindenki védi a másik seggét, ha egy kis különjáratról van szó. Ha egy féltékeny feleség felhív tíz zenészt, és a partnere alibijéről érdeklődik, hat azonnal rávágja, hogy együtt voltak egész éjjel, négy pedig megesküszik, hogy még most is együtt vannak. A következő párbeszéd egy számonkérés, ami egy gitáros, és a felesége közt zajlott. A banánhéj jelen esetben egy apró szervezési hiba volt, miszerint a zenész elfelejtett szólni stúdiótulajdonos barátjának, hogy napok óta együtt dolgoznak esténként. Ha ez megtörtént volna, a stúdió nem üzente volna meg – ráadásul pont a feleségen keresztül -, hogy mikor jön már végre a három napja ottfelejtett cd-ért! Így elkerülhetetlen lett az összetűzés. – Hol voltál tegnap este? – kérdezte a feleség. – A stúdióban. – jött a határozott válasz. – Még egyszer kérdem, hol voltál? – Mondtam már, hogy a stúdióban. Gitároztam az új lemezre. – tartott ki a sztori mellett.

– Ezt ne mondd, mert én most beszéltem a stúdióval, és három napja nem is láttak téged! Ekkor a másodperc tört része alatt kellet kitalálni valamit, de a riposzt most kicsit sutára sikerült: – De hidd el drágám, hogy ott voltam, csak, csak, biztosan nem vettek észre!

„A Dixiland a jazz szégyene”

Semmi pénzért Turnéik során gyakran megfordulnak a zenekarok igen szegény, mondhatni lepusztult helyeken. Ott, ahol a koncerthelység kicsi és hideg, az öltözô sötét és büdös, az egész vidék komor és rosszkedvû. Mintha egy orosz fekete-fehér filmdrámát nézne az ember ahol percekig nem szólal meg senki. A sztoriban szereplő helyszín egy út menti büfé, ahol csak véletlenül áll meg az ember. A egyik zenekari busz a holtfáradt, elcsigázott zenekarral ez elé a büfé elé érkezett. Miután mindenki elvégezte a kisebb-nagyobb dolgát, elhelyezkedtek a kerthelység kopott asztalainál, és szótlanul majszolgatták a három napos pogácsát és a hasonló korú szendvicseket. A csendet a gitáros törte meg, summázva az utazás, a koncertezés és a büfézés történéseit: – Semmi pénzért nem jönnék ide! Nem késett sokat a röhögő zenekar válasza: – Késő bánat, már itt vagy!

Kezes A történet egy zeneiskola folyosóján játszódott. Összefutott két zenész, egy gitáros a rock szakma, és egy basszusgitáros, a basz-szakma képviseletében. Ugyan évek óta ismerték egymást, de még sosem játszottak egy zenekarban. Az egyikük váratlanul, korábbi kapcsolatukból egyáltalán nem következő módon, szívélyes mosollyal az arcán megszólította a másikat: – Szia, Zolikám! De jó, hogy látlak! Már régóta meg akartam kérdezni, hogy nem csinálunk egy jó kis zenekart? Nagyon király lenne, biztos vagyok benne, hogy menne, mint a távirat. Te hoznád a jó kis rockos témákat, én meg tennék alá jazzes basszus futamokat. Na mit szólsz? Tuti siker! Te, figyelj, ha már így összejöttünk, most vettem fel hitelt, nem lennél a kezesem?

„My name is János Telki, I was born in Csaba Békés”

Stage diving Koncert közben, a jó hangulat érdekében néhány zenész sok mindenre hajlandó, és néha olyat is megtesz, amit nem gondol át előre. Ez történt az ismert gitárossal is. A hatalmas sportcsarnokban dübörgött a koncert, több ezer ember tombolt. A hangulat fokozásaképp a kolléga úgy döntött, hogy beveti magát a közönség közé. Hanyatt, mint egy medencébe, bele is dőlt a tömegbe, a kezeken utazott ide-oda, amit a népek lelkes üvöltéssel díjaztak. A mutatvány végén ugyan kicsit esetlenül huppant le a földre, de néhány zúzódást leszámítva úgy tűnt, mégis megérte a dolog. Ám akkor szembesült egy előre nem kalkulált problémával, miszerint olyan magas a színpad, hogy nem tud visszamászni. Megpróbált ugyan oldalról visszakerülni, de hamar kiderült, hogy a kordonozás miatt teljesen be kell járnia a fél sportcsarnokot ahhoz, hogy újra a színpadra jusson. Ez futva is beletelt egy-két igen hosszú percbe, ráadásul végre a lépcsőhöz érve újabb akadályba ütközött. Ott ugyanis egy olyan biztonsági őr állta útját, aki semmit sem látott a koncertből, így aztán kevésnek bizonyult minden szó, a nála lévő gitár és az elég élénk színű fellépő ruha. Az igen határozott, nyolc általánossal, negyvenes bicepsszel és ugyan annyi IQ-val rendelkező securitys csak akkor engedte vissza, amikor már számára is egyértelműen, teljesen leállt a koncert.

Hányan voltak? A koncertek utáni elszámolások különös világába kalauzol el bennünket az alábbi história. A zenekar a menedzsert hallgatva egyre sötétebb tekintettel méregette a szervező arcán megjelenő izzadságcseppeket. Sajnos, nem úgy mentek a dolgok, ahogy tervezték, többe került ez, az, amaz, és a fő gond, hogy sokkal kevesebben voltak, mint kellett volna – bizonygatja hosszasan emberünk. Summa-summárum: nagyon kevés pénzt tudnak osztani. A beszámolóval nem is lett volna semmi gond, ha a zenekart anno vakokból verbuválják, és nem lett volna teljesen egyértelmű, mennyire tele volt a csarnok. Egy ideig próbálták szépszóval megbeszélni a dolgot, de a menedzser továbbra is hajthatatlan, pénz pedig kevés maradt. A külvárosi bandákban felnőtt gitárosnál elszakadt a cérna, felpattant, és elüvöltötte magát: – Utoljára kérdem, hányan voltak? – Mondom, hogy csak négyezren. Bumm, egy hatalmas jobbegyenes csattant a menedzser bal szemén, aki fenékre is esett azon nyomban. Lassan feltápászkodott, a jobbik szeméből látszott, hogy meglepte a dolog. – Szóval hányan voltak? – jött újra a fenyegető kérdés. – Ötezren? – már kicsit bizonytalanul. Bumm, érkezett az újabb jobbegyenes, mintha egy filmet visszatekertünk volna: fenékre esés, sértődött, értetlen feltápászkodás. – Számold át fejben még egyszer!

– Hatezren? – már szinte könyörgött a hangja. – Ha hétezerben megegyezünk nincs több pofon! – Oké! – Akkor már kezdheted is leszámolni a pénzünket!

„Példányszám, nem fáj fejem”

Étteremben Most is egy átlagos, vidéki, út menti csehóban vagyunk. Zárás előtt ide tért be egy négytagú, hasát és a jó nagy zabálásokat igencsak kedvelő zenekar, koncert után. A csapat igen éhes, és türelmetlen volt, a pincér igen fáradt, és kelletlen. Nagy nehezen mégis odalépett, és megkezdte a rendelésfelvételt: – Egen. – Szóval, akkor először is: jó estét! Másodszor: megkérdeném, van eladó kajájuk? – Van. Még fél óráig van konyha. – Az éppen elég lesz. Szóval, akkor lesz egy jó forró gulyásleves, de nem csészében, hanem jó nagy tálban, aztán egy tatár, de bélszínből, ha kérhetném, és nem kell bekeverni, majd én. Aztán lesz még egy jó kis milánói sertésborda plusz egy nagyadag tejfölös ubisali, és látom, hogy van töltött káposztájuk. Ajánlja? – Egen. Melegen. – rezzenéstelen arccal. – Ha, ha. – szintén rezzeléstelenül. Na mindegy, akkor jöhet, persze jó sok tejföllel és kenyérrel. A túrógombóc mekkora adag? – Nagy. – Nagyszerű, locsolják meg azt is jó sok tejföllel, és persze ne felejtsék el a fahéjas cukrot sem! – Ennyi? – Részemről igen – azzal a pincér már indult is, de utána szóltak: – Hová megy jóember? A többiek még nem rendeltek!

Beálláson Egy nem egyszerű vidéki pinceklubban esett meg (mert esett), hogy a koncert előtt pár nappal lezajlott komoly esőzéseknek és az annak idején hanyagul elvégzett szigetelésnek köszönhetően a pince padlóján körülbelül tíz centi magasan állt a víz. Mivel a koncert napjáig a helység magától nem száradt ki, és egy szivattyú bérlése igen költséges lett volna, jobb híján a szomszédos üzemből kölcsönkért raklapokkal emelték meg a padlózatot pont annyira, hogy épp a víz fölött lehessen járni. (Európában elôször, a világon másodszor.) A zenekar már túl volt egy igen körülményes bepakoláson, és egy viszony lag megszokott beálláson ahhoz képest, hogy az érintésvédelmi szabályok szinte minden pontját súlyosan megszegték már azzal is, hogy egyáltalán beléptek a helységbe. Mindenki a bárpult körül lézengett, megpróbálta elütni valahogy az időt a koncertig. Lassan érkeztek a szórakozni vágyók is. Kicsit ugyan meglepetten egyensúlyoztak a pallókon, de szemmel láthatóan senkit sem zavartak a nehezítő körülmények. Akadt, aki hátul ült le egy sarokba, de a „hozzáértőbbek” előre merészkedtek és megnézték a zenekar cuccát, valószínűleg a helyi amatőr zenekar képviselői. A legbátrabb egészen odahajolt a gitáros lábkapcsolós kütyüjéhez, és minden huzavona nélkül kézzel nyomogatni kezdte. Ezt persze a gitáros is kiszúrta és odalépett: – Segíthetek? – Jaaaa! Te öcsém! Hol van ezen a start gomb?

Billentyűs, szaxofonos történetek „Ha véletlenül elrontasz egy hangot, ismételd meg és akkor az már jazz!”

Tegyél az orgonára A banda dübörgött, a tömeg őrjöngött, király volt a buli. Mindez egy vidéki művelődési házban történt, valahol a Nyírségben. A billentyűsnek gondjai támadtak az orgonakontrollal, nem hallotta magát eléggé. Odakiáltott a technikusnak: – Tegyél még hangerôt az orgonára! Nem hallom! A hatalmas hangzavarban nemigen lehetett érteni, amit mond. A technikus visszakiáltott: – Mi van? – Mondom, tegyél az orgonára, nem hallom! Még mindig nem értette a srác, odaszaladt a billentyűshöz: – Mit akarsz? – üvöltötte a fülébe közvetlen közelről. – Tegyél már arra a kurva orgonára!!!!! Némi gondolkodás után a technikus rávágta: – Oké! – majd azzal a lendülettel felnyalábolta a meglepett billentyűst, és fölrakta az orgona tetejére. – Király a buli apám! – üvöltötte hozzá megelégedetten.

