Robert Merle: Francia história

Júniusban már egyre-másra apadtak el a források s kutak. A Beunes örvénylő vize is felére fogyott. A molnárok tiltották, hogy bárki vizet merjen a patakból az ő szakaszukon, a királyi bíróság pedig őket tiltotta el attól, hogy malomárkot ássanak, avagy gáttal rekesszék el a vizet a patak alsó folyásán működő malmok elől. Csapatosan jöttek a környező falvakból dézsákkal vizet koldulni Mespechbe, hogy állataikat itathassák. Kezdetben meg is engedtük bárkinek, hogy tavunkból vizet merjen, ám később az engedelmet saját tanyásainkra kellett korlátoznunk, mivel még a mi kiapadhatatlan kutunkból is éppen csak cseppent-csurrant a víz. A kút maga ugyan nem apadt ki, a tó azonban öt lábbal lett sekélyebb, s ez mindannyiunkat nagyon megijesztett, mivel a testvériség azt mondta, ennyit még 1557-ben sem apadt a víz szintje.

Eljött a szénagyűjtés ideje, de kaszálni való fű sehol nem akadt, a horhosokon kívül, melyek alján maradt még némi nedvesség. S ugyancsak nyitva kellett tartanunk szemünket-fülünket, hogy a megmaradt kevéske füvet megőrizzük, mivel éjjelente rájártak a megszorultak, s sarlóval levágtak egy nyaláb füvet, ki hogy kecskéjét, ki hogy csonttá fogyott tehenét jóllakassa. Katonáink őrt álltak, s el is fogtak egyet e szerencsétlenek közül. A tolvaj máris bitónkon látta magát, s fennszóval siratta - nem tulajdon vesztét, mert úgy vélte: arra rászolgált -, hanem özvegye s árvái sorsát. Ám e szegény pór Sireilbe való volt, s a testvériség visszariadt tőle, hogy idevalósi embert köttessen fel; amellett pápista is volt a boldogtalanja, s még azt hihették, mondhatták avagy susoghatták volna, hogy Mespech vallási fanatizmusból ölte meg. A kapitányok tehát úgy határoztak: szemet hunynak vétke fölött, s minek utána két napra elzárták egyik tornyukba, szabadon engedték oly feltétellel, hogy két egymást követő évben negyven-negyven napot dolgozik Mespechnek ingyen, csupádon csak élelem fejében. Az ember becsülettel letöltötte büntetését, s ma is látom, mint rejti el asztalunknál a felét annak, mit Maligou néne tányérjára rak, egy zsákba, hogy hazalopja viskójába feleségének, s hat neveletlen gyermekének. Máskülönben Pierre Petremolnak hívták, s öccse volt annak a Petremolnak, ki úgy gyógyult volt ki örökre köszvényéből - s minden más bajából is -, hogy télen megmerítkezett Szent Avitus jéghideg forrásának vizében.

Azonban hiábavaló volt Mespech irgalma, aminthogy az lett volna szigora is, oly nagy és kényszerítő volt körös-körül az ínség. A fűlopkodás nem szűnt meg. Tehát mielőbb sort kellett kerítenünk a kaszálásra horhosainkban, s mihelyt búzánk beért, azt is le kellett aratnunk, mivel holmi kóbor csavargók máris felfalták szárastul-mindenestül egy kis tábla búzánkat a Beunes mentén.

Ugyancsak meggyűlt ekkortájt Escorgol gondja-baja. Végeláthatatlan sorokban járultak kapuerődünk elé a környékbeli pásztorok s szántóvetők, s könnyezve, összetett kézzel rimánkodtak egy kevés kölcsöngabonáért maguknak vagy egy kevés szénáért jószáguknak. A kölcsönt földjükre tábláztuk be avagy eljövendő termésükre, mivel majd mindannyian adósaink voltak addig is. Többen közülük valóságos gabonaadót szolgáltattak be nekünk évről évre aratás után, s olyan is volt, ki földjét kényszerült eladni nekünk a betévő falatért. Mások állataikat kótyavetyélték el, nem lévén mivel etetniök, a mi szemszögünkből igen-igen kedvező áron: éppen fele annyiba került egy tehén, mint régen, annyi volt az eladó.

Mespech tehát minden ínséges esztendőben kikerekítette a maga birtokát, s megsokszorozta lábasjószágai számát. Apám sokat gyötrődött emiatt lelkében. Ezerszer is elmondta: nem furdalná ennyire a lelkiismeret, ha Sarlat-ban adta volna el búzánkat ily hallatlan áron! Százhúsz solért kelt el az évben a búza vékája, húszért a rozsé.