Filmmagazin2017június

KEDVES OLVASÓK! V

égre a DC is kezd életjeleket adni magáról. Annyi keserű csalódás után (Suicide Squad, valaki?) végre született egy olyan film a Wonder Woman képében, ami megérdemli a dicséretet.

Nem állítom, van még hova fejlődniük, de megtették az első lépéseket a

a siker felé vezető úton, ez pedig az eddigi filmjeiket figyelembe véve több, mint dicséretes.

Ebben a hónapban leginkább a gyerekek, illetve az animációs filmek rajongói örülhetnek, hiszen 2 nagy franchise is elérkezett a harmadik részéhez: mind a Gru 3, mind pedig

a Verdák 3 megérdemli a lurkók figyelmét.

Jó szórakozást kívánok a FilmMagazin júniusi számához és ne feledjétek, hogy még a legnagyobb meleg elől is érdemes a mozikba menekülni, ahol a hűs teremben garantált a szórakozás.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Jasinka Ádám Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. július 21.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK

JÚNIUS 1.

Wonder Woman

Utóhatás

A magas ősz férfi társat keres

A sóher

Egy ropi naplója: A nagy kiruccanás

Egy német sors

JÚNIUS 8.

A múmia

Jupiter holdja

Porto 35mm

Romazuri

A kertész titka

Az óra

Csajok hajnalig

Out

JÚNIUS 15.

Verdák 3.

4 / FilmMagazin

Volt egyszer egy Venice

Határidős esküvő

JÚNIUS 22.

Transformers: Az utolsó lovag

Élesítve

Vuk

Mérgezett egér

Elválaszthatatlanok

JÚNIUS 29.

Nyomd, bébi, nyomd

Gru 3

Kisvárosi gyilkosok

Oltári baki

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

GRU 3 Aki a Minyonokat szereti, rossz ember nem lehet. Ha te is így gondolod, akkor van egy jó hírünk: megérkezett végre a Gru 3! Az Illumination Entertainment új filmjében visszatérnek a régi szereplők, Gru, Lucy, imádni való lányaik – Margó, Edit és Ágnes –, no és persze a fékezhetetlen minyonok. Írta: Veszják

A

z Illumination Entertainment a 2012-es, első Minyonos mozi óta hatalmas menetelésbe kezdett. Ha csak a tavalyi évet nézzük, akkor sincs okuk a panaszra: A kis kedvencek titkos élete (The Secret Live of Pets) című animációs filmjük minden idők egyik legjobb nyitását produkálta (összbevétel: 875 millió dollár), az Énekelj! (Sing) című zenés darab pedig 632 millió dolláros összbevételt ért el, 2012. óta pedig összesen 4,7 milliárd dollárnyi bevételt termeltek. Ezt a sikert szeretnék megfejelni a Gru harmadik részével, melyben odáig fajult a világ, hogy Gru-t kirúgják a Főgonosz-ellenes Szövetségből, mert nem volt képes kiiktatni az emberiséget veszélyeztető aktuális gazfic-

6 / FilmMagazin

kót, s emiatt súlyos lelki válságba kerül. Szerencsére semmi sincs veszve, hiszen felbukkan egy titokzatos idegen, aki arról értesíti hősünket, hogy van egy eddig ismeretlen ikertestvére, akinek minden vágya, hogy olyan rettentő főgonosz legyen, mint egykoron ő volt. Gru lassan ráébred, hogy mégis milyen jó velejéig rossznak lenni, és egy kis termékeny káoszt vinni a tespedt világba.

Az új főgonosz pedig nem akárki, hanem maga Balthazar Bratt, aki a nyolcvanas években gyermekként tévésztár volt, ám hirtelen páros lábbal kirúgták, és ezt a sokkot azóta is képtelen feldolgozni, így boszszút forral egész Hollywood ellen.

Gru és felesége nem tudják legyőzni

a dilis tévészárt így megszégyenítve dobják ki őket a Főgonosz-ellenes Szövetségből.

Mindeközben a minyonok azt remélik, főnökük a fordulat hatására észre tér, és ismét a gonoszok gondosan kitaposott ösvényén halad tovább, ám Gru odanyilatkozik, hogy ő bizony örökre a jó oldalra állt. A kirúgása után Gru-nak nehezen megy a talpra állás. Hirtelen megjelenik egy idegen, aki közli vele, hogy rég nem látott édesapja elhunyt, ellenben van egy eddig eltitkolt ikertestvére, Dru, aki nagyon szeretne találkozni vele.

A minyonoknak ez persze nem tetszik, és új vezetőjükkel elindulnak, hogy új gonosz után nézzenek.

Mel, a lázadás vezetője lesz a főmi-

Ez Trey Parker (a South Park egyik alkotója) első olyan filmje, amihez a nevét adja és az nem 18+-os besorolás alá kerül.

nyon – vagy legalábbis ő úgy képzeli. Jerry és Dave, a két minyon, aki nem vett részt a lázadásban, Gru és családja mellett marad.

Gru soha nem látott testvére mindenben hősünk ellentéte: Dru viszont lenyűgöző és sikeres személyiség, örökölte atyja előnyös tulajdonságait, annak felettébb jövedelmező sertéstelepéről nem is beszélve. Majd még inkább erőt vesz rajta a kisebbségi komplexus, amikor kiderül, hogy Dru atyja nyomdokaiba szeretne lépni, hogy ő lehessen a világ első számú főgonosza. Gru ráébred, hogy együtt összefogva testvérével szembe tudnak szállni Balthazar Bratt-tel. Szövetséget kötnek tehát, addig, amíg viszály nem tör ki a testvérek között, és Bratt is sokkal veszedelmesebb ellenfélnek bizonyul, mint gondolták.

Chris Meledandri producer, a Grusorozat alkotója két fő célt tűzött ki maga elé. „Egyrészt tiszteletben kellett tartanunk azokat az alkotóelemeket, amelyek miatt a közönség annyira imádja Gru-t. A másik dolog:

olyan friss ötletekkel kellett előállnunk, amelyek mozgásban tartják a történetet. A Gru-filmek azért működőképesek, mert pergő ritmusban nagyon harsány poénokkal állnak elő, de közben mély érzelmi húrokat pengetnek, s ezekkel minden néző azonosulni tud. Nem a tortadobálás vagy a hanyatt esés, hanem a karakterek dinamikája viszi előre a cselekményt. A csetlő-botló minyonok lenyűgözik a közönséget, és Drunak még akkor is szívből drukkoltunk, amikor ő volt a főgonosz.” „Amint belépett Gru ikertestvére, hatalmasra nőtt a mozgásterünk – folytatja Meledandri. – Dru sok mindenben hajaz Grura, miközben a legtöbb dologban a szöges ellentéte. Gruval kezdetben madarat lehetne fogatni, hogy végre előkerült az ikertestvére, de aztán rájön, hogy ez több bajjal jár, mint haszonnal. Megkezdődik a testvérek vetélkedése, aminek nem látszik a kimenetele. Az egész hajcihőtől ráadásul csak tovább mélyül Gru életközépi válsága.”

Persze egyetlen Gru-film sem működhet új minyonok nélkül, akik lendületet adnak a cselekmények. A mostani epizódban Mel viszi a prímet, aki lázadást szít Gru ellen, és új utakra akarja vezetni kicsiny, sárga seregét. „Mivel ők igazi minyonok, természetesen elszúrják, és a rácsok mögött kötnek ki – mondja Kyle Balda rendező. – Viszont érdekes, hogy a külvilágban senki nem törődik velük, a börtönben viszont ők lesznek a királyok.”

Az viszont elképzelhetetlen, hogy Gru és a minyonok hosszabb távon kibírnák egymás nélkül. Végül csatlakoznak gazdájukhoz, mert szükségük van egymásra.

Stáblista Rendező: Pierre Coffin Eredeti hangok: Steve Carell, Miranda Crosgrove, Trey Parker Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. június 29.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

NYOMD, BÉBI,

NYOMD Száguldás, muzsikaszó, bankrablás, avagy a nyár várhatóan legbravúrosabb akciómozija még hátravan. Írta: Sanya08

S

zeretjük Edgar Wright-ot. Kevés ember van, aki nem csípi a képét, azok csoszogjanak zombikként. Enciklopédikus tudása valószínűleg legfeljebb Tarantinoéval vetekedhet, de egyébként mindketten ugyanolyan elánnal űzik az ipart, ugyanolyan ragadós lelkesedéssel és zsánerzsonglőrködéssel. Wright filmjeiben ezerszámra röpködnek a popkulturális beidézések, műfajok és műfaji klasszikusok jelennek meg – sokszor paródia és non-paródia közti keskeny határvonalon egyensúlyozva. Zombifilmek, havermozik, inváziós science-fictionök és videójátékok. Most meg Amerikába ment, hogy autózzon egyet.

8 / FilmMagazin

Mihaszna naplopók, semmittevők, középkorúság leple alatti egzisztenciális válságban szenvedők után itt van Bébi. Bébi tudja, mit csinál. Az előzetes képkockákból ítélve lúzernek sem nevezhető, csak épp hallássérült – viszont zenére lopja az autókat és száguldozik, mint a meszes. Pénzért. Adósság lerovásának céljából. Vagy, mert egyszerűen nem tud meglenni adrenalin nélkül. Jó is benne, talán annyira, vagy még jobban, mint Ryan Gosling szófukar stuntman-je. Vagy mint amilyen Ryan O’Neill volt, amikor még éjszakánként autózgatott sztoikusan, egy Bruce Dern-nel a nyakában. Bébinek megvannak a

maga elődei és bébicipők helyett sokkal nagyobb lábbelikre lesz szüksége ahhoz, hogy nyomdokaikba érjen. Sikerülhet neki? Persze, miért is ne. Ansel Elgort már akkor megvett minket, amikor csillagainkban kereste a hibát.

Főnöke az egykori közönséges bűnözők egyike és legfőbbike, Kevin Spacey. Partnere a bűnben nem más, mint maga a felszabadított rabszolgából lett pisztolyhős, a vad dél réme: Django (Jamie Foxx). Micsoda csapat, micsoda felállás! És akkor még Jon Hamm-ről, sokak Don Draperéről nem is beszéltünk.

Vagy Lily James-ről, aki – ne lepődjünk meg – elcsavarja kicsit Bébi

Még Stephen King is elismerően nyilatkozott a filmről, amit David Cronenberg korai filmjeihez hasonlított.

REMEK A FILM FOGADTATÁSA Aki tisztában van Edgar Wright munkásságával, annak eddig se volt kétsége afelől, hogy újabb remekművet fog lerakni az asztalra a nagymester. A bizalmatlanabbakat pedig valószínűleg nagy eséllyel fogja meggyőzni, ha megnézik a film legutolsó előzetesét, ami nemcsak remek hangulattal dobja fel az ember napját, de egy rakás idézettel is megtömték kritikusoktól, akik szinte kivétel nélkül el voltak ájulva a filmtől. Nem hibáztatjuk őket. A végén látható kiírás, miszerint jelenleg 100%-on áll a Rotten Tomatoes oldalán is igaz: jelenleg 23 cikk alapján jött ki a pontszám, amik mind pozitívan értekeznek a filmről. A mérsékeltebb pontszámokat mutató Metacritic oldalán is 80% fölött áll, ami mindenképpen bizalomgerjesztő.

fejét. Annyira legalább, hogy a kabalasofőr ott akarja majd hagyni a bandát, hogy új életet kezdjen, elrepüljön messzi tájékra pacsirtájával. Zenére, természetesen, mert zene nélkül mit érünk mi? De főleg: mit ér zene nélkül Bébi?

Egy kis T. Rex, egy kis Blur, egy kis The Beach Boys, megfűszerezve némi Queen-nel (mert az minden jóravaló film zenéje között ott szerepel), aztán foroghat a kerék, füstölhet a gumi, nyomódhat a gázpedál.

Nyomhatja Bébi, ahogy tudja. Nem kell neki kétszer mondani. A hátsó ülésről meg majd ott mosolyog elégedetten a rendező úr, mert ne higygye ám senki azt, hogy ez itt zöld menet lesz. „Real cars smashing real cars. Real dumb people driving.” – hogy a néha Kaszkadőr Mike-ot idézzük. Nincs csalás, sem pedig ámítás, valódi autókkal történő mókázás és fékevesztett száguldása lesz látható a mozivásznakon, valódi emberekkel a volán mögött.

Wright elhivatottságát pedig vélhetően sokan fogjuk majd éves összegzéseinken méltatni és rágni, rágni, míg csontjára nem kopik. Üldözésmozi musicalbe oltva – oh yeah!

Na persze ne várjunk újabb Vaskabátokat, újabb Cornetto-mozit.

Wright cinikusabb, komolyabb filmet ígér nekünk. Komolyabb drámával, komolyabb konfliktusokkal és akciókkal, amiknek súlyos következményeik lehetnek. Jól hangzik. Jó lesz kicsit újra elhagyni a Cornettót, Peggéket – akármennyire is szeretetre méltó bagázs ők –, látni valami frisset, újat, látni, amint ez az angol, tökéletességre törekvő filmmániás alkotóművész elővesz a fejéből valami mást (ez a valami más pedig 1995. óta ott motoszkál a fejében).

Valamit, amit – érezzük zsigereinkben – szeretni fogunk. Mert nagyon kíváncsiak vagyunk – ahogy kíváncsiak voltunk Tarantino esetében is –, hogy ő, Wright, mihez kezd egy autósüldözéssel. Valószínűleg vagány lesz. Valószínűleg majd a mo-

ziból hazafelé menet – akár buszon ülünk, akár autóban –, feltesszük majd a fülest, berakunk egy vagány zenét és visszatérünk lélekben a film világába. Vrümmögünk és brummogunk, kezünkkel úgy teszünk, mintha kormányoznánk és majd a fejünkben irtó menőnek hiszszük majd magunkat. Lehet, hogy hülyének néznek minket. De hát Istenem, ez legyen a legnagyobb problémánk.

Stáblista Rendező: Edgar Wright Főszereplők: Ansel Elgort, Lily James, Kevin Spacey, Jamie Foxx Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. június 29.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

TRANSFORMERS: AZ UTOLSÓ LOVAG Michael Bay az eddigi leglátványosabb epizóddal búcsúzik a Transformers-sorozattól. Írta: Guts1983

A

z utolsó lovag szakít a franchise-ra jellemző alapstruktúrával, és átdefiniálja azt: mit is jelent valójában hősnek lenni. Az emberiség és a Transformersek háborúban állnak, Optimus fővezér eltűnt. A jövőnk kulcsa a Földön a múlt titkaiba burkolódzik, egy olyan rejtélybe, amely választ adhat a Transformersek ősi eredetére is.

Hogy megmenthessék a világot, Cade Yeager (Mark Wahlberg) szövetséget köt Űrdongóval; egy angol lorddal, Sir Edmund Burtonnel (Sir Anthony Hopkins) és egy oxfordi professzorral, Viviane Wembleyvel (Laura Haddock), hogy közösen rájöjjenek és megértsék végre azt, miért ennyire fontos a robotoknak kicsiny glóbuszunk. Megkezdődik a végső harc, melyben az üldözöttből hős válik, a hősből ellenség. Csak

10 / FilmMagazin

egy világ élheti túl: a miénk, vagy az övékZ 2015 márciusában a Deadline.com számolt be arról, hogy a Paramount Pictures tárgyalásokat folytat az Oscar-díjas (Egy csodálatos elme – 2001) Akiva J. Goldsmannel, hogy megvitassák új ötleteiket a Transformers-filmek jövőjével kapcsolatban. A stúdió azon az úton akart járni, amelyen James Cameron és a 20th Century Fox is jár a tervezett három Avatar folytatás, vagy akár a Disney a legendás űropera, a Star Wars kapcsán, akiknek portfóliójában számos előzményfilm és sequel szerepel. A jövőbeni projekteknek Goldsman lenne a rendezője, aki folyamatosan kooperálna majd a jelenlegi franchise karmesterével, Michael Bay-jel. A produceri teendőket Steven Spiel-

berg, valamint a Transformers szériánál is közreműködő Lorenzo di Bonaventura látná el, akiknek feladata egy olyan „írói szoba” megszervezése, amelybe összegyűjtik és kidolgozzák a Transformers folytatások, előzmények és spin-offok potenciális ötleteit. A szoba tagjai olyan szakemberek lennének, mint Christina Hodson, Lindsey Beer, Andrew Barrer, Gabriel Ferrari, Art Marcum, Matt Holloway, Zak Penn, Jeff Pinkner, Ken Nolan, valamint Geneva Robertson-Dworet.

