C. Az etikai viszony és az idő
szabadságot. Még aki elfogadta a halált, az sem szabad, A holnapi biz tonság hiánya, az éhség ete a szomjúság mosolyognak a szabadságon. Kétségtelen, hogy a kínzás mélyén a kínzás indokainak értelme - annak ellenére, hogy a szabadság meghazudtolását és elkorcsosulását fejezi ki - helyreállítja ama nevezetes belsődleges szabadságot. Ám ezek az in dokok csupán a történelmi fejlődés és az intézmények haszonélvezőinek tűnnek elő. Ahhoz, hogy az abszurddal és annak erőszakjá val szembeállítsunk egy belső szabadságot, nevelésre van szükség. A szabadság tehát csakis az intézmények révén tapad meg a valósá gosban. Kőtáblákra vésődik, e kőtáblákra törvények íródnak, vagyis az intézményes létezés jegecesedése révén létezik. A szabadság egy nyil vánvalóan elpusztítható, ám tartósan fennmaradó írott szövegtől függ, ahol a szabadság az ember számára, de rajta kívül őrződik meg. Az erő szaknak és a halálnak kitett lévén, az emberi szabadság célját nem a bergsoni lendülettel, egy csapásra éri el, hanem önnön meghazudtolása elől az intézményekbe menekül. A történelem nem eszkatológia. A szerszámokat készítő állat akkor vetkőzi le állati állapotát, amikor len dülete megtörik és szétporlad, amikor nem önmagától mint sérthetetlen akarat a célja felé halad, hanem eszközöket készít, és jövőbeli cselekvé sének hatalmát átadható és átvehető dolgokba foglalja. Ekként biztosít ja egy politikai és technikai létezés valamely akarat igazságát, vagy aho gyan ma mondanánk, objektívvá teszi, s nem torkollik jóságba, nem fosztja meg egoista nehezékétől. A halandó akarat kibújhat az erőszak alól, ha üldözi az erőszakot és a világ elpusztítását, vagyis az időt fel használva állandóan kitolja a határidőt. Az objektív ítélet az ésszerű intézmények által kerül kimondásra, amelyekkel az akarat a halál és önnön meghazudtolása ellen biztosítja magát. Az ítélet abban áll, hogy a szubjektív akarat alávetett az egyete mes törvényeknek, amelyek visszavezetik objektív jelentésére. A ha lasztásban, mely az akaratnak lehetővé teszi a halál elnapolását, vagyis az időt, az akarat az intézményre bízza magát. Ettől fogva a nyilvános rendben tükröződve, az egyenlőségben létezik, mely a törvények egye temességét biztosítja neki. Ettől fogva úgy létezik, mintha halott volna és csupán hátrahagyott öröksége révén hordozna jelentést, mintha min den egyes szám első személyű létezés, szubjektív létezés csupán állatiságának utórezgése volna. A szabadság azonban az intézményben egy másfajta zsarnokságot is megismer; az elidegenedett, az ember számára már idegen művekét, melyek a cinizmus antik nosztalgiáját keltik élet re. Létezik az egyetemes és a személytelen zsarnoksága, az embertelen, noha nem brutális rend. Ezáltal e renddel szemben az ember visszavezethetetlen egyediségként, a teljességhez képest külsődlegesként állítja magát, miközben belép e teljességbe, és a vallási rendre áhítozik, ahol
205