Úgy volt úgy van by Bátai Tibor

Bátai Tibor

ÚGY VOLT, ÚGY VAN

Bátai Tibor

ÚGY VOLT, ÚGY VAN válogatott versek, 1969–2017

2017

LETT VOLNA ESÃ&#x2030;LY

Saul adásban voltam így üzeneteid nem juthattak célba időbe telt amíg beláttam vételre kellene állnom megtettem azóta a jelfolyam félreérthetetlenül téged közvetít belőlem és én nem tudok betelni állandó jelenléteddel

Járkál némán egy éji kertben Csillagfény olvad, só a sebben. Magára hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú legény. Lakolni kész, megérdemelten. A bizonyosság ha nem enyém, ellenállni is értelmetlen; nézem csak kényszeredetten, amint sorsom megindul felém. Trágár őrök kezére adva, hóhérolt szárnyai helyén csonkokat cipel a szegény, elbukott angyal, fejlehajtva. Címerként zászlaimra varrva imádkozik, hogy elnézzétek: hasonlítani remélek érvényesnek szánt önmagamra.

Egy vereség állomásai 1. Minek tovább, ha nincs miért? Ajkam fölrepedt és csorba a bögre — elgondolom, a hangya mint örül, ha az asztalról morzsa hull a földre. Kérgét eldobja, vedlik a platán. Hozzám jobban odanőtt a kéreg: a páncéling, az önként felöltött, úgy szorít, hogy levetni már félek. 2. Azt képzelem, pók vagyok, hálómba fogok fényes bogarat, de földönfutó bogárként végül is menekülök, s a háló rám akad. Nem fut a mozdony, nem vet parazsat, nem fog lángot a kalász, csillag sem világlik az égen; ne keress ott, ahol tudhatod, nem találsz. 3. Árad a sötét, ellep. Egy szál sugárban silbakol a fény. Bátorítaná magát, hiába, hűlt helye marad csak

őrhelyén. Sűrűsödik az éjszaka, gomolyló párává összeáll. Észrevétlenül bekerít, de még nem támad: jelre vár. 4. Fűszálak szuronyán menetel a csönd, tudom, hiába várom a zenét. Szelíden, némán gyászol a tücsök, és elföldeli törött hangszerét.

Már megértem: ez a rend, nem rémülök, húr hogyha pattan. Érzem, ahogyan gyengülök, sebemből szivárog, elfolyik a dallam. 5. Fejszémnek csak a nyele veszett, akad még vad és tág vadászmező. Mégis, vesztett harc ez is, vesztett és késhegyre menő. Bosszút érte! — tétován pördült (ó szemérem!), s lehullt a levél. Halott. Virágok élén most feni kését a gyilkos, aki én vagyok. 9

Lett volna esély Bölcs asszonyok megértő türelmével kezel első találkozásunk óta. Szemrehányásokkal soha nem illet. Igaz, tulajdonképpen nincs is nehéz dolga velem. Kezdettől érezheti: hatalma korlátlan fölöttem. Vele élek, vele hálok, és ha rajtam áll majd, ott lesz ő is, mikor le kell fogni szemem. Persze, a mi viszonyunk sem mentes a hullámzásoktól. Még az is előfordul: átsunnyogok előle a másik oldalra, ha alkalmatlan időben jön szembe az utcán. Bízunk egymásban így is — tudjuk: a hűtlenség gyanúja irreleváns és méltatlan lenne egy ilyen kapcsolathoz. Az sem zavarja, hogy noha összekötöttük sorsunk, a magamé az enyém maradt. Ha módomban állna ennyi év után, éppen ezen változtatnék. Feltétel nélkül adtam át magam, de sohasem teljesen. Hozzá bútoroztam csupán, pedig lett volna esély az elején (elpackáztam!): életem benne éljem. A versben.

mestermű gyémántnál keményebb leheletnél lágyabb minden próbálkozásodnak ellenáll felületén nincs nyoma kérdéseidnek 10

algoritmusa sincs nem modellezhető részleteire nem bontható csak egészként lehet egészen a tied és ha fenntartások nélkül átadod magad téged teremt újra nem kell tenned mást csupán lélegezd

Nincsenekből vannak Lehetne néha kissé más. Aztán gyakrabban még másabb. Csend lehetne a hallgatás, én meg csendje e hallgatásnak. Olyan súlyos, hogy hallanának. Ami szép, tűnhetne szebbnek, a gondatlan gondtalannak. A vers is lehetne versebb, amikor nincsenekből vannak válnak refrénjévé a dalnak.

látásromlás fel kellett adni magad hogy felismerd fönnakadtál a súlytalanságodban és még csak azt sem tudtad meg hogy kaptál-e bármit is cserébe ingyen adtad el magad keresve azt az üveggyöngyöt ami mindvégig nálad volt te mindenről lemondtál érte de ezt csak akkor érzékelted amikor elgurult cserébe viszont megtanultad hogy csak szemed világáért 11

kaphatod vissza a látás képességét és most a maradék éned kell feláldoznod hogy teljes legyél hogy megkerülve a valóságot rejtőzködésbe menekülve újra oda kerülj ahonnan elindultál

nincsenek lejátszva kihasználatlan esélyeid fejben biztatnak hogy fejezd be oktalanul félbehagyott játszmáidat de ügyelj rá hogy közben ne befolyásolj mentális történéseket mert nem bírálhatod felül lezáratlanságukat beléd épültek szabad akaratod mindmáig belőlük épül és minduntalan verssé akar válni

Mintha kézenfekvő lenne Ismerős, ahogy kaptatok lépcsők végeláthatatlan során. Azt a pillanatot is számtalan változatban megéltem – és jó előre –, amikor majd felismerem. Már bárki közeledőre simán föltenném mindenem, hogy aztán el is veszítsem rendre a magammal kötött fogadásokat, hiszen még véletlenül sem ő jön 12

szembe, fentről ereszkedve. Mikor belátnám: nincs remény, mintha kézenfekvő lenne, egy fordulóból lép elém.

tetten ért magad tarts egyensúlyt a penge élén esélytelen a hallgatás nem hivatkozhatsz többé tévedésre ott vagy és bár pontosan átlátod milyen veszéllyel jár ha megbillenve elvágott inakkal bizonygatnád hogy nem tudtad másképp mint ezt és így hiába lenne igaz mentségnek szánnivalóan kevés de a helyesen megválasztott valósággal kizárhatod a tettenértség abszurd tagadását és a tévképzetet hogy kiküszöbölhető nembéliséged immanens fogyatéka nincs értelmes lázadás amikor a mindenségben éppen puccsot hajt végre a mindenség maga maradj a penge élén

reggeli rutingyakorlatok 1. levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét belebújsz gyűrött ujjasodba életre dörgölöd fénytelen szemed bekötöd kardod markolatsebeit 13

csillagokat szedsz le palástodról horpadt homlokodon koronát egyengetsz 2. magára árvult szemed mögé bújva felöltöd öntudatod ujjasát (gombjai vérsebek) kifényesíted szíved s koronád hónod alá kapod a vérted kardod görbületén elmerengsz 3. . árvult szempár figyel a tükörből s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit koronád összeolvad homlokod acéllemezével szívbe görbült kardod kiegyenesedik s megvárod míg álarcaid felébrednek

a pillanat teljessége mikor a psziché prizmáján most átlépő fény spektruma a régi történésekben a jelent éli át változó szögből más-más fénytöréssel írja felül önmagát szivárványt vetít és néha azt is elhiszi hogy megállhat alatta

Format C:\ Nem tudhattam, ezt nem tudhattam. Számban hűlnek a szavak, mondhatná őket más is. Akárki. Megfosztva gesztusaimtól, jól ismert, begombolt pózaimtól, hogy titkolhatnám tovább: 14

cipőmről leporlott a sár, mert nem jelöltek meg az utak, amelyeken hiába próbáltam lábnyomot hagyni. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy fagytól óvott gyökereim alig mélyedtek talajba — utánam még a vízözön sem. Nem hittem: százszor ellenőrzött térkép jelzéseit követve még mindig eltévedhetek. Nem tudhattam, hogy érintetlenné tesz érintésed. Újra kell alkotnom magam. Még nem tudom, milyen leszek.

Téma Túl korán próbált meg dadogni róla, pedig alig volt miről. Az épp csak beindult láncreakciót gyorsítani próbáló maszkulin ösztön hogyan is törődhetett volna a hangoltsággal? Magabízásában számíthatott-e szenvtelen elutasításra? Aztán persze sorra elmulasztotta zavarában a legalkamasabb pillanatokat, hogy újra szólni merjen. Elhitte: erről nincs mit beszélni. Már tudja, van. Ha késő is direktben szóba hozni, másról társalogva mindig téma lesz ez is.

hézagzárás testedbe zárva rád pályázik feszélyez közvetlensége beléd köt lépten-nyomon provokál nyelveden beszél hozzád neveden szólít választ vár 15

de nem mítoszok személytelen feleletét kitérhetnél előle hallható frekvencián kívülre kergethetnéd ám belső tartásod képessé tesz magadra eszmélni bizalmat szavazol neki és egyszer csak beléd hasít hogy mindig is készülhetett rá kérdezni fogsz

Platónról, több ülésben Platón kapualja Először s utoljára kísértelek haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor mondtad a szemembe, amit megbántás nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan. Bár folytak még utóvédharcok, az volt a döntő momentum. Meg kellett legyen, és pontosan így, hogy most elmondhassuk: egymás nélkül is meglettünk egymásnak. Platón a psziché titkairól Kár próbálkoznia, ez a kapualj sosem lesz Öné. Idegen felöltőt szélesre táró gesztus is hasztalan, ha a provokált tisztában van vele, mit takar önnön tógája, s mit tart meg titkaiból a psziché. Nehéz lenne elfojtáson érni, aki publikus szövegekben analizálja saját motivációit. Akár maradhat is — egyáltalán nem feszélyez. Arra azért megkérném, Professzor: ne állja el a kilátást, és ne traktáljon Jung doktort leszóló történeteivel.

Platón az origóról Hiba volt szóba hoznom az Öregnek. Most, hogy az emlegetett megjelent, már egy flashmobhoz is elegen lennénk a kapualjban. Önök ketten persze máshonnan érkeztek célba – vagy csak: meg –, én mindvégig el sem mozdultam innen, az origóból. Milyen tanulsággal szolgálhatna egy ilyen Önök felől nézve valószínűleg dögunalmas karakter lineáris fejlődése, és milyennel a professzionális önmegfigyelés alatt tartott psziché hullámvasutazása nekem? Mit is mondhatnánk egymásnak olyat, aminek érvénye lehetne? Talán meg tudjuk állni, s nem zavarjuk egymás köreit. Ha kételyei vannak, csak szóljon, Carl — szerintem az agg Ödipusz is biztos rábólintana, hogy szükség esetén Frau Spielreinhez forduljunk tanácsért. Platón a madárdalról Mindenkor tartózkodtam a hallatlan szavaktól. Miért akarna túlozni, aki a legnagyobbat érinti meg mégoly köznapi dologról beszélve is? Nem a szó, a logosz-e, amitől érthető lesz az érthetetlen, és az értelmetlen értelmet nyer? Csak az van, ami kimondható. Jól figyeld meg, miként ölt alakot az alaktalan! Elég megnevezned az érzékekkel fogható egyedit, hogy megszólíthasd az ideáját is. Metafizika a madárdalban — 2 in 1, csupán idézd fel, amiről kezdettől tudtál. A professzor alig tévedett azzal 17

a varázsnotesszel: a szöveget el lehet tüntetni, de a viaszon ott az összes jel. Kérdés persze, ki hagyott rajta elsőként nyomot. Kész szerencse, hogy Carl éppen erre házalt kollektív tudattalanról szóló tézisével. Azért én mégis maradnék a viasztáblánál, az eszményeknél, meg ennél a kapualjnál. Itt valahogy sokkal könnyebben elő tudom hívni őket. Platón az ideák természetéről Zavarba ejtenek a végletesen ellentétes érvek. Mintha múlhatna bármi is azon, hogy alkalmaztam-e az elvonatkoztatás műveletét, amelyről elsőként Arisztotelész tesz majd említést. Érdektelen vita, nem illendő döntőbírót játszanom benne. Fontosabb ennél, hogy megértsék: az ideák nem azonosíthatók a fogalmakkal, hiszen éppenséggel ezeknek ideái. Pusztán annyi közük van a dolgok absztrakcióval föltárható lényegéhez, hogy a mibenlétük pszichés érzetei. A megnevezés közbenső állomás, zajmentes állapot, a megismerés csendje. Az „ágy” egy minden egyeditől megtisztított, elvont fogalmat jelöl, az idea pedig – például – olyan tökéletes ringatózás benne, mely pusztán érzéki úton semmiképpen sem megtapasztalható. Mégis, emlékezhet rá a szerencsés, aki ismeri a módját. Magam gyakorta itt is ringatózom, ebben a kapualjban. És ha már „ágy”: az ölelkezést sem hagyom ki. De az egy merőben más 18

idea. Freud meg Jung eléggé sokat beszél róla, s ilyenkor valamiért rendre szóba kerül Frau Spielrein is. Platón az írásról (kérdez) Az egészet írod felül, ahányszor valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig homályban hagyott részlettel pontosabb az összkép, ám megeshet, hogy merőben új értelmet nyer. Akár szándékodtól függetlenül is. Te magad vagy írott történeted, a szöveg veled együtt alakul, olybá tűnik, kényed-kedved szerint. És ha kiderülne: buzgalmad csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy beléd kódolt programot — a cselekményt már előtted megírták? Kíváncsian vagy kelletlenül folytatnád-e tollbamondás után a megkezdett mondatot? S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd, ki írt engem ebbe a kapualjba? Platón várakozása Mindkettőnknek tartozom vele, hogy belássam: mióta először hallottam felőle, mindennél jobban izgatott, miképpen is lehetne becserkészni. Kezdetben szándékosan halogattam a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán csipeget elő- és főételekből, a desszertre várva. Azután egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy félreértésekre adnék alkalmat. Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki: üzenhetnék érte Carllal vagy akár a professzorral. Ám mindig vissza is 19

hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen különleges asszonyt. Így továbbra is csak a halogatás marad, s a desszert egyre fájdalmasabban késik. Pedig feltétlenül szót kellene váltanunk Sabinával arról, működhet-e úgy is a nevemmel társított kapcsolat, ha egyszer már beteljesült. Remélem, elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd elsőként lépni. Van időm kivárni. Platón bátorságáról (Frau Spielrein) Carléktól hallottam, hogy már többször is csaknem értem küldött, de valamilyen félreértéstől tart. Persze fölöttébb bosszantó a férfiúi önteltség, amely ennyire kevéssé becsüli a másik nem pszichés képességeit. Ám zavaróbb ennél, hogy mindhiába furdal a kíváncsiság, milyen is az a róla elnevezett érzület, amely állítólag beteljesülés nélkül is egyfajta teljességet ad. Lehet, arra vár, hogy majd én teszem meg az első lépést. Csalódnia kell. Hogyan kockáztathatnék meg éppen én egy félreértést a magam közismert előéletével? Nem mintha sokat adnék a szóbeszédre, de mindenképp tekintettel kell lennem azokra is, akik köröttem élnek. Nem kenyerem a türelem, amit mégis kénytelen leszek gyakorolni. Csak legyen miért. Most csupán annyi bizonyos – eddig is tudtam –, hogy minden kapcsolathoz szükség van bátorságra. És Platón tudja-e abban a bátortalan kapualjban?

Platón búcsúja Még mindig nem jön, én meg mintha ideragadtam volna, pedig rég elfogyott az összes mondanivalóm Carlnak vagy a professzornak. Amúgy is kerülik a fölösleges szószaporítást, ha helyette új esetre vadászhatnak a járdán nyüzsgő tömegben. A praxis fontosabb számukra az elméletnél. Ideig-óráig kedvemre esett a szemlélődés, mint akad horgukra egy-egy új delikvens, s milyen büszkeség tölti el őket ilyenkor – akárha ezzel végleg eldőlhetne kettejük párbaja –, hogy azon melegében új trófea után nézzenek. Már az sem igazán szórakoztat, hogy fogadást kössek magammal, melyikük jár előbb sikerrel. Bár gondolkodni mindenütt lehet, azért jót tenne kedélyemnek több változatosság. Csak az tartott itt ilyen sokáig, hogy úgy tűnt, ez a legalkalmasabb helyszín, ahol Sabina bizonyosan felkereshet, ha akar. A hosszú várakozás közben végül rájöttem: olyannyira hozzám nőtt, hogy valóban enyém lett a kapualj. Így bárhová magammal vihetem, akár csiga a házát. Megüzentem Carllal: mostantól mindenhol könnyen megtalál.

Csapdába csaltad Nem határoztad el, de már tudod, hogy bántani fogod. Elé dobsz valami szöveget, és ismerheted annyira: bizonyosan megüti magát benne.

Minél tapinthatóbb vagy a sorokban, annál inkább. Ha képes átérezni, azért, ha pedig ér(in)tetlen tud maradni, ott a kétely, kinek a hibájából. Hiába, hogy nem akarnál fájdalmat okozni, magaddal együtt ostoba csapdába csaltad. Hallgatásod is csak sebeket ejtene. Mindkettőtökön.

Volt, van Volt szerencsém (akkor másként gondoltam) ismerhetni téged, igaz, futólag csupán. Önérzetemet persze máig sérti, hogy ennyiben is maradtunk egymással. Idővel azután mégis fel tudtam mérni e kapcsolat nélküli kapcsolat hozadékát: a (megkésett) szembesülés élményét érvényesnek szánt önmagammal és a teljes odaadás feltételes reflexére – mint olykor egyedül adekvát válaszra – való képességet. Bár tudat alatt készültem rá, hogy egyszer majd neked is megmutathatom maszk nélküli arcom, már nem remélt meglepetésként ért az üzenet, hogy soraim évtizedek múltán, címzés híján is eljutottak hozzád. A futólagosnál azóta sikerült jóval messzebbre jutnunk, a kapcsolat nélküli kapcsolat pedig egészen új tartalmat nyerve (talán) már kölcsönös. Legfőbb ideje hát, hogy javítsam a múlt időt – van szerencsém! –, és folyamatos jelenben beszéljek.

Korona fejszeélen Léleknyi csönd, teremtett lélek, ne higgyétek, hogy kegyelmet kérek. Télben, déröklű iszonyatban, szívemig fölérő hamis fagyban kihullott meséim tejfoga, elborul hű lovam homloka. Varjúláb tapod szűz havon, farkas jár a holdudvaron. Belesápadnak a vének, elkékül az ajkakon az ének. Hittem nagytüzű tavaszban, sorsot érlelő nyarakban: villámaimon jégből a nyereg, most az átok is gyönyörű lehet. Otthonosak akik a télben, próbálják koronám fejszeélen! Kidőlnöm nekem lehetetlen, gyökerezem a szerelemben; szerelem végvára védj meg — ne hagyd, hogy kegyelmet kérjek.

Triptichon Nem szűnik a varázs nem múlnak az álmok, szelíd határsértők, szememből szemedre áthajolnak napvilágnál inni csillagok fényét, tüzet gyújtani pázsitodon, majd kioltva megrabolni rejtekeidet, nem fogyó rejtelmeidet — körülölelnek mindennapjaim: titkos ékszered szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és már nem szűnik a varázs soha, szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot. Itt áll előttem éltető fénybe öltözötten, és sugarát szelíden rám veti: íme választott napom, holdam és minden csillagom, partról a vágyott, álmodott 23

tenger, és „föld!” kiáltás az árbóckosárból, élet, mely puszta létével hevít a szenvedélyig, és kitartanom segít, élni én beléköltözöm — magára gyújtott, és végigégem. Már sosem fogunk tudni nem tudni egymásról, már csak itt a közelemben, ha legtávolabb távol, ing alatt lángként rejtelek, hevével bőröm perzseled, járjak bárhol, fölékesítve napjaim a megújuló vágytól, s mint kit varázs ütött a rácsodálkozástól, úgy hasít belém (hogy bátran legyek bátor): mi már sosem fogunk se asztaltól, se ágytól.

Átláthatóság a lapos hazugságon, mint szitán, majd a cselvetések bevett fondorlatain, mézen-mázon, burjánzó szóvirágon, a tiltott határ szögesdrót-során, a frontvonalak féltve ápolt lövészárokromantikáin, végül magán az ármányon — az idegen palástok nem rejthetnek tovább benső hiányt, be nem töltött vágyat. Így medréből kilépve már nyakló nélkül áradhat az őszinteség durva tökélye, hogy azt is félreértsük, ha ki-ki maszkját letéve áll végre elénk.

Refrén A megemelés technikájával, gazdagabb instrumentációval, megszólaltatva néhány indokolatlanul mellőzött vagy háttérbe szorult hangszert is, valamelyest pontosabb partitúrából, frissen szerződtetett zenészekkel az immár méretre igazított frakkokban, s persze a határozottabb dirigens lendületesebb értelmezésében. A kritika fanyalog vagy lelkesedik, növelendő a mű rangjával önnön fontosságát, előszeretettel él a megemelés technikájával, így lesz mind emelkedettebb, klasszikus és elnyűhetetlen, és már egyedüliként értelmezhető — esküdni mernél, hogy beleszületett a fülbe, öröklődött, mint egy mutáns kromoszóma vagy az eredendő bűn.

