Látótávolság
ilag semlegesek, önmagukról, a festészetről szólnak. Legalábbis az alkotójuk szándéka szerint. Ennyi és ennyiféle alakot viszont nem lehet következmények nélkül egymás mellé festeni. A figurák, festmény kollázs-töredékek sokasodását követve a lehetséges jelentések darazsakként kezdenek rajzani, jelentésértékű atmoszférák párállanak fel az olajdzsungelből. Persze nem nyernek a képek egyértelmű mondanivalót, de körvonalazódni kezd két, különös vizuális izgalmat adó képcsoport: a remekművekből idéző festményeké, illetve az a néhány munka, amelyeken a figurák nyugtalanítóan csonkák, mert vagy az absztrakt ráfestés, vagy egy másik figura takarja ki őket. Utóbbi képeken a dzsungel némi leg fenyegetővé válik, a Kaliczka- képek káosza elveszti egyébként jellemző ártalmatlanságát. A Piramis műtőasszisztens alakja bizarr egykedvűséggel operálja önmagát, mintha csak a köldökét babrálná, s nincs körülötte senki, aki neki segítséget vagy nekünk magyarázatot adhatna. A Féreglyuk 1648 és 1863 között Velázquez
portréja által cinkosan kitakart, egymással elegyedő figuráiról eldönthetetlen, hogy valami bűnös vagy éppen veszélytelen dologgal töltik az idejüket. Végül a Szerencsejáték Zrt. kavargó fes tékfelületéből valósághűen kiváló, négylevelű lóhere után kapó kéz arctalan, egyetlen gesztussá tömörített allegóriaként kap értelmet: lehet a személyiségromboló játékszenvedélyé vagy a mindenen túlmutató reménységé. E festményeken – Justin Mortimer műveihez hasonlóan – úgy rendeződnek a részletek feszültségteli összképpé, hogy a tragikus vagy felforgató eseményre nem lehet explicit módon rámutatni. A „lírai félabsztrakció” fogalmát felhasználva talán „drámai félabsztraktokként” lehet szavakkal visszaadni ezt a balladisztikus képszerkesztésmódot. Igaz, nem csak ezeken a képeken láthatók töredékeikben a figurák, de az ellenpéldaként felhozható többi esetben a töredékek (az aranymetszést megtaláló Apolló, az erődhöz lebegő szent) mégis inkább befejezettnek hatnak. Mintha eleve, szándékoltan töredékként kerültek volna fel
58