A 2014-es Tranformers: A kihalás kora után Michael Bay úgy döntött, hogy nem kíván már a jövőben több epizódot rendezni a franchise-nak.

Ezzel szemben 2016 január elején

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR mégis úgy nyilatkozott az amerikai Rolling Stone magazinnak egy interjúban, hogy mégis visszatér az ötödik Transformers mozihoz, de immáron utoljára, és ezzel a résszel búcsúzik a sorozattól. „Igen, megcsinálom a Transformers 5-öt. Rengeteg munkát vállaltam. A móka az, hogy készítesz egy olyan filmet, amelyet vagy 100 millió ember lát majd. De itt az idő, hogy a szenvedélyemet átadjam valaki másnak. J.J. Abrams mondta nekem: Te vagy az egyetlen fickó, aki ezt megteheti. De eljött az ideje, hogy váltsak” – nyilatkozta a rendező.

Természetesen nemcsak Michael Bay visszatérésére számíthatnak a rajongók, hiszen a szereplőgárdában az új színészek mellett számos ismerős arc is feltűnik majd. Itt van például Mark Wahlberg, aki A kihalás kora után jelen moziba is visszatér, mint Cade Yeager, apa, feltaláló, valamint az Autobotok segítője. „Kicsit fárasztóbban, kicsit öregesebben ment minden, de még mindig mókás volt a forgatás. Michael Bay-jel ez a harmadik közös filmünk, szóval eléggé jól ismerjük már egymást, tudjuk, hol lehet emelni egymást és kihozni a másikból a legjobbat. De már határozottan nem vagyok annyira fiatal, és talán ez a legszembetűnőbb különbség. Így szükség van új belépőkre, főleg fiatalokra, akik szuper izgatottak és szuper lelkesek, akikkel bármikor lehet valami igazán veszélyeset véghezvinni. Bemutatkozik számos menő karakter, és Cade-nek is egy nagyszerű kapcsolata formálódik egy intelligens és kifinomult angol hölggyel, ami számos vicces szituációt eredményez majd.”

Mark Wahlberg mellett az Optimus Prime-ot megszólaltató Peter Claver Cullen nélkül is elképzelhetetlen lett volna a folytatás, pedig anno majdnem elveszítette a szerepet: „Ez egy megérzés, hogy a Transformers filmek egy sötétebb mezsgye felé tartanak. Azt gondolom, hogy okoztam némi aggodalmat a filmstúdiónak, és természetesen az íróknak.

Talán a Transformers 5 és 6 lesznek azok a filmek, amelyek jobban viszszatérnek a gyökerekhez. Volt egy alkalom (a Kihalás korában), amikor egy sort kellett volna felolvasnom Optimustól, de én nem akartam. A gyomromban éreztem, és talán a

12 / FilmMagazin

karakter iránti elkötelezettségem is közrejátszott. Ezért nem mondtam fel. Amit kértek tőlem, ez a sor lett volna: Nem tudsz harcolni a nagyfiúkkal. Gondolom értitek, hogy mi váltotta ki az ellenérzésemetZ” A forgatási munkálatok 2016. május 5-én kezdődtek meg Kuba fővárosában, Havannában, de a világ több pontján forogtak a kamerák, így készültek felvételek többek között Amerikában, Norvégiában, Írországban, Skóciában és az angliai Northumberland-ban is, ahol a lenyűgöző szépségű és múltú Alnwick kastélyban forgattak (érdekesség, hogy az első két Harry Potter részben ez a

letűnt kor mesés hagyatéka adta Roxfort otthonát). A forgatás ezután a St Aiden templomban folytatódott, ahol Mark Wahlberg csaknem egy órát töltött el, és állítólag 200 fontot adományozott is a templomnak. Des McGiven atya visszaemlékezése szerint: „Én nem is tudtam, hogy a templomban volt addig, amíg nem távozott. Az egyik templomi tag, Danielle Love ismerte fel őt, majd magyarázta el nekem, ki is volt ő. És ez remek, hogy nálunk tevékenykedett, valamint értékeljük a nagylelkűségét a templomunk irányába.” És ha már Anglia szóba került: a forgatás egyik meghatározó pillana-

Ahogyan a korábbi részek esetében, úgy most is a szemkápráztató számítógépes trükköket a Industrial Light & Magic-nek köszönhetjük.

MÉG 14 TRANSFORMERS FILM ÉRKEZHET Tavaly érkezett az a hír, hogy a Paramount az addig üsd a vasat, amíg forró elvet követvén egy egész írócsapatot szerződtetett a Transformers-univerzum megtervezésére és felépítésére, melyet évente szeretnének új filmmel bővíteni, kezdve egy Űrdongó-spinoffal. Most viszont egy olyan infó érkezett, aminek nem biztos, hogy mindenki örülni fog. A legújabb Transformers film, Az utolsó lovag londoni népszerűsítésén a rendező Michael Bay ugyanis elárulta, hogy még legalább 14 (!!!) filmre elegendő történetük van. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elkövetkezendő években 14 Transformers film fog érkezni. Nem, ez csak annyit jelent, hogy van 14 történet, amik már elhagyták az írói szobát

ta volt, amikor Bay azon kezdett el gondolkozni, hogy talán nem is olyan rossz ötlet felrobbantani a Stonehenge-t. Természetesen erre engedélyt nem adtak neki, így elkészítette a filmben az ókori építmény mását. „Ez az ember fogta a komplett stábot a színészekkel együtt, és a Stonehenge-be vitte őket. Nem messze tőle felépítette a mását, csak azért, hogy felrobbanthassa” – mesélte Laura Jane Haddock, aki a már emlegetett oxfordi professzorhölgyet kelti életre. A Transformers filmek tetemes része zöld háttér és CGI által uralt, Haddock mégis dicsérte Bay tartását, főleg a robban-

tások iránti gyakorlatiasságát: „Michael nagyon gyakorlatias. Azt gondolnád, hogy ennek a filmnek a 90% -a zöld háttér előtt készült, pedig ez így nem teljesen igaz. Ő szereti a robbantásokat. Olyannyira, hogy ha azokat biztonságban tudja alkalmazni, fogja is. Gyakran végigfut benned, hogy mi hathat igazi csatatérnek. Valahogy ez növeli az adrenalinodat. És így tapasztalhatod meg teljesen, milyen is az, amikor a hátad mögött robbantanak. Te csak rohansz, futsz az életedért. Aztán a nap végén hazamész, bekötöznek, tudod, zúzódások, vágások, majd elgondolkodsz rajta, hogy mégis ez

volt az egyik legjobb nap az életedben.”

2016. szeptember 21-én az angliai Woodstock település vidéki területén található Bleinheim kastélyban is rögzítettek jeleneteket, amely monumentális kúria érdekessége, hogy falai között látta meg a napvilágot a néha angol miniszterelnök, Sir Winston Churchill. Azonban a filmben náci horogkeresztekkel borították be az épületet, mivel Az utolsó lovagban Adolf Hitler főhadiszállásaként funkcionál az egyik flashback jelenetben. Ez számos haragot és kritikát váltott ki, mondván ezen „szimbólumok tiszteletlenek Churchill-lel

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR AZ EDDIGI TRANSFORMERS-FILMEK TRANSFORMERS Egy dolgot a rendező személyével kapcsolatban azon nyomban tisztázzunk: Bay látványpornó filmeket készít. Ezt maga a rendező sohasem titkolta, hogy a bruttó 16 éves, hormonoktól túltengő tiniknek csinálja a mozijait, vagyis a pornós párhuzamnál maradva ő a látványfilmek Kovija, ha úgy tetszik, így a lenti értékeléseket is ennek tükrében kell tekinteni. Azon persze már lehet vitatkozni, hogy mennyire dilettánsnak látja ezt a korosztályt, hogy az értékrendje és filmes eszköztára mennyire bennragadt a 90'-es évek MTV generációjának a szintjén, és ami akkor a videóklippek világából átigazolt rendezőnél stílusosnak hatott egy Bad Boys-ban vagy A sziklában (naplemente, zászlólengető patriotizmus) mára már teljes mértékben divatja múlttá vált. Viszont akármennyire is prosztó az a stílus, amit képvisel, a 2007-es első résznek kifejezetten jól állt, amit nyakon öntöttek nem kevés gyermeki bájjal ebben persze az executive producerként közreműködő Spielbergnek is vastagon benne volt a keze. Elvégre mire számítunk egy olyan filmtől, amiben alakváltó robotok játszanak vér- vagy ez esetben "gépbő" Monopoly-t egymással, miközben a kozmikus dobókockával Shia LaBeof és Megan Fox ott rohangál közöttük? Semmiképpen sem normális történetre, vagy valamire való színészi játékra, és míg előbbi már értelemszerűen az alapkoncepción, tehát "játékfigurákból (és NEM az ezek alapján készült képregényekből és rajzfilmből) csináljunk" filmet ötleten elbukik, addig egy kizárólagos szemrágógumizás és agykikapcsolás céljából megszületett, a legkisebb művészeti értéket is magán hordozó mozihoz képest korrekt színészi játékot kapunk. Most tegyük őszintén a szívünkre a kezünket! Ha Shia LaBeouf nem arra a hormonoktól túltengő, hiperaktív lúzer hülye gyerekre emlékeztet, akik mi is voltunk ennyi idősen, akkor azokra, akik pont az ilyeneket vertük agyba-főbe a suli wc-jében, mint ő, mert azt juttatta eszünkbe, hogy milyenek is vagyunk valójában. Megan Fox pedig pont a VNK (via Annie Hall) tipikus esete, akiért ennyi idősen mindenki megveszik, és csak idősebb fejjel vesszük észre (már ha egyáltalán), hogy mennyire üres belül. Ők és mindenki más csak asszisztálnak Optimusék párviadalához, amiben Bay végre kiélheti magát. Azt pedig meg kell hagyni, hogy a rendező ehhez mindenki másnál jobban ért.

TRANSFORMERS: A BUKOTTAK BOSSZÚJA Az első rész kasszarobbantó sikere után Bay rájöhetett arra, hogy megtalálta a neki való formulát. A Pearl Harbournál megpróbált komolyabb hangvételt megütni, ami végül belefulladt a giccsbe. A szigetnél igyekezett bebizonyítani, hogy képes intelligens sci-fit is levezényelni, mire föl karrierje (eddigi) egyetlen anyagi bukását könyvelhette el, amit igazi felelősségteljes direktor lévén a stúdió és a marketingesek nyakába igyekezett varrni. Ehhez mérten a folytatások szellemiségéhez méltóan sokkal magasabbra emelte a téteket: Nagy robotokat akarsz?

Most kapsz akkorákat, amit még a holdról is látni. Nehezményezted, hogy a tényleges robot harcok a film második felére jutottak? Akkor most minden második jelenetben lesznek epikusnak szánt összecsapások. Szimpatikusak voltak a Josh Duhamel vezette katonák? Annyit láthatod őket, hogy a jeleneteiket kivágva akármelyik sorozóbizottság kezet csókolna neked. Bejött Megan Fox formás feneke? Most minden második beállásában kihangsúlyozzuk!

(Ez mondjuk bocsánatos bűn, valljuk beZ) Jót röhögtél azon, hogy John Turturrot gatyára vetkőztettük? Most megtesszük ugyanezt, csak tangával, mert az amúgy is olyan vicces. A bukottak bosszúja a rossz folytatások tipikus mintapéldánya, ami az előző rész infantilis bájából csak az infantilizmust hagyta meg, ennél fogva az egész film, minden akciója (az erdőset kivéve) precízen megtervezett, programozók és pirotechnikusok nászának lélektelen gyermeke, egy az előzőnél is rosszabb és ostobább alibi történettel. Persze Bay (A sziget fiaskójához hasonlóan) most is hárított, az írósztrájkra fogta az egészet, miszerint nem tudták befejezni időre a szkriptet. Nyilvánvalóan ezért van a filmben vagy három feltámadás, ebből az egyiknél az általános iskolai matek sem ment ("Gyerekek! Hány Álcát kapunk, ha lemegy hat a tenger fenekére, hogy feltámasszon egy hetediket, de ezért megölnek egyet. Eggyel többet?"), valamint több suttyó humort, a sötétebb hangvétel ellenére is súlytalan gonoszt, fajok közti erotikát ("OK, Megan! Most képzeld azt, hogy egy távirányítós kisautó meghágja a lábad és még élvezed is. Látom, nem először csinálod.") és a sort még hosszasan lehetne folytatni, csak nem érdemes.

14 / FilmMagazin

A film aláfestő zenéjének megkomponálásáért ezúttal is Steve Jablonsky felelt.

TRANSFORMERS 3 Manapság az már nem is nevezheti magát valamire való filmes franchisenak, ami minimum nem jut el egy trilógia szintjéig, és a kasszarobbantó siker ellenére Bay bazi nagy egója nem hagyhatta, hogy ne próbálja meg kiköszörülni a csorbát. Maga a rendező is elismerte, hogy A bukottak bosszúja "szar lett", és a harmadik részre igyekezett összekapni magát, és egy sötétebb lezárást ígért. Lehet, hogy a Roberto Orci és Alex Kurtzman forgatókönyvíró páros (Sötétségben: Star Trek, A csodálatos Pókember 2, M:I III) dobbantása, vagy Bay ritkaságszámba menő önkritikája tette, de a harmadik részre többszörösen is sikerült kiköszörülni a csorbát.Az egyik legfontosabb előrelépés a sorozat történetében, hogy végre van valami féle cselekmény. Persze ez is alibiként szolgál a robot zúzdához, de a 60'-as évek űrversenyével és a Holdra szállással indító, majd egy kis csernobili közjátékot követően árulásokkal, összeesküvésekkel tarkított és totális háborúvá fajuló látványorgiának végre van tétje, súlya és nem csak egy aktuális Macguffin körül forog. Ezen felül Bay-ék a prosztó humorból is visszavettek: LaBeouf végre nem túlmozgásos idióta (és a beszívott anyucit is parkoló pályára helyezték), hanem alkalomadtán cselekvőképes hős is, Turturro sem csinál végre magából hülyét (ezt megteszi helyette a napbarnított, pincsivé degradált John Malkovich), sőt helyenként még egész cool is, ahogy Coenék másik kabala színésze, Francis McDormand sem hajlik át paródiába. Persze miután Megan Fox Hitlerhez hasonlította Bayt, röpülnie kellett, ezért az addig modellként funkcionáló Rosie Huntigton-Whiteley jött helyette, aki karakterben (Muhahahh!!!) igen, funkcióját tekintve (értsd. nyálcsorgatás) ugyanaz, mint elődje. Viszont a hölgynézők is kaptak egy Patrick Dempsey-t, akit legalább a szerepe alapján is indokunk van rühellni, Ken Jeong-ot pedig tehetségéhez mérten végre kihajítják a huszadikról, persze miután elsütöttek vele egy meleg poént, mert az annyira vicces. A sorozat gyermek betegségei tehát a színészek és a humor által továbbra is jelen vannak, viszont mérsékeltebben, de amit Bay rombolás terén az utolsó harmadban művel Chicagoval, arra a TOTÁLIS MEGSEMMISÍTÉS enyhe kifejezés, és még a Világok harca elporladó embereit is hajlamos elnézni az ember.