Verstettek Túlkoros angyal vállán fityegő csibeszárny — halovány virtus. Mutatványra futja még, a repülés túl fárasztó csoda. Hanyatt-homlok támadások, győzelmes bukások közhelye, és homlokegyenest harmóniák. Mindahány verstett hiába. Látszatok impozáns sorát zárom: vesztesek számadása. Narcisszusz végsőkig elszánt arca merül az olajos víztükörbe.

MÃ&#x2030;GIS ITT

Időben halld meg Szinte imponál, ahogyan eltörted a pálcát. Most hát nem vagy semelyikük sem. Nemrég még mindegyikük te akartál lenni. Mióta külön világokban éltek, idegen tereppé vált a saját szigeted. Hiába működtek Istentől ellesett trükkjeid, ha végül besültél velük. Csupán magadat kábítottad: nem konstruálható tökéletes szerkezet. Oktalanság duzzognod, hogy a hátralépés kimódolt eleganciája sem képes leplezni a kudarcot. Legkevésbé előled. Mi lenne, ha inkább új könyvet nyitnál, hogy valódi varázslattal próbálkozhass? Immár pálca nélkül. Még az is megeshet, most először te is átéled a csodát, a saját szabadságodat az övével. Az elviselhető felelősséget. Ügyelj, hogy időben halld meg, amikor Caliban szólít.

Megtapasztalván igazuk Kiveszünk írmagot sem hagyva rendelés szerint légből kapott ideák jegyében a végső logikának ellent ki mondana ki vetemedne arra hogy idétlen megint csillagot hajítson az égre felcsavart zászlókkal ki merne zavart kelteni tüntető menetben s ki lenne bátor a törvénytelen létben törvény nevében magára vallani 29

bűnt nem ismerő bajnokok délceg sora jő utánunk vágni rendet szavuk legelső jelentését mindenki szemébe sápad a szemérem hitvány képmutatássá joggal övék hát minden hibátlanra átkódolt gén és az érdem.

már tervezik a hazányi rezervátumot helyben megépítenék (lenne rá uniós forrás apadó kasszából is bőven) rodostót az intranzigens véneknek turint érzékeny lelkületűeknek all inclusive döblint és igény szerint kufsteinben is otthon (egész pontosan itthon) lehetne aki romantikára vágyik skanzenbe zárva kinek tűnne fel a tájba nehezen simítható múlt persze bizonyosan lennének, akik így is tiltakoznának a megkülönböztetések ellen nekik készülne a galérie des cotelle pontos mása amelynél minden évben együtt tarthatnának koszorúzási ünnepséget külországból érkező notabilitások és meghívóik

Bachot hallgatok mindig beleborzongok először unatkozó kisgyerekként kerített 30

hatalmába a templomot betöltő orgonaszó az előzőből tévedhetetlenül következő egyetlen lehetséges hangzat mintha még azelőtt szólalna meg bennem mielőtt a sípokból kiáradna ülök a képernyő előtt és Bachra asszociálok gesztusokra hangsúlyokra egyedül lehetséges mondatokra próbálok következtetni mielőtt még egyetlen szó is elhangozhatna embereket látok áramló hullámzó embertömegek csapódnak az isteni gondviselés szikláihoz és hullnak vissza önmaguk iszonyatába nem volt szükség próbára egyszerűen csak tudomásul veszed hogy most így működik benned az isteni hang fél szívvel s fél füllel követed az adást miközben egyre Bachra asszociálsz várod a szakértői összegzések végét az alig néhány perce lezárult strasbourgi vitáról majd elindítod a CD-lejátszót újra hogy immár ingerültség nélkül adhasd át magad annak a talán még felidézhető gyerekkori élménynek amiben még felidézhető volt az igazi Isten arca

Ugyanazok a csillagok Elképesztő, hányféle változatban futtatják – egymással versengve – végig tévedhetetlen programok a teljes összeomlás biztos szcenárióit. Az ütközés sebességét és szögét olyan szenvtelenül modellezik, mint kozmikus baleset évmilliárdok távlatában becsülhető esélyét. 31

Egyre kisebb tétben mernék fogadni ellenükben, mert objektivitásuk heve elragad; olyannyira, hogy már forgatókönyvet pörgetek magam is. Az áprilisi égboltot kémlelem a majtényi éjben. Ugyanazok a csillagok. Ugyanolyan lesz az érzet, amikor át kell gázolnunk a vízen. Szeretnék hinni az epheszoszinak. Az a folyó valóban lehetne más.

mégis itt túl messze merészkedtél nem gondoltad végig hogy van olyan pont ahol nem lehet befejezni csak abbahagyni megalkuvások láncolata nélkül innen visszafelé sem vezet út mennyire ügyeltél pedig hogy kínos helyzetbe ne kerülj mégis magad állítottál csapdát magadnak szavak helyett hasztalan kutat az önérzet alkalmas gesztus után amellyel presztízsveszteség nélkül kikeveredhetnél megkönnyebbülsz amikor ráébredsz itt fogsz gyökeret verni

történet nélkül talán az egyetlen ami letagadhatatlanul a tied mégis szemrebbenés nélkül letagadod azzal 32

hogy csak vagy mellette persze néha hagyod megesni veled és többnyire pont akkor amikor épp neked kellene megtörténni ha betonnehéz bakancsot húzol az elrugaszkodáshoz ne panaszkodj hogy nem tudsz repülni feltétel nélküli odaadásod lett volna az ára hogy kettőtökön múljon a folytatásod

Ereszkedő [kezedre játszik minden] Ereszkedsz, kaptatás érzetével az izmokban. Kilököd a lengőajtót, úgy lépsz be, és régóta esedékes találkozás izgalmát érzékeli az üdvözlés hangsúlyában, akitől távozáskor búcsút veszel. Csoda-e, hogy egyre erősödő gyanakvással fürkészed a psziché rezdüléseit? Betéve ismered az önámítás professzionális trükkjeit — éppen elégszer fanyalodtál rájuk, és szemernyi kétséged sincs, ha a szükség úgy hozza, habozás nélkül kész leszel újból bevetni őket. Most azonban megnyugodhatsz, nem te írtad felül a valóságot. Fogalmad sincs, mi történt. Veled. Akárha újszülöttként látnád a világot, pontosan úgy, ahogyan retinádra vetül a kép. Csupán egy pillanatra akadsz meg az ötleten, hogy azután szinte kéjesen megadd magad neki. Döntesz: ha rajtad múlik, nem fordítasz a fejre állt dolgokon. Úgyszólván minden a kezedre játszik. 33

Prioritás: fontos Akár élhetnéd is. Ám mindegyre elrúgod magad a valóságtól, ahogyan magyarázkodsz. Fárasztó lehet kitérni, szándékkal esni mulasztásba. Minek törnéd szét, ha szilánkjai zavarbaejtően azonos képet sokszoroznának? Bábozódj ki! — már nem védelmez, csak elszigetel a burok. Elég, ha hagyod lefutni a génjeidbe kódolt programot. Hiábavaló lenne kifogásokat keresned; teendőid listájának élén egy rég esedékes bejegyzés áll. Nem vagy tovább halogatható.

Színről színre Ideje belátnod: nem csak lakója, de lakóhelye is vagy; részeként az egésznek. Hogyan érhetnéd be spektrumaival? Ha elvontál minden zavaró objektumot, és szemed ép, akkor is csak törten láthatod a fényt. Kívül nem fogod megtalálni, ami benned világlik. Illő tisztelettel kopogtass be hát önmagadhoz, és ne késlekedj az ajtót sarkig kitárni.

Párbeszéd kérdő módban (Amit a férfi kérdez) Hervadhatatlan ki tarthat virágot kezében? Ki őrizheti meg a pillanatot, múlhatatlan? Tenyerében a tenger hullámzását, ki? Égrelobogást a gyertyalángban is, ki? Léptek neszére várakozást legbensőbb termeiben, ki? És tisztának a tisztát, vajon ki? Örök zenitjére ki szögezheti a Napot? Éj múltán csillagot ki marasztalhat? Ki indul, föladva harcállásait, Elfoglalni a folytonos változást És nem sejtett emlékeit, szerelmem, tebenned, És visszatekintve az időben, ki tudhat majd Mindenkor egyetlen asszonyának téged? (Amit az asszony kérdez) Kinek a kezében lehetek virág, hervadhatatlan? Múlhatatlannak kiben őrizhetem meg pillanatom? Hullámzásomat, akár a tenger, kinek a tenyerében? A gyertyalángban is föllobogásom, kiében? Lépteim neszét kinek a legbensőbb termeiben? Tisztaságomat tisztának kinek a szemében? Kire nézhetek Napként örök zenitemről? Éj múltán is, csillaga gyanánt, kire? Ki fogadja el, föladva harcállásait Folytonos változásom, és ki ismer Nem sejtett emlékeire bennem? S visszatekintve az időben, ki Egyetlen asszonyának tudhatom magam?

Ab aeterno Nem lehettem volna sebezhetőbb, sem teljesebb egész, mint akkor. Történelem 35

előtti jel a szív legbenső falán — hasztalan próbáltam lefordítani nyelvére. Furcsálkodva nézett, de mind távolabbról, hogy ne lássam, mennyire kedvére van zavarom. Engedte, hogy beérjem s rácsodálkozzak: öröktől adott. Vissza tudtam rá mosolyogni.

Szimultán(ok) 1. Ott pulzál Párhuzamos síkok, helyszínek. Történések egy időben: lényegük szerint fölötted zajlók, és intimitástól megemeltek. Cseppek egyediségében az óceán megtapasztalt, univerzális élménye, és megfordítva, a Tejút távolából készült sorozatfelvételek járdarepedésnyi mikrovilágról — az agy merevlemezére exponálva. Összeérő pólusok szikrakisüléseitől élesre állított érzékek. Megérint. Mellbe vág. Betölt. Szimultán jelenléteidben ott pulzál egy képtelen ígéret teljesülésének zavarba ejtő esélye. 2. Nincs mit kezdened Mit kezdhetnél a dezsavükkel? Nem ezt, nem így, és még csak nem is te. Legfeljebb hasonlót, ha egyáltalán. Áttetszővé fakulva is rendre visszacsatol saját jelenébe a tiédből. Ám átjárás csak a múltba,

soha abba az immár idegen jelenbe. Ha olykor cseppfolyósan mégis föltolul, értelmezhetőség híján csak rendszert terhelő üresjárati folyamat. Élhetsz ugyan visszafelé is, persze, de mindig csak, mint a mostani éned. Íme, a szimultán korlátai. Nincs mit kezdened velük. 3. Így képzelem Ott majd föltárulsz mindeneknek. Átlátható lesz összes áramköröd, és közöttük minden létrejött vagy csak lehetséges kapcsolat. Egyszerre leszel, aki valaha is voltál és még itt lehettél volna. Egyetlen személy tudatává rendeződik össze – közvetlenül lehívható formában – minden letöltött információ, és jelenléted kitölti az összes bejárt helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül szabadságod csaknem teljessé tágul. Tenmagad maradsz az egyetlen határ, amit átlépned nem adatik meg, mert már csak önnön teljességed lehetsz. (Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

A palack (kor)szelleme Miféle ígéret? Én ilyet soha! Szemenszedett és ostoba — na jó, valaha magamnak, ha egyáltalán, még az idők hajnalán, ám e kor már nem a csodák kora. Szóval, hiú és vak, de táplálja csak, ha nincs jobb dolga, míg bele nem kékül! Úgy is be kell lássa végül, nem vár magára itt sem gyors halál, sem óhaját leső, füttyre ugró 37

szolga. Jobb, ha tudja, föltörhetetlen a pecsét a szájon! Nos, tán kíván még valamit, barátom? Félreértettem volna,és foga mégis másra vásik? Sajnálom, ha csupán kopogtat, az is hiábavaló: a hely nem kiadó, új lakót nem fogad, nincs olyan Isten – már bocsánat –, kerítsen hát egy másik palackot magának, és húzzon innen!

Pillantás a hídra Illetlenül ne feszegesd! Rendhagyó helyzetekben udvariatlan minden kérdés. Kötözni való, aki nem érti: nincs olyan állapot, amelyben ne lenne valami szabálytalan. Dermesztő ez az együttérzés; magamban járnék eltörni a kútra, ha megengeded. Azt sem állhatom, hogy szünet nélkül figyelsz. Kezemben kulcs, és biztosan elfordítom. Bátran úgy veheted, hogy már megoldottam, betömtem egy lyukat a teremtésen. Láthatod, részekből alkotok egészet. Csak álmodozol a harmóniáról, szerkezetekért rajongó dekonstruktőr! Végsőkig feszíted a húrt, emeled a tétet. Feszélyez, ahogy olykor irigyellek. Ez a nap sem vert hidat partjaink közt, legkevésbé itt, ezen a síkon. Tudom a tengerhez a legrövidebb

utat, ideje hát készülődni lágy hullámokra. Egyedül vágok neki, de fölösleges lenne búcsúzkodni. Megengedem, hogy távolról kísérj.

Vetítés Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha csupán önmagukról adnának föl rejtvényt, megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer, figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes tetten érni. Csak te válogathatod ki blöffök közül az érvényeset magadnak — feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég spiritusz van benned, vigyorognak sokatmondón, hogy – látván lankadásom – kitartást öntsenek belém. Ne keress fogódzókat, szólítanak föl, kövess inkább szabályon és konvención túlra. Felkutathatnánk egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott biztosan nem kérnek számon rajtad semmit. Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá — jönnek elő a farbával. Elsiettük, állapítják meg, elnézőn sajnálkozva ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk — teszik hozzá szinte biztatóan; most nem akarnak lekezelőnek tűnni. Azért rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.

Szálanként Tekinteted öröknyarát, tüzét. Didergésekből vissza: melegedni. Arcodat — egyedül lehetséges arcát a szerelemnek. A fészekrakás nem múló izgalmát. Szálanként tapasztani hozzád életem. Közeledből tovább a közeledbe. Egyetlen belakott földnyelvről annyi év után is felfedezetlen, egésznyi kontinensre. Indulok felderíteni égtájaidat. Szálanként tapasztani hozzám életed. Csaknem megtelt e sorokkal, a papír mégis szűz előttem. Megíratlan, miként fogjuk egymásban újra megtalálni érintetlenségünk, és – nem számít, törvényt betöltve vagy bontva – naponta szálanként összetapasztani életünk.

Tabula rasa Érvényes jegyét mutatja. Hiába. Holtvágány. Mozdonyra váró, árva szerelvény. Üres vagonok, lezárva. Ekkor beléhasít: megborul megint. Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint. Van rá magyarázat. Belátja. Legyint. Tétova léptekkel haza. Lakattal magára. Minden kaput. Az asztal, ahogyan hagyta. Reggel. Tiszta lappal.

Fej, írás Fej: Gombold helyére azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek az is megteszi, hogy empátia helyett nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb. Kívülről beszólni soha nem szül jó vért. Színt vallva érvényesebben változtathatsz árnyalaton. A sajátodon is, akár. Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban; szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél. Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz. Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!

Írás: Kívül, belül Kívülről szól be, s ha a „miért onnan?”-t kérded, kötekedő leszel, míg ő belül sértett. Veled lenne belül, és kívül is maradna. Belül sok vagy neki, kívül letagadja. Érteni sem akar, de vádol, mert nem érted: csakis érted nem ért ő, a meg nem értett.

Szűzbeszéd Nem ezektől a gereznás palástoktól, keresztbefektetett pallosoktól, glancolt vasbordáktól, émelyítő füstölőktől, láthatatlan csuklyáktól, nem ezektől a kulcslyuk formájú szemektől, koponyához simuló fülektől, bodorított apródfrizuráktól, készséges csörgősipkáktól, nem ezektől a lopakodó léptektől termeimben, nem ettől a csalánból szőtt ingétől az ármánynak, és nem ettől a skarláttól, bakacsintól, tönktől meg fűrészportól, velük magam is (úgy-ahogy), tőlük legkevésbé, csak ahogyan elterveztem, lépésről lépésre, ám a falakon túl uralkodnotok kell, hogy uralkodhassam, Isten óvja összes királyait!

Félszeg Homályhoz szokott, bambán hunyorog a fényben. Zavara feszélyez: halálosan bosszant a mozdulat, ahogy nehézkesen szeméhez emeli kezét. Tájékozódni próbál, arcát árnyékba vonva. Beleizzad, és mégsem boldogul. Akár, ha világtalan volna. Kiutat keres tétován, bár nincs esélye rá, hogy megtalálja. Káromkodik, mert így illendő. De betakarja az istenfája.

Kizsinóroztattam Idegenkedtem anno a zsinórdíszes viselettől, mert a porondmestereket idézte, vállukon az idétlen partvisfejekkel, meg a forgóajtót pörgető hotelportások gazsuláját. Korábban kellett volna megismernem a lelkészi palástot (katolikusnak keresztelve gyerekként csak ornátusokat bámultam a miséken), amely már éppen fordított volna ízlésemen, de ekkor kezdtek feltűnni csapatostól az ország házában porondmesterkedő méltatlanok. Ambivalenciám megszűntét végül azoknak köszönhettem, akik egyre hangosabban vonták kétségbe európaiságát. Protestálva kizsinóroztattam a legjobb angol szövetből készült, álló nyakú alkalmi öltönyöm (már ennek is van vagy évtizede) — kevés alkalom adódik viselhetni, ám olyankor mindig egy európai nyugalmával állom a méltatlankodó tekinteteket.

Hangsúlyeltol[ód]ások: újraindul, lefagy

1 Édes bizonytalanság a vers. (Bár akad bizonyosság is, Édes.) Az inspiráló sugallatról még magam sem sejtem, hogy mivé lesz. Most annyi tudható pontosan: pont, mint a többi, rólad fog szólni. Cselekmény nélküli történet. Nem oszt és nem szoroz, mikor, hol, mi. 43

Részleteiben esetleges, ám tisztán látni a kifejletét. Újraindul, lefagy. Ugyanott akad(unk) rendre. Te ki. Én meg. Beléd. 2 édes bizonytalanság a vers az inspiráló sugallatról még magam sem sejtem hogy mivé lesz csak annyi tudható pontosan hogy mint a többi ez is rólad fog szólni cselekmény nélküli történet nem lesz benne mikor hol és talán még annyi sem hogyan részleteiben esetleges de már most látni a kifejletet hogy újraindul lefagy és elakad rendre ugyanott ahol te belőlem ki én pedig feléd igyekszem 3 Édes bizonytalanság a vers, hogy mivé lesz, attól függ, mivel, és hogyan akarod behatárolni. Most csak annyi tudható pontosan, hogy rólad fog szólni. Cselekmény nélküli történet lesz ez is. Nem oszt és nem szoroz, mikor, hol, mi történik körülötte. Esetleges minden részlete, ám tisztán látni a kifejletét: újraindul, lefagy. 44

Ugyanott akad(unk) rendre el. Te ki. Én pedig haladnék befele. 4 Édes bizonytalanság a vers. Ha a végtelenséggel határolod, semmivé foszlik. Ha végesként bánsz vele, agyagba száradt kínná rögösödik. Annyit már tudsz most is, hogy pont, mint a többi, rólad fog szólni. Cselekmény nélküli történet. Nem oszt és nem szoroz, mikor, hol, mi határolja vagy nem határolja be. Részleteiben esetleges, ám tisztán látni a kifejletét: újraindítás után azonnal lefagy. Ugyanott akad(unk) rendre el. Te ki belőlem, és én változatlanul benned szeretném megtalálni magunkat.

Erről szólt Kerülgetem egyre, ami lényegem. (Erről szólt minden egyenes szavam és epés énekem.) A „mégis” csapdáját. Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem kerülhetem, régen megsejtett tudás. Úgy élek egy újabb nélküllel tovább, hogy lélegzésem is hőstett. És persze alku. Meg: árulás.

a vers fényérzékeny anyag te hívódsz elő

Kettőnk helyett Mellénk ülök. Kettőnk helyett. Megmondanám előre, hol és mikor. Egymáson sebet. Meg azt is, hogy majd összeforr. Mi: kéz a kézben. Egyedül: én. Kettőnk helyett csak hallgatok. Félreérted. Hagyom. Hülyén bátrak a bátortalanok. Képéről a bőr nem sül le. Rossz kibic, aki közbeszól. Kettőnk helyett. Közénk ülne. Fogást keres rajtunk egy troll. Értelmetlen vakbuzgalom. Nincs helye a történetben. Hárman maradunk a padon. Kettőnk helyett csak elkezdem.

Úgy volt, úgy van Akkor úgy volt, hogy ami lehet, lesz is. Esélyek sora jött, de mindjárt ment is. Én mégis maradtam. Úgy, mivel úgy volt. Van! Ez a sztorim. És cseppet sem túltolt.

Habzás ez is Ma van mindig, ha nincs holnap. Álmaim hozzá hajolnak. Heveskedésem nem érti. Az a nő. Sem. Én, a férfi. Aki, ahogy kell. Izomból. Minden titkokat kikódol. Kódokat gyárt ő maga is. Kódolva fakad dalra is. A vért pumpálja, és dobog. Vizsgálgathatják doktorok. Veszélyes, mikor kibeszél. S veszélyt jelez, ha nincs veszély. Látszik az oroszlán foga. Rejtegetné. Ám nincs hova. Nem tudhatom, csak remélem: Elfér most is egy tenyéren. Nem az. De egészen olyan. Magunk játsszuk el. Komolyan. Éppen az "i"-n nincs ékezet. Habzás ez is, bár fékezett.

