LUDOVIK A SZALON
világháború vetett véget, amikor is az itt élő apácák zsidó üldözötteket bújtattak. A Széchenyi-hegy tetejéről Buda jelentős része látható és ellenőrizhető volt, épp e fontos tulajdonság miatt vetettek szemet a rendházra a szovjet katonák. A nővérek felidézték: „A szállókban németek voltak. Ott volt a mi hálószobánk is, a németek minden este nagyon szépen énekeltek. Ami a külvilágban történt, az hozzánk nem jutott el, arra nagyon vigyáztak. Csak egy rádió volt a házban, a főnöknő szobájában, aki időközönként tájékoztatta a történésekről a nővéreket. Karácsony éjszakáján jöttek az oroszok, hozták a német sebesülteket, három nővér kötözte a sebeket. Majd a sérülteket teherautókra rakták, mert már a kerítés túloldalához értek az oroszok. Majd a templomot, a kápolnát is elfoglalták, így az ebédlőben tartottuk a szentmisét.” 1944 karácsonyán tehát az oroszok elfoglalták az épületet és a felső emeletről, majd a padlásról azonnal lőni kezdték a várost. Mindeközben a földszinten kétszázötven menekült és körülbelül harminc olyan árva gyermek tartózkodott, akiket a Svéd Vöröskereszt helyezett el az apácáknál. A nővéreket és a novíciákat a katonák a felső szintre költöztették. A visszaemlékezések alapján az ott dolgozó orvosnak köszönhetően a fiatal apácanövendékeket az oroszok nem zaklatták, ugyanis a doktor elhitette a katonákkal, hogy az apácáknak meg kell halniuk, ha valaki csorbát ejt erényükön. A megszállás idején a kápolna tornya és keresztje is ledőlt. „A Gellért-hegyet célozták, onnan akarták kifüstölni a németeket. Föl akarták húzni az ágyút a padlásra, három emeleten át a tetőtérbe. Szerencsére volt egy horvát nővér, aki tudott velük beszélni. Az mondta, hogy itt olyan szűk fordulók vannak, hogy az ágyúval nem tudnak megfordulni, még ha minden szép cirádás korlátot összetörnek, akkor sem. Addig győzködte őket, hogy végül nem vitték fel. A ház előtt ástak egy lövészárkot és onnan
51
lőtték a Gellért-hegyet. S a Jóisten óvott bennünket, néhány kisebb belövést kapott az épület, meg a torony is bedőlt. Persze az ablakok kitörtek, fűtés és víz nem volt. Helyi áramfejlesztő működött az épületben, víz híján télen a havat olvasztottuk meg a kádban. Le kellett menni a Svábhegyről a kis kúthoz, onnan hordtuk haza a vizet.” A világháború vége nem jelentette a rendi élet normalizálódását, ugyanis az épületet egy traktoros iskolával kellett megosztaniuk az Isteni Szeretet Leányainak. A rend sorsa 1950-ben végleg megpecsételődött, amikor a Rákosi-rendszer betiltotta a magyarországi szerzetesrendek működését. A Farkasvölgyi úti apácákat Máriabesnyőre telepítették, az épületet pedig államosították. „A háború végeztével a lovakat elvitték a németek, a teheneket, amelyek megmaradtak, levágták és megették az oroszok, úgyhogy ezt követően kézimunkával kellett megművelni a földet. A Svábhegyről a nővéreket utoljára vitték el, Budapest más zárdáiból már korábban. Egyszer csak megszólalt a nagykolomp. Beszóltak, hogy öltözködnünk kell, egy óra múlva mindenki számára a kapunál lesz névsorolvasás, a tartományfőnöknőtől elkért névsor alapján. Máriabesnyőre vittek minket. Éjfél körül jöttek és három-négy óra körül indultunk. Bezártak bennünket, a ponyvákat lehúzták, majdnem megfulladtunk, azt mondták, hogy meg ne próbáljuk fölhúzni. 415-en voltunk ott a lágerban különböző rendekből, mi voltunk az utolsó szállítmány. Egy 90 személyre épített nyaralónál raktak le bennünket ott a folyosón, a ház körül hagytuk a csomagjainkat. Elmentek, nem törődtek vele, hogy mi történik, mi lesz velünk. Azt mondták, hogy nem hagyhatjuk el a házat, volt, aki a tyúkólba került, mert nem volt már máshol helye. Arra készültünk, hogy megyünk Szibériába, ezek a hírek röppentek fel, hogy a szerzetesnőket oda viszik. Az iskolákat, kórházakat, árvaházakat elvették, úgyhogy egyik napról a másikra munka nélkül