SZÉPIRODALOM
kerültem, sértegetni kezdett, és bár egy taknyos kis dagadt ficsúr volt, csak hogy bosszantson, megfogott egy lószart, és hozzám vágta. Azt kérdezte, hogy hová tettem a pénzét. Azt mondtam, nem tudom, miről beszél. Eltettem szépen a zsebembe. Fenyegetőzött, hogy beárul az apjának, mondtam neki, nem érdekel, tőlem imádkozhat is neki. De a kerítésnek nekitámasztott lécek közül elvett egyet, és utánam dobta, ami felsértette a karom. Akkor futottam el életemben utoljára. Átszaladtam a lovak között, de nem mert utánam jönni, hanem körbe, a kerítés mellett próbált követni sikertelenül, és közben ordítozott utánam. Mikor átértem, éppen itt, ahol most ez a veranda áll, előkaptam a nadrágzsebemből a pénzt, és megettem. – Megetted, apa – nevetett Davorka. – Mert nem tudtam elrejteni, innen már hazáig nem lesz hol. Hiába látta Mihály, hogy lenyeltem, azután már nem tehetett semmit. Verekedni nyíltan nem mert velem, oda meg nem adhattam. Az apa nagyvonalúan, szinte figyelmetlenül tette egymásra és öntötte le csokiszósszal vagy lekvárral a palacsintákat. A férfi többnyire láthatatlan volt mások előtt, de ez egy cseppet sem zavarta. Gőgösen büszke volt arra, hogy képes észrevétlen maradni egy helyiség közepén. Ezt arra használta, hogy kitudakolja mások titkait. Hanem amikor akart, nagyon is feltűnő tudott lenni, és olyan is volt, hogy arra vágytak a körülötte levők, bárcsak távozna, bárcsak elengedné őket. Hanem karmai közül nem szökhetett senki. Mint szezámmag a szirupban, merültek el. Nem érdekelte, mit gondolnak róla. Sokkal inkább az, hol van a pénzük. Davor most is olyan ábrázatot vág, mint akiben forr valami, mintha annyi idő múltán most válnának valóra tervei. Mire a történetben eddig ér, a palacsintatorta lassan egy arasznyira magasodik, és elkezdi körkörösen felpakolni, hogy egy kicsit vastagabb legyen. A palacsintahegy kalap formájúra terebélyesedett, majd a hatalmas tányér széléig merészkedett. Hanem, mintha egy amőba
14