EGYSZER CSAK MEGTÖRTÉNIK

Ott. Van. Mindenütt. Ott Közelebbről? Mindenekelőtt: benned, hiányként. Hiszen fizikailag nincs jelen, és ennek a körülménynek persze tökéletesen tudatában vagy. Ám a psziché hogyan is érhetné be ennyivel? Egyszerű, de ravasz trükkel simán erényt kovácsol a szükségből. Az érzetek szintjén ellentétébe átfordítva, előhívja a hiány hiányát. Ahelyett, hogy elkendőzni próbálná, még nyilvánvalóbbá teszi. Kivetítéssel az anyagihoz csaknem a megszólalásig hasonló, eleven valóságot alkot magának. Így születik meg a dédelgethető, megérinthető, testet öltött hiány. Egyszóval ott, benned és belőled kiszakadva, körötted. Vagyis: mindenütt. Van Testét tőled kapta (emlékezetből és egy netről levadászott, pixeles felvétel alapján rekonstruáltad), de lényének–létének forrása ő maga. (Még akkor is, ha hullámai és rezgései csak pszichéd szűrőjén keresztül érhetnek célba.) Már úgyszólván magától értetődőnek veszed egy távolból is a tiédig elérő energiamező sugárzását, mióta a mentális térben újból egymásba akadtatok. A kezdeti elragadtatottságot, majd tudatos túlreagálást követően mára megtanultad, hogyan kezeld — beépült az életedbe. Ha szükséged van rá, bizonyosra veheted, hogy megtalál, ahogyan te is őt. Mert van. Neked. (Is.) Mindenütt Azt mondod, mindenütt. De nem túlzol-e megint? Vegyük hát sorra. Kezdjük / mindjárt a legbanálisabb helyszínekkel, mint amilyen, mondjuk, a borotválkozó tükör. Forgószék a számítógépasztal előtt, tévéfotel. (Az intimebb szférák hallgatólagos megállapodás alapján kimaradnak a jóból.) Aztán a hétvégi séták erdői vagy kirakatai. Mozik, színházak, koncerttermek nézőterei. Télen jégpályák, nyáron strandok. Balaton és a tengerek. Felolvasó estek pódiuma, irodalmi szeánszokat befogadó művházak, presszók vagy kocsmák. (Egyszemélyes közönség.) Látod, koránt sincs benne semmi tódítás, megnyugodhatsz. Csakugyan (majdnem) / mindenütt.

Összezavar, kimerít [sikerült megúsznom] Maga, igen, maga. A nevetséges esernyőjével a megállóban. Noha csak szemerkél. Hiába tekergeti a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem? Látom, nem köti le, ami odabent történik. Szerintem törvénytelen így fölhajtani a feketét. Nem lennék a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze.

Az életet. Bámulom, jobb híján. Most épp magát az üres járdaszigeten. Bár már baromira unom, ahogyan közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit? Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg mindjárt megélénkül. Talán vissza is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy a fenébe stírölhet egy ilyen alak? Jóval kezd, ha vesémbe akar látni. Roppant kényes vagyok személyiségi jogaimra. Meg arra is, hogy senki esernyője ne takarhasson ki semmit. A valóságból. Vagy előlem. Ami bizonyos, hogy meneküléssel ér fel minden gesztusa. Egészen pontosan a hiányuk. Egyre jobban összezavar. Kimerít. A várakozás. Jöhetne már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy véget vessen a képtelen helyzetnek. Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal.

Most szinte szimpatikus, hogy ennyire elanyátlanodott. Bolond lennék, ha hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy végre felszállhatok. Sikerült megúsznom.

Ezt a kellemetlen kalandot inkább megspóroltam volna. Már egy tök üres presszóban / megállóban sem lehet megbízni. Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.

Háttérben most is [képtelenül] [Feléd: ez annyit tesz, mint tőled. A rezonanciák homlokegyenest harmóniája. Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim. Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben. Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók. Miközben feléd, addig tőled. Egyre lehetetlenülőbb. Belátás, 1973] * Annyiszor ismételgette, hogy a közös múltból egyedüliként felülírható, míg maga is elhitte, s rászánta magát. Nem állított valótlant: a történések még mindig ugyanazok, csak nem egészen ugyanazért és nem pont úgy estek meg. Hogy azután miért és miképpen is, már nem igazán firtatja. Beéri azzal, hogy végre tényleg el tudja engedni őket. Teljesen bizonyos benne: többé nem tesz föl keresztkérdéseket. Még magának sem. * 53

Rejtve hagyott részletek megosztásával adott kulcsot a kezébe szövegei értelmezéséhez (is). Kész-e használni, vagy inkább elzárja elméjének titkos rekeszébe? És ha történetesen el is fordítja, feltárulhat-e előtte mélyrétegük? Képes lesz-e megfejteni történelem előtti jeleket a szív legbenső falán, és vajon rá tud-e majd érezni földerengő arcok között a kezdettől fogva hitelesre? Volt idő, amikor mindennél fontosabbnak vélte, hogy választ kapjon kérdéseire. Ma sem tartja érdektelennek, de tisztában van vele: már nincs perdöntő jelentősége. * Elegendő egyetlen szálat meghúzni a történet szövetében, és úgy tűnhet, csaknem értelmezhetetlenné gyűrődik az egész. Az összkép zavarba ejtően más. A tájat más szögben világítja meg a napfény. Más égtájak felől más szelek fújnak. Másképp hajladoznak a fák, és másként vetnek árnyékot. Más árnyalatú kék alatt máshol gyülekeznek más formájú felhők, és más a tükör is, amelyet más vizek másképpen sima felülete tart az égnek. Ám a változás mégsem teljes. Háttérben most is ugyanaz a két ajtó. Ugyanúgy. Képtelenül egymásra tárva.

Születnének immár [dicsértessél] Meglep, amikor bevillan a népbolt özönvíz előtti ventilátora keltette légáramban lengedező légypapírok képe. Esküdni mernék, azóta sem gondoltam rájuk, pedig legalább negyedórát méregettem őket, míg végre rám nem került a sor. Elhadartam a listát, csúnyán el is 54

vétettem – szerencsére még időben helyesbítettem, mielőtt fizettem volna –, hiszen közben is azokon a ragacsos szalagokon járt az eszem. Látszatra teljesen megdelejeztek. Persze távolról sem ez volt az első alkalom szembesülnöm látványukkal, hétévesen pedig már túljutottam a csapdába esett, ám sikeresen élve kimentett példányokkal végzett, úgymond nagyfiús kísérleteken is. Ezúttal egész más okból izgattak: mindössze egy könnyen előhívható képhez igyekeztem kötni a napot, hogy azután felidézve bármikor eszembe jusson. Ötvennyolc június tizenhetedikét írtunk, s éppen a Balatonnál nyaraltunk. Egy életre sikerült megjegyeznem a dátumot, ám a látványhoz kapcsolás trükkjére egyáltalán nem volt szükség. Most mégis megborzongtat az élmény, / hogy bevillant. * EgyetleN mondatot a nyelved hegyén tartva juss a túlsó partra át a túlsó partra és mondd kI végre ott — egy magyar moNdatot csak legyen akI hallja s húzhatod szárazra a biztos szárazra – hisz célba ért – csónakod forradalmas Napok takarva avarba mégIs összerakta végül összerakta a sors azt a mondatot. * Tavasz, nyár, ősz, tél és történelem. Mérsékelt égöv. Villámok elkötött lova, rebellis szelek lázadása, 55

idő előtti kikelet és visszatérő fagyok. Fele korona, fele királyság. Mérsékelt égöv. Vetések bedőlt végvárai. Közelharc homlokon virágzó szikkel, verejtékszagú aszállyal. Átszakadt homokzsákok aztán, dialektika, és hitünk veretése jéggel. Mérsékelt égöv. Konok a föld, kitart, megterem újra: marad, valami mindig megmarad fagyálló vermeinkben és a szív kamráiban. Lesz tehát ok torra és szüretre. Kinek-kinek. Mérsékelt égöv. Csirát bontó magvak dacolnak léleknyi téllel, Születnének immár élhetőbb idők. Tavasz, nyár, ősz, tél és történelem — ez az ország végül is egyévszakú. Dicsértessél hát, mérsékelt égöv!

fölemelt kezekkel leszünk jóval több mint most mégis csak ennyi van ami van s abban pont ezt kell szeretni 56

ezt kell mert ezt lehet bár sokszor csak alig fölemelt kezekkel megyek egész addig ahol homlok koppan elérve a falat visszaút ha van is már nincs rá akarat akkor hát támasszuk te onnan én innen sok van közöttünk de előttünk még minden

Revans [játék oldással, kötéssel, menetrenddel] Halálra bosszant, ahogy szememre veti — mások szemével példálózva. Fogalmam sincs, hogy mikor hozta először szóba O-t. Meglehet, elővigyázatlanul simán elengedtem a fülem mellett a célzást. Mert bizonyosan az volt, hiszen azóta le nem szállna a témáról. Ennek sem tulajdonítottam komolyabb jelentőséget, míg észre nem vettem, hogy mire megy ki a játék. Szinte sugárzott a boldogságtól, amikor végre nekem szegezhette a zavarba ejtő kérdést: el tudom-e képzelni O tekintetét az árbóctól való eloldozásának pillanatában? Meghökkenésemet kihasználva a folytatással módszeresen elzárt minden lehetséges egérutat. Mit érezhetett O – forgatta meg bennem 57

a kést –, rádöbbenve, hogy kötelékei szorosabbak, mint valaha? Hogy innentől kezdve belülről szól a csábító ének, és engedelmeskednie olyan kényszer, amelynek sem ellenállni, sem eleget tenni nem lehet képes? Nem válaszokért fürkészte arcomat – teljesen bizonyos lehetett benne: nincsenek –, bénultságom akarta a végletekig kiélvezni. Azóta számtalanszor hagytam felelet nélkül menetrendszerűen ismétlődő monológjait. Egészen mostanáig. Válaszolni természetesen ezúttal sem tudtam volna, ám felötlött egy másik kérdés a sajátjával szemben. Vajon elképzelte-e már, mit olvasna ki az O-t eloldozók tekintetéből, amikor belegondolnak, hogy fogalmuk sincs róla, mi az, amit elmulasztottak, és ami O egész életét ki tudja tölteni? A beállt csendben van elegendő időm mérlegelni, hogy mi legyen az eddigi menetrenddel. Összetépjem, vagy átírjam? Most mindenesetre az arcát fürkészem.

Szárazdokk A víz illata, mióta eszedet tudod. Napjaid mégis part fövenyén. Peregnek. Lábujjaid között homokszemek. Néha feltűnik egy vitorla a horizonton. Ilyenkor felsejlik még a gyermeki vágyakozás: hányszor képzelted magad a fedélzetre, s épp a kormány rúdja mellé. Most nincs merszed szemügyre venni lassan tűzifává 58

korhadó hajódat a hervasztóan reménytelen örökös szárazdokkban, amivé sufnidat kinevezted. Már álmaidban sem szállsz vízre. Egymásra torlódnak napok, hónapok, évszakok, évek, akár hullámok a tavon, és összeér minden egyetlen eleve beteljesült várakozássá. Egyre rövidebb karnyújtásnyira a túlpart.

Hívd inkább, mondom Verdiktre vársz, verbális tankra, s már minden mozgó: célpont, mivel ő mozgatja. Elképzelem, mint tépem föl előtted ingem, lőj! Annyira valószerűtlen, nem állom meg nevetés nélkül. Sehogy sem tudod hova tenni, hisz rettegnem illenék. Veled. Kívülről érkezik védelem — ígéred. Csupán el kellene fogadnom: megint megeshet, hogy akár önmagammal szemben is. Belemelegedsz, és szélesen magyarázod a tévedésről, hogy kölcsönös. Hogy te meg-, míg én el-, a múlt pedig már soha többet. Tanultál belőle, ugyanis. Elnézem, ahogy gesztikulálsz, s bólintok befelé, hát persze. Hívd inkább a tankokat, mondom.

Pillangó(d)ef(f)ektus [kérdések, föltéve] A megválaszolhatatlannak tűnő kérdések már szinte jobban izgatnak, mint maguk a válaszok. Perverzió? És vajon kié? A szerzőé-e, vagy a szövegé? Lehet minden gesztusod az? * Többszörös védőréteg alatt nevelted vállalhatóvá arcodat. Hogy milyen áron, mindketten tudjátok. Megérte-e? És: mire mehettetek volna maszkok nélkül? * Amióta fölismerted magadban, már el sem veszítheted. Durván hangzik: innen nézvést nincs szükség rá. A puszta képzete is perdöntő bizonyosság marad. De mondd, hová lennél nélküle, ha csak benne találhatod meg önmagad? * Elég szárnyát billentenie benned, s te máris elhiszed: vele rezdülhetsz. Ez lenne hát a pillangó(d)ef(f)ektus? * Disszonáns lehet a legtisztább öröm is, ha óvatlanul nyakába öntöd. Képes vagy-e az ő szemével mérni a számodra csökkenő távolságot váltig egymásra nyitott ajtók közt, és érzékelni tudod, mit jelent neki, amivel te oly boldogan beéred?

* Átfolyatod magadon. Transzfúzió. Ha kiürül a tasak, újratöltöd vele, hogy a véreddé váljon. Neked használ, de meg mered-e kérdezni: jó-e neki, és ha igen, akkor mire? * A líra képlete: érzelem + logika. Definíció szerint az érzelmek logikája. De ki fejti meg, hogy ez-mi-ez az elcseszett, lehetetlen szöveg?

Komfortzóna Túlfeszültség, majd rövidzárlat. Totális homály a belső tájon, és érzékek farkasvaksága. Kilátástalan volt, be kell látnom. Sehonnan sehova menet. Rend. Velünk lett üres az összes járat. Arcodra nyíló váróterem. Túlkésleltetett retard varázslat. Óvatlanoknak csapda is lehet, nekünk már belakott komfortzóna az elmeközi tér. Felszikrázunk benne, mintha áram alatt volna. Lehetne több, de hát ez sem kevés. Így is van, aki csodának mondja (noha úgyszólván triviális): mi vagyunk egymás mentális G-pontja.

egyszer csak megtörténik és megemel ne méricskéld mennyire öt centi is mérhetetlenül távol van a földtől és hihetetlen közel az égbolthoz egyszer csak megtörténik rezonálni kezdesz hullámokra és kilépsz a síkból valószerűvé válsz a térben eggyé érzed magad velük fölismered együtt történhetsz te is csupán arra kell vigyáznod hogy minél később engedd el ami megérintett bár nem tudod nem elengedni mégis végleg nyeregben vagy mióta elég felidézned a puszta képzetét hogy megérintsen megemeljen és együtt rezegve megtörténj újra meg újra

Szerep – csere – satöbbi Fogalmam sincs, hány, soraimba gondolt satöbbi állít meg jól elhelyezett aknaként, míg követsz a szöveg tőlem is független csapásain, ha egyszer nem írtam bele őket. Simán le is vághatod a túl éles kanyarokat és meredek kaptatókat, hogy saját ösvényt keress kockázatmentesített olvasatokhoz. Elháríthatsz minden késztetést, sugallatot: ha nem hagyod, hogy tovább munkáljanak pszichédben, nem mutatnak majd túl önmagukon. Szavam sem lehet, ha így teszel, ám tudnod kell, ezzel egyúttal fel is cserélődnek a szerepek. Mostantól én követlek téged — a szövegeimmel. Nem csupán újakkal (amelyekben megpróbálom olyan agyafúrtan telepíteni virtuális aknáimat, hogy alig 62

maradjon esély elkerülésükre), de a látszatra hatástalanított régiekkel is. Kell-e mondanom, hogy az egészben ez a legizgalmasabb? A leíratlan, alvó satöbbik még mindig be vannak élesítve. Elég, ha egyetlen pillanatra alábbhagy veszélyérzeted, például váratlan hangulatváltozás miatt – satöbbi (tessék, most leírtam!) –, és biztos lehetsz benne, hogy működésbe lépnek. Sejted, milyen lelkesen szurkolok magunknak?

szelíd és kérlelhetetlen „nem múlt vagy nékem, nem történelem, de húsom-vérem, lényem egy darabja” Faludy György

* csak ami kerek mint a vég – megkerülhetetlen csak ami véges mint a lét – bevégezetlen csak ami elhárítható – kivédhetetlen csak ami elárulható – megtörhetetlen csak ami megvádolható – cáfolhatatlan csak ami bitorolható – kisajátíthatatlan csak ami többszörözhető – mindig oszthatatlan csak ami elégethető 63

– kiolthatatlan csak ami lerombolható – megronthatatlan csak ami mindennapi szó – kimondhatatlan csak ami mindig esendő – rendíthetetlen csak ami múlt és jövendő – szelíd és kérlelhetetlen

Várakozó Íme, neked is fényesedik az idő (noha a nappali világ mind rövidebb): túlhordott viselet deprimáló tükrét idegen szemmel bámulod. Pedig volt, hogy már hetekkel korábban kiakasztottad hangolódni az alkalomra, amikor felöltheted, s közben magad fényesedtél, hogy legjobb formádat hozva köszönthesd majd az újra megszületőt. Közelít megint az ő ideje, de egyre nehezebben lényegülsz hozzá. Eltompult érzékekkel erőlködsz, hogy valamiképpen mégis megidézd, végül belátod, már csak arra tudsz várakozni — arra a várakozásra.

Lorelei fésűje Hiába bevált trükk, amely most is csábít, hogy úgy, mint aki nem is mondja, csak kérdi — sehogy sem megy. Folyton feleletnek látszik. Szóljon direktben inkább, démoszthenészi elszánással (az a kavics még a számban), remélve, nem pusztán dadogásnak hallik. Úgy kellene a lehető legtisztábban 64

artikulálni a semmitől csak alig érzékelhetően különböző mindent, hogy nagyrészt hiányoznak hozzá a szavak. Nem(csak) belőlem, hanem a nyelvből. Hiszen a fogalmak azonnal szertefoszlanak, ha a határtól még hajszálnyival innen neveznénk meg velük, ami odaát van, (illetve nincsen), s szinte az is átbillen ilyen közelségből, ami általában kézzelfogható. Maradnak hát a pszichés érzetek, valamiféle nyelv nélküli költészet leírhatatlan szavai, és Lorelei, mint jelkép: fésűtlen fésüli.

tudat alatt mintha most hogy tudok rólad valóság lett bennem mindaz amit eddig tudtam összerakós türelemjáték rám osztottad benne az alany szerepét és így mintha mindketten egy időben egy helyen tesztelnénk a magunk tudatát miközben úgy oldódunk egymásba akárha a valóság cáfolatát éppen a jövőnk kristálygömbje mutatná

Jutalmunk lesz ott is Valahány kárpitunkon Egy a hasadás. Hamar felfedeztük, hogy magunkra nyílik: éjünk égboltján csillagként ő sugárzik, zenitjeinken ő delel, ő dereng át titkaink homályán. Ám ennyi év múltán mégis törvényt bontunk mi ketten kárpitunk egymáshoz mind hasonlóbb mintázatával, 65

benső égboltunk ikercsillagaival, zenitünk idejének zavarba ejtő összecsúszásával és egymásnak is földerengő titkainkkal. Szándékkal szabályt sértve mi egyebbek vagyunk. A büntetés persze kijár, ám jutalmunk lesz majd ott is.

L’éternel retour Jeleket küld életem fája, a magról eredt ezüstnyárfa. Alig látszott, ám rátaláltam bújócska közben a susnyásban. Kérleltem az Istent, segítsen, hogy baj nélkül áttelepítsem a kertbe, ahol nyaraimat töltöm. (Persze, gyakorlatilag rögtön elszáradt, mégis zöldbe borult, rá egy esztendőre.) Azóta üzen tavasztól őszig lombja zöldje, sárgája, bronza, rőtje, miként az is, hogyan hull földre a levél (a zörgő avar számomra csupán vételi zavar), és hív a kert a következő körre.

meghívók ne törődjön a lábtörlővel nyomja le a kilincset lépjen be foglaljon helyet legyen házigazdám a házamban lásson vendégül asztalomnál

birodalmam vegye birtokba nyomatékosan felhívom figyelmét figyelmeztetés nélkül fogom szeretni nyomatékosan felhívom figyelmét birtokba vettem birodalmát majd megkínálom asztalánál mert vendégem lett a házában ha itt vagyok jöhet bármikor de ne nyomkodja azt a rohadt kilincset és a lábtörlőbe törölje a lábát ne belém

dicsérni őt ahogy már annyiszor újra meg újra ráérezni a horizonton túlmutató távlatokra igaz egyre fáradságosabb ugyanarról valami újat mondani szédülésig rótt köreid csigavonalában felismerni és megélni mindazt ami eltér az előző ciklusokban felismerttől hogy minden helyzetben megtaláld az alkalmas szavakat bár vészesen fogynak tudj újabb áradást remélni a most sziket virágzó ártereken és közben folyamatosan hinni abban hogy meghallja azt is amikor a szavakat megelőzve már benne szólsz

ambíció szeretném én is a halhatatlanságot de nem művekből emelt piramis jövőnek konzervált lakójaként mert mit is keresne szabadon lobogó szellemek között egy papírbörtönbe zárt múmia 67

meddig jutna a végtelen időben amelyben még a legkiválóbbnak is csak szakaszgyőzelemre lehet esélye az én becsvágyam nagyobb ennél: ha egyetlen pillanatra is de itt és most magadban érezz halhatatlannak amikor olvasol

Lombok és rügyek ǁ Ha nem dezertálsz [párhuzam(os)ok] Mikor máskor, ha nem azonnal? Elszáll az utolsó alkalom, hogy megtöltsd őket tartalommal, s túlléphess végül a szavakon. Itt és most, vagy megint elsumákolod. Ahogy szoktad. Hiába képzelegsz, hogy mást tettél volna – vagy tehetnél majd –, mint amit. Persze, nincs predesztináció. Beérni most ennyivel kéne. A pohár tele már nem lehet. Attól a teljesség igénye még nem délibáb, hogy így esett. Egyedül az „akkor, ott” determinál annyira egyértelműen, hogy soha, sehol nem változtathatsz rajta — csakis az éppen adott időpontban–helyen. Lombosodik a nincsen bokra, a rügyek mind téged rejtenek, feszegeted, de nem mész sokra, már az is siker, hogy sejtenek.

