X X XI I I .
É V F O LYA M
2 0 2 3 .
O K T Ó B E R
2 3 .
ALSÓNÉMEDI
HÍRMONDÓ
INGYENES TÁJÉKOZTATÓ ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRATA
Ü N N E P I
S Z Á M
SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Miként hatott a forradalom egy alsónémedi család sorsára?
A visszaemlékezésben egy aránylag jómódú család sorsa tárul az olvasók elé. Harminc holdnyi földjük bérbe volt adva, mert a családfő halála után az özvegyen maradt édesanya egyedül nem tudta azt megművelni, valamint volt egy szódaüzemük is, amit a későbbiekben államosítottak. Az asszony egy budapesti bölcsődében, huszonnégy éves fia, István pedig a Marhavágóhídon dolgozott. Amikor meghallották, hogy Budapesten egészen a fegyveres szabadságharcig súlyosbodtak az események, eleinte mindenki - a második világháború vége után 11 évvel - újabb világháború kitörésétől rettegett, de szerencsére fegyveres konfliktusra nem került sor a faluban. A fővárosban történteket főként rádión keresztül tudták követni, de többen a faluból személyesen is részt vettek benne. A fiatalabb generáció a jobb munkalehetőség reményében Budapestre járt dolgozni, ingáztak. Így hamar kiért a híre a pesti
eseményeknek. A közlekedés Budapest és Alsónémedi között megszűnt a forradalom ideje alatt, az üzemek, gyárak leálltak. Egy októberi napon, amikor a fiú, István már két hete nem látta édesanyját, - aki nem mert, és nem is tudott hazajönni a forradalom miatt, - biciklivel ment be Pestre, hogy lássa édesanyja biztonságban van-e. A férfiak közül többen elbújtak, mert attól tartottak, hogy összegyűjtik őket a szovjetek, és erőszakkal elhurcolják őket, hogy ne tudjanak segíteni a forradalmároknak. Az üzletek, boltok egytől-egyig kiürültek, a kétségbeesett emberek mindent felvásároltak, ezért egy idő után szinte alig lehetett élelemhez jutni, a pestiek kijártak személyes értékeiket élelemre cserélni. Ilyen légkörben kellett élniük és tűrniük az embereknek, mert mást nem tehettek. A Rákosi rendszerben a 25 hold feletti földdel rendelkező paraszt kuláknak számított. Így járt ez a család is, hiszen 30 holdnyi földjük éppen átlépte a határt. Ezért gazdag, megbízhatatlan kuláknak nyilvánították őket, a fiút két évre munkaszolgálatos katonának hívatták be, ahol fizikai munkát kellett végeznie. Többek között részt vett a Veszprémi Műegyetem építésében. Ez a megbélyegzés sokáig megmaradt a forradalom után is, hiszen Istvánnak 1957-ben lánya született, akit háromévesen nem engedtek óvodába járni, mert családját kuláknak nyilvánították. A forradalom előtt a családot többször is tojás, zsír vagy bor beadására valamint békekölcsön fizetésére kötelezték. A forradalom utolsó napjaiban István sokat tépelődött azon, hogy ő is disszidáljon, mint ahogy sok vele egykorú fiatal, akik vagy valamilyen szinten részt vettek a forradalomban, és féltek a megtorlástól, vagy
a jobb élet reményében Nyugatra szöktek. István barátai az Alsónémedi pártház faláról levertek két vörös csillagot, és ezért kényszerültek elhagyni az országot. Legtöbben Ausztrián át próbáltak menekülni, szerencsésebbeknek ez sikerült is, de sokakat elfogtak a határon, és börtönbe kerültek. István végül úgy döntött, hogy nem disszidál, hiszen nem akarta édesanyját ilyen körülmények között egyedül hagyni, valamint a forradalom kitörése után egy héttel kötött házassága is marasztalta. Szörnyű lehetett, hogy 1956-ban, hat elemi iskolai végzettséggel és mindenféle nyelvtudás nélkül a politikai események miatt menekülve, rengeteg ember kényszerült arra, hogy hazáját elhagyva beilleszkedjen és megéljen egy idegen társadalomban, ismeretlen kultúrában, vagyis egy külföldi országban. Fontos volt számukra a hazaszeretet, nehezen tudták elképzelni, hogy más országokra tekintsenek otthonukként. A nyelvtudás hiánya is nagyban nehezítette a Magyarországot elhagyni kényszerülők sorsát. A sok szenvedés, nélkülözés és rossz hír ellenére sokakban a vallás tartotta a lelket. Főleg kis közösségekben délutánonként összeültek imádkozni. Nehéz időszakokban nagyobb szükség van a vallásra, így volt ez 1956-ban is, ha nem fokozódik a vallásellenesség. Ahogyan minden másban, ebben is a politikai hatalom diktált. Házasságot kötni, gyermeket keresztelni, nagyon nehéz volt ebben az időben, hiszen a kommunista rendszer hangsúlyosan ellenezte a vallást. A keresztény, templomba járó emberek számára ezt különösen nehéz volt elfogadni, hiszen István királyunk óta a kereszténység hozzá tartozik a magyarság mindennapjaihoz. Egy idő után már veszélyessé vált a templomba járás, több papot is börtönbe vetettek. Minden falunak megvolt
