LÁTÓTÁVOLSÁG
Dadogni kell
Vida Gábor: Egy dadogás története, Budapest, Magvető, 2017
„A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben” (26) – írja Vida Gábor, miközben a sokszor emlegetett Erdély-regény helyett a 20. század súlyos örökségét hagyományozza olvasóira. Ekképpen az Egy dadogás története mégiscsak önéletírásba oltott, fragmentumokból építkező országtörténetté válik (vagy még inkább mentalitástörténetté) amelyben az egymással szembenálló identitások egyetlen közös nevezője a feloldhatatlan idegenségérzet. Ez az idegenség nagyon is ismerős Kelet- és Közép-Európában, így a felbukkanó romániai falvakban olvasóként is hamar berendezkedhetünk – már ha hajlandóak vagyunk befészkelni magunkat a szocializmus kevéssé derült égboltja alá. Itt ugyanis minden mondat legalább annyit elárul Ceaușescu diktatúrájáról, mint a Vida-család múltjáról és je-
lenéről: a szülő-gyermek viszony mellé gondosan odasorakozik az értelmiség és a parasztság ellentéte, a román–magyar, sőt a magyar–magyar szembenállás is; mi több, ezen különbségek mentén válik értelmezhetővé maga az elbeszélői, és általában az emberi identitás. Mintha öndefiníció nem létezhetne ellenpontozás nélkül, az identitás alapjává az egyértelmű, elvitathatatlan és felsőbbrendűséget garantáló differencia válik. Ezek az identitásmintázatok persze könnyedén egymásra rakódhatnak: lehet valaki székely és alföldi magyar is, származhat paraszti sorból, és nyújtózkodhat az értelmiségi lét felé. Már csak az a kérdés, hogy a megismerés mely útja járható annak, aki ki akar szakadni a folyamatos egymásnak feszülésből. Voltaképpen ezt az utat igyekszik feltérképezni az Egy dadogás története is, azaz Vida Gábor saját magán elkövetett élveboncolása. Gyermeki tekin
59