Ha nem dezertálsz folytonosan, akár még vissza- és előremenőleg is: koordinátarendszered felülírt pontjáról más szögben látszik múlt, jövő. A Valóság nyerhet, ha vele áll rajthoz a Vágy és Képzelet? A Van eljátszhatja, hogy lesz-e, ha benne él minden életed? Felejtsd el, amit a carpe diemről tudni véltél. Semmi nem kínál nagyobb élvezeteket a szabadság biztos tudatánál. Legyen minden perc tied.

képtelenség mondod annyira határozottan mintha léteznének nem elképzelhető képek igyekszem elgondolni lehasítom magamról a körbeölelő ürességet és csak a szó hangalakjára figyelek kép sehol visszhangtalanul kapaszkodót keres a megidézett csend de várok lazán gyöngyözik a homlokom kép nélkül gördülnek le az izzadságcseppek kép nélküli patakok indulnak csorognak át a semmin anélkül hogy képük lenne magukról feloldódnak a visszaidézhetetlen ürességbe nem sietek előbb-utóbb meg kell hogy törjön az átok előbb-utóbb kép kell hogy formálódjon a szóból a képtelenségnek is képe kell hogy legyen amit tetszés szerint formálhatok 69

ki- és ráfesthetek letörölhetem kitapogathatom a körvonalait még retteghetek is tőle a kép nélküli kép el fog kísérni és megfigyel mindenhol befekszik közénk és elérhetetlen leszek a magam számára is míg képpé nem tudom tenni nincs ok elsietni mindegy hogy melyikünk töri meg a csendet csak érvénye legyen amikor megtörténik kimondom újra szeretlek most a kiejtett szóba kapaszkodva megpróbálhatjuk elejét venni képtelenségünknek

leárnyékolva gyenge antennáinkkal foghatatlan az első korszellem hibátlan összhangja csak vízióink súrolhatják a teljességet de a tudás ködrétegét váratlanul átüti néha egy-egy lélekrepesz a résen beáramlik az univerzum érzékeinknek idegen anyaga és táplálja a reményt hogy hazatalálhatunk még abba a már végzetesen elfelejtett kertbe

egymásbaforgás nincs vége semminek. kezdődik elölről. kezdete sem volt, mert mindig benned lakott. 70

egymáséi vagytok: két kiszolgáltatott. felrúg minden szabályt, ahogyan előtör előjel nélkül az alattomos roham, ahogy megnyilvánul minden jelenléte, hiánya. vesztedre pályázik, s vesztébe fut, hogy kifáradjatok csaknem boldogan. (az új menet előtt töredék béke van.)

el lehetetlenülés miközben felé én addig tőle csak rezonanciák a hiábavaló hanyatt-homlok támadások megannyi végsőkig elszánt megfutása az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók rögeszmés képzetében váltig távolodunk

impact semmitmondó partok. tükörsima vizek. szenvedsz a kudarctól. átmenetileg. majd feltámad a szél, s mihelyt elhiszed, hogy nyílik újabb esély, vitorlád feszíti dac és szenvedély.

VALAMIKÃ&#x2030;PPEN MEGNEVEZNI

pillanatszakadás [kép a merevlemezről]

itt és most csordulásig tölti a bizonyosság egyensúlyi állapota tökéletes megnyugodva figyeli magát képeket rögzít a fürdőszoba csempéit elválasztó fugák repedéseit a szellőzőablakon beszűrődő fénypászmában táncoló porszemeket a tükör alatti polcon sorakozó tégelyek és üvegcsék rendjét bogozgatja idegen rend de próbálja megfejteni gondolatban egyenként megjelöli a rögzített képeket precízen keresve az előhívható minőséget döbbenten ismeri fel közöttük az iskolatábla fogantyúját másodikosként büntetésből állt szemben a táblával akkor félórán keresztül tanulmányozta és ez a tudat alá mélyen eldugott kép most felbukkan és átszakítja a gátat elárasztják a kényelmetlennél kényelmetlenebb szituációkhoz társított képek a hárítás önkéntelen reflexében veszélybe kerül az egyensúlyi állapot átgázol rajta a menekülő áradat nincs ideje a tapasztaltakról leltárt készíteni a részletek összefolynak már nem tudja eldönteni hogy ebben az áramlásban ki az áramló és ki az áramoltatott reményt vesztetten keresi a kilépés technikáját a rögzített képek merevlemezétől fényévekre

kézenfekvő zárlat kezdetben észrevétlenül lazulnak a ragaszkodás eresztékei de amikor kapkodva beütöd a megszokás durva szegeit már sejted egyenes út vezet innen a legyen hát közönyéig amiből előbb vagy utóbb kiviláglik a magad előtt is titkolni próbált cserbenhagyás igazolásul a gyalázatra a szembefordulás megtervezett és kézenfekvő zárlat lesz a kés végsőkig kéjes megforgatása a gondatlanságból ejtett sebekben

ismételgető szavam sosem volt rád nem könnyű beismernem még így utólag sem hogy nem tudlak azonosítani amikor elvonatkoztatlak magamtól hogy még mindig meglep miért tűnsz ennyire azonosnak velem hogy nincs bennem rád csak rólad és ezt ismételgetem

vadászat-variációk 1. („magamra ismer”) szarvasbőgető őszben a színek összecsapnak veszélyt kémlelő bokrok léptektől riadó gallyak arcodra kiülő csillag nézi felvérzett ingem szél jön magamra ismer szoknyád az égig lebben veszélyt érlelő kürtszó zaklatott csaholások dobhártyán doboló lármán kavargó csend a másod ahogy süllyed a tisztás félszeg alkonyába a válladról hullócsillag menekül utánad 2. („magára ismer” – diaporáma) színek ütközete szarvasbőgető őszben veszélyt kémlelő vad menekvőn mégis üldözőben

széltől remegő bokrok léptektől riadt gallyak szoknyád az égig lebben jelt ad a küzdők összecsapnak

kürtszó közvetlen közelről zaklatott ebek csaholása nyargalása a vérnek dobhártyán doboló harci lárma

aztán a csend a leszálló alkony magára ismer két tekintet arcodra kiülő csillag nézi felvérzett ingeinket

3. („magunkra ismer”) szarvasbőgető őszben a színek összecsapnak veszélyt kémlelő bokrok léptektől riadó gallyak 77

arcodra kiülő csillag nézi felvérzett ingem szél jön magunkra ismer szoknyád az égig lebben veszélyt érlelő kürtszó zaklatott csaholások dobhártyán doboló lármán kavargó csend a másod ahogy süllyed a tisztás félszeg alkony a hátad mögött szakadó égbolt menekül utánad

átkelés előtt valahol messzi mintha egy csillag de csak a képzelet csak az testetlenné foszlott megannyi ígéret kidőltek alóluk a napszakok a csontfehér hajnal a kikezdett zenit seblázas alkony pihen a menet ártatlanul a fűben elterülve kitárulkozás és kémlelés egyben elcsigázott lovak horkannak alattomosan roppan valahol egy faág a már az indulás pillanatában veszítettek az idő elől szököttek lelkét nyomják a könnyelműen eltékozolt napok kiégett tűzhelyek körben kifakult tépett zászlók és üszök erről a vidékről jó lesz mielőbb odébb állni átkelés majd a hídon betöltött pályával teljes ívvel de most még ártatlanul a fűben elterülve úttalan és léttelen lebegve a forráshoz vissza már nem 78

de esküszöm egyszer elérem a tengert lemaradt és győztesnek hitt szerelmeim hamuján nyíljon lóhere négylevelű emlékeimen lassan felmelegszem begombolom a terepzubbonyt sisakom lombokba öltöztetem megint útra készen állok megfáradt tagjaim biztatnak semmiség ez csak menj tovább de lépéseim rajtam kérik számon Istenemet hogy mikor hagytuk ki egymást játszmáinkból

Valamiképpen megnevezni a részletekben ismerheted meg magad de amikor elérsz legbelső rejtekhelyedbe meg fogsz lepődni következtetéseidből feltevések lettek és minden amit eddig belőlük tápláltál magadról porrá omlik mert miközben határok ezrein léptél át megteremtetted a kívülmaradásod az alkotott formák nélküled lettek csorbítatlan darabjai a tervezett egésznek írni írhatsz erről mert tisztánlátásod hiánya úgyis rákényszerít arra hogy tudomásul vedd ez is Te vagy

függő játszmák 1. [bizonyosság] bárkit tartós függésre kényszeríthetsz de magad is függővé válsz ha megteszed és számtalanszor felidézed majd a helyzetet finomhangolása nem könnyű folytonos alkalmazkodásod megtöri engedékenységét és időnként hívatlanul is rád nyitja az ajtót ilyenkor hálás vagy a bizonyosságért hogy még mindig tudsz az örömben is fájni 2. [latolgató] lehetséges, hogy éppen itt ér majd véged. éleden állsz. tévedhetetlenül érzed: latolgat. még nem döntötte el, melyik oldaladra fordulj. több esélyed van most, mint amennyit reméltél. nyerő szériát vársz, emeled a tétet. 3. [tét lenne] pont most dob hatost hát persze ugyan kit is érdekel a játék amikor nincs már tétje hiszen csak az életét tette rá az egészre rég nincs kedve még kiszállni sem ásít történhet bármi nincs olyan Isten hogy hasson rá 80

és egy legyintéssel rá int egy váratlan villanás ha most ő lenne a kocka és hatost dobna vele valaki ez már tét lenne és ok is itt maradni

köztes állapot gyakran az üres van teli és túlcsordul köztes állapot egy határtalan szubjektum lenyomatában ami a legszemélyesebb akkor tud lenni ha személytelen kötéltánc zsúfolt nézőtér fölött önés közveszélyes botlásokkal

mégis csak számítottál-e erre amikor eltökélted visszatérsz a forráshoz hogy esküvel fogadd egyszer úgyis eléred vele a tengert számíthattál-e arra hogy hányszor nyúlsz majd megint a sebekbe és még mindig makacsul hinni és hirdetni fogod emberként is boldogulni lehet de csoda helyett csak a csodavárás halálát láttatják bizonyságtételeid 81

farkasos farkas jár a holdudvaron látom pedig nem akarom szemeimre szemet vetett néz most velem farkasszemet szemeimet elbújtatnám — elbújtatnám hogyha tudnám elbújtatnám de nem lehet észrevettem hogy észrevett farkas jár a holdudvaron holddal néz be az ablakon holddal néz be engem figyel bennem ordasodó kétely szólítalak hogy elzavard segíthetne tán a szavad szólítalak te hozzám bújsz szavad szelíd fölém hajolsz farkas jár a holdudvarban elmerülök egy szempárba ha felnéznél most a holdra a farkas eloldalogna

kávét rendelni s várni víz a vizekhez tér meg esők árnyéka üldöz szél támad felemel és magasból ver a földhöz mernék ha lennék bátor mélyebb titkokat tudni

malomkővel nyakamban újra tanulnék úszni de csak tétován állok melegedni szeretnék kávét rendelni s várni valamit ami nincs rég

Visszaszámlálás felfüggesztve Lefagyott rendszer. Elakadt vérrög. Reset. Föléd hajol, szerel. Nem szól, nem kérdezed. Nincs nyelési reflex. De összes szerved műxik. Másnap felkelhetsz, és csak alig szédülsz. Feledve a szondát (bár a cső még benned) a gyógyszert szájon át sikerül bevenned. Felépülni innen kezdve tükörsima. Szerencsén múlt minden. S ez kritikus hiba.

önvarrás panaszkodni könnyű legyint rá ki könnyed némán tűrni szörnyű nehéz mégis bölcsebb

olykor nincs mit tenni ha engem kérdezel válaszom pont ennyi be kell hogy érd ezzel csak ami rajtad áll arra legyen gondod eddig gombhoz varrtál most erre varrj gombot míg bírod cérnával tűvel és idővel minden öltés rád vall önmagad öltöd fel

egy árva sor forgatod nyelveden van-e íze sója súlya s lehet-e belőle zöldágból kapu amelyen átbújva túljuthatsz árkon bokron hegyen völgyön míg rá nem érzel már túlmutat önmagadon megered innentől a te dolgod már csak az hogy vele vagy

vad az avarban halni készülő vad az avarban összecsavart lobogó suhog kicsorbult élű kés zuhan mellé feltámadása önmagadnak egy tükörbe bujdosó arc ahogy 84

csikorogva szakállt ereszt ellenfényben elmosódó gesztus inverzében látod hogy az idegen testtájak hajlataiban letörölhetetlenül ott van a most kimúló tél és te aki bár teljes fegyverzetben még megadod magad

eggyé belé vetítem magam befogad a finomra hangolt psziché saját arcával sugároz vissza a könnyednek indult mentális játékot a kölcsönösség észrevétlenül teszi abbahagyhatatlanná tükrözések és azonosulások bombázzák az én-határokat amíg el nem tűnnek valóra válunk a szimbiózisban

szeplőtelenül tudtam a szeplőit az orrtövében a fürkésző tekintetét a félmosolyt benne a nyílt várakozást a szeme színét is a visszavonulás pillanatában azt is hogy hiába akarnék nála megtörténni és az okot hogy nem voltam kíváncsi a történetére fel sem ötlött bennem 85

létezhet az enyémen kívül másik is hiszen akkor azok a szeplők velem estek meg velem esett meg a nevetőráncok nélküli félmosoly a zavarba ejtően nyílt várakozás szemszíne a visszavonulás pillanatában és az is hogy nem voltam képes nála megtörténni kellett némi távolság hogy belekezdhessek a saját történetembe és ezzel végre rákérdezhetek az övére nem ért váratlanul de lesújtott a válasz már másé a szerep azt viszont egyikünk sem sejtette hogy minden látszat ellenére mégis megtörténtünk egymásnak úgy váltunk szót és ezen meg sem lepődünk hogy azóta is mindketten a másik szövegét mondtuk ebben az évtizedekkel később leszakadt találkozásban

karakterkivonat nem panasz egyszerűen tény egyre nehezebb versbe írni téged eddig bárhogy igyekeztem minden sor csak változat volt arról milyennek láthattalak volna ha realizálódik a karakter néha melléd írtam magam hogy ne legyek annyira egyedül veled

Lehetséges Akkor először és másodszor is csak azt, csak arra. Később még mindig: legfőképp. Mégis, egyedüliként éppen az maradt elérhetetlen számomra a történet rendhagyó folytatásában is. Lehetséges magyarázatként feltolul egy mind kevésbé zavarba ejtő kérdés: melyikünk a másik gazdateste?

hozzá közeledve Miklya Zsoltnak, barátsággal inkognitóban jársz szembefordított tükrök között lépkedsz míg káprázattá nem sokszorozódsz míg el nem veszel a mikrouniverzumok tömegében egyetlen esélyed marad szilánkjaid összeszedve oldasz és oldódsz hogy lényegeddé kristályosodhass ahol csak egyetlen tükör lesz és benne az ő képe elég engedned és magad fölé emel az élmény hogy egyre rövidebb sugarú körpályán közeledsz hozzá

aki elkísért idefelé sem volt könnyű néha fedezéknek próbáltad használni terheid hogy elrejtőzz előlük olcsó porondmutatvány lett volna erőművészt játszanod inkább érvényt akartál szerezni a szavaknak állítmányt tenni a hiányos mondatokba hogy eljuthass velük hazáig ahol és ezt végig bizonyságként éled az fog várni aki önzetlenül az út végéig kísért

tüzeknek tüzével [asszonyomnak] mondd a tengernek türelem ne fodrozódjék hullám a vízen mondd a szélnek fűszál ne rezdüljön lágyítsd meg szíved engedd hogy jó urad elfeledtesse emlékét a déröklű napoknak kínjait a lélek telének királyném soha többé ne hagyd tűnek hegyén szenvedni most fölröppent lepkét

apály dagály morzsolta szíveinknek engedd végre hogy megint megtalálják egymást száz életre való lélekkel kísértelek és kísérlek hagyd hogy megvigasztalódjam benned hogy elégjek hogy rendjelként viseljem égési sebeim süllyedtem és hagytalak süllyedni örök atlantiszom emelkedj a hullámok fölé adjad egész birodalmad amivé lettél míg vakságomban nem láthattalak teremtményem volt ki újrateremtette magát homlokán önző feliratommal privát meggörbítettél és kiegyenesítettél férfikorban férfivá tettél egyetlen mindenkor hatályos törvényem te 89

téged perzsellek hajnalig tüzeknek tüzével túl drága kincs vagy nekem hogy nélkülözzelek mértéktartásra ne ints nincs többé alku olvass el csukj be nyiss ki újra zuhanásomban általad emelkedem és kereslek míg vér lüktet megszűkült ereimben

Lassan kezd hát összeállni a kép, mint fog eggyé válni, ami kezdetnek két darabra tört. Jószerével akármi után nyúlsz, kezedbe akadva illeszkedik az egészhez. Hézagmentesen. Olyan mindegy, mit hisztek, hogy ki, mit érez — a kettő most több lett, mint egy. Mégsem csoda, mert van oka naprakészre írni a törvényt, szerinte csak az ostoba nem merné kockáztatni tüstént.

napi járat közvetlen út csak egy visz hozzád hogy elérjelek nap mint nap vigyázom ívét széltét-hosszát egy Einstein-Rosen vershídnak

Egyetlen pontra felfüggesztve Léted egy pontra felfüggesztve Menekülnöd sincs már merre Se célja se értelme Egyetlen pontra felfüggesztve Ha elhagy a lélek fegyelme Hiába száz Isten kegyelme Egyedül rajtad a világ terhe Egyetlen pontra felfüggesztve Ablakod gondosan beszegezve Kilépsz a világegyetembe Csillagokkal kivarrt ing az este Egyetlen pontra felfüggesztve Belékapaszkodsz vesztőhelyedbe Várod a penge sújtson a fejre Öltözöl talpig szerelembe Egyetlen pontra felfüggesztve Életre varázsol ő kelt életre Tüzei gyűlnek csak gyűlnek a szembe Nem tudod hited még hihető-e Egyetlen pontra felfüggesztve

----------J-------------------------N--------------------R---------A---------------R--------Y----------Á------------------S-------Á---------------A------------T-----------------Z --------------I------------------------I-----------------------T----------------------------------K------!------,---------------------------------------S------J------E--------------------------------E--------Ű-----É-------K-----------------------L-------T----------------R-------P-------------R-------L-------------------------Ő-------E----Ö------Ü----------------------------------L--------L ----P--------------------------------------------A---

Zuhanásaink Te a gyújtópontban fölszikrázva fellobbanó esély. Én a lebegésből rutinosan gyávuló ereszkedés. A lepke száll ilyen végérvényesen a gombostű hegyére.

Vételi zavarok Romló légköri viszonyok. Üzeneteit nem fogod. Blokkolt, eldugult jelfolyam. Akut mentális sztrókod van. Lehet, hogy most már így marad. Szivárványhártyán madarak. Látóteredet kitöltik. Láttad már őket (felötlik).

Amit tenned kell, megteszed: Magasba tartod két kezed. Kijózanodni egyszerű. Voltál már így. Vele. Dezsavü.

zaklatás megint rohansz adott helyről egy másikra szabatos terv szerint lobog mindened szoknyád (ha nadrághoz túl meleg van) hajad ha éppen nem rövid és én megbámulom ami lobog rajtad körülötted és ki nem hagynám hogy szoknyád alá lessek akkor sem ha magam is meglepődöm az ötleten mert kinek jutott volna eszébe akár csak húsz évvel ezelőtt egy bőven nagy mama korban lévő nőt molesztálni (még ha képzeletben is) megannyi fiatalabb bombázó helyett így változnak az idők ám az érzet változatlan és ezt kizárólag a körülötted lobogó képzetem kelti

kódolt történet eleve belém programozták azokat akik körülvesznek és akikkel körülveszem magam ha a családomat nézzük a géneket szükségtelen hosszan magyarázni kaptam őket hogy továbbadjam belőlük amit lehet

alvó ügynökként egy–egy kód aktiválta sorra szerelmeimet is aki elsőnek találta meg az enyémet magában máig párom egy kód viszont bizonyosan hiányzott belőlem már jóval negyven fölött történt hogy a gyerekek miatt hozzánk került kezdetben teljesen hidegen hagyott a végére egész fajtáját belém kódolta mégis csak jóval később lett újra kutyánk

kondicionálás álmában röpülve kinézte magának majd az új meg új földerítő körökkel meghatározta a menteni kívánt koordinátákat reggelig memorizálta az adatokat az ébredés kábaságában egy új egy eddig idegen bódulat várta megmagyarázhatatlanul biztos benne hogy átléphet korlátain kimért mozdulatokkal ablakot nyit hogy bizonyságot vegyen és ekkor újból átjárja az az álombéli mámor ott van alatta a szédítő mélység bármikor szárnyat bonthat

lenyomatok [agent spirituel]

most bontakozik ki előtted megpróbálod elfogulatlanul figyelni de hiába ügyelsz rá hogy távolságot tartva aprólékos műgonddal mélyedj a részletekbe idegenek maradtok egymás számára egy idő után már nem is a szövegre összpontosítasz jobban érdekel hogy mit láthat egy avatatlan szem belőled és ösztönösen cenzúrázol

hátrálsz még néhány lépést önmagad ismételt lenyomatát látod dobhatod ezt is a többi közé *** kívülről próbálod követni és reméled sikerül elfogulatlan megfigyelőként viselkedni benne de hiába ügyelsz a részletekre mire észbe kapsz nem a szövegre összpontosítasz jobban izgat mit láthat egy avatatlan szem belőled hátrálsz néhány lépést hogy lenyomatod megfelelő mélységet kapva megfelelhessen örökkévalód ízlésének

Elvirágzott [közte csaknem ötven év] [Mégsem a magánynak] Hűvösek, feketék, fejkendőt lengetnek az esték. Felhők lobognak a menetelő szélben, örökölt zászlaink lengenek — sötéten. A tájat őrző, fákhoz nőtt varjak nem szállnak többé: árnyékok maradnak. Árnyékból szőtt, kopott ingem levetem. A csend elvirágzott szívemben, s most termőre fordul.