TRANSFORMERS: A KIHALÁS KORA Michael Bay a harmadik résztől számítva mindig fogadkozik, hogy "Istibizi, ez lesz az utolsó, amit megrendez!", ahogy azt most is teszi Az utolsó lovag kapcsán, de míg a trilógia zárlatban érezhetően hajtotta a bizonyítási kényszer, hogy helyrehozza a második rész okozta malőrt, addig A kihalás korában tetten érhető a kompromisszum, amit a Paramounttal kötött, hogy elkészíthesse a szívének oly kedves Pain & Gaint, ahonnan hozta is magával Mark Wahlberget, ha már új alapokra kívánták helyezni a franchise-t. Ettől persze abszolút érthető a világ kritikus társadalmának a véleménye, miszerint egy celluloid temető az egész (no nem mintha az előző részektől jellegében vagy minőségében annyira elütne) de ha leírjuk az előzetesek egyik kulcsmomentumát, miszerint egy óriás alakváltó robot, egy óriás alakváltó robot dínó hátán lovagolva vágtat Hong Kong utcáin, kivont karddal (ami szintén óriási), az már lefekteti az alapokat az elvárásainkhoz. Vagy fennakadunk minden logikai bakin (amikből most is van szép számmal) és az első résznek tett ellentmondáson, ami az előző kettő vizuálpornóra is jellemző volt, vagy pedig gyermeki lelkesedéssel üvöltjük magunkban, hogy "Ezt látnunk kell!". Ettől még A kihalás kora nem lesz jó film (nagyon nem), és a korábban a franchise otthagyásáról esküdöző Bay-nél is van az a léc, amit az előző epizódok támasztotta rombolás limbójával képtelen leverni. Ráadásul a majdnem háromórás pusztításorgia - amiben minden robban és szikrázik, még az is, aminek nem kéne - csak arra elég, hogy némi karakterekkel ruházzák fel Optimuson és Űrdongón kívül az összes többi óriásrobotot, és azt is csak annyira, hogy a gyerek tudja majd, hogy melyik akciófigurát akarja hazafelé menet megvetetni a szüleivel. Az emberek, ahogy eddig, most is csak statisztálnak, de a humorból szerencsére visszavettek, ami meg van, az legalább nem működik. Pedig az előző rész utózöngéjének és a lecserélt szereplők fényében ez tényleg lehetett volna egy sötétebb hangvételű trilógia kezdete, de nem Michael Bay lenne az illető, ha az ígéretes koncepciót nem áldozná fel egy az egyben a teljes pusztítás oltárán, még a közönség felé kiszólt önkritikus megjegyzések ellenére sem.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

>> ”AMIT EDDIG LÁTTAM A FILMBŐL (NAGYJÁBÓL 55 PERCET), AZ NAGYON LÁTVÁNYOS. VALÓBAN AZ. MICHAEL BAY KÉPESSÉGE, HOGY MEGÉRTSE A DOLGOK MŰKÖDÉSÉT, RENDKÍVÜLI. NAGYON BÜSZKE VAGYOK ARRA, AMIT TAVALY NYÁRON A FORGATÁSON VÉGHEZVITTÜNK.” << szemben.” A nyugalmazott angol Richard Justin Kemp ezredes szerint, ha Churchill látná ezt, „forogna a sírjában”, míg Tony Hayes, a Veterans Association UK első számú embere azt mondta, hogy a második világháborút túlélt ex-katonák és asszonyok „megdöbbentek” a híren. Az angol The Sun napilap számos forgatási képet közölt, a háborús veteránok pedig továbbra is támadták a filmkészítőket, hogy a történelmi palotát Hitler központjává alakították. A lap a horogkeresztek mellett arról is beszámolt, hogy számos náci egyenruhába bújt színész, valamint német tankok is feltűntek a forgatáson. Churchill-t az alig egy mérfölddel odébb lévő Szent Márton templomban helyezték végső nyugalomra.

A filmet forgalmazó Paramount, valamint a palota körüli termelést felügyelő angol székhelyű High

16 / FilmMagazin

Command Productions nem reagált azonnal a vádakra és negatív kommentekre, Bay viszont két nappal később, az angol közmédiában fejtette ki véleményét, ahol elmondta, hogy teljesen félreértették a szándékukat: „Az emberek nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy olvashassák a forgatókönyvet, mivel ebben a filmben Churchill egy nagy hős, aki csak mosolyogna. Amikor látod majd a filmet, megérted. A filmjeimben több veteránt, aktív katonaként szolgáló férfit és nőt filmeztem, mint bármely másik rendező a világon. Semmit sem csináltam volna, ha nem tisztelném a veteránokat.” Churchill unokája, Sir Arthur Nicholas Winston Soames, angol konzervatív párti politikus ráadásul a védelmébe vette a rendezőt, sőt reagált Kemp ezredes szavaira is: „Addig, amíg nem találtak egy olyan szerencsétlen veteránt, aki azt nem

mondta végre, hogy „Winston forogna a sírjában”, fogalmuk sem volt arról, mit is gondolna valójában a nagyapám!”

A filmes stáb két hetet töltött itt munkálatokkal, addig minden egyes nap 10 ezer fontot, átszámítva nagyjából 13 ezer dollárt voltak kötelesek kifizetni. A háznak, amelynek kapui nyitva állnak a nagyközönség előtt Churchill egyik távoli rokona, Marlborough 12. hercege, az angol arisztokrata Charles James Churchill tulajdonában áll.

Stáblista Rendező: Michael Bay Főszereplők: Mark Wahlberg, Sir Anthony Hopkins, Peter Cullen Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. június 22.

KRITIKA

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A történet alapvetően arra lenne kihegyezve mélyszántásilag, hogy lehet-e bárkinek is igaza egy háborúban, kinek a felelőssége az erőszak, és egyáltalán, az ember magától ilyen elcseszett, vagy kell hozzá külsős szaktanácsadó is, és ha van külsős szaktanácsadó, vajon meddig terjed, terjedhet az ember döntési szabadsága és felelőssége.” >> 18.

KELLEMES MEGLEPETÉS „Évekkel ezelőtt, a Fehér Istennel kapcsolatban is ódákat zengtem Rév Marcell operatőrről, aki most, a Jupiter holdjának kamerái mögött egy még kiforrottabb, világszínvonalú munkát végzett. A szemtelenül fiatal, és még annál is tehetségesebb szakember olyan lélegzetelállító és egész egyszerűen felejthetetlen képekkel ajándékozza meg a nézőt, hogy az páratlan.” >> 30.

KESERŰ CSALÓDÁS „Azért van nehéz dolgom A múmiával, mert a filmnek nincsenek klasszikus értelemben vett hibái, lévén a Universal és Kurtzman is pontosan olyanra akarta ezt a filmet, mint amit maga a végeredmény is tükröz. Az egész produkció hozzáállásában érződik, hogy a cél itt nem volt több mint egy sztenderd, ezerszer látott és hülyére unt popcorn mozi.” >> 24.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 17

KRITIKA

Ravasz, fogós kérdés, hogy a DC Comics képregényekből készült legújabbkori filmek vajon miért képtelenek olyan szórakoztatóak lenni, mint a Marvel amúgy teljesen hasonló hülyeségei? Írta: Kovácsné

S

okan erre rávágják, hogy Batman és a többiek mind savanyújóskák, és különben is, a DC filmek képi világa immár ott tart, hogy sötét szereplők sötét háttér előtt fekete tárgyakat hajigálnak egymásra (nyilván az indokolatlanul sok lassított felvétel is azért van, hogy a sötétszürke ötvenezer árnyalatából a néző ki tudja bogarászni, mi a fene történik a vásznon). Nem kevés igazság van abban, hogy a Warner-DC filmek nyomasztóak. De ami engem igazán zavar bennük, az a ki nem használt fantasztikus potenciál. Marvelék igazi titka az, hogy soha nem akartak túl nagyot köpni az égre. Van egy vagy több csini, kigyúrt szuperhős, akik legyőzik a világ megsemmisítésére törekvő, kellően ellenszenves rémet, a képet megfelelő arányban nők és / vagy mosómedvék színesítik, illetve a Marvel találta fel az „állatira szexi rém” kimondottan hálás kategóriáját is, Loki személyében. Kis eredettörténet, kis coming of age, könnyen emészthető humor, ismerős fordulatok, instant szórakozás, kiváló ka-

18 / FilmMagazin

rakterek, ütős akció, remek ritmus. A DC filmekben ehhez képest mindig, mindenképp schoppenhaueri mélységű filozófiai kérdéseket próbálnak feszegetni. Egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz ötlet, ezzel TÉNYLEG le lehetne nyomni a nagy riválist, mekkora májerség lenne már egy tíz éves gyerekeket és nyolcdiplomás

bölcsészeket egyaránt kielégítő filmZ Ha meg tudnák csinálni. De nem tudják (a legjobb próbálkozások mind régiek, mint a Watchmen vagy a méltatlanul nem méltatott V, mint vérbosszú). A Batman Superman ellen az istennek nem volt képes normálisan körbejárni azt az izgalmas kérdést, mekkora felelős-

FilmMagazin / 19

KRITIKA

séggel jár a szupererő (pedig asztat már a Ben bácsi is megaszontaZ), meg azt se, hogy feltétlenül szüksége van-e az emberiségnek a szuperhősök okozta járulékos károkra.

Mondanivalóját tekintve egy zavaros katyvasz volt az egész. A Suicide Squad nem bírta érthetően elmesélni, miért jó, hogy vannak „gonoszok”. Mindezekhez képest a Wonder Woman nagyot lépett előre. Kis eredettörténet, kis coming of age, könnyen emészthető humor, ismerős fordulatok, instant szórakozás, kiváló karakterek, ütős akció, remekZ Ööööö, nem, a remek ritmust ezúttal sem sikerült hozni. És azért nem sikerült, mert valaki már megint képtelen volt eldönteni, hogyan is kéne a csihi-puhiba beleilleszteni az épp aktuális bölcseleti mélyszántást.

Az első képsorok az amazonok idilli szigetére kalauzolnak minket, ahol értesülhetünk róla, hogy Wonder Woman is volt gyerek. Eleve gyanús, hogy a garantáltan Y kromoszóma-mentes környezetben a

20 / FilmMagazin

kislányt hogyan sikerült összehozni, voltaképp a történetnek ez lenne az egyik nagy rejtélye, ha a rutin és az évek nem mondatnák ki velünk a tizedik percben, hogyZ No de hagyom mások rutinját és éveit is érvényesülni. Lényeg az, hogy a kis Wonder Girl erőnek erejével harcos szeretne lenni, amit anyukája, a királynő (Connie Nielsen) csak általa ismert okokból erősen helytelenít.

Szerencsére a nagynéni (Robin Wright) felelős az amazonhadsereg kiképzéséért, és néhány magánórát ad a feltörekvő ifjú hősnőnek, akiről apránként kiderül, hogyZ nos, igen, hogy ő aztán tényleg egy Wonder Woman. A királynő többször is már majdnem megmondja, miért is van az, hogy az emberiség és a béke védelmére kitalált amazonok tízezer éve nem láttak embert, és ennek megfelelően ugyanennyi ideje hót feleslegesen nyomják a fekvőtámaszokat (meg varrják egymásnak a pikáns bugyikat, ugyeZ), de aztán mégsem mondja meg. Ellenben az

első világháborúból egy dimenziókapun a harci nenők közé érkezik Steve, az amerikai katona (Chris Pine) és az őt üldöző németek. Steve-nek csuda izgalmas, soha nem látott tárgyai (és szervei) vannak, melyekkel abszolúte lenyűgözi undok kis pondróból időközben csodaszép ifjú hölggyé serdült Dianát (Gal Gadot).

Olyannyira lenyűgözi méghozzá, hogy Diana a fejbe veszi, hogy beteljesíti az amazonok küldetését, elmegy az emberek világába, és véget vet a háborúnak, mégpedig úgy, hogy legyőzi Árészt, a hadistent, aki teljesen nyilvánvalóan az egészről tehet. A dolog természetesen nem egészen úgy sül el, ahogy elképzelte, de addig még sok kalandban lesz része, egy sor válogatott internacionális csibész (Saïd Taghmaoui, Ewen Bremner, Eugene Brave Rock) társaságában. Árész ide vagy oda, a németek, élükön a kőkemény Ludendorff generálissal (Danny Huston) és az eltorzult arcú és lelkű méregkeverő vegyésznővel

Politikai okok miatt a filmet 2 órával a bemutatója előtt tiltották be Libanonban.

(Elena Anaya) mindenáron győzelemre (és az ellenfél tejes körű kiirtására) törekszenek, hiába igyekszik béketárgyalásokat kieszközölni az egyik angol miniszter (David Thewlis).

A történet alapvetően arra lenne kihegyezve mélyszántásilag, hogy lehet-e bárkinek is igaza egy háborúban, kinek a felelőssége az erőszak, és egyáltalán, az ember magától ilyen elcseszett, vagy kell hozzá külsős szaktanácsadó is, és ha van külsős szaktanácsadó, meddig terjed, terjedhet az ember döntési szabadsága és felelőssége. Ez már így leírva is erősen túlmutat egy nyár eleji blockbuster hatáskörén, megfilmesítve meg pláne túlmutat.

Wonder Woman páncélozott cicifixe nem bír el ennyit. Sérül maga a kérdés, amit nem tudnak normálisan feltenni. Ezek itt a rosszfiúk – mutat a heroikus Steve a németekre, mire Diána további kérdezősködés nélkül lekaszabol közülük vagy harmincnyolcezret, pedig a németek ugyan-

MIÉRT JÁTSZÓDIK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN? A már a mozikban lévő Wonder Woman filmről elég korán kiderült, hogy a hagyományos II. világháborús eredettörténet helyett Diana az I. világháború lövészárkai felé veszi az irányt Steve Trevorral az oldalán.

Az ok még véletlenül sem az Egyesült Államok hadba lépésének a 100. évfordulója – már ha bárkinek is eszébe jutott volna ez, amit azért elég erősen kétlünk. Allan Heinberg forgatókönyvíróval az Entertainment Weekly beszélgetett, és megosztotta, hogy a konfliktus elképesztő borzalmai vezettek a filmbéli megoldáshoz. „Egy az I. világháborús idők nacionalizmusát idéző világban élünk ma is és kevés kellene ahhoz, hogy egy globális konfliktus robbanjon ki. Ez volt az első gépesített háború. A gépfegyverek relatíve új találmánynak számítottak. A harci gázt is először itt vetették be. Napról napra újabb borzalmak szabadultak a világra.” A rendező Patty Jenkins elismerte, hogy kellett egy kis idő, amíg el tudta fogadni a döntést: „Először megkérdőjeleztem, mert ez nem a tényleges eredettörténete, de aztán gyorsan beláttam, milyen zseniális húzás ez. Az első világháború volt az az időszak, amikor a civilizáció, amennyire tudjuk megtalálta a gyökereit, de ez nem egy olyan dolog, amiről mi [amerikaiak] igazán sokat tudnánk. Még abban a tekintetben is, hogy [amerikai szemmel] nem teljesen világos, hogy kinek volt igaza az I. világháborúban, nagyon érdekes a párhuzam napjainkkal. És akkor fogsz egy istent a maga morális iránytűjével és meggyőződésével, ledobod ebbe a világba, ahol rengeteg kérdés merül fel a nők jogaival kapcsolatban, a gépesített háborúról, amelyben azt sem látod, kit ölsz meg.”

FilmMagazin / 21

KRITIKA

NINCS AKADÁLYA A FOLYTATÁSNAK Szinte nem is kérdés, hogy a Wonder Woman kritikai és közönségsikere nyomán előbb-utóbb el fog készülni a folytatás is. A kérdés inkább a mikor, hiszen a Warner több vasat is a tűzben tart már, szólófilmre vár Aquaman, Flash, Nightwing és Batgirl is. Ugyanakkor nyilván megjelenik a közönség részéről az igény, hogy mielőbb viszontláthassák az amazon hercegnőt. Szerencsére, ami a rendezőt és a főszereplőt illeti, nagyon nem kell keresgélni vagy aggodalmaskodni. Patty Jenkins és Gal Gadot is elárulta, hogy mind a ketten leszerződtek már a Wonder Woman 2-re, sőt, ha minden igaz Chris Pine is több filmre írt alá. Charles Roven producer elmondta, hogy sem hivatalos bejelentés, sem forgatókönyv nincs még, és több, mint valószínű, hogy a stúdió Joss Whedon Batgirljének fog előbb zöld utat adni, miközben az sem biztos, hogy Jenkins a többi munkája mellett azonnal ráérne a folytatásra.

