Mechiat Zina
Márton meg a fű miatt. Tudtam, hogy jobb lett volna halakkal, mint disznóval, de rám sose hallgatnak. A száraz vért nehéz eltakarítani, néha mondja ezt anyu éjszaka apunak, de nem tudom, mért. Azért biztos igaza van, anyunak mindig igaza van. De az álmomról akartam beszélni, a csontokról, amik ott köröznek a plébános úr feje fölött, azt hittem az elején, hogy repülődínó csontjai, de kiderült, hogy nem, nem arról van szó. Ezek madarak, ezek rigók, meg verebek, vörösbegyek és szarkák és kakukkok, és minden, minden fajta madárból van, az összesből. És mindegyiknek virágszirom van a csőrében. Liliom szirmai. Fehér liliomé. Igazán fehéré. Nem tudom, miért az ő feje fölött látom őket, pedig liliomai Icanéninek vannak, a madarakkal meg mindig gabi foglalkozik. Tudod, én még nem hagytam ám abba a leskelődést utána. Hiába csúfol már, hogy szemüveges kis buzi vagyok, aki még beszélni sem tud rendesen, hiába, én tudom, hogy egyszer meg fogom szorítani megint a kezét meg a haját meg a bokáját. És még a szoknyája szélét is. Még akkor is, ha olyan rövideket hord mostanában. Megint elkalandoztam, mindig rám szólnak, mindig mondták régen, hogy jánoskám, már hétéves vagy, tanulj meg beszélni, és aztán amikor nyolc lettem, akkor mondták, hogy jánoskám, már nyolcéves vagy, ne dadogj már, és így tovább, és most, hogy már tizenkét éves vagyok, csak csóválják a fejüket, és látom, hogy már lemondtak rólam, hogy már nem is számít, tudok-e beszélni, mert úgyis csak ablakokat fogok pucolni, vagy trágyát fogok lapátolni egész életemben, mert engem még csak jó iskolába se lehet íratni, még azt se, pedig milyen szépen rajzolok, és milyen tiszta a fejem írásban, csak ne lennék ilyen szerencsétlen az életben, mi lesz velem, ha majd kocsmába kell menni, biztos megvernek majd kártyában is. A hózentrógeremet elvették, a szemüvegemet kicserélték, a nadrágomat kimosták, a hajamat levágták. Mégsem lettem okosabb. Egyszer, mikor egy
2012. tél |
39