***

A kenyeret nevén szólítja, magához öleli, úgy szeli. Nem jelszavakból! — hitéből teremtett hazát, mégsem a magánynak érlelte magát, s mert úton van, az út megismeri. [1969]

[Hogy lehessek] Hűvös fekete fejkendőben az este felhők lobognak a menetelő szélben örökölt zászlaink lengenek sötéten.

A tájat őrző, fákhoz nőtt varjak nem szállnak többé árnyékok maradnak. Árnyékból szőtt ingem levetem a csend elvirágzott bennem s most termőre fordul hogy lehessek aki nem jelszavakból! hitéből teremt hazát és útjai az utat felismerik. [2017]

Választék Az asszony megint morogni fog érte, de ő nem akarja beadni a derekát. Pedig olyan lehetne vele, akár egy élére vasalt nadrág. Hibátlanul elegáns. Felvidul, amikor belép a fodrászüzletbe. Előre élvezi a borbélykisasszony elszánt próbálkozását – „Hova kívánja a választékot, uram?” Évtizedek elteltével sem képes megfejteni, miért nem nyilvánvaló abból, ahogyan belép: fésületlenül akar távozni. Pedig elegánsan tudna veszíteni is, de az még odébb van. Belülre! — vágja ki, s közben a fodrászlány arcára kiülő 97

döbbenetet figyeli a tükörben.

nyomáspróba [történet régről] váltott lovakon váltott futárral fehér kesztyű magasában pecsétes levél szórványos taps füttyök itt-ott az úri közönség csalódott a kivezényelt osztag szerelvényt igazít a tömeg napirendre tér szétoszlik a fűrészport felsöprik a tönköt elgurítják a készültséget visszavezénylik az orvos elrakja sztetoszkópját amire nincs de valójában sem volt szükség

Explicatus Pilátus blogjából Nem a töviskoszorúról a lándzsáról tenyered–talpad sebeiről se és horpadt mellkasodról is minek kár arra vesztegetni a szót amit vállaltál mikor mosdóvízbe mártani levettem rólad kezem

hanem pléhmeztelenséged a szúette fán málló talapzaton már fölemlíteném engedelmeddel árokszéli fenség vénasszonyok megesett szüzek önmagukban hívő hitehagyottak gyámolítója hervadt virágok lábaidnál alamizsnául néhány füledbe dadogott kérés és ügyetlen térdhajtás lehettél volna uralkodó igazi akit illetlenül kéréssel tolakodók sose végül is a te dolgod hogy másra tettél fel mindent ha csak rossz kibic lennék a történetedben enyhe iróniával bár de úgy mondanám hogy mások ne hallhassák hát ennyi teljesült be érintettként azonban ne vedd zokon akár annak idején a vádat muszáj mégis fennhangon neked szegeznem a kérdést mi lesz az én megváltásommal?!

HOGY FÖLÉRJÜNK ODA

triptichon varjakkal

1. varjak útján csapatba verődött árnyak a havon vérző sebekkel hamis csillagok alatt tekintetedben varjakkal teli tisztást cipelsz és eteted velük keselyűvé vált galambjaidat elkanyarodott előled minden út vándorbotod elkopott most táborhelyet keresel és visszatérsz lábnyomodhoz leguggolsz mellé égtájait vizsgálva tájékozódsz megérkezel

* 2. protest song fenséges röptű sasok és sólymok engedjétek őket szabadon röpködni birodalmatokban évente migrációra kényszerült madaraink ne nézzétek le szerény küzdelmét a megélhetésért

ne büntesse senki a feketedő télért amelyben otthonos nézzétek el neki ha hangjával felveri havas kertetek csendjét bocsáttassék meg hasonlatossága az együgyű emberhez

103

* 3. vagyok a szürkén derengő téli égre csonkolt vigasztalan tájban varjúként otthon

a megmagyarázhatatlan az iskola udvarán éreztem először harmadikban pedig minden ellene szólt a nyakban szűk kisdobosing a sötétkék rövidnadrág a fehér térdzoknival a magasszárú lakkcipő a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzat feszengő várakozása az indokoltnál jobban pattogó vezényszó egy idétlen orvtámadás a mögöttem állótól a dobpergés a csapatkürt fojtott vihogásra ingerlő hamis hangja de amikor felhangzott az első ismerős akkord a hangszórókból borzongás futott végig a gerincemen és kitartott az utolsó taktusig képtelen voltam uralni minden beazonosítható ok nélkül tőlem függetlenül kerített a hatalmába

104

elmaradt az egyening a rövidnadrág a térdzoknival és a lakkcipővel el a dobszó meg a hamis kürt a vezényszavakkal de maradt a borzongás azóta is ahányszor csak hallom és nem értem hogy vannak akiknek magyaráznom sőt olykor még magyarázkodnom is kellene miatta

Sugallat és konnotáció Nem maga a kép. A közeg takarja ki a modelt tényleges helyéről. Őt látod, de csak egy konstruált helyzet díszleteként. A felülírt rész kínálja fogyasztásra kész egészként magát. Hol vagyunk már a puszta látszat pofonegyszerű csapdájától? Amit ma reménytelenül kerülgetsz, az a káprázat művi utánzata. Duplacsavar a virtuális valóságban.

„pedig lehetett volna” „Ha a halál tette ő védtelenné:ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz a hős nevében?" Szécsi Magit: Nagy László emlékezete * jöttek mindenféle rangból jöttek tarka tömegben a rendek 105

de senki közülük akinek szavára porig omolhatna Babilon és a csapat zavarodottan mégis ekkor széledt el végleg volt aki vele az élen volt ki maradt megfáradtan volt kiket elől ért az álom és mámorukban vezérszerepekre törve szekértáborokat szerveztek hirtelen szárnypróbáló fiaknak minta így lett a repülés lendítő íve helyett totyogás a hősi vagy antihősi pózban a szétfutó partokat megroppanva is hídként összetartó szivárvány terhével egyre távolabb került a túlpart távlatait vesztve így süllyedt egyre lejjebb a horizont szem elől tévesztve a táguló határt a táborokat védők és ostromlók sorsszerű szerepük szerint lemondtak – önként! – a már kiküzdött végtelenről pereg újra a szappanopera zászlók lobognak iszapba ragadtan /1997–2017/]

ködszurkáló miféle chirurgus buzgalom terjed itt közöttünk hogy már mindenfelől seregnyi felcser kész összevarrni – ne leskelődjön illetéktelenül 106

a zavarba ejtő múltra senki – megszurkált ködök sebeit szeplőtlenséget mímelők tagadják konokul a tényt hogy miként lehetett érte és nevében föllépve bontani a szorosra zárt sorokon túl lapító rendet módot adva megannyi egykori támaszának pirulás nélkül dicsérni megvilágosult önmagát akik a magasba álmodott hazáért ügynököltek bátran konspirálva a hatalommal is azok jussa csupán hallgatni a ma hőseitől hogy jelenük reménytelenül a múltba ragadva véget ért [1996–2017]

Hogy fölérjünk oda „S jönnek hívatlan is mind a hűségesek" Ratkó József: Déva Szavaid igazolni eljöttek mind, a holtukban is hűségesek. Emelkednek már Déva falai, és omladozóban, mi létezett öröknek tételezve. Kísértél csak a küszöbig, s most elárvultan téblábolunk itt, lassan gyökeret verve, pedig sok hegyen túl van 107

a megígért haza, a magasba álmodott. Lépnénk, de segítség kell: vénánkba bekötött bátorítás, hogy van értelme a verítékkel végigjárható útnak, mert csak az vezet arra a földre, amelyet lefogott szemmel is láthattatok. Már közülük valóként teheted: szólítsad hát elő újra őket! Mondd el nekik, hogy fölérnünk oda veletek együtt lehet. Nem lesz még egy esély. S ha most sem, akkor soha.

Menthetetlen Kérem, uram, a hang után, csakis a hang után haladjon! Bármit is gondol, ne higgye el, csak amit a hang, a hang mond. Ön nem helytállásra született, a győzelemmel fölérő vereség az ön számára csupán álom. A kételyek túlnövik akaratát, ha figyelmen kívül hagyja a hangot. Ne tétovázzon hát, megalkuvások nélkül tegye azt, amit a hang, a hang mond. Legyen kés, és a sors kegyeltje lesz, a nyugalmát majd én biztosítom. Ön kiválasztott, ez nagy szerencse, bármit megtehet, ha a hang hallható önben. Pont az a hang, 108

amit nagy, ijedt bárányszemekkel kiűzni akar önmagából, de biztosítom, a hang nélkül maga menthetetlen, jósolhatatlan jövőbe téved.

bolond vers akit a jobb sorsba vetett bizalom bolondulásig áltatott, mit tehet most? eheti a saját főztjét, noha szeretne jobbra jobbat. egy idő után megszokja, hogy amit adnak csak abból főzhet, és ha élni akar, nem érdekli. a „mit” mellé teszi lazán „amit lehet”, és mert bolond, a kísérlet itt megáll. ha nem kell gyakrabban éheznie, mint eddig, úgy tesz, mintha ország lenne: a héj kerül jobbról balra, a többi pedig saját sorson, saját áron halmozódik az asztalán, mint minden más, amiről 109

valaha álmodott talán. bólogat, vigyorog a felhalmozott díszek előtt. minden mutatja, sült bolond, de azt is, hogy nem ostoba.

Farkasordító Akár mérsékelt égöv is lehetne itt, ha nem épülnének benne sarkkörön túli birodalmak. Pólusi klíma lenne itt, ha nem húzódna még egy-két együgyű szívben egyenlítő.

a harmadik napon ébredés az újra kitáruló szárnyas ajtó eleven sebe átenged ma is kitörli szemedből az álmot de ne fordulj vissza megrémülnél az ébredésed előtt ottfelejtett bárány tekintetétől érzékeid életre kelnek az emlékezet nélkül előhívott színek felszikrázva körülölelnek arkangyalod kiterjesztett szárnyat nyújt át

110

örül amikor látja hogy kételkedés nélkül felöltöd a stációk már mind mögötted a fal áttetsző síkjából kilépő testek lépcsője felvezet a végső dimenzióig ahol a kezdetek beteljesüléseként látod magad az égő üvegikon vitráljában

a vers szíve mintha zúgó lelátó biztatná belead mindent fájdalmas világmegváltó magából színültig tölti dalait szívvel lélekkel kínzó gyötrelemmel sóvár vággyal azt hiszi nincs ember aki az érzelem húrjait jobban pengetné nála s mert néha megesik hogy az untig emlegetett szív a szövegeiben megdobban senki el nem tántoríthatja kliséitől ha valaki mégis megkísérli irigy dilettáns ítélkező mert azt hiszi hogy okoskodó rideg és személytelen minden leírt sor ha az övé helyett a vers szíve dobog

reggel szabadesés a borotválkozó tükörből átjár az áthullás iszonyata át a csodája kizuhanok a körből s most reménykedve várom tér és idő arcomba csapódását

111

atlantisz hangja ereszkedő majdnem elfelejtett dallam távoli mint az anyaöl maradéka táltos nagy nyaraknak és árad de lehetséges-e áradás sivatagban tengerek elsüllyedt medrében lehetséges-e az eredendő bűnben lehetséges-e az ereszkedő elfelejtett dallam vagy csak hallásod hiánya okozza hiányod a végképp elsüllyedt kontinensen

Ha a vers ellenáll Ha ellenáll, s kevés a hatalmad, ne izzadj tovább, csapj az asztalra — olykor tolvaj szüli az alkalmat. Szegett lehet a kedv, de nem: szavad. Sorra új sor, mint nyár a tavaszra: ha ellenáll, s kevés a hatalmad, a világ rendje mégis ez marad. Ki elszánt, akadály nem riasztja — olykor tolvaj szüli az alkalmat. Mozdulatlanul gubbaszt madarad? Rögvest szárnyat bont majd a mihaszna, úgy áll ellen, csak legyen hatalmad. Lepd meg! Váratlan nyúlj oda, s adjad a macsót neki. Ez kiakasztja, s ha ellenáll is, már van hatalmad — most is tolvaj szülte az alkalmat.

112

Variációk egy témára, avagy a redukció fokozatai Helyetted is Asszociációs mező. Változóban. Ő volt. Eddig. Ám más közegben már nem ő. Legjobb esetben is egyik reménybeli opciója csak, amely akként illeszkedik hozzád – csont nélkül –, akár egy belőled hiányzó darab. S te tudnád, mint szimpla számjegy, föladni önálló magad, egy másikat egészítve ki kerekre? Mernél szabad lenni egódtól, ennyire? Könnyű rávágni a választ — nem biztosíték semmire. Noha túl sok igényt támaszt, most még(is) autentikus (annyi romantikát áraszt). Helyetted is romantikus. * Helyetted is veled Asszociációs mező. Ő volt. Eddig. Ám más közegben már nem ő.

113

Legjobb esetben is egyik reménybeli opciója magának, amely akként illeszkedik hozzád, akár egy belőled hiányzó darab. S te tudnád, mint szimpla számjegy, föladni önálló magad, egy másikat egészítve ki prímszámmá? Mernél szabad lenni egódtól, ennyire? * Ő? Volt. Asszociációs mező. Változóban. Ő volt. Eddig. Ám más közegben már nem ő. Aki csak akként illeszkedik hozzád akár egy belőled hiányzó darab.

Ennyi Akaratlan bár, de lélekbe gázoltál. Tekintélyt jó szándékkal sértettél ugyan, de most téged rúgnak le a toronyból, és kiszellőztetnek utánad. Zuhanva már nem választhatsz elrugaszkodás és kivettetés között, mégis te mindent megteszel, hogy visszamenőleg ne váljon belőled vétlen szerencsétlen, se tetten ért törtető. 114

Pedig csak egyszerűen tudomásul kellene venned, hogy ennyi volt számodra, a becsapódástól nem fog megvédeni a magadra karcolt igazság.

küszöbhatás oktalanság volt kérkedni vele még ha csak magadnak is nehezen tudtál napirendre térni az élmény fölött mikor megfordultál egy küszöbön túli térben lépteid nyomát is elhoztad nemcsak trófeának és annyit használtad sablonként hogy talpaddal mind nehezebben tudtad kitölteni most abban bízol hogy kellő időben váltottál lépést megtanulsz ismét fesztelenül járni lábnyomok helyett csakis előre figyelsz és máris egyre biztosabban érzed egész sor küszöb mögötti élmény vár rád

szkafander test a sajátom körül amely ugyanúgy enyém és legalább annyira összeköt a körülöttem létező világgal mint amennyire elválaszt tőle belülről minduntalan beleütközöm nem lehet megszokni hogy ahányszor elérem a védelmi vonalat mindannyiszor visszapattanok róla zavaromat fokozza hogy mi van ha nem képzelődöm ha valóban van szkafanderem és az 115

az anyanyelvem

Asszonáncok balladája Asszonanciák korszaka a kor Hol rímpár lehet mennybolt és pokol S a vödör is csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör Asszonanciák korszaka a kor Tudjuk tovább romolhat mi romlott A rend hogyha reánk omlott A vödör is csak más csöbör Tudjuk, a vödör csak más csöbör És tovább romolhat mi romlott Tudjuk kínzónk nem kéjjel gyötör A kín azért még nem gyönyör S a vödör is csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör Bár kínzónk nem kéjjel gyötör Tudjuk holló hollónak hogyan vájja Rabló mint támad társára S a vödör is csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör s holló hollónak hogyan vájja Tudjuk sosem lázad az alázat És bűnökre van csupán bocsánat A vödör is csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör És sosem lázad az alázat Tudjuk a kör bezárult végleg Egy a vége minden mesének Hogy a vödör csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör És a kör bezárult végleg 116

Tudjuk immár a végső törvényt Mi lépünk a csapdába önként A vödör is csak más csöbör Tudjuk a vödör csak más csöbör S tudjuk immár a végső törvényt Ajánlás Herceg ha mindebből kimaradtunk Diadalt akkor sem arattunk Hisz az elnyert díj ama vödör Mely mint tudjuk csak más csöbör Jól tudjuk hogy csak más csöbör Második ajánlás Herceg tudom hogy balladám Hamisan szólna ha elhallgatnám (S több kegyet kegyedtől hiába remélnék) Én mégis elcserélném jelenünk edényét Hiszen a vödör más csöbör

117

KÖZMAGÁNBESZÉDGYAKORLATOK

építs birodalmat elébb a tornyokat bennük a szobákkal pókhálóval a bolthajtások sarkaiban mécsesek füstjét a falakra fegyvereid derengő helyét majd a vaspántos tömör tölgyfaajtók csikorgását lépteid padlórecsegéséhez a folyton egymást váltó napszakokkal bekeríted a tornyaidat kísérteteidet a padlásra költözteted kísértőidet a nyirkos pincébe a hetedik szobába minden szerelmedet és talán sárkányt is őt csak azért hogy legyen sárkányod valamire mindenképpen kell még egy vizesárok rajta ravasz felvonóhíd lezárt rostélyokkal fonod be az égtájakat ügyelsz rá hogy mindenhol és mindenben ott legyen a gyanú végül birodalmad lakóit is beengeded légből gyártott tornyaidba nyüzsgésük szórakoztat de fárasztónak is találod csak ekkor hasít beléd a felismerés mostantól minden este azzal fogod álomra hajtani a fejed nehogy másnap reggel úgy ébredj máris rájuk untál és mind gyakrabban álmodozol arról hogy mi lesz majd a sárkányod dolga

egy amerikai pesten a tánc beindítja a cselekményt. elválaszthatatlanok egymástól. bár később maga lesz a történet 121

a nézőtéren is, részeként az újabb felvonásnak. a jogtulajdonosok boldogok. lám eddig itt is bejött minden levédett geg. a szerző értetlenkedve kérdezgeti a rendezőt. nem akarja észrevenni hogy már rég nem az ő történetét játsszák. a címlapokon egy háttérfigura döntött.

határok nélkül elfogyott a terület ahol eddig álltál hosszú folyamat volt régóta sejtetted ugyan hogy előbb-utóbb választanod kell hova lépsz tovább volt elegendő időd felkészülni mégis teljes a zavarod azt hitted elég lesz eldöntened mit teszel majd amikor megszűnik számodra a térhatár biztosra vetted semmiféle következménye nem lesz azonkívül hogy pontosabban fogod látni önmagad szellemi érzékenységed csorbulhat ugyan de fizikai mozgástered érintetlen marad kedvedre járhatsz-kelhetsz forgalomtól szigorúan elzárt terepen is ha kellő elővigyázatossággal használod a bátorságod tévedtél belső zavar nélkül azonosulsz most akárhány érveléssel csakhogy a túlhajtott pergőtűz lecövekelni késztet az érintett oldalon

122

az egykori senki földjének lassan az emléke is feledésbe megy

kiigazított pályaív nyomasztóan transzparens ív fut horizonttól horizontig a kételyt nem tűrő bizalom globális védelmet ígér tűnődni a túlzó gesztuson nincs elég bátorságod inkább elszánod magad és a részlettől részletig lengő trapézon távolsághoz és ütemhez igazítva kioldod a biztosítóköteled

prédikáció függöny előtt beszélj az eltakart valóságról hitelességed csak úgy őrizheted meg ha a publikumban fel sem merülhet hogy magad is alkotóeleme vagy a sugallt képzetnek

nem szűnő Szokolay Zoltánnak, barátsággal szánalmas ösztönöd cserbenhagyott eltékozolt az erőlködő remény vértolulássá vált a túlhasznált erekben a szív ártatlan gyepűvidék lett a szülőfölded megint hiábavaló áldozatba bicsaklott csonkolt hitetlenkedésed nem szűnő fantomfájdalom 123

hiába vigyázok hogy ne vegyem észre mint villan össze tekintetük nem derülhet ki hogy mindig is tudtam róluk a szerepeinkbe visszazökkenve lépdelünk tovább a kíséret fegyelmezetten szerelvényt igazít a tömeg egykedvűen bámul rég nincs mersze látni együttlépésünkben a távolodást

Közmagánbeszéd-gyakorlatok Blanche de Bruxelles Zavarba hoz, ahogyan szólsz, ha szólsz, és amiként hallgatsz; idegesítő, ütemtelen cselek, mintha folyton árnyékra vetődnék. Empátia? Éppen most lennél megértő? Nehogy már helyembe képzeld magad! Ha sarokba szorítod, a gyöngytyúk sem válogat elébe szórt szavak között. Fair play? Hát persze! Poszter-mosoly fehére nem véletlenül innen villan haza: itt kedvezőbbek a fényviszonyok, és stoptáblától mentes az egérút. * Nem érhet váratlanul Nyelvemen beszélsz, ellenem fordítva szavaim. Ha visszatámadnék, saját állásaimat 124

bombáznám; így csak néhány definiálatlan gesztusra futja a védekezés látszataként. Identitásom skalpja régóta ott fityeg öveden — eltűrhetetlen hatalmi jelvény. Ötlet kellene, miként kezeljem a helyzetet. Egymást kioltó praktikákkal lehetetlen tovább felszínen maradnom. Ideje lenne végre dűlőre jutnunk egymással. Sarokba szorítva fokozott biztonsági kockázat vagyok. Nem érhet váratlanul, hogy döntetlent ajánlok, felőlem halkan is igent mondhatsz. * Kölcsönhatás Félrevezetésről papolsz, a látszatok csapdájáról. Csakis értünk aggódsz, persze, remélve, így talán sikerül kitörnöd az elutasítottságból. Elképesztő a verbális trükk, miként lesz a megoldott gubanc szálaiból jogot korlátozni rám vetett béklyó, az átvágott csomóból meg szóra sem érdemes göb egy cérnaszálon. Végső érved halántékomhoz szorított szabadság, csőre töltve. Arcunkon egyforma döbbenet, amikor üresen kattan.