A kutya volt Zenészberkekben szájról szájra terjednek azok a történetek, amik egyegy koncert után a kellően csinos, vállalkozó kedvű rajongó hölgyekkel kapcsolatosak. Természetesen mindig valaki mással történnek meg ezek a dolgok. A következő sztori azonban tényleg egyedi, nem hiszem, hogy sokszor fordult volna elő. Helyszín egy kis bérlakás egy kisváros belvárosában. A ház úrnője egy ismert muzsikus társaságában érkezett haza. A hölgy egyben annak a zenekarnak a rajongója volt, ahol zenészünk játszott. A helyi művházban lezajlott nagysikerű koncert után mindketten elégedettek voltak a helyzettel, és az elfogyasztott, igen jelentős mennyiségű, alkoholtartalmú italok hatásával. Már az előszobában egymásnak estek, vadul tépték le a ruháikat egymásról, de egy pontnál a lány közbeszólt: – Várj édes, egy kicsit rendbe kell hoznom magam! – és azzal a fürdőszobába vonult. – Ok, bár nekem így is jó voltál bébi! – motyogta a billentyűs. A srác gyorsan ledobta magáról a maradék ruhadarabokat, és be is ugrott a hatalmas ágyba. Már épp kényelmesen elhelyezkedett, amikor megérezte, hogy nagy baj van: nagydolga nem tűrt halasztást. Tántorogva megindult az előszoba felé, de mivel igencsak sürgette az idő, és nem akarta keresni a WC-t, bekiáltott a fürdőbe: – Merre van a rötyó, édes? – A folyosó végén, balra! Hősünk neki is vágott a majd kétméteres útnak, amikor egyszer csak a földbe gyökerezett a lába: egy hatalmas, vicsorgó dobberman ült az előszoba végében, épp a szeme közé nézett, és persze elállta a WC-hez 51

vezető utat. A pánik olyan gyorsan tört rá billentyűsünkre, hogy hirtelen csak egyetlen megoldás jutott eszébe. Azon nyomban belekakált a nappaliban álló, hatalmas pálma cserepébe. Bár az este folyamán elfogyasztott jó pár pohár alkoholtól kissé már elbódult az állapota, azt azért még érezte, hogy gáz lesz. A hátsóját sebtében kitörölte az asztalon talált, fényes papírra nyomott magazinnal, majd az ágyba ugorva, a takarót a nyakáig húzva, remegve várta a fejleményeket, mintegy a csodában bízva, hogy valahogy kikeveredik ebből az egyre kínosabbá váló helyzetből. A vég nem is váratott sokáig magára, mert megjelent a fürdőből, csodálatosan illatozva, selyem alsóneműben, áttetsző pongyolában a ház úrnője, és vadmacska módjára hősünk felé mászott. Orrát ekkor megütötte valamilyen egyáltalán oda nem illő, förtelmes bűz. – Mi ez a kurva szar szag? – Biztos a kutya volt – jött a spontán válasz. – Milyen kutya? – Hát az a dobberman, ott, az előszobában. Csak ő lehetett. – egy pillanatra úgy tűnt, hogy hősünk talán mégis megúszhatja a helyzetet, amikor jött a mindent eldöntő, lesújtó válasz: – Az egy porcelán kutya, a kurva anyádat, te szemét!

„Az a zene, amit sokan szeretnek, az jó.”

Világvége A történet egy nagyon híres zongoristáról szól, aki Jehova tanúja lévén, hitt a hamarosan eljövendő világvégében. A határidőnaplója a következőképpen nézett ki: December 27. Nyíregyháza, December 28. Békéscsaba, December 31. VILÁGVÉGE. Majd pár sorral lejjebb: Január 14. Mátészalka. – Hátha nem lesz.

Szódabikarbóna Belvárosi bérház nagypolgári lakásában régi, igényes, kissé kopott, valaha szépvolt bútorok álltak a hatalmas, kényelmes szobákban. Egy műfajában elismert, sikeres, de nem éppen multimilliomos zongorista otthona volt ez. Történetünk idején tért haza egy többhetes, külföldi turnéról. A házias, és mindenki szerint hűséges felesége a kedvenc ételével várta, töltött káposztával. Mivel a művész úr igen szeret enni, és ez meg is látszik rajta, asszonya nem bízta a „welcome” vacsorát a véletlenre. Több embernek is bőségesen elegendő ételt készített hitvesének, aki ezt egy ültő helyben, jóízűen, látszólag minden erőfeszítés nélkül el is fogyasztotta. Felállnia az asztaltól már nem volt túl egyszerű, az a harminc egynéhány töltelék megnehezítette az ágyig jutást. Mivel a fekvés sem hozott megkönnyebbülést, nagyon úgy tűnt, valamit tenni kell, hogy megsegítse gyomra tartalmának megemésztését. A gyomorégésre hajlamos művész úr úgy döntött, egy kis szódabikarbónából nagy baj nem lehet, eddig is mindig bevált. Sajnos most nem így lett, és egy-két óra szenvedés után ki kellett hívni az ügyeletes orvost. Szerencsére, mivel nagy rajongója főhősünknek, a doki hamar meg is jelent, és egy-két jó tanáccsal, valamint szakszerűen kiválasztott gyógyszerrel meg is oldotta ezt a kis problémát. Másnap zongoristánk már tiszta fejjel tudta levonni az előző nap tanulságát: – Soha ne vegyünk be fekve szódabikarbónát!

„Vigyázz a CD lejátszóval! Lézer van benne, oszt megöl!”

Reggeli az ágyban Egy kissé lepukkant belvárosi bérház nem túl nagy lakásának nem túl nagy hálószobáját látjuk. A mostanában már nemigen népszerű, jobb napokat is megért zenekar billentyűsének otthona volt ez, aki egy alkalommal tizenegy óra után nem sokkal ébredt, akkor is csak azért, mert becsöngetett az új dobos. Meg kellett beszélni egy-két lényeges zenekari dolgot az új kollégával, akit a középkort már jócskán meghaladó billentyűsünk felesége engedett be. Az új dobos jóval fiatalabb volt, és, mint egy másik generáció képviselőjétől, pont tőle, a vérfrissítéstől várták, hogy új lendületet kapjon a patinás banda. Mikor a dobos belépett, a hálóban az idős billentyűs még mindig az ágyban feküdt, és unottan épp az orrát piszkálta. – Szevasz öregem! Jó, hogy eljöttél. Gyere, dumáljunk!– nyújtotta „bányász” kezét. Mivel a szobában az ágyon kívül más ülőalkalmatosság nemigen volt, ezért a fiatal dobos kissé zavarba jött, hogy mit is jelent az, hogy „gyere”, így a kelletlenül elfogadott jobb után jobb híján zavartan lépett egyet előre, majd kissé félénken várta a továbbiakat. Itt a lakásban teljesen távolinak tűntek azok a pillanatok, amikor még rajongóként járt a híres zenekar koncertjeire, és még álmában sem hitte volna, hogy egy élő legenda a lakására hívja, és beveszi őt a bandába. – Gyere öregem, ide mellém! – mutatott az ágyra a ház ura, és még fel is hajtotta a takarót, mintegy az ágyba bújásra invitálva a fiatal kollégát. Bár a helyzet igen bizarr volt, az ifjú tehetséges és igen kalandvágyó dobosunk úgy döntött elfogadja a meghívást, és kabátostul – merthogy kint már igen csípősek voltak a reggelek – bebújt a pizsamás, öreg rocker mellé. 57

– Na így már jó lesz. Most már beszélhetünk! – szólt megelégedetten a zongorista. A fiatal titán nyugodtan hallgatta végig az eligazítást, és épp kezdte azt hinni, hogy újabb meglepetés már nem vár rá, amikor a házigazda hirtelen mozdulattal az ágy alól előrántott egy jókora lábost, tele ismeretlen eredetű sárgás-barnás valamivel. – Kérsz egy kis hideg pörköltöt? – majd egy–két jóízű falat után választ sem várva villám gyorsan kipattant az ágyból, a pizsamára felrángatta az ágytámlára rádobott, tőle elválaszthatatlan, fekete, soha ki nem tisztított bőrnadrágot és bőrdzsekit, majd az ablakpárkányon lévő rikító színű flakonnal kívülről, a kabáton keresztül befújta a hónalját, és diadalmasan így szólt: – Isten hozott a bandában öcsém! Indulhatunk! Harcra fel!

Mindjárt jövök Jó néhány bandában megfordultak már olyan furcsa észjárású tagok, akik a sokat tapasztalt öregeket is képesek voltak meglepni. A következő sztori egy hatalmas szabadtéri fesztiválon történt, valahol az Alföldön, nyár közepén. Mivel a buli ingyenes volt, iszonyatosra dagadt a tömeg és nagyon jó volt a hangulat. A színpadon egy nagy magyar sztárbanda játszott, beleadtak apait-anyait. A koncert közepén a széles mosolyáról és labilis idegzetéről híres szaxofonos kolléga egy pörgős szám kellős közepén nyugodtan letette a hangszerét, és elindult lefelé a színpadról. – Hová mész bazdmeg?! – üvöltött rá a gitáros, zenekarvezető. – Mindjárt jövök! – jött a gondterhelt válasz. – Biztosan rosszul van ez a fasz. – gondolta a gitáros, de tévedett. A jó tíz perc, azaz több mint három szám után visszatérő szaxis csendben, szinte bizalmasan osztotta meg vele a titkot: – Már minden rendben, csak rossz helyen parkoltam.

„Az amatőr zenekar maga pakolja a cuccát”

Asztalnál Kellemes hangulatú vidéki kiskocsmába tért be két cigányzenész. A beszélgetés egy asztalnál zajlott, ahol a prímás számon kérte a cimbalmost: – Öcsém! Mi a fenét játszottál a Pacsirta verzéjében? Hányszor mondjam még, hogy ott fisz dúr van, te szerencsétlen! – De hát én fiszt játszottam drága testvérem! – mondta a cimbalmos méltatlankodva. Azzal előrántotta a verőit, és az abroszon kopogva lezavart egy villámgyors futamot. Mire a prímás: – Na, most jó volt öcsém, de holnap is ezt játszd ám!

Fasírt Vannak olyan zenészek, akiknek fontosabb a jó kaja mindennél. Ha nincs meg a mindennapi ínyencség, akkor még felkelni is kár, nemhogy koncertezni. Szerencsére egy jó vidéki, vagy különösen egy külföldi hakni remek alkalom arra, hogy együnk akár koncert előtt, akár utána, de leginkább előtte is, utána is! A hazai turnézás hosszú évek alatt könnyen kiismerhető helyszíneihez viszonylag egyszerű feladat megfelelő éttermeket találni akár útközben, akár az adott városban. Szájról-szájra terjedő hírekben hamar kialakul egy rangsor, mely étterem a frankó, és melyik az, amit akkor keresünk fel, ha az első számú valamiért kiesett a sorból. Sőt, ez az úgynevezett gasztro-turnézás már odáig fajult, hogy a szakmához régóta hű sofőrök között akad olyan is, aki étlapokat tart a buszában, így egy esetleges késés esetén akár még megérkezés előtt, útközben is le lehet adni a rendelést, mobiltelefonon keresztül. Persze, az igazi megszállottak megtoldják a dolgot otthonról betárazott kedvencekkel, csakhogy étteremtől étteremig se kelljen megéheznie senkinek. Történetünkben az aktuális csapat éppen a határ felé vette az irányt, egy jó kis ausztriai klubhakni ürügyén. És mivel a zenekar több tagja is a fent említett gasztromániások közé tartozott, így nem csoda, hogy az aznap otthon megsütött harminc-negyven fasírt úgy fogyott el már Győr környékén, hogy szinte észre sem vették, milyen hamar kiürült a lábos. De mivel első a kaja, aztán jöhet a muzsikálás, így a csapat sebtében megtartott válságértekezlete úgy döntött, hogy mielőtt még nagyobb baj nem történik, visszafordulnak. Telefonon meg is rendelték az aranykezű hitvestől az újabb kondérnyi fasírtot, hiszen inkább késsen egy buli, mint kiörüljön a gyomor.