22 / FilmMagazin

úgy nem voltak rossz fiúk alapból, mint bármely más nemzet frontra hajtott, állatként kezelt fiai. Ezt nem tudják kompenzálni azzal, mikor az indokolatlanul hosszú és unalmas Végső Leszámolás után a megmaradt németek gázálarcai mögül ijedt arcú, tizenéves fiatalok bukkannak elő, akik rácsodálkoznak, hogy milyen jó élni – akkor se, ha egyébként ez egy nagyon szép kompenzációs kísérlet volt. (Pláne nem tudják kompenzálni azzal a történettel, hogyan lett a rútfejű kémikusnőből az első világháború réme, mert ezt a történetet elfelejtették megírni, igazándiból a karakter és az ő néhány másodpercre felvillantott személyes tragédiája teljesen felesleges). És csúnyán sérül a válasz, mikor Diána egy újjászületett (és átoperáltZ) Pataky Attila összes manírjával kinyilatkoztatja, hogy „Egy út van, én ebben hiszek, a mindent elsöprő szeretet”.

Ami viszont a Wonder Womanben zseniális, az a karakterei és szereposztása. Aki nekem azzal jön (és eddig kb. három tucat kritikában futottam össze ezzel az eszmefuttatással), hogy „Óóóó, hát én már a Batman Superman ellenben felfigyeltem ám Gal Gadot csodálatos tehetségére”, azoknak üzenném, hogy a Batman Superman ellenben maximum a művésznő valóban csodálatra méltó másodlagos nemi jellegeire figyelhettek fel. Gal Gadot ebben a filmben nyílik ki (nem, NEM úgy), ebben lehet észrevenni, hogy ún. színésznő, nem egy felfújható kellék. Teljesen hitelesen, magával ragadóan alakítja Wonder Woman meglehetősen komplex figuráját, aki egy férfiak uralta világban nem a női praktikák révén, hanem az eszével és harci tudásával képes érvényesülni. (Ok, ok, ebben nyilvánvalóan a női praktikák is segítenek, csak épp az esetében ezek inkább adottságok, mint tudatosan használt fegyverek.) Eközben pedig a számára ismeretlen kultúrára úgy csodálkozik rá, mint egy gyerek. Női vonalon coming of age jellegű történetben ritkán látni ennyire egészséges szemléletűt. Chris Pine, mint autodidakta Amerika Kapitány csuklóból, de attól még nagyon szimpatikusan játssza el a szokásosat. (Így utólag belegondolva egyébként tényleg elég sok közös vonás van Steve és

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

>> SZUPERHŐSÖS FILMNEK A WONDER WOMAN AZ ÁTLAGOSNÁL EGY PICIT (DE NEM SOKKAL) JOBB. DC-S FILMNEK EZZEL SZEMBEN MEGLEPŐEN JÓ (BIZTOS SZIDJÁK IS MAJD A HARDCORE RAJONGÓK, HOGY ELKURVULTAK AZ ALKOTÓK, VISSZA NEKÜNK A FAPOFÁJÚ BATMANT). << amcsikapcsi közt – amcsikapcsiért ezúton is elnézést, de nálunk a családban ezen a kódnéven fut évek óta – a nyilvánvaló fizikai hasonlatosságon túl mindketten naiv hősök, a maguk szerény, kedves módján a csajok kedvencei, feltűnően vegyes csapat élén lehetetlen küldetést hajtanak végre a fronton és nem riadnak vissza, ha fel kell áldozniuk magukat). Méltatlanul kevés időt kapnak a harci csapat tagjai, pedig mindegyiknek valamilyen Jelentős Probléma marja a lelkét, de a három színész a kevés lehetőségből is a lehető legtöbbet hozza ki. David Thewlis-nak volt szerintem a legnehezebb dolga (spoilerezés nélkül nem tudom megmondani, hogy miért, úgyhogy nem is teszem), de dicséretre méltóan helyt áll, egészen addig a pillanatig, amíg az egész dolog egy kicsit röhejessé nem vált

És pont ezzel a röhejessé válással van a másik problémám, a filozófiai zátonyra futás mellett. Kövezzen meg minden rajongó, de a legutolsó dolog, ami a Wonder Woman-be hiányzott, az a hülye ógörög vonulat, amazonostól, istenestől, bénalátványostól, szörnyűpárbeszédestől.

Ha ezt kiszedik belőle, és hagyják az egészet annyiban, hogy igen, itt van ez a titokzatos fiatal nő, aki életében nem látott még férfit meg angol vécét, akkor a felszabaduló időben tudtak volna érdemben foglalkozni az igazán érdekes kérdésekkel. Fel tudtak volna építeni egy ütős zárójelenetet, több lehetőséget kaphattak volna a mellékkarakterek, és még mindig spórolhattak volna legalább húsz percet, ami feszesebbé tette volna az egész dolog ritmusát.

Szuperhősös filmnek a Wonder Woman az átlagosnál egy picit (de

nem sokkal) jobb. DC-s filmnek ezzel szemben meglepően jó (biztos szidják is majd a hardcore rajongók, hogy elkurvultak az alkotók, vissza nekünk a fapofájú Batman-t, meg a folyton szomorú Superman-t). Alapvetően szórakoztató, majdnem hogy gondolatokat ébresztő alkotás, az ilyesmire inklináltaknak mindenképp érdemes megnézni.

75% Stáblista Rendező: Patty Jenkins Főszereplők: Gal Gadot, Chris Pine, Robin Wright Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. június 1.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

A MÚMIA Elstartolt a Universal újgenerációs szörnyuniverzuma, ami pedig mindenképp pozitívum: a folytatás ennél csak jobb lehet... Írta: Török Tamás

A

hogy arról korábban már olvashatott a nagyközönség, a Universal Pictures a divathullámot meglovagolva egy olyan filmes szörnyuniverzum megalkotásán ügyködik, melyben a filmtörténet legikonikusabb bestiái kapnak önálló, később pedig közös szerepeket.

Drakulától kezdve, egészen a Láthatatlan emberen át Frankensteinig lesz itt minden. A gigászi filmvállalat úgy döntött, hogy A múmia történetének újbóli elmesélésével nyitja meg a szörnyek végtelen portálját, mely így valamelyest az 1999-es, Brendan Fraser és Rachel Weisz

24 / FilmMagazin

fémjelezte A múmiának a remake-je is egyben. Sajnos mindannyian jobban jártunk volna, ha nem piszkálják meg újból azt a "sírkamrát"Z Alex Kurtzman neve számos hollywoodi szuperprodukcióhoz kapcsolódik, mint az új Star Trek mozik producere, vagy éppen az első Transformers írója, ám rendezőként mindössze 2012-es, Hétköznapi emberek címre hallgató drámában bizonyított. Kurtzman ennek ellenére egy olyan agyatlan popcorn mozit hozott össze, ami a nagykönyvekben is meg van írva, ez viszont a kelleténél jóval kevesebb pozitívu-

mot hozott magával. A múmia kifejezetten tempósan indít, Tom Cruise a főszerepben hozza a tőle elvárt csibészséget, ám ahogy kibontakozik a cselekmény, úgy lesz egyre kevésbé értelme bárminek, ami a vásznon történik. Kurtzman filmje nem egy izgalmas akció-kalandfilm, hanem egy technikailag korrekt, de igencsak fárasztó és blőd látványfilm benyomását keli.

Tény, a vizualitásra nem sok panasz lehet. A 125 millió dolláros büdzsé jelentős része a látványosság oltárán lett feláldozva, A múmia a levegőben, földön és még az alatt is

A film szlogenje, az "Üdvözlünk az istenek és szörnyek új világában" egy idézet az 1935-ös Frankenstein menyasszonyából.

TOM CRUISE KREATÍV KONTROLLJA MIATT MENT FÉLRE A MÚMIA? Nem ért különösebben váratlanul senkit, hogy A múmia rebootja, amivel bekivánták bikázni a Universal rémuniverzumát félrement. A kritikák lehordták és amerikában is egy csúfos 32 milliós nyitányt tudhat magáénak a 125 milliós (egyesek szerint több és ebben még nincs benne a marketing) produkció. Ennek ellenére nemzetközileg szépen termel, ami megmenti az egész produkciót, nem kis részt Tom Cruise ázsiójának köszönhetően. Azonban Cruise szeret jobban belefolyni a munkálatokba, ami túl nő azon, hogy a kaszkadőröknek nem hagy munkát. Van, hogy a rendezőknek sem. A Variety egy részletes cikkben taglalja, hogy Cruise fedélzetre lépésével miként hatott ki a végeredményre. Nem ez lenne az első eset, még a saját territóriumának számító Mission: Impossible III. részénél is sikerült elüldöznie Scarlett Johanssonnt és a rendezésre eredetileg kiszemelt David Finchert. Persze nem ördögtől való, az, hogy filmsztárok belefolynak az utómunkálatokba, vagy ők hagyatják jóvá a forgatókönyvet (elvégre nagyon nem mindegy, hogy mihez adja a nevét az ember), de a stábtagok elmondása szerint Cruise mindenbe beleszólt. Ha megnézzük a stáblistát lehet benne ráció, hiszen a forgatókönyvbe besegített a már állandó munkatársának számító Christopher McQuarrie – akivel jelenleg is a Mission: Impossible legújabb részén dolgoznak együtt Titkos nemzet és a Jack Reacher után – megnövelték Cruise szerepét a történetben és új akciójeleneteket írtak a sztoriba, mint például a repülős szekvenciát, ami kifejezetten a sztár ízlését tükrözi. Azonban ez csupán az érme egyik oldala. A másik szerint éppenséggel Cruise mentette meg a produkciót, vagy legalábbis annak a rizikósabb részeit. Cruise jelenléte mentette meg a produkciót attól, hogy ne csússzon a forgatás, ezzel növelve a kiadásokat. Mivel azonban ellentmondásos információk keringenek a büdzséről, vélhetően ezt sem sikerült tökéletesen megoldani.

akció-orgiában részesít a nézőt, melyhez olykor kifejezetten szép és autentikus képsorok is társulnak, ezzel feledtetvén, hogy mennyire üres és fantáziátlan mindaz, amit nézünk. A koncepció pontosan ugyanaz, amit lassan már minden második hasonló, egyiptomi alapokra épülő fantasy-ben láthatunk: adott egy ősi istenség, esetünkben hercegnő, akit évezredekkel ezelőtt (jó okkal) egy földalatti börtönbe száműztek, de úgy, hogy emberünk még a túlvilágra sem kapott jegyet. Ezt a laikusok számára sírkamrának tűnő helyet napjainkban megtalálja egy önjelölt sírrabló, aki pár perccel később rá is szabadítja az egész világra mindazt a rontást és pusztítást, amitől őseink olyannyira meg akartak óvni minket.

Azért van nehéz dolgom A múmiával, mert a filmnek nincsenek klaszszikus értelemben vett hibái, lévén a Universal és Kurtzman is pontosan olyanra akarta ezt a filmet, mint amit maga a végeredmény is tükröz. Az egész produkció hozzáállásában érződik, hogy a cél itt nem volt több mint egy sztenderd, ezerszer látott és hülyére unt popcorn mozi. Tökéletes bizonyíték erre Tom Cruise jelenléte: az általam is imádott színészre meg sem próbáltak karaktert írni, a legenda pontosan azt a szerepet hozza, amit mondjuk a Mission: Impossible szériában látunk már évek óta. Tény, ha vákuumban nézzük, ez nem ront érdemben a filmen, viszont a moziba relatíve sűrűn járó

közönségnek ez már rémunalmas lehet, és lesz is. A párhuzam itt még nem ér véget, lévén A múmia legnagyobb baja az, hogy ha én nem látom a címet, akkor simán elhiszem, hogy egy Mission: Impossible spinoffról beszélünk, amiben Ethan Hunt sírrablós hobbiját mutatják be nekünk.

Egyszerűen nincs lelke, egyénisége a filmnek. Értem én, hogy ez egy épülő univerzum első felvonása, ám ezzel együtt is kellene látnunk egy irányt, hogy a Universal mégis mit akar kihozni, vagy egyszerűen mit vár ettől az egésztől. Merem állítani, hogy a szörnyek témája 2017-ben közel sem elég, vagy legalábbis nem kellene, hogy elég legyen egy sikeres franchise felépítéséhez, ám A múmia a licenszeken kívül más sajátosságot nem tudhat magáénak.

Az alapvetően minőségi és jól működő, ám jellegtelen, műanyaghoz hasonlítható látványvilág, a film többnyire kiszámítható és fárasztó humora, melyet Jake Johnson elképesztően infantilis és irritáló karakterével fűszereztek meg, a már ezerszer lerágott cselekmény és Cruise végtelenül egydimenziós karaktere együttesen elérik, hogy A múmiának egy önálló, a kreativitás szikráját egyáltalán sejtető pillanata ne legyen. Ráadásul még Russell Crowe is inkább nevetséges a szerepében, mintsemZ Russell Crowe. Úgy gondolom, attól még, hogy valamit blockbusternek szánnak, még nem kellene automatikusan ilyesfajta

"erényeket" felvonultatnia.

"Hádde' agykikapcsolásra jó ez!" – mondja majd az ember, akinek vélhetően ez a film készült. Az egy dolog, hogy A múmia annyira bugyuta, fárasztó és unalmas, hogy teljesen alkalmatlan az előbbi művelet végrehajtására. Az viszont egy másik, hogy a kissé gúnyos, ám majd rengetegszer előforduló hozzáállás borzasztó hatással lesz, vagy inkább van a filmiparra. Így is tele vagyunk már olyan blockbusterekkel, melyek cellulóz minőségű szórakoztatást nyújtanak. Erre meg jön a Universal Pictures, akik a filmvilág legendás szörnyeit összekalapozva olyan produkciókat tesznek majd le az asztalra, melyeket elsősorban már megint csak a cím fog eladni, lévén érdemi tartalom nincs mögöttük? Ugyanis A múmia erről szól, semmi másról, és nem éppen fényes a jövő, amit vizionál. Aztán lehet, hogy tényleg nincs ebben több, és nekem vannak téves elvárásaim. Mindenesetre kell ez nekünk? Jó ez nekünk?

45% Stáblista Rendező: Alex Kurtzman Főszereplők: Tom Cruise, Annabelle Wallis, Russell Crowe Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. június 8.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

UTÓHATÁS Schwarzenegger legújabb filmjében nagy feladatra vállalkozott és becsületére legyen mondva: nem (csak) rajta múlott az, hogy a végeredmény ilyen tesze-tosza lett. Írta: Sanya08

R

oman (Arnold Schwarzenegger ismét eltávolodott az akciófilmes tereptől) egyszerű munkásember. Van neki egy szerető családja, munkáját becsülettel végzi és szorgosan, főnöke tiszteli és becsüli. Roman a történetünk elején egy boldog ember, hiszen éppen aznap várja haza imádott feleségét és lányát, aki gyermeket hord a szíve alatt. Roman boldog családapa és leendő nagyapa.

Jake (Scott McNairy) egyszerű légiirányító. Van neki egy szerető családja, munkáját becsülettel végzi és szorgosan, főnökei (vélhetőleg) tisztelik és becsülik. Jake a történetünk elején egy boldog ember, hiszen van neki egy szerető felesége és egy fia. Jake boldog családapa és odaadó férj.

Töretlennek gondolt boldogsága azonban ennek a két, egymás léte-

26 / FilmMagazin

zéséről mit sem tudó férfinak egyetlen éjszaka alatt elillan, amikor két repülő egy légiirányítási figyelmetlenség következtében összeütközik.

Roman a családját veszíti el a katasztrófa során és mindent felemésztő gyászba fojtja hétköznapjait, Jake pedig saját magát közvetett bűnösként látja és képtelen feldolgozni figyelmetlenségének következményeit. Ha eddig nem tudtuk volna, akkor Elliot Lester rendező az Utóhatással bizony rendesen belénk sulykolja: a gyász rohadt egy dolog.