Két keserves /1/ amikor már semmit nem ér a térdrehullás kegyelemhitért könyörögve amikor már az így és itted csak a türelem feladásával tudod elfogadni és a reményed is kölcsönkapott akkor amikor mindenre találsz okot és mentséget 125

hallgatsz pedig kiáltanod kellene /2/ amikor már nem tudod a legtöbb kevés-e a félelmeidben kitartott bátorságod útnak ereszted a jégen bár tudod hogy ott sem magad sem más nem lehetsz de ahol hiszed még tehetnél magadért mindent és mindenkit mérlegen tartva kiáltani akarsz pedig hallgatnod kellene

Reprezentatív mintavétel Mint anno a Patriarsije Prudin. Felmérni, hogy az új ideák milyen mélyre hatoltak a tömegekbe, és váltak anyagi erővé. Aztán tárgyszerűen

jelenteni. A szüntelen benne forgás minden erődet felemészti, és nem avatkozhatsz bele, nem léphetsz ki belőle, ha már egyszer elindítottad, kontakt nélküli szigorú távolságtartással kell figyelned megbízatásodra. Úgy kell kitapogatnod a válaszokat, mintha egy magad készítette kérdőív rovatait ikszelgetnéd. Néha beleborzongsz: mi lenne, ha nálad lenne a megoldó kulcs.

Hová lett? Nincs alku? Hát én alkuszom: konspirálok, fenntartom magam. Vállalásom világ vállalása, 126

mégis ellene szól minden szavam. Kétfelé is hazug áruló vagy! Saját hazádban idegen haza. Menekülhetsz, de nem tud megvédeni magadtól sem a félelmed fala. Nincs alku, feleled. No persze — de hát ez a megrepedt pohár, ez a szétömlő undor, ez az este. Nincs alku, mondod, de hová lett a nyár. Nincs alku, bizonygatod egyre — de hát itt ez a behorpadt alkony, ez a hullám, amint habot vetve ítéleteddé fröccsen szét a parton. Munkanap virrad az ünnepekre, a csapszék benned most is nyitva áll. Álladon támaszkodsz lerészegedve, nincs alku, mondod, de hová lett a nyár.

megint fegyverletétel a szembesülés ezúttal is példásan fegyelmezett gondosan összecsavart zászlók alatt vonulsz egységet mutatsz hogy palástolhasd veszteségeidet a kiürítendő terepről még egykedvű bizonyosságként látszódik a túlpart mint stratégiai cél de eléréséhez lélekben gúlába rakott fegyvereid hasznavehetetlenek jobb híján lábnyomokat imitálsz bakancsoddal a képlékeny mába mintha szerelvényeidet hátrahagyva éppen levonulnál 127

és bízakodsz hogy még Waterloo előtt csatlakozni fog hozzád a szerencse

analógia hogyan is lehetne bárkié akár csak kvantumnyi belőle ha egyszer mindenkire sugárzik ám forrása nem rendelkezik vele birtokolja de nem tulajdon mivelhogy visszavonhatatlanul lemondott róla megannyi egymással versengő teória magyarázza a miértet és persze azt is hogy mit vár el érte cserébe de minél részletekbe menőbb annál nyilvánvalóbbá válik hogy csak közelítő a pontosság így hát be kell érni a legkisebb közös többszörösükkel hogy nem lehet senki tulajdona ami még övé sem

De még ma! Belecsaptál a lecsóba. Jól telibe. Szarva közt a tőgyit. Elárulhatsz mindent. Magadról. Nem könnyű persze. Viszont könnyít. A helyzeten, talán. És rajtad. Önző lettél. A felismerés sért, ám mégis el kell fogadjad 128

igazát. Bátor-e, ki merész? Kurázsi? Olcsó porhintés, ha önvalóddal nem nézel szembe. Mostantól mindig, s nem csak néha. Vagy mehetsz (te is). A levesbe.

csak a megnyert ütközet számít egyre több a jelentéktelen harci cselekmények száma amelyekben már nem is kell részt vennünk visszaütni inkább csak jelzésszerűen úgyszólván lovagiasságból mert még elveszíthetné kedvével együtt a harckészséget is az ellenfél aminek defetista hatása a mi sorainkra beláthatatlan lenne a stratégiai térségből naponta távcső nélkül is szemügyre vehetjük az ostromlott város kupoláit és tornyait és a lövészárkok kemény deszkaágyain elábrándozhatunk azon hogy álmunkhoz legközelebb már ahogy ezt tisztjeink ígérik is puhára veti ágyunk a lelkes polgári lakosság

hallgat elborzad a tükörbe nézve, mégsem szór átkot a tükörképre, nem dadog, hallgat. rég megfejtve benne a titkok nyitja, maga gyújtotta 129

magára a házat, himnuszos balsors ez, végső magyarázat. belesápad mikor megérti, ami élhető benne, csak így lehet leélni, hiába remélt ragyogó sorsot, inkább hallgat, hogy ne dadogjon.

megtartani nem tüntetőleg nem sértetten tiltakozva de nem is belenyugvással szótlanul a megadás jeleként inkább csak befelé mintegy önmagadnak természetesen akár a fény a mezők és vizek illata olyan magától értetődően mint a nap- és az évszakok tudatos fegyelemmel megtartani Sorsot és Hazát

Hagyott pályán Merre? Mindenesetre tőletek, ti subát és szekérrudat kifelé fordítók. Csak el riadalmatoktól, valahonnan menekülők. Akkor hát mégis merre? Mindenesetre beljebb, ezzel tartva fenn a folyamatos menekülés jogát 130

valahová.

sérelmeivel mér országot hazát sorsot történelmet dekáz patikamérlegen ha mázsányi a súly akkor is csődgondnokokkal egyezkedik remélve hogy ő diktálhatja a feltételeit nem békíthető szenvedő alanya minden konfliktusodnak valósnak véltnek egyre megy bárkinek bármikor képes megmondani hogy mi az igazság éppen képződő gondolataiban változásért kiáltva rejti a tudattalanodba ragaszkodását fölpanaszolt helyzetéhez és nem érti hogy romló közérzetéből miért nem tud többé közügyet csinálni

nincs ilyen madár bevallom fölöttébb zavarba hoznak olyannyira hogy egyszerűen nem is tudom hova tegyem őket. nincs ilyen mondanám ha nem repkednének mindenfelé csapatostul eleven cáfolataként valamennyi ismert létezéstechnikai törvénynek 131

öntelten vallom érteni vélem a psziché működését szeretet és gyűlölet logikáját mi több még a szeretve gyűlölködését is de felmerül a kérdés lehet-e akár csak közelítő pontossággal dekódolni az önzetlennek tűnő szolidaritás gyűlöletvezérelt megnyilvánulásait empátia és habzó száj árukapcsolását nem szégyellem gyanakvó vagyok továbbra sem mondhatok mást csak azt hogy ilyen nincs akkor hát mitől van mégis

A különbözők egyformaságáról A különbözők, különbségük biztos tudatában, megkülönböztetésül gyakorta bélyegzik egyformáknak azokat, akiktől különböznek. Persze, ettől a ponttól a formális logika szabályait követve el lehetne jutni a felismeréshez: a különbözés egy másik csoporttól a saját sorokban szükségszerűen bizonyos mértékű egyformaságot generál. Kifürkészhetetlen okból mégis naponta új kinyilatkoztatások, röp- meg gúnyiratok, tüzes rigmusok s jobb sorsra érdemes alkalmi versek bírnák – egyformán elvakultan – éles132

látásra a lesajnált egyformákat. A másik oldalon.

felségjelem hommage à 1989 zászlómat kitűzve meghirdetem harcom nem tudom milyen lesz újrakezdett arcom túl vagyok mindenen s mindenen még innen mindenre elszántan végsőkig szelíden nyomaimhoz vissza cipel felségjelem csodák múlásában kezdődhet életem /1990/

Fejben olvas A mutatvány értékét persze némileg csökkenti, hogy nem fel, hanem rá. Saját múltat vádként a jelenre. Vérszemet kapva elhiszi, hogy lát a gondolatokban. Egyre emeltebb hangon magyarázza sanda szándékainkat. Leckézteti a leleplezést követelőt. Tettenéréssel ér fel, ahogy, és beismeréssel minden magyarázata.

133

csak ennyi kell hiába az égre ívelő merész részekből szerkesztett egész ideája ha kinek–kinek gondja rész csak a szobor áll ami félig van készen lyuk a teremtésen megkerülni sem átlépni nincs hatalmad de megpróbáltad-e messzebbre hűvös tapintattal a helyére tolni hiába még hiába az arányok álmodott harmóniája csillagok geometriája hiába míg csak a szobor áll addig a rend is csak festett a szándék még nem öltött testet leheljetek hát lelket a szoborba a szobor áll tükör benne egy macska szájában két egér 134

nyelvbotlás alázatot követel mennydörögve maga ácsolta szószékről várod hogy elüljön a visszhang zavaró körülmények nélkül szeretnéd meglelni indokait bizonytalanságodra tesz fel minden lapot de nagy igyekezetében nem ügyel a részletekre ornátusa alól a fékevesztett gesztusoktól rendre elővillan a becsületét rég elvesztett mundér nincs ideje zavarba jönni nincs több előhúzható cinkelt lapja sem de még nem adja föl blöfföl visszakanyarodik az alázathoz felvont szemöldöke megrándul amikor egy szájára vett szóban megbotlik a nyelve és világgá kiáltja szégyenét

135

SZEMÉRŐL A POR

szavak nélkül hidat „Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János büszke bizonyossággá vált minden szó amit eddig kiejtettél nem maradt semmi rejtve szakadó szavak peremén nincs szükséged többé hídra rég adottan benned ívelt s most múltad követed rajta amint türelmed mélységében napról napra szebbé csiszolódik

Nyeregben Innen lesz szép nyerni. Tét nélkül is tovább tekerni. Nem törni célra, csak gurulni, végül majd illőképpen megköszönni, hogy nem volt kényelmetlenebb, sőt, úrrá tudott lenni rajta — bár belekopott a nyereg, mégiscsak megülte egy magadfajta.

Ha majd észreveszed Babrálnál-e évekig a zárral, ha pontosan tudnád, mit találsz az ajtó mögött? Mennyire lepne meg, ha kiderülne, magad hordtad oda 139

önmagad elől? És miután észreveszed, hogy ott benn sincs kívüled senki, hogy nincs több föltáratlan titkod, képes leszel-e a létezés meztelen gesztusával továbbadni a szavakba nem önthetőt?

viszonylatok új sebeket üt rajta, ahogy leplezni próbál. gyengesége megint elárulta. visszasűrűsödni képtelen. egyenes lett, amelyet duplán kívül eső pont vonz. újra és újra megpróbálja áttörni az eltérő dimenziók korlátait, de csak síkban folytatódhat. akinek ennyi jutott a térből, legyint rá végül, minden irányban végtelen.

előzmény egyszerűen megtörtént innentől kezdve folytatás vagy és csakis ebből a pontból tájékozódhatsz áthághatod ám megmarad keretnek eldobhatatlan agresszív iránytű le kell takarnod hogy eltévedhess innentől élesre állított ösztönökkel kell járnod elaknásított terepen minek feszegetni ami lezárult ha egyszer eljutottál a felismerésig hogy már nem bánt a bélyeg „elutasítva” 140

csukott szemmel ennyi évvel a hátam mögött könnyű volt felismernem a nyilvánvalót mégis megittasodtam tőle és nem tudtam ellenállni a késztetésnek kipróbáltam hogy előbbre való-e számomra a tartalom de a szöveg mintha pengeéles köszörűkövön csiszolódnék pattogó szilánkokra hasogat pillanatnyilag a legfontosabb gondom hogy csukott szemmel elkerüljem a megvakulást

lex optimi vannak akik tökéletesen kiélvezik az életet a poharuk napról napra kiürül mások hajlandók elfogadni hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek náluk a pohár csordultig nap mint nap de mikor fel kell állnunk az asztaltól rádöbbenünk hogy szomjúságunk csupán fikció volt

141

kétszintes csapdává vált ez a tetten ért komfortzóna aki beleesik menthetetlenül ott ragad sovány vigasz hogy aki a háló közepéről figyeli vergődését szerencsétlenebb nála sohasem repült

Mondhatni Mindened merő áttétel és hasonlat. És csupa majdnem. Úgyszólván átéled. Jóformán azonosulsz. Mégis, mintha túlértékelnéd. Szinte szétvet az igyekezet. Úgyszólván a becsvágyra bízod magad, amelytől hajtva újra meg újra nekilátsz körülírni, amit sehogy sem tudsz pontosan megnevezni. Így marad a majdnem, az úgyszólván, a sok jóformán, a kikerülhetetlen mintha és a szinte, a szinte már végső kétségbeesésben. Úgy is mondhatnám, nem túl elegánsak ezek az áttételek. Ha sikerül ritkítanod, hajszál híján akár védjegyként is működik, amit többé-kevésbé el is fogadsz hogy úgy-ahogy lezáródjon vele a mondhatni versnek készült versed.

142

Tamás mondja Immár megtapintván a sebeket nevén nevezi őt elé térdelve ad példát hitéről mostantól úgy vigyázok én rád mondja ahogy a tűz vigyázza őrzőjét elrejtelek sebeid mögött de neveden nevezlek mégis hogy halhatatlanságodban felismerhessék a magukét már oldhatatlan bennem ez a béklyó Te tetted azzá Mester.

Égtájak merőlegesén Mi az én didergésem? Átok vagy fohász? Szikláknak feszülő tenger indulatrajzolata? Időnk csillagporában kitáruló szárnyak? Pikkelyes rozsda repülésünk ívén? A moccanatlan táj rezgő forróságában fejtetőre állt zenit? Csönd és csömör lakmározhat rajtam, marad a hangom, marad a vérem, de a szó kevés, ha szó marad, és a fegyvereimmel sem megyek semmire ronthatatlan arcoddal szemben: szerelem! Égtájak merőlegesén didergek. Gyönyörűséges ellenségem, üldözőm, engedj végre leszállnom a földre, 143

adj ennem, innom, hogy életre melegedjek végre!

történet nélkül talán az egyetlen ami letagadhatatlanul a tied mégis szemrebbenés nélkül letagadod azzal hogy csak vagy mellette persze néha hagyod megesni veled és többnyire pont akkor amikor épp neked kellene megtörténni ha betonnehéz bakancsot húzol az elrugaszkodáshoz ne panaszkodj hogy nem tudsz repülni feltétel nélküli odaadásod lett volna az ára hogy kettőtökön múljon a folytatásod

szeméről a por úgyszólván egy vele noha túlmutat rajta a forrás ő maga érzetek szintjén mégis akárha kívülről kerítené hatalmába egy különös képzet hogy azután belső kényszerként megnyilvánulásra késztesse újradefiniálja ahányszor csak átéli sokáig így sincs elegendő bátorsága felismerni érvényes történései sorozatát és a szerencsét hogy már életében létezni kezdett

144

Színváltás Költőnek tudtad őt. (Ma is: az.) Persze tüskésnek is, szent igaz. Ha szúrt is: mint a rózsa szára. Másra figyeltél — illatára. Most fintorogva, talán bánod, de színt vallott: sárgára váltott.

transzportálás mint felsértett havon seb kötésen vér korona rubintja rozsda hibátlan pengeélen tábornokzubbony díszítésein átütő gyakorlóruha izzadságfoltja keményített ingmell-kézelő püspöki palást ahogy illetlen álmokban olykor önérzetemként fölbuzogsz

ami nincs személytelen ige első személy ráolvasott csillagok szemmelvert éj a hit ami nincs felvérzett ing alatt a híd ami nincs alattad beszakad a város ami nincs tornya felhőt temet a vetés ami nincs 145

száraz hamu felett az otthon ami nincs kilakoltatott isten aki nincs halott mindig halott a világ ami nincs felvállalt magad az alku ami nincs kárhozottként tagad szemmel vert csillagon személyed hite személytelen villan a ráolvasott ige

amióta elhiszem hogy van elérhetetlen már el is érem bármikor abszurdba hajlok a folyvást valószínűtlen ébredéseimben

imágó most itt vagy a falnál beragadva reményed semmi te vagy a fal az összes utad itt fut össze egyetlen útba és nem sejtheted hogy innen hová az egyetlen út már tebenned fut

146

Creatio continua Fedésben volt, az egó árnya nem engedte látni. Évekig illesztgette maga köré készen kapott korlátait. Egy örvény mélypontjára jutva érte kegyelem. Nem sejtett erő ébredt benne (de a kitöréskor még maga előtt is tagadta, hogy bármit is kapott). Tizenkilencre húzott, és máig beleborzong, amikor felidézi, mit érzett rádöbbenve, ki volt az osztó — azóta fel sem ötlött benne, hogy cinkelt lapokhoz nyúljon, pedig gyakran áll vesztésre. De megértette, hogy semmi, amit kapott, nem volt, és sohasem lesz kulcsrakész. Feltárult előtte a folyamatos teremtés titka.

mindenen túli pillanat a sértett már önmagának is megbocsát az utolsó pillanat utáni idő egykedvű készülődés nem érti hogy miért izgatja mégis milyen színű lett a bíró arca az ítélethirdetés alatt

147

hozsánna terhedet leraktad szökellhetsz könnyű lélekkel ifjonti rétek füvén vagy frissen hullt havon míg hátizsákod töltik ólmot és tollpelyhet markoló kezek tudhatod mezők harmatát és karácsony ünnepét ajándékul kaptad vissza azoktól akik bátrak voltak sorsodba nyúlni megőrizni eddig volt hited de innentől már el nem hagyhatod

Tükröm, tükröd Lehet-e random egy ember karaktere? Hol ilyen, hol olyan? Hinnéd, a tenger is mindig más, mikor milyen a szél iránya, ereje. Pedig fújjon bárhogy, éppen csak arra képes: fölkeverje felszínét. Ám lenn, a mélyben jóformán alig valami változik, s átmenetileg befolyás alatt tartani sem sikerül semminek.

148

A hasonlat persze sántít. A tengeren még hullám se vagy, de legalább hangyányit tűnödhetnél rajta, tán te magad is felszínként rejtesz egy egész univerzumot. Szélcsended, viharod nem lesz rá hatással. Már tudod.