„Na, ez az a szám, amit még nem tudok, de már nem érdekel”

A reptéren A zenészek között bizonyos, a szakmában eltöltött évek után kialakul egyfajta hierarchia. Mindenki tudja a helyét a rendszerben még akkor is, ha gyakran még maguknak sem vallják be. A dologban csak az a furcsa, hogy a két legalapvetőbb szempont alapján – megkeresett pénz, kontra szakmai tudás – ez a képzeletbeli sorrend igencsak máshogy alakul. Bár valószínűleg ez egyfajta önmeggyőzés eredménye, azaz a sikertelen, de tanult zenész lenézi a sikeres, gazdag, minden bizonnyal képzetlen kollégákat és fordítva. A roma zenészeknél még bonyolultabb a helyzet, itt még az úgymond családi vonal is bejátszik, tehát a tisztelet fakadhat szakmán kívüli okokból is. Van azonban náluk egy olyan rangsor is, ami azon alapul, hogy ki hol lép fel, és itt előkelő helyet foglal el a külföldön játszó, különösen a külföldön sokat játszó zenész. (A körülmények pontos ismerete érdekében lényeges megjegyezni, hogy ez az eset még a teljesen stabilnak tűnő egypártrendszer idején történt.) Történetünk főszereplője egy nem túl bonyolult gondolkodású, de – mint a legtöbb roma muzsikus – génjeiből fakadóan igen tehetséges szaxofonos. Ö is világ életében irigyelte azokat a zenészeket, akik mindig éppen most jöttek, vagy épp most mentek Ferihegyre külföldi turnéjuk miatt. Valamilyen okból ráadásul összekötötte a csajozási esélyeket a reptéren megfordulás mennyiségével, ezért úgy döntött, hogy „ál” turnékat szervez magának, aminek a lényege az volt, hogy hangszertokkal és egy kisebb kézitáskával a kezében kibuszozott Ferihegyre, és ott lődörögve hol induló, hol érkező zenésznek adta ki magát. Hogy fölösleges terhet ne cipeljen mind a táskája, mind a hangszertok teljesen üres volt. Jó néhány napba beletelt, amíg végre valaki felfigyelt rá, de a sokáig finomítgatott tervbe valami hiba 64

csúszhatott, mert az egyetlen nő, aki észrevette őt, egy nyolcvanöt kilós rendőrnő volt, a reptéren szolgálatot teljesítő alakulat őrmestere. A rendőrnő kollégájával, a majd kétméteres szakaszvezetővel lépett oda határozottan a gyanútlanul, és igen bárgyú, bár részéről sármosnak tartott mosollyal az arcán bóklászó zenészhez: – Maga velünk jön! – azzal ellentmondást nem tűrve kemény, már jó néhány lumpen elemmel szemben használt mozdulattal jobbról-balról körülvéve, hónaljánál fogva, szinte a levegőbe emelve megragadták a teljesen megrémült, és magát azonnal megadó szaxofonost. Miután a helyi őrszobára vitték, leültették egy üres szobába, és magára hagyták, úgy egy-két órára. Képzelhetjük Casanovánk lelkiállapotát, aki egy pillanat alatt a menő és magabiztos, külföldön igen gyakran megforduló zenészből egyszerű, közveszélyes munkakerülővé redukálódott, aminek következtében arckifejezését is csak a könnycseppek okozta piszokcsíkok tették különlegessé. A szobába lépő rendőr százados már egy összetört, inkább egy iskolaigazgatói irodában ülő, tízéves lurkóra hasonlító embert talált, akin látszott, hogy mennyire megbánta amit tett, bármi legyen is az. Meg sem várva a kérdést, főhősünk villámgyorsan a belépő rendőr lábaihoz vetette magát, és bakancsát két kézzel átölelve, zokogó hangon felkiáltott: – Nagyon kérem alezredes elvtárs, ne bántson, én nem csináltam semmit! Kéééreeeeeem! – majd vadul csókolgatni kezdte a mindezt teljesen közönyösen tűrő százados bakancsát. Az orális cipőpucolásnak egy enyhe rúgás vetett véget: – Na, elég! Üljön a helyére! – Igenis kérem!

– Na! – a rendőr kényelmesen leült vele szemben egy asztalhoz, komótosan elővett egy irattömböt, és unottan felnézett: – Neve? – Tücsök József. – Foglalkozása? – Zenész lennék, kérem alássan. – Szóval nem dolgozik, mindjárt sejtettem. Na kérem! A fennforgás a következő: megvizsgáltuk a holmiját és igen gyanús az a körülmény, hogy mindkét táskája üres. Továbbá feltűnően gyanúsan ólálkodik már egy ideje az objektumon, ami minimum államellenes cselekedetre utal. Maga kém? – Mi? Hogyan? Jaj, dehogy! – majd zokogva – Kérem én nem csináháltam semmit! Én csak egy ehegyszerű zenész vagyok, nem értek én sehemmihez, hogy tudnék én kémnek lenni, kérem szépen? Drága főezredes úr! Kéhérem engedjen el! Minden koncertemre beviszem ingyen. Ha akarja bármilyen koncertre beviszem ingyen, sőt a nagynénémnek van egy kiváló kifőzdéje a körúton, élete végéig ingyen ehet az egész családja is drága főtábornok úr, ha elenged! Kéreeeeem! Hosszú csönd következett, majd a szobába lépő tizedes súgott valamit a százados fülébe, aki ezt bólintással nyugtázta, majd így szólt: – Na ide figyeljen jóember! Akkor elengedem, ha megígéri, hogy többet nem látom még a reptér közelében sem. Megértette? – Már hogyne érteném, drága fővezértábornagy elvtárs! Nagyon köszönöm, a jó Isten áldja meg, illetve a párt. Köszönöm a jóságát! – és már éppen újra bakancscsókolgatásba kezdett volna, amikor a rendőr egy

határozott rúgással lendítette arrébb, amit ő szerencsésen hárított a fogaival. Miután magára maradt, már csak halkan motyogta maga elé megkönnyebbülve: – Köfönöm őrmefter úr! Köfönöm!

Szaxis, vagy dobos? Haknista körökben az ember már ritkán lepődik meg, ha koncertfelkérésről van szó. A mostani eset is egyszerűnek indult, bár talán már az elején sejteni lehetett volna, hogy ez nem egy átlagos buli lesz. A sztori egy hétköznapi telefonhívással kezdődött. Egy igen népszerű, lakodalmas zenét játszó jól megtermett előadó felhívott egy szaxofonost, hogy beugrana-e egy határon túli hakniba? Bár a szaxis inkább a jazz területén volt otthon, de az igen tekintélyes gázsi hallatán úgy döntött, hogy vállalja a bulit. Az első, váratlan fordulat a beszélgetés végén jött el, amikor a lagzis sztár megjegyezte, hogy cuccot nem kell hozni, használhatja a zenekar felszerelését. – Milyen cuccra gondolsz pontosan, kérlek? – kérdezett vissza, rosszat sejtve. – Hát dobcuccra természetesen – jött a határozott válasz. – Dobcucc? De hát én szaxofonos vagyok! – Igen? – itt egy pár másodpercre elakadt az ügymenet, de az ismert haknisztár hamar túllendült a felmerült apróságon: – Figyelj, nem olyan nehéz ez a dolog. Téged az öreg Bandi bácsi ajánlott, és én hiszek neki. Te profi zenész vagy, dob vagy szaxofon, nem mindegy? Ez egy tök egyszerű műsor. Két óra múlva indulnunk kell. Több órája telefonálgatok helyettes után, nekem már nincs több ötletem, és a bulit nem akarom lemondani. Na mit gondolsz? Ezen a ponton, amikor szaxisunk már végképp semmit sem értett az egészből, úgy döntött, hogy ez egy akkora nagy marhaság, hogy vállalja. Két óra múlva beült egy tök idegen zenekar buszába, hogy pár óra múlva

eljátsszon egy számára teljesen ismeretlen műsort, ráadásul egy olyan fajta hangszeren, amin még soha életében nem zenélt. – Ez remek móka lesz! – gondolta, és mivel eleve az országhatáron kívüli volt a hakni, ahol nyilván alig lesz pár ember, nagy gond nem lehet belőle. Valahogy majdcsak végig zörgi azt az egy órát. Beállás persze megint nem volt, mert az amúgy is késve indulást megtoldották egy jó kis ebéddel, így csak arra volt idő, hogy behúzott függöny mögött elhelyezzék a hangszereket. Az újdonsült dobos ekkor már kezdett izgulni egy kicsit, mert arra számított, hogy legalább egy-két számot el tudnak próbálni a koncert előtt. Az igazi sokk azonban akkor érte, amikor a helyi műsorvezető konferálása után szétnyílt a függöny, és ő szembetalálta magát egy teltháznyi, négyezer lelkes lakodalmas zenerajongóval. A többit már könnyű elképzelni, de a siker alapján ebből is levonhatjuk a tanulságot: a közönséget néha nehéz alábecsülni, és ebben a műfajban jól megfér egymás mellett a csárdás, és a „free jazz”.

„Egy jó hakni sose rossz!”

Csak ülj otthon A történet egy zongoristáról szól, aki egy világhírű, és már kellően idős szaxofonos koncertjén beugró zenészként helyettesítette a nagy művész billentyűsét. Az illető nagyon komolyan vette a lehetőséget, napokig gyakorolt, és mindenkinek elújságolta, hogy világsztárokkal lép fel. Sőt, mostantól fogva csak világsztárokkal fog dolgozni, ergo, tulajdonképpen már ő is egy világsztár, csak még nem ismeri senki. Eljött a nagy nap, és hősünk úgy érezte, hogy minden nagyon jól ment, nem kapott szúrós pillantásokat a mestertől, pedig sok történetet hallott már a nagy ember keménységéről és határozottságáról. Bár még az is megfordult a fejében, hogy szinte nem is vett róla tudomást, már-már átnézett rajta a mester, de végül is úgy döntött, hogy ez mégis csak jó jel, hiszen ha súlyosan hibázott volna, bizonyára értésére adták volna még ott a színpadon. Koncert után alig bírta kivárni a megfelelő pillanatot, hogy megköszönje a megtisztelő lehetőséget, és egy váratlan ötlettől felbátorodva még azt is meg merte kérdezni, hogy számíthat-e esetleg újabb felkérésre a mestertől. A válasz kemény volt, és határozott: – Te csak ülj otthon és várj! Ha nem csörög a telefonod, az leszek én!

Dobos történetek „A dobos szeret zenészekkel barátkozni.”

A verők Egy nagy budapesti metálfesztiválon történt a következő malőr. A hatalmas színpad előtt több ezer ember hömpölygött, és persze hektószámra vedelték az olcsó sört. A tömeg egyre türelmetlenebbé vált, mert már vagy fél órája el kellett volna kezdődnie az est fénypontjának, a legmenőbb új rock banda lemezbemutató koncertjének. A csúszás oka az volt, hogy a zenekar rengeteg díszlettel, jelmezzel készült a bulira, és a technikusok csak elég lassan tudták átszerelni a színpadot. Mikor már fütyülni kezdtek a népek, végre felcsendült a jól ismert intró gyomorrepesztő mély dübörgése. Villogtak a fények, füstoszlopok törtek föl a hangszerek között, és a tömeg szinte elsöpörte a kordont, amikor megjelent a zenekar hatalmas, földig érő fekete leplekbe burkolózva, vörösen villogó szemű, ezüst koponyaálarcokban. A nézők közül többen elájultak a gyönyörtől, többen az agyontaposástól, többen a kábítószertől, de ez senkit sem zavart, hiszen ilyen egy igazán jó rock buli. A zenekar megállt a helyén, a két gitáros jobbról-balról, az énekes elöl, a dobos a dobok mögött. És ekkor, előre begyakorolt módon a megfelelő pillanatban, amikor az intró véget ért, egyszerre az égnek emelték a karjukat, s mint hatalmas fekete denevérek álltak a hirtelen támadt csendben. Lélegzetvételnyi szünet után extatikus üvöltés szakadt ki a rajongókból, és mielőtt már-már mindenki biztos lett volna benne, hogy ez lesz a rock történelem legjobb bulija, tisztán kihallatszott a dobos hangja: – Bazdmeg! A verők! – azzal uzsgyi, futás le a színpadról.