Az Utóhatás már csak témájánál fogva is olyan pozícióba helyezi magát, hogy úgy istenigazából nehéz nekimenni. Nehéz, mert érzékeny pontra tapint és lévén, hogy megtörtént esemény inspirálta, rengeteg embernél rezonálhat a film meglehetősen fájón. Elvégre egy súlyos tragédia feldolgozásáról van szó,

amelynél nincs konkrét, megnevezett bűnös, nincsen közvetlen felelős, aki elvihetné a balhét, és aki ezzel megkönnyítené akár a mi, akár a főszereplők dolgát. Nincs megoldás egy olyan szituációra, mint amibe keveredik a két főszereplő. „Nincs helyes, vagy helytelen út. Ez annál sokkal bonyolultabb.” – mondja a film egy pontján Roman, ezzel summázva a film egyik fő mondandóját. Tényleg nincs. Mégis, ironikus módon a rendező maga csupán egyetlen utat látott arra, hogy elmesélje ezt a történetet: vaskos búskomorság és depresszív hangvétel, amik úgy aláássák az amúgy izgalmas morális dilemmákat, mint annak a rendje. Igen, értjük, a gyász rossz és meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozza az embert. De talán árnyaltabban és kevésbé szájbarágós módon is átad-

A film producere az a Darren Aronofsky volt, aki rendezőként például a Fekete hattyút, vagy a Rekviem egy álomért című filmet is jegyzi.

IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN A film alapjául szolgáló eseménysor a valóságban is megtörtént: 2002. július 1-jén a németországi Überlingen város felett történt katasztrófa, amikor egy teherszállító és egy utasszállító repülőgép ütközött egymással. A tragédiának 71 halálos áldozata volt, köztük az orosz Vitalij Kalojev két gyermeke és felesége. Kalojev mindvégig a légiirányítót hibáztatta a tragédiáért, akit aztán a lakásán felkeresett és késsel leszúrta.

hatták volna ezt az üzenetet.

Arnold Schwarzenegger még így is látható lelkesedéssel vágott bele ebbe a komoly színészi munkát igénylő munkába, lelkiismeretesen végezte el a neki szánt feladatot, a pongyolán megírt dialógusokkal azonban ő se nagyon bírt mit kezdeni. Nem rossz színész ő, ezt már bizonyította több ízben, de most már tényleg nem ártana, ha olyan filmben kamatoztatná tehetségét, ami jobban van összerakva, mint ez, vagy az amúgy ennél korrektebb Maggie – Az átalakulás. Az érem másik oldalát megformáló Scott McNairy-ről is hasonlókat lehet elmondani – alapvetően jó színész, aki most is beleadott apait-anyait, de a forgatókönyv nem adott neki olyan jeleneteket, amik úgy istenigazából próbára tehették volna őt.

Az Utóhatás bár csupán másfél órás, ez a másfél óra is soknak tűnik. Nem elég az ügyetlen jelenetek sorjázása (Scott McNairy sztorija az Ishmael nevezetű medvéjéről, hogy példával éljek, de említhetném a nyers tojás esetét is), a rendezés is hagy kívánnivalót maga után: elemi problémája ennek a filmnek, hogy végig egyetlen hangot fúj és azt sem

olyan erősen. Monoton és szürke darab ez, ami híján van csúcspontoknak vagy legalább enyhe hangsúlyváltásoknak, tónusváltásoknak, amelyek valamelyest feldobnák ezt a rövidke játékidőt. Roman és Jake lelki viaskodása szomorú, de egy idő után érdektelenné válik, nézőként érzéketlen lettem problémáik iránt, ami eleve nem jelent jót egy olyan alkotás esetében, aminek szerves része a bánat. Helyettem a film saját maga temetkezett mérhetetlen bánkódásba és depresszióba.

Egymaga maradt a lógó orrával és önmardosásával és azokkal a morális dilemmákkal. Egymaga maradt, mint az osztrák tölgy az üresen maradt házban.

45% Stáblista Rendező: Elliott Lester Főszereplők: Scott McNairy, Arnold Schwarzenegger Forgalmazó: Pannónia Ent. Ltd. Hazai premier időpontja: 2017. június 1.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

VOLT EGYSZER EGY VENICE Bruce Willis meztelenül gördeszkázik, Jason Momoa pisztolyt ragad és fánkot eszik, John Goodman pedig mindezt végignézi. Írta: Török Tamás

A

Volt egyszer egy Venice a John Wickhez hasonlóan a legszívszaggatóbb történetek legkeményebbikét meséli el nekünk, ugyanis Venice Beach veterán nyomozójának, Steve-nek (Bruce Willis) elrabolják a kiskutyáját, aminek köszönhetően teljesen elszabadul a pokol Kalifornia legismertebb városnegyedében. Az egész mögött a helyi dílerkirály, Spyder (Jason Momoa) áll, kinek nevét kizárólagosan ipszilonnal írhatjuk, ennek ellenére még az IMDb is elkövette a végzetes hibát. Az egészet megfejeli John Goodman és Adam Goldberg, aki természetesen ismét egy sztereotip zsidó karaktert ölthetett magára, szerencsére kifejezetten jó humorér-

28 / FilmMagazin

zékkel. Talán sikerült valamelyest átadnom, hogy mire is számíthatunk a Cullen testvérek legújabb vígjátékától.

A Volt egyszer egy Venice egy pillanatig sem akarja megvezetni a nézőt, ennek a filmnek pontosan annyira nincs semmi értelme, mint ahogy azt egy rövid szinopszis alapján sejthettük. Venice Beach és annak minden bája beágyaz az eseményeknek, a humor maga pedig elég erősen a B-kategóriás filmek hangulatát idézi, ami gyakorlatilag megmenti a produkciót attól, hogy egy fárasztó, sokszor kifejezetten idegesítő amerikai vígjáték sorsára jusson. Ha valakinek mélyrehatóbban kellene elmagyaráznom, hogy

mégis miről is szól a Volt egyszer egy Venice, akkor a kutyás lerövidítésen kívül elég nagy bajban lennék, lévén Mark és Robb Cullen a forgatókönyvírás során teljesen elszabadultak. Egy kis nyomozás, drogkartell felszámolása, egy anonim utcai művész tettenérése (aki vibráló péniszekkel dekorálja ki Lou, a zsidó eladásra szánt ingatlanjait), John Goodman családi drámája, utcalányok, akik valójában pasik és ráadásként meztelenül gördeszkázó Bruce Willis! Az egész lénye a filmnek egy akkora káosz, hogy már a gondolatától nevetnem kell, ami egy vígjáték esetében egész jó jel.

Ami mégis a legnagyobb csoda, hogy a Cullen testvérek valahogy

Bár Robb és Mark Cullen producerként rengeteg filmben és televíziós sorozaton dolgoztak, a Volt egyszer egy Venice a rendezői debütálásuk.

rendet vittek ebbe a káoszba, a totális őrület és entrópia közepette is tökéletesen tisztában leszünk azzal, hogy éppen mi miért történik a filmben, ami minden viccet félretéve, hatalmas teljesítmény és egy olyan erény, amellyel mostanában nem sok humorosnak szánt film büszkélkedhet. Persze, a Volt egyszer egy Venice-ben egy pillanatig sincs meg a potenciál arra, hogy életünk legnagyobb nevetését okozza, ám a teljes baromságnak álcázott, mégis egy folyékony, jó ritmusú filmet biztosító forgatókönyv tesz arról, hogy kellemesen szórakozzunk. A humor maga természetesen itt is változó minőségű, a túltolt szexualitás és obszcenitás számomra továbbra sem vicces, Cullenék filmje viszont ezzel együtt is megtalálja a viszonylagos egyensúlyt, Bruce Willis-szel és John Goodmannel az élen pedig konstans pozitív élményben lesz részünk. Jason Momoa a maga monstrum, ámde annál szerethetőbb gengszter habitusával kifejezetten feldobja a film sokszor ellaposodni látszó hangulatát. Számomra mégis a korlátozott mennyiségű já-

tékidőhöz jutó Adam Goldberg tette fel a pontot az i-re, hiába láttuk már ezerszer a jól bejáratott karakterét, Willis-szel és az ő segédjét alakító Thomas Middleditch-csel karöltve olykor kifejezetten jól megírt odaszólásokat tudhat magáénak.

A casting egyértelműen elviszi a hátán a Volt egyszer egy Venice-t, ami ilyen nevek fényében igazából borítékolható is volt. A kérdés az, hogy mit is vár az ember egy vígjátéktól? Megnevettessen, kínos pillanatokat mellőzve szórakoztasson?

Ha pusztán ennyi kell a léc megugrásához, akkor Willis őrült kalandja számos műfajtársával ellentétben teljesíti feladatát. Elsőre talán erősnek tűnhet az összehasonlítás, ám két közel azonos műfajú filmről beszélünk, mikor éppenséggel A nagy Lebowskit hozom fel követendő példaként a zsáner modern képviselői számára. A Volt egyszer egy Venice többnyire azért működik korrekten, mert ez a film egy limonádé, ami egy pillanatig sem akar többnek látszani. Tény, ez is erény valahol, viszont kíváncsi vagyok, hogy tízhúsz év múlva vajon hány olyan,

vagy akár csak hasonlóan remek vígjátékot tudunk majd említeni a jelenből, mint a Coen fivérek időtlen klasszikusa.

Egy pillanatig sem akarom elvitatni a Volt egyszer egy Venice érdemeit, Bruce Willis kutyás mentőakciója egy kifejezetten szórakoztató, remek színészi alakításokkal megtoldott és a műfajra már-már jellemző kínos pillanatok többségét mellőző produkció. Nem hiszem, hogy lesz olyan, aki esetleg másodjára is nagy lelkesedéssel venné elő és ülne le elé, ám a nyári uborkaszezonban bátran tudom ajánlani a zsáner szerelmeseinek.

65% Stáblista Rendező: Mark és Robb Cullen Főszereplők: Bruce Willis, Jason Momoa, John Goodman Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2017. június 15.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

JUPITER HOLDJA Egy életünket kitöltő közösségi oldal, állandó és teljes megfigyelés, avagy így jön el a valódi demokrácia? Írta: Török Tamás

A

magyar rendező gyakorlatilag már hazajár Cannes-ba, legutóbb a Fehér Istennel vitt el két díjat onnan. A művészi ambíciókat megcsillogtató alkotás a kutyák lelkét helyezte a központba, melynek jómagam életem első sajtóvetítésének élményét fűzhetem, így talán ennek köszönhetően is boldogan tekintek vissza Mundruczó különleges rendezésére. Ahogy ezt a pár sort megfogalmaztam, rádöbbentem, hogy meglepően hasonló érzéseket hagyott bennem a Jupiter holdja, ami témájában egy merőben más vízre evezett, ám annak erősségei szinte fedik egymást a Fehér Istenével – mondhatni amolyan Mundruczósan.

A Jupiter holdja talán nem is nyúlhatna aktuálisabb jelenséghez: a szerb-magyar határon a rendfenntartók lelőnek egy fiatal szír menekültet, aki megmagyarázhatatlan módon a halált kicselezve életben

30 / FilmMagazin

marad, majd hirtelen lebegni kezd. A fiút, Aryan Dashnit (Jéger Zsombor) egy műhibának köszönhetően lecsúszott orvos, Stern Gábor (Merab Ninidze) veszi „pártfogásába”, aki eleinte nem lát többet a srác képességeiben, mint pénzszerzési lehetőséget. Az események természetesen bonyolódnak, egészen addig, amíg a komplett magyar hatóság ered a furcsa duó nyomába, többek között Lászlóval, akit a legendás Cserhalmi György elevenít meg a vásznon. A Jupiter holdja összképe megdöbbentően vegyes, a film számos mély gondolatot szeretne elmesélni nekünk saját magunkról, úgy általában az emberekről, az empátiáról, vagy éppen a szeretetről, ám mindezek valahogy elvesznek a szájbarágás és sekélyesség mocsarában, miközben olyan jelenetek szemtanúi leszünk, melyekhez foghatót még SOHA nem láthattunk magyar filmprodukcióban.

Mindezt már a film első képkockái alatt sejtettem, lévén azokat, míg élek, nem fogom elfelejteni. A szerbmagyar határon való átszökés, majd Jéger Zsombor első magasba emelkedése olyan példátlan feszültséget és a lehető legjobb értelemben vett művészi kvalitásokat tudhat magáénak, mely után a kritikusok még nyugaton is csak csettintettek volna.

Ezzel együtt szeretnék is rátérni egy olyan erényre, mely a filmes beszámolók többségében általában csak pár sort szokott kapni, mikor egy alkotás szíve-lelke számos esetben ezen múlik. Évekkel ezelőtt, a Fehér Istennel kapcsolatban is ódákat zengtem Rév Marcell operatőrről, aki most, a Jupiter holdjának kamerái mögött egy még kiforrottabb, világszínvonalú munkát végzett. A szemtelenül fiatal, és még annál is tehetségesebb szakember olyan lélegzetelállító és egész egyszerűen felejthetetlen képekkel ajándékozza

Mundruczó Kornél az ötödik olyan magyar rendező, aki három alkalommal is bekerült a Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába.

meg a nézőt még a „legegyszerűbb” jelenetek során is, melyekről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

A Jupiter holdja legnagyobb erőssége egyértelműen annak látványvilága, amit a lehető legrövidebb zöldvászon előtt töltött idővel alkotott meg a film csapata, többek között Jéger Zsomborral, aki olykor ténylegesen több tíz méter magasan csodálhatta meg gyönyörű fővárosunk látképét.

A Jupiter holdja technikai oldalról nézve szinte kifogástalan, ami már önmagában egy hatalmas érdem. A levegőből leereszkedve egészen a metró alagutakig lemerészkedett a stáb, arról pedig nem is beszélve,

hogy egy olyan autósüldözést koreografáltak meg Mundruczóék, melyet még nem láthatott a közönség magyar filmesektől. Rév Marcell az őrületes akciójelenetek mellett a film művészi oldalához is hozzátett már-

már megszólaló képeivel, amire hatalmas szükség is volt, lévén azok a rendezési pontatlanságok, hibák vagy éppen rossz döntések, melyeket már a Fehér Isten megtekintése alatt is tapasztalhattunk, ugyanúgy jelen vannak a Jupiter holdjában.

A szír menekült fiúról szóló mesének az a legnagyobb baja, hogy hiába érzi az ember, Mundruczó szeretne valami nagyon mélyenszántót és erőteljeset mondani, a film forgatókönyve és verbális eszközei alkalmatlanok mindezek közvetítésére. A Jupiter holdja akkor működik igazán, mikor a dialógusok elcsendesülnek és a történetmesélést egy az egyben a vizualitás veszi át, beleértve Jéger Zsombor, Merab Ninidze vagy éppen Balsai Móni kimagaslóan erős alakításait, melyeket egyértelműen a színészek között működő kémia, s a sokszor szívbemarkolóan sokatmondó tekintetek tartanak öszsze, mintsem a produkció nem kifejezetten jól megírt frázisai. Mindenképpen pozitívum, hogy a film nem akarja még a moziban is a mene-

MUNDRUCZÓ KORNÉL A 42 éves szakember a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomát, eleinte színészként, majd később film- és televízió rendezőként. Utóbbiként 2000-ben mutatta meg először magát első nagyjátékfilmjével, a Nincsen nekem vágyam semmivel. A rendező azóta nemzetközi porondon is letette a névjegyét, Bíró Yvette forgatókönyvíróval többször is társulva rendre részt vett a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol legnagyobb sikerét a Fehér Istennel érte el 2013-ban, mely két díjat is bezsebelhetett.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

kültkérdéssel és mindannak politikai hátterével terhelni a nézőt, az előtérbe egyértelműen az emberi érzelmek, empátia és a szeretet kerül, mialatt Aryan Dashni és Stern Gábor az ország két legkeresettebb emberévé válik. Érdekes dolog ez. Amint legördült a stáblista, túlsúlyban voltak bennem a negatív benyomások. A Jupiter holdja nagyon jól tette, hogy a maga visszafogott módján nyúlt ahhoz a témához, ami miatt a közönség nagy része már azelőtt illetlen jelzőkkel illeti meg Mundruczó rendezését, mielőtt egyáltalán látta volna azt. Számos intelligens döntés került meghozatalra a forgatókönyv megírása közben, vagy éppen a rendezés folyamata alatt, ami mégis

32 / FilmMagazin

egy olyan élményt eredményez, ami annak ellenére is nehezen rántja be a nézőt, hogy a film meglepően izgalmasra sikeredett. Jéger és Ninidze jelenléte a vásznon olyan erős, mely még a sokszor zavarbeejtő, ámde pont emiatt hiteles angol kiejtéssel együtt is konstans áthatja a filmet, fittyet hányva arra, hogy a tényleges sorok mögött egyszerűen alig találok valamitZ ez a kettősség pedig maga a Jupiter holdja.