149

TALÁN EGY ÁRNYALATRA

Egytől kettőig Minden ölelés véget ér, még az is, amelyik elmaradt, máig mindegyik bennem él — bár egyikükhöz sem volt szavad. Minden ölelés véget ér, de lehet, hogy el sem kezdődik. Kettőtől egyig jutni kérsz, én egytől szeretnék kettőig.

minden éjszaka talpba fúródott tövis lüktetése bordák páncélzatán áthatoló fájdalom gyulladt szálkákkal megvetett körömágy vértolulás a homlokcsont mögött dobhártyán doboló indulat fölöklendezett sérelmek kezeletlen gennyedő sebei oktalanul haragvó szíveinkben minden éjszaka macskaléptek könnyedsége bordákhoz nőtt páncéling vaskesztyűkkel óvott körömágy hiányod lüktetése a homlokcsont mögött dobhártyánkon zúgó csöndben lélekfűrésszel kikezelt sebeink szíveink elegáns közönyéből ujjaink ölelkezésébe zártan sem múlhatnak el többé

153

egy metafora jelentésváltozása /1/ én voltam ez is hagytam elüszkösödni és most elképedve nézem a csonkolt végtagot hiányzó kezemmel a semmit markolom /2/ elvesztett fél karomnak hittelek s míg arra vártam hogy visszavarrják te mozdulásra bírtad így lettem végre ami kezdettől lennem kellett volna fél karod

Enigma Úgy adott föl rejtvényt (és ráadásul rólad!): az ő kulcsa is kellett hozzá, hogy megoldjad. Könnyítést is kaptál, mert benned rejtette el. A kényes kérdésekre új kérdéssel felel, de úgy, hogy – találd ki te! – még csak fel sem teszi. (És mindketten tudjátok: már válaszoltál neki.) 154

Hát marad a status quo. Szabad, amit szabad. És nincs más választásod: rád kell bíznod magad.

parabolafonat egy hangaszállal túlhangoltan hogy akkor is csak téged csak rád várakozás hogy a majd és a most már az egészen mellettem melléd és hazaérve a várakozásom várakozásoddá legyen

bontom Déva várát dübörgő buldózer vonul föl képzeletemben a megvakult lőrések alól figyelem a megdőlt bástya dohos falából kiomló nőm árnyát megérint a helyzet melankóliája ám felmérem az omlás nem rám szakadt élek 155

nekem csak a törmeléket kell eltakarítanom

megismerés előbb a nyak a kendőzetlen vállak a mellek fedetlen mosolya a térdek a combközép amit szabadon hagy a szoknya a csípő takaratlan kitárulkozása végül egy leplezetlen gesztus ba csomagolt meztelen tekintet

fejlődés az eredendő szereposztás én a tekintet és te a látvány aztán némi zavar mert két látvány és két tekintet de tekintetünk egybekapcsolódásával immár másodlagossá vált a látvány

előhívódik újra egy kép a fényérzékeny lemezen párálló hajnalon vonat a völgyön át tengerszemek fülkeablakból 156

a felbukkanó emlékezet végérvényesült titok és várakozás lesz akár egy gombostűvel rögzített lepke

Bizonyosság tükörnézetben A „gyermekké tettél” kiszolgáltatottságának nyomai nemcsak az elme, de a psziché merevlemezéről is már évtizedekkel ezelőtt végleg törlődtek. A vágy titokzatos tárgya is azonosíthatatlanná vált, hiszen sejtjei vagy fél tucatszor kicserélődtek azóta, hogy legutóbb láttad. Ráadásul tökéletesen tisztában vagy kötöttségeiddel. Akkor mégis, miféle függőség lehet, amelytől nem tudsz (és meg sem próbálsz) szabadulni? Letéve utolsó maszkodat, mi az, amit még mindig feltétlenül meg akarsz mutatni magadból — neki? Megannyi kérdésre tőle vártad a választ, de rossz helyre címezted őket, a fölismert anima bizonyosságában csakis magadban találhatod meg. Mindegy, hogy ő mit gondol erről, és mit érzékel belőle, a tény kétségbevonhatatlan. Így hát kezdeni kellene vele valamit. Ha lehet, együtt. Most ennyi teljesülhetne belőletek. A hátralévő idő talán elég lesz, hogy fölkészüljetek, másodszorra sikerülni fog.

pillangó második lehetett volna igaz egyben a legérdemesebb egy reményteljesnek ígérkező kollekcióban csakhogy már az elsőt sem sikerült levadászni 157

azóta sincs hát semmilyen gyűjteményem van viszont egy eleven lepkém vele szoktuk röptetni egymást

Most is azt reméled Mi lett volna ha Érvénytelen kérdésekre nem adható érvényes válasz Próbáld hát érvényesre fordítva mi nem lenne ha Nyilván nem lennének ezek a sorok sem Pontosabban nem ezek lennének amelyekben legalább másodikként mindenkor ott munkált a szándék elégtételt venni a sorson Most is azt reméled olvasva őket érvénytelen kérdések sorát kényszerül föltenni magának aki egykor fejedre olvasta félreértése voltál És már bánja hogy sorvezető nélkül olvasott

Talán egy árnyalatra Minden kérdésem felőlem tudakozódott, amikre semmiképpen sem adhattál hitelt érdemlő választ. Nevetséges, mennyire szűklátókörű tud lenni az ego (nem mentség számomra, hogy a tiéd is az volt). Sértettségemben nem kérdeztem rá, ugyan mitől vagy annyira bizonyos magadban, hogy képes vagy feltételezni, belém látsz, még mielőtt megnyílhatnék. De igazság szerint te is csak kérdésekkel válaszolhattál volna. Magunkba rekedt kérdésekkel. Az évtizedek alatt azért 158

ezek is ránk íródtak, hogy megsejtsük bennük mennyit változhattak az egymásnak szánt válaszaink.

az is te vagy fájó mulasztásaidat már jó ideje nem akarod pótolni kínosak számodra az érintetlenül hagyott szirmok önérzetedet sérti létük puszta tudatának felidézése is amiről biztosra vetted már régen betokosodott kerülöd hát vele a düh és önsajnálat csapdáit pedig rég rászolgált hogy rangján kezeld akár szerethetnéd elvégre az is te vagy az a kiújuló seb

Kérdések palackpostában Ki tartott inkább a másiktól? Kinek az érzékenysége gyanította már a kezdetektől a vonzással elfedett veszélyek túlságos kockázatát? Az ösztön vagy az elme hárított-e kapásból kikényszerítve a végleges döntést? Ennyi év múltán mi indítja újra feszegetni ami résnyire nyílt néhány óvatlan pillanatra?

159

Mi tartja vissza hogy pengéjét kristálykeményre szilárdult felületen tegye próbára talán hogy feltörni nincs valós esélye? Fontosnak tartja-e még hogy bizonyosságot szerezzen volt-e lehetősége más végkifejletnek? Miért is tenné boldoggá a tudat hogy a latolva meghozott döntés mögött ott lehettek a szív indokai is? Aki szintén álcával óvta ellene sérülékenységét hogy is tudta volna ezt érzékelni? Van-e még lehetőségem eltökélt szelídséggel lefejteni látszatbiztonságot nyújtó maszkjainkat? Ki meri megkockáztatni az első tapintatlan kérdésre a választ a menetrend szerint útjára bocsátott palackpostában?

kérdés gyakran a biztos sem az aminek gondolod tapintás illat íz és a dallam még elő sem hívódott azt hiszed arra rezonálsz ami megszólalt a másikban és megsértődsz mikor rájössz hogy mennyire független tőle válaszok nélkül is kockázatos a művelet ha dűlőre akarsz jutni a hol-ról 160

ha azt szeretnéd érvénnyel merülhessen fel a kérdés hát én innen hova is

összeszárva az idő belefonta magába ezt is mióta együtt látszódunk egyszerűbb lett várakozni rád horizonttól horizontig összezárva ránk borultak történeteink

vissza a hegyekbe megborzongtat ahogy felvillan újra a völgy majd elgomolyog a meglelt egérút könnyelmű hite gyorsan megbosszulja magát elcsigázva gázolsz bakancsod alatt fűszálak szivárgó fénye gyújtózsinór serceg fedezék mögé bújsz majd vissza a hegyekbe nem nézel hátra nem akarod látni eldobált fegyvereidet

Lorca pereg csak pereg a rózsák szirma borostyán indázta erkélyek 161

romjain sziromeső mindegyre hull borul rá bakacsin árny duende fekete szivárvány

nem fordulhatsz vissza az immár nem folytathatótól a szárnyasajtó kitárult létezés gödrödnek leg mélyén vég leg megadatott számodra a kegyelem

Három nyolcas öregedő férfihangra 1. Vakfolt Üres. Nem lehetne üresebb. Ütősnek hitte, s most üresebb. Vakfolt a tudatban. Félelem. Gyámoltalanság a négyzeten. Beleáll. Peng, és rezeg benne, belevágott az elevenbe. Nem lepi meg, mert megértette, mostantól fájni sincs esélye.

162

2. Egyedülivé lett Karnyújtásnyira vagy szüntelen magadtól, amióta észleled, rád szűkült a tér. Érzékcsalódásra hiába gyanakszol — önvalód tapintod, ha kezed falat ér. Kívül immár semmi, belül, mi megmaradt. Veszteségeidnek leltárjegyzéke kész. Egyedülivé lett a kínos feladat: úgy érkezni célba, hogy sehová se mégy.

3. Mégis: megérinteném Van ami lehetne, noha nincs. Hiánya ettől goromba tény. Áthatolhatatlan korlát. Mégis: megérinteném. Persze, ezzel, ahol a part szakad, vagyok. Keresni jobb alkalmat? Minek? Csak egyszer megtapintani! Ebben a korban már az is valami.

Mosoly albuma Nem itt, és nem most, ha nem lehet. Ne félj, már tudom az illemet. Amikor és ahol engeded, szó helyett elég majd intened. Hol voltál, hol nem, ott leszek, hol egymás múltját lapozzuk végig. Hol idegen arcok, gyerekek, de sejthetjük bennük a nőt, 163

és a férfit. Önfeledt játszás ez most is. Egészen más, mi változott. Kerülni kell a látszatot. A tét hatványozódott holtig.

Párbaj – Nevetséges, milyen rosszul csinálja. Annyira feszülten lesi az úszót, akárha az élete múlna rajta. Észre nem venné, hogy ez reménytelen. – Ennél az is jobb volna, ha beszélne, de csak meredten figyel, mint egy versenybíró. Feszélyez. Mindig is utáltam, ha .vizsgahelyzetekbe kényszerítenek. – Ott, ahol áll, soha nem fog ki semmit. Ennyire szélvédett helyen túl tiszta az áramlás, ide csak lúzerek járnak. Bosszantó ez a semmit sem váró türelem. – Lecövekelt mögöttem, mintha ugrásra készen várná, mikor kapok ki valamit. Már régen tovább kellett volna állnom, de kivárom, hogy elegye innen a fene. – A türelmem fogytán, de kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja. Látni szeretném az arcát, amikor rájön, hogy feleslegesen töltötte itt az idejét. Csak engem fogott ki.

164

– Hopp, ez most ráharapott! Húú, hogy a damilt! A francba! elkelne a segítség. Hééé! ember! nem ugrana ide?! Még sose akasztottam meg ekkora példányt. – Nézd már, szemet talált a vak tyúk! Na, gyerünk! Örülhetsz, sikerült! Ha nem vagyok itt, most szinkronúsznál a fenéken — vetem oda búcsúzóul. Ne rontsd el a kedvem — vigyorgok rá felhőtlen boldogsággal, és döbbent tekintetétől kísérve visszacsúsztatom a vízbe életem legnagyobb fogását.

Ösvény a rengetegbe A jó tördelés ösvény, amelyről tilos letérned, ha ki akarsz keveredni a rengetegből, ügyelj hát rá, hogy tántoríthatatlanul kövesd. A jó tördelés könynyen emészthető, olyannyira, hogy meg sem kell rágni. A jó tördelés útjelző fény a sztrádán vagy még inkább automata kormány egy limóban: esélyt sem ad eltérésre a helyes iránytól, meghagyja mégis hitében a sofőrt, hogy ő vezet. A jó tördelés esztétikus látványt nyújt, a vers mindig elegáns Chanelkosztümje. Prófétája szabálytisztelő és szigorú, elismeri versképző elemnek a belső ritmust, csak éppen teljességgel érzéketlen rá. Betéve tudja a leckét a szabad versről, ám a gyakorlatban hallani sem akar róla. Ha ismeretlenül megkínálnák kézirataikkal, Bukowski szemérmetlenül hosszú mondatokkal váltakozó egyszavas sorai láttán sértetten fintorogna, és habozás nélkül teremtené le Whitmant, miért nem margótól margóig fut a szöveg. A jó tördelés a végső érv, amely megmagyarázza, hogy meg sem próbál a versbe sűrített pszichéig hatolni. A jó tördelés ösvényén díszlépésben veszel bele a legsűrűbb rengetegbe.

165

LASSÚ MERÍTÉS

horgásztörténet áthallással még nem is olyan régen rendszeresen végigportyáztam a nádast napestig szuggerálva az úszót (fenekezni sosem volt elég türelmem) és minden rezdülésére gondolkodás nélkül bevágtam kleine fische gute fische győzködtem magam szákomban keszegek mellett sügérek naphalak meg snecik nyüzsögtek aztán egy nap paprikáskenyérrel sikerült pontyot akasztanom persze fogalmam sem volt róla hogy ezzel be is fellegzik nálam a pecázásnak innentől kezdve csakis a nagyhalak érdekeltek a csalit is hajlandó voltam annyi év után kukoricára cserélni a pontyok viszont következetesen elkerültek órákig meg sem moccant az úszó ha pedig mégis arra járt egy-egy falánk keszegraj egyszerűen üresre csipkedte a horgot elment a kedvem az egésztől így még azon a nyáron elajándékoztam a teljes felszerelést azóta nem volt bot a kezemben egy ideje az unokák egész ügyesen használják a fiaimét magam csak a stégről dicsérem kitartásukat és persze a zsákmányt csupa keszeg sügér naphal meg sneci igyekszem nem gondolni rá hogy kleine fische gute fische ide vagy oda de most már végképp itt az ideje nekilátnom összeütni ebből a történetből egy igazán nagy verset

169

rigmusok a tanár úrnak Vasbányai Ferencnek, szeretettel (E sorok kézírásos változata a budapesti József Attila Gimnázium 1969-ben érettségizett IV/C osztályának találkozóit megörökítő albumban olvasható.) tarkódon égtájak célkeresztje gesztusok vetkőznek meztelenre szívkamrák fagyálló vermek forradalmaid leveretnek felekoronáznak ha koronáznak szél emelte torony a várad birodalmad ím birtokba veszik surranó léptektől hangosak termeid történelem előtti távolléted a csodák nem veled történnek ha a tisztás varjakkal teli még a galamb is megkeselyűli szivárgó sebek homokzsákok megint megfogan – hányadszor – az átok villámaidon jégből a nyereg most az átok is gyönyörű lehet korlátok közt félelmes szabad miért rázná hát rácsait a rab elrozsdált szegek szúette fa az úri közönség elindul haza elföldelve a törött hangszer most húzzon tust a bátor ha mer

170

varjúláb hogyha tapodna a kertben légy szelíd és kérlelhetetlen harmadik utáni nap ha lenne bizonyosság legyél a kételyre magára ismer bennünk a tekintet a csoda halála sem büntethet minket merőlegesén mindahány égtájnak dideregsz tagjaid fájnak lehetetlenülsz egyetlenné fegyver elleni fegyverré védtelenné fölvértezve véred folyik jön az este meglengeti fejkendőjét ingként hűl válladra a sötét ím a csönd termőre fordul káromlásod ha csikordul személytelen ige első személy vád és védelem helyet cserél hódító hódítás híján börtönudvarként bekerít a hiány istenülhetni emberül mifelénk sosem sikerül győzelmes bukás és mind a közhelyek arcodat újrakezdheted égre hajított csillagok minden égitest én vagyok

171

homlokegyenest harmóniák néked ajánlja strófáit egy diák aki már rég nem garabonciás csak ilyen alkalmi klapanciás

*** rigmusok a tanár úrnak 25. éves jubileumi változat tarkódon égtájak célkeresztje gesztusaidra vetkőzik meztelenre szívkamráid fagyálló vermek forradalmaid mind levernek felkoronázzák koronádat szélből rakott torony a várad birodalmad birtokba vették bitorló hangos naplementék a történelem előtt távolléted csodái nem veled történtek tisztásaid varjakkal teli galamb és keselyű kerüli szivárgó sebeid homokzsákok megfogant benned a turáni átok villámaidon jégből vert nyereg átok viharzik rá gyönyörű telet a korlátok között félelmed szabad mert túlüvölti rácsait a rab

172

rozsdás szegeken elrohadt bányafa volt közönséged is elindult haza elföldelték törött hangszered talán még tust húznál így is, de nincs kinek mint varjúláb tapostad a felásatlan kertet szelíden játszottad a kérlelhetetlent harmadik utáni napod ha lenne bizonyosság legyél a kételyeidre magára ismert bennünk tekinteted a csoda halála sem büntethet minket merőlegesén valahány égtájnak didergő tagjaid mindegyiken fájnak lehetetlen lettél egyben és mindenben fegyverként szegeződsz fegyvereid ellen * védtelenné fölvértezve véred folyik az estére meglengeted mintha égne belehullsz a sötétségbe ige lettél első személy vád védelem helyet cserél hódító hódítás híján börtönudvar lesz a hiány * istenültél bennünk de emberül mifelénk senkinek sem sikerül

173

győzelmes bukásod és mind e közhelyet arcod rajzolatán újrakezdheted égre hajították csillagod minden égitesten ott lobog homlokegyenest harmóniák néked ajánlja strófáit egy diák aki már rég nem garabonciás csak ilyen alkalmi sírásból kiírás

lassú merítés a vereség után sebeztél meg ott ahol már nem érlek utol egérutat adtam de alábecsültél és nem hagytál tisztának maradnom pedig arcom még mindig a te arcod csak vissza kellene fordulnod hogy látni tudj

luminis claritate megüt a látvány ahogy csak állsz ott irtózatos fényben félreérthetetlenül áttetszően

174

belém akadt és múlásról dünnyög vég nélkül jelen időben zaklat fejemre olvas gúnyosan zárójelbe tesz megkérdőjelez kéjes örömmel terrorizál és most kitettem a pontot erre megenyhülten szabadon enged mintha ezt várta volna váltságdíjként

változatok vadászatra lépteid követve iramlik pontosan tartva az irányt hogy elejtsen kivédhetetlenül bekerít a négy égtáj felől kiforgat minden menedékedből mígnem gátjaidon átbukva eláraszt a fölfedett bizonyosság döbbenete élesre állított érzékeidet eloldja szorongásaidtól és te méltósággal veszel bele mint legendák ködébe a mitológiai szigetek önmagadba

175

azon a napon magányos küldetésében a szolgálat fegyelmén túl köti hagyomány gyermeki várakozás a fényesedni vágyók és piros betűs napok benső csendjének nyugalmára sóvárgók hívása fölkészülésnek tekinti feladatát iránytűnek bár most csak emlékeztetnie kell és nem rámutatni dolgát befejezve együtt jönnek le megítélni útjainkat hozzá

akár útközben is hasztalan bíbelődsz dedukcióiddal miként járhatnád be az utat alapszíneidtől a spektrum teljességéig. ha kíméled érzékeidet a mű sosem lesz elég eleven. át kell siklanod a részleteken hogy előre lásd hol kapcsolódhatsz be az áramlatba. a torkolat felé haladva így útközben is megtapasztalható lesz a végtelen

És Magad elől is titkolnád, majdhogynem sikerrel. Csupán annyit sejtesz, készülsz valamire, s veszélyes lenne máris a vállalkozás célját feszegetni.

176

Előveszed az ilyen helyzetekben alkalmazott technikát, hogy eltereld nyugtalanító gondolataidat. Ezúttal azonban ez sem működik. Mindjárt a felidézni próbált szöveg első soránál elakadsz. Nekilátsz hát fejben újraírni. Mindhiába, túlságosan felbosszantottad magad. Végzetes hiba, mert így esélyed sem maradt ráhibázni a folytatásra. Leforrázva tudomásul veszed: jobb, ha hagyod az egészet a fenébe. Legalább néhányat memorizáltam volna tisztességesen – füstölögsz –, de azután kénytelen-kelletlen újból ráfutsz a készülődés témájára. Mire is, mire is? – kerülgeteted a forró kását – amikor váratlanul azon kapod magad, már fel is tépted az első útba eső bolt ajtaját. Meglepődni sincs időd, ösztönökre kell hagyatkozz. Életed és életet! — mordulsz a rémült tekintetű eladóra, és megnyomod helyette a pánikgombot.

Distinguer pour unir Zenit. Végre beláthatod eged határait. Mindig megilletett, ám csak most lett tied. Mikor visszatérsz, már használhatod is. Belső késztetés sürget, hogy kifelé is termőre fordulj.

177

Mert addig nem vagy szabad, míg meg nem találod, ami Mindenkié, mégis a Tied.

konfesszió eltakar az erdő lombja sűrűsödik az éjszaka tanúsíthatom így is a fűszál fényt hullat apró bogarak erőműve cikázik köztük fent én is aki megvádolva gyanúba esek gyanútlanul faggat az éjszaka vallok loptam

Thriller Sikerült meglepned. Nem gúnyból mondom: ki nem néztem volna belőled. Végül is, utólag be kell látnom, pontosan mérted fel lehetőségeidet. Kis vödörrel, lapáttal még annyira sem mentél volna, mint a többiek. Kézenfekvőnek tűnt, hogy inkább nekiláttál fikázni a homoksütik ízét és állagát, majd tanult pékmestereket megszégyenítő magabiztossággal kezdted ki készítőik önérzetét. Nagyképűen azt hittem, már teljesen 178

átlátok rajtad, amikor egyszer csak észrevettem a csákányt kezedben. Mégis te voltál, aki jobban meglepődött. Az is csak hitvány műanyagból készült.

a megbízatás védhetetlen a híd a késedelem vereségbe torkollhat körülötte omló partfal kilométerekkel távolabb elaknásított kelepce a gázló halántékhoz szorított döntési helyzet a kiképzés alatt megtanulta elviselni az érzelem magasfeszültségeit amint végig fedezékben eljut a legvégső védvonalig a kétely legfeljebb átfut elméjén de pontosan tudja tette elkerülhetetlen szabad utat enged kétségbeesésének miközben bocsánatot kér a tájtól kézbe veszi a detonátort

patent elmaszatolni mielőtt még szemet szúrnának a túlzottan határozott kontúrok a sarkokat rutinosan lekerekíteni majd elvenni az egész élét annyira hogy még értelmezhető maradjon ha már felszínre vergődtél vele és elegendő játékteret hagytál ahhoz hogy 179

többnek tűnjön önmagánál akkor még némi bíbelődés a tördeléssel hogy illő távolságból méregethesd a végeredményt ami egészen olyan megint de már nincs benne kockázat mert nem az most sem az mint ami nem akart lenni

mimikri annyira ügyel a látszatokra hogy már nem ő látszik tudatalattijából is a második szándék kezd elsőként nyomulni ám a high-tech színvonalon művelt alakoskodás sem hibátlan rendszer eszement kapkodás a válasz bármilyen üzemzavarra pontosan tudja milyen gyermekded reakció mégsem képes blokkolni a véglegesen kiiktatottnak gondolt reflexeket nem érti hogy a látszódó helyett miért a nem látszóról születik ítélet

Erőművész Mutatványos sátor. Porond. Képzelt hőse tényleg hős-e? Csak míg hiszi. De nem bolond folyton-folyvást tán még ő se. Cirkuszol hát. Ám a cirkusz és a líra más-más műfaj. Maszkokat letéve mit tudsz — ez számít. S nem műbáj-műbaj.