Eladó pergő A következő „Eladó” című történetek ugyanarról a dobosról szólnak, aki nehezen tud ellenállni egy – számára – igen kedvezőnek tűnő üzleti helyzetnek. Szinte nincs olyan alkalom, hogy ne akarna eladni valamit az éppen jelenlévőknek, bármilyen meglepő legyen is az ajánlat. Az első helyszín egy villamosmegálló volt, ahol véletlenül összefutott egy másik dobossal. Főhősünk kezében épp egy pergődobot tartott, amit a másik azonnal, szakmai büszkeséggel, tettetett, nyilvánvalónak szánt hozzáértéssel vizsgálgatni kezdett. – Ludwig? – Ludwig. – Olajbőr? – Olajbőr. Eladó! – A pergő, vagy a bőr? – Mindkettő. – Tényleg? – Tényleg. Ebből a pergőből csak négy darab van a világon. Egy Billy Cobhamnek, egy Steve Gaddnek, egy Dave Wecklnek és egy nekem. Nagyon különleges darab. – Miért, mitől különleges? – Attól, hogy ez egy tízbabás pergő! Érted apám? Tízbabás! Nézd csak! Kettő, négy, hat, nyolc! Sőt, nyolcbabás!

„A dobos még nem zenész, de már nem vesz jegyet a koncertre”

Eladó zakó A következő helyszín egy próbaterem volt, amit több zenekar bérelt egyszerre, mert így nyilvánvalóan olcsóbb, csak az időt kellett beosztani egymás között. Épp váltás következett, és két zenekar zsúfolódott össze a pincehelyiségben. Hangosan beszélgettek, pakolgattak, és persze bagóztak. Két zenész vidáman üdvözölte egymást, és dobosunk éppen megpróbálta eladni a zakóját a másik banda bőgősének, ami teljesen nyilvánvalóan mindkettőjük számára kicsinek bizonyult. – Próbálgasd csak nyugodtan! Nagyon pöpecül áll! – szólt a dobos. – A színe király, de nem szűk ez egy kicsit? A másik széttárta a karját, és a levegőben hadonászva mutatta: – Hát dobolni tényleg szűk. – majd hirtelen összezárta a karjait: – De bőgőzni pont jó lesz!

Eladó csizma Egy igen borongós, esős délutánon találkozott össze dobosunkkal egy kollégája valahol a Nagykörút piszkosszürke járdáján. Főhősünk, ernyő híján már jócskán átázva érkezett ugyanahhoz a kocsmához, ami történetesen betegség miatt zárva tartott. Igen megörült a szintén pórul járt kollégának, és rögvest jókedvű beszélgetésbe elegyedtek a szomszédos kapualjban. Megbeszélték a legújabb dobbőrök problémáját, kitárgyalták a legzaftosabb pletykákat, és elmeséltek néhány zenészanekdotát, amit persze már mindketten ismertek. Egyszer csak a kolléga véletlenül rápillantott dobosuk új western csizmájára, és mivel feltűnően jó állapotban volt, önkéntelenül szaladt ki a száján a dicséret: – Nagyon király a csizmád barátom. – Igen? Tetszik? Eladó! – vágta rá reflexből a dobos. – Eladó? És mennyi lenne? – ez persze csak udvariasság volt a kolléga részéről, meg kíváncsi is lett, hogy mi sül ki ebből, hiszen már jól ismerte barátját erről az oldaláról is. – Neked odaadom fél áron. Amúgy most hozták az USA-ból, egyenesen Texasból. Elvis is ilyet hordott. Annyira szerette, hogy állítólag ebben temették el. Pöpec mi? Na neked, de csak neked odaadom 5000-ért. – Jól hangzik. – Na, akkor megegyeztünk? – kérdezte a rámenős boltos, és választ sem várva elkezdte lehúzni a lábáról a csizmát ott, helyben, a kapualjban.

Ez annyira váratlan és mulatságos volt, hogy a leendő vevő már csak a hecc kedvéért is, anélkül, hogy megnézte volna, egyáltalán jó-e neki ez a csizma, vidáman, azonnal rávágta: – Ok, áll az üzlet! – és a pénz átadása után rögtön a hóna alá is csapta a frissen szerzett lábbeliket. – Hát akkor, szevasz! Örülök, hogy láttalak! – szólt dobosunk, és kön�nyed, természetes léptekkel kilépett az esőbe zokniban, nagyot kurjantva megállította az első taxit, és az új üzletből származó bevétel feléből hazautazott.

„Tudod ezt kívülről is? Akkor takarodj!”

Eladó csaptelep Vasárnap hajnalban, valamikor háromfelé ért egyszer főhősünk haza, valahonnan egy határszélen tartott koncertről. A hangszereire másnap szüksége volt, ezért megkérte a technikust, legyen olyan kedves, segítsen becipelni a dobokat a házba. Mivel odabent a családja édesdeden aludt, ezért suttogva, lábujjhegyen közlekedve pakolták a cuccot. Munka végeztével egy gyors kézmosásra együtt surrantak be a fürdőszobába, ahol a technikus egy könnyelmű – a reggel felébredt feleség idegállapotára nézve igen káros –, suttogó kijelentést tett: – Nagyon klassz ez a csaptelep – persze nem sejthette, hogy hajnal ide, feleség oda, milyen lavinát indít el. – Igen? Eladó! – vágta rá dobosunk suttogva. – Mi, a csap? – Az, hát. – Miért, van még egy? – Nem, nincs, ez az eladó! – Viccelsz? – Nem dehogy. Miért, már nem tetszik? – De! Csak, hát mégsem vehetek meg egy csapot, ami fel van szerelve a fürdődben? – Azt csak bízd ide apám! Egy perc alatt leszerelem. – Most? Reggel négy van!

– Most hát! Kell vagy nem? 4000-ért a tiéd, nyolc alatt sehol nem kapod meg! Most döntsd el, mert lehet, hogy holnapra már meggondolom magam! – Hát abban biztos vagyok. Rendben, tőlem mehet! – Na, hála az égnek! Jó boltot csináltál barátom! – és azon nyomban leszerelte a csapot, valamint még 1500-ért a zuhanyrózsát, a törülközőtartót és a szappantartót is, hiszen így egész a készlet.

A kukkoló Egy turné akkor számit igazi turnénak, ha egy héten legalább háromszor játszik a zenekar más-más városban. De az igazi csapatépítő buli a lent alvásos turné, amikor a banda két koncert között kibulizhatja magát, hiszen másnap általában ráérnek a felkeléssel. Egy ilyen alkalommal történt meg a következő sztori. Az országos hírű rock csapat éppen egy határszéli kisváros kempingjében foglalt szállást éjszakára. A hírnevüket nemcsak zenei vonatkozásban, hanem a csajozás terén is kivívták már jó néhány éves fennállásuk alatt. Szinte sportot űztek a nőfalásból, és pontokra bontották a különböző fokozatokat. Csók egy pont, orális menet öt pont, totális szex tíz pont, stb. A turné végén győztest hirdettek, aki egy előre megbeszélt, természetesen a többiek által megvásárolt nyereménnyel lett gazdagabb. Mivel egy ilyen aktus általában – zenekari öltözőben nem mindig – két ember magánügye, ezért ez a versengés igencsak az egymásba vetett bizalomra épült, hiszen mindenki azt mondott be, amit akart. Más kérdés, hogy mit hittek el neki a többiek. A kérdéses estben a gitáros volt szerencsésebb, illetve bevállalósabb, ha az aznap este összeszedett hölgyemény külalakjából indulunk ki. Mivel jó néhány pont hátrányban volt, ezért lejjebb adott minőségi elvárásaiból, és csak a mennyiségre koncentrált. A csaj nem volt túl szép, viszont kövér, de egy liter pálinka megszépítette annyira, hogy viszonylag könnyen jutottak a zenekari szállásul szolgáló hármas számú faházba. Itt a félhomályban már a gitáros is könnyebben képzelte maga elé álmai nőjét, és egy gyors petting után a hormonjai kellően beindultak ahhoz, hogy már csak a gyors élvezésre (neked is annyi időd volt, mint nekem), és a várhatóan elért tíz pontra tudjon koncentrálni. 82

A szobában egymásba gabalyodók nem sejtették azonban, hogy elég passzívan ugyan, de még valaki részt vesz az aktusban, konkrétan az ablakból őket kukkoló dobos. Először ugyan nem a leskelődés sokak által kedvelt izgalma, inkább a pontrendszer alakulásának ellenőrzése vonzotta az ablakhoz, ám amint belesett a szobába, úrrá lett rajta a kukkolás lényegét jelentő bizsergés, miszerint: én látom őket, ők nem látnak engem, viszont bármikor lebukhatok. Ahogy a bent lévők egyre jobban belemelegedtek, és ruhadarabjaiktól teljesen megváltak, a leskelődés izgalmát felváltotta egy sokkal kellemesebb érzés, ami egy idő után annyira a hatalmába kerítette a dobost, hogy magáról, és a helyzetről teljesen megfeledkezve jobb kezét használva segítette izgalmi állapotát. Talán mind a hárman egyszerre jutottak volna a csúcsra, ha egy teljesen reflexszerű cselekedet véget nem vetett volna az ingyen „Peep show”-nak. Ugyan is, a teljesen beindult dobos, csak úgy, mintha otthon a tévé előtt ülne, egyszer csak bekiáltott az ablakon: – Még a mellét! Méééééég!

Énekes történetek „Egy zenekarban a szólóénekes keresi a legtöbbet, a vokalista a legkevesebbet, pedig mind a ketten énekelnek, és csak néhány méter választja el őket egymástól.”

Leesett a mikrofon! Egy átlagos vidéki művházban tartott koncerten, valahol Salgótarján környékén, a buli egészen jól ment ahhoz képest, hogy a szólista énekes kicsit fáradtnak, szétszórtnak tűnt már az első számoktól kezdve. Többen a koncert előtt elfogyasztott fröccsöknek tudták be a dolgot, de lehet hogy közreműködött még egy-két Unicum is a hangulat biztos elérésének érdekében. Mindenesetre a közönséget vagy nem érdekelte a dolog, vagy nem látta ezt a problémát, mert lelkesen megtapsolta még azokat a számokat is, ahol csak imitt-amott hallhatta az eredetileg megírt szövegeket. A koncert előre haladtával, és a lámpák okozta meleg miatt már igencsak csordogáltak a verítékcseppek főhősünk és a koncertért aggódó menedzser arcán, de úgy tűnt, hogyha nem is ez lesz a csapat legjobb bulija, de csak a végére érnek valahogy. Még az sem tűnt nagyon cikinek, amikor az éneklés közben felszabaduló slejm udvariasan, a közönségnek háttal ugyan, de igencsak félreérthetetlen derékmozdulattal megsegített köpés formájában távozott a kincset érő torokból. Pont az Amerikában vásárolt, fekete kígyóbőr western-csizma orrára. Ezt a tényt sztárunk, a hívatlan, már-már élőlényként mozogni látszó fényes izét pont egy konferálásnak szánt, véget nem érő körmondat közben vette észre, és a kérdéses fél lábát bizonytalanul felemelve, a mikrofonállványt támasztékként megmarkolva, frappánsan a másik nadrágszárba törölte egyfajta vádli-polír céljából, két szám közti csendben, a színpad közepén, fejgépekkel megvilágítva. Sebaj, ez bárkivel előfordulhatott volna, talán még az is, ami a következő szám második versszakában történt. Ugyanis a jókedv – ami megjelent a már az előző jelenet láttán röhögését reménytelenül leplezni próbáló zenésztársak arcán, akik kicsorduló könnycseppjeiket törölgetve megpró85

báltak észrevétlenül, hangszereik mögé bújva vihogni – újabb lendületet adott a koncertnek és főhősünknek egyaránt. Kikapta hát a mikrofont a biztonságot jelentő állványból, és vidáman, mosollyal az arcán, de bizonytalan léptekkel nekiindult hangulatot csinálni a színpadon. Sikerült is, mert amikor újra visszatért az állványhoz, kissé hanyag lett az a mozdulat, amivel vissza kívánta tenni a mikrofont a helyére. Így az hatalmas dörrenéssel és iszonyatos gerjedés kíséretében a földre huppant. A hangtechnikus viszonylag gyors reflexszel azonnal elnémította a sikoltó eszközt, így nem meglepő, hogy az üresen maradt állványon nem is tűnt fel a mikrofon hiánya. És mivel a hangulat és a jókedv éppen a tetőfokára hágott, így az sem csoda, hogy méltán híres sztárunk egy teljes versszakot végigénekelt az üres mikrofonkengyelbe.

