magyar király

750 ÉVVEL EZELŐTT

halt meg V. István magyar király

István herceg II. András magyar király unokája és IV. Béla, a tatárjárás után az országot újraépítő király fia volt. Édesapja a nikaiai császár leányát, Laszkarisz Máriát a kor szokásának megfelelően politikai érdekből vette feleségül. Ennek ellenére vélhetően szerették egymást, hiszen öszszesen tíz gyermekük – nyolc leány és két fiú – született.

István 1239-ben született nyolcadik gyermekként és első fiúként, így ő lett a trón várományosa, az akkor már több mint két évszázada magyar királyokat adó Árpád-ház örököse. Alig volt kétéves, amikor a „tatárjárás” néven nevezett mongol invázió végigpusztította az országot. A királyi család a katasztrofális vereséggel végződő muhi csata után Dalmáciába menekült (a horvát tengermellék), ott vészelték át a háborút. Apja még gyerekkorában, 1246 előtt megkoronáztatta. Politikai okokból hozzáadta az országba betelepített, majd innen távozó, végül visszatelepített kunok fejedelmének Erzsébet nevű lányát. Azt tudjuk, hogy már 1257-ben Erdély élén állt, majd a IV. Béla által megszerzett Stájerország déli részét kormányozta. (Béla király a területet korábban uraló Babenberg-dinasztia kihalása miatt próbálkozott a ma Ausztriában található tartományok megszerzésével.) A korban szokás volt a királyi család tagjainak, főleg a trónörökösnek, különféle területeket adni, ahol elsajátíthatta a kormányzás módszereit. A Stájerországért vívott háború a cseh II. Ottokár királlyal hosszú volt és pusztító. A stájer rendek Ottokárt támogatták, aki 1260-ban a morvamező melletti csatában vereséget mért a magyar király csapataira. A békét követően Béla elveszítette stájerországi hódításait. István herceg az 1260-as években egyre több bosszúságot okozott apjának. Mondhatni, a korban az is szokás volt, hogy az apa túl hosszúra nyúló uralma miatt, vagy éppen tanácsadói biztatására, a trónörökös megpróbálkozott uralmi területe és/ vagy jogköre kiszélesítésével. A fegyveres összecsapásig fajuló ellentét során előfordult, hogy a herceg egyetlen várba (Feketehalom) szorult vissza hű követőivel. A küzdelem során 1264-ben Béla király még a menyét, Erzsébetet és saját unokáját, a kétéves László herceget (a későbbi IV. Lászlót) is börtönbe záratta.

A váltakozó szerencsével vívott háború 1265-ben végül az isaszegi csatában István győzelmével végződött. A megkötött béke gyakorlatilag kettészakította az országot (nagyjából a Duna mentén húzva meg a határvonalat). A belháborúban elsősorban azok a családok jártak jól, akik az ellentétet kihasználva, különféle előnyökért választottak maguknak oldalt, akár többször is. Az ellentétek a békekötéssel nem csillapodtak, 1268-ban újra pattanásig feszült a helyzet, de fegyveres konfliktusra végül nem került sor. Béla király 1270. május 3-án bekövetkezett halálát követően a harmincegy éves István végre elfoglalhatta a magyar trónt. Trónra lépése nehézségekkel járt. Apja hívei közül többen az egykori ellenséghez, Ottokár cseh királyhoz menekültek és neki ajánlották fel hűségüket. Még István nővére, Anna is magával vitte a kincstár egy részét. A kiújuló ellentétek háborúskodásig vezettek, amik kezdeti magyar vereségeket követően magyar győzelmeket hoztak, és így végül békekötésre került sor. Ottokár lemondott az Istvánhoz hűtlenek támogatásáról, a magyar király pedig a Prágába vitt kincsekről.

Bár István a katonai győzelmek miatt megerősítette hatalmát, az elmúlt években, részben az általa kiprovokált belháborúban megerősödött bárói családok hatalmi törekvései kezdték aláásni a királyi hatalmat. Az idők változását jelezte egy korábban elképzelhetetlennek tartott esemény bekövetkezte. A korábban az István apját támogató Gutkeled nembeli Joachim nádor 1272-ben elraboltatta a tízéves László herceget és a kaproncai várban zárta el. István lóhalálában sietett fia megmentésére, de a várat ostromló sereg nem tudott győzelmet aratni. Az ostrom közben István megbetegedett (elképzelhető, hogy a szégyenbe és a megpróbáltatásokba betegedett bele), és 1272. augusztus 6-án meghalt. Alig harminchárom éves korában bekövetkezett halálával sajnos csak növelte azon Árpád-házi királyaink sorát, akiket fiatal korukban ragadott el a végzet. Rövid uralma több szempontból is mérföldkő. Egyrészt az ő fia volt az a IV. László, aki a „kun” ragadványnevet kapta, és aki fiatalon trónra kerülve már a bárói csoportok játékszere lett. Egyenes ágon Lászlóval halt ki az Árpád-ház 1290-ben. Másrészt egyik lánya révén, aki II. Károly nápolyi királyhoz ment feleségül, István a későbbi Anjou I. Károly (tévesen Károly Róbert) magyar király dédapja és Nagy Lajos ükapja. Irodalomtörténeti szempontból fontos, hogy István korában (és feltehetően udvarában) élt és alkotott az az Ákos nembeli Ákos mester, aki latin nyelvű művében a korabeli főúri nemzetségek eredetét viszszavezette a honfoglalás koráig, ezen kívül sok értékes történetet lejegyezett a kalandozások korából (pl. a Botond-történetet vagy a Lehel-mondát).