180

receptus visszatekintve milyen röhejes a sok sallangos vitézi torna mintha kárpótolhatná a keszkenős kezekből elnyert aranyalma fénye a megfáradt bajnokot becsvágy nélkül egyre könnyebb kezelni helyzetem kisegítenek az ép ösztönök becsüljétek a tét nélküli harc eleganciáját jó urak bár nem tehetek rólatok bizonyságot teszek értetek levetett vértemet elétek teszem aztán megbocsátok

maradj ha már alakot öltött a küllemnél elsőre ne nézz távolabb és ne kérj elnézést hogy férfi vagy és ha megérti e törvényt a szabályokon tüstént változtass addig viszont a kézközelnél messzebbre nézned

181

értelmezhetetlen számára is

A város Alkony. A harangkondulás tegnapot mutat. Ez az a város, amely engem kihordott. Nyissatok nekem kaput! Fekete fejkendők mutatják a tengerhez vezető legrövidebb utat. A főtéren tornyot rak a szél. Homokból. Nyitott kaput döngettek. Nem lett híd a városkapuból. Ajándékaim eldobom. Indulok igazabb várost keresni. Becsukott kaputok mögöttem döng. ajánlás Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól tedd hogy még ne érje el a védett kör önnön tükörképe láttán nehogy megfusson hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi időre s hogy azután mennyivel többre tisztázhatjuk majd ilyentájt Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz csak éppen add hogy ami múlandó belőle villámgyorsan eltűnjön nyom nélkül de maradjon enyém minden pillanata ami varázslat meg nem fejthető titok fölfoghatatlan csoda Uram nem ragaszkodom én víg esztendőhöz csak éppen engedd hogy körötteimben 182

ne támadjon az ismerős arcokban gesztusokban új hiány és tedd meg nekem hogy olykor ha már végképp el nem kerülhetem feltűnésmentesen tudjam magam szeretni

Ünneptemető Eső szemel. Ködben a táj. Fákon gubbasztó madarak. Ünneptemető: csúcsra jár. Elsápadsz. Nem volna szabad. A köd azért majd felszakad. Jól teszi, aki most kivár. Napfényben szikrázó havat Hoz kárpótlásul február.

183

GYŐZTES.HU

akvarell orgonasíp hangjai a boltívek alatt valahányszor elindulok az égbe vezető lépcsőkön hangulatainak falán visszhangzó énfalak kőpárkányain képezi le magányom kockaköveken léptek suhanó idő alatt városnyi háztető délután s mintha nem is történhetne másként hozzám lépsz azóta is magamon hordom véletlen színű tekinteted

az ígéret „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Márk Evangéliuma 10,28-31) tetteik mint láncszemek fonódnak egymásba mégis csak látszat a hibátlan sor végéről egyaránt hiányzik az akiért és az amit ama képes beszéd áldozat gyanánt elhagyni tanít sőt helyet is cserél holt dologgal halhatatlan menlevelet nem kaptál érte csak választásod szabadságát

187

földröpte a madár tekintete rég a levegőben hasít mielőtt szárnyát kiterjeszti és fordítva röptében is ragaszkodik a földhöz célját meglátva te csukott szemmel türelmesen erőlködsz csukott szárnyakkal

jó szándékkal kikövezett járt utakat ajánlasz egyre egy jó szavad sincs a megépült pillérekről becsmérled az el sem kezdett ívet nem a lehetségest nézed a meglévőben előre megfontolt szándékkal különös kegyetlenséggel nyilvánítod áthidalhatatlannak a távolságot pilléreim között halmazati büntetésként viselem hogy mindenképp le kell töltselek de utána kezdenünk kell majd valamit egymással

Verskontroll „Lazíts, és menj mélyebbre!” Agykontroll José Silva módszerével Hozd fel, amit lent találsz, és ha semmit nem találtál, ejtsd vissza.

188

renonsz "Egy lehetséges nő egy lehetséges férfi megy az esőben megáll az esőben" Petri György: Improvizáció (részlet)

Egy nő, aki visszamenőleg tette lehetségessé magát. Ha még adnál a szabályokra, dühönghetnél: időn túl látta meg benned a lehetséges férfit. Hol volt a szeme amikor élesben játszottál érte? Kihúzva magad, hogy játékon kívül ugyan, de partiképes lettél, habozás nélkül mész vele a mentális térbe, hogy valós időben nyerjél. És már nincs szükséged visszamenőleges hatályra. Egy lehetséges nő és egy lehetséges férfi beteljesítette egymást.

Tizenhárom Tizenhárom napon keresztül élte át újra meg újra addigi élete minden napját, a szövőgyári munkásnő, míg cellájában várt az utolsóra napra. 189

Kegyelemre nem számított, de megkapta, és tizenhárom év múlva a szabadságát is. Távoli jövője lett ez a tizenhárom nap, amelyben rövidre szánt élete tizenháromszor ismétlődött. Távoli jövőjében érdemrendek akarták bizonyítani számára, hogy megérkezett, de elégtétel nem járt velük, csak országos felelősség és kiüresedett elvárások. Sorsa bezárult, vele a lelke is, talán már az ítélethirdetéskor.

hát még váratlanul kérdezett rá annyira hogy végiggondolni sem volt időm a lépcsőházból azért vissza tudtam szólni hogy tudhatná vannak dolgok amikre nem csupán váratlanul illetlenség de beléjük gondolni is hát még végig most aztán alaposan feladtuk egymásnak a leckét és mindketten a másikét szeretnénk megcsinálni

válaszul óvatosan mondd ki ha fölidézed vigyázz különösen társaságban türelemmel hívd elő 190

a pupillák célkeresztjén át térben-időben felmérve és illendőn tartva a távolságot a szívekben derengő esendő végvidék-országban folyjon bár végtelen pozícióharc győzelem után az ellenfelet is méltató ünnep csitítsa a zsivajt a felajánlott tűzszünetre te tartózkodó és szelíd álommal felelj melyhez nem ér el sem parancsolt csönd sem durva vásári lárma meglátod így vívott hited veszteség nélkül kihajt

átkozó átkozd meg életed minden egyes napod szerencséd balsorsod szerelmed haragod átkozz hazugságot átkozd ki félrenéz átkozd mi könnyűnek látszott s most mégis túl nehéz átkozd dolgainkban a rend kinek érdek hogy miért nincs elég gond amikor temérdek

191

átkozd a hatalmat s ki szolgamódra szolgál átkozd a vackán búvót és azt is ki már továbbállt vagy próbál átkozd a sumákoló csürhét és azt is aki csak reményen él átkozd aki sosem átkozódik kit magához kötve öl meg a remény

All in [négysoros-variációk] Egyetlen sorra, betűre, írásjelre mindent? Akár egy ékezetre is, ha valós esélyt ad, hogy élni tudj. * egyetlen sorra betűre írásjelre mindent akár egy ékezetre is ha esély van rá hogy még élni tudsz * Egyetlen sorra, betűre, írásjelre mindent, de akár egy ékezetre is, ha valós az esély, hogy élni tud.

bújócskát játszik a tegnapi fősodor most ereje fogytán simul a tájba tükör meg se lepődsz hogy torzítás nélkül láttat ha veszélyt érez mélyebbre húzódik 192

takarja hínár békalencse felhőket hozó szelet remél várja hogy megnyíljanak az ég csatornái és akkor hullámokká duzzadva mederágyában próbálja magával sodorni egyetlen életed

a kiűzetés köröskörül csapdák tapintható vashidege érvényüket vesztve feloldódnak a közelítők csak távolról látta de látnia kellett hogy visszataláljon eggyé olvadva érezte meg szabadságát kiszabadul

splendor ordinis belesimulni meghitten ahogyan csak ők tudtak a régiek helyére tolva a kizökkent időt hazatérni az eredendő rendbe az időtlen ösztönös tudatában 193

pillanatról pillanatra teremtve újra a harmónia egyensúlyát megcsapolni a lelkünk legmélyéről felszínre szivárgó tudást kilépni vele a meglévőbe és teret építeni belőle magunk köré miután megbizonyosodunk hogy ez a szabadság és látjuk együvé került arány mérték és szabály már megítélhetjük érdemrendjeinket

oldás ha a korszellem zárójelbe tette is te illőképp becsüld meg szégyened bátor ma ki feloldva zárójelét restellni tudja azt mi benne van általa lehetsz majd bárha pirulva megannyi idült görcs nyűgétől szabad és immár megfejtve képleted újra csak magad

te én minden földi–égi válság- és világvégi bálszezonban csillár-galaxisainkkal egymásba kapaszkodva forgunk szemhéjunk alatt a szűnő világ illetlenül kifulladásig egymásban kering te és én nyitó tánca 194

ama komor díszletű szobában * minden földi–égi válság- és világvégi bálszezonban csillár-galaxisainkkal egymásba kapaszkodva forgunk. szemhéjunk alatt a szűnő világ. illetlenül egymásban kering kifulladásig te és én nyitó tánca ama komor díszletű szobában. * minden földi–égi válság- és világvégi bálszezonban csillár-galaxisainkkal egymásba kapaszkodva forgunk. szemhéjunk alatt a szűnő világ. illetlenül kifulladásig egymásban kering te és én. nyitó tánc ama komor díszletű szobában.

kettő az egyben mióta fölismerted második tér lett számodra melyben minden lépted előtted jár körbefon 195

a táguló–szűkülő határ érzed hogy ő veled méri magát körülveszed perce vagy kifelé is csak befelé haladhatsz ellépett lépteibe lépsz mióta felismerted hogy nálad nélkül is ő a folytatás

Győztes.hu Ki hagyja örökségül vesztett harcállásait minden korláton át zuhanását a sebben kristályosodó sót az amputált szárnyak csonkjait isten hiányát nála becsvágyóbban megírni ki próbálhatná újra ormokon lengő hímzett zászlókká (völgymenetben sem lett szerényebb) ki hazudhatná lelkesebben veresége átvérzett rongyait?

kettőslátás szárnyvonalon kísértetvonat vergődik a párálló völgyben ablaka átsüt a virradat fényén látom a csodát a szakadozó ködben vársz megérkeztem 196

feladat — két apeva te lejárt menetjegy érvénytelen felülirattal mi tenni akarjuk érvénytelent érvénytelenné

részvétlenség most tudtam meg műtét és kemo vár rá még az egyetemet sem fejezte be képtelen vagyok átérezni a helyzetét az én koromban mégoly durva fordulatokon sem szokás már egykönnyen kiakadni analógia híján felidézhetetlen így azt is csak sejtem hogy annak idején az ő éveivel még nem tudtam volna komolyan venni ekkora kiszúrást tudom persze hogy könnyen beszélek mert kényelmi okokból belegondolni sem vagyok hajlandó hogy szeretteim közül is megtörténhet valakivel hasonló így hát csaknem szenvtelenül szorítok neki és érte ne adja fel

Erőművész Mutatványos sátor. Porond. Képzelt hőse tényleg hős-e? 197

Amíg hiszi. De nem bolond folyton-folyvást tán még ő se. Cirkuszol hát. Ám a cirkusz és a líra más-más műfaj. Maszkok nélkül lássuk mit tud felturbózva műbáj-műbaj.

január akár ha okos gép működne meredeznek a fagy-szikék az elme lombja rég lehullott a szív még bízik s biztat még mag duzzad élettel terhesen szennyel borított hó alatt biztat bár tudom félig hazugság csak tél még ne add fel magad

in vivo érzékeken túl derengő távlat holdkráter környezet képtelenné torzult élőben tesztelt emberség

replika átszűrni előbb higgadtan oly óvatosan ahogy jégre lépve tennéd magad mielőtt engednéd a nyelv hegyéről csatasorba állni replikád

198

ne siess lecsapni minden ziccert keresd inkább hol van a neked szánt tőr várva hogy belédőlj csapda lehet bármi hát ne hagyd provokálni az ösztönöket várd ki míg fölfedi a szöveg önmagát míg pontosan nem látod hol feslik szét az álca öltözet valódi igazad fölött

beteljesülés ha mindenkit követsz de egyenként senkit magadtól érlelődsz erőd sérelmek nélkül működik mióta bízol megoldott kötelékeidben

hajnali kitekintés káprázat: az ablak alatti bokrokon angyalselyem a földön szétszórt ruhák mintha elvittek volna valakit akinek már nem volt teste

199

A Közeledő Minek is görcsölnél, hogyha lehet lazán? Attól még tudhatod. Szívből és igazán. Attól még jól tudja, hogy amit te tudsz, ő is. Jön az új esztendő. Szűk is lesz, meg bő is. Víg lesz, és szomorú. Ahogy mindig szokott. Mindkettőre találsz bőven majd indokot. Elég is találnod, nem kell benne magad. Keresned. A szabály mindig volt és marad. Jutni fog árnyékból, és persze marad a fényből is. Kevés az egyikből, de néha sok is a kevésből. Ám minden, ami lesz, így lesz éppen elég. Úton vagy már felé. Úton ő is feléd.

spanyolviasz [önmontázs tizenegyesekre] – a tálat kihozták miért haboznál gyakorta éppen az üres van teli kezdettől pontosan tudtad nem csupán könnyednek induló mentális játszma – megint rohanvást noha rendezetten ha engem látsz is csak konstruált helyzet az éppen adott időpontban–helyen nem fordíthatsz a fejre állt dolgokon – a trükk egyszerű mint a spanyolviasz a tánc beindítja a cselekményt és tetten éred a kukkolót magadban lenyűgöz az állandósult zűrzavar 200

– sovány vigasz mégis belekapaszkodsz árnyalhatod úgy hogy árnyalat legyél látszatra teljesen megdelejeznek a jó kifogások mentségnek rosszak – hadd folyjon a szöveg amerre akar minek mindig válaszokat keresni ha legfeljebb hangsúlyokban változnak menekülni nem segíthet menlevél – hiábavaló az arcát fürkészned bár adódhat úgy akkor meg miért ne bizonyosra veszed hogy megtalál de ne hivalkodj vele és ne is szégyelld – „hova kéri a választékot, uram?” súlyos kockázattal járó művelet valaki a vesédbe akar látni mert már életedben létezni kezdtél

201

202

Tartalom LETT VOLNA ESÉLY

Saul Járkál némán egy éji kertben Egy vereség állomásai Lett volna esély mestermű Nincsenekből vannak látásromlás nincsenek lejátszva Mintha kézenfekvő lenne tetten ért magad reggeli rutingyakorlatok a pillanat teljessége Format C:\ Téma hézagzárás Platónról, több ülésben Csapdába csaltad Volt, van Korona fejszeélen Triptichon Átláthatóság Refrén Verstettek

7 7 8 10 10 11 11 12 12 13 13 14 14 15 15 16 21 22 23 23 24 25 25

MÉGIS ITT

Időben halld meg Megtapasztalván igazuk már tervezik Bachot hallgatok Ugyanazok a csillagok mégis itt történet nélkül

29 29 30 30 31 32 32 203

Ereszkedő [kezedre játszik minden] Prioritás: fontos Színről színre Párbeszéd kérdő módban Ab aeterno Szimultán(ok) A palack (kor)szelleme Pillantás a hídra Vetítés Szálanként Tabula rasa Fej, írás Szűzbeszéd Félszeg Kizsinóroztattam Hangsúlyeltolódások: újraindul, lefagy Erről szólt a vers Kettőnk helyett Úgy volt, úgy van Habzás ez is

33 34 34 35 35 36 37 38 39 40 40 41 42 42 43 43 45 46 46 46 47

EGYSZER CSAK MEGTÖRTÉNIK

Ott. Van. Mindenütt. Összezavar, kimerít [sikerült megúsznom] Háttérben most is [képtelenül] Születnének immár [dicsértessél] fölemelt kezekkel Revans [játék oldással, kötéssel, menetrenddel] Szárazdokk Hívd inkább, mondom Pillangó(d)ef(f)ektus [kérdések, föltéve] Komfortzóna egyszer csak megtörténik Szerep – csere – satöbbi szelíd és kérlelhetetlen Várakozó

51 52 53 54 56 57 58 59 60 61 62 62 63 64

204

Lorelei fésűje tudat alatt mintha Jutalmunk lesz ott is L'éternel retour meghívók dicsérni őt ambíció Lombok és rügyek ǁ Ha nem dezertálsz [párhuzam(os)ok] képtelenség leárnyékolva egymásbaforgás el / lehetelenülés impact

64 65 65 66 66 67 67 68 69 70 70 71 71

VALAMIKÉPPEN MEGNEVEZNI

pillanatszakadás [kép a merevlemezről] kézenfekvő zárlat ismételgető vadászat-variációk átkelés előtt Valamiképpen megnevezni függő játszmák köztes állapot mégis csak farkasos kávét rendelni s várni Visszaszámlálás felfüggesztve önvarrás egy árva sor vad az avarban eggyé szeplőtelenül karakterkivonat lehetséges hozzá közeledve aki elkísért tüzeknek tüzével [asszonyomnak]

75 76 76 77 78 79 80 81 81 82 82 83 83 84 84 85 85 86 87 87 88 88

205

Lassan kezd hát összeállni napi járat Egyetlen pontra felfüggesztve Zuhanásaink Vételi zavarok zaklatás kódolt történet kondicionálás lenyomatok [agent spirituel] Elvirágzott [közte csaknem ötven év] Választék nyomáspróba [történet régről] Explicatus

90 91 91 92 92 93 93 94 95 96 97 98 98

HOGY FÖLÉRJÜNK ODA

101

triptichon varjakkal a megmagyarázhatatlan Sugallat és konnotáció „pedig lehetett volna” ködszurkáló Hogy fölérjünk oda Menthetetlen bolond vers Farkasordító a harmadik napon a vers szíve reggel atlantisz hangja Ha a vers ellenáll Variációk egy témára, avagy a redukció fokozatai Ennyi küszöbhatás szkafander Asszonáncok balladája

103 104 105 105 106 107 108 109 110 110 111 111 112 112 113 114 115 115 116

206

KÖZMAGÁNBESZÉD-GYAKORLATOK

119

építs birodalmat egy amerikai pesten határok nélkül kiigazított pályaív prédikáció nem szűnő hiába Közmagánbeszéd-gyakorlatok Két keserves Reprezentatív mintavétel Hová lett? megint fegyverletétel analógia De még ma! csak a megnyert ütközet számít hallgat megtartani Hagyott pályán sérelmeivel mér nincs ilyen madár A különbözők egyformaságáról felségjelem Fejben olvas csak ennyi kell nyelvbotlás

121 121 122 123 123 123 124 124 125 126 126 127 128 128 129 129 130 130 131 131 132 133 133 134 135

SZEMÉRŐL A POR

137

szavak nélkül hidat Nyeregben Ha majd észreveszed viszonylatok előzmény csukott szemmel lex optimi kétszintes

139 139 139 140 140 141 141 142 207

Mondhatni Tamás mondja Égtájak merőlegesén történet nélkül szeméről a por Színváltás transzportálás ami nincs amióta elhiszem imágó Creatio continua mindenen túli pillanat hozsánna Tükröm, tükröd

142 143 143 144 144 145 145 145 146 146 147 147 148 148

TALÁN EGY ÁRNYALATRA

151

Egytől kettőig minden éjszaka egy metafora jelentésváltozása Enigma parabolafonat bontom megismerés fejlődés előhívódik újra Bizonyosság tükörnézetben pillangó Most is azt reméled Talán egy árnyalatra az is te vagy Kérdések palackpostában kérdés összezárva vissza a hegyekbe Lorca nem fordulhatsz vissza Három nyolcas öregedő férfihangra

153 153 154 154 155 155 156 156 156 157 157 158 158 159 159 160 161 161 161 162 162 208

Mosoly albuma Párbaj Ösvény a rengetegbe

163 164 165

LASSÚ MERÍTÉS

167

horgásztörténet áthallással rigmusok a tanár úrnak – 1992-es változat rigmusok a tanár úrnak – 2017-es, „jubileumi” változat lassú merítés luminis claritate belém akadt és változatok vadászatra azon a napon akár útközben is És Distinguer pour unir konfesszió Thriller a megbízatás patent mimikri Erőművész receptus maradj A város ajánlás Ünneptemető

169 170 172 174 174 175 175 176 176 176 177 178 178 179 179 180 180 181 181 182 182 183

GYŐZTES.HU

185

akvarell az ígéret földröpte jó szándékkal Verskontroll renonsz Tizenhárom

187 187 188 188 188 189 189 209

hát még válaszul átkozó All in [négysoros-variációk] bújócskát játszik a kiűzetés splendor ordinis oldás te én kettő az egyben Győztes.hu kettőslátás feladat — két apeva részvétlenség Erőművész január in vivo replika beteljesülés hajnali kitekintés A Közeledő spanyolviasz [önmontázs tizenegyesekre]

210

190 190 191 192 192 193 193 194 194 195 196 196 197 197 197 198 198 198 199 199 200 200