Vodka és pálinka Az eset egy igen elismert, szomját gyakran oltó énekessel esett meg, aki az egyik vidéki hakni előtt betért egy egyszerű kis kocsmába, hogy üzemi állapota elérése érdekében bedobjon egy felest. Na jó, kettőt. Mivel elkísérte egy-két barátja is, akik szintén megszomjaztak, így szépen kezdtek sorakozni a különböző méretű poharak különböző színű italokkal előttük. Valószínű ezért történhetett az a baleset, ami komoly kihatással volt a hivatalosan egy órával később kezdődő koncertre. Ugyanis éppen egy fél vodka csusszant le főhősünk torkán, ami után igencsak jólesik egy pohár tiszta víz, kísérőnek. Ezért gyorsan a víztiszta folyadék után nyúlt, és már érezte is hűsítő, enyhítő hatását, amikor váratlan dolog történt. A nagy kortyokban a vodka után küldött folyadék nemhogy nem hűsített, hanem égetett, mint a tűz, ugyan is egyáltalán nem víz volt, hanem cseresznyepálinka. A történet nem is maradt hatástalan. Mintha egy atombomba robbant volna főhősünk fejében, egy pillanat alatt elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Lelke a testét, mint egy kabátot viselte csupán, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy a kultúrház bejáratánál eléjük siető igazgatónő feléje nyújtott kezét úgy rázta meg, hogy azt csak ő képzelte kézfogásnak. Valójában vagy harminc centire a parola lehetőségétől a semmit rázta meg, és olyan természetes, magától értetődő mozdulattal tette mindezt, hogy egy pillanatra talán még az elképedt igazgatónőt is elgondolkodtatta, hogy most kezet ráztak, vagy sem. Persze ezek után már senki sem lepődött meg azon, hogy a koncert „technikai okok miatt” elmaradt.

„Mindenki menjen a kurva anyjába, már jó értelembe véve”

Ananászlé A történet főszereplője egy fiatal, minden szempontból szőke énekesnő. A turnébuszban, útban a messzi Békéscsaba felé, jelen volt a művésznőn kívül egy, csak férfiakból álló, öttagú zenekar és persze a sofőr. Ez még egy békebeli, többnapos turné volt, és a zenekar igencsak unatkozott. Már minden jól ismert poén és történet elhangzott, arra gondoltak, kéne valami jó kis csíny! Mivel a művésznőt sosem az eszéért szerették, és erkölcsileg is olyan laza volt, mint egy teenager cipőfűzője, mindig is könnyen csőbe lehetett húzni, akár a legátlátszóbb poénokkal. Most is hamar megszületett az ötlet, amire már egy nappal korábban elkezdték az előkészületeket. Történetesen igen látványosan, állandóan ananász levet ittak. Nem is kellett sokat várniuk, jött is az előre kiszámított kérdés: – Srácok! Miért iszik mindenki újabban ananász levet? – Nem mondhatjuk meg. - jött a közönyösnek szánt válasz. – Miért? Talán titok? – Igen. Férfititok. – Hű, de izgi! Mondjátok el! – Bocs, de nem lehet. – Naaa! Lécciiiii! – Ok, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, különösen lányoknak nem! – Jóóóó! Csak mondjátok már! – Hát az az igazság, hogy ha csak ananász levet iszunk, akkor finom édes lesz tőle az ondónk.

– Hűűűűűűű! Ez komoly? – Az! – Ez nagyon izgin hangzik, de nem vertek át? – Nem! Ez tök komoly. Most nemrég fedezték fel a NASA tudósai véletlenül. Sajnos már egyre többen tudják, és kezd felmenni az ananász lé ára. Mi már vettünk egy csomó rekesszel. Nemsokára hiánycikk lesz, figyeld csak meg! – Hát ez beszarás. Sosem hittem volna. És ha én is iszom belőle, akkor a hüvelyváladékom is édes lesz? – Nem! Csak az ondóra hat. Ez tudományos tény. – Nem tudom. Valahogy mégis nehezen hiszem el. – Pedig így van. Amerikában már minden nő csak orálisan akarja. Szinte már üldözik a férfiakat. Mindig akarják újra és újra. Állítólag jobb, mint a kábszer, és ráadásul egészséges is. Tele van vitaminokkal és fehérjével. De ezt nyilván te is tudod. – Jaaaa! Ezt már én is hallottam. – Na, látod. Ez a legújabb őrület odaát. – Azta. Kíváncsivá tettél. Szinte már kedvem lenne kipróbálni. – Nem is tudom. – Naaa! Ne izélj már! – Hát jó. Ha annyira akarod… A busz hátsó ülésén meg is történt a dolog, pontosan úgy, ahogy az eredeti tervekben szerepelt. Amint a fiú kiadta magából, amit akart, pár pillanat néma csönd, és néhány furcsa szájgrimasz után felkiállt a művésznő: – Hülyeeeeee! Nem is édes az íze. A röhögés egyszerre szakadt ki az összes srácból. 90

A szemüveg Helyszín egy határon túli sportcsarnok, ahol a magyar nemzetiségi lakók már alig várták, hogy az anyaországból ritkán odalátogató hazai sztárok egyikét élőben is láthassák. Az „élőben” kifejezés jelen esetben csak a fizikai valót takarta, mert a híres sztár és zenekara valóban megjelent ugyan a helyszínen, de mivel a koncertet a helyi tv is rögzítette, ezért jobbnak látták, ha a koncert cd-ről megy. Biztos, ami biztos. Az elővigyázatosság jogosnak bizonyult, mert a koncertkezdés pont annyit csúszott, amennyi idő alatt jó néhány pohár, különböző fajtájú, alkoholtartalmú italt meg lehetett inni. Ezt most felelősség nélkül, a koncert minőségét egyáltalán nem befolyásoló módon lehetett megtenni, hiszen ugyebár playback az egész, nehéz lenne elrontani. A később történtek azonban azt mutatták, hogy így is majdnem sikerült. Az első egynéhány szám viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva főhősünk éneklés közben igen gyakran derékig leengedett mikrofonjától, de a közönség azt hihette, legalább is a zenekar ebben bízott, hogy átlagos külseje ellenére ez egy olyan jó minőségű mikrofon, ami minden helyzetben képes tökéletes hangzást produkálni. Az egyik szám vége hozott némi izgalmat először, amikor sztárunk úgy gondolta, hogy énekelnivalója éppen nem lévén, leheveredik a dob elé. Mivel a következő dalig, bár kissé szaggatott mozdulatokkal ugyan, de sikerült ismét talpra állnia, így előre betanult show elemként vonult be ez a jelenet a rock-történelembe. Az utolsó számban azonban váratlan dolog történt, ami a sokat tapasztalt zenésztársakat is meglepte. Egy váratlan pirotechnikai füstpetárda robbanásától sztárunk ugyanis annyira megijedt, hogy fejét félrerántotta, és a hirtelen mozdulattól lepottyant fejéről az elválaszthatatlan, már-már ikonként 91

hosszú évek óta hozzá kötődő napszemüvege. Ez önmagában még nem lett volna meglepő, hiszen ez bárkivel előfordulhat. De jelen esetben az volt a különleges, hogy bár a szemüveg hamar visszakerült az őt megillető, és évek óta terhét viselő orra, de a színes lencsék a földre érkezéskor valahogy kiröpültek a keretből, és ez az apróság főhősünk figyelmét valahogy elkerülte, ami akkori állapota alapján szinte egyáltalán nem volt meglepő. Az utolsó perceket, a koncert hajráját ebben a teljesen üres szemüvegkeretben fejezte be a zenésztársak legnagyobb örömére. Még a zenekari bemutatásnál sem tűnt fel a fényviszonyokban beállt változás, és csak akkor kezdte kapizsgálni, hogy valami nem stimmel, amikor a gitáros megkérdezte tőle: – Ez az olvasószemüveged? – Olvasószemüveg? – kérdezte meglepetten, természetesen a mikrofonba. – Ez nem az! – majd miután megvizsgálta a csökkent képességű okulárét, felkiáltott: – Nézd már! Kiesett az izéje? Mire mintegy végszóként megszólalt a helyi műsorvezető öblös hangja: – Hölgyeim, és uraim! Ez volt a Horvát Béla, Magyarország legnagyobb SZTÁRA!

„Öt ember, öt szív, öt érzés, öt betű: EDDA!”

Takaríts ki! A sztori egy művészházaspárról szól, akik bár teljesen különböztek, mégis jól kiegészítették egymást. Kemény, rockos férj, mellesleg basszusgitáros, és a lágy, totál szőke butácska feleség, aki mellesleg semmilyen hangszeren sem játszik. Történt egyszer, hogy a férjet egy rosszakarója felnyomta a rendőrségen, hogy aranyat csempészik be nyugatról a hangfalakba rejtve. Már tárt karokkal várták a zenekart a határon, de nem autógrammot kértek, hanem ízekre szedték az egész felszerelést. Meg is találták, amit kerestek, néhány igazán szép ékszert, aminek az értéke jócskán meghaladta egy átlagos vámos egész életében megkeresett pénzét. Nem csoda, ha azonnal egy rendőrautóra cserélték a zenekari buszt. A kihallgatáson aztán kiderült, hogy főhősünk a hunyó, sőt ez nem is az első eset, valószínűleg már korábban is csinált ehhez hasonló ejnye-bejnyét. Azon nyomban el is rendelték a házkutatást, és már indultak is, hogy kövessék a nyomot, amíg forró. Mivel a rock-sztár dalait a fél ország ismerte, így nem csoda, ha az egyik, a rendőrségen dolgozó írnoknak megesett a szíve az igencsak kiszolgáltatott helyzetben lévő basszeroson. Mivel úgyis bajban van, legalább ne tetézze újabb bizonyítékokkal, ezért egy közeli utcai fülkéből gyorsan felhívta a szöszi feleséget. Biztos, ami biztos, virágnyelven, elváltoztatott hangon akarta figyelmeztetni az asszonyt: – Halló, én a férje barátja vagyok, és át kell adnom egy fontos üzenetet. – Csak nincs valami baj? – Nem, nincs. Illetve van, de ő jól van, csak nem tud telefonálni, ezért engem kért meg. – Miért mi történt, talán beteg? 94

– Nem, nem beteg, csak nem tud telefonálni. – Miért nem? – Ez most tök mindegy, hallgasson már! Én jót akarok maguknak, de ha nem hallgat meg végre, nagy baj lesz! Sürget az idő! – Jól van, na, jól van. Már az is baj, ha aggódom a férjemért? – Nem, nem baj. Mondhatom már végre azt a kurva üzenetet? – Mondja! – Na. Szóval, nemsokára vendégeket kapnak. Érti? Váratlan vendégeket! – Értem, és? – A férje arra kéri, hogy alaposan takarítson ki! RENDKÍVÜL alaposan! Megértette? – Meg! És tényleg megértette, mert amikor a rendőrök megérkeztek, ő kötényben, fején csinos kis kendővel éppen porszívózott, a rádióból kellemes zene szólt, a csempészáru pedig ott mosolygott a tálaló szekrény üvegajtaja mögött.

