A szerző illusztrációja
Szendi Nóra
s melly ótalmazón az istenasszony víghetetlen szerelmít! – Arcát néhány pillanatra tenyerébe temette. – Ugy vagyon: megint tuskónak ismértettem magam! Elvadittani magamtul a szép múzsát, kinek rózsaujjai az én fődi gondokban izzadt fürtimet illeték! – És ahhoz mit szólna – szakítottam félbe alig leplezhető türelmetlenséggel (nagyon szerettem volna most már tegezni) –, ha ennél egy kicsit hosszabb ideig illetnék? Berzsenyi lesütötte a szemét, s fejét úgy csóválva, mintha egy szívósan elméjébe ragadt gondolatot igyekezne kihessinteni onnan, csöndesen megjegyezte: – Nem jó a halandó léleknek, ha tul magossan héjáztatja szárnyait. Duzzogva hallgattam. Utunkat folytatva óvatosan mind közelebb húzódtam hozzá, arra játszva, hogy kezeink finoman összeérjenek, de fogcsikorgató tehetetlenséggel vettem
30
| 2014. nyár