Ray Bradbury: Az illusztrált ember

– Nem értem – mondta Peter.

– Anyátokkal az előbb tettünk egy utazást Afrikában.

– A gyerekszobában nincs Afrika – jelentette ki Peter.

– Ugyan már, Peter, tudjuk, mit láttunk.

– Én nem emlékszem Afrikára – nézett Wendyre Peter. – Te igen?

– Nem. – Szaladj oda, és nézd meg.

A nővére engedelmeskedett.

– Gyere vissza, Wendy! – szólt rá George Hadley, de a lány már eltűnt.

A ház fényei úgy követték, akár egy raj szentjánosbogár. George csak most döbbent rá, hogy a legutóbbi látogatás után elfelejtette bezárni a gyerek­ szoba ajtaját.

– Wendy majd megnézi és megmondja – nyugtatta meg Peter.

– Nem kell, hogy megmondja. Láttam.

– Szerintem rosszul láttad, apa.

– Nem láttam rosszul, Peter. Gyere, nézzük meg.

De Wendy már vissza is tért.

– Nincs ott Afrika – jelentette lihegve.

– Na, majd meglátjuk – mondta George Hadley. Négyesben végigmen­ tek a folyosón, és kinyitották a gyerekszoba ajtaját.

Csodás, zöld erdő tárult elébük, egy szép folyó és egy lilás hegy társa­ ságában. Csilingelő hangok énekeltek, egy szépséges és titokzatos tündér suhant a fák között, hosszú hajában színes pillangók repdestek, akár egy mozgó virágcsokor. Az afrikai szavannának nyoma sem volt. Az orosz­ lánoknak sem. Csak a tündér volt ott, aki olyan szépséges dalt énekelt, hogy könny szökött mindenki szemébe.

George Hadley döbbenten nézte a megváltozott tájat.

– Menjetek aludni – parancsolt a gyerekekre.

Azok tiltakozni akartak, de az apjuk beléjük fojtotta a szót: – Hallottátok – mondta nyomatékosan.

A gyerekek beléptek a légfülkébe, és a légáram a kürtőn keresztül fel­ szippantotta őket a hálószobájukba, akár két megbarnult falevelet.

20