Fontos ember Az imént megismert szőkeséget igen komoly otthoni instrukciókkal engedték el egyszer, egy NDK-ba szervezett turnéra. A férje ugyanis, későbbi lehetőségekre gondolva, a következő szavakkal bocsátotta útra kedvesét: – Figyelj ide drágám, és jól jegyezd meg a lényeget! A fontos emberekkel jóban kell lenni! Ez egy elég egyszerű útmutatásnak tűnt a kedvese jövőjéért aggódó hitvestől, de, mint majd a későbbiekből kiderül, nem pont úgy értette, ahogy azt a szőke tündér értelmezte. (Bár vele kapcsolatban az értelem szó említése is igen erős túlzás.) A turné első pár napja különleges események nélkül telt el, akkor azonban feltűnt, egy korábban még nem látott igen elegáns öltönyt viselő úr. Kön�nyed stílusban társalgott a koncerteket szervező emberekkel, és szemmel láthatóan mindenki kedvelte őt. A művésznő úgy gondolta, ő lehet az a bizonyos „fontos ember”, akire a férje gondolt. Mivel a német nyelvtudásában tátongott némi „Mariana-ároknyi” űr, ezért úgy döntött megkérdez valakit a zenekarból. – Figyelj Laci! Az az ürge ott, szürke öltönyben, kicsoda? Fontos ember? A Laci névre hallgató zenész villámgyorsan észrevette, hogy itt újabb vicces helyzet van kialakulóban, és azonnal vette a lapot: – Kicsoda? Ja, hogy ő? Igen, nagyon fontos ember! – De mennyire fontos szerinted? – Nagyon fontos, hidd el! – mondta szinte suttogva. Csak annyit mondok, nagyon elől ül! Érted? Komoly felelősséggel járó, vezető beosztásban van!

A művésznőnek felcsillant a szeme, azonnal bevetette ellenállhatatlan mosolyát, és pár perc múlva már a nagy emberbe karolva nevetgéltek, némi pezsgő kíséretében. A történet csattanójára csak másnap reggelig kellett várni, amikor az énekesnő büszke mosollyal az arcán, kézen fogva érkezett az ebédlőbe egy nyilvánvalóan kellemesen eltöltött éjszaka után, a buszsofőrrel.

„Utálom a csávót, mp3-as ügynök volt”

Milyen sörük van? Egy hortobágyi csárdánál, amit leginkább az érzelemmentes szexre vágyó teherautó sofőrök, és a pusztaromantikára éhes turisták kedveltek, a nyár közepén véletlenszerűen megállt egy zenekar, hogy folyadékot adjon le, és vegyen magához. A hőség szinte elviselhetetlen volt, ezért alig várták, hogy az épület mögött lévő medencében lehűthessék magukat. A banda fiatal és egyben kellően ittas tagjai neki is iramodtak, s mint egy versenyen, ruhadarabjaikat szétdobálva rohantak a medencéhez, hogy lelkesen, és egyben anyaszült meztelenül vágódjanak a hűsítő vízbe. Nem számítottak sem a fejükön felejtett napszemüvegek, melyek némi könnyű búvármozdulat után kerültek ismét elő, sem az elképedt német turisták a parton. Néhány vihogással kísért hossz leúszása után udvariasan elköszöntek a jelenetet néma döbbenettel szemlélő családtól, és kuncogva visszasomfordáltak a többiekhez. Mindannyian elhelyezkedtek a kerthelységben egy asztal körül, és unottan böngészték az igencsak siralmas étlapot. Miután a szintén unott pincér lassan megérkezett, mindenki leadta a rendelést, kivéve a zenekar legidősebb tagját, aki nem csak idős, de fél fülére, ahol a pincér állt, tök süket is volt. Nagy nehezen, de úgy tűnt, döntött: – Mondja csak! Milyen csapolt sörük van? – fordult a pincérhez. – Nincs csapolt sörünk. – Ok. Az jó lesz!

A futószőnyeg A történet főszereplője egy nagyon híres zenekar egyik tagja, jelen esetben a basszusgitáros-énekes. A helyszín egy határon túli nagyváros, ahol a zenekar koncertet adott a helybéli magyarok nagy örömére. Főhősünk egy igen csinos hölggyel gondolta eltölteni az éjszakát, akinek ez szemmel láthatóan nem volt ellenére. A közös vacsora és jó néhány pohár pezsgő után alig várták, hogy végre egymáséi lehessenek. A taxiban nem bírták tovább, a hátsó ülésen vad pettingbe kezdtek: csók, nyúlka-piszka, meg minden ami kell. A történet szempontjából lényeges megemlíteni, hogy tél volt éppen, és igen nagy hó. A taxis ugyan megpróbált megküzdeni az elemekkel, de nem nagyon sikerült zökkenőmentesen vinnie a gépet. Pont az egyik, ki nem védett kátyú miatt történt az aznapi első baleset: a hölgy ijedtében véletlenül jókorát harapott az éppen a fogai közt lévő hímvesszőbe, ami történetesen főhősünkhöz tartozott. A hatalmas ordítás hallatán a taxis azonnal megállt, a gitáros pedig az alkoholtól kissé lelassítva ugyan, de kikászálódott a járműből, hogy szemügyre vegye az alant elszenvedett károkat. Hogy pontosan mi baj történt, az nemigen derült ki, de miután egyértelműen vérzett, hamar elpárolgott a kedve az éjszakai hancúrozástól. Inkább a szállodába vitette magát, hogy minél előbb lezuhanyozhasson, és ágyba kerüljön. A szállodában a töksötét szobába lépve a villanykapcsolót kereste, de helyette hordozható rádiója antennáját találta meg, a szemöldökével, ami azon nyomban fel is repedt, és szintén, csendben vérezni kezdett. Gyorsan ledobálta a ruháit, és éppen a sérüléseit méregette a tükörben, amikor hangos röhögcsélést hallott a folyosóról. Úgy tűnt, hogy a zenekar többi tagja érkezett vissza a hotelbe. Gondolta, megijeszti őket, így nagy 100

lendülettel kiugrott a folyosóra, hatalmasat üvöltve, anyaszült meztelenül. A folyosón persze teljesen idegen emberek ijedtek halálra a tök pucér, vérfoltos őrülttől, és ráadásként, hangos csattanással a szobaajtó is becsukódott mögötte. Mivel az ajtó kívülről csak azzal a kulccsal lett volna nyitható, amit az éjjeli szekrényen hagyott, úgy tűnt, kilátástalan, és igen kiszolgáltatott a helyzete pucéran a folyosón álldogálva. Egy átlagos agyműködésű ember idegei valószínűleg ennél a pontnál adták volna fel a szolgálatot, de főhősünknél szinte azonnal megszületett a megoldás: keresztben lefeküdt a folyosó padlójára, és lassan gurulva magára csavart egy tíz méteres darabot a vélhetően több mint egy éve kitisztított futószőnyegből. Már csak, mint egy absztrakt sumó bajnok, le kellett cammognia a portára a pótkulcsért.

101

„Most a fiúk, most a lányok, most ti ketten ott ne!”

102

Ugrás a színpadra Egy rock klubban vagyunk, jó pár évvel ezelőtt, valahol egy belvárosi bérház pincéjében, ahol az igen szűk körben ismert – tizennégy rajongó, köztük tizenegy rokon – heavy metal banda koncertezett. Az egész hely körülbelül akkora lehetett, mint egy nagyobb lakás. Az előszoba ruhatárként, a háló büféként, a vécé vécéként, a nappali pedig koncertteremként működött. A nézősereg megegyezett egy közepes házibuli létszámával, és a hangulat is pont olyan volt, mint egy érettségi találkozón, ahol mindenki örül ugyan a másiknak, de a mosolyuk mégsem olyan őszinte, mint régen. A zenekar a cselédszoba méretű öltözőben hangolódott a bulira, némi rövidital társaságában, amiből főleg a frontember fogyasztott rendesen azon az alapon, hogy valakinek valahol biztosan születésnapja van. – Egészségére! A klubtulajdonos nógatni kezdte a zenekart, hogy többen már úgysem jönnek, és a végén még ebből a kevésből is hazamegy valaki. Így a csapat vonakodva ugyan, de fellépő ruhába bújt, vagyis a dobos lecserélte a cipőjét. Mivel túl nagy bevezetőt ez a gigantikusnak nemigen mondható közeg egyáltalán nem igényelt, jobb híján besomfordáltak a színpadként elkerített szobasarokba. A hatalmas ováció elmaradt, sőt, még a hangos beszélgetés moraja sem halkult le egyáltalán, talán ha két ember vette észre a szeme sarkából, hogy készül valami. Egyedül az énekes érezte úgy, nyilvánvalóan a szervezetében szép lassan megemelkedett maligánfok hatására, hogy ez nem is egy házibuli méretű hakni, hanem a Budapest Sportcsarnok, sőt a Népstadion, és eljött a nagy pillanat, ahol a több ezres tömegnek meg kell

103

tudnia végre, hogy ki is a legmenőbb frontember a rock’n’roll piacon. Ezért elhatározta, hogy megvárja a legutolsó pillanatot, mielőtt az első szám első versszakában be kell szállnia, és egy nagy ugrással egyenesen a színpad közepére repül. Mint a későbbiekben látni fogjuk, egy kis apróságtól eltekintve végül is sikerült neki. A dobos beszámolt, és már dübörgött is az első szám, így a kisszámú közönség is kénytelen volt odafigyelni, mivel a szoba méretéhez képest iszonyú hangerőben beszélgetni már úgysem lehetett tovább. Főhősünk teljes valójában rákészült az antré-ra, a színpadra vezető, bizonyára törpéknek készített ajtó keretébe kapaszkodva, mint egy snowboard bajnok a start előtt, ritmusra ringatta magát előre-hátra, hogy majd a megfelelő pillanatban teljes erőből tudja magát a színpadra lendíteni. Csak egy dolgot számolt el, hogy az ajtóban teljesen felegyenesedve nem fér el, így aztán, bár a lendítés kiválóan sikerült, az ajtóból kifelé mozdulva homlokkal lefejelte az ajtófélfát, aminek következtében nemcsak, hogy azon nyomban elájult, de a fizika törvényeinek megfelelően a lábai a magasba lendültek, ő pedig szinte vízszintesen, hanyatt berepült a színpad közepére, ahol vérző fejjel elterült. Ilyenformán ez a koncert is bekerülhetett volna a rekordok könyvébe, mint első helyezett a legrövidebb koncertek kategóriájában, hiszen mint egy elvarázsolt tükörboksz meccsen, énekesünk saját magát ütötte ki az első menet első ütésével. Egészségére!

104

Megjegyeztelek! A következő történetet oktatni kellene a rock iskolában, már ha lenne ilyen, miszerint mi az, amit soha ne tegyünk a színpadon, ha mi állunk középen, és nálunk van a mikrofon. Főhősünk egy átlagos, úgymint átlagosan rossz rock zenekar frontembere volt. Valamikor jóképűnek és jó hangúnak tartották a barátai, és nagy jövőt jósoltak neki. Bár a jó hangból még történetünk idejére is megmaradt valami, de a sikertelenül eltelt éveknek, és a lassan, de biztosan felszedett kilóknak köszönhetően a jóképűség csak homályos emlékké fakult. Modora sem volt túl simulékony, hiszen a folyamatos kudarcok megkeményítik az egykor talán többre hivatott tehetségeket is. Ő még midig úgy mozgott az emberek között, mintha valóra vált volna az álma, és pont az ellenkezője történt volna, mint a valóságban. Egyfajta „ittjönalegnagyobbkirály” arckifejezéssel létezett egy olyan világban, ami, sajnos teljesen jogosan, magasról leszarta őt. De mégis, ha nem is úgy, ahogy szerinte kijárt volna neki, zenekarával kisebb klubokban fel-fel lépett néha, és elég szűk szakmai és baráti körben, mint Helyi Menő Csávót egyfajta sztárként ünnepelték. Valószínűleg az ismertetett körülmények, és persze az ebben a szakmában mindig jelenlevő alkoholnak tudható be az a szóhasználat, amivel főhősünk elkápráztatta közönségét. Ugyanis egy kisebb vidéki klubban tartott koncerten az első szám után köszönés helyett vékony magas hangján, talán Mátyás királynak képzelve magát eképp szólt a néphez: – Hatvani parasztok, hejj!!! Eljöttem nektek énekelni! Az önérzetében, teljesen jogosan megbántódott, nem túl nagyszámú, megdöbbent közönség első sorából visszaszólt a nép hangja:

105

– A kurva anyád a paraszt! Hülye dagadt! És most értünk példabeszédünk kiinduló pontjához, miszerint mi az egyik legalapvetőbb dolog, amit egy színpadon álló ember nem tehet: a tömegből sose állj le vitatkozni egy emberrel! Jelen esetben „sztárunk” így válaszolt szinte kiabálva, mint egy osztályfőnök, mintha ez már a következő szám címe lenne: – Téged megjegyezteleeeeeek!!!!!!!!