Kijöttem a teremből és éreztem; ez már megint félrement. Ismét egy olyan magyar film, ami ha el is jut valahogy a hazai közönséghez, a többség azt mondja majd, hogy ez a film túl lett művészkedve. A Fehér Isten után ismét egy olyan Mundruczó film, amit szinte képtelenség

pusztán a cselekmény felvázolásával eladni, hiába a levitáló fiú. A Jupiter holdjának nincs egy olyan tételmondata, ami ténylegesen fedné azt a kétórás élményt, amit átélünk.

Megfoghatatlan, vagy átgondolatlan? Akartam találni valamit ebben az egészben, egy olyan tartalmi erősséget, melyet az egészen frenetikus technikai megoldások mellett is beleírhatok a cikkembe, hogy legalább egy olvasó elmenjen az én hatásomra a moziba, és megnézze egy olyan rendező filmjét, aki már többedik rendezése során reprodukálja ugyanazon hibákat és hiányosságokat, ámde stílusa egyértelműen beazonosítható. Dacára minden igyekezetemnek, nem tudtam igazán szeretni a Jupiter holdját. Nem

A Jupiter holdja gyártását 700 millió forinttal támogatta a magyar Filmalap, ami azért elég szép kis pénzösszeg.

>> DACÁRA MINDEN IGYEKEZETEMNEK, NEM TUDTAM IGAZÁN SZERETNI A JUPITER HOLDJÁT. NEM MONDOTT SOKAT, ÉS NEM IS SZÓRAKOZTATOTT ELÉGGÉ. AZTÁN ALUDTAM RÁ EGYET. MAJD KETTŐT. HÁRMAT. << mondott sokat, és nem is szórakoztatott eléggé. Aztán aludtam rá egyet. Majd kettőt. Hármat.

A Jupiter holdja nem engedett.

Szinte teljes mértékig megegyező folyamat zajlott le bennem, mint évekkel ezelőtt a Fehér Isten után.

Aryan Dashni története tipikusan az, amiről nem szabadna még aznap, vagy az azt követő nap kritikát írnia a kollegáknak. Rév Marcell ösztönösen zseniális képei még egy héttel a vetítés után is kísérik az embert, beleértve Jed Kurzel zenéjét, aki az Assassin’s Creed és Alien: Covenant után egyenesen Mundruczó filmjében bizonyítja, hogy mennyire ért az atmoszférikus dallamok megkomponálásához. Nem tudom megmondani, hogy van-e élet a Jupiter

holdjának felszíne alatt, de egyértelműen érzem, hogy muszáj lesz legalább még egyszer megnéznem ezt a vitathatatlanul különleges elemekkel megfűszerezett produkciót.

Olvastam olyan véleményeket, hogy Mundruczó Kornél középszerű rendező, amivel nem ebben az irományban fogok vitába szállni, ám érdemes óvatosan bánni az ilyesfajta jelzőkkel. A 42 éves direktor alkotásainak narratívája ilyen formában soha nem lesz kompatibilis szélesebb nézőközönséggel, Mundruczó stílusa viszont egyértelműen tetten érhető filmjeiben, azok pedig, a Jupiter holdját is beleértve, céltudatosan ássák bele magukat szép lassan a néző tudatalattijába. Nehéz, nem éppen makulátlanul megírt al-

kotás a Jupiter holdja, ami a világszínvonalú fényképezésnek, a páratlan technikai bravúroknak és a szeretettel teli alakításoknak köszönhetően megérdemli, hogy kiérdemelje helyét a magyar filmek nagycsarnokában.

70% Stáblista Rendező: Mundruczó Kornél Főszereplők: Jéger Zsombor, Merab Ninidze, Balsai Móni Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. június 8.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A KARIB-TENGER KALÓZAI:

SALAZAR BOSSZÚJA Kalóznak lenni, ha nem is olyan élvezetes, mint 10 évvel ezelőtt, azért még mindig jó. Írta: TomPowell

J

erry Bruckheimer annak idején kiváló érzékkel szagolta ki, hogy a Disneyland látványosságán alapuló filmben mekkora lehetőség van, mindemellett pedig a kulcsszerepbe egy addig a blockbusterektől távol álló, mégis ismert színészt tett meg. Aztán a 2003-as sikert újra be kellett indítani és az első rész ismert elemeinek felmelegítése ugyan már rányomta a bélyegét a Holtak kincsére, az önnön súlya és ambíciói alatt roskadozó A világ végén egyszerre gyönyörűen, avagy merészen kerekítette le a történteket. Innentől kezdve minden film feleslegesnek hat, amit a Salazar bosszúja sem tud levedleni magáról, mindazonáltal igyekszik emlékeztetni a nézőt arra, hogy miért is szerette meg ezeket a rumvedelő kalózokat.

34 / FilmMagazin

De tényleg miért is szerettük meg őket 2003-ban? A széria sosem a minél kidolgozottabb sztorijáról, vagy összetett karakterjellemeiről volt híres (ahogy az új epizód sem), mégis többek voltak egy agyatlan látványfilmnél. Nagy betűs KALANDMOZIK voltak, szívvel és lélekkel, amilyenhez hasonlóra Indiana Jones óta ki volt éhezve a nézőközönség, a kalózos mozik pedig merültek annyira feledésbe, hogy (minden értelemben) egzotikumnak hassanak. Gore Verbinski a kalandfilmes toposzokat vegyítette a rémmesék – már-már valóban horrorisztikus – világával és nem kevés önreflexióval, amelyben valamilyen természetfeletti kincs után folyt a hajsza, elátkozott kalózokkal, élükön egy ördögi, mégis szánni való vezérrel, könnyes szemű hősszerelme-

sekkel és a saját érdekei mentén, mindenkin átgázoló, ugyanakkor imádni valóan aranyszívű Jack Sparrow-val. Pont ezek hiányában nem működött a negyedik epizód, az Ismeretlen vizeken, és az ehhez való visszatérés miatt sokkal szórakoztatóbb a Salazar bosszúja, ugyanis míg előbbi görcsösen próbálta újrateremteni az első rész megismételhetetlen báját, utóbbi a manapság bevált hollywoodi recepthez fordul: a nosztalgiához.

Ami a Disneynek mostanában egyébként is beszokott jönni, akár az újkori Star Wars-filmeket, akár A galaxis őrzői mindkét részét nézzük.

Szerencsére nem köldöknézős nosztalgiázásra futotta tőlük, amelyben minden egyes adandó alkalommal emlékeztetik a nézőt, hogy miért is volt jó régen ez a széria, hanem

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 7 oldalas háttércikket is!

jókedvű felelevenítésre, egy csipetnyi frissességgel. Ezt a frissességet a Kontiki és a Las Bandidas norvég rendezőpárosában, a Joachim Rønning-Espen Sandberg kettősben találta meg Bruckheimer és amellett, hogy nem volt rest a stúdióval hozzájuk vágni 350 millió dollárt (!!!) lényegesen jobb lóra tett velük, mint a túlértékelt színházi rendező, Rob Marshall személyében. Párosuk ugyan egy minden eddiginél sterilebb látványvilágot hozott, viszont az akciójelenetekben, a látványban – mint például Salazar legénységében, vagy az ő történetükben – ismét van kraft. Javier Bardem boszszúszomjas címszereplője ugyan teljesen egyszerű motivációk mentén halad, de a forgatókönyvírók mentségére legyen mondva, a karakterben sincsen sokkal több, Bardem pedig nem kevés játékosságot visz az olykor vérfagyasztó kapitányba.

Azt is helyesen belátták, hogy kell ide a vérfrissítés a fiatalok részéről is, Brenton Thwaites és Kaya Scodelario kettőse pedig részleteiben hiába jobb, mint a klasszikus Orlando Bloom-Keira Knightley páros, mégsem állnak össze, mint két kicsi LEGO. Thwaites hiába Will Turner karakterjegyeit ismétli, lényegesen elevenebb nála – ez Bloom pár perces, ezúttal is sótlan játékát figyelembe véve különösen szembeötlő – Scodelario pedig érdekesebb Elizabethnél, és nem kevés szexista megjegyzésnek ad teret a karakte-

rek részéről, kettejük kapcsolatát azonban nem bontják ki eléggé, mivel mindkét karaktert túlságosan a saját céljai vezérlik. Emellett, ha valami nem ment a rendezőknek, az az – olykor valóban sikamlós – poénok kezelése: Verbinskinek ezek tálalásához mindig is kiváló érzéke volt (még a méltatlanul alulértékelt A magányos lovasban is működött) és tudta, hogy melyik karakternek érdemes teret engedni. Itt az a legnagyobb probléma, hogy a szórakoztató mellékkarakterek (Pintel és Ragetti kivételével) mind visszatérnek, még jó poénokat is adnak a szájukba, de csak ritkán működnek, keveset sikerül belőlük jól tálalni.

Viszont legalább Geoffrey Rush Barbossáját sikerült újabb oldaláról bemutatni (ami egy 14 éves széria 5. darabjánál nem kis kunszt), aki egyértelműen Johnny Depp mellett a széria egyik éllovasa.

Ha pedig már Depp: képtelenség nem észrevenni, hogy Jack Sparrow figurája mennyire együtt rezonált mindig is a színésszel és annak magánéletével. Amennyire Depp frissnek hatott 2003-ban a blockbusterek tengerén, annyira rázta fel Jack Sparrow (Kapitány! Jack Sparrow kapitány!) is az akkori akcióhősök sokszor makulátlan státuszát. Figurája hiába egy akasztani való betyár, aki rendre jobbat kap a körülötte lévőktől és a sorstól, mint amire ténylegesen érdemes lenne, a kényes helyzetekben mindig helyesen dönt. Ez a trilógiában működött, de

2011-ben, amikor már egyértelműen Sparrowt kívánták előtérbe helyezni, a figura pojáca amplitúdói is előtérbe kerültek, nagyjából azzal egy időben, amikor Depp is elkezdett ráállni a ripacskarakterekre. A Salazar bosszúja kalózkapitánya pedig egyértelműen a magánéleti válságban küzdő, levitézlett színészre rezonál Sparrow alkoholizmusával és elmagányosodásával, így az általában jól behatárolható (és önző) célokkal rendelkező figura jelen esetben inkább sodródik az árral, miközben legfőbb feladata a legénysége és ezzel együtt a rajongók bizalmának és a szeretetének a viszszaszerzése.

Méltó lett tehát az újabb karibi kaland a trilógiához, még ha annak szintjét nem is éri el. A stáblistás jelenet pedig azt vetíti előre, hogy még találkozunk ezekkel a tengeri haramiákkal. Amennyiben ez a legrosszabb, ami a franchise-zal történhet, akkor nem is olyan rossz ez a kalózélet.

75% Stáblista Rendező: Espen Sandberg Főszereplők: Johnny Depp, Javier Bardem, Kaya Scodelario Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. május 25.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

VERDÁK 3 Öreg autó, nem vén autó – legalábbis amíg el lehet adni a gyerekeknek a játékokat vele... Írta: H. Kéri Anita

M

it várhatunk a Disney / Pixar legújabb, beszélő autós meséjétől az újrafényezett uzsonnás dobozokon és játékautókon kívül? Nagyjából azt, amit már az első részben megkaptunk, csak kevesebb poénnal, sok útkereséssel (értitek: útkeresés, hahaha... inkább ne? Jó, hagyjuk...), klisés, de legalább szépen felvezetett érzelmekkel. Jól összefoglalja a középszerűségét, hogy amikor megkérdeztem az öt éves kollégát, hogy melyik volt a kedvenc része, a filmet megelőző szokásos kis Pixar rövidfilmet említette. (Kedves Pixar, nem lehetne inkább arra felhúzni egy egészestés filmet?)

A történet szerint Villám McQueen-t (Owen Wilson) és korosztályát elkezdik kiszorítani a mezőnyből az új generációs versenyautók, és a hajszában hősünk súlyos balesetet szenved. Ahhoz, hogy visszatérjen, módszerváltásra van szüksége a felkészülés terén. Új szponzorán, Sterlingen (Nathan Fillion) keresztül találkozik egy fiatal és ambiciózus edzővel, Cruz Ramirezzel (Cris-

36 / FilmMagazin

tela Alonzo). A visszatérést megnehezíti azonban a rekorddöntögető és arrogáns rivális, Vihar Jackson (Armie Hammer).

A film pozitívumaként jegyezhetjük fel, hogyha már újat nem is talál ki, de legalább visszatér az első rész formulájához, a főhős jellemfejlődésére koncentrál és a felvázolt élethelyzetben kimerítő alapossággal végigveszi a tépelődést, a motivációkeresést, a kudarcok jó-rossz értékelését, miközben szépen felépíti az újonc személyiségét is. Na, nem túl bonyolultan azért, de legalább szerethetően.

Mindeközben autóink elég sok felé elgurulnak, a lelkizéseket legalább időnként megszakítják néhány izgalmasnak szánt versenyhelyzettel. A film első felében még felhorkantott az öregedésen élcelődő poénokon a közönség érintett fele, de később ezek már önismétlőkké váltak és unalmassá. Ugyanígy a bimmbumm-csitt-csatt poénok is fokozatosan kikoptak, ezzel együtt pedig óvódás partnerem eleinte még lelkes kacagása is alábbhagyott.

A Verdák 3 amolyan nem használ, nem is árt típusú mozi, amiről valószínűleg semleges érzésekkel vagy kissé elálmosodva fogunk kijönni. A szíve és a grafikája a helyén van, a versenyek izgalmasan vannak "filmezve", nagyon rosszat nem tudok rá mondani, de a Pixartól megszoktuk már, hogy érdekesen és kreatívan meséljen. Ehhez pedig a Verdáknak most sem sikerül felérnie a sportfilmek ezerszer feldolgozott cselekményével, de hát nem is ez a lényeg. Csak pörögjön tovább az uzsonnás doboz biznisz. Ahhoz képest meg egész igényes reklám.

70% Stáblista Rendező: Brian Fee Eredeti hangok: Owen Wilson, Armie Hammer, Chris Cooper Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. június 15.

EXTRA

SENYVEDNI EGY ÖRÖK ÉLETEN ÁT „A Universal-féle Múmia-filmek tulajdonságaikat illetően alapjában véve megfeleltethetők az évtizedekkel később elharapózott slasher-filmek önismétlő szerkesztőelvével. Ahogyan Jason Voorhees és Freddy Krueger, valamint hasonszőrű cimboráik (téged nézlek, Michael Meyers!) is filmről filmre elpusztultak, vagy legalábbis elpusztulni látszottak, valamilyen – akár magyarázott, vagy magyarázatlan – okból kifolyólag visszatértek, hogy újabb kiszemelt áldozatokat szekáljanak halálra.” >> 38.

SOROZAT: TIZENHÁROM OKOM VOLT „A sorozat kétségkívül legnagyobb erénye pedig ez: párbeszédet generál olyan témákról, amelyek ott vannak a mindennapjainkban, mégis inkább a szőnyeg alá söpörjük őket, ami viszont azt eredményezheti, hogy akármikor megtörténhet a baj.’ >> 44.

