Ma nyíló balatonboglári kiállításunk érdekes bepillantást nyújthat egy kortárs művész, Váli Dezső fentiek szerinti alkotói pályájára. Az elvonatkoztatás, mely a festményeken egy téma – a műterem – körül kirajzolódik olyan keresésre vezérel, mely a formán túlira hívja fel a figyelmet. Vagyis nem tájat, alakzatokat vehetünk észre, hanem a mögöttest, a tartalmat foghatjuk meg. A műterem, mint elvonatkoztatott hely
megismerést,
elmélyedést
enged
a
nézőnek.
Parabola, mely olyan mélységbe vezet be minket, ahol a mozgás helyébe a mozdulatlan, a hangos mindennapok helyett a csend kerül. Érzelmek, pillanatok, elmélkedések világosodnak fel a piktúrán, mintegy sejtetve a profánból történő kilépés általi, az ihletből kitörő üzenet megnyugtató jelenlétét. Valamiről beszélnek ami meg nem fogható. Valahová vezetnek, ahova bár el nem juthatunk, viszont lelkünk nemesbítésével, a kép és nézője közötti alázat létrejöttével közelíthetünk. Ugyanezzel találkozhatunk egy szokatlan helyen, a templom tornyában elhelyezett Hittanlecke a keresztútról – B/03/08 kapcsán.
A
keresztutat
elvonatkoztatottan,
viszont
üzenetét tisztán hirdető fotósorozat Krisztus szenvedéstörténetét úgy dolgozza fel, hogy azon a tartalom tárgyát – ellentétben más keresztutaktól – nem jelöli, csupán érzékelteti. Emberi gesztusok, sorsok és tekintetek tesznek tanúságot a Megváltóról. Elmélkedéssorozat, mely nemcsak az épített térben kívánja felfelé fordítani a tekintetet, hanem teológiai üzenetében is. A csigalépcsőn felfelé haladás közben lehetőség nyílik az elmélkedésre és a rádöbbenésre: részesei vagyunk a történetnek. Váli Dezső ma nyíló kiállítása meglátásom szerint nem törekszik másra, mint egy próbálkozást tenni arra, hogy megvalósítson egy elvonatkoztatott – mégis, talán a legtisztább és legegyértelműbb – kommunikációt. Vállalkozás arra, hogy az ember, a néző, egy térben, alkotások között találkozást élhessen meg ne csak egy