106

„Egyszer élűnk! Esetleg kétszer.”

107

Fontos hívás Helyszín egy vidéki színház, koncert az év vége felé. Az ismert énekes turnéja a végéhez közeledik, ami igen sikeresnek mondható, hiszen szinte minden állomáson teltház előtt játszott. A mostani koncert annyiból ígérkezik különlegesnek, hogy a nagy budapesti koncert bejátszó bulijaként ezen a koncerten mindegyik számot el fogják játszani, ugyan úgy, mint majd a fővárosban. Ez azt jelenti, hogy több mint két és fél órás műsort kap a ma esti, minden bizonnyal ezért igen hálás közönség. Az előadás nagyon jól indult, és úgy tűnt minden rendben lesz ezen a főpróbának szánt maratoni bulin. A negyedik szám végén azonban meglepő dolog történt: váratlanul a főhős sarkon fordult, és leviharzott a színpadról magára hagyva a meglepett zenekart. A szólista nélkül maradt csapat profik módján reagált, mintegy kareoke módon befejezték a számot, majd miután az énekest nem látta senki, a kínos csendet elkerülendő finom, lírai improvizálásba kezdtek, mondjuk „G”-ben. A zenekar könnyen átvette a sebtében megszületett dal hangulatát, és kellemes muzsikálásba kezdett, bár egy-két perc után lassan kezdett kínosan hosszú lenni ez az egyébként nagyon hangulatos semmi. Mikor végre újra feltűnt az énekes a színfalak mögött, mintha már ezerszer begyakorolták volna, szépen egyszerre lezárták a kiugrási lehetőségeket is magába foglaló instrumentális közjátékot. A megérdemelt taps után az ismét a színpadra lépő sztár csak ennyit mondott: – Elnézést! Fontos hívásom volt! Ez így önmagában még a zenekar számára is érthetetlen lett volna, ha nem vették volna észre, azt az apró változást, ami főhősünk ruházatán volt észlelhető: egy másik nadrág volt rajta.

108

Azt, hogy valójában mi történt, most már az egész zenekar sejtette, és valószínűleg a közönség néhány jó megfigyelő tagja is, bár az is lehet, hogy mindenki. A teljes történet csak főhősünk koncert utáni vidám hangulatú elbeszéléséből ismerjük. A fő problémát a fellépés előtt a közeli nem túl híres, igazán csak a környéken lakók által látogatott étteremben elfogyasztott gulyásleves okozta. Bár az étkezés során nem tűnt veszélyesnek a jó zsírosan elkészített leves, de később mégis megbosszulta magát és sokkal hamarabb köszönt vissza, mint azt sztárunk tervezte. Tulajdonképpen már az első szám alatt jelezte a gyomra, hogy valami nincs rendjén, de akkor még bízott benne, hogy csillapodik a zűrzavar odabent. Sajnos a negyedik számban már biztosnak tűnt, hogy menni kell, különösen, ha a lábánál leragasztott dalsorrendre nézett, amiből egyértelműen látszott, hogy semmi esélye végigjógázni a még ráváró két órát. Amikor az énekléshez igencsak nélkülözhetetlen rekeszizommunka egy magas résznél rendesen megdolgozta a beleket vészhelyzet állt elő, koncert ide, közönség oda: FUTÁS! A végül nadrágcseréhez vezető körülmények második, és leglényegesebb eleme az volt, hogy az egy emelettel lejjebb lévő öltöző, és benne a megváltást jelentő legközelebbi WC természetesen a koncert alatt zárva volt. Mivel mindenki a bulit nézte, főhősünk teljesen esélytelenné vált a probléma megoldására, így magára hagyottan, mintegy feladva a reménytelen harcot, megkönnyebbülve beszart.

109

Gázsi osztás A történet főszereplője egy idősebb blues énekes, aki kellően régóta van már a szakmában, és elég szerény anyagi körülmények közt él ahhoz, hogy megtanulja becsülni a pénzt. Szinte alig akad olyan ember, aki tehetségét bármikor is megkérdőjelezte volna, de vagy a műfajválasztással, vagy egyszerűen csak az önmenedzselésben mutatott hiányosságaival rontott el valamit, ugyanis az igazán nagy siker, ami stabil anyagi biztonságot hozott volna, valahogy mindig elkerülte. Egy kisebb hakni után, egy kis blues kocsmában játszódik ez a sztori. Az öreg Joe bácsi, és zenekara mindenképpen nagy sztárnak számított a klubban, és így a helység méreteihez képest elég szép számban gyűltek össze a nézők. A hangulatra nemigen lehetett panasza sem a közönségnek, sem a zenekarnak. A koncert után, az öltözőben következett a zenészek számára legfontosabb mozzanat, a gázsi osztás. Szokás szerint a főnök osztotta a pénzt mindenkinek, egyenként. Az öreg énekes éppen az egyik fiatal gitárost rendelte magához, aki, bár előre megbeszélték a gázsit, mégis kissé kételkedett a várható összeg mértékét illetően, talán az együtt töltött hosszú évek tapasztalatai miatt. A soványodó összeget előre vetítette az a mondat, amit Joe bácsi a pénz átnyújtásához csatolt: – Nagyon nehéz volt eladni a bulit, drága testvérem. Nagyon nehéz! – mondta mindezt egy olyan ember arckifejezésével, mint aki most vett meg egy életmentő gyógyszert utolsó fillérjéből lázasan fekvő beteg gyermekének. Még keresztet is vetett, hogy kellő nyomatékot adjon mondandójához, és már ment is tovább sietve, ezzel jelezve, hogy részéről a feladat teljesítettnek tekinthető. A hoppon maradt zenész azonnal látta, hogy már megint soványabb a gázsi, ezért minden erejét összeszedve utána szólt az idős sztárnak: 110

– De hát Joe, nem ezt beszéltük meg! – Tedd csak el! – fordult vissza atyáskodva a fiatal csikóhoz. – Tedd csak el, megdolgoztál érte! Csak ennyit kaptunk! – és már el is tűnt a WCben, mint aki kirakja a táblát a szállodában: Ne zavarjanak! A fiatal kolléga el is kullogott, hiszen megtanulta már, hogy úgysem tehet semmit, és saját lelki békéje érdekében inkább el is hitte, hogy tényleg kevesebb volt a bevétel. Egy másik zenekari tag, aki már korábban túlesett a gázsi osztás siralmas színielőadásán, mit sem sejtve, hogy foglalt a budi, nagy lendülettel rántotta fel a WC ajtaját, amit az öreg profi persze elfelejtett magára zárni. Odabent a nagy sztár a fajanszon ülve nem azért lett meglepett, mert intim pillanatban törtek rá, hanem mert nagydolga végzése helyett éppen egyik zoknijába tömködött egy viszonylag komolyabb mennyiségnek tűnő összeget. Hirtelen zavarában reflexből vágta rá: – Otthonról hoztam!

111

„Jó estét! Mindenkit kívánunk!”

112

A lakókocsi Főhősünk már igen sokat utazott a sors hullámvasútján. Bár fiatal korában hamar rátalált a siker, és a legnépszerűbb zenekarok ismert énekeseként töltötte legaktívabb éveit, azonban miután élete nagylemeze a B oldalhoz ért, a dolgok lényegesen megváltoztak. A sikerek elmúltával a kétségbeesés a messzi északra űzte, ahol elegáns egyenruhában vendéglátózva estérőlestére elénekelhette a „Just a jiggolo”-t. Fáradságos munkája gyümölcseit akkori élettársa, a tőle származó gyönyörű gyermekek anyja lakásának felújítására költötte, amit a sors hosszú évekig tartó veszekedések után szakítás formájában hálált meg. A hirtelen jött homeless-helyzetre főhősünk frappáns megoldást talált: lakásvásárlásra pénz hiányában esélytelen lévén azon nyomban vásárolt magának egy önjáró lakókocsit. A dolgok egy ideig remekül mentek, ott állt meg ahol akart, arra ment amerre akart, így végre igazán meglelte a régóta keresett szabadságot. A jármű nemcsak otthonként volt tökéletes, de még turnébuszként is remekül megállta a helyét. Sőt kiváló kirándulásokat lehetett benne tenni egyre bővülő családjával. Egy ilyen utazás során történt a rá igen jellemző eset. A hosszúra nyúlt bonyodalmaknak a kezdő lökést az az igen lényeges tévedés adta meg, miszerint egy tankolás alkalmával a gázolajjal működő járművet színültig tankolta benzinnel. Mivel eddigi élete alapján a sors mérlege a jó és rossz cselekedetek mérésében a jó irányába billent, valószínűleg ezért megkímélték az égiek, hogy az összes gyermekével és újdonsült barátnőjével megrakott lakókocsit az önindítózással csiholt szikra a levegőbe repítse. Miután a probléma idejekorán kiderült, már csak a megoldás váratott magára. A rendkívül segítőkész benzinkutas javaslatára értesítettek egy 113

a közelben működő autószerelőt, aki néhány véget nem érőnek tűnő óra után elvontatta a járművet a pár sarokra lévő műhelyébe. A szerelő közölte, hogy ez igen bonyolult munka, hiszen az egész motort át kell mosni, tehát sok időre és még több pénzre lesz szüksége. Az összeget persze előre legyen szíves kifizetni, hiszen mostanában már senkiben sem bízhat az ember, de két nap múlva minden készen lesz… Az idősödő sztár tehát szomorúan adta fel a hétvégére szőtt kirándulással kapcsolatos terveit, és cuccaikat sebtében összepakolva hazakullogott. A két nap lejártával visszatért a műhelyhez, de a tárva-nyitva lévő épületben senkit sem talált. Egy ideig hangosan szólongatta a szerelőt, de aztán úgy döntött, hogy inkább az udvaron álló lakókocsijában várja meg a minden bizonnyal éppen ebédjét fogyasztó fiatalembert. Amint belépett az autóba, az orrát azonnal megütötte az alkohol és a vizelet félreismerhetetlen keverékéből adódó bűz, és azon nyomban, szinte látnokként tekintve a múltba megérezte, hogy itt valami nincs rendjén. S, hogy pár pillanat múlva miért rángatta ki a szerelőt az autóból, és miért robogott ki kipörgő kerekekkel az udvarból, még a hatvan liter gázolajat is ottfelejtve, az hamar kiderült. Történt ugyanis, hogy a jóember a munka végeztével felfedezőútra indult a lakókocsiban, és a hűtőgépben talált igen finom és értékes skót whiskey láttán úgy döntött, hogy a kemény meló után néhány kortyot igazán megérdemel. Persze a „néhány korty” elég relatív, különösen, ha whiskeyről van szó, így röpke fél óra múlva szerelőnk már sztárunk ágyában fekve énekelte a „Ha én gazdag lennék” kezdetű dalt. Hamar olyan mély álomba merült, hogy a gyorsan rátörő, hólyagját feszítő ingerre sem ébredt föl, s bárgyú, arcára fagyott mosollyal televizelte magát és a vastag szivacsú, kimoshatatlan ágyat egyaránt.

