Németh Tamás
nem kezdtek az emberek már akkor fosztogatni, lázongani, imádkozni, szeretkezni, utazni, más szóval pánikba esni, és miért jutott ez eszükbe éppen most, hogy a Semmi átmérője három-négy centiről fél méteresre növekedett? Mondom, most már magam sem értem, de akkor én is pánikba estem, holott én is őriztem egy fényképet róla valami megsárgult borítékban, még az első időkből. Azt hiszem, akkor kezdtük csak felfogni, mivel állunk szemben. A turisták napokon belül menekülésszerűen távoztak, a Deák tér környékéről kiköltözött, aki tudott, és egy időre én is lementem vidékre a szüleimhez. Rádöbbentem, és nem voltam egyedül, hogy valójában nem tudom, mi lesz, illetve mi nem lesz Budapesten, és hogy voltaképpen mi is a Semmi, vagyis milyen hatással van a valamire, a magam, a családom, a városom, a mindenem terjedelmes valamijére. Egy barátom, az a felemás szemű, akiről már – rossz ómen – semmi egyebet nem tudok, úgy okoskodott, hogy az evangélikus templom mellett (ahol most a Semmi – mit mondhatnék? – van) egykor kétségkívül volt valami, ha nem is épp jelentős vagy figyelemre méltó valami, de mégis valami, ami most nincs. Jobb tehát kitérni a dolog elől, míg meg nem tudjuk, miről is van szó a P betűs meghatározásánál kissé konkrétabban. A bevezetőmből nyilvánvaló, de – ahogy mondtam – éppenséggel nem tűnik feleslegesnek ezt-azt megismételni, a félelmünk nem volt alaptalan. Amikor a Semmi megjelent (?) vagy eltűnt (?), kinek hogy tetszik, én is ott korzóztam naphosszat a fejleményeket figyelve, most viszont csak az újságokban olvastam, mindegy, melyikben, mindegyikben, hogy a vagányok a tilalom ellenére éjjelente közelebb merészkedtek hozzá, és csikkeket, sörösdobozokat, fecniket dobáltak bele, amelyek egytől egyig eltűntek, mégpedig nyomtalanul, mert a Semmi csak a semmit tűrte meg magában. Az országos rendőrfőkapitány tárgyilagosságában is megrázó rádióbeszédben jelentette be, hogy a Semmi életveszélyes,
2011. nyár |
29