FILMKLASSZIKUS: A SIERRA MADRE KINCSE „Természetesen a kockázatot a stúdió fejesei is érezték, így Huston-t folyamatosan zaklatták. Ennek ellenére a film sikeres lett és végül Jack Warner is elismerte, hogy a Warner Bros. eddigi legjobb filmje készült Huston rendezésében.” >> 48.

FilmMagazin / 37

EXTRA

SENYVEDNI EGY ÖRÖK ÉLETEN ÁT Most, hogy Tom Cruise fejvesztve menekül a mozivásznakon a termé- szet erejének egy évezredes álmából felébredő manifesztuma elől, ideje volt szemügyre venni, honnét indult mindez. Írta: Sanya08

M

iután 1931-ben bemutatták Todd Browning rendezésében, Lugosi Béla ikonikussá váló alakításával a Bram Stoker írásműve alapján elkészült Drakulát, a Universal stúdió rálelt egy aranybányára. Nem kizárólagosan a Drakulát illetően, bár ő ugye elég nagy sikert hozott nekik, de felfedezték, hogy a horrorban, a szörnyekben bizony pénz rejlik, a közönség könnyedén keblére öleli. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a későbbiekben Mary Shelley regényét is elővették (Frankenstein), kapott néhány folytatást – karakteres szörnyfigurák egész garmadája kelt életre fekete-fehér mozgóképeiken, hogy azokat aztán összeereszszék más filmekben. Vagy paródia,

38 / FilmMagazin

vagy csak szimplán pénzhajhászás céljából. Egy Drakula és egy Frankenstein között, 1932-ben került vászonra először a halhatatlanságra ítélt, mumifikált egyiptomi herceg halandók közti kóválygása – hogy aztán minduntalan felébresszék őt nyugodt, csendes álmaiból.

A Universal-féle Múmia-filmek tulajdonságaikat illetően alapjában véve megfeleltethetők az évtizedekkel később elharapózott slasherfilmek önismétlő szerkesztőelvével.

Ahogyan Jason Voorhees és Freddy Krueger, valamint hasonszőrű cimboráik (téged nézlek, Michael Meyers!) is filmről filmre elpusztultak, vagy legalábbis elpusztulni látszottak, valamilyen – akár magyarázott, vagy magyarázatlan – okból

kifolyólag visszatértek, hogy újabb kiszemelt áldozatokat szekáljanak halálra. Nem rugaszkodnánk el nagyon a valóságtól, ha a Múmiafilmeket a slasher-filmek egyik jeles elődjeként aposztrofálnánk, ugyanakkor antagonistái között akad egy alapvető különbség. Míg Freddy Krueger, Jason Voorhees és Michael Meyers teljes értékű gyilkológépek, akiket csak és kizárólag az mozgat, hogy megöljék azt, akibe épp belebotlanak, addig a múmia története sokkal inkább egy tragikus história – motivációja költőibb, hovatovább romantikusabb.

A Múmia, alias Ardeth Bay (az 1932-es eredeti filmben), alias Imhotep, alias Kharis nem gyilkosként kezdte pályafutását. Nemesember

A Scooby-Doo and the Ghoul School c. filmben a múmia hangjához az első filmes múmia, Boris Karloff orgánumát vették alapul.

volt ő, aki szerelme halála után olyan döntést hozott, mely sorsát megpecsételte: halálból szerette volna visszahozni kedvesét, ám lévén, hogy ez szentségtörésnek számított, a király büntetésül élve temette el őt, mumifikálva. Hogy később a Universal stúdió egyik leghíresebb csoszogó fojtogatójaként vált ismertté, már más tészta. Alapvetően az, hogy az ember ennyi időt tölt a föld alatt, szerelme elvesztésének gondolatától szenvedve, kicsit megtépázza mind a lelket, mind a szívet.

Ha nem is született tehát gyilkosnak, azért felszínre törhetett benne annyi ellenérzés az emberek iránt, hogy azt ellenük irányítsa. Persze ebben az esetben az sem elhanyagolható tényező, hogy az ember irányítás alatt áll.

A SZERELEM MINDENT FELÜLÍR Az 1932-től 1955-ig tartó klasszikus, első Universal-széria egyik legfőbb sajátossága (két filmet leszámítva), hogy a címszereplő kevésbé helye-

ződik virtuálisan az előtérbe, sokkal inkább hátsó, passzív mozgatórugója a cselekménynek. A befáslizott szerencsétlen csak egy tárgy, akit kénye-kedve szerint használ fel az ő és szerelmének sírját felügyelő főpap éppen aktuális utódja, ennek végkimenetele pedig nagy általánosságban azonos az azt megelőző film befejeztével. Mindig, de tényleg mindig van egy lány. Egy lány, akiért legalább két szív dobog, és míg az egyik szív a hagyományőrző szerelmi szálak éhezői számára válik kielégítővé (olykor nem, de az más lapra tartozik), addig a másik szív már évezredek óta dobog szüntelenül, azt sem tudván, milyen napot írunk éppen. Hosszú oldalakat lehetne írni arról, hogy a női egyenjogúság gyakorlatát mennyire nem lehet felfedezni ezekben a filmekben, de a gender-politikát most hagyjuk kicsit, bár tényleg órákig el lehetne diskurálni róla.

Már a Karl Freund rendezte legelső A múmia-filmben is igen erősen

A SÖTÉT UNIVERZUM A Universal Pictures bejelentette, hogy sikerült egy kellően találó nevet találniuk a korábban Szörnyes Univerzumként emlegetett filmes univerzumuk számára, amit innentől kezdve "Dark Universe", azaz Sötét Univerzumként emlegethetünk.

Az univerzum központi alakja Russel Crowe karaktere, Dr. Henry Jekyll lesz majd, valamint a Prodigium nevű szervezet, akik levadásszák, tanulmányozzák és ha kell elpusztítják a világban rejtőzködő szörnyetegeket. A Prodigium mindent megtesz annak érdekében, hogy az emberek ne szerezzenek tudomást ezeknek a szörnyeknek a létezéséről és bármire hajlandók, hogy ez így is maradjon. A stúdió egy külön weboldalt is létrehozott a szervezet számára.

FilmMagazin / 39

EXTRA

Ez a síron is átívelő, alapvetően tragikus szerelem azóta is visszatérő eleme ezen filmeknek – olyannyira, hogy még Stephen Sommers is megtartotta, mint fontos motívumot saját, 1999-ben indult trilógiájában –, de korántsem mindenki tartotta magát hozzá.

felsejlett a "tragikus szerelem", mint dramaturgiai elem, ám míg ott sokkal kifinomultabb eszközökkel sikerült színre vinni, addig később már csak úgy, kötelező hordalékként tüntették fel a folytatásokban. A lényeg a következő: végy egy férfit, aki vagy kincskeresői hajlamból, vagy egyéb okból kifolyólag belecsöppen az események sűrűjébe, végy egy nőt, akit meg kell menteni és egy főpapot, akit egy idő után elragad a mohóság és a saját szexuális étvágya. A múmia a háttérben, teljesen öntudatlanul, egy-két embert olykor megfojtva téblábol egyik jelenetből a másikba, hogy aztán a játékidő lejártával az események egy drámainak szánt pontján feléledjenek régi érzelmei és megmentse, vagy épp szimplán magával vigye kisajátítás céljából az adott hölgyeményt. Miután ellenszegült a főpap önző akaratának és parancsolgatásainak. A síron, mi több, életeken át is túlmutató szerelem (életeken át, hiszen a herceg szerelme mindig egy újabb fiatal lány reinkarnációjában mutatja meg magát) motívuma olyan humánummal ruházza fel címszereplőjét, amely emberségesség egyébként sem szokatlan a Universal-monstrumok díszes kompániájában. Elég, ha csak Frankenstein szörnyét nézzük meg.

Másfelől ebből fakadóan empátiát is

40 / FilmMagazin

kezdünk érezni iránta, hiszen nem nehéz sajnálni egy olyan alakot, aki évezredeken át egy szarkofágban senyved, szerelmétől elszakítva, élőhalott stádiumban, akit időrőlidőre dróton rángatnak különböző alakok. Az pedig, hogy a szerelem átüt még a vastag, penész- és porlepte fáslin is, meglehetősen költői.

CIKLIKUSSÁG, TERMÉSZETFELETTI, ŐSI ERŐ Ha az ember folytatást készít, akkor bizony elkerülhetetlen az ismétlés, a ciklikusság, ezt pedig ezeken a filmeken több ponton is letapinthatjuk.

Az imént említett tragikus szerelmi szálon túl sem voltak restek ismételni saját magukat. Az expozíció, a háttérsztori folyamatos ismétlése (konkrétan mindegyik folytatás legelején megismertetik velünk, hogy honnét indult az egész), a múmia szerepe, a női szerepek lényegében mindig ugyanazok – és bár folytatólagosnak tekinthetjük őket, a babonás vélekedést, a múmia legendájának valóságában való kételkedést mindig megtartották a rendezők.

Hiába bizonyítódott be a létezése sokszor egy egész kisváros számára, könnyűszerrel megoldották az alkotók a problémát: egy huszárvágással átugrottak egy egész generációnyi szakadékot és máris jöhettek az újabb, szkeptikus, sírgyalázó

Az 1932-es A múmia filmben Christopher Lee is szerepelt, akinek mindössze 13 sor szövege van a kész alkotásban.

A MÚMIA RENDEZŐJE TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ A SÖTÉT UNIVERZUMMAL KAPCSOLATBAN A nemrég bemutatott a Universal Stúdió univerzumépítésének a nyitódarabja, amelybe már most becsatlakozott Dr. Jekyll (Russel Crowe), és később jön még Frankenstein szörnye (Javier Bardem) és a Láthatatlan ember (Johnny Depp) is, de már pedzegetik Drakulát, a Farkasembert, a Fekete Lagúna szörnyét és annyi bizonyos, hogy az operaház fantomja, valamint a Notre Dame-i toronyőr is ennek a szerteágazó világnak a részét képezi majd. Feltéve, ha a stúdió ezek után folytatni akarja, hiszen a film kritikái siralmasak (mi sem voltunk elhalva tőle), és amerikai bevételei is: A múmia ugyanis nem tudta felvenni a versenyt a Wonder Womannel, és első hétvégéjén egy gyatra 32 milliós bevételt produkált, ellenben nemzetközi szinten már 143 milliónál jár, ahol amúgy is jobban megy Tom Cruise ázsiója. Annyi azonban bizonyos, hogy ez nem éppen egy tetszetős start. A filmet rendező Alex Kurtzman viszont a legkevésbé sem aggódik emiatt és továbbra is hisz benne, hogy a DC és a Marvel szerteágazó filmes univerzumával egyenértékű franchise-t faraghatnak a klasszikus szörnyekből: „A változatosság a mi oldalunkon fog állni, amikor abba a fejlődési szakaszba érkezünk.” Kissé elbizakodott szavak ezek, azonban Kurtzman itt nem állt meg: „Nyilvánvaló, hogy valamilyen egyenletes tónust akarsz beállítani, hogy az emberek mégis tudják, hogy mire számítsanak, amikor beülnek ezekre a filmekre. Mégis az lenne az ideális, ha ezek az alkotások saját identitással rendelkeznének, ami nagyban függ attól, hogy ki rendezi ezeket a filmeket és kicsoda a főszereplő. Éppen ezért vagyok rettentő izgatott, hogy Bill Condon mit művel a Frankenstein menyasszonyával.” Kétségtelenül igaz szavak, amennyiben viszont saját egyéniségű filmről van szó, akkor A múmia csúnyán leszerepel és Kurtzman is rendezőként. Ugyanakkor Condon és a Frankenstein menyasszonya akkor is egy sokkalta izgalmasabb projektnek ígérkezik már most. Egyrészt a rém szerepében ott van Javier Bardem, aki még egy uszadékfát is képes megtölteni élettel, másrészt a címbéli menyasszony szerepére jó ideje Angelina Jolie-t pletykálják. A legutóbb A Szépség és a Szörnyeteggel nagyot menő Condon pedig igazi rajongója a Frankenstein filmeknek. 1998-as rendezése az Érzelmek tengerében - amelynek a forgatókönyvét is maga írta Christopher Bram regénye alapján - éppenséggel az 1931-es Frankenstein-film elkészültének utolsó napjait mutatja be a rendező James Whale szemszögéből, Whale-t pedig Condon egyik visszatérő színésze, Ian McKellen (Mr. Holmes, A Szépség és a Szörnyeteg), míg a kertészét, akiért a rendező vonzódik pont a korábbi múmia-filmek sztárja, Brendan Fraser alakítja. Poén lenne, amennyiben Fraser eme régi munkakapcsolat miatt szerepelne ebben a filmben is, feltéve ha ez a szörnyuniverzum nem játszódik egy világban a korábbi trilógiával.

FilmMagazin / 41

EXTRA

szerencsétlenek, akik az istenért nem akarták elhinni a hihetetlen történeteket. A kételkedés és a babonákban való hit tehát eleve ellentétet generál a szereplők között, világszemléletek ütköznek össze.

Ami viszont érdekes, hogy mintha nem tudtak volna úgy istenigazából dűlőre jutni az ügyben, hogy a múmia milyen természetfeletti képességekkel rendelkezik – vagy pusztán csak emberfeletti ereje van-e. Míg az első, '32-es filmben a Boris Karloff által megformált Imhotep (fun fact: ebben a filmben még csak az első tíz percben láthatjuk a múmiát klasszikus szerelésében) telepatikus képességekkel rendelkezik, addig a többiek inkább csak erejük teljében álló megállíthatatlan, fájdalomra érzéketlen szörnyemberek – akik viszont könnyűszerrel teszik túl magukat egynéhány pisztolylövésen is.

Az '59-es kezdetű Hammer-széria is inkább egy szupererős terminátor-

42 / FilmMagazin

ként ábrázolja, de Stephen Sommers már ismét elővette a természetfeletti erőt és az első filmben látottakat megszorozta vagy százzal – itt már gigantikus erejű homokvihart képes kontrollálni, valamint a skarabeusz bogarak is engedelmeskednek neki. Ezen persze nem kell meglepődni, nyilvánvalóan az is sokat nyomott a latban és a kreativitás kivitelezésében, hogy a számítógépes effektusok 1999-ben már jóval előrehaladottabb állapotban voltak, több mindent tudtak megvalósítani abból, amit elképzeltek az alkotók egy szobában görnyedve. Nem kellett leragadni annál, hogy a monstrum makacsul tart előre, nyújtott karokkal, fojtogatásra kész ujjakkal.

A HAMMER-VERZIÓ Azt hiszem abban a legtöbben egyetérthetünk, hogy ez a franchise akkor kezdett úgy istenigazából kivirágozni és izgalmasabbá válni, ami-

kor 1959-ben átvette az irányítást a Hammer stúdió. (Ekkorra már túl voltunk egy parodisztikus hangvételű mozin is, amelyben a két nevettető, Abbott és Costello futottak össze a múmiával) A Terrence Fisher által rendezett film egy stílusos, gyönyörűen fotografált és kitűnő színészekkel megtámogatott, hangulatos alkotás volt, ami jó pár sztorielemet átvett Karl Freund Múmiájából és annak kvázi-folytatásából, a The Mummy's Hand-ből – hogy aztán a folytatásban már kevésbé ragaszkodjon az addig állandónak tekintett szerelmi szálhoz és eredettörténethez. Az, hogy próbálták bővíteni a horizontot, mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a The Curse of the Mummy's Tomb-ban már cirkuszi látványosságot szerettek volna csinálni az átok sújtotta, fáslis hercegből. Ami persze – ahogyan azt sejthetjük, nem sült el túlságosan jól és megint megkapták a magukét azok,

Az 1999-es A múmia főszerepére Tom Cruise is esélyes volt, végül azonban Stephen Sommers rendező Brendan Frasert választotta.

akik régészeti leleteket próbáltak a szórakozás oltárán feláldozni.