114

Merre van a művház? Egy igazi, belevaló rock zenekar már a koncert előtt gondoskodik róla, hogy hangulata kellően felszabadult legyen, ezért már az odavezető úton is gyakran állnak meg a legkülönfélébb kocsmákban, nehogy valakinek is szomjasan kelljen a színpadra mennie. A lényeg mindig az, hogy az útba ejtett becsületveszejtők száma meghaladja-e a dalok lejátszhatóságának mértékét. Ha mégis gond adódna, akkor jön elő a jól bevált rutin, és a megértő kollégák ilyenkor több-kevesebb sikerrel megpróbálják az esetleg igen bizonytalan társukat átlendíteni a holtponton. Többször láttunk már szaxofonost gitározni, vokalistát főszólamot énekelni, satöbbi. A történetben szereplő esetben, egy már igen jó hangulatú zenekar, persze késve ért be az aktuális kisvárosba, ahol maguktól valószínűleg józanul sem találták volna meg a művelődési házat. Megálltak hát valahol a városka centrumának vélt terén, és az első járókelőt megszólították. Ezt a műveletet a zenekar frontembere vállalta magára, aki elég ismert, és közismerten vagány volt ahhoz, hogy úgy gondolja, a jóembert mintegy a Toldiból vett szavakkal szólítja meg. Kikiáltott hát az első ülésről a járdán poroszkáló fiatalembernek: – Hé Józsi! Merre van itt a művház? – mire a Józsiként megszólított egyén nyugodtan visszakérdezett: – Honnan tudtad, hogy Józsinak hívnak? – Hát, kitaláltam – jött a frappáns, a buszban ülőket harsány röhögésre késztető válasz. – Akkor találd ki azt is, hogy merre van a művház! – jött a letaglózó, népmesei válasz.

115

„Jövőre Aréna buli a Pecsában!”

116

Fekete függöny Bizonyos zenei műfajokban sokkal lényegesebb a szöveg, a mögöttes tartalom, mint más, csak szórakoztatni vágyó stílusok esetében. Az ilyen koncerteken nagyobb súlya van a kimondott szónak, azaz a számok közti konferálásnak is. Jó néhány előadóhoz szinte már hozzá nőttek a konferálásokkal közvetített gondolatok, melyek világnézet formáló szavait legalább annyira igényli a közönség, mint magukat a dalokat. Ez még akkor is így van, ha az átvezetések szinte szóról szóra ugyanúgy hangoznak el éveken keresztül, mert talán lassan a nézők számára is olyanná válnak, mint maguk a dalszövegek. Egy ebben a világban mozgó népszerű előadóról szól a következő történet. Mivel a hangulathoz, és főhősünk életkorához tökéletesen illeszkedve, ülve játszott az egész zenekar, így a hosszú balladákból álló koncerten, a szövegtévesztés kiküszöbölésére sztárunk által maga elé elegánsan letett kottaállvány teljesen beleillett a képbe. A későbbi konfliktust az okozta, hogy a jó pár sikeres évtizeddel a háta mögött lévő énekes látása már kissé megromlott, így koncert közben, már csak a szövegolvasás miatt is, egy amúgy személyének igen intellektuális külsőt kölcsönző olvasószemüveget viselt. Ebben a korban egy majd két órás koncert még ülve is igen megerőltető, ezért a műsor közepére egy kis pihenő beiktatása a nézők számára is teljesen elfogadható. Az időhúzásra szakmai berkekben több módszer is ismert: Az első a legegyszerűbb, bár némely koncerten nem megoldható, egy egyszerű, öt-tízperces szünet. A második, a műsor lendületét nem megtörő megoldások közül a talán legnépszerűbb, egy váratlan, vagy akár már a plakátokon is jelzett vendég

117

pár számból álló intermezzója. Ez a verzió sajnos a legdrágább is, hiszen egy jó vendég sosem olcsó, akármilyen jó barát is az illető, és ez egy – mint történetünkben is – kisebb színházba tervezett koncerten nem mindig fér bele a költségvetésbe. Marad tehát az esetünkben is használt harmadik megoldás, a zenekari szám. Ez a legkönnyebben kivitelezhető, hiszen a zenekar már amúgy is ott van, és egy instrumentális dallal még némi kiugrási lehetőséghez is jut a csapat. Amikor történetünk ehhez a részhez ért, főhősünk természetesen az előre megírt szöveggel, szokásos lassú, magabiztos stílusában konferálta be a zenekart: – Néha a szöveg nélküli zene többet mond minden szónál, hiszen a hangok által szárnyra keltett képzeletnek semmi sem állhatja útját. A visszafogott taps alatt gitárját az állványára helyezte, majd lassú léptekkel elindult kifelé a színpadról, mialatt a zenekar már bele is kezdett az instrumentális dalba. A szám nagyon szép és lassú volt ugyan, de azt a bizonyos „képzeletröptetést” kicsit megnehezítette a háttérben zajló motoszkálás, amit sztárunk adott elő. Az történt ugyanis, hogy a teljesen fekete körfüggönnyel takart színpad csendes félhomályában főhősünk nem találta a kijáratot. Megpróbálta jobbról, megpróbálta balról, de az egymásra boruló függönyhullámok teljesen megzavarták. Ráadásul, mivel érezte, hogy félhomály ide, vagy oda, a közönség meredten, és némi izgalommal bámulja a hátát, ezért megpróbálta a legnyugodtabb, szinte már megkomponált, ritmusos mozdulatokkal rángatni a drapériát ide-oda. Sajnos, a zenekari szám nem volt elég hosszú ahhoz, hogy megmeneküljön ebből az igen kínos helyzetből, és végre megigya a szokásos, öltözőben rá váró és lassan

118

teljesen kihűlő teáját. Így nem volt mit tenni, a számot megköszönő taps alatt nyugalmát visszanyerve, a már megszokott lassú léptekkel visszaült a helyére, és ezekkel a szavakkal adott értelmet a történteknek: – Néha a legváratlanabb pillanatokban is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor nem találjuk a kiutat. A legbölcsebb, amit ilyenkor tehetünk, hogy nem esünk pánikba, és megpróbáljuk megőrizni méltóságunkat. Vastaps!

119

Kontroll Egy koncert szakmailag talán legfontosabb része a zenekari beállás. Ha egy zenész nem érzi magát jól a színpadon azért, mert rosszul hallja akár saját magát, akár a többieket, akkor nyilván nem tud jól teljesíteni, és a hangversenyben a káosz nyer. A közönség ilyenkor nem tudhatja, hogy mi volt a baj, csak azt érzi, hogy a buli jobb is lehetett volna. Egy olyan nagy koncerten, ami történetünkben is szerepel, ahol igen nagy létszámú a zenekar, több lépcsőben történik a beállás, hogy mindenkire legyen elég idő, és hogy elkerüljék a zűrzavart. Ilyenkor egyenként beállítják minden zenész számára a legmegfelelőbb hangzást, hangerőt és hangszínt egyaránt. A legáltalánosabb igény szinte minden muzsikus részéről, hogy ő legyen a leghangosabb. Ez amúgy nem lenne baj, ha nem zavarna vele másokat, és az így kialakult hangerőverseny végeredményeként nem csak gerjedésbe kezdhetnek a mikrofonok, de az iszonyatosan hangos színpad miatt kifelé, a közönség irányába is keverhetetlenné, ezáltal élvezhetetlenné válhat az egész produkció. A kellően nagy arcú, és nem elég rutinos zenészekkel szemben a kontrollért felelős technikusok előszeretettel alkalmaznak gyakran bevált trükköket. Az egyik ilyen fortély, amikor valaki leszól, hogy több hangerőt kér magából, hogy a technikus odanyúl ugyan a megfelelő gombhoz, de valójában nem tesz semmit. Viszont olyan meggyőzően kérdez vissza a szemével, hogy a zenészek nagy része hallja is a meg sem történt változást. Egy másik hasonló trükk, amikor tényleg látványosan megteker egy gombot, csak éppen egy teljesen funkció nélkülit, de a kívánt hatás itt is hasonló lehet. A kontrollkeverők megviccelésére is volt már példa. Egy szaxofonos kolléga teljesen torzan is meg tudta szólaltatnia a hangszerét, ráadásul

120

a beszédhangját is el tudta ugyanúgy változtatni, és többnyire csak az ijedten elvégzett mikrofon és kábelcsere után röhögte el magát. A háttérzenészekkel kibővült főzenekar általában utoljára érkezik a beállásra, és közülük is a legvégén a fősztár. Miután esetünkben már mindenki végzett, megjelent az öltözőből a zenekar legismertebb tagja, aki elmondása szerint véletlenül lett énekes. Miután a mikrofonhoz lépett, egy gyors „mikrofonpróbaegykét” beszólás után már bele is csaptak egy dalba. A szám végeztével mindenki előadta újabb igényét a korábban beállított arányokhoz képest, egyedül a fősztár nem mondott semmit. A munkáját lelkiismeretesen végző kontroll-technikus a biztonság kedvéért azért rákérdezett: – Minden oké Miki? Kérsz még magadból a kontrollba? – Nem tudom. – jött a meglepő válasz – Kérdezd a Gyurit, övé a cucc!

121

„A zenészek hétvégén égetik a gyertyát!”

122

Jó napot! Délvidékről egy népszerű televíziós személyiség vitte Budapestre az egyik ismert énekesünket, aki Kaposvárnál már nagyon szomjasnak érezte magát. – Mi lenne, ha beugranánk valahová egy vodkára – szólt oda az alkalmi sofőrnek –, de olyan helyen állj meg, ahol biztos nem ismernek minket. A riporter pár kilométer után meglátott egy lepukkant bádogbódét az út mellett. Oda irányította a kocsit, mert biztos volt benne, hogy azon a bokrok közt megbújó, poros, eldugott helyen nem csak az énekes, de még a madár sem járt sosem. Kikászálódtak, bementek a bódéba, ahol a tulaj széles mosollyal fogadta őket: – Jó napot, művész úr! A szokásosat?

123

Ajánlás Ajánlom ezt a könyvet szüleimnek, akik nélkül nem jöhettem volna létre, családomnak, akik támogattak, hogy e néhány sor erejéig íróvá válhassak, és végül barátaimnak, akik elviseltek a zenekari buszban eltöltött hosszú úton, és jókedvet csempésztek a lassan cammogó órákba: Ambrus Zoli, Bársony Ati, Bencze Ati, Czerovszky Heni, Csarnoki Anti, Csányi Pisti, Csepregi Gyuszi, Csizmadia Gabi, Demjén Feri, Demeter Gyuri, Elek Pisti, Habók Timi, Hudák Misi, Hoffer Peti, Homonyik Sanyi, Honyec Feri, Kabai Laci, Kiss Jani (Gagyi), Kiss Tibi (Oszi), Kis Zoli (Hagyma), Koncz Pisti, Koncz Zsuzsi, Kovács Barna, Lengyelfy Miki, Madarász Gabi (Madi), Magyar Zsolti, Maróthy Zoli, Menyhárt Jani, Molnár Csabi, Molnár Imi, Muck Feri, Nagy Árpi, Nagy Gabi, Nagy Jani, Oláh Ali, Pacsó Pali, Paczári Karcsi, Pados Zoli, Papp Feri, Pap Tomi, Piskor Zoli, Rúzsa Magdi, Sánta Gabesz, Schvéger Zoli, Siklós Gyuri, Sipos Peti, Sipos Tomi, Solti Jancsi, Somló Tomi, Szabó Ati, Szabolcsi Gabi (Peables), Szentmihályi Gabi (Michel), Szerdahelyi Laci (Skac), Szolnoki Peti, Szovják Bea, Tiba Sanyi, Török Tomi, Tőzsér Ati, Uszkó Laci, Varga Gyuri (Győző), Vas Ati, Vertetics Imi, Vértes Ati, Vikidál Gyuszi, Vince Tomi, Vince Viki, Vona Karcsi, Zsoldos Tomi

124