a besúgója, aki beépült a nép közé, és jelentett, az emberek emiatt féltek kimondani, amit valójában gondoltak. Ebben az időben alakult ki az osztályidegen kifejezés is, vagyis nem megbízható személy. Akiket osztályidegennek nyilvánítottak, azoknak minden módon igyekeztek megnehezíteni az életét. Nem kaptak engedélyt házépítésre, és nem szerezhettek be jó minőségű építőanyagot sem. A forradalom leverése után Alsónémedin megalakultak a szakszövetkezetek, és az emberektől elvették a földjüket, csak a háztáji maradhatott meg a család tulajdonában. Úgy gondolom, hogy István jól tette, amikor úgy döntött, hogy nem hagyja el Magyarországot, mert sikerült talpra állnia, családot alapított, büszke gyermekeire és unokáira egyaránt. Nem hagyta el az országot, vagyis nem adta fel, megküzdött azért, hogy visszaszerezze egzisztenciáját a sok megpróbáltatás ellenére is. A téma feldolgozása során többször is felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon mi lesz, ha kihal az a generáció, aki átélte az 1956-os eseményeket. Úgy tapasztalom, hogy a mai fiatal korosztályt nem foglalkoztatják túlságosan az ’56-ban történtek. Ezért is fontos, hogy amíg vannak hozzátartozóink, rokonaink, ismerőseink, - akik aktív résztvevői voltak a forradalmi eseményeknek - éljünk a lehetőségeinkkel, és ismerjünk meg minél több személyes élményt, történetet, melyekben bízhatunk, tudjuk, hogy a szavaknak súlya van, és komoly érzelmek állnak mögöttük. Erre én is az interjúk készítése alatt jöttem rá. Előtte nem is gondoltam volna, hogy egy idős emberben még olyan elevenen élnek az 1956 történései, hogy egy-egy kérdés feltevése után kön�nybe lábadt szemekkel kapok választ. Ha már nem lesz kitől megkérdezni, akkor „csak” a könyvekből szerezhetünk információkat, de azok korántsem olyan személyesek. Részletek Fejes Katalin középiskolai pályázatra írt dolgozatából. A dolgozatban felhasznált interjúk Zupka Idával, Bircsák Istvánnal, Kiss Jánosnéval és Bálint Annával készültek.
Faludy György:
1956, te csillag
a Bach-huszárok tankban tértek vissza: eddig sem ápolt, s ha más föld takar, mit számít az? és mit, hogy fiam majd Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában; –
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán az ifjúságtól mind visszakapom, és otthon, a sötét előszobákban kabátom még ott lóg a fogason –
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán. Földváry már kedd este elesett a Rókus előtt. Szemközt, az iskola padlásán felfegyverzett gyerekek; –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, nem múlt vagy nékem, nem történelem, de húsom-vérem, lényem egy darabja, szívem, gerincem – kijöttél velem
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél. Az ütegek torkolattüzeit nézem éjjel és borzongok: a szörnyű szépség most nálunk is megszületik; –
az irgalmatlan mindenségbe, hol a Semmi vize zubog a híd alatt és korlát nincs sehol sem – életemnek te adtál értelmet, vad álmokat
hat nap: a kénezett arcú halottak apró csokorral mellükön, a járdán (Köztársaság tér) röplapok, szorongás, szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
éjjelre és kedvet a szenvedéshez s az örömhöz; te fogtál mindig kézen, ha botladoztam; hányszor ihlettél meg, s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ölelkezés az Írószövetségben: csomagolnak és indulnak haza; feltépett sínek, utcák és fölöttünk a szabadság liliom-illata; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag, oly könnyű volt a nehéz út veled! Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen. Bármi következik, boldogság, hogy megértem; – és újra péntek: a Dunánál állunk, a nap áttör ködön, füstön. Talán sikerül minden s az alkonyat bíbor brokátja Zsuzska lenszőke haján; – és szombat: hajnalban csupa reménység de estefelé: nyakunkon a kés. A keleti szemhatár mögött mocskos felhők, nyugatról álszent röfögés; – mentünk a kétszázezerrel: nem bírok újabb börtönt, s ha nem is jött velem: Árpád óta bennem lakik az ország, minden völgyét meg dombját ösmerem; –
Az ünnepi mellékletet összeállította: Bálint István János