Ami jól kivehető ezekből az alkotásokból tehát, hogy műfajilag, tónusilag több felé ágaznak és az épp aktuális Múmia-mozi alkotói (Alex Kurtzman és társai) számára tárva nyitva állt annak a lehetősége, hogy anélkül, hogy meggyaláznák a franchise őseinek emlékét, bátran válasszák meg, mely vonalat veszik fel. A kalandfilmes-régészkedőset, a melankolikus szerelmes vonalat, a kissé viccesebb, burleszkbe hajló, nagyköltségvetésű B-film jelleget, vagy egy klasszikus értelemben vett horrorfilm stíljét. Annyi bizonyos azonban, hogy egy újítást már sikerült az eredetiekkel szemben véghezvinni: a múmia immáron a hagyományokkal ellentétben nem férfinemű, hanem nő. Így máris egy elég nagy lépést tettek afelé, hogy szemléletmód szempontjából felvegyék a modern világ ritmusát.

FilmMagazin / 43

SOROZAT

TIZENHÁROM OKOM VOLT Vannak az izgalmas, érdekfeszítő és megrendítő sorozatok. De kevés mondhatja el mindezt egyszerre magáról, még egy tényező mellett: hogy fontos. Írta: TomPowell

A

nnak ellenére, hogy a mai tinédzserkorosztályra a szórakoztató ipar egy igen jelentős része épül a zenéktől kezdve a könyveken át a filmekig és rendszerint az ő igényeiket próbálják kielégíteni, nem igazán lehetne elmondani, hogy cikkeken kívül sokat foglalkoznának az őket érintő problémákkal.

Persze ez valahol a 22-es csapdája, hiszen ahhoz, hogy autentikusan lehessen ábrázolni ezt a fiatal közeget, ahhoz benne kellene élni, azt a

44 / FilmMagazin

korosztályt kellene képviselni, akik éppen ekkor tanulják meg, hogy hogyan tudnak érvényesülni az életben, valamint ekkor néznek szembe saját érzelmeikkel, vagy a moralitással először, és amit végköveztetésként levonnak, később az egész életüket, a személyiségüket is meghatározhatja. Mindemellett a technika rohamos fejlődésének "köszönhetően" a kommunikációjuk is egyre nehezebben érthető, egyre jobban elszigetelődnek akár a pár évvel

idősebb korosztálytól (nem kell feltétlenül a szülőkre, tanárokra gondolni) és maguknak kell megoldást találniuk a problémáikra. Sajnos van, hogy ez nem sikerül.

Jay Asher azonos című könyvére még 2008-ban egy bizonyos Selena Gomez anyukája figyelt fel, majd ezt követően maga a popsztár sokáig tárgyalt a jogokról és a főszerepről, de végül nagy bölcsen belátták, hogy a téma komolysága többet érdemel egy játékfilmnél, ahogy azt

Eredetileg úgy volt, hogy Selena Gomez fogja alakítani a főszerepet, de végül 'csak' a produceri teendőket látta el.

sem tartották szerencsésnek, hogy a Gomez-t övező sztárkultusz elvonja a figyelmet a főszereplő Hannahról. A Tizenhárom okom volt ugyanis a gimnazista lány öngyilkosságához vezető utat mutatja be, aki ennek okait magnókazettákra mondja fel, amelyek minden oldalán az okok mellett egy személyt is megnevez, a kazetták pedig közöttük vándorolnak. A kazetták az ő egykori legjobb barátjánál, Clay-nél kötnek ki, aki a többiekkel ellentétben a saját, fájdalmasan lassú tempójában képes haladni csak vele.

A szériában okkal látta meg a Netflix a potenciált: friss, aktuális, megrázó, mindamellett a tematikája is adja magát egy sorozathoz. 13 ok, 13 rész. Nem lehetne persze azt mondani, hogy itt-ott nem érződik a koncepció felduzzasztása, vagy még inkább kitöltése, mégis a sorozat nézeti magát, már csak azért is,

mivel számos elemében a klasszikus krimiket idézi. Nyilván nem azon van a hangsúly, hogy ki tette, hiszen ez esetben ez teljesen nyilvánvaló, hanem hogy ki milyen részben járult hozzá ahhoz, hogy egy kedves, életrevaló lány annyira kétségbeessen, hogy az ne lásson más megoldást, mint eldobni magától az életét.

Ezzel együtt a széria előrehaladtával nem csak az olyan témák kerülnek előtérbe, mint a (cyber)bullying, alkoholizmus, szexuális zaklatás, az iskolai hierarchia, valamint bürokrácia – mindezt a didaktikusság legkisebb jele nélkül – hanem a kezdetben típusfiguráknak tűnő diákokról is szép fokozatosan lemállik a máz.

Van, aki hiába a suli sztárja, otthon komoly gondokkal küzd, van, akit a saját szülei (vélt) elvárásai csapdájában vergődik és van, aki az alkoholba menekül, és az otthonról magukkal hozott válaszaik pont olajat

öntenek arra a tűzre, ami Hannah egyre növekvő kétségbeesését és elszigetelődését táplálja.

Viszont ez nem jelenti azt, hogy címszereplője makulátlan lenne, éppen ezért sem értem a Hannahval szemben állított kritikákat: a sorozat pont arról szól, hogy ő hogyan éli meg mindazt, ami társainak, vagy akár a nézőnek nem hat annyira lényegesnek és ezt számtalanszor meg is jegyzik. Ez az ő története, az ő igazsága, ami viszont nem jelenti azt, hogy minden ízében megbízható, amit állít, vagy hogy a társai ezt ugyanúgy élték meg, mint ő. Az ilyenkor felcsendülő kritikus hangok azt is elfelejtik, hogy a sorozat szereplői még tinédzserek, akik sem érzelmileg, sem értelmileg, sem pedig morálisan nem fejlődtek még ki teljesen, hiába mondható el a hierarchikus rendszerük működéséről, hogy ugyanúgy épül fel, mint a fel-

FilmMagazin / 45

SOROZAT nőtteké, vagy bizonyos problémákat jobban átlátnak náluk. Másrészt hiába látjuk a múltat Hannah, a jelent pedig Clay szemén keresztül, részben kívülállók maradunk, ami szükséges ahhoz, hogy a sorozat minden aspektusát megértsük, ezzel együtt pedig azokról beszéljünk.

A Tizenhárom okom volt kétségkívül legnagyobb erénye pedig ez: párbeszédet generál olyan témákról, amelyek ott vannak a mindennapjainkban, mégis inkább a szőnyeg alá söpörjük őket, ami viszont azt eredményezheti, hogy akármikor megtörténhet a baj (nagyon ügyesen a felnőttek felelősségét sem hallgatják el mindebben), mindamellett érdekes, izgalmas, hovatovább szerethető karakterekkel teszi mindezt. A Netflixre jellemző maximalizmust és minőséget most sem csak a szokásosan magas technika színvonalon kell keresni (a múlt és a jelen elválasztása a meleg és hideg színekkel, valamint Clay sebhelyének szimbolikájával ízlésesre sikerült), hanem a remek castingban is, ami az ilyen fiatal színészek esetében már egy esetben is kész csodaszámba megy, itt viszont egy egész stábot sikerült verbuválni tehetséges fiatalokból. Nyilvánvalóan a két főszereplőt alakító színészeken állt vagy bukott nagyon sok minden, de ellehet mondani, hogy abszolút telitalálat lett mindkettő. A szinte teljesen újonc Katherine Langford ügyesen, érzelmekkel telítve vezet végig minket egy rettentő komplex és nagyon szomorú lelki folyamaton, utolsó nagyjelenete pedig szívszorító és megrázó. A nálunk is ismert Dylan Minette (Vaksötét, Libabőr, Fogságban) remek az elfojtásokkal teli kívülállóként és a széria erkölcsi iránytűjeként, de a többi fiatalnak is megvan a maga kisebb-nagyobb pillanata (leszámítva a Tony-t alakító Christian Navarro-t, ő valóban gyenge láncszem), a felnőttek közül pedig egyedül Kate Walshnak jut érdemi szerep, de ő ezúttal is maximálisan meghálálja.

Témájából adódóan nem csoda, hogy heves vitákat váltott ki a sorozat, és míg az egyik oldal szerint propagálja az öngyilkosságot, mint megoldást (a végeredményt látva abszolút kijelenthető, hogy ez nincs így), a másik oldal azonnal piedesztálra emelte és sokan máris kötelező

46 / FilmMagazin

>> A

TINÉDZSER LELKÜLET MEGÉRTÉSÉT IS SZOLGÁLJA, VISZONT ANNAK HÉTKÖZNAPI ÁBRÁZOLÁSA HELYETT MER MÉLYEBBRE ÁSNI, ÉS TUD IS, MÉGHOZZÁ RENDKÍVÜL IJESZTŐ MÉLYSÉGEKIG. <<

tananyaggá tennék az iskolákban.

Nem is csoda, hogy már bejelentették a második évadot, ahogy az sem – és ez a széria kevés érdemi hibájának az egyike – hogy a finálé rengeteg szálat vet fel, amelyek nem kapnak érdemi lezárást, így a befejezés is kissé lóg a levegőben. Utóbbi mindezek ellenére sokkalta relevánsabb, mint a Netflix másik tavalyi üdvöskéjének, a Stranger Thingsnek a hirtelen, semmiből előkapott szálai, hiszen ahogy a sorozat fontos eleme a folyamatábrázolás, úgy egyértelműen nem lehetett minden

végére pontot tenni és a megpedzegetett iskolai lövöldözés témája legalább annyira súlyos és drasztikus kérdéskör az USA-ban, mint az öngyilkosság. Éppen ezen okok megértése miatt is – amelyek 13-nál lényegesen túlmutatnak – megkerülhetetlen szériával gazdagodtunk, amely a norvégok SKAM-jához hasonlóan a tinédzser lelkület megértését is szolgálja, viszont annak hétköznapi ábrázolása helyett mer mélyebbre ásni, és szerencsére tud is, méghozzá rendkívül ijesztő mélységekig.

FilmMagazin / 53

FILMKLASSZIKUS

A SIERRA MADRE KINCSE Hogy miért ér 20 dollárt egy uncia arany? Semmi köze ennek a ritkasághoz. Az a helyzet, hogy 1000 fickó elindul aranyat ásni és csupán egy tér vissza vele, mondjuk úgy fél év alatt, s ezért napi 10 kemény órát robotol, s közben éhezik, szomjazik és retteg, hogy rátalálnak mások, s szimplán lepuffantják a kibányászott ércért! Írta: Paulkemp

V

alahogy így hangzik el John Huston filmjében, hogy mit is jelent szerencsevadásznak, aranyásónak lenni az öreg Howard (Walter Huston – a rendező édesapja) szájából, s ha valakinek, neki nyugodtan elhihetjük, hogy ez tényleg így van, hiszen keresztül-kasul bejárta már a világot, s ásott Alaszkában, Kolorádóban, Kaliforniában, Ausztráliában, s ki tudja még hol.

Ilyen rezümével pedig nem csak nekünk tűnik hitelesnek, hanem két ágról szakadt hősünknek is: Dobbsnak (Humphrey Bogart) és Curtinnek (Tim Holt), akik némi szerencsével sikeresen teremtenek elő annyi dollárt, hogy elinduljanak a vén róka vezetésével Sierra Madre hegysé-

48 / FilmMagazin

gébe, hogy megtalálják a szerencséjüket.

Az emberek többségének talán még mindig él valamilyen romantikus kép a nyugati kontinens hőskorának is tekinthető vadnyugatról és az aranyásásról, pedig azt számos alkalommal és számos módon próbálták már megdönteni. Idézhetünk olyan dolgokat, hogy a leggyakrabb halálnemek a szakmán belül a fagyás, az éhhalál vagy éppen a vadállatok általi vég volt, de előkelő helyen kell szerepelnie ezen a listán a betegségeknek és a gyilkosságoknak is!

Az utolsó kivételével Sierra Madre hegységében Huston mozijában csak hallomás útján tájékozódha-

tunk, viszont a legutolsó tételt igen közelről figyelhetjük meg. A lassú folyású történetben az erőszak folyton ott lappang, s nem egyszer tör felszínre. Eközben pedig nagyszerűen bomlik ki az emberi jellem és természet minden aspektusa, melyről érdemes szót ejteni egy ilyen környezetben.

Hogyan uralkodik el a mohóság, hogyan válnak barátok ellenségekké, hogyan hatalmasodik el a paranoia és végül hogyan is vág vissza a természet az embernek, amiért „kirabolta” az. Ezek alapján egyértelműen egy tanmese képe rajzolódhat ki előttünk, amivel nem is lövünk túlságosan mellém, hiszen a központi téma a kapzsiság és a vagyon

Stanley Kubrick listáján, amely a kedvenc filmjeit tartalmazza, a 4. helyen szerepelt A Sierra Madre kincse.

személyiségromboló hatása.

Mindez pedig természetesen az isteni Bogart előadásában szuperlatívuszokra kellene, hogy késztessen, főként, hogy a másik két karakter visszafogottabb személyisége, még inkább előtérbe helyezi a mentálisan sérültnek tűnő Dobbs-ot, miközben mégis tökéletes egyensúlyban marad a három karakter. Miközben Dobbs szép lassan becsavarodik, addig Howard kontrasztként áll vele szemben a pajkosságával és tökéletes józanságával, illetve kettejük között állt Curtin, aki lényegileg állóvíznek tűnhet a többiekhez képest, de az ő átlagossága teremti meg az egyensúlyt két társa között, de most róluk legyen elég ennyi, hiszen a film teljes mértékben John Hustoné, s ezt még maga Humphrey sem tudja elhomályosítani.

Tehát Huston kisdede és sikere, melyhez nem kis bátorság kellett, hiszen ez volt a Warner Bros. első, a történet helyszínén forgatott, ám az államok határán túl játszódó alkotása, így természetesen a költségvetés is lényegesen magasabb lett,

mint egy hasonszőrű mozinál. Ráadásnak mindezt egy olyan történettel kísérelte meg, melyben sem happy end, sem szerelmi szál nem található, ami szinte példa nélküli a ’40-es évek (nagyköltségvetésű) termésében. Természetesen a kockázatot a stúdió fejesei is érezték, így Huston-t folyamatosan zaklatták.

Ennek ellenére a film sikeres lett és végül Jack Warner is elismerte, hogy a Warner Bros. eddigi legjobb filmje készült Huston rendezésében. És hogy Bogart mellett mégse fussunk el egy fél mondattal, említsük

meg gyorsan, hogy mind ő, mind a másik két főszereplő parókát visel szinte végig a filmben. Az orvosok szerint az egy évvel korábbi Dark Passage alatt kezdődő hajhullását az alkoholnak és a B-vitamin hiányának köszönhette, így az egész forgatás alatt B12 injekcióval tömték, mely végül megoldotta a problémát.

Egy kalandfilm, melyben az emberek közötti interakciók, konfliktusok és ezek hatásai adják a mozi gerincét, s ez teszi igazán különlegessé, egyedivé A Sierra Madre kincsét.

FilmMagazin / 49

KÖV. HÓNAP

DUNKIRK Ennek az igaz történeten alapuló akció-thrillernek Christopher Nolan írta a forgatókönyvét és a rendezői feladatokat is ő látta el. A sztori egy hatalmas kanadai műveletről szól, aminek keretében a Brit hadsereg 330 ezer szövetséges katonát evakuált a németek által bekerített Dunkerque-nél a második világháborúban. A zseniális rendező hozza magával a megszokott csapatát, így az operatőr Hoyte van Hoytema, a zeneszerző Hans Zimmer, a főbb szerepekben pedig Tom Hardy és Cillian Murphy láthatóak, akiket Mark Rylance, Kenneth Branagh és néhány új arc egészít ki.

PÓKEMBER: HAZATÉRÉS Rajongók millióinak napját tette szebbé, amikor a Marvel és a Sony Pókembert illető megegyezésére ébredtek 2015. február 10-én. A Marvel Filmes Univerzum hálószövőjének szerepébe Tom Holland bújt, aki már az Amerika Kapitány: Polgárháborúban bizonyította rátermettségét A Hazatérés a képregényekből jól ismert középsulis környezetbe helyezi a címszereplőt, amint megpróbál egyensúlyt tartani magánélete és a szuperhőslét között, miközben minden eddiginél nagyobb veszélyekkel találja magát szembe.